47.rész

Townsend Campbell 

2 hete vagyunk itt, de ez az első alkalom, hogy igazán kimegyünk a városba, és látunk is valamit belőle. Zayn a nyakában cipeli Carát, Lou pedig Freddie-t, de így is halálfélelmem van a Times Square-en hömpölygő embertömeg miatt, miközben valahogy mégis tátott szájjal nézelődök, akaratlanul tükrözve a lányom arcát.
Ez a hely rosszabb, mint a Piccadilly Circus, de egyszerre bámulatos, és szörnyű módon undorító a rengeteg technikai cuccával. Jobb szeretem a természetet és a természetességét, de ez a sziporkázó, vibráló, ledes, LCD, kijelzős betontenger is letaglóz. Legalább kikapcsol az agyam, és nem tanakodok megint azon, hogy mit tettem, és hogy jól döntöttem-e.
- Klausztrofóbiás vagyok - motyogom, közel maradva két sráchoz, a dudálások és zsivaj ellenére viszont a gyerekeink is jól hallanak.
- Mi az a klauszófóbia? - hajol le kicsit Cara, az ujjaival beleakaszkodva Zayn hajába, aki erre fájdalmasan grimaszol, de nem szól rá.
- Ne húzd a haját, Kicsim - kapok a keze felé, de gyorsan el is engedi, és helyette megmarkolja a pólóját a nyakánál. 

- Klausztrofóbia - ismétli meg jól tagoltan, érthetően Louis - azt jelenti, hogy valaki nem szereti a zsúfolt helyeket.

- Dehát ez nem zsúfolt - néz körül döbbenten.

Persze, Zayn nyakában ülve tényleg nem zsúfolt, így viszont nagyon is az.

- Townes! - ordítja Cam, és amikor megfordulok néhány lépéssel lemaradva, és minimum 10 emberrel közöttünk vadul integet az anyámba és Lottie-ba karolva.

- Odamegyek hozzájuk - kapaszkodok gyorsan Lou karjába, és megpuszilom az arcát - rendben?

- Persze, később találkozunk - mosolyog rám Freddie bokáit szorongatva, én meg behunyt szemmel átvágok egy japán turistacsoporton. Minimum 2 fényképezőgéppel ütnek kis híján arcon, de végül kiverekszem magam közülük, bár erre rásegít apa, aki megragadja a kezem és kirángat közülük.

- Miért mentetek ennyire előre? - hunyorog rám a barátnőm.

- Nem mentünk, befurakodtak közénk - pillantok a lelkesen hablatyoló népségre, fölöttük pedig a lányomra, aki vidáman integet nekünk.

Jó kedve van, kb 1 centis haj borítja a kis fejét, amibe reggel Louis egy pöttyös kis kendőt kötött, úgyhogy nagyon édesen néz ki, nem mintha nem lenne édes amúgy is a nap mint egyes percében, akárhogy is néz ki.

- Nem baj, épp kapóra jön, mert anyukáddal van egy kérdésünk - lelkendezik, én pedig apa fájdalmas hördülése és Lottie nevetése nélkül is tudom, hogy ez semmi jót nem jelenthet rám nézve.

- Ki vele - sóhajtok nagyot - de ha ez valami hülye ötlet, amit ti ketten kitaláltatok...

- Mikor lesz megint unokám? - szegezi nekem leplezetlenül az anyám, mire szó szerint leesik az állam, és néhány másodpercig tátott szájjal próbálom felfogni, hogy komolyan kérdezi-e. Várnám, hogy felröhögnek és közlök, hogy csak viccelnek, helyette viszont még Lottie is várakozva néz rám, apa pedig a fejét rázva valami olyasmiről motyog, hogy inkább csatlakozik a fiúkhoz. Előtte viszont ő is megvárja a válaszom.

- Most csak szórakoztok velem, ugye?

- Nem - rázzák makacsul a fejüket.

- Már van unokád - hitetlenkedek - ha úgy vesszük, akkor kettő is, és még csak 22 éves vagyok! Hát tud ilyet más?

- De mi babát akarunk! - pillant cinkosan Camilára. - Louis olyan aranyos, és úgy imád téged, Townes!

Segélykérően pislogok a húgára, de ő csak megvonja a vállát és helyeselve nagyokat bólint, ezért inkább apára nézek, aki viszont makacsul elfordítja a fejét és úgy tesz, mintha a tömeget pásztázná. Egyedül maradtam.

- Attól még nem lesz máris gyerekünk, van már kettő, és még csak pár hónapja vagyunk együtt!

- Én 9 hónapja voltam együtt az apáddal, amikor te úgy döntöttél, hogy...

- De nekünk van elég gondunk egy baba nélkül is! - makacsolom meg magam, és miközben sétálunk átölelem magam. - Abban sem vagyok biztos, hogy akarok még gyereket!

Erre a közvetlen közelemben lévő három nő kivétel nélkül elborzadva felhördül, én meg egyből lesütöm a tekintetem, mert azért ez szemenszedett hazugság. Belenyugodnék, ha nem szülnék még gyerekeket, de azért jó lenne... jó lenne úgy terhesnek lenni és várni egy babát, hogy van mellettem valaki, és megtapasztalni, hogy milyen az első pár hónap, pár év, ha nem egyedül csinálom végig. 

- Most inkább te jössz, Cam - oldom fel a hirtelen beállt csendes feszültséget azzal, hogy rávigyorgok.

- Tökre kizárt - rázza a fejét szomorúan - csak azért nincs odalent pókháló, mert...

- Jó, nekem ebből elég volt! - tapasztja a kezét a fülére apa, és a szó legszorosabb értelmében elmenekül, mielőtt figyelmeztethetném arra, hogy ne mondjon semmit Louisnak, bár úgysem fog, nehogy eszébe juttassa ezt a remek ötletet, amivel előállt az anyám meg a legjobb barátnőm.

Camila előadja a szokásos drámáját arról, hogy ő "teljesen reménytelen eset", nekem pedig jól esik ezt csendben hallgatni, és nem gondolni ennél sokkal nagyobb problémákra, amin keresztül mentem az elmúlt hetek, hónapok, évek alatt. Ha innen hazamegyünk tényleg teljesen tiszta lappal indulok, összeköltözünk, és úgy alakítjuk az életünket ahogy akarjuk, nem avatkozhat bele sem Finn, sem senki más. De magamban is rendbe kell tennem néhány dolgot, elsősorban azt, hogy hogyan fogok megbirkózni azzal, hogy valaki börtönbe került miattam. Tudom, hogy megérdemli, tudom, hogy nem én juttattam ide, hanem ő saját magát a meggondolatlan, hülye döntéseivel és az önzőségével, de akkor is úgy érzem, hogy ez az én lelkemen szárad, és egyre többször jut eszembe, hogy Finn valóban nem volt egy rossz szándékú fiú. Nem szerettem volna belé, ha az lett volna, mert világéletemben utáltam a bunkókat. Nem ő álmaim férfija, valószínűleg már akkor sem ő volt, de soha nem bántott senkit, nem tett kifogásolható dolgokat, talán épp csak annyit, amit mindenki 17-18 évesen. Sosem emelt rám kezet, sosem kiabált velem, csak cserben hagyott amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Elvitte a gyerekem és ezt sosem bocsájtom meg, ahogy azt sem, amit ezen kívül elkövetett ellenünk, mégis úgy érzem, hogy ez talán túl sok. Gyilkosok kerülnek börtönbe, tolvajok, és ha úgy vesszük Finn elrabolt egy embert, egy gyereket, de ezt mégsem lehet összehasonlítani más emberrablókkal, mert ez mégsem ugyanolyan, ő szimplán csak szar apa, és ezért aligha csuktak le eddig bárkit is.

Minden éjjel megfordul a fejemben, hogy ez talán nem ilyen véget ér, ha nem az az ügyvéd áll mögöttem, aki, de lehet csak nekem ment el az eszem, és fel sem fogom, hogy ezzel tényleg megszűnt az okom az idegeskedésre és bosszankodásra. Nincs szükségem arra, hogy kreáljak valami okot, ráadásul egy ilyen hülyeséget, és folytassam. 

Lottie-ra figyelek, aki megosztja velünk, hogy milyen régóta együtt van a barátjával, aztán beszél a testvéreiről, meg kicsit elérzékenyülve az anyukájáról is, de mielőtt letargiába zuhannánk beérjük a fiúkat, és ragyogó mosollyal lépek oda a barátomhoz, aki bőszen bólogat valami focival kapcsolatos dologra, amit apa megoszt vele.

- Van kedved ebédelni? - fordul aztán felém, és óvatosan megpuszil, Freddie pedig bolondozva megtapogatja a fejem tetejét. Nem kerüli el egyikünk figyelmét sem, hogy anya és a cinkosa egymásba kapaszkodva nyüszítenek, de amíg én fülig vörösödök szégyenemben, ő csak értetlenül ráncolja a homlokát. 

- Megkérdezzem, hogy mi történt? - jártatja a tekintetét köztem és a csajokon, a választ viszont apa adja meg.

- Ne! 

- Hát pedig most már egyre jobban érdekel - mosolyog rám édesen, majd a nyakához nyúl, és megdörzsöli - nem akarsz most már leszállni, kisfiam? Kezd fájni, hogy rajtam ülsz.

- Nem - dalolja Freddie, és rugózni kezd, ami miatt jajgatva felnevet és leszedi a nyakából a kisfiút, aki nagyokat nevetve kapaszkodik belé, és a kis kezével megpaskolja az apja arcát. Remegnek a térdeim tőlük, attól meg pláne, hogy ezt látva Cara is kedvet kap leszállni Zaynről, és az én kezembe kéri magát.

- Tudok egy jó helyet, ahol ehetünk - nyomja a kezembe az arab srác vidáman mosolyogva. Cam az első pillanattól kezdve úgy bámulja, mint aki még nem látott embert, és bár felvilágosítottam Gigi létezéséről, ami miatt azonnal visszavonulót is fújt, mégis néha lopva rápillant, a tekintetét pedig nem lehet meghazudtolni. Szeretném, ha ő is találna végre valakit, akivel igazán boldog lehet, mert nála fantasztikusabb csajt aligha hordott a hátán ez a bolygó, de sajnos nem tudok segíteni rajta akárhogy próbálkoznék.

- Vezess minket, Zayn bácsi! - tesz egy határozott mozdulatot a kezével a lányom, ezzel engedélyt adva Zaynnek, aki viszont a "bácsi" szóra kissé elsápad.

- Metróval kell mennünk - ahogy ezt kimondja vágok egy grimaszt, mert szörnyen rémisztőnek tartom a New York-i közlekedést, pláne a metrózást, mert egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az emeleteken meg az irányokon, ahogy a számozott utcákkal sem boldogulok. Sosem tudnék itt élni, rajtam kívül viszont senkinek nincs ellenvetése, sőt, a szüleim kifejezetten élvezik, de Camila is nagyon lelkes.

- El ne engedd a kezem, mert biztos, hogy elveszek itt! - kapaszkodok bele Louisba, közben pedig erősen magamhoz szorítom a lányom. Nem bánnám, ha most előkaphatnék egy babakocsit is beleültethetném őt is meg Freddie-t is, hogy ne kelljen cipelnünk őket, de már túl nagyok az ilyesmihez, ahhoz viszont túl kicsik, hogy el merjük engedni őket. Basszus, még saját magamat is túl kicsinek érzem ehhez a városhoz.

- Nem olyan szörnyű - fonja körbe az egyik kezével a derekam.

- Nekem tetszik - dalolja a lányom, és széles mosolyt villant ránk - szerintem szép.

- Nekem is tetszik - tájékoztat minket Freddie - de a homok jobb, meg a víz. Oda is elmegyünk?

- Igen, hamarosan - bólint Lou, és úgy néz rám, mintha közölni akarna valamit. Számomra teljesen rendben van, ha elmennek Freddie családjához, nem találok benne semmi kifogásolhatót, és nem érdemelném meg ennek a kisfiúnak a szeretetét, ha hisztiznék miatta. Ott van a családja, akik évekig nevelték, nekem pedig egyrészt nincs jogom beleszólni abba, hogy mikor mennek el hozzájuk, másrészt meg ha lenne se szólnék. 

A szó legszorosabb értelmében rettegek a metrón, bár azért az étteremért megéri, ahová Zayn visz minket. Nekünk sosem lenne pénzünk ilyesmire, ő azonban hallani sem akar arról, hogy magunknak fizessünk, emiatt pedig nem csak velem, hanem a szüleimmel és a legjobb barátnőmmel is megvív egy csatát, amit végül ő nyer, mert Cara és Freddie is egyre nyugtalanabb a "veszekedéstől".
Bár egyáltalán nem tervezek veszekedni Lou-val, azt megjegyzem magamnak, hogy ha mégis összetűzésbe keverednénk egymással, azt sose a gyerekek előtt intézzük.
Még sosem éltem együtt senkivel a szüleimen és a gyerekemen kívül, az első esetben pedig nem én szabtam határokat, a másodikban pedig minden úgy volt, ahogy nekünk jó, most viszont alkalmazkodnunk kell mindkettőnknek, és kollaborálnom egy velem teljes mértékben egyenrangú féllel. Listát kellene készítenem, de magam sem tudom, hogy miről.
A múltkori vacsorával ellentétben most nem csak csendben ülök a jó hangulat közepén azért imádkozva, hogy minél hamarabb fejezzük be, hanem teljes mértékben kiveszem a részem a beszélgetésből, és aligha voltam ennél boldogabb azóta, mióta visszakaptam Carát. Lou úgy ül, hogy a karját átdobja a székemen, és a vállam simogatja, Freddie pedig kivételesen az én oldalamon ül, míg Cara az övén. Marokra fog egy kanalat, és úgy ügyeskedi a szájába a kis pohárban lévő könnyed pudingot, rajta vékony karamellréteggel, amikor pedig a ruhájára csöppen szeretetteljesen kapok óta, és szedem le róla az ujjammal.
- Bocsánat - néz rám óriási szemekkel, maszatos arccal.
Ez egy vérbeli olasz étterem, Freddie arca pedig még egy kicsit paradicsomos az előbb betermelt hatalmas mennyiségű paradicsomos-mozzarellás gnocchitól. Szó szerint ennivaló, ahogy kinéz.
- Semmi baj, kimossuk otthon - simogatom meg a szőke buksiját, és megpuszilom az arcát - akarod, hogy segítsek kiszedni az aljáról?
Félszegen bólogat, én meg óriási örömmel kezdem kikapargatni a maradékot a kis üvegpohárból, majd irányítom a kanalat a szájába. Pont olyan éhes kis madárnak tűnik, amilyennek Carát is mindig láttam. Akárhányszor egy kanalat, vagy bármi ami hasonlított rá a szája felé közelítettem óriásira nyitotta, és arra mozdította a fejét, amerre én az evőeszközt. próbáltam nem túl sokszor szórakozni ezzel, mert egy idő után begurult és sírva fakadt, de azért vicces volt.
Számomra egyértelmű, hogy segítek a kisfiúnak... fiamnak, fiunknak, mégis az asztal szinte minden tagja minket néz, amikor leteszem a kis poharat, Louis pedig a számhoz hajol, amikor rápillantok. Nem értem, hogy miért, de lehet, hogy nem is kell értenem.
Lehet, hogy azért, amiért én is minden alkalommal ellágyulva nézem őt, miközben Carának segít, vele játszik, gondoskodik róla.
- Nézd milyen nagy lett a pocakom! - paskolja meg a karom a szöszi, és amikor ránézek mindkét apró kezét a kerek hasára simítja.
- Ettől fogsz nagyra nőni! - nevetek rá, majd halkan odasúgom. - Nagyobbra, mint az apukád!
Cinkosan összenevetünk, miközben a homlokát az enyémnek dönti.
- Hé! - mordul fel sértetten Lou, mire még hangosabban nevetünk, amire Cara is rákontrázik.
- Tényleg nem vagy túl magas, Apu! Nagypapi sokkal nagyobb, mint te!
A megszólítástól néhány pillanatra megdermedek, és szinte már várom, hogy Freddie dühösen figyelmeztesse, hogy Louis az ő apukája, de ez elmarad, helyette mindenki nevet.
Ha belegondolok, szinte az egész családom itt van, mindenki, aki igazán fontos nekem. A szüleim, a legjobb barátom, a kislányom, a szerelmem, Freddie, Lottie, akivel még mindig alig ismerjük egymást, mégis tudom, hogy számíthatok rá, és Zayn, aki már az elmúlt néhány napban többet tett értem és a családomért, mint a legtöbb ember az életem során. Csak a fiúk hiányoznak, és Lou többi családtagja. Bár rettentően félek tőle, hogy nem fognak kedvelni, mégis egyre inkább szeretném megismerni a testvéreit és az apukáját, és amennyire lehet az anyukáját is.
Tudom, hogy valószínűleg büszke a fiára, mert rá csak büszkének lehet lenni, de szeretném azt hinni, hogy ha itt lenne ő is kedvelne engem, méltónak tartana a legidősebb gyerekéhez és az unokájához.
Anya és Camila is felajánlja, hogy vigyáznak éjszaka a gyerekeinkre, mi pedig menjünk el valahová kettesben, de Apa szándékosan nyafogni kezd, hogy fáradt, és már amúgy is eltervezte, hogy az estét kettesben töltik, én meg átlátok rajtuk, úgyhogy nem dőlök be a trükkjeiknek, meg különben is, mint kiderült, megoldunk mindent.
Zayn még időzik nálunk egy darabig, amikor visszamegyünk a szállodába. Miközben arról mesél, hogy a barátnője épp Párizsban van, addig Lou-val együtt a nappalinak kinevezett lakrész közepén ül, és beszélgetés közben a gyerekekkel együtt zsírkrétával színeznek valamit.
- Te nagyon szépen színezel! - ámuldozik a kislányom, mire Freddie is a nyakát nyújtva megnézi Z alkotását, majd helyeselve bólogatni kezd.
- Aha, rajzoljak nektek valamit? - kérdezi, mire Cara a kezébe nyom egy üres kis füzetet.
- Engem már nem kápráztatsz el ezzel - tápászkodik fel Louis - úgyhogy nem is nézem végig, hogy leveszed a lábukról a gyerekeimet.
Éppen forró vizet öntök néhány teafilterre, amikor a hátam mögé lép, és belecsókol a nyakamba.
- Ezt nekünk készíted? - mormolja, míg én eleresztem a kannát, és a fejemet a vállára hajtva a hajába túrok.
- Lehet a miénk is - mosolyodok el - akarsz randizni éjjel?
- Veled minden pillanat randi - dörgöli az orrát az enyémhez, és megpuszil.
Rémülten rezzenünk össze, amikor Cara nagy hanggal, a füzetét lobogtatva becsapódik közénk, és megmutatja a zsiráfot, amit Zaynt rajzolt neki. Amikor a nappaliba ballagunk Freddie-nek készít egy egész dinoszaurusz csordát, és bár a kisfiú érdeklődve nézi, néha elfojt egy ásítást.
- Ilyet én is tudok - nagyzol Lou, és egy zsírkrétát felmarkolva ő is rajzol valamit, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehet semmilyen állatnak nevezni.
- Te is hazajössz majd velünk, Zayn bácsi? - kérdezi nagy szemekkel a lányom, kínos helyzetbe hozva ezzel az új barátját.
- Én itt lakom, Kicsim - vakargatja a tarkóját.
- Nem Londonban?
- Nem, már nem, de néha azért visszamegyek oda is, ott lakik a családom. Meglátogassalak majd?
- Ez nem is kérdés - kotyogok közbe.
- Igen, légyszi, gyere sokszor! Apunak hiányzol!
- Hát ezt meg honnan a csudából gondolod? - kérdezi meglepetten Louis, bár nem tagadja, és tényleg tagadhatatlan, hogy hiányzik neki Zayn.
- Hát mert csak tudom - von vállat Cara - sok kép van a házadban rólatok.
Erre egyikük sem válaszol, de amikor Zayn bejelenti, hogy most már hazamegy az eggyel feljebbi lakosztályába, Louis vele tart, és tovább marad, mint amennyit egy emelet megjárása igénybe vesz.
A gyerekek azzal a különleges kéréssel állnak elő, hogy hadd fürödjenek együtt, én viszont addig nem tudok erre válaszolni, amíg nem jön vissza. Nekem nincs testvérem, pláne nem fiú, és bár semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy két kisgyerek együtt pancsoljon, lehet, hogy ő más véleményen van, szóval nem döntök helyette is.
- Persze, miért ne? - vonja fel a szemöldökét végül, és besétál a fürdőszobába, hogy vizet engedjen a kádba, sokat, és jó habosat, teljesítve ezzel a pöttöm kéréseket.
Mire befejezik a fürdést az egész helyiség úszik velünk együtt, de lehetetlen haragudni rájuk. Mindkettőjük arca kipirult a boldogságtól, és érzem, hogy az enyém is lángol. Minden rendben lesz, ha összeköltözünk, és minden rendben lesz velünk egy családként is, mert azt hiszem, Freddie teljes mértékben befogadott minket.
Ezúttal nem külön altatjuk el a gyerekeinket, hanem együtt, miközben mesét olvas ott ülök mögötte, a fejemet a vállára hajtva, és gyönyörködök abban a két kis mókusban, akik nagy szemekkel, csodálva nézik őt, és teljesen megértem, hogy miért.
Együtt takarítjuk fel a fürdőszobát is, csendben, megpróbálva elfojtani a nevetésünket a padlón való csúszkálás miatt, végül viszont feleslegesnek bizonyul a munkánk, mert mindketten a kádban kötünk ki, egy újabb adag gőzölgő, habos vízben.
- Sokáig azt hittem, hogy göndöríted a hajad - piszkálja meg a fejemre kontyolt tincsek kunkorodva kilógó végét - még akkor is, amikor tök másnaposan kimásztál az ágyamból és visítozni kezdtél, meg aztán minden reggel, amikor nálunk ébredtél.
Kuncogok, és megpróbálok nem vizet nyelni, miközben a fejem a vállán pihen, a kezével pedig végigsimít a hátamon.
- Olyannak nézek ki, aki ilyesmivel foglalkozik?
- Olyannak, akinek semmi szüksége ilyesmivel foglalkozni, mert enélkül is gyönyörű.
Fel fogok oldódni ebben a kád vízben.
- Ha kiköltözünk a házunkból kiadják egy másik családnak - nyelek nagyot.
- Gondolkodtam ezen - hümmög - először eszembe jutott, hogy mi lenne, ha mi költöznénk oda Freddie-vel, de sajnos túl kicsi nekünk, szóval inkább arra jutottam, hogy megvehetném.
- Szó sem lehet róla!
- Hallgass végig! - fogja az arcom a kezei közé. - Bármikor visszamehettek, ha úgy érzitek, hogy ez mégiscsak túl korai nektek, ha pedig nem, akkor a gyerekeké lesz, ha elég nagyok lesznek. Nem akarom úgy nevelni őket, ahogy más emberek csinálják, akiknek sok pénzük van, ezt tudnod kell. Szeretném ha tudnák, hogy milyen megdolgozni valamiért, de a lakás lehetne Caráé, hogy majd amikor... amikor férjhez megy tudjon hova költözni.
A hangjában bujkáló keserű undor a saját apámra emlékezetet, ugyanakkor még inkább ellágyítja a szívem.
- Évekig üresen állna...
- Nem, ha beleegyezel, hogy esetleg a tesóim használják, amikor itt vannak.
- Persze - csillannak fel a szemeim - így jó lenne.
- Rendben - mosolyog, és puszit ad a szám sarkára - később azért még átbeszéljük, de így nem kellene teljesen megválnotok tőle.
- Elképesztő volt a hangod amikor azt mondtad, hogy Cara férjhez megy - tapasztom a kezeim a számra, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Mert már a gondolat is elborzaszt - motyogja, és kirázza a hideg.
- Mondjak valamit? De csak ha megígéred, hogy nem nevetsz, és nem veszed komolyan.
- Sosem nevetnék rajtad - cirógatja meg az arcom az egyik ujjával.
- Ma Cam és anya nekem szegezte azt a kérdést, hogy mikor lesz megint baba a családban - látványosan forgatom a szemeim, hogy tudja, nem én fantáziálok ilyen elvetemült dolgokról - látnod kellett volna apát, pont olyan volt, mint most te, pedig ő nagyon kedvel téged,
- Én is kedvelni fogom Cara barátját, ha rendesen viselkedik és távol tartja tőle a kezét, meg egyéb testrészeit!
- Hát, te valamit nagyon jól csinálhatsz, mert apa úgy is kedvel téged, hogy nem tartod be ezeket a szabályokat - kuncogok.
- Az előbb azt mondtad, hogy ők már babáról kérdezősködnek? - nyílnak nagyra a szemei, amikor elgondolkodik a korábbi mondatomon.
- Igen, de ne aggódj, sikerült lehűtenem őket, nekem pedig egyáltalán nincsenek ilyesmik a fejemben.
- Imádom őket, de néhány évig én még nem...
- Én sem - vágok közbe gyorsan, és megpuszilom a száját - tudod, hogy nem.
A létező összes módszert alkalmazom jelenleg, hogy véletlenül se csúszhasson be egy baba, ennél világosabb pedig aligha lehetne számára az, hogy nem tervezek jelenleg semmi ilyesmit.
- Lehet, hogy akarok tanulni valamit - tűnődök hangosan.
- Én meg kiadom végre a lemezem, és turnéznék is vele, ha benne vagy - szinte azonnal felkapom a fejem, és helyeslően bólogatni kezdek, veszettül csillogó szemekkel.
- Hát persze! - lelkendezek.
- Aztán meg ki tudja, talán újra összeállunk a srácokkal - mosolyog - megígértük, és én szeretném is.
- Minden úgy lesz ahogy akarod, mi nem akadályozunk semmiben!
- Tudom - nevet - csak tudni akartam, hogy támogatnád-e.
- Tudom, hogy mit vállaltam, amikor belementem ebbe köztünk - nézek komolyan a szemébe - azt szeretném, ha boldogok lennénk, nem csak együtt, hanem egyénileg is.
- Jó csapat vagyunk - húzza a kezem a szájához, én meg a puszija után ökölbe szorítom azt, és várom, hogy odaérintse hozzá a saját öklét is. Jó csapat vagyunk, a legjobb.
- Lou? - nézek rá, miután belebújok a puha szállodai köntösömbe, ő pedig az alsónadrágjába, és leengedi a kádból a vizet.- Szerinted rendben van, hogy így alakultak a dolgok? Finnel?
Elkomorul az arca, de nem mond semmit egy darabig, pedig várom a válaszát, amikor pedig megérkezik egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam.
- Szerinted jó így?
- Nem tudom - hajtom le a fejem, és kínosan mozgatni kezdem a lábujjaim. Kifesthetném a körmeim, mert jelenleg rettentő unalmasan nézek ki, és bár igyekszem figyelni a külsőmre, ilyen apróságokról hajlamos vagyok elfeledkezni, pedig Louis megérdemelné, cserébe azért, mert a hasamon és a combomon néhány helyen megszakadt a bőr. Imádja őket, és sosem tenné szóvá, de azért mégis...
- Kevésnek érzed a büntetését?
- Nem, én... elpárolgott a dühöm, és bűntudatom van miatta.
- Te nem csináltál semmit - simítja a kezét az arcomra.
- Visszavonhattam volna, amikor idejöttek a szülei...
- Elrabolta a gyereked - néz a szemembe - ez nem semmi, Kicsim!
- Igazad van - bólintok végül - hagyjuk is inkább, hülyeségeken jár az eszem.
- Bármikor változtathatunk a döntéseden - fogja meg a kezem - kérhetünk újabb tárgyalást, ha úgy érzed, valami gondod van a büntetésével, de ha engem kérdezel ez még kevés is azért, amit veletek tett.
Én viszont az egész életét tönkretettem és elvettem ezzel a tárgyalással. Rengetegszer éreztem úgy, hogy ő is tönkretette az enyém, de ez nem igaz, mert van egy csodálatos lányom, és végül megtaláltam a békém meg a boldogságom, ő viszont most tényleg elveszített mindent maga körül, és bár ezzel valószínűleg elégedettnek kellene lennem, sajnos nem vagyok az.

46.rész

 Sziasztok!

Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, örülök nekik, és fogok válaszolni rájuk, bár azt még mindig nem értem, hogy ezt miért csak akkor lehet, amikor már szóvá teszem, hogy mennyire gáz a helyzet. Mindegy, örülök azért.

Boldog Karácsonyt Nektek! <3

N.x

Louis Tomlinson

Azt hiszem, soha életemben nem éreztem olyan büszkeséget, amit a tárgyalóteremben Townest nézve.
A vallomásom után a "közönség" soraiba száműzve, összeszorított szájjal ücsörgök, mert itt senki nem hajlandó figyelembe venni az életükben játszott szerepem, ezáltal pedig beleszólásom is alig van dolgokba, de T nélkülem is boldogul, az ügyvédem nélkül is boldogulna, Caráért viszont megszakad a szívem.
Megszeppenve ül mindenki szeme előtt, mert az ügyvéd és az ügyész is kihallgatja, a szemei karikásak, feszülten rágcsálja a száját, a fején pedig egy kis pöttyös kendő van.
Gyűlölöm ennek a látványát, mert akaratlanul is azt juttatja eszembe, amikor anya már nagyon beteg volt, de egy szót sem szólok, mert Cara közérzetén javít valamit.
Kétségbeesetten keresi folyton az anyukája, vagy az én pillantásom, éppen ezért alig veszem le róla a tekintetem, és igyekszem biztatóan mosolyogni rá, de nem viszonozza.
Beszéltem már én, a szülei, Camila, aki mellettem ül és tördeli a kezeit, és mindjárt beszélni fog ő maga is, amivel ellentétben Finnley csak a szüleit tudta felhozni, és valami egyetemi havert, akit talán épp úgy lefizetettek, ahogy a barátnőmet is megpróbálták, mert nagyon szűkszavúan válaszol a kérdésekre.
El fogják ítélni, és alig várom, hogy megtudjam mennyi időre.
- Ms Campbell, ön saját maga mellett kíván tanúskodni, hallgatjuk.
- Igen - húzza ki magát, és feláll. Bár csak hátulról látom, de gyönyörű szép, ahogy a haja most egyenesen ömlik a vállára, és hosszabb, mint amilyen szokott lenni, mert egy ideje nem volt fodrásznál. Nadrágkosztümöt visel, mert idősebbnek és komolyabbnak akar tűnni a valóságnál, de számomra még így is pont olyan, mint egy felnőttet játszó tinédzser, de ebben nincs semmi rossz, és tiszta szívből szeretem. Most szigorúnak és keménynek tűnik, de ha hazamegyünk átvált kedves és gondoskodó, kicsit túlaggódó anyukába, ha kettesben maradunk és eltelik egy kis idő, amíg feldolgozza és lezárja a történteket, akkor pedig előjön majd az az egyszerű 22 éves lány, aki az ismeretségünk 3-4. órájában felpattant egy pultra táncolni, és teljesen levett a lábamról.  
Azt hittem, hogy előtör majd belőle az idegesség, de meglepően higgadt, mint amilyen reggel is volt, de hátulról is látom, hogy a tekintetét nem a bíróra helyezi, hanem Carára.
Ez nem egy gyermekelhelyezési per, nem fogják tőle elvenni, bár úgy tűnik, Finnley bandája ebben mesterkedik, a hangja mégis olyan, mintha egy bűnösség bebizonyítása helyett inkább arról akarna meggyőzni mindenkit, hogy ő jó anya.
Az, a legjobb, és aki ebben kételkedik, annak valami nagyon komoly baja van.
- 17 éves voltam, amikor terhes lettem - kezdi, és bár az elején elhangzik egy nagy sóhaj, mire a "terhes" szóhoz jut már büszkén kihúzza magát, én meg olyan erősen préselem a talpamat a padlóhoz, hogy belesajdul a combom - és már az első pillanatában magamra is maradtam. Mivel gyerekek voltunk, gyerekes tettek követték egymást, mert amikor ezt elmondtam a gyerekem biológiai apjának kiröhögött, és az egész iskolában elhíresztelte, hogy nem ő az apa. Azt hiszem, mindenki tudta, hogy nem igaz amit mond, de a gimnázium szemét hely, ahol én lettem a legújabb pletykatéma, méghozzá a legszaftosabból, szóval egy barátom kivételével mindenki elfordult tőlem, Finnley pedig a családjával együtt egyik napról a másikra eltűnt. Ők megtehették az ilyesmit, igazából azt is gond nélkül megtehették volna, hogy annál egy sokkal kisebb összeggel elhallgattassanak, mint amennyibe a költözés került, mert én nem vártam semmit, ehelyett mielőtt magamra hagytak volna még rúgtak is belém néhányat. De most nem ez a lényeg, az a lényeg, hogy a lehető legkevesebb külső segítséggel, egyedül megteremtettem a körülményeket a gyerekemnek, leérettségiztem, és azóta is minden nap azért kelek fel, hogy neki biztosítsak mindent. Megtehettem volna, hogy odaadom valaki másnak, azt is megtehettem volna, hogy egyszerűen nem szülöm meg, mert a saját felelőtlen döntsem miatt kerültem abba a helyzetbe, amibe, egyedül az én döntésem volt, hogy ezt hogy kezelem, de én nem vagyok gyilkos, és megtanítottak felelősséget vállalni a tetteimért. A mai napig gyötörne a bűntudat, ha akkor máshogy döntök, és bár így romba borítottam mindent, amiről akkoriban álmodoztam és elképzeltem, egyetlen pillanatig sem bánom, mert a kislányom mindenért kárpótol, és mindent feláldoznék érte. Miatta hajlandó lettem volna befogadni az életünkbe az apját, amikor felbukkant, megpróbáltam, de ez nem volt elég. Lehet engem gyanúsítani azzal, hogy önző voltam és dühösen reagáltam, de tudok egy anyát, aki pont így reagál mindenre, amivel a fiát jogosan gyanúsítják. Hagytam, hogy elvigye, beengedtem a lakásunkba és meghúzódtam a háttérben, hogy ne zavarjak, cserébe pedig elrabolta az óvodából a gyerekem, nem tudom, hogy hova, és milyen körülmények közé vitte, levágta a haját, kivitte az országból, és most a korábban önálló, életvidám kislányom köztünk alszik és felsír éjszaka. Azt zokszó nélkül elfogadom, ha valaki szerint rossz anya vagyok, de én sosem hagytam magára szándékosan a gyerekem, nem szakítottam el senkitől, és nem én voltam az sem, aki gyermekelhelyezési perrel fenyegetőzött.
Camila a könnyeit törölgeti mellettem, T anyukája halkan sírdogál elől, nekem meg csak hang nélkül duzzad a mellkasom a büszkeségtől, mert a világ legvagányabb csajával vagyok együtt.
Leül, az ügyész pedig felpattan, mint egy oroszlán, aki előtt friss, nyers húst lengetnek. Carához vágtat, akinek látványosan kikerekednek a szemei, és ültében hátrahőköl. Legszívesebben felpattannék, megragadnám a grabancát, és minimum 5 méterrel távolabb vonszolnám a kislánytól, most viszont tehetetlenül, a fogaimat csikorgatva nézem, ahogy megáll előtte.
- Bántott téged az apukád, Cara? - szegezi neki a kérdést, melyre válaszul a kislány arcára értetlen döbbenet ül ki, pedig már néhányszor megkérdezték tőle ugyanezt.
- Nem - néz fel, egyenesen rám, mire azonnal tudom, hogy azért nem érti a kérdést, mert azt hiszi, hogy rám gondolnak.
- Akkor miért nem tudsz aludni este, ahogy anyukád mondja? Mitől félsz?
- Azért, mert félek, hogy Finnley megint elvisz - nyel nagyot - és rosszat álmodok. Nem akarom, hogy megint elvigyem anyutól - homályosul el a tekintete.
- De nem ütött meg? Nem ért hozzád úgy, ami fájt, vagy nem akartad?
- Kicsoda?
- Az apukád.
- Apu sose bánt - ráncolja a szemöldökét, a tekintete pedig értetlenül ugrál Townes, Finn, és köztem.
- Ki az apukád, Kicsim? - szólal fel ezúttal az ügyvéd, kapva kapva az alkalmon.
- Ott ül Cami mellett - emeli fel a kis kezét, és egyenesen rám mutat. Nagyokat dobban a szívem. 
- Finn az apukád, Cara - akadékoskodik az ügyész, és tudom, hogy azért, mert ez a dolga, de attól még kedvem támad megragadni a nyakát.
- Nem - tördeli a kezeit - mert nem akarom hogy ő legyen.
Ez a kijelentése pedig egyöntetűen belefojtja a szót néhány pillanatra mindenkibe, de leginkább az ügyészbe.
- Miért nem?
- Azért, mert elvitt anyutól! - fakad ki hangosan. - Mondtam neki, hogy nem akarok menni, de mégis elvitt, és levágta a hajam, és anyu mindig sírt miatta! Nekem nem kell ilyen apuka, akkor inkább ne legyen semmilyen!
Le sem tagadhatná, hogy Townes vére csörgedezik az ereiben, mert ahogy ott ül, dühtől kipirult arccal, szakasztott olyan, mint ő.
- Szerinted miért vitt el anyukádtól?
- Nem tudom.
- Nem lehet hogy azért, mert úgy gondolta, hogy anyukád nem bánik jól veled?
- Nekem van a legjobb és legszebb anyukám a világon - jelenti ki makacsul összeszorított szájjal - aki ezt nem tudja, az buta!
A tenyeremmel rejtem el a szám, hogy ne röhögjek fel hangosan. Ez a kislány rendesen próbára tesz itt mindenkit, és bosszút áll azért, amit csináltak vele. 
- Miért gondolod ezt az anyukádról? - száll be megint az ügyvéd.
- Mert mindig gondoskodik rólam, finomat főz nekem, együtt megyünk az oviba, aztán egy kicsit játszok a munkahelyén is, ahol csinál nekem kakaót meg sütit ha kérek, utána játszunk otthon, játszótérre szoktunk menni, társasozunk, át szoktunk menni apuhoz és ott is játszani, akkor Freddie is velünk van, és voltunk együtt nyaralni is, meg elmentünk egy koncertre!
- Finn nem bánt veled jól?
- Hozott ajándékokat - vonja meg a vállát - addig jó volt, amíg nem vitt el, de már utálom.
- Rossz ember ezért?
- Ilyet nem kérdezhet! - szól közbe az ügyész, a bíró viszont szót ad.
- Nem tudom - szorong látványosan - én csak nem akartam vele menni.
- Köszönöm - bólint, majd visszaül Townes mellé.
A tárgyalás itt tulajdonképpen véget ér, de különösen hálás vagyok azért, amikor szünetet hirdet, és vehetünk egy nagyobb lélegzetet.
Cara azonnal a karjainkba menekül, én pedig mindkettőjüket magamhoz szorítom amint lehet, bár velem együtt az egész családja odaözönlik hozzá.
- Alig várom, hogy vége legyen - szorítja az ujjait az orrnyergére.
- Már nincs sok hátra - simítok végig a derekán - és nagyon ügyesek vagytok.
- Ezek az amerikai tárgyalások sokkal hosszabbak, mint a filmekben - nyöszörgi, és felveszi Carát, aki a lábába csimpaszkodik.
- Mikor megyünk haza, Anyuci?
- Remélem, hogy hamarosan - öleli át a kislányt mindkét karjával.
- Vissza kell oda ülnöm megint? - pillant aggodalmasan a hely felé, ahol órák óta nyaggatják.
- Nem tudom, remélem, hogy nem - az arca kimerültséget tükröz, mégis elmosolyodik, amikor Camila mellé lép, és a saját stílusában, fennhangon közli vele, hogy milyen menő, és csak azért fojtja magába a csúnya szavakat, mert Cara nagyokat pislog rá.
- Nem akarsz egy kicsit kijönni velem? - szakítok félbe hirtelen mindenkit, ő pedig kapva kap az alkalmon.
- De - bólint nagyot - itt maradsz Camival és a nagyiékkal egy kicsit? Csak néhány percre megyek ki apuval - simogatja Cara hirtelen kétségbeeső arcát, de ennek ellenére végül rábólint a kislány.
A kezét az enyémbe csúsztatja, és szapora léptekkel elhagyjuk a levegőtlen termet, ki az épület elé. Ha nem szoktam volna le Freddie miatt, akkor most azonnal rágyújtanék, így viszont egy darabig csak az alsó ajkam rágcsálom.
- Már visszhangzik a fejem ettől a rengeteg hangtól - jegyzi meg halkan, ahogy kiérünk, nyomunkban néhány testőrrel, akiket a menedzsment rendelt ide, és akik eddig csendben, civilben elrejtőztek a padsorokban, vagy a fal mellett állva figyelték az eseményeket. a paparazzik és a tolakodó újságírók miatt van rájuk szükség, akik nagy valószínűséggel már ellepték a főbejáratot, hátul viszont nincs senki.
- Mit gondolsz, hány évet fog kapni? - kérdezem óvatosan.
- Nem tudom, nem sokat - von vállat - senkit sem csuknak le azért, mert hülye.
- Mindenkit azért csuknak le, mert hülye - vonom fel a szemöldököm - vagy legalábbis mert hülye döntést hozott.
- De ez más, feleslegesen mondtam el, hogy mit csinált miután teherbe ejtett, ez nem bűn.
- Dehogynem!
- De nem olyan, amiért börtön jár - neveti el magát - mi lenne, ha most nem erről beszélnénk?
- Beszéljünk arról, hogy mit csinálunk, amikor ennek vége - ölelem át mindkét karommal, és az arcom a nyakába fúrom.
Felemelő érzés, ahogy megroggyannak a térdei és elgyengülve öleli át a nyakam.
Nem mondom ki, de alig várom, hogy végleg eltűnjön ez a szemét az életükből, mert eddig a kapcsolatunk jelentős részébe belerondított valamilyen tettével, úgyhogy már nem akarok mást, csak hogy eltűnjön, és ne terelje el a figyelmét a csajomnak, ne tegye tönkre a kedvét, és ne kelljen úgy éreznem, hogy versengek vele, bár a versenyt határozottan én nyertem meg.
- Ha te nem vagy, és ezt egyedül csinálom végig... - simogatja a hajam a homlokát az enyémnek döntve.
- Ha én nem vagyok, akkor ez nem történik meg.
- Buta vagy - rázza meg a fejét, így a pisze orra az enyémhez dörgölőzik.
- Vissza kell mennünk - adok puszit a szájára, ezzel teljesen ellentmondva a szavaimnak. Ha lehetne itt maradnék vele, és folytatnánk az ömlengést, bent viszont van egy gyerek, aki alig várja, hogy visszamenjünk, és egy lezáratlan ügy, aminek pontot kell tennünk a végére.
- Tudom - bólint aprót - gőzöm sincs, hogy Cara mikor lesz újra a régi.
- Rendbe fog jönni, nem olyan fából faragták, hogy ez az egész megtörje. A te véred.
- Ugye? - pislog büszkén. - Hála Istennek nem olyan, mint ők.
- Nem is lehetne olyan egy ilyen anyával - húzom magamhoz, és megpuszilom a homlokát - nagyon büszke vagyok rátok.
- Jaj, Lou...
- Menj vissza, és intézd el őket - paskolom meg gyengéden a fenekét - állj bosszút!
- Tudod, lehet, hogy már nem akarok - tűnödik el, míg visszaballagunk a tárgyalóterembe - elpárolgott.
- Akkor csak tarts ki a végéig - kísérem a helyére - alig várom, hogy hazaérjünk - mormolom a fülébe, majd ártatlan mosollyal gyorsan leguggolok Cara elé.
- Hazamegyünk már, Apu? - nyüszíti. - Mit csinálnak még?
- Hamarosan, Tücsök - cirógatom meg az arcát - mindjárt vége, ígérem!
- Éhes vagyok - fészkelődik.
- Mit szeretnél vacsira? Szólok Lottie-nak, hogy kérjen a kedves pincér bácsitól, így mire hazaérünk ott fog várni.
- Lasagnát - böki ki, erre értetlenül összeugrik a szemöldököm, mert nem hinném, hogy evett már olyat, de azonnal magyarázatot is ad a kérésére. - Az Garfield kedvenc étele!
- Csodás, máris szólok az érdekedben - adok puszit a homlokára - tarts ki, Édesem.
- Szeretlek - öleli át hirtelen a nyakam, erre fél szemmel látom, hogy Townes elérzékenyülve a mellkasához kap.
- Én is szeretlek, Baba - simítok végig a hátán, majd lassan lefejtem magamról a kezeit, de mielőtt hátraballagnék Towneshoz is odahajolok - és téged is.
- Fogalmad sincs, hogy én mennyire - mosolyog, majd elengedi a kezem, én pedig aprót biccentek a szülei felé, majd hátraiszkolok Camilához, de előtte vetek egy pillantást a terem másik felébe, Finn felé. Szarul néz ki, tudja, hogy befellegzett neki.
- Hé, figyelj, nincs egy öcséd? Vagy bátyád? - szegezi nekem váratlanul Cam, amikor leülök mellé.
- De, van - nézek vissza furán.
- És nem akarod bemutatni nekem? Nektek Tomlinsonoknak tuti, hogy a véretekben van valami, és én úgy irigylem Townest!
- Az öcsém 5 éves - fojtom el a nevetésem, mert a bíró felmászik a helyére.
- Oh, hát... Ebben az esetben, akkor megvárom, hogy 18 legyen.
- Lesz hozzá néhány szavam - suttogok fojtottan, ő meg velem nevet. Bírom ezt a csajt, nagyon jófej. - Cam?
- Hm? - nézi meredten a történéseket. 

- T szerencsés, hogy ilyen barátnője van, mint te.
Néhány másodpercnyi döbbenet után nyel egy nagyot, és a lehető legőszintébben elmosolyodva megszorítja a kezem. Nincs ebben  semmi félreérthető, semmi hátsó szándék egyik oldalról sem, ezt pedig mindketten tudjuk.
- Csendet kérek! - püföli az asztalt a húsklopfoló micsodájával a bíró. - Az esküdtszék meghozta a döntését!
Mindannyian fészkelődni kezdünk a helyünkön, és hiába tudom, hogy valószínűleg minden nekünk kedvez, elragad a félelem, hogy talán mégsem.
Nagyon furák ezek az amerikai tárgyalások, és tényleg nagyon hosszúak. Az esküdtszék egyik tagja, egy köpcös, kopaszodó férfi egy papírral a kezében feláll, és kihirdeti az ítéletet. Finnley bűnös, és 5 év börtönre ítélik gyermekrablás, irathamisítás, és gyermekbántalmazás gyanúja miatt, melynek alapjául Cara levágott haja, és az szolgál, hogy 5 kilót fogyott 3 hét alatt, 12 kilóról 7-re, ebbe belegondolva pedig hányingerem támad.
Nem tör ki üdvrivalgás az oldalunkon, ahogy az az amcsi filmekben történne, csendben vagyunk, és Finn sem kezd hisztériázni, amikor megkérdezik, hogy akar-e mondani valamit, mindössze annyit mond, hogy sajnálja, majd szótlanul hagyja, hogy elvezessék a rendőrök.
Cseszheted a sajnálatod, te seggfej! 

Townsend Campbell

Dicsőséget kellene érezném, örömöt, mámort, mert Lou szavaival élve bosszút álltam, de nem érzek semmit, csak fáradtságot.
Amikor elhagyjuk a termet anélkül, hogy szóba állnánk a másik oldalról bárkivel, Camila ragyogó mosollyal mellém csapódik, és lelkendezni kezd, de képtelen vagyok együtt örülni vele.
Lecsukattam egy embert 5 évre.
- Finnley tényleg börtönbe kerül? - hallom a lányom hangját, ahogy ezt a kérdést Anyának szegezi úgy, hogy Louis karján ül.
Anya sem igazán tud válaszolni, helyette apa bólint csendben, Lou pedig megsimogatja az arcát.
- Így nem csinálhat veled semmi rosszat, nem vihet sehová soha többet.
Nem válaszol, de látom, hogy hogy forognak a kis kerekek az agyában, a sajátomban pedig hallom, hogy mindenféle olyan kérdést tesz fel nekem, amit nem akarok megválaszolni.
Lecsukattam egy embert, aki megérdemli, de mégsem érzem magam jobban ettől, pedig 5 évet kap, annyit, amennyit én is elveszítettem. 
Paparazzik rohannak meg minket, amikor kimennénk az ajtón, de Louis testőrei rendet teremtenek, ő pedig az egyik karját körém fonva, a másikkal Carát ölelve, szinte a saját testével védelmezve terel minket az autóhoz. Külön megyünk, eggyel mi hárman, egy másikkal pedig a szüleim és Cam.
Mivel nem Lou vezet, így mindhárman a hátsó ülésre zsúfolódunk, közénk emelve Carát, aki ettől nagyon boldognak tűnik.
- Vége van - motyogja, a kezét átnyújtva a lányom buksija fölött, és megsimogatja az alsó ajkam. Egy örökkévalóságnak tűnik ez a nap, és nagyon távolinak a reggel, pedig csak néhány óra telt el. Éhes vagyok, fáradt, és talán egy kicsit szeretnék egyedül maradni, leginkább viszont vele kettesben, csak egy egészen rövid időre.
A gondolataimat eltereli Freddie, amikor megérkezünk az otthonnak aligha nevezhető szállodába, és visító, hangos lelkesedéssel fogad minket. Lottie valahogy szerzett egy hosszú asztalt, amit vagy ő, vagy egy pincér megterített 8 főre. Ünnepi vacsorát szervezett, de nem biztos, hogy akarok ünnepelni.
- Fantasztikus vagy - dícsérem meg, amikor a nyakamba omlik.
- Nem, te vagy fantasztikus! Amit végigcsináltál nem csak most, hanem az elmúlt években... Örülök, hogy újra van egy ilyen nő a családunkban, sőt, nem is egy, hanem azonnal kettő - pillant a lányomra, én meg totál elérzékenyülök. Nem akarok hangosan sírni, mert azzal újra halálra rémíteném Carát, ezért elfordulva törölgetem a szemem a zakóm ujjával.
Hálás vagyok neki azért, mert szervezett egy vacsorát, éhen halok én is, Cara is, és bizonyára a többiek is, de most nagyon nincs kedvem megvitatni a történeteket, vagy bármi mást, egyszerűen csak a lehető leghamarabb ágyba akarok kerülni, a többiek, főként Camila, viszont nem így gondolják.
A nagy hangú, vidám barátnőm egy üveg pezsgővel ront be, mindezt úgy, hogy mögötte ott lépdelnek a szüleim, anya viszont mindig vevő volt az ilyesmire. Együtt nagyon hamar elérik, hogy a két gyerek folyamatosan kacagjon, és miközben eszünk én is feloldódok, mivel valószínűleg szándékosan kerülik a tárgyalást és Finnley témáját, de még így is alig várom, hogy véget érjen ez a nap, és a széles mosolyra ellenére valószínűleg Louis is ezen az állásponton van.
Vele akarok lenni, most csak vele, és ezt látja, szóval megpróbál óvatos célzásokat tenni arra, hogy a gyerekek álmosak, ez pedig nyilvánvalóvá is válik, mert kezdenek nyűgösek lenni, nehezen tartják meg a fejüket, de Cara még így is erőtlenül lapátol a szájába egy szelet süteményt. Legszívesebben állandóan etetném, mert szörnyű, hogy milyen sovány, de igazából eszik magától is, rengeteget. A "vendégek" elvonulnak, a szüleim is egy szobába, és Lottie és Camilával tart a közös lakosztályukba. Nem lepődtem meg azon, hogy milyen gyorsan megtalálták a közös hangot, de azért örülök, mert mindketten nagyon fontosak nekem.
Nem nyaggatjuk most olyanokkal a lurkóinkat, mint a fürdés, mert egyrészt aligha lettek koszosak a nap folyamán, másrészt meg ülve elalszanak, úgyhogy éppen csak átöltöztetjük őket, aztán már alszanak is. Nagyon szeretném, ha nem ébrednének fel éjszaka, már csak azért sem, mert az elmúlt napok nagyon kevés alvásai miatt kimerült vagyok.
- Lezuhanyzok - túrom elő a pizsamám, és miközben elsétálok mellette végigsimítok a hátán.
- Menj csak, figyelek rájuk - mosolyog rám, és lehajol, hogy adjon egy puszit a számra.
Szívesen állnék órákig a zuhany alatt, de ennél még jobban hívogat a puha ágy, úgyhogy gyorsan megmosakszom, fogat mosok, és megfésülködöm. Nem nézek a tükörképemre, és a gondolataim is próbálom elterelni, mert tényleg nem érzem jól magam attól az ítélettől, ami született.
Szinte szó nélkül váltjuk egymást, én kijövök a fürdőből, ő pedig bemegy. Megállok a gyerekek ajtajában és néhány percig hallgatózom, de csak egyenletes szuszogást hallok, mélyen alszanak.
Leoltom a villanyt, helyette felkapcsolom az éjjeli lámpát, úgy várom vissza Louis-t, aki egy törülközővel dörzsölgetve a haját, alsónadrágban csattog be.
Levettem a bugyim, mielőtt bebújtam volna az ágyba, de mivel betakaróztam, ő ezt nem látja.
- Szia - bújik be mellém, félredobva a törülközőt - miért érzem azt, hogy nem vagy boldog?
- Örülök, hogy vége - mosolygok rá.
- De nem vagy boldog.
- Nagyon hiányoztál - simogatom meg az arcát.
- Townes, ha tudnád, hogy nekem mennyire... - simogatná meg a combom, de amikor a keze felfelé haladva nem érinti a szokásos anyagot egy pillanatra elakad a lélegzete, majd egymásra nézünk, és szó nélkül úgy fordul, hogy egy kicsit fölöttem legyen.
- Becsuktad az ajtót? - teszem a kezem a tarkójára.
- Igen, de nem zártam be, szeretnéd?
- Nem nagyon tudom túltenni annak a körülményein, hogy mi mit csináltunk, amikor elvitte - nyelek nagyot - de igen, zárd be, mert ha rajtakap valamelyikük elsüllyedek.
- A lakosztály ajtaján senki sem tud bejönni - nyugtat, miután elfordítja azt a kis pöcköt, amivel bezárja az ajtót, és felém lépdel.
Várakozóan szorul össze a méhem, ezzel együtt pedig a combjaim is, de elront mindent, amikor felnevet azon, hogy felidézi azt a kínos percet, amikor Cara meglátott minket csókolózás közben, és ezért napokig kérdezgette, hogy lesz-e kistesója.
Szinte a szájába nevetek, amikor fölém hajolva megcsókol, és eltolja az útból a takarót.
Tényleg nagyon hiányzott, hogy így együtt legyünk, pokolian, csak éppen a bűntudat és aggodalom közben nem erre gondoltunk.
Most is bűntudatom van, de ezt legyűrjük azzal, hogy másodpercek alatt kibújtat a pólómból és birtokba veszi a testem.
Azonnal elfelejtem Finnt és ezt az egész hercehurcát, az egyetlen ami a fejemben zakatol, hogy nagyon halknak kell lennünk.
Mindketten tudjuk, hogy talán alig van időnk, mielőtt Cara felébred, meg amúgy is türelmetlenek vagyunk. Az arcát a nyakamba temeti, én meg a hajába túrok, és próbálok a lehető legcsöndesebb lenni. Minden porcikám szinte visít érte, de nem tudok teljesen kikapcsolni, mert rettegek, hogy meghallom Cara hangját, vagy bekopog az ajtón, pedig most már mindig így lesz. Gőzöm sincs, hogy hogyan oldják meg a felnőttek az ilyen... dolgaikat, ha már gyerekeik vannak, de utána kell járnom, méghozzá a rendkívül segítőkész anyukám nélkül. De az is lehet, hogy rájövünk egyedül.

45.rész

 Sziasztok!

Az utolsó utáni pillanatban dobtam össze ezt a részt, mert egész héten nem volt hangulatom az íráshoz, és igazából ma sem, csak erőt vett rajtam a bűntudat, viszont kezdem unni az érdektelenséget, szóval ha ti sem, akkor én sem. Kezdődik a vizsgaidőszak, szóval van jobb dolgom is, mint egy olyan blogot vezetni, amit kb 4-5 ember olvas, nem mintha eddig amúgy nem lettem volna folyamatosan elhavazva. 

Nem fogom kommentekhez kötni az új részt, mert az pontosan annyira gáz lenne, mint amennyire 2012-ben az volt, de nagyon az utolsókat rúgja már ez a sztori, meg ez az egész blogolósdi, ti meg főleg, rólam nem is beszélve.

 N.x

Townsend Campbell

Nem hiszek a fülemnek, amikor a recepciós a tárgyalás reggelén feltelefonál, és tájékoztat arról, hogy kik keresnek. Hihetetlen, hogy vették a bátorságot, az agyvizem azonnal az egekbe szökik, mellette viszont meglehetősen lenyűgözött vagyok, hiszen a legutóbbi alkalommal majdnem kikapartam mindkettejük szemét.

Tudtam, hogy találkozni fogunk, az én szüleim is iderepültek, hogy tanúskodjanak, de nem hittem volna, hogy valami ilyen lépésre szánják magukat. Bármit is akarnak, azt felhasználhatom ellenük.

- Mi a baj? - bújik közelebb Louis, és a vékony takaró alatt megkeresi a kezem, amit aztán az ajkához húzva megcsókol. - Mit akarnak, kész a reggeli?

2 napja tudunk ismét kettesben aludni, mióta megérkezett Freddie, de ezt is csak azért, mert Cara a jelenlétében a korábbi emlékek miatt - amikor a kisfiú visítva robbant be közénk, féltékenyen bizonygatva, hogy Lou az ő apukája - kicsit visszahúzódik, és éjszaka amikor felkel nem jön át hozzánk. Forgolódik az ágyban, felkel, megáll az ajtóban majd visszafordul, én meg azonnal fent vagyok, mert én szültem, én nevelem, és tudom, érzem, ha valami baj van. Órákat töltök vele a kanapén és ringatom, beszélgetek vele, mígnem újra elalszik. Napközben jobb kedve van és nagyon örül Freddie-nek, mégis van benne valami, ami miatt szenved, és ettől megszakad a szívem. 

- Itt vannak Finn szülei - sóhajtok óriásit, és belefúrom az arcom a párnába.

- Micsoda? - könyököl fel. - Mi a francot akarnak ilyenkor?

Néhány hajtincse úgy áll a levegőben, mint egy kiskakas taraja, ami az álmos szemeivel és az édes arcával párosulva szörnyen cuki látványt nyújt, és nem is bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, annak ellenére sem, hogy milyen nehéz napnak nézek elébe.

- Nem tudom - nyúlok utána, és az ujjaim a tarkójára csúsztatom, hogy közelebb húzzam magamhoz - de le kell mennem és beszélni velük.

- Miért kéne? - ráncolja a homlokát értetlenül és dühösen. - Nem kell, nincs itt az ügyvéded!

- Ha valami olyat csinálnak, ami sértő, azt felhozhatom ellenük...

- De ők is felhozhatják ellened, ha megint felhúzod magad, Bébi! 

- Ezen kívül viszont nincs más, amit felmutathatnak ellenem. Tudnom kell, hogy mit akarnak.

- Veled megyek - ugrana fel azonnal, de visszahúzom.

- Velem jöhetsz, de még nem most.

- De T...

- Ráérnek várni, fél 8 sincs - mosolyodok el kissé gúnyosan - inkább gyere ide hozzám. 

- Egy szavadba kerül - heveredik azonnal hasra, és sokkal könnyedebb, nyugodtabb arckifejezéssel kúszik fel az arcomhoz. 

Amellett, hogy állandóan ideges és dühös vagyok, mert alig várom, hogy vége legyen ennek az egész balhénak, nagyon boldognak is érzem magam, mert újra mindannyian együtt vagyunk, a repülőtéren Freddie nem csak az ő nyakába ugrott, hanem az enyémbe is, arról nem beszélve, hogy mennyire örült a kislányomnak. Világosan látom magam előtt azt a családot akik lehetünk, vagy akik talán már észrevétlenül lettünk is, ez pedig elképesztő. 

- Miért nem vagy dühös? - cirógatja meg az arcom.

- Az vagyok - fogom meg a kezét, és megsimogatom a kis tetoválásokat az ujjain - meg fáradt, és elegem is van.

- Tudom - húz magához szánakozva, de nekem nem erre van szükségem.

- Közben örülök is, mert itt vagytok nekem - motyogom, apró puszit hagyva a mellkasán - csak ez számít. 

Beletúr a hajamba és megcsókol, én pedig ebben a jelentéktelen kis pillanatban nem is lehetnék boldogabb. A gyerekeink alszanak, én pedig életemben először nem csak a szüleim támogatásával a hátam mögött nézek szembe valamivel, ami igazából rohadtul ijesztő.

Nem sietek, tartom magam ahhoz a makacs elhatározáshoz, hogy a vendégeink bőven ráérnek várni, úgyhogy bőven adok időt kettőnknek, mielőtt rászánnánk magunkat a felöltözésre, de azt is nehézkesen, bohóckodva csináljuk.

Nem akarjuk felébreszteni a lurkókat, egyszer mégis hangos nevetés robban ki belőlem, amikor pofátlanul hátba támad, miközben belebújnék a pólómba, így kis híján felvisítok, ő pedig gyorsan a szám elé csúsztatja a kezeit és átölel. 

Megint tudunk olyanok lenni, mint két kölyök, és ez nagyon hiányzott. A nevetés, a boldogság, a teljesség érzése, amit nem hiányoltam egészen addig, amíg meg nem jelent az életemben, és amíg el nem veszítettem Carát.

Mi így vagyunk jól, teljesen.

- Baba - guggolok le a kislányom mellé, gyengéden megsimogatva a pelyhes kis haját. Minden reggel, minden pillanatban megszakad ezért is a szívem, de jól láthatóan, makacs gyorsasággal nő vissza a haja, néhány hét, néhány hónap, és minden a régi lesz.

Édesen nyöszörögni kezd, én pedig nem akarom felébreszteni, főleg nem úgy, hogy alig alszik éjjel, helyette viszont végre nem kel fel hajnalok hajnalán.

- Anyu és apu elmennek egy kicsit sétálni, jó? Nagyapáék vigyáznak rátok addig.

- De mikor jöttök vissza? - kérdezi hangosan, csukott szemekkel, de legörbülő szájjal, amire Freddie mocorogni kezd.

- Nem soká - igyekszem még halkabb lenni - hozunk valami fincsi reggelit, amit együtt megeszünk majd. Aludj csak még - simogatom meg az arcát, és megpuszilom a homlokát. 

Kábultan bólogat és az oldalára fordul, én meg a meleg időjárás ellenére nem tudom megállni, hogy ne takargassam be egy kicsit, és ne adjak puszit Freddie fejecskéjére is, amikor elhaladok mellette. 

A szüleim legalább olyan döbbentek, mint amilyen Louis volt, amikor átkopogunk hozzájuk és megindoklom, hogy miért kell átmenniük egy kicsit az unokáikhoz.

- Biztos vagy benne, Kicsim? - méreget gyanúsan anya. - Mit forgatsz a fejedben?

- Semmit - vonom fel a szemöldököm - csak tudni akarom, hogy mit akarnak tőlem.

- Valószínűleg azt, amit minden szülő megpróbálna, ha valaki olyasmivel vádolná a gyerekét, amivel te.

Bármennyire nem annak szánja, apa szájából ez a mondat mégis kissé szemrehányóan hangzik.

- Jogosan vádoljuk azzal, amivel! - fortyanok fel.

- Persze - kortyol bele a kávéjába - ők is tudják, de attól még a gyerekükről van szó.

- Aki egy rohadt bűnöző!

- Townes - szorítja meg a kezem egy kicsit Louis, jelezve, hogy higgadjak le. Tudom, hogy igaza van, és hogy délutánig meg kell tanulnom önuralmat gyakorolni.

 - Próbáld meg nem megütni őket, jó? - paskolja meg végül a fejem apa. - Te pedig próbáld meg megakadályozni, fiam, ha mégis valami ilyesmire készül.

Én nem igazán bíznék Lou huncut, cinkos vigyorában, de bólogat, apa pedig anyát bevárva indul a szobánkba.

A lifttel lefelé tartva idegesség költözik a gyomromba, de tényleg jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, Louis pedig ki is használja azt a kis időt, amíg kettesben vagyunk, mert bőszen igyekszik elterelni a figyelmem. Nagyon hiányzik, hogy újra olyan állapotban legyünk kettesben, hogy nem aggódunk és nem gyászol valamilyen furcsa módon a lelkünk, de nem tudom, hogy mikor leszek képes újra hosszasabb időre valaki mással hagyni Carát a saját önzőségem és szükségleteim miatt.

- Ha úgy érzed, eleged van belőlük, akkor azonnal megyünk - figyelmeztet, én viszont csak szótlanul bólintok.

Azonnal érzem a negatív jelenlétüket amint kinyílik a lift ajtaja, és a tekintetem meg is találja a két idősebb fazont, akik a recepciónál ácsorognak bosszús arccal. 

Másfél órán keresztül várakoztattam őket, de nem adták fel, úgyhogy nagyon akarnak valamit, amit abból is leszűrök, hogy nem adnak hangot szemrehányásnak, és a múltkori beteges kifakadásomat sem emlegetik fel. Igazából mindketten nagyon megviseltnek néznek ki, én viszont lehet, hogy kegyetlen vagyok, de nem sajnálom meg őket. Egy cseppnyi szánalom sincs bennem sem irántuk, sem a nyomorult kölykük iránt, mert különböző módokon, de mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy belerondítsanak az életembe, ilyen esetben pedig haragtartó vagyok. 

- Tudnánk beszélni valami nyugodt helyen? 

- Ez egy nyugodt szálloda - szalad ki a számon, és nagyon nagy erőfeszítést igényel tőlem az, hogy ne grimaszoljak.

- Akkor legalább üljünk le valahová - sóhajt nagyot az idős úr, és megpróbál kipréselni magából egy mosolyt, de nem sikerül neki, ahogy én sem tudok kedves lenni.

- Mit akarnak még tőlünk? - szegezem nekik azonnal a kérdést, amint leér a fenekem a kis dohányzóasztal körüli fotelok egyikébe.

- Jól van a kislány? - kérdezi váratlanul az asszony, bennem meg azonnal fellobban az anyatigris védelmező tüze, hiába igyekszik kedvesnek lenni ez az érdeklődés. A gyerekük elvitte az enyémet, hetekig tart szenvedést és aggodalmat okozva mindkettőnknek ezzel, úgyhogy a helyében én nem venném a számra Carát.

- Nem - nézek a szemébe - nincs jól, és mindannyian tudjuk, hogy erről ki tehet!

- Townsend... - ha nem az ejtené ki a nevem, aki, azonnal rászólnék, hogy Townesnak szólítson, így viszont eszem ágában sincs megkérni, hogy becézzen.

- Mind tudjuk, hogy a fiam mekkorát hibázott - vág a felesége szavába az úr - azt is, hogy valószínűleg értelmetlen amiért itt vagyunk, de Townes, Finn a gyerekünk, aki hibázott, de meg is bánta, és semmi rosszat nem akart ezzel az egésszel.

- Elrabolta a gyerekem! - emelem fel a hangom, mielőtt Louis tenné meg.

- Tudjuk - horgasztja le a fejét, elkerülve a gyilkos pillantásom.

- Készek vagyunk bármekkora összeget kifizetni, amennyiben ejted a vádakat Finnley ellen - szólal fel az asszony, nekem meg Louisval együtt esik le az állam, de szó szerint.

Eltelik néhány hosszú másodperc, mire igazán felfogom, hogy mit mondott, viszont amikor megtörténik felpattanok, de nem kezdek ordítani, csak ellentmondás nem tűrően, kővé dermedt arccal a fotocellás ajtóra mutatok.

- Takarodjanak!

- Tessék? Townes, bármekkora összegről is legyen szó...

- Tűnjenek innen! - emelkedik meg a hangom. - Tűnjenek, mielőtt felhívom az ügyvédem és a rendőrséget is! Maguk még annál is undorítóbbak, mint amilyennek alapból hittem, ha azt képzelik, hogy pénzen kivásárolhatják Finnley-t abból a szarságból, amit csinált! Ez nem fogja visszaadni azt a 3 hetet, amikor a lányom szenvedett, én meg kis híján beledöglöttem, és nem teszi könnyebbé az elmúlt 5 évemet sem! Óriási hiba volt idejönniük, maguknak komolyan teljesen elment az eszük...

- Nem! - csattan fel ingerülten. - Nem ment el, és ha igazán szeretnéd a saját gyereked, akkor tudnád, hogy miért vagyunk itt!

- Tudom, hogy miért vannak itt - hajolnék az arcába, ha Louis nem húzna gyengéden vissza - mert a gyerekük egy szarházi, az enyém viszont sosem fogja a példáját követni, mert magukkal ellentétben én jó embert tudok nevelni belőle, de akkor sem próbálnám pénzzel kivásárolni a bűneiből, ha borzalmas felnőtt válna belőle, mert megtanítom felelősséget vállalni értük!

- Minden rendben, kisasszony? - jelenik meg a semmiből egy biztonsági őr.

- Persze, csak tüntesse el őket - válaszol helyettem Lou, a fejével megvetően intve a díszes páros felé, pontosan kimondva azt, amit gondolok. 

- Gondolja át! - tesz egy utolsó próbálkozást Finn apja, és lelkileg próbál megvesztegetni, miközben a biztonságis valóban kitoloncolja őket, én meg egyszerűen hátat fordítok ennek az egésznek.- Kérem!

- Én arra kértem a fiát, hogy tűnjön el az életemből - morgom az orrom alatt, sietős léptekben a lift felé igyekezve, mert nem akarok újra kifakadni. Megteszi helyettem a barátom, aki egészen eddig igyekezett a háttérben maradni, most azonban a fejét fogva dühöng azon, hogy az emberek valóban azt hiszik, hogy pénzzel mindent elrendezhetnek.

- Hagyjuk, jó? - fogom meg a kezét és az arcát. - Nem vártam mást tőlük.

- Ez undorító! - fújtat. 

- Aha, az - bólintok - de van még egy dolog, amit felhozhatok ellenük, mert teljesen biztos, hogy ilyesmit tisztességes jogi keretek között egy tárgyalás előtt tilos csinálni.

- Börtönben a helyük a nyomorult gyerekük mellett!

- Ezt te sem gondolod komolyan, és én sem - dörgölöm az orrom az övéhez - felejtsük el, jó? Kérlek! Már tényleg nem akarok semmi mást, csak hogy vége legyen ennek és hazamenjünk, átköltözzünk hozzád, és többet ne kelljen látnom őket.

- Alig várom - higgad le kicsit, és megfogja az arcom - elképesztő voltál, és remélem tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád azért, ahogy viseled ezt az egészet. 

- Miattad van...

- Nem - rázza meg a fejét - azért van, mert ilyen fantasztikus és erős nő vagy, azelőtt is az voltál, mielőtt megismertük egymást.

- Mert Carának szüksége volt rám.

- Ne keress kifogásokat, Townes - tűri el a hajam az arcomból, amit az ujjaival megsimogat - nagyon kevés olyan nő van, mint te.

Szótlanul rázom a fejem és odabújok hozzá. Szívesen közölném vele, hogy férfiből pedig valószínűleg egy olyan sincs, mint ő, de befogom a szám, és végül csendben ölelkezünk, amíg felér a lift. 

- Basszus, megígértem Carának, hogy hozunk fel reggelit! - kapok a fejemhez.

- Akkor menjünk vissza le - von vállat - vagy máris szólok a szobapincérnek, hogy hozzon valamit.

- Azt mondtam neki, hogy sétálni megyünk, tudni fogja, hogy hazudtam...

- Menjünk ki - nevet fel - van még időnk, T, reggelizzünk együtt egy közeli kávézóban, valahol, ami nem ez a szálloda, nem is láttad még a várost!

Vonakodva jártatom a pillantásom a szobánk és a lift között, döntésképtelen vagyok addig, amíg nem figyelmeztet valami nagyon fontosra.

- Láttad, hogy a szüleid bemennek hozzájuk - simogatja a kezem - biztonságban vannak.

Hirtelen a legjobb barátaim, azaz könnyek szorítják el a torkom, és aprót bólintva fordítok hátat a szobának, hogy vele menjek reggelizni, de közben felemésszen az ideg.

- Nem kell félned - kulcsolja össze a kezeinket - többé semmi rossz nem történhet sem Carával, sem veled.

- Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha ezt újra megérteni - nyelek nagyot - és nem beleőrülni az aggódásba akárhányszor valaki mással hagyom. Eddig egész jó voltam pedig...

- Mondok valamit, ha nem haragszol meg - nyomja le ismét a nulladikra vezető gombot, és magához húz - eddig is nagyon aggódós voltál.

- Tudom, de... 

- Én is tudom, hogy mi jön a "de" után, mert én is elveszítettem őt, és én is ugyanúgy belehaltam egy kicsit, szóval nem kell megmagyaráznod. Majd együtt mindent rendbe teszünk.

Jó mélyen elraktározom az elmémben ezt az ígéretet, hogy mindig emlékezzek rá, amikor valami nehézségbe ütközünk.

Együtt mindent rendbe teszünk, többé nem én egyedül.

44.rész

1 éve, hogy feltettem az első részt. 

N.x

 

Louis Tomlinson 

- Most már nem jössz haza többet, Apu?
Meghökkenve, kiszáradt szájjal emésztem Freddie kérdését. Szomorkás a hangja, de beletörődő, és ez rohadtul a lelkembe mar.
- Miért ne mennék haza, Freddie? Persze, hogy hazamegyek hozzád, Kisfiam!
- Azt hittem, hogy most már ott maradsz Carával - motyogja - hogy ők lesznek az új családod.
- Nincs és nem is lesz új családom - próbálok nem kapkodva levegőt venni - te vagy a családom, és az köztünk nem befolyásol semmit, hogy ők is velünk vannak, érted? Ne gondolj butaságokra, Kicsim.
- De hiányzol, Apu - csuklik el a hangja. Gyűlölöm, amikor sír - mikor jössz már haza?
- Nem tudom - túrok a hajamba - de ha szeretnéd megkérem Lottie-t, hogy hozzon el hozzánk, oké? De előtte valamit muszáj megbeszélnünk, Édesem.
- Mit? - válik reménykedővé a hangja.
- Van pár dolog, amit nekem és Townesnak el kell intéznünk, amíg itt vagyunk, és Carának rossz kedve van, mert az apukája rosszat csinált. Ha eljössz, akkor nagyon megértőnek kell lenned vele, jó?
- Jó - tűnődik el néhány percre - mikor mehetek?
- Add át Lottie-nak a telefont - nevetek - szia, Kölyök.
- Szia! - dalolja sokkal jobb kedvűen, de belőlem nem tűnik el a rossz érzés és az aggodalom.
Azt hitte, hogy nem fogok többet hazamenni hozzá, mert volt olyan, amikor hónapokig felé se dugtam az orrom. Emlékszik rá, és lehet, hogy soha nem is fogja elfelejteni.
Minél hamarabb túl kell esnük Townesék költözésén, ha hazamegyünk, mert a jelenlegi felállás valakinek sosem teljesen jó. Ha velük vagyok azt Freddie sínyli meg, ha Freddie-vel, akkor róluk kell kicsit lemondanom, egy háztartásban viszont tökéletesen összehozható lenne a kettő.
- Ne is kérdezd, persze, hogy csomagolunk - hallom a húgom vidám hangját - de most már muszáj lesz hazajönnötök, Lou, vagy különben Doris és Ernie nagyon megsértődnek.
Mintegy végszóra a háttérben felhangzik a kisöcsém nevetése. Elképesztően bizarr, hogy a legkisebb testvéreim alig idősebbek a kisfiamnál, ahogy az is, hogy borzasztó szomorú, de egy cipőben járnak vele, ahogy én is.
27 évesen sem tudom túltenni magam azon, hogy elveszítettük anyut, nemhogy 5 és 3 évesen.
- Tudom, tervezem - túrok a hajamban - intézed a jegyeket, vagy csináljam?
- Megoldom, holnap estére ott leszünk.
- Köszi - sóhajtok megkönnyebbülten - puszilom a kicsiket.
A "kicsik" mindenkit magába foglal, aki fiatalabb nálam. Őt is, Fizzy-t is, és mindkét ikerpárt.
- Mi is titeket, alig várom, hogy újra lássam Carát!
- Nagyon örülni fog neked - gondolok őszintén a kislány arcára. Nem is mondom meg neki most, hogy holnap kik jönnek, hadd legyen meglepetés - szeretlek.
- Mi is! - búcsúzik mindannyiuk nevében.
Ha valami igazán fontos nekem, akkor az a családom, ezt soha senki nem kérdőjelezheti meg.
Kimerészkedek a nappaliba, vagy hát annak a nappalinak nevezett helyiségbe, ami a két szoba között van a konyhával együtt. Régen a turnébusz után óriási felüdülést jelentettek a szállodai lakosztályok, mostanra viszont bőven meguntam őket, és kényelmetlennek érződnek, vagy csak azért gondolom így, mert a banda legutolsó időszakában egyedül vettem igénybe őket.
A többiek szerettek a koncertek után egyedül maradni, ha meg épp nem akartak, akkor összegyűltünk valamelyikünknél, én azonban nagy családban nőttem fel és sosem bírtam a magányt, ahogy Zayn sem, szóval mindig osztoztunk, de a kilépése után magamra maradtam.
Most nem vagyok egyedül, sőt, de azért még mindig kényelmetlenül érzem magam az ilyen idegen helyeken, amiknek soha nem volt igazán lakója vagy tulajdonosa.
Édes tusfürdő és tisztaság illata lengi be a helyiséget, T épp a fürdőszobából vágtat ki, a karjaiban fogva a minimum egy számmal nagyobb köntösbe csavart kislányt, és mindketten nevetnek valamin. Lélegzetelállítóan gyönyörűek együtt, a szívem óriásiakat ugrik a mellkasomban a látványukra. Még úgy is nagyon hasonlítanak egymásra, hogy most Cara arcát nem keretezik olyan helyes kis barna fürtök, mint az anyukájáét, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mindketten elképesztően szépek.
Mivel világéletemben nők vettek körül mindig nagyon vágytam egy kisfiúra, de basszus, egy kislány is ugyanolyan fantasztikus, az meg elmondhatatlan, ha van mindkettő.
Ha akarnék sem tudnék úgy nézni Carára, mintha nem az én gyerekem lenne, szerencsémre azonban nem is akarok így tekinteni rá.
A család nem a vérről szól, és ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam gyerekként, most pedig továbbadhatom.
- Szia - mosolyog rám Townes, miközben leteszi a kicsit a kanapéra, amire kiszórt néhány ruhadarabot  - jól van Freddie?
- Minden rendben - viszonzom a mosolyát, és lehajolok, hogy puszit adjak az arcára, majd Caráéra is.
Az elmúlt napokban köztünk aludt, nagyon gyakran felébredt és napközben is nyugtalan, folyton a nyomunkban mászkál, de emiatt egyáltalán nem haragszom, bár úgy hiányzik néhány  kettesben töltött perc a barátnőmmel, mintha valami kőkemény függő lennék. De ez a kislány még jobban hiányzott, és még mindig alig hiszem el, hogy újra itt van velünk. Folyton rá kell néznem, megérinteni, és én is gyakran felpislogok éjszaka, hogy ott van-e köztünk.
Letelepedek mellé a kanapéra, miközben Townes ráadja a pizsamáját. Ilyet talán még egyszer sem láttam, mióta ismerjük egymást, hiszen Cara mindig mindent egyedül csinál, de ezt is betudom a történteknek.
Az nagy fejlődés a részemről, hogy már nem hoz zavarba egy olyan természetes dolog, mint hogy egy anya felöltözteti a gyerekét. A gyerekét, aki az enyém is.
- Jól érzed magad, Édesem? - simogatom meg az arcát, közben pedig belesajdul a szívem abba, hogy az ujjaim tüsi, rövid hajat érintenek. Az arca kipirult a forró víztől, és mert T folyton azon munkálkodik - többnyire sikeresen - hogy megnevettesse, de ez még mindig nem az a cserfes, vidám kislány, akit megismertem, és aki leplezetlenül megkérdezte tőlem az első találkozásunk alkalmával, hogy én leszek-e az apukája.
Tudott valamit már akkor.
- Álmos vagyok - bújik bele a mintás kis nadrágjába, és közben hálás pillantást vet az anyukájára - köszi, anyu.
- Már mehetsz is aludni, Kicsim - simogatja meg, és látom, hogy az ő arca is megrándul - szívesen.
- Mondhatok ma én mesét neked? - húzom kicsit közelebb magamhoz.
- Igen - kapja fel a fejét, és végre lelkesen csillannak fel a szemei - valami jó mesét.
- Nem is tudnék rosszat mondani - tápászkodok fel vele a karjaimban, és Towneshoz sétálunk - menj csak, addig fürödj meg, vagy pihenj.
- Szóljatok, ha kellek - bólint, és megpuszilja a kis hasonmása homlokát - jó éjszakát, Édesem, aludj jól. Tudod, hogy itt vagyunk veled.
Attól függetlenül, mert ezt elmondja, Cara még valószínűleg ugyanúgy köztünk köt majd ki, mert ez nem olyasmi, amit csak úgy megért egy gyerek, akit ekkora trauma ért. 
- Jó éjszakát - integet, majd az egyik kis kezének hüvelykujját a szájába tömi, ez pedig végtelenül elszomorít. Freddie is ezt csinálja, főként akkor, amikor zaklatott.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy ha hazamegyünk, és többé nem lesz Finnley közelében elmúlnak majd ezek az újra előjött babás szokásai, de ezt még én magam sem hiszem el. Azt azonban igen, hogy idővel minden rendben lesz, de tényleg.
- Miről meséljek neked? - teszem le az ágyra, gondosan betakargatom, majd leheveredek mellé.
Nagyon cuki, ahogy álmos pillantásokat vet rám a takarója mögül, és nagyokat ásít.
- Mindegy, csak valami jó mese legyen - motyogja, és kidugja a kezét a takaró alól, amit azonnal megfogok.
- Mit szólsz egy meséhez arról, amikor egy lovag megmentette a királylányt a bunkó udvarlótól?
- Ne mondd azt, hogy bunkó! Ez csúnya szó!
- Nem is igaz - grimaszolok - de legyen akkor udvariatlan udvarló.
Édesen kuncog, én meg mosolyogva hajtom a fejem a párnájára.
- Így jó lesz.
- Oké, szóval... Volt egyszer egy lovag, aki vacsorázni vitte volna az úrhölgyét, de ő nem jött el.
- Miért nem? - vág közbe.
- Mert... Azért, mert nem is szerette igazán a lovagot, aki viszont, miközben várt, felfigyelt egy nagyon szép hercegnőre az egyik asztalnál. A hercegnő dühös volt, hangos, igazán nem hercegnőhöz méltón felpattant és elszaladt. A lovag kíváncsi volt rá, hogy mi történhetett, szóval odament a bunkó udvarlóhoz...
- Apu!
- Bocsi! Igen, szóval odament az udvariatlan udvarlóhoz, akiről kiderült, hogy nem igazán tud bánni a hercegnőkkel, meg amúgy egyetlen csajjal sem, úgyhogy megérdemelte, hogy ott hagyják.
- De miért volt udvariatlan? - kérdezi a csöppöm nagy szemekkel.
- Mert csak magáról beszélt, telefonozott, és nem is érdekelte igazán az a csodaszép hercegnő, aki hajlandó volt találkozni vele.
- Mami is nagyon haragszik ezért.
Elmosolyodva majdnem azt válaszolom, hogy azért, mert a mamija az én hercegnőm, de nem lövöm le a mesém lényegét.
- És aztán?
- Aztán a lovag szomorúságában és magányában úgy döntött, hogy megiszik egy sört... Nem is, egy üdítőt a közeli fogadóban, úgyhogy betért oda, és nagy meglepetésére ott találta a gyönyörű, de nagyon szomorú hercegnőt. A lovag összeszedte minden bátorságát és odament hozzá, a hercegnő pedig érezte, hogy megbízhat benne, ezért elmesélt neki mindent, ami olyan szomorúvá tette. Először barátok lettek, mert mindketten találtak egymásban valamit, amit másban nem, később pedig, talán épp emiatt, a lovag kezdett beleszeretni a szépséges királylányba. Mindkettőjüknek sok nehézség volt az életünkben, ezért féltek, főleg attól, hogy emiatt elveszíthetik egymást, de a hercegnő végül igent mondott, és a lovag elvihette egy randevúra, ami sokkal jobban sikerült, mint a bunkó udvarlóval. Mert a lovag nem volt bunkó, néha kicsit haragos lett, de próbált mindenkivel kedves lenni, és emiatt sokan szerették is. A hercegnő is szerette, hogy ilyen, a lovag pedig szerette a hercegnő önzetlenségét és jószívűségét, szóval amint lehetett hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. A hercegnő, és a lovag, aki immár herceg lett, nagyon sok nehézségen mentek együtt keresztül, de végül boldogan éltek, és nagyon szép gyerekeik lettek.
Mire a végére érek Cara már hangosan szuszog, de már csak a magam kedvéért is befejezem a rögtönzött tündérmesémet, és az ajtóban hallgatózó hercegnő miatt is.
Gondosan megigazítom a takarót a pinduri hercegnőn, az illatát mélyen magamba szívva jó éjt puszit adok neki, majd úgy indulok el kifelé, mintha még mindig nem tudnám, hogy Townes a fal mellett lapul.
A mesémből kihagytam, hogy ő egy meglehetősen neveletlen hercegnő, aki néha iszik alkoholt, pulton táncol, és elcsábítja szegény, gyanútlan lovagot.
A pólómat megmarkolva húz magához, és amikor megcsókolom úgy lapul a falhoz, mint a kelekótya középiskolás lányok, ami ő sosem volt.
- Szóval bunkó udvarló, szomorú hercegnő, és jószívű lovag? - néz rám nevető szemekkel.
- Miért nem vagy a fürdőkádban?
- Mert hallani akartam a mesédet - néz rám bátran - tudtam, hogy jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.
- Lesz még jobb is - dörgölöm az orrom az övéhez - igazából tök sok jó dolgot kihagytam belőle, mert elaludt.
Halkan kuncog, amitől kiszárad a szám, hiszen a lehelete a nyakamat simogatja, a kezeink összekulcsolva szorulnak közénk.
Bármit megadnék azért, hogy 5 percre megálljon a világ, és csak mi legyünk benne.
- Emlékszel, hogy mit kérdezett tőlem, amikor először találkoztunk? - kérdezem tőle, leginkább a saját figyelmem elterelése miatt, de közben folyton egyre közelebb araszolok a nyakához.
- Valami cikit - emelkedik sűrűn a mellkasa - tuti, hogy valami olyat, amit nem kellett volna.
- Hogy velem randiztál-e - csókolom meg a nyakát - és hogy én leszek-e az apukája.
- Mit is válaszoltál?
- Hogy nem, mert csak barátunk vagyunk. - Ez most már nagyon rosszul esik - túr bele a hajamba, mert az ajkaimmal rátapadok a nyakára. Ellenállhatatlanul jó illata van.
- El sem tudom hinni, hogy valaha is úgy gondoltam, beérem ennyivel, és nem akarok többet belőled.
- Mert többet akarsz? - flörtöl suttogva, annak ellenére, hogy teljesen megdermedve simul hozzám, és sűrűn emelkedik a mellkasa.
- Mindent. 

Townsend Campbell 

 

Érdekelne a válasz arra a kérdésre, hogy vajon az összes nő úgy reagál a férfiakra és a gyerekekre, mint én, vagy csak az anyukák?
Esküszöm, nem emlékszem, hogy valaha is olyan érzéseket váltott volna ki belőlem a fiatal apukák és gyerekeik látványa, ahogy most reagálok rájuk.
Azóta nem éreztem a méhem létezését, mióta Cara szilárd ételen, és nem anyatejen él, de most folyamatosan rángatózik, mintha tombolna és követelőzne azért, hogy ez a pasi azonnal varázsoljon belé egy babát.
Én viszont a gondolattól is sokkot kapok, úgyhogy gyorsan észhez térek mindkettőnk helyett, bár ez nagyon fájdalmas, viszont erőteljesen rásegít annak a gondolata, hogy épp ezt csináltuk akkor is, amikor Finn elvitte Carát.
Bár ide esélye sincs bejutni, próbálja meg bárki is kiverni az ilyesmit egy anya fejéből. Lehetetlen.
Mindketten tudjuk, hogy Cara valószínűleg nem bírja ki az egész éjszakát egyedül, úgyhogy egyikünk sem alszik. Meglehetősen olyan érzésem van, mint azokban az első napokban, amikor már túl voltunk a megismerkedésen és elkezdtünk barátok lenni, csak most nem vigyázva ülünk egymás mellett, kerülve a testi kontaktust, hanem szinte egymásba bújunk.
- Lottie utánunk jön Freddie-vel - közli, és a szájába dob egy marék sós kekszet. Az ölében ülök és mindketten a laptopján futó Netflixre meredünk. Ez annyira hétköznapi, hogy a film első néhány percében alig bírtam ki, hogy ne csipkedjem önmagam, mert egy héttel ezelőtt még a konkrét öngyilkosság határán voltam a gyerekem elvesztése miatt, most meg itt vagyunk mindannyian, Cara tőlünk néhány méterre alszik, mi pedig megint azok vagyunk, akik az egész hülyeség előtt.
- Tényleg? - derül fel az arcom, de szinte azonnal rá is fagy a mosolyom. - De Lou, biztos, hogy jó ötlet ez? Amik itt történni fognak az elkövetkezendő napokban, és Cara haja, meg minden amin keresztülment...
- Megbeszélek mindent vele - piszkálgatja a hajvégeim - ne aggódj, továbbra is kihagyjuk őket belőle. Freddie-nek hiányzom, és ma azt feltételezte, hogy többet nem megyek haza, mi mást kellett volna tennem? Cara talán jobban lesz, ha megérkezik Freddie manó, és felvidítja.
- Én nem magunk miatt aggódom - fogom a kezeim közé az arcát - hanem miatta, mert olyan sok szörnyűséget láthatott már.
- Rendben lesz - simogatja az arcom - tényleg.
- Nagyon hiányzik már a kis mókus - mosolyodok el végül - alig várom, hogy megérkezzen.
Szinte láthatóan felcsillan a tekintete, és az örömének fényében egy csókot is kapok.
Ő nagyon jó az én kislányomhoz, én viszont szörnyű mostoha anyukája voltam Freddie-nek az elmúlt időszakban. Teljesen elhanyagoltam, és az apukáját is elloptam tőle.
Gyűlölöm a "mostoha" szót, és nem akarom hogy valaha is úgy tekintsen rám, vagy ne adj Isten így is hívjon, de most úgy érzem, illik is rám a gonosz mostoha kifejezés.
Jóvá fogok tenni mindent, ezzel kezdem.
Cara szinte pont úgy sír fel, ahogy 1 éves kora körül is tette éjszakánként, mert az egyetlen szó, amit képes volt érthetően kimondani, az az "anya".
Most társul hozzá a hímnemű párja is, az "apa" szó, apa pedig csapot-papot (engem) hátrahagyva rohan hozzá, hogy 2 perccel később vele a karjaiban visszajöjjön.
A kislány átfogja a lábaival a derekát, és fáradtan pihenteti a fejét a vállán, a méhem állandó rángása miatt viszont szinte kisfilmként pörögnek le előttem olyan jelenetek, amikre 5 éve vágyok. Egy férfi és egy baba, egy apa a gyermekével, aki az enyém is.
Ez a baba már kicsit nagy, de ez nem változtat a tényen, hogy végül lett apukája a gyerekemnek, méghozzá a lehető legjobb.
És nekem is lett egy második gyerekem, egy kisfiam, a harmadikat pedig épp ádáz módon tervezgeti a testem.

43.rész

Townsend Campbell 

Kihallgatják a gyerekem, mint valami bűnözőt, és nem lehetek ott vele közben.
Láttam a szobát, ahol ez megtörténik, gyermekbarát, egy egyszerű játszószobának tűnik, az erős amerikai akcentussal beszélő nyomozó pedig biztosított arról, hogy nem zaklatják a lányom, hanem csak elbeszélgetnek vele, de Cara így is sír miközben beviszik, míg én az ajtó másik oldalán bőgök, mint amikor először kellett otthagynom az óvodában. Annyi a különbség, hogy most van egy mellkas és egy váll, amire támaszkodhatok, és egy férfi, aki velem együtt türelmetlenül várja, hogy végezzünk ezzel az egésszel.
Mivel mi mind angolok vagyunk, így ezeknek az eljárásoknak otthon kellene megtörténni annak ellenére is, hogy az USA területén belül fogták meg Finnley-t, de talán azért, mert mi mind idejöttünk, beleértve az ügyünkben résztvevő főnyomozót és Finn ügyvédjét, azt hiszem, hogy a hazatoloncolás már nem létfontosságú.
Nekem mindegy, hogy hol történik, csak Cara minél kevesebb sérüléssel ússza meg.
- Miért nem mehettem vele? - szipogok dühösen és elkeseredetten. - Csak 4 éves, szüksége van rám!
- Tudnunk kell mindent, ami vele történt - simogatja a combom, és meglepően nyugodt hangon beszél - ha ott vagy mellette talán nem meri elmesélni.
Megkínálnak kávéval és sütivel, de semmit sem fogadok el, a gyomrom egy apró kis görcsgombóccá válik, velem ellentétben Louis azonban már vagy az ötödik kávéját szürcsöli ma. Neki is nehéz az időeltolódás, pedig sokkal többször volt már dolga vele, mint nekem, plusz a fáradtságában valószínűleg Cara éjszakai viselkedése is közrejátszik. Azután hogy átvittük magunkhoz még háromszor ébredt fel, minden alkalommal rettentő zaklatottan kapva fel a fejét, másodperceken belül sírva fakadva.
Ott ültem vele az ágy szélén és milliószor megismételtem, hogy soha többé nem veheti el őt tőlünk senki, de mintha falnak beszéltem volna.
Nem hibáztatom egyetlen pillanatig sem, a lelkem egy része még bizarr módon be is teljesedik, mert azt érzem, hogy megint legalább annyira szüksége van rám, mint tehetetlen kisbabaként, de attól még dühös vagyok.
Megölöm Finnley-t, ha egyszer a szemem elé kerül. Márpedig hamarosan szembesítik őt velem, és nem egy összetört, gyermekétől megfosztott szerencsétlenként fogok szembenézni vele, hanem erősebben mint bármikor.
Addig viszont belebolondulok abba, hogy telnek a percek, és a lányomat még mindig nem engedik ki.
- Meddig tart egy ilyen? - türelmetlenkedek, sokadjára kérdőre vonva szerencsétlen recepciós csajt.
- Amíg szükségesnek érzik, Ms. Campbell. Itt mi mindannyian Cara érdekében dolgozunk, igyekszünk mindent megtudni az elmúlt hetek körülményeiről.
- Nagyon helyes - morogja az orra alatt Lou, belehajítva a papírpoharát a kukába.
Ahogy telnek a percek ő is egyre türelmetlenebb lesz, fel-alá járkálunk a helyiségben feszült csendben, hátha meghallunk valamit, aztán egyszercsak fogja magát és újra leül. Elfogadom a felém nyújtott kezét és az ölébe telepedek, nélküle belehaltam volna ebbe az egészbe. Így is majdnem teljesen elment az eszem.
Nem is tudom, hogy miben reménykedek. Abban, hogy azért tart ennyi ideig ez az egész, mert Cara folyamatosan beszél, vagy mert nem hajlandó beszélni, de próbálnak kihúzni belőle valamit?
Azt hiszem, egyik sem igazán jó.
Amikor végre kitárul az ajtó és kiszalad rajta nem sír, bár az arca kipirult. A karjainkba rohan és közénk furakodik, Louis pedig szó nélkül szorítja erősebben, és kezdd el mindkettőnket ringatni.
- Jól vagy, Kicsikém? - simogatom az arcát. - Sokat kérdezett a bácsi?
- Jól - motyogja, és egy apró bólintással megerősíti amit mond - sokat. Hazamegyünk?
A nyomozó jelentőségteljes, de türelmes pillantást vet rám az ajtóból hogy jelezze, beszélni szeretne velem.
- Igen, hamarosan - szállok ki Louis öléből, és az arcát a kezem közé fogva megpuszilom - most én is beszélgetek egy kicsit a rendőrbácsival, utána oda megyünk ahová szeretnéd, oké?
- Elmehetünk megnézni a várost, vagy enni valami nagyon finomat, és talán egy nagyon jó játékboltba is bemehetünk - igazítja el az ölében Louis, és próbál nagyon lelkesnek, boldognak tűnni, hogy áragassza Carára.
- Mindjárt jövök - mormolom, és neki is megpuszilom az enyhén borostás arcát, végigsimítok a karján, amiben a lányomat tartja.
Nem akarok 2 lépésnél távolabb kerülni tőlük, már ez is túl sok, de követem a nyomozót. Nem a gyerekbarát kihallgatóba visz, hanem az irodájába. Egy íróasztal, a sarokban egy papíroktól roskadozó szekrény, és két szék van benne, az asztal sarkán meg egy bekeretezett fénykép. Amint leülök elveszem, és néhány hosszú másodpercig nézem a fotón mosolygó három gyereket. Egy fiú, alig lehet fiatalabb nálam, talán 18 éves, a két karjával átölel három kislányt, az egyik talán 11 éves, a másik egy ikerpár.
- A gyerekei? - helyezem vissza a fotót a helyére, halvány mosollyal az arcomon nézek rá.
- Igen - bólint aprót kedves arccal - a nevelt fiam és a lányaim. Az öcsém és a felesége meghaltak, amikor Reed 6 hónapos volt, azóta mi neveljük.
- Ez szörnyű! - hőkölök hátra.
- Azért annyira nem - őrzi meg a nyugodt, kedves arcát - mármint az szörnyű, ami történt, de Reed remek gyerek, nagyon szeretjük, jó dolga van nálunk. A saját gyerekünkként tekintünk rá, és a lányaim mindig is az édestestvérükként szerették.
- Nagyon helyesek - mosolygok.
- Cara is - viszonozza a pillantásom - nagyon okos kislány.
- Igen, tényleg az - biccentek aprót - elárult önnek valamit? Bántotta az a... Finn.
- Azt állítja, hogy nem. Állítólag néha kiabált vele, de nem ütötte meg és nem bántotta máshogy sem. Ez egyezik azzal, amit a gyanúsított állít, de szükség lenne orvosi vizsgálatokra is, amennyiben beleegyezik.
- Nem bántotta - rázom a fejem nagyot nyelve - úgy biztos nem, hogy nyoma legyen. Alaposan átnéztem Carát fürdésnél és tudom, hogy amit most mondok felelőtlenségnek hangzik majd, de nem akarom hogy bármilyen orvos megvizsgálja. Nem szereti őket, és épp elég stressznek volt kitéve az elmúlt hetekben. Nálam jobban senki nem gyűlöli Finnley-t, de ha Cara azt mondja, hogy nem bántotta, és mivel én sem látom rajta ennek bármilyen nyomát, így valószínűleg tényleg nem bántotta. Ő egy idióta, meggondolatlan, szemét alak, de nem bántana egy gyereket, a sajátját pedig pláne. Sehogyan. Láttam őket együtt, persze ez lehetett megjátszás, de...
- Értem - fojtja belém a szót, mert egyre idegesebb leszek - rendben, mi sem gondoljuk, hogy a kislánynak baja esett volna. Ügyes volt, elmondott mindent amit tudni akartunk.
- Mit? - nézek fel ámulva.
- Elmesélte, hogy hogyan vitte el a gyanúsított az óvodából, leírta a lakást ahol volt, még egy utcanévről is beszámolt, és hogy néhány napja elmentek valahová, ahol Finnley kapott egy borítékot a "csúnya bácsitól", és azt is, hogy a repülőtéren hogyan nevezte őt.
- Hogyan juthattak át a biztonsági ellenőrzésen? - nyelek nagyot. - Ráadásul mindkettőn? Egy olyan országban, ahol elvileg mindenkit szigorúan ellenőriznek?
- El kell ismernie, hölgyem, hogy Finnley nagyon furfangos.
- A férfi pedig, aki kint ül, az egész világot felforgatta azért, hogy ne történjen ilyesmi. Ha Cara nem kezd sikoltozni, akkor talán...
- Fejezze be! - szól rám szigorúan, én pedig meglepetten kapom fel erre a fejem. - A kislány már itt van, és nagyon nagy szüksége van a szüleire. A történtekkel majd mi foglalkozunk, és előállítunk mindenkit, akinek köze van hozzá. Látja, hogy nekem is vannak gyerekeim, bízzon bennem!
Hangtalanul, összezárt ajkakkal bólintok, a biztonság kedvéért még egyszer rápillantva az asztal sarkán pihenő fotóra. Nem akarom, hogy ártatlan embereket büntessenek meg a figyelmetlenségük miatt, vagy csak azért, mert bedőltek Finnley undorító trükkjeinek, de haragszom, és egy embernek igenis bűnhődnie kell. Neki.

Cara eszméletlenül sír, mert kénytelenek vagyunk Zaynnel hagyni néhány órára. Az említett bébiszitterünk megszeppenve, de biztos kezekkel tartja vissza, míg én az ajtóból forgolódva, a saját könnyeimmel küzdve igyekszem megértetni vele, hogy órákon belül visszajövünk hozzá. Végül Louis megelégeli a dolgot és karon ragad, Zayn pedig felkapja a lányom, aki erre pokoli üvöltéssel reagál. Úgy rángatnak el minket egymástól, és még akkor is hallom a hangját, amikor több méterre távolodunk a csukott ajtótól, és hangosan, fulladozva bőgök.
- Abba fogja hagyni - szorít a mellkasához Louis, és próbál megnyugtatni - csak pár pillanatig tart, külön neked csinálja, de biztos vagyok benne, hogy perceken belül már mosolyogva fog játszani Zaynnel. Jó kezekben van nála.
Képtelen vagyok bármit is mondani, a vállára borulva végig sírok, míg lefelé tartunk a lifttel, és a taxiba is úgy ülök be, hogy hangosan hüppögve szipogok.
- Mi történt vele? - teszem fel a költői kérdést, amikor beül mellém és a karjaiba von.
- 3 hétre elszakították az anyukájától - mormolja a hajamba, közben gyengéden masszírozni kezdi a megfeszült karom, a taxi pedig elindul az előre megadott címre.
Szembesítenek Finnleyvel, vagy talán fordítva, őt szembesítik velem. A lényeg, hogy találkozni fogunk, és ezt a találkozást nem teszi zsebre.
- Vajon meddig fogja ezt csinálni?
- Nem tudom - ringat a karjaiban - de segítünk neki, vagy kérünk segítséget mástól. Egyelőre türelmesnek kell lennünk.
Először azt gondolom, hogy ő sem tapasztaltabb a gyereknevelésben, mint én, és csak azért mondja ezt, mert annyira édes, aztán eszembe jut, hogy 7 testvér közül ő a legidősebb, sokáig az egyetlen fiú volt, és az anyukája pont olyan fiatalon szült először, mint én. Ha akarta, ha nem, ha csak külső szemlélőként is, de részt vett egy fészekalja gyerek felnevelésében, akik egy késői kivétellel, de mind lányok.
És ha ez nem lenne elég, sajnos Freddie helyzete sem átlagos, és azzal is jobban megküzd, mint bárki. Talán most jobban tudja, hogy mi kell a gyerekemnek, mint én.
Nem nyugszom, a New York-i közeledés egy szikrával sem különb, mint a londoni, ezért ahogy hangos dudálások közepette araszolunk, vagy épp száguldunk az úton, türelmetlenül fészkelődöm, míg végül küldök egy üzenetet Zaynnek. Válaszul visszaküld egy képet Caráról, amin egy nagy könyvet lapozgat, rajta ha jól látom a legújabb bébiszittere arcával, és már egyáltalán nem tűnik zaklatottnak.
Z a kép alá azt a vicces mondatot írja, hogy Cara jobban kifaggatja a kilépésének okairól, mint eddig bármelyik riporter vagy újságíró, akivel dolga volt, ezen pedig képtelen vagyok nem elmosolyodni.
- Mondtam, hogy rendben lesz - kapok egy puszit az arcomra, miközben Lou is megnézi a képet - nem hiszem el, hogy ez az egoista képes volt odaadni neki egy könyvet, amit ő írt saját magáról!
- Lehet hogy nincs neki másik - kuncogok - vannak benne képek? Cara biztos azokat nézegeti.
- Egy frászt nincsenek - horkant, majd mégis elmosolyodik.
- Haragudtál rá, ugye? - biccentem úgy a fejem, hogy az orrom megérintse a nyakát.
- Aha - köszörüli meg a torkát - cserben hagyott, úgy éreztem.
- És igazából nem?
- De - vonja meg a vállát - mindannyiunkat, a turnénk közepén, de aztán mi is cserben hagytuk őt. Szép kis barátság, ugye?
- Hát, most mégis itt vagytok mindketten, és ő vigyáz a lányunkra.
Aprót biccent, az ujjával pedig megdörzsöli a kicsit szétkent fekete szemfestéket az arcomon.
- Szerencsére képesek vagyunk megbocsájtani.
Én vajon képes vagyok?
Mert többször is igazoltam, hogy nem, és ezt ezúttal sem cáfolom.

Louis Tomlinson 

- Csak a gyermek hozzátartozói mehetnek be - állít meg egy nagydarab pasi.
- Az vagyok - pislogok nagyokat a mellkasomhoz szorított kézre, miközben Townes értetlenül, és idegesen ráncolja a homlokát.
- A papírok szerint nem.
- Milyen papírok? - dünnyögi úgy, mint egy morcos kismacska. - Louis a gyerekem apja!
Szinte felforralja a szívem az a vehemencia, amivel kimondja ezt a mondatot.
- Tudtommal a bent ülő gyanúsított a kislány vér szerinti apja.
- Ki nem szarja le? - fakad ki olyan hirtelen, hogy muszáj beharapnom a számat, hogy ne röhögjem el magam.
Egyrészt egy kicsit a lelkembe mar ez az összes papíros, hivatalos dolog, ami még mindig kizárna Cara ügyéből és az életéből, másrészt mérhetetlenül jó érzés Townes fellépése ezek ellen.
- Én vagyok a gyerek anyja, akit az a féreg idáig hozott, úgyhogy én mondom meg, hogy ki lehet ott, amikor találkozok vele, és ki nem, szóval engedje be a barátom!
A nagydarab pasi úgy meghökken, hogy szinte azonnal elhátrál az utamból, és miközben Townes a kezemnél fogva berángat mellette már-már elismerően néz a szemembe, megszeppenten pillantva az én kis anyatigrisemre.
Tudom, hogy azért ilyen hirtelenek és meggondolatlanok a reakciói, mert szörnyen ideges, ő még mindig a lehető legteljesebb mértékben a lelki társam és a női alteregóm, úgyhogy valószínűleg pontosan ugyanazt érezzük és éljük át, csak én nem fakadok ki egyelőre, mert valamelyikünknek vissza kell fognia magát, és a másikat is.
A lépteiből és a mozdulataiból látom, hogy Finnley jobban járna egy életfogytiglani börtönbüntetéssel, mint ezzel a találkozóval, és ez roppantul szórakoztat. Heteken keresztül szinte belepusztultam az álcázott féltékenységbe miatta, majd az aggodalomba Cara miatt, de most mindezért megkapom a jutalmam, mert egyszer már behúztam neki, most pedig hátradőlve végignézhetem, ahogy Townes lerendezi ezt az egészet várhatóan örökre, aztán hazavihetem őket az otthonomba, ami attól kezdve a mi otthonunk lesz.
Emelt fővel sétál be a helyiségbe és nem ugrik neki habzó szájjal annak a mocsoknak, ellenben nekem ökölbe szorul a szabad kezem, és összeszűkült tekintettel nézek rá, elégedetten nyugtázva, hogy a szája még mindig abban a háromszorosra dagadt állapotban van, amit intéztem neki.
Eltörtem volna az orrát, ha Z nem ránt le róla, és Cara nem visít olyan borzasztóan.
- Üdvözlöm, Ms Campbell - biccent kimérten az ügyvéd, majd felemelt szemöldökkel rám pillant - uram(?).
- Louis Tomlinson - nyújtom felé a kezem bájvigyorral a képemen, miután kihúzom a széket a csajomnak és lesegítem a táskáját, meg a vékony kis kabátot a válláról.
Forrong a dühtől, szinte vibrál belőle, de nem mutatja ki, és ezt nem értem, de nagyon tisztelem érte.
- Ön miért is van itt? - kérdezi leplezetlenül, miközben kezet rázunk.
- Azért, mert ő a gyerekem apja - vágja rá T csípősen, most először egyenesen ránézve az exére.
Szarul néz ki, nem csak azért, mert jól helyben hagytam, amúgy is.
Nagyon helyes.
- Á - bólint szinte gúnyosan - az apja.
- Van valami ellenvetése? - dől hátra, elsimítva néhány enyhén göndörödő tincset az arcából. Mérhetetlenül büszke vagyok rá. - Hívhatom az ügyvédem, ha szeretné.
- Igazán nem szükséges, amennyiben a párja ezúttal nem esik neki a védencemnek.
- Emiatt ne aggódjon - válaszol hamarabb, mint én - nem ő fog nekiesni.
Nagyon erősen próbálom nem kimutatni, hogy mennyire jól szórakozom.
Imádom ezt a nőt, minden porcikáját, a csípős nyelvét, az angyalarcát, a jóságát, az odaadását a lánya iránt, azt a haragot és elszántságot is, ami benne rejlik. A forrongó bosszúját.
Emlékeztetem magam arra, amit az ügyvédem mondott, és valószínűleg ő is ezt teszi, mert az előbbi mondatát követően kicsit leereszt, és hátradől a székben.
Finnley védelme érdekében az ügyvéd benne keres majd hibát, ezért nem reagálhat úgy, ahogy egyébként talán tenné. Nem szólhat be nagyon csúnyán, nem pofozhatja fel, nem húzhat be neki egyet, mert rákenhetik, hogy erőszakos. Rettentően csúnya hetek és procedúrák várnak ránk, de főként rá, viszont nem fogom hagyni, hogy ez a dolog ne úgy süljön el ahogy akarjuk.
Gyűlölöm, hogy pénzzel bármi megoldható, ezt Finnley is bebizonyította azzal, hogy hamis iratokat szerzett valahonnan, de ha nincs más, akkor hajlandó vagyok egyszerűen lefizetni az ügyvédeket. Még ennek a baromnak is adnék, amennyiben visszább vesz a stílusából, és hajlandó a kezünkre játszani.
Az ordít róla, hogy nincs gyereke, mert ha lenne, akkor nem ülne itt, egy gyermekrabló védőügyvédjeként, folyamatosan ellenkezve egy fiatal anyukával.
- Kezdheti - veregeti meg az ügyvéd Finn vállát. Úgy tűnik, mintha kicsit magába lenne roskadva, aztán észreveszem, hogy bilincs van a kezein. Még sosem láttam senkit sem élőben megbilincselve, ennek a látványa pedig rossz érzéssel tölt el, akkor is, ha megérdemli.
Townes arcáról nem tükröződik semmi ilyesmi, csak szigorúan összezárt ajkakkal mered a férfira, aki annyi bajt és szenvedést hozott rá az évek alatt.
Őszintén remélem, hogy irántam sosem fog így érezni.
- Townes, én... - csupán a hangját hallva elönti a szar a fejemet és megfeszülve nyúlok a barátnőm kezéért, majd préselődök hátrébb a székben.
Nem vagyok kíváncsi sem a magyarázkodására, sem a hazugságaira, semmire, de nem csinálhatok balhét és nem vonulhatok egyszerűen ki, magára hagyva a barátnőmet ezzel az egész hülye helyzettel.
- Ne hidd, hogy nem tudtam mit csinálok - böki ki, ezzel pedig szinte vérbe borítja a tekintetem. Ha bocsánatot akar kérni, akkor nagyon nem jól fogalmaz a kis seggfej. - Nem így terveztem, és már az első pillanatban sajnáltam ezt az egészet, de nem hagytál más lehetőséget nekem.
- Nagyon vigyázz a szádra! - mordulok fel, míg T elnyílt ajkakkal, döbbenten emészti amit hall.
- Azért jöttem vissza mert veletek akartam lenni, jóvá tenni amit csináltam, hogy egy család legyünk, de te nem hagytad ezt. Megelégedtem volna azzal is, ha csak Carát kapom, de nem hagytad hogy találkozzak vele...
- Te hazug rohadék! - rivall rá olyan hangosan, hogy összerezzenek, egy másodperccel később pedig már az asztalon áthajolva belemászik Finnley arcába. - Mindent megtettem amit tudtam, te szemét! Engedtem, hogy találkozz vele, elvihetted és a háttérben maradtam, beengedtelek a házamba, pedig sosem érdemelted meg, és még azt mered mondani, hogy eltiltottalak Carától? Ott voltál a kibaszott munkahelyemen minden délután!
- Ahol olyan árgus szemekkel figyeltél, mintha arra készülnék, hogy bántsam!
- Mert nem azt csináltad? - ordítja, és bár nagyon szívesen nézném, hogy másodperceken belül keresztül veti magát az asztalon, mint egy puma, kénytelen vagyok megfogni a derekát és hátrébb húzni.
- Nyugodjon le, Ms Campbell! - parancsol rá az ügyvéd.
- Vigyázzon, hogy kivel beszél így! - durran el az agyam, miközben az ölembe rántom Townest, aki folyamatosan magyaráz.
- Nem csináltam volna, ha képes vagy együttműködni! - kel ki magából Finnley. Ökölbe szorult kezekkel, összeszorított ajkakkal készülök arra, hogy bármelyik pillanatban torkon ragadjam, amint bármi olyan mozdulatot tesz, ami nekem nem tetszik.
- Együttműködtem - tombol - együttműködtem, te szemét, mert Cara azt akarta! Az nem az én hibám, hogy te nem érted be ezzel és azt hitted, hogy azok után amit csináltál velünk majd kettesben hagyom veled a 4 éves lányom!
- Ha nincs a szupersztár pasid, akkor nem csináltad volna ezt!
- De, mert nincs az a pénz, amiért visszafogadtalak volna az életembe! Az enyémet már tönkretetted egyszer, és ha Carának bármiféle sérülése származni fog abból, amit műveltél vele, esküszöm, hogy én, én...
- Ki ne mondd! - mormolom a fülébe, a kezemet óvatosan a szája elé csúsztatva.
- Nem fogom hagyni, hogy ezt megúszd! - tépi le a kezem a szájáról. - Nem érdekel, hogy hányszor és hogyan akarsz azért bocsánatot kérni, hogy ne sitteljenek le! A gyerekem belebetegedett abba, amit csináltál vele, és ha megtudom, hogy valamit nem mondd el nekem, ha egyszer is megütötted...
- Nem bántottam! - pattan fel, ezzel együtt pedig én is szinte kilököm az ölemből Townest és elébe ugrok.
- Elég legyen! - csapkod mindenfelé az ügyvéd. - Behívom a rendőröket!
- Nagyon gyorsan ülj vissza a seggedre, ha nem akarod, hogy betörjem a fejed! - morgom ingerülten.
- Nem bántottam - ismétli, és lassan leereszkedik - az apja akarok lenni, azért vittem el, hát nem fogod fel? Én vagyok az apja, nem pedig ő! - int felém meglepően.
- Carának az az ember az apja, aki törődik vele, és az nem te vagy!
- Ő csak pár héttel hamarabb bukkant fel, mint én!
- És jobban kiállt mellettem meg a gyerekem mellett, mint te bármikor!
- Nem te döntöd el, hogy ki az apja!
- Cara döntött úgy, hogy Louis-t választja annak! - sikítja. - Mikor szólított téged bármikor is apának?! A 3 hét alatt bármikor volt olyan alkalom, amikor nem azért sírt, hogy hozd haza hozzánk?! Csak azért egyezett bele abba, hogy időt töltsön veled, mert folyamatosan megvesztegetted!
- Ms Campbell, ha nem nyugszik meg most azonnal...
- Elég legyen! - ripakodok rá szinte már leizzadt fazonra. - A saját ügyvédünk nélkül nem beszélünk többet sem magával, sem ezzel a... Ezzel a gyerekrablóval!
A modulatából látom, hogy ha az ügyvéd nem kapná el a grabancát, akkor nekem ugrana, én még örülnék neki, ha megtenné, mert úgy páholhatnám el, hogy senki nem gyanúsít majd meg azzal, hogy én kezdtem.
- Gyere - ragadom meg Townes kezét.
- Nem - rázkódik a dühtől.
- Ha ezt tovább folytatjuk az ügyvéded nélkül, azzal csak a kezére játszunk! - nézek a szemébe. - Menjünk, Nyuszi, Cara nagyon vár.
Azzal, hogy kimondom a kislány nevét, és emlékeztetem arra, hogy mennyire sírt, amiért eljöttünk, és mennyire várja haza, eloszlatom a perzselő haragot a tekintetéből. Beleegyezően bólint, összeszedem a cuccait, majd szó nélkül távozunk.
A menedzsment jogászai töménytelen mennyiségű, akkor haszontalannak tűnő információval tömték a fejünket a sajtósok, paparazzik, és minden miatt, amit ha elkövetünk, vagy éppen nem, bajba kerülhetünk, emiatt tudom, hogy most jött el az ideje annak, hogy lelépjünk, mielőtt az ügyésznek eszébe jut a gyámüggyel fenyegetőzni. Azzal sem érnének el semmit, mert nincs az a barom gyámügyes, aki elvenné Townestól és tőlem a gyereket, de nem akarom kitenni annak, hogy egyáltalán bármi olyasmivel meggyanúsítják, ami nem igaz.
Furcsán viselkedik, amikor elhagyjuk a szobát. Elpárolog a düh belőle és egyszerűen magába roskad.
Szó nélkül sétálunk el az emberek mellett, szorosan magamhoz ölelve vonszolom el a taxiig, ami ránk vár, és úgy indulunk vissza a szállodába, ahogy onnan eljöttünk.
Keserves sírással temeti az arcát a pólómba, úgy markolva azt, ahogy a lánya teszi. Megszakad érte a szívem, de büszke is vagyok rá, mert nem engedi hogy ezt mások lássák, előttük kemény és egy kicsit kegyetlen, mellettem viszont mer elgyengülni és sírni, így kiadni a benne felgyűlt rengeteg feszültséget.
Együtt mindent végigcsinálunk, ezen is túl leszünk majd, és mi fogunk győzni. Tulajdonképpen már most győztünk azzal, hogy itt vagyunk egymásnak.