2018. május 19., szombat

19.rész

Sziasztok!

Végre megint itt vagyok, ezúttal ráadásul új résszel! Elég fárasztó napok, hetek vannak mögöttem, amiknek még közel sincs vége, de talán most már azt mondhatom, hogy újra rendszeresen tudok majd frissíteni, hiszen az ötödik tantárgyamat leszámítva nincs több írásbelim, "csak" a szóbelik vannak még a nyakamon, amire a nálam bölcsebbek adhatnának valami tanácsot, hogy mégis hogyan készüljek fel, mert jelen pillanatban a fetrengésen és alváson kívül minden másra nagyon nehezen veszem rá magam, a tanulásra meg pláne. Visszatérve a részre, elég nehezen, darabokban írtam meg, ráadásul a tegnap éjszaka folyamán egy elvetemült pillanatomban éjjel 2 körül összegányoltam az egészet, úgyhogy ma jó sok időmbe telt rendbe tenni, de kész van, és nem lett egy remekmű, de legalább ismét tudok valamit fellökni erre az oldalra. Remélem vagytok még páran, akiket érdekel is! <3 

N.x


 Townsend Campbell 

Úgy érzem magam, mint egy élőhalott, és úgy is nézek ki, de reggel felkelek, és a felpuffadt arcom, a véreres szemeim, és a borzasztó lelkiállapotom ellenére megfésülködök, megmosom az arcom, majd átmegyek Carához - akire minimum húsz alkalommal néztem rá az éjszaka folyamán - hogy felébresszem, és a megszokott módon, a megszokott kerékvágásban folytassuk az életünket. Óvodába kell mennie, nekem pedig dolgozni, mindegy mi történik, az ő ritmusát drasztikus módon nem boríthatja fel semmi és senki, a saját biológiai apja sem, főleg nem ő.
Már ébren van, amikor benyitok hozzá, az én régi ágyamon üldögél, rajta a hátizsákjával, amiből kiszedegeti a ruháit és öltözködik. Olyan büszke vagyok rá, hogy képes lennék megint elbőgni magam, azért, mert én se vagyok kutya, de ő még erősebb és kitartóbb, soha senki nem lesz képes úgy megbántani, hogy összeomoljon, és ő soha nem fog kibőgött szemekkel bemenni a gyerekéhez
- Szia, Cicus - mosolygok rá vidámsággal a hangomban. Nehéz, de nem fogom hagyni, hogy észrevegyen bármit is az állapotomból és aggódjon értem, meg amúgy is, adtam magamnak egy éjszakát arra, hogy nyalogassam a sebeim és bőgjek, mintha még mindig az a kislány lennék, aki egyedül maradt, de ezzel be is fejeztem. Ha valaki miatt nem éri meg sírni, akkor az Finn.
- Szia anyuci - válaszol derűsen, és feltápászkodik, hogy felhúzza a nadrágját. Kicsit furcsán, megtekeredve áll rajta, úgyhogy leguggolok, hogy megigazgassam.
- Jól aludtál? - simítom el az arcába hulló tincseket.
Nagyokat bólint, az okos szemeivel mégis áthatóan fürkészi az arcom, majd az egyik kis kezét ráteszi, és megsimogat.
- Te nem aludtál jót, anyuci - állapítja meg, mire kiszárad a szám, és elönt a bűntudat.
- Nem, most tényleg nem - köszörülöm meg a torkom - de majd délután kialszom magam. Vedd fel szépen a pólódat és nyomás fésülködni, addig én készítek neked reggelit, rendben?
- Rendben - fogad szót, és azt csinálja, amire kérem, míg én az arcomat dörzsölgetve, magamba életet lehelve leballagok a lépcsőn.
- Jó reggelt - köszönök a szüleimnek, akik szintén mindketten munkába készülődnek, és már a kávéjukat isszák.
- Szia, Kicsim - válaszolnak szinte egyszerre, és érzem magamon a pillantásukat, miközben töltök magamnak egy csésze kávét, amit azonnal le is húzok, majd kinyitom a hűtőt.
- Voltam a pékségben, Drágám, hoztam nektek reggelit - tájékoztat apu - a pulton van.
- Köszi - pillantok rá hálásan - ha Cara lejön adtok neki egyet, amilyet kér? Felmegyek, hogy én is elkészüljek, de azonnal itt is vagyok, együtt szoktunk reggelizni.
Mosolyogva bólintanak, én pedig el is tűnök, ma pont arra van szükségem, hogy dolgozni menjek, hogy Cam elterelje a gondolataimat az őrültségeivel és az állandó kérdezősködésével Louisról, márpedig a tegnapi randink után  ma extrán rá lesz izgulva a témára. Döbbenetes, hogy a randi, amit a gyerekeink társaságában töltöttünk, és Finn felbukkanása egy napon történt, olyan, mintha évezredek teltek volna el a kettő között. Megrémülök, amikor a kezembe veszem a telefonom és látom, hogy többször is hívott, míg végül küldött egy üzenetet arról, hogy nagyon jól érezte magát velünk ő is, és a kisfia is. Bunkónak érzem magam, mert nem válaszoltam, mert rá se néztem a telefonomra az este folyamán, és mert lényegében teljesen elfeledkeztem róluk abban a pillanatban, ahogy beütött a gáz, de jóvá fogom tenni, amint beérek a kávézóba felhívom, bár a szándékaim nem teljesen tiszták, és a legkevésbé sem mentesek az önzőségtől.
Kapkodva, de gondosabban készülök el, mint máskor, szokásomtól eltérően vastagon lealapozom az arcom és a szokásos enyhe, természetes hatású sminkemhez képest erősen kikenem magam, megpróbálva elrejteni minden nyomát a kiborulásomnak.
- Mit reggelizünk, Baba? - huppanok le mosolyogva a lányom mellé, az étkezőasztalhoz. Teát kortyolgat, és egy félig elfogyasztott cukros briós hever a tányérján, jóízűen falatozik, ami megmosolyogtat. Mindig is jó étvágya volt, mint nekem, és rajta sem látszódik, ahogy rajtam sem, ha nem kezdtem volna el sportolni, akkor csont és bőr lennék, így azonban, közel 5 évvel azután is, hogy abbahagytam, a testem, és az izmaim emlékeznek a régi szép időkre, főként talán mert így is egyfolytában rohanok. Cara a nyomdokaimba fog lépni, imádja nézegetni a videókat a szurkolólányos korszakomról, és havonta minimum egyszer megkér arra, hogy vegyem fel valamelyiket a régi dresszeim közül, sőt, neki is van több, és ha jó idő van, a kertben tanítgatom dolgokra.
Jó életünk van Finn nélkül, mindig is az volt, egyáltalán nincs szükségünk rá.
A lányom jó kedvre derít, a közelében tulajdonképpen lehetetlen nem vidámnak lenni, mert egy igazi kis energiabomba, vicces, kedves, és szórakoztató. Miközben reggelizünk az oviról mesél, a kis barátairól, egy fiúról, aki szerelmes belé, de ő nem, és azt is megosztja velem, hogy szereti Louist, és Freddie-t. Nem kérdez a férfiról, aki felbukkant, és felzaklatott minket, olyan, mintha egyáltalán nem is emlékezne rá, vagy nem érdekelné, és ennek örülök.
- Még van egy kis időnk, szeretnéd, hogy befonjam a hajad? - simogatom a váll alá érő, barna tincseit, melyekben elrejtve megbújnak azok a szőke hajszálak, amik minden alkalommal emlékeztetnek arra, hogy ő nem egyedül csak belőlem van.
- Nem - rázza meg a fejét - de összecofizhatod, kettőbe - mutatja fel az ujjacskáit.
Nem szereti, ha túl hosszú a haja, én pedig szabad kezet adok neki abban, hogy mit akar. Imádnám, ha minden reggel új frizurákat alkothatnék neki, fonatokat és kontyokat, de zavarja, ha túlzottan a szemébe lóg a haja, ahogy engem is, és imádja, amikor frissen van vágva, és az édes kis tincsei Kleopátra stílusban söprögetik a vállát. Gyönyörű gyerekem van, tökéletes szép, és stílusérzékkel, ezekkel megáldva pedig egyszer nagyon veszélyes lesz a most felnövő hímpopuláció számára, főként azért, mert mindemellett megtanítom arra, hogy gondolkodjon, legyen bölcs, mérlegelje a dolgokat, és vigyázzon magára. Nem lesz könnyű préda, nagyon nem.
Tündérien néz ki a két kis copffal a feje két oldalán, kis híján elkezdem fényképezgetni, és legszívesebben minden alkalommal, amikor ránézek nyüszítenék, de mire mindennel végzünk, és el is mosogatok sietnünk kell.
A lakásból kilépve visszatér a gyomoridegem, rossz előérzetem van, ami addig nem múlik el, amíg be nem érek Carával az óvodába, és a cipőjét leváltva puszit nem ad, hogy csatlakozzon a többi gyerekhez. Nem rajongok ezért az óvodáért, azért nem, mert ha lehetne waldorf oviba járatnám, de itt biztonságban lesz, senki nem viheti el innen a gyerekeket, ha a szülők nem szólnak előre, hogy nem ők fognak jönni, rólam pedig mindenki tudja, hogy egyedül nevelem, ahogy azt is, hogy soha senkire nem bíznám rá Carát a szüleimen kívül, és rájuk is csak végső esetben. Ő az én gyerekem, az én felelősségem, az én gondom, ha éppen gondot jelent, és már annak a tudatától is rosszul vagyok, hogy valami miatt ne én jöjjek érte, vagy valaki átvegyen bármit is a szerepeim közül. El sem tudnám viselni, ha megjelenne Finn, és osztoznom kellene, vagy ha reggel ő vinné el, ő jönne érte, vele reggelizne, ő segítene neki elkészülni, egyszerűen nem vagyok ehhez hozzászokva, és nem szeretem a változásokat, ha nem én irányítom őket.
Tudom, hogy jó helyen hagyom, mégis nehéz szívvel megyek el, a tekintetemet vadul jártatva minden irányba, mert Finn nem az a típus, aki könnyen lemond arról, ha a fejébe vesz valamit. Ennek a hercehurcának nem lett tegnap vége, még el sem kezdődött.
A kocsit ott hagyom az óvodai parkolóban és gyalog megyek a kávézóig, habozok, hogy felhívjam-e Louist, és kitálaljak-e a történtekről, aztán rájövök, hogy tulajdonképpen joga van tudni, mert vele randizok, emellett pedig akár a legjobb barátom is lehetett volna, ha nem így alakulnak a dolgok. Sokat beszélgettünk, ha valakinek kiönthetem a szívem, akkor az ő, nem utolsó sorban pedig hallani akarom a hangját, a benne bujkáló örömöt és vidámságot, amikor felveszi.
- Szia, visszahívhatlak később? Épp oviba viszem Freddie-t, és késésben vagyunk.
- Persze - vágom rá, és le is teszem a telefont.
Munkaidőben nem fogom tudni felvenni, elpanaszolni a fájdalmaimat pedig főleg nem, de nincs időm ezen gondolkodni, becsörtetek a kávézóba, ahol Cam már javában rendezkedik, és abban a pillanatban ahogy köszönésre nyílik a szám félbe is szakít, és csacsogni, kérdezősködni kezd.
- Jó reggelt, Napsugár! - kiáltja el magát anélkül, hogy rám pillantana. Ha látna, nem biztos, hogy ezt mondaná. - Már kezdhetsz is mesélni Apuciról! Valami überkirály helyes ez a srác, Townes, megfogtad az Isten lábát, és nagyon féltékeny vagyok!
Az "überkirály helyes" kifejezés valami nagyon új dolog lehet, vagy valami olyasmi, ami Cam fejéből pattant ki, mert még sohasem hallottam, és valószínűleg nem is akarom újra, de elmosolyodom már csak annak az emlékétől is, amikor belépett ide Freddie kezét fogva. Az, ahogy az ő megjelenésére reagáltam össze sem hasonlítható azzal, ahogy Finnt fogadtam, pedig Louist még mindig alig ismerem, Finnleyvel viszont múltam van, másfél olyan évnyi, amikor róla is azt hittem, hogy nem csak a szerelmem, hanem a legjobb barátom is, akivel minden percemet együtt akartam tölteni.
Nem engedem magamnak, hogy rá gondoljak, máskor csak szűkszavúan vonogatnám a vállam és nagyon röviden foglalnám össze, hogy jól éreztük magunkat, most viszont az elejétől a végéig, addig a percig, amíg az autójának dőlve, a homlokát az enyémnek döntve búcsúcsókot adott mindent elmesélek, beleásva magamat a legmélyebb részletekbe is, amiknek a felidézésétől hevesen dobogni kezd a szívem. A saját lányom mondta azt rá, hogy olyan velem, mint egy herceg, és igaza van, mert talán egész életemben nem volt az apámon kívül egy férfi olyan jó hozzám, mint amilyen ő, vagy csak már nem emlékszem rá, mert egy rossz lépés képes minden jó emléket bemocskolni.
- Ő hív? - kapja felém a fejét csillogó szemekkel, amikor két frappuchino legyártása közben előkapom a telefonom a kötényem zsebéből. - Szünetet kellene tartanod, Townes, olyan sápadt vagy! - teszi hozzá hangosabban, amiért más esetben csúnyán néznék rá, most viszont hálásan elmosolyodok. Nem sejt semmit, mert olyan lelkesen és boldogan meséltem el a tegnapi napot, mintha tényleg ott ért volna véget annál az ellopott gyengéd pillanatnál, és nem ott, hogy a hónom alatt a gyerekemmel betörök a szüleimhez, miután felképeltem az embert, akiről még mindig nem tudom, hogy vajon tönkretette, vagy megváltotta-e az életemet.
- Szia, Szépségem - azonnal a torkomon akad a levegő, amikor ezt meghallom - most meg én zavarlak, ugye?
- Nem! - kiáltom hangosabban, mint ahogy terveztem, és bevágom magam mögött a raktár ajtaját. Beszélnem kell vele, legalább annyira szükségem van rá, mint egy lélegzetvételnyi levegőre. - Nem zavarsz, Camila tartja a frontot, van néhány percem. Ne haragudj rám, amiért tegnap már nem kerestelek, de közbejött valami, ami teljesen kiborított.
- De ugye jól vagy? - összefacsarodik a szívem a hangjából kihallható aggódás miatt. Törődik velem, nagyon is.
- Igen, igen, csak... velünk töltenétek a délutánt? Jó lenne beszélgetni.
- Most úton vagyok a kiadómhoz, ovi után pedig elígérkeztem Harryhez, de beugrunk majd, oké? Nálunk is alhattok, T, és beszélgethetünk egész éjszaka, ha akarod.
- Holnap még csak péntek van - dörzsölöm meg az arcom - dolgozom, de majd talán hétvégén, Cara nagyon szeretné.
- Csak ő?
Szerencsére nem látja az elpirulásomat, a halk hümmögésem viszont mindent elárul, amit édes nevetéssel fogad. Talán ahhoz, hogy mi együtt lehessünk pont az kell, hogy mindkettőnknek legyen egy gyereke, aki fontosabb bármi másnál, és akik barátok tudnak lenni, még mielőtt esetleg testvérek lennének. Akikre az egymásnál alvást félig-meddig rá lehet kenni.
Camila, és a kávézó szokásos forgalma mellett nincs időm gondolkodni, legfőképp pedig Finn miatt aggódni. Preston a megszokott helyéről ügyel rám, és amikor kivittem neki a szokásos, kedvencévé vált süteményt és kávécsodát, őszintén érdeklődve megkérdezte, hogy hogy sikerült a tegnapi nap. Elgondolkodtam azon, hogy beszámoljak-e Finnről, és megkérjem, hogy tartsa távol tőlem, végül mégis elvetettem az ötletet, mert talán már mégsem olyan kitartó, mint hittem, mert a régi Finn nem húzott volna el, vagy ha igen, reggelre az ajtóm előtt ült volna, vagy a munkahelyemen, mert mindent kiderít, amit tudni akar. Talán feladta, vagy rájött, hogy most sem kellünk neki, ez lenne a legjobb.
Prestonnál jó kezekben van Cara, sőt, nála jobb helyen aligha lehetne, így amikor elhozom az óvodából, és a lányom már régi ismerősként vetődik a nagydarab férfi karjaiba, és kezdi el mesélni, hogy milyen jó volt a moziban, minden félelmem elpárolog. Lehet, hogy csak túlreagálom ezt az egészet, lehet, hogy Finn csak tett egy sikertelen próbálkozást és valóban visszavonulót fújt, minden megy tovább úgy, ahogy megszoktuk. Biztos is, hogy így van, éppen ezért úgy csinálok, mintha tényleg nem történt volna semmi. Munka után békésen hazamegyek Carával, paranoiás gondolatok és üldözési mánia nélkül, lefektetem aludni, berakok egy adag mosást és rendet teszek a nappaliban, aztán a receptes füzetemet lapozgatva leülök a kanapéra, és próbálom kitalálni, hogy mit készítsek vacsorára, a gondolataim azonban sokkal inkább kalandoznak el annak az eseménynek az irányába, amit tegnap éjjel nem tudtam átgondolni. Automatikusan mosolyogni kezdek, ha a lopva összekulcsolt kisujjainkra gondolok, az ártatlan, piszkálódó flörtölésekre, és arra a kis puszira, amit a szemfüles kislányom azonnal kifigyelt, és ami után ő is puszikat követelt Loutól. Az elmúlt 4 évben is boldog voltam, mert a nehézségek ellenére lehetetlen nem boldognak lenni egy olyan kis csoda édesanyjaként, mint Cara, de mióta Louis belépett az életünkbe, vagy inkább én gázoltam bele az övébe, azóta ez tovább fokozódott. Már nem utálom annyira a hímneműeket, mint korábban, nem csak magamnak beszélem be azt, hogy értékes vagyok, hanem éreztetik is velem, és már nem csak a lányom, a szüleim, vagy a barátaim mondják azt rám, hogy csinos vagyok, hanem valaki olyan is, akinek konkrétan tetszeni szeretnék, és aki egyébként fantasztikus módon tudja kifejezni az elragadtatottságát.
Alig várom, hogy megérkezzenek, és bár holnap még tényleg csak péntek van, nekem pedig dolgoznom kell, elgondolkodok azon, hogy elfogadom az ajánlatát, nem azért, mert tartok Finntől, vagy mert szeretném neki elpanaszolni, hogy mennyire felzaklatott a felbukkanása, hanem egyszerűen csak azért, mert vele akarok lenni. 
 - Mami - zökkent ki Cara hangja, és amikor felpillantok látom, hogy álomittasan lépdel lefelé a lépcsőn - éhes vagyok.
- Gyere, Baba - nyújtom ki a kezeim, és felveszem, mert lehet akármilyen nagy, és akárhány éves is, amíg fel bírom emelni, addig dédelgethetem úgy, mintha még mindig csak egy 3.5 kilós kis csomag lenne - anyu csinál neked valami finomat - mormolom, és belepuszilok a hajába, amikor ásítva a mellkasomra hajtja a fejét.
A pultra ültetem, amíg szeletelek fel neki különböző zöldségeket, majd többféle sajtot olvasztok fel és kavarok össze, mert imádja beletunkolni az uborkát és pirított kenyérkockákat.
- Jót aludtál, Kiscicám? - simogatom meg az arcát, miközben külön kis tányérokba borítom a paradicsomot, paprikát, és uborkát. Több mosatlant csinálok magamnak, mint amennyi valójában szükséges lenne, de megadom a lehetőséget a gyerekemnek arra, hogy úgy válogassa össze amit enni akar, ahogy szeretné, és hogy körbevegye magát a kis tányérkákkal, mintha egy előkelő étteremben lenne.
- Igen - hümmögi a szemét dörzsölgetve - ma is a nagyiéknál alszunk, Anyuci?
- Nem hinném - rázom meg a fejem - képzeld, felhívtam ma Louis-t, és hamarosan átjönnek.
- Tényleg? - derül fel az arca. - Megint elmegyünk valahová?
- Arról nem beszéltünk, csak átjönnek egy kicsit Freddie-vel, de hétvégén talán náluk alszunk, oké? - nyomok puszit az arcára.
- Lehetne ő az apukám, Mami? Ha te is őt akarod, és én is? - egy pillanatra kiszárad a szám, aztán emlékeztetem magam arra, hogy én mondtam neki, hogy ketten fogjuk kiválasztani, hogy ki legyen az édesapja.
- Talán - bólintok aprót - de ez egy lassú dolog, Cara, nem állhatunk elé ezzel csak úgy.
- Tudom - lengeti elmélázva a lábait - szerelmesnek kell lenned belé, ugye?
Kitör belőlem a nevetés, egyrészt mert fogalmam sincs, hogy honnan tud ilyeneket, másrészt pedig mert annyira aranyos, hogy ilyen komolyan kérdezősködik a szerelmi életemről, hogy nem tudok nem nevetni rajta.
- Igen, az elég fontos - emelem le a pultról, majd átpakolom a tálkákat az étkezőasztalra.
- És az vagy? - kíváncsiskodik, miközben felmászik a székre, én pedig leülök mellé. Beszélnünk kell erről, épp itt az ideje.
- Lehet - motyogom, és elveszek egy szelet uborkát, amit belenyomok a szószba - egy kicsit.
Nagyon, egyre jobban.
- Én is - válaszolja teli szájjal, mire ismét elnevetem magam. Fogalma sincs róla, hogy mi a szerelem, és ez így van jól, de rettentően aranyos, hogy ezt mondja. 
- Ugye tudod, hogy ez sem elég? Neki is szeretnie kell minket, és Freddie-nek is.
- Szerintem szeretnek minket - vonja meg a vállát, én meg azt kívánom, hogy bár minden olyan egyszerű lenne, ahogy ő látja. Én szeretem őket, ő is szeret minket, akkor máris költözzünk össze, neveljük fel együtt a gyerekeinket, és éljünk boldogan amíg meg nem halunk.
- Szerintem is - értek egyet - téged biztosan mindketten nagyon szeretnek, de azért ne beszélgessünk még velük erről, oké? Ez az én dolgom, de megígérem, hogy szólni fogok neked, ha történik valami, egyelőre az maradjon kettőnk titka, hogy kiszemeltük őt az apukádnak - kacsintok játékosan, holott olyan mocskos dolgok lapulnak meg a kérésem mögött, hogy ne álljon csak úgy elé, és közölje vele a terveinket, nyaggassa ezzel minden adandó alkalommal, vagy netán elkezdje apucinak hívni. Próbálom játékos formában önteni ezt az egészet, mintha egy titok lenne, amit majd egyszer felfedünk Louis előtt.
- Rendben, anyuci - bólint, és megint teljesen elbűvöl azzal, hogy milyen szófogadó és értelmes - az a fiú nem fog visszajönni, aki tegnap itt volt? Aki az igazi apukám.
- Nem tudom - túrok a hajamba. Hogy is képzeltem, hogy nem fog róla többet kérdezni? Tudnia kell róla dolgokat, és az én feladatom az, hogy megválaszoljam a kérdéseit - szeretnél találkozni vele?
Látványosan feszengeni kezd, és én is kényelmetlenül érzem magam, mert azt remélem, hogy nemmel fog válaszolni, mert nem akarom, hogy találkozzanak, akkor szóba kellene állnom vele, kapcsolatba kellene lépnünk, időt kellene eltöltenünk együtt.
A válaszadása alól mindkettőnket az ment meg, hogy kopognak, és az ajtó túloldaláról szűrődő hangok alapján most nem hívatlan vendégünk jön, hanem valaki olyan, akit mindketten nagyon várunk.
- Louis az, ugye, Mama? - kérdezi hangosan egy darab sajtos répával a szájában, miközben nagy mosollyal az arcomon az ajtóhoz csörtetek, hogy beengedjem őket.
- Miért, valaki mást vársz? - kiáltja el magát, amikor kitárom az ajtót, és már csupán a látványa miatt is még szélesebbre húzódik a szám, pláne attól, hogy még be sem lépett, máris poénkodik a lányommal.
- Szia! - vigyorog rám Freddie, és a kis kezeivel lelkesen integet, miközben Louis leteszi, és önkényesen befurakodik a lábaim mellett.
- Szia, Tücsök - simítok végig szeretettejesen a dús, szöszi haján, még mielőtt eltűnne odabent, és csatlakozna Carához.
Amint bemegy egy kissé érdes kéz simul az arcomra, és puha ajkak tapadnak a számra. Annyira meglepődök, hogy néhány pillanatig csak döbbenten állok, majd a karjaim a nyaka köré fonom és hozzásimulok. Egész nap erre vártam, erre volt szükségem.
- Fáradtnak tűnsz - motyogja az ujjbegyeivel az arcomat simogatva, miután kicsit elhúzódik, de továbbra is közel tart magához - jól vagy?
- Most már - sóhajtok aprót, és a vállára hajtom a fejem.
- Aaanyaaaa, bejöttök már? - kiabál bentről Cara, mire kuncogva forgatni kezdem a szemeim, és kibontakozok a karjaiból. Hozzá tudnék szokni ehhez, mármint nem a lányom türelmetlenkedéséhez, hanem ahhoz a fogadtatáshoz, amiben minden alkalommal részesülök, amikor találkozunk. Különlegesnek érzem magam vele, bár valószínűleg az is vagyok, tekintve, hogy a világ összes nője közül, akik boldogan borulnának a lábai elé, pont engem választott.
Elengedi a kezem, amikor belépünk, és leguggol, hogy a maszatos arcú kislányom az asztaltól felpattanva a karjaiba vetődhessen. Olyan aranyosak, hogy a térdeim szinte megroggyannak alattam őket látva.
- Mi újság? - egyenesedik fel, és kíváncsian jártatja a tekintetét köztem és Cara között. - Ma is jól viselkedtél az oviban?
- Én mindig jól viselkedek - vágja rá a lányom, és visszamasírozik az asztalhoz, ahol boldogan megosztja az uzsonnáját Freddie-vel.
- Te zöldséget eszel? - kerekednek el a szemei látva, hogy Freddie legalább akkora örömmel és lelkesedéssel tunkolja a zöldségeket a sajtszószba, majd a szájába, mint Cara. Közelebb lép hozzá, megfogja a kisfiú egyik kezét, amiben egy darab uborkát szorongat, és az arca elé emelve vizsgálni kezdi, amin mindketten jót derülnek. - Te tényleg tudsz valamit - fordul felém a fejét csóválva ámulatában, mire legszívesebben kidüllesztett mellkassal büszkélkednék mindenkinek, hogy Freddie Reign Tomlinson miattam eszik zöldségeket.
- Nem vagy éhes? Szívesen csinálok még, nem nagy dolog - rohanok be a konyhába kissé idegessé válva annak az emlékétől, hogy legutóbb akkor volt itt, amikor együtt vacsoráztunk, és olyan hülyén viselkedtem.
- Nem, igazából mi már ettünk a nagyfiúval, de úgy tűnik, hogy nem eleget - lép utánam, és homlokráncolva, mosolyogva pillant Freddie-re, aki továbbra is jó étvággyal falatozik a lányom társaságában. - Elmehetnénk valahová, ahol lefoglalják magukat, és tudunk beszélgetni.
- Nem rossz ötlet - hümmögöm - de annyira nem fontos, túl vagyok rajta.
- De min? - fürkészi aggódva az arcomat. - Miattam történt valami? Azért nem hívtál tegnap?
- Dehogy! - reagálok egy kicsit hangosabban, mint ahogy szeretnék. - Nem, veled minden teljesen rendben van, köze sincs hozzád.
- Anyuci, mindent megettünk! - értesít Cara, miközben néhány műanyag tányérkával a kezében beszalad, és leteszi őket a mosogató mellé, a pultra, nyomában Freddie-vel, akinek a kezei ragacsosak a sajtkrémtől.
- Gyere csak ide, Királyfim! - csípem el, és miközben felkapom, hogy elvigyem megmosakodni, puszit nyomok a husis kis arcára.
Amikor vizes pofival, és nedves kezekkel kiszalad a fürdőszobából, és a kezemet törölgetve utána sétálok, engem ér a legnagyobb meglepetés, amikor megpillantom Louis-t, ahogy a szőnyegen ülve úgy babázik a lányommal, mintha egész életében ezt csinálta volna.
- Kér még egy kis teát, Miss Campbell? - kérdezi elvékonyított, nyafogós hangon, egy szoknyás barbie-t szorongatva, majd úgy tesz, mintha Cara babájára borítana valamit, és lányos sikkantást hallatva bocsánatért kezd esedezni.
- Maga tönkretette a ruhámat! - vádolja meg Cara sértetten. - Ki kell fizetnie!
Miután ez megtörténik a lányom elviharzik, Louis barbie pedig összetörten rogy le a felszabadult székre.
- Szóval öröklődik a családban a faképnél hagyásra való hajlam - jegyzi meg rám pillantva, sunyi vigyorral az arcán.
- Én ezt csak bölcsességnek hívom - omlok le az egyik fotelba, azonban már fel is állhatok, mert kopognak.
- Kinyissam? - tápászkodna fel helyettem, de legyintek.
- Ne viccelj, ha a postás, vagy a szomszéd idős néni az, akinek az unokája korábban rendszeresen flangált olyan pólókban, amin a te arcocskád is ott virított meglát azon nyomban szívinfarktust kap - masírozok az ajtóhoz.
- Igazad van, már el is felejtettem, hogy az átlagos emberek így reagálnak rám, és nem olyan közömbösek velem, mint egyes hölgyek - játssza nagyképűen a sértettet.
Mielőtt valami frappánsat válaszolhatnék Freddie megkérdezi, hogy mit jelent a 'közömbös' szó, én pedig kinyitom az ajtót, és rögtön az arcomra is fagy a mosoly.
Megint itt van.
Nem adta fel.
- Szia - mosolyodik el bátortalanul, ami annyira nem rá vall, hogy ha magamhoz térnék a képébe röhögnék, most viszont csak állok, és bámulom ledermedve, pont úgy, mint tegnap - reméltem, hogy mostanra kicsit megnyugodtál. Beszélnünk kellene, Townes, tudom, hogy nincs mentség arra amit tettem, de akkor is hallgass meg.
Hallok hangokat, de nem értem őket.
- Minden rendben, Kicsim? - simul egy ismerős, barátságos kéz a derekamra, és egy ismerős, kemény mellkashoz von. Azonnal megvan a fegyverem Finn ellen, önként és dalolva válik azzá, látom az arcán, amikor felpillantok rá.
Minimum egy fejjel alacsonyabb nála, és nem olyan izmos, mint az exem, viszont kihasználja azt a fölényét, hogy ha nem is sokkal, de 5 évvel idősebb nála, és úgy pillant rá, mint egy kisfiúra, míg engem a hátunk mögött nevetgélő gyerekeink ellenére magabiztosan ölel magához. Kérdezhetne valami olyat, amiből kiderülne, hogy fogalma sincs, hogy ki ez itt az ajtómban, ehelyett azonban úgy tesz, mintha tudná, és talán valóban tudja is, tekintve, hogy úgy préselődök hozzá, mintha egy gyilkos állna előttem. Ki fogom használni, és ő ezt megengedi.
- Mizu, öcsi? - vonja fel a szemöldökét egyszerre kérdőn és gúnyosan, Finn azonban nem az a fajta ember, aki hagyja hogy kigúnyolják, úgyhogy keményen állja Lou pillantását, és úgy méregetik egymást, mint két viaskodásra kész kakas.
- Minden rendben - billentem fel a fejem, és bájos mosollyal az arcomon közel hajolok Louishoz, annyira közel, hogy beszéd közben az ajkaim súrolják a borostás pofiját. Undorító dolgot csinálok - csak kidobom a szemetet.
Szótlanul bólint, majd valami olyat tesz, amitől szó szerint belémreked a levegő. Az állam alá nyúlva felbiccenti a fejem, és olyan rövid, de mély csókban részesít, amitől a testem minden egyes apró millimétere bizseregni kezd, és halk, nyüszítő hangot adok ki, amikor a hajamat a fülem mögé tűrve elválik tőlem, és becsukja az ajtót maga mögött, határozottan és erőteljesen. Lesz mit megmagyaráznom neki.
Pontosan tudom, hogy ez mi volt, ahogy Finn is, mert gyűlöltem, ha ezt csinálta. Ha idegen helyre mentünk, vagy akár ha csak a barátaival voltunk hajlamos volt mindenki előtt a számra nyomni a száját, erőteljesen és érzéketlenül, csak azért, hogy nyilvánvalóvá tegye mindenki számára nyilvánvalót, hogy az ő tulajdonát képezem, márpedig én sosem voltam senkinek a tulajdona, most sem vagyok, de Louisnak megbocsájtom ezt a tettét.
- Nahát - horkant fel gúnyosan - ennyire szükséged van a pénzre, Townes?
Tudom, hogy mire céloz, de nem adom meg neki annak az örömét, hogy lássa, a feltételezésével megsért.
- Ja, tudod, a gyereknevelés nem egy olcsó dolog, és jó anyának lenni is elég bonyolult, szóval csak 4 órában tudok dolgozni, hogy mellette legyen időm foglalkozni a kislányommal is - mosolygok szépen - most pedig húzz el.
- Mi?
- Süket vagy? - komorodik el a hangom. - Azt mondtam, hogy húzz el, ahogy tegnap is!
- Légyszíves, Townes, csak néhány percet adj nekem! - tűnik el minden gúny a hangjából, ami elképesztő, mert Finn sosem könyörgött senkinek, eddig. Térdre fogom kényszeríteni, megérdemlek annyit, hogy a lábaim előtt heverve könyörögjön, ha látni akarja a lányát, és azt akarja, hogy beszéljek vele.
- Hadd gondoljam át - teszek úgy, mintha eltűnődnék, még az arcomat is paskolgatom a mutatóujjammal - nem! Egyrészt azért, mert bent van a családom, akik várnak rám, másrészt, ami a nagyobb részt teszi ki, pedig azért, mert nem állok szóba olyan ganékkal, mint te, úgyhogy add fel, lépj le, és ha eddig nem jutott eszedbe, hogy talán lehet, hogy van egy gyereked attól az idióta kiscsajtól, aki másfél évig volt a barátnőd a gimnáziumban, és akiről tudod, hogy rajtad kívül senkivel nem volt együtt, amikor közölte veled, hogy terhes, akkor most már felejtsd is el az egészet, mert köszi szépen, hogy valami miatt eszedbe jutottunk, de nincs szükségünk rád, ahogy azt az előbb láthattad is. Ne gyere vissza többet, Finn, a saját érdekedben.
- Engedd meg, hogy találkozzak vele, Townes! Ő az én kislányom is! - egész jól haladunk a könyörgés irányába.
- Nem - nézek farkasszemet vele - akkor lehetsz az apja, ha ő azt mondja, egyelőre azonban ő is pont annyira kíváncsi rád, mint én!
- Kérlek!
- Ő az én lányom - szorítom össze az ajkaim - te csak ott voltál, amikor létrejött, aztán soha többé, úgyhogy ha ő bárkinek is a tulajdona, akkor egyedül az enyém, érted?
- Te nem vagy ilyen - rázza meg a fejét - nagyon önzőn viselkedsz, tudod, ugye? Döntéseket hozol helyette, amihez még neked sincs jogod, és azt biztosra veszem, hogy tudod, hogy nem fogok leállni, amíg nem ő maga mondja azt, hogy nem érdeklem.
- 4 éves - állom továbbra is a pillantását - és már most okosabb, mint amilyen én voltam, amikor utoljára találkoztunk, úgyhogy készülj fel a visszautasításra.
- Meglátjuk - biccent, és végre hátrál egy lépést, én meg visszalépek a házamba, és köszönés nélkül becsukom az ajtót. Cara aggódó, és értetlen arccal néz rám, Freddie békésen játszik a szőnyegen, fogalma sincs arról, hogy mi történt, az édesapja pedig meglepő, de büszke tekintettel néz a szemembe, mert valószínűleg hallott mindent, amit kiejtettem a számon, és arra is rájött, hogy kivel beszélek.
- Van kedved ma Louisnál aludni, Cica? - ülök le közéjük, és érdeklődve megsimogatom Cara pofiját.
Költői kérdést tettem fel, mert a válasz annál egyértelműbb nem is lehetne, mint hogy Freddie is felkapja a fejét, és lelkesen rávág egy igent, úgyhogy ma este is pakolunk, és ma sem alszok, csak most nem azzal fogom tölteni az éjszakát, hogy telebőgjem a párnámat egy ilyen lúzer miatt, hanem valami sokkal kellemesebb dologgal, egy sokkal kellemesebb személy társaságában.

2018. május 2., szerda

Flicker World Tour Munich

Sziasztok!
Sajnos valamiért nem engedi a blogger, hogy videókat töltsek fel, pedig szerettem volna, de megírtam az élménybeszámolót arról a csodáról, aminek tegnap a részese lehettem, fogadjátok sok szeretettel. ❤️
N.x


Nem tartottam titokban előttetek most sem, az új(?) élményt, aminek tegnap részese lehettem, leginkább azért, mert bár sosem vagyok rá képes, de minden alkalommal megpróbálok adni nektek is egy kis darabot abból a csodából, amit ilyenkor átélek. 
Még el sem mentem Harry londoni koncertjére, amikor Niall is bejelentette az új, nagyobb Flicker turnét, én pedig a jegyárusítás napján addig nem voltam hajlandó iskolába menni, amíg nem szereztem jegyet valahová, mindegy volt, hogy hová, csak menjek, csak lássam, csak ne csússzon össze azzal a nyomorult dologgal, ami még mindig itt lebeg a fejem fölött, csak 3 év után újra lássam őt és halljam azokat a dalokat, amikbe abban a pillanatban beleszerettem, amikor először hallottam őket.
Természetesen tudjátok, hogy bár szünet van, én még mindig teljes mellszélességgel ott feszítek mindannyiuk oldalán, és minden szeretetemet rájuk zúdítom, mert a szólólemezeiket, dalaikat is pont annyira imádom, amennyire bandaként imádtam őket, de Niall most kicsit különlegesebb. Alapvetően egyébként Harry girl vagyok, ahogy ezt is valószínűleg már észleltétek, de az én esetemben ez nem azt jelenti, hogy őt bármivel is jobban szeretem, mint a többieket, csak úgy na, nem érném be azzal, ha Harry mondjuk csak a tesóm lenne, mert vegyen feleségül, pont, ennyi. Visszatérve az én (ex)szőke hercegemre, az ő lemeze és a szólómunkássága áll a legközelebb a pici szívemhez, meg egyébként a személyisége is, mert számomra Niall megtestesít mindent, amit a pure beauty fogalma tartalmazhat. Nem tudom, hogy miért, de ő egy nyitott könyv számomra, ránézek és látom a lelkét, hogy milyen amikor egyedül van, hogyan bánik emberekkel, és látom, hogy az egyébként állandó vigyora és látszólagos boldogsága mögött mennyire mély érzelmek, és esetleg fájdalmak lapulnak. A Flicker az a lemez, amire jobb napjaimon ha egyedül vagyok úgy ugrálok, mint egy őrült, rosszabbakon pedig a lelkemet is kibőgöm rá, a koncert pedig ennek az egyvelege volt, egy érzelmi hullámvasút, amire bármikor újra felszállnék, és örökre rajta is maradnék.
Elég későn érkeztem a helyszínre, többnyire azért, mert pár héttel ezelőtt Facebookon összeszedtem két német csajszit, akik ugyanúgy a müncheni koncertre vettek jegyet, mint én, és azt tervezték, hogy sátoroznak, így foglalják a helyet nekem is, de ez végül nem jött össze, mert hiába hívtam őket, nem vették fel a telefont, meg úgy egyébként is elég bonyolult dolog megtalálni egymást.
Szerintem ez volt a turné legkisebb koncertje, mindössze 2000 fős volt a hely, egy nagyobb disco valami gyártelep(?) közepén, de szó sem lehetett arról, hogy én ne elől álljak, úgyhogy a kalandomat azzal indítottam, hogy amint hátat fordítottak nekem a biztonságisok átmásztam a kordonokon, és előre csörtetettem azok közé, akik tulajdonképpen hajnalok hajnala óta ott várakoztak, mert szó sem lehetett arról, hogy utaztam 200 kilométert, hónapok óta minden pénzem erre tettem félre, ezért gürcöltem úgy, hogy közben érettségizek, nyelvvizsgázok, jó lenne, ha fel is vennének, meg egyébként nálam jobban senki sem szereti Niallt, szóval én egyszerűen nem állhattam hátul. Kicsit egyébként megijedtem, amikor megláttam, hogy a lányok kezén számok vannak, meg egy csaj közölte velem, hogy ha az nekem nincs a kezemen, akkor menjek hátra, de megkérdeztem az egyik biztonságist, hogy ez baj-e, mire megvonta a vállát és legyintett egyet, úgyhogy bár végig idegeskedtem azt az időt, amíg át nem jutottam a kapukon, de az elsők között rontottam be az épületbe, és miután megvettem a kötelező, méregdrága Flicker turnés pólót, amire hónapok óta csorgattam a nyálam, besoroltam a soundcheck és a VIP jegyesek mögé, körülbelül a 8. sorba.
Eddig ha állójegyem volt mindig nagyon korán kimentem a helyszínre, ami miatt mire beértünk már fáradt voltam, és fájt mindenem, de most röpke 4 órát töltöttem a sorban, azt is úgy, hogy egymás hegyén-hátán ülve énekeltünk, szóval meglepő módon a kapunyitáskor nem akart még szétrobbanni a gerincem, és a benti várakozás is nagyon kellemes volt, barátságos volt a légkör, és még úgy is sokan leálltak velem beszélgetni, hogy az értetlen pislogásaim által ordított rólam, hogy nem német vagyok, és egy kukkot sem értek abból a karattyolásból, ami körülöttem folyik. Angliában ez nem volt meg, ott senki sem akart barátkozni, nem szóltak hozzám, itt viszont mindenki kedves volt és mosolygott, amíg Juliára vártunk pedig bezengtük az egész kis termet a dalokkal, amiket játszottak. Shawn koncertjén nem énekeltünk úgy, és olyan hangerővel Shawn Mendes dalokat, ahogy itt a There's Nothing Holding Me Back-et zengtük.
Így utólag már szégyellem magam miatta, de nem néztem utána Julia Michaelsnek, mert annyira lekötött az, hogy újra látom Niallt, hogy úgy voltam vele, akar Michael Jacksont is elém állíthatnák (RIP❤), az sem érdekelne, csak gyorsan zavarja le a dolgát, aztán adja át a helyét az én királyfimnak. Ehhez képest nagyon jól szórakoztam, Julia annyira menő csaj, hogy szabályosan elgondolkodtam a nemi identitásomon, mert ha fiú lennék, tuti, hogy elrabolnám.
Tipikusan az a nő, aki lenni akarok, mindemellett óriási hangulatot csinált és nagyon kedves, hálás volt, látszott rajta, hogy imádja amit csinál, imádja, hogy itt lehet, minket, és Niallt is. Bár őt ki nem?
Azért a vonzalmaimat illető dolgok abban a pillanatban helyreálltak, amint egy kisebb várakozást követően átadta a helyét Niallnek. Az On the loose az egyik kedvenc számom az albumról már a kezdetek kezdete óta, de akkor ahogy lekapcsolták a lámpákat és a zenekar elkezdte játszani, majd 3 év után újra kirobbant a színpadra, a szemem elé az a férfi, aki amikor legutóbb láttam egy szöszi kisfiú volt, majdnem olyan idős, mint most én, esküszöm, hogy fogalmam se volt róla, hogy ez most melyik szám, ki vagyok én, hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Harrynél kicsinek éreztem az 5000 fős Eventim Apollot, kicsi volt a színpad, fullasztó volt ott állni, nem láttam semmit, pedig elől voltam, itt viszont annyira családias légkör alakult ki, hogy tudtam, mikor talált meg a tekintete esetleg pont engem, és hogy melyik kis mosoly szól annak, hogy a legváratlanabb pillanatokban kezdtem el akkorákat szökdelni, mint egy hegyikecske.
Nem szeretem a kis helyeket, nem tartom méltónak őket hozzájuk, és nem árasztanak koncert hangulatot, de ez tökéletes volt, Niall teljesen a magáévá tette, és tényleg olyan volt, mintha mindenki mellett ott állna, és külön neki énekelne.
Sajnos amikor az ember jól érzi magát nagyon gyorsan telik az idő, én pedig erre a koncertre igazán csak az első 5-6 szám után érkezem meg, addig csak néztem őt nagy szemekkel, nem hittem el, hogy itt vagyok, hogy ő itt van, és ez az egész igazi. Nyilván ott voltam, és észleltem, hogy mi történik körülöttem, élveztem a koncertet, csak volt bennem egy gát, ami a Flickernél úgy felborult, hogy kitépett egy darabot a lelkemből. Niall itt megkért minket, hogy tegyük el a telefonunkat, mert ez a szám a kedvence, nagyon személyes, és bár nem tudjuk, hogy miért írta, min ment keresztül, de valószínűleg mindenkinek az életében történt már valami, amihez tudja társítani a Flickert, úgyhogy ha ez nevetés, vagy éppen sírás, vagy bármi, akkor osszuk meg egymással. Igazából a számot még el se kezdte játszani, amikor már bőgtem, mert hirtelen olyan kis szomorú lett, én meg annak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy valaki képes volt ennyire nagyon megbántani egy ilyen csodálatos emberkét, mint amilyen ő, hiszen ha az enyém lenne, akkor én mindennél jobban vigyáznék rá. Amíg énekelt mindenki csendben volt, aki nem, azt azonnal lepisszegték, ami kicsit rontott a hangulaton, de összességében nagyon szép volt, meg hát természetesen én is az voltam, miközben a taknyom-nyálam összefolyt, patakokban ömlött rólam a víz, és egy idegen csaj szorongatta a kezem, hogy nehogy elájuljak. Úgy gondolom, hogy ez kellett nekem, sosem úszom meg a koncerteket sírás nélkül, és ha ez nem következik be rögtön az első daloknál, akkor egy ideig nem nagyon találom a helyem, itt viszont rájöttem arra, hogy tényleg itt vagyok, tényleg megcsináltam már megint, és ha a világon egy dolgot sosem veszítek el, akkor az a szeretem iránta, és a dinka haverjai iránt, meg ezek az emlékek, annak az érzése, hogy van egy hely, ahová tartozok, és egy ember (öt), aki mindig fogja a kezem, és itt van velem, úgy is, hogy amúgy fogalmuk sincs róla. Valószínűleg nem lennék most életben, ha nem találom meg őket, vagy inkább találnak meg ők engem közel 8 évvel ezelőtt, mert ha valakik igazán megtanítottak engem élni és küzdeni, akkor azok ők.
Visszatérve a koncertre, mert már kezdek baromira filozofikus és letargikus hangulatba esni, a Flicker után elénekelte a Fool's Goldot, amitől ugyebár megint mindenki megőrült, mert na... Bunkóság, vagy nem, de nagyon sokan bekiabálták, hogy hiányzik nekik a One Direction, és remélhetőleg vette is az adást, mert ezekkel, és azzal, hogy minimum háromszor zendítettünk rá a Historyra eléggé nyilvánvalóvá tettük az igényeinket még úgy is, hogy itt tényleg olyan emberek voltak, akik szeretik Niallt, és a zenéjét.
A legeslegkedvencebb dalom a lemezről egyébként a Since We're Alone, ez a dal számomra olyan, hogy ha sikerülne egyszer végre úgy találkoznom Niallel, hogy csak rám figyel, akkor megkérném, hogy írja le nekem az "if you get lost in the light it's okay, I can see in the dark" sort, és magamra tetováltatnám, de akár az egész dalt is, mert szerintem ha van gyönyörű szerelmi vallomás, akkor ez az. Végig ezt vártam, és megkísérelem, hogy október óta nem voltam annyira boldog, mint akkor, amikor elénekelte, én meg a karjaimmal a fejem fölött néztem a plafont, bőgtem (ofc), és egyszerűen csak hálás voltam azért, hogy létezik, hogy én létezek, hogy ez a dal van, és megosztjuk egymással az életünk ezen perceit.
Óriásit buliztunk a Mirrorsra, csoda, hogy nem dőlt össze a hely, a Slow Hands alatt leugrott a színpadról, és a kordonok előtt masírozott, a számomra öreg bácsikás táncát sem hagyta ki, majd még utoljára romba döntöttünk mindent az On My Ownnal, ami abszolút a himnuszom, és megint csak egy olyan dal, ami tökéletesen én vagyok, az én felfogásomról szól, és ha a dalai láma csúszna-mászna a kegyeimért, őt is elhajtanám a fenébe, és azt az életet választanám, amit ezekben a napokban, percekben élek.
Fantasztikus volt, a fantasztikusnál is fantasztikusabb, hónapok óta a zsigereimben éreztem, hogy az lesz, de mégis mindent felülmúlt. A lassú dalok gyönyörűek voltak, a gyorsaknál, pörgőseknél megőrültünk, Niall imádott minket, pont annyira, amennyire mi őt. Leírhatatlan a sugárzó mosolya, ahogy mászkál, hogy amikor zongorázik vagy gitározik is fel-felpillant, hogy mosolygjon egyet ránk, vagy éppen huncutul odaszóljon valamit valakinek.
Képtelen vagyok megosztani veletek egy ilyen élményt, és ezt mindig elmondom, mert szerintem az nem lenne jó élménybeszámoló, ha percről-percre leírnék mindent amit csinált, minden mozdulatát, muszáj eltérnem a témától és belevinni a saját érzelmeim, gondolataim, mert ezek az én élményeim, az én érzelmeim, amiket éreztem és megéltem.
Csodálatos volt, a szó legszorosabb értelmében, hálás vagyok azért, hogy ott lehettem és láthattam, hogy mi lett a gitárjával őrülten rohangáló kis makiból, aki mindig is a szívem csücske volt. Kívánom nektek, hogy éljétek át egyszer azt, amit én 24 órával ezelőtt átéltem, amikor a pólómat szorongatva, zokogva kiestem az ajtón, és megint úgy vonszoltak vissza a szállodába, ahogy a bécsi 1D után, mert ez egy lelki fröccs volt, némely tekintetben egy óriási pofon, egyben egy kedves, védelmező simogatással és annak ígéretével, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak. Niall Horan kitépett egy darabot belőlem és magával vitte, de ideadott egy kicsit a sajátjából is, ami sokkal szebb, mint bárki másé. Ezért érdemes élni.









2018. április 28., szombat

18.rész

Sziasztok! 
Mivel jövőhéten ilyenkor már javában a ballagásom fog zajlani, és most már tényleg nagyon a nyakamon van az érettségi, így nem túl valószínű, hogy a következő 2 hétben lesz új rész, mivel azonban ma éjjel utazok Münchenbe, ha akarjátok a jövőhét folyamán írok nektek egy kis beszámolót az utamról, de főként Nialler koncertjéről. 
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, belőlem végre hosszú idő után újra ömlöttek a szavak. 
N.x


Townsend Campbell 

Óriásit csattantva bevágom az ajtót, és abban a pillanatban rá is jövök, hogy ez volt életem leggyerekesebb tette.
- Mami? - nyüszíti álmosan, sírós hangon Cara, és ha tudnám, hogy a túloldalon álló pasi nem jön be, akkor azonnal odarohannék hozzá és megnyugtatnám, most viszont csak a hátamat a vastag fának feszítve pillantok rá, és megpróbálom kizárni a túloldalról szűrődő hangokat.
- Townes, kérlek!
Jézusom.
A hangja sokkal mélyebb, mint amikor utoljára hallottam, vagy csak ennyire kiment az emlékezetemből az elmúlt 4 évben, abban a 4 évben, amit a lánya felnevelésével töltöttem. A szívem a torkomban dobog, és remegnek a kezeim, azt hiszem, akkora sokk ért, hogy a maradék ép eszem most készül távozni a fejemből.
- Nincs semmi baj, Kiscicám - erőltetek nyugodt mosolyt az arcomra, és közben magamban azért imádkozok, hogy forduljon a másik oldalára, és aludjon tovább. De mikor volt az én életemben bármi is ennyire nagyon egyszerű?
Felül, és rémült tekintettel néz rám, mert ő is hallja a túloldalról szűrődő hangokat.
- Ki az, Mami? Betörő?
- Nem, dehogy, Baba - nyelek nagyot - csak valaki, aki engem keres. Most menj fel szépen a szobádba és ne gyere le, amíg nem szólok, rendben?
- Nem - biggyeszti le az ajkait, de azért mégiscsak feláll, és elindul a lépcső felé, félúton viszont megáll, és a kis karjaival átöleli a lábaim.
- Ígérem, hogy nincs, és nem is lesz semmi baj, oké? - guggolok le hozzá, de közben az egyik kezemmel minden erőmmel felfelé tolom a kilincset. - Aludj csak nyugodtan fent a szobádban, rendben? Hamarosan felmegyek én is.
Aprókat bólint, és áldom az eget azért, mert szót fogad, és felmegy. Egész testemben remegek, de tudnom kell, hogy mit keres itt, mit akar, úgyhogy mielőtt újra kinyitnám az ajtót óriási levegőt veszek, jól megszívva magam, hogy hogy ha kell 4 év haragját és gyűlöletét zúdítsam a nyakába, de semmiképp se lássa rajtam azt, hogy mindjárt elbőgöm magam.
Semleges arccal állok előtte, amikor újra kinyitom az ajtót, és a kopogásra nyújtott öklével találom szemben magam.
Ugyanazt a kissé szögletes arcot látom, rajta azzal a formás szájjal, amivel évekkel ezelőtt is szembenéztem, és amik a lehető legundorítóbb módon tagadták meg a gyerekünket, csak annyiban változott, hogy férfiasabb lett, és borostás. Ugyanazok a szőkésbarna tincsek ülnek a fején, amiket annyiszor simogattam szeretetteljesen, amiket imádtam, ha kibújtak az ujjaim közül, és amikbe azon az éjszakán és belemartam, amikor Cara az életem része lett.
Nem akarom, de letaglóz, mert bár magasabb lett, izmosabb, és férfiasabb, ránézve még ennyi idő elteltével is csak azt a kölyköt látom, aki miközben tönkretette az életemet nekem adta a legnagyobb ajándékot, amit egy nő kaphat. És látom benne Carát, hogy honnan van a szemének kékes árnyalata, a hajában megbúvó világosabb tincsek, a szájának szép formája, hogy ő mitől nem egyedül csak az én lányom.
Akkora pofont keverek le neki, hogy még én sem hiszem el, hogy ennyi erő van bennem, hátratántorodik, és kis híján beleesik a járdát szegélyező bokrokba, mire végül visszanyeri az egyensúlyát.
Összeszorított ajkakkal, nehezen, de gyorsan emelkedő mellkassal nézek rá, nagyokat kell pislognom ahhoz, hogy a haragtól homályos tekintetem kitisztuljon. A tenyerem nyoma ott virít vörösen az arca jobb oldalán, amit grimaszolva dörzsölget.
- Tűnj el! - mutatok határozottan az utca vége felé.
- Engedd, hogy megmagyarázzam, Townes!
- Takarodj innen! - kiáltok rá önmagamból teljesen kifordulva. - Tűnj el, vagy hívom a rendőrséget!
- És mit mondasz nekik? - ő nem kiabál, de látom, hogy ideges és feszült, ki-be nyitogatja az ujjait, és összeszorítja a száját.
- Az igazat - vágom rá - hátha van valamelyiküknek egy lánya, és ezért vállalkozik arra, hogy letépje, és lenyelesse veled a golyóidat!
Nem hinném, hogy annyira jó dolog a nyugodt kertvárosi övezetben, vagy bárhol máshol ilyesmiket ordibálni, de jelen esetben képtelen vagyok kontrollálni magam, plusz talán nem is akarom. Nagyot nyel, amikor idejött valószínűleg nem erre a reakcióra számított, bár így belegondolva nem is tudom, hogy mit várhat, fakadjak sírva és omoljak a lábai elé, mert hirtelen idedugta a pofáját? Vagy azonnal engedjem be és közöljem Carával, hogy ez a gané az apja, aki azért nem volt velünk az elmúlt években, mert egy idióta, de most megszállta a Szentlélek? Francokat! Ha lenne valami nálam biztos, hogy hozzávágnám a fejéhez!
- Kérlek Townes, csak 5 percet adj!
- Mire adjak öt percet, te idióta? - szeretnék halkabb lenni, de képtelen vagyok visszavenni az indulaimból. - Mit akarsz megmagyarázni 4 év után 5 perc alatt?!
- Nem tudtam, hogy megtartottad őt! - ordítja túl a hangerőm - Fogalmam se volt róla, hogy megszülted, vagy ha igen, akkor nem adtad örökbe!
- Te komolyan azt hitted, hogy kikapartatom, vagy eldobom magamtól csak azért, mert az apja egy görény? - visítom.
- Azért, mert csak 17 voltál!
- De akkor is az én gyerekem - lever a víz, és az egész testem remeg, még sosem őrjöngtem így az eddigi életem során, pedig voltak már korábban is nehéz pillanataim - és én nem léphettem le csak úgy, én nem bújhattam ki a felelősség alól, amiben te is ugyanúgy benne voltál, mint én!
- Megijedtem, Townes!
- Mert én szerinted nem?! Én nem ijedtem meg, amikor letagadtad, hogy köztünk mik történtek, és egy rossz kurvának neveztél?! Szerinted én nem pánikoltam be teljesen, amikor te és a családod csak úgy eltűntetek, nekem meg közölni kellett a saját szüleimmel, hogy felcsináltál, és leléptél? Én nem rettegtem, amikor egyedül maradtam egy gyerekkel? A te gyerekeddel! Pont ugyanannyi idős voltam, mint te, és nekem ki kellett őt hordani, vizsgálatokra járni, megszülni, elviselni, hogy összesúgnak mögöttem az utcán, és röhögnek rajtam az iskolában, míg neked csak annyi dolgod lett volna, hogy mellettünk legyél! De tudod mi a helyzet? Hogy a legjobb dolog, ami valaha történt az életemben az az volt, hogy Cara megszületett, te meg eltűntél, úgyhogy bárhonnan is kerültél most elő fogd meg a cuccod és húzz vissza oda, mert mi nagyon jól megvagyunk nélküled!
- Mami - teljesen sokkot kapok, és egy pillanatra az egész testem görcsösen lezsibbad, amikor meghallom a lányom zokogó hangját a hátam mögött, ezzel együtt pedig Finn sápadt, döbbent arckifejezését, amivel mered rá.
A résnyire nyitott ajtó mögül leskelődik rémülten, és kövér könnycseppek csorognak végig az arcán, nekem pedig életemben most először nem az jut eszembe erről, hogy miattam sír, én okoztam valami rosszat neki, hanem az, hogy nem akarom, hogy a mögöttem álló ember lássa őt, mert nincs joga hozzá, mert Cara csak az én gyerekem, egyedül az én lányom, és nem engedek a közelébe valaki olyat, aki nem érdemli meg. Ahhoz, hogy ne lökjem fel kénytelen vagyok a tőlem telhető leghiggadtabb módon szélesebbre tárni az ajtót, utána viszont felkapom, és úgy szorítom magamhoz, hogy senki nem lenne képes elvenni őt tőlem.
- Miért kiabálsz a fiúval, Anyuci? - nyüszíti sírva, és a karjait úgy fonja a nyakam köré, mint egy kis majom. - Bántott téged?
Bántott, méghozzá olyan módon, amit nem tudok megbocsátani, de ezt nem mondom ki, mert nem értené, mert csak egy gyerek, és bármilyen okos is, még nagyon kicsi, főleg az ilyen dolgokhoz.  Még én is nagyon kicsi, túl fiatal vagyok az ilyen mocskokhoz, és mégis nyakig ülök bennük.
- Kérlek hadd menjek be, és beszéljük meg normálisan, Townes! Hadd lássam őt! - a bennem élő anyatigris miatt el is feledkeztem arról, hogy még mindig itt van, a haragom viszont újra fellángol, de Carával a karjaim között nem fogom tovább folytatni ezt a vitát és az ordítozást.
- Nincs miről beszélnem veled - fordulok felé, és közben minden lehetséges módon takarom a lányom arcát, és mindent, amit tudok belőle - és ha a közelébe mersz jönni, feljelentelek. Meghoztál egy döntést, és akárhogy is akarsz most küzdeni, semmin sem fogsz tudni változtatni, mert egy idióta vagy. Nem tudom, hogy honnan kerültél most ide, és miért, de menj vissza oda, ahonnan jöttél, mert itt nincs semmi keresnivalód.
Rettenetesen mérges és feldúlt vagyok, mégis összerándul a szívem, amikor újra bevágom az ajtót, és mielőtt becsukódna látom az arcát, ami olyan, mint egy szomorú kiskutya. Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el most, de bezárom az ajtót, és Carát továbbra is a karjaimban szorongatva elhúzom az összes sötételőt, és ellenőrzöm a zárakat. Nem fog ide bejönni, és ha nem megy el egy órán belül, akkor a rendőrség mellett apát is idehívom, mert bár ő a legkevésbé erőszakos férfi a földön, Finn őt is kihozná a sodrából már a puszta látványával.
- Sajnálom, Kicsikém - simogatom a lányom zaklatott, maszatos pofiját, és letelepedek a kanapéra - annyira sajnálom, hogy ezt hallottad és láttad!
- Ki volt ez a fiú, Anyuci? - szipogja 1-2 csuklással megfűszerezve, és most tudom, hogy el kell mondanom neki az igazat, akármilyen kicsi is még, tudnia kell, hogy miért nem fogom visszafogadni ezt az embert az életünkbe.
- Az apukád - válaszolom a szemébe nézve, és a kézfejemmel gyorsan megdörgölöm az arcom.
- De nekem nincsen apukám - válaszol értetlenül, és csak most látom be, hogy mennyire hülye voltam, amikor ezt az egész bonyolult dolgot mindössze annyival magyaráztam meg neki, hogy nem minden gyereknek van két szülője - nekem csak te vagy, az anyucikám.
Sírva fakadok, és nem feltétlenül a történtek miatt, hanem azért, mert ezt mondja, mert nekem is csak ő van igazán, ő az egyetlen kis élőlény, aki tényleg csak az enyém, és örökké az enyém is marad.
- De van, Cara - szedem össze magam, mert tudom, hogy ha elkezdem, akkor nem fogom egyhamar abbahagyni, és ő azt nem láthatja - csak elment, amikor még annyira pici baba voltál, hogy elfértél a pocakomban.
- Miért? - pislog nagyokat.
- Mert nem akart velünk lenni - ezzel véget vetek annak a szokásomnak, hogy a bonyolult dolgokat nagyon leegyszerűsítve, szebbé téve magyarázom el neki, mert belátom, hogy semmi értelme, mert az igazság előbb vagy utóbb úgyis kiderül, és úgysem úszom meg, hogy végül ne kelljen mindent a maga nyers valójában elmondanom - ami egy nagyon, de nagyon buta dolog volt tőle.
- Miért nem? - néz rám teljesen lesokkolva. - Miért nem akart velünk lenni? Hogy lett akkor az apukám?
Nem 4 évesen szeretném felvilágosítani az ilyesféle biológiai dolgok menetéről, de egyszerűen fogalmam sincs róla, hogy hogyan magyarázhatnám meg ezt az egészet érthetően, de mégiscsak egy 4 éves kislány szintjének megfelelően.
- Sajnos néha az anyukák rossz apukát választanak a gyerekeiknek - simogatom a haját - és én egy pont olyat választottam, aki nem akart velünk maradni.
- Miért van itt most?
- Nem tudom, Kicsim - nyelek nagyot - talán mert megbánta, hogy elment.
Lehajtja a fejét és néhány pillanatig gondolkodik valamin, ahogy én is, csak én azon, hogy még azt hogyan mondhatnám meg neki, hogy bár rettenetesen gyűlölöm az apukáját, megiscsak még ennyi idő elteltével is minden sejtemmel szeretem őt, de nem akarok vele lenni, nem, mert nem tudnék megbízni benne, mert mindig bennem lenne egy tüske, mert nem tudja visszacsinálni amiket mondott, és nem pótolhatja be a kimaradt éveket.
- Muszáj, hogy ő legyen az apukám, Mami? - teszi fel végül a kérdést, amit olyan alaposan megfontolt, átgondolt a kis agyával.
- Nem, nem muszáj - húzom magamhoz - az lesz az apukád, akit mi ketten kiválasztunk, oké? Akit én is szeretek, és te is.
- Oké - bólint beleegyezően, és átölel.
Beletemetem az arcom a hajába és a mellkasomhoz szorítom, ő az egész világom, a mindenem, és nem fogom hagyni, hogy bárki is romba döntse azt, amit felépítettem kettőnk számára, de legfőképp számára. Nem engedek be akárkit az életünkbe, és ez Finnre is vonatkozik, rá különösképpen. Egy anyának az az egyik legfontosabb feladata, hogy megvédje a gyerekét mindentől, ebben pedig én kiemelkedően jó vagyok.
- Ma a nagyiéknál alszunk, oké, Baba? - tápászkodok fel végül, bár még mindig magamhoz szorítom őt, mintha nem lenne biztonságban sehol máshol a karjaimon kívül.
- Jó - motyogja alig hallhatóan - Mami, ő rossz ember?
Azért megyünk el?
- Nem - ereszkedek vissza a helyemre, mert azonnal lezsibbad az agyam, és elszédülök a kérdésétől - nem rossz, ember, csak most nekem is szükségem van az anyukámra, tudod? Az apukád nagyon buta volt, amiért elment, és magunkra hagyott minket, de nem kell félned tőle, mert sosem bántana senkit, téged pedig főleg nem.
Fizikailag legalábbis, de ezt nem teszem hozzá.
- De téged bántott - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja az arcom - mert sírtál.
- Mert nagyon haragszom rá - húzom a kezét az ajkaimhoz, és belepuszilok a párnás kis tenyerébe - de neked nem kell emiatt aggódnod, rendben? Anyu majd ezt is elrendezi, ahogy mindent, nincsen és nem is lesz semmi baj.
Jelen pillanatban ezt még én sem nagyon hiszem el, de muszáj így lennie, miatta.
Az egyik, viszonylag nagyobb hátizsákjába összeszedek neki néhány ruhát, és közben végig úgy viselkedek, mint mindig, engedem, hogy válogasson, hogy ő rendezgesse a kis dolgait, valójában viszont sietni akarok, és minél hamarabb eltűnni innen, úgyhogy amint ő végez, és a szobájában marad, én futólépésben hányok bele mindenfélét a saját táskámba, és próbálok nem remegni. Nincs félnivalónk semmi olyasmitől, amire Cara gondol, Finn sosem volt erőszakos, sosem bántott sem engem, sem bárki mást, amitől tartok az az, hogy visszajön, és nem megy el, hogy bejön a házamba és meglátja Carát. Nincs joga hozzá, egyszerűen nincs, és végig ez zakatol a fejemben, amíg ki nem rontok a lakásból, és ezer táskával a vállamon, meg egy rajtam csimpaszkodó 4 évessel be nem zárom az ajtót. Nem akarok beszélni vele, nem akarom látni, mert titokban talán mindig is abban reménykedtem, hogy felbukkan, de most, hogy itt van már egyáltalán nem kívánom a jelenlétét. Ne zavarja össze az életünket, ne zavarjon össze engem, amikor végre kezdek beengedni valakit, és jól alakulnak a dolgaink, ne most jöjjön ide, amikor végre kezdek beleszeretni valakibe, aki tökéletes apukája lehetne Carának is. Hadd ne kelljen újra felelevenítem mindent, és esetleg valami kompromisszumot kötni vele, mert kitalálja, hogy látni akarja a gyerekét, tényleg csak tűnjön el, és akkor is, ha valóban azt hitte, hogy nem tartottam meg Carát, vagy csak kamu volt az egész duma, felejtsen el minket és folytassa mindenki úgy az életet, ahogy eddig.
A szüleimnél jobban senki sem lepődik meg, amikor ismét mindent egyszerre magamra aggatva berontok hozzájuk, és megzavarom a békés vacsorázásukat.
- Jézus Mária, Townes, mi történt?! - pattan fel anya rémülten az asztaltól, és elképedve nézi, ahogy Carát leeresztem a lábaira, ledobálom magamról a táskákat, majd miután lenyomom az autót lezáró gombot a kulcsomon bezárom a bejárati ajtót. - Megint megtaláltak valami riporterek meg újságírók? Hívjam a rendőröket, Kicsim?
Vajon kitől is örököltem a túlaggódós természetem?
- Rosszabb - motyogom az orrom alatt, és leveszem Caráról a kabátkáját, mely közben mosolyt erőltetek az arcomra - bocsi, hogy betörtünk, nincs semmi gond, csak szeretnénk ma nálatok aludni, ha lehet. Mindketten - miközben felemelem a fejem és ránézek anyára érzem, hogy megrándul az arcom, és nagy levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam.
- Persze, gyertek vacsorázni, máris megterítek nektek - tápászkodik fel apu, és kivesz a szekrényekből két terítéket - jól sikerült a mai napotok azzal a fiúval és a kisfiával, Drágáim?
- Igen! - lelkesedik felélénkülve Cara. - Ettünk a Mekiben olyan szendvicset, amihez adtak játékot, és voltunk a moziban is! Képzeld Nagypapa, hogy Louis olyan udvarias anyuval, mint egy herceg, szerintem tetszik neki!
Bármilyen rossz kedvem is van, az élményeit, és a véleményét hallgatva a remegős mosolyom kis időre újra őszinte lesz, és amikor apa a rácsodálkozós visszakérdezése, és Cara további beszéltetése után rám pillant, egy biccentéssel jegyzem, hogy minden úgy van, ahogy arról az unokája beszámol, és a legkevésbé sem Louval van gond.
- Felviszem a táskáinkat, oké, Cica? Fél perc és itt vagyok - szólok Carának, majd valóban felkapom a cuccainkat, és örülök, amikor anya a nyomomba szegődik.
- Mi történt, Kicsim, valami bajba kerültetek?
Megvárom amíg felérünk az emeltre, és ott is csak akkor válaszolok, miután leültem az ágyam szélére. A hajamba túrok és lehajtom a fejem, addig ki akarok tartani, amíg Cara el nem alszik, de ez még soha az életben nem volt ennyire nehéz feladat.
- Felbukkant Finn - nyelek nagyot - ma hazajöttünk, és 5 perc múlva ott állt az ajtóban. Cara hallotta, és látta, hogy kiabálok vele, úgyhogy elmondtam neki, hogy ki ez az ember - a hangommal együtt a kezeim is remegni kezdenek, anyának pedig sötét harag ül ki az arcára.
- Honnan került elő, és miért?
- Nem tudom - nyelem a könnyeimet - azt mondta, hogy azt hitte, hogy nem tartottam meg Carát, és szeretné megmagyarázni, de én... én nem... Beszéljünk ha elaludt Cara, jó? Hogy ne lássa ezt - törölgetem az arcom - már így is eléggé kiborítottam.
- Addig maradtok itt ameddig csak akartok, Édesem - simogatja meg az arcom - és mindent megoldunk.
Nagyokat bólintok, majd elveszek egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozkából és rendbe teszem magam, mert mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyerekem ne lássa, ha gondom van.
Hálás vagyok a szüleimnek, mert nem kérdeznek előtte, a vacsora nyugodt légkörben telik, ami alatt a kislányom folyton csacsog, és az imádott nagyszüleivel társalog, akik szívesen magukra vállalnák a megfürdetését is, de ezt nem hagyom. Ő a kádban pancsol, és játszik a játékaival, én pedig mellette ülök a kilépőn és sampont dörzsölök a hajába.
- Nem megyünk haza soha többet, Mama? - kérdezi hirtelen.
- Dehogynem - válaszolok türelmesen - csak ma este maradunk itt, de holnap reggel ugyanúgy mész az oviba, és utána hazamegyünk, oké?
- Nem mehetünk inkább Louishoz, anyuci? Olyan jó volt náluk! 
- Majd megkérdezem tőle, rendben? - veszem le a zuhanyfejet, hogy leöblítsem a haját.
Nem aludt túl sokat délután, úgyhogy fáradt, miután szárazra törlöm és ráadom a pizsamáját még győzköd arról, hogy nem álmos, azonban minden perccel ami eltelik egyre nyűgösebb lesz, úgyhogy egy idő után kénytelen vagyok megint én lenni a gonosz, és amikor harmadjára pityergi el magát valami kis apróságon a karjaimba venni, és felmenni vele.
- De én nem is vagyok álmos, Mami - hüppögi le-lecsukódó szemekkel.
- Tudom - mosolyodok el önkéntelenül, és végigsimítok a puha kis arcán.
Az ágy mellett guggolok és nézem a gyönyörű pofiját, ahogy nagyon fáradtan, de dacos arccal pihen, mert túl makacs ahhoz, hogy egyszerűen belássa, hogy ha álmos, akkor aludni kell. 
Megfogom az egyik kis kezét és az ujjaimmal simogatom, mindig beszélgetünk, amíg el nem alszik, ha élénkebb, akkor verseket, mondókákat mondunk, máskor mesét olvasok neki, vagy én magam kitalálok egyet, és vannak alkalmak, amikor csak így mellette maradok. Nekem pont ugyanannyira szükségem van erre, mint neki.
Miután a légzése egyenletessé válik felállok, összeszedem a cuccaim, és eltűnök a fürdőszobában, ekkora már remeg mindenem. Nincsenek szavak annak leírására, ami ma lejátszódott, és jelenleg is játszódik bennem, 4 év behegedt sebei tépődtek ma fel, és ez olyan érzés, mintha soha nem is forrtak volna be. A lányom miatt tartanom kell magam, és fogom is, most viszont így, hogy nincs itt megengedem magamnak azt a luxust, hogy hangosan bőgjek a zuhany alatt.

2018. április 21., szombat

17.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most teszem fel a részt, annyira szégyellem magam, hogy ilyen sok időre eltűntem, de az elkövetkezendő 2 hónap, amíg véget nem érnek ezek a hülyeségek biztos, hogy ilyen lesz.
Remélem vagytok itt még páran, akiket érdeklek, és várta a részt.
Jövőhét szombaton Münchenbe utazok, szóval megint nem biztos, hogy fogok tudni frissíteni, viszont ha szeretnétek írok majd nektek élménybeszámolót, ugyanis elsején lesz szerecsém 3 év után újra látni Niallert. ❤
Nessa.x



Townsend Campbell

Sokkal izgatottabb vagyok, mint Cara, ami egyrészt azért is van, mert egyelőre nem közöltem vele a terveinket, másrészt pedig mert most úgy fogunk együtt mutatkozni, hogy a gyerekeink is velünk lesznek.
Emlékeztetem magam arra, hogy ez egyáltalán nem újdonság, hiszen a játszóházba is így mentünk, csakhogy akkor még szó sem volt köztünk semmi olyanról, mint most, mármint de, poénkodtunk vele.
- Nagyon csinos vagy ma - méreget árgus, fürkésző szemekkel Camila.
- Aha, köszi - hümmögök, miközben jeget zúdítok egy pohárba, és közben Carát nézem, ahogy Prestont szórakoztatja. A nagydarab férfi még mindig vigyáz ránk délelőttönként, főként mióta tényleg randizok a főnökével, és ez továbbra is felettébb érdekli a pletykalapokat.
- Mentek valahová Carával? - puhatolózik tovább a barátnőm.
- Nem tudom, nem biztos - legalább nem hazudok, mert tényleg nem lesz biztos addig, amíg meg nem csörren a telefonom, jelezve, hogy megérkeztek.
- De lehet? - vonja fel a szemöldökét. - Ugye megint randizol a szépfiúval?
- Lehet - bólintok szűkszavúan, csupán azért, mert utálok a vendégek füle hallatára erről beszélni. Nagyon megszaporodott a fiatal lányok száma közöttük, mióta először belebotlottam a bálványukba, ami nem baj, hiszen fizető vendégek, csak tudom, hogy én érdeklem őket, meg a gyerekem, és hogy hegyezik a fülüket mindenre amit kiejtek a számon. Camilának viszont ez a válasz is bőven elég ahhoz, hogy mint egy eszelős vigyorogni kezdjen. Kissé meglepő dolog számomra, hogy míg mások furán néznek rám, addig az ismerőseim és a családom teljesen bekattan, ha szóba kerül az, hogy végre kezdek megnyílni valakinek. Én még mindig a kettő között helyezkedek el, néha boldogabbnak érzem magam, mint bármi más miatt, ami nem Carával kapcsolatos, máskor pedig egyszerűen csak ideges vagyok és agyalok azon, hogy vajon mennyire jó ez, és mi lesz velünk a jövőben, éppen ezért jó érzés, hogy legalább a hozzám közel állók biztosak abban, hogy ez a legjobb dolog, amit tehetek. Még apa is örül neki, pedig neki is éppen annyira a bögyében vannak a fiatal férfiak mióta Finn lelépett, mint nekem.
Éppen egy virágot ügyeskedek az egyik vendég lattéjába, amikor érzékelem, hogy Camila teljesen felbojdul mellettem, néhány másodperccel ezután pedig meghallom a lányom hangját, ahogy boldogan felkiált.
- Freddie!
Édes jó Istenem!
Amilyen gyorsan csak lehet megszabadulok a művemtől, majd döbbent arccal emelem fel a fejem, és veszem szemügyre az előttem álló, pimaszul vigyorgó srácot, és a karján ülő, szintén huncut kisfiút. Cara átvág az emberek között és mielőtt rászólhatnék, vagy bármit is tehetnék Louis lába köré fonja a karjait.
- Szia! - köszön, miközben leteszi Freddie-t, és a két gyerek ugrabugrálva örül egymásnak. - Kicsit korábban jöttünk, nem baj?
- Én még...
- Apám, tényleg te vagy az! - robban ki Camilából, és a pultra támaszkodva nagy szemekkel nézi, mire bennem fellobban valami, ami még engem is megdöbbent. Legszívesebben megragadnám a köténykéjét és hátrébb húznám legalább két méterrel, hogy ne hajoljon olyan közel hozzá. Csak mert ne.
- Nem hinném, hogy a kiskrapekon kívül én bárkinek is az édesapja lennék, egyelőre - poénkodik, és bár rápillant Camre, a kék tekintete végül rajtam, és a munkaruhámon állapodik meg.
- Nem úgy értettem ám, poéngyár! - kacarászik a barátnőm.
- Leülünk Preston mellé, oké? - beszél hozzám, miközben megfogja mindkét kicsi kezét. - Amíg végzel.
- Már végzett is! - szólal fel helyettem ismét Camila, és ezzel el is párolog az a leheletnyi féltékenység a lelkemből, ami váratlan módon megjelent. - Menj csak hátra öltözni, Townes, ne várasd meg őket!
- De én...
Nekem azonban tovább már egy szavam sincs, bár már abban is kételkedek, hogy eddig volt. Megragadja a kezem és elkezd húzni a hátsó folyosóra vezető ajtó felé, mielőtt viszont belökne a fülemhez hajolva tesz egy elmaradhatatlan megjegyzést.
- Apuci élőben még cukibb, T! - lelkendezik egy elmeháborodott tekintetével a szemében. - Igyekezz, mert lecsapom a kezedről!
- A helyedben én ilyesmivel nem is próbálkoznék - vetek rá megjátszott szúrós pillantást, majd eltűnök a raktárban.
Öltözés közben azt próbálom feldolgozni, hogy valóban bejött a munkahelyemre, ráadásul Freddie-vel együtt, és teljesen átlagosan néz ki, nem hord sem kapucnit, sem napszemüveget, vagy bármit, ami rejtőzködésre utalhatna.
Felakasztom a kötényem és legalább ezerszer megigazítom a magasderekú nadrágomba gyűrt fehér felsőt, hogy ne legyen ráncos, a kezemmel fésülgetem, borzolgatom a hajam, megigazítom a reggel sebtében feldobott sminkem maradványait, majd a táskámat és a dzsekimet megragadva kibillegek.
- Nézd, hogy milyen csinos az anyukám! - kiáltja boldogan a lányom, és Louis kezét húzva hívja fel a figyelmét a megjelenésemre.
Nem csak ő néz rám, hanem mások is, ami miatt a kezdeti örömöm szégyenlősségbe csap át, a többséget azonban úgy tűnik inkább az hozza lázba, hogy milyen cuki Cara.
- Ne ilyen hangosan már, Baba - nevetek rá, és amikor melléjük érek megsimogatom a buksiját.
- Te vagy a legszebb anyuci a világon! - fonja körém a karjait, mire megpróbálok nem teljesen elérzékenyülni.
- Te meg anyuci legszebb kisbabája vagy - hajolok le hozzá, és puszikkal halmozom el az arcát, amit édes kacagásokkal díjaz. Ha nem ez a világon a legjobb dolog, akkor fogalmam sincs, hogy mi.
- Nem szeretnétek inni valamit? - fordulok a fiúkhoz.
- Majd legközelebb, most szerintem inkább menjünk - rázza a fejét Lou.
- Megyünk a moziba? - csillannak fel Freddie szemei, mire a lányom is felém kapja a fejét.
- Ugye mi is megyünk, Mami?
- Még szép! - válaszol helyettem is Louis.
- Preston is jön velünk? - kapkodja a fejét köztünk, felnőttek között.
- Én ezt most kihagyom, Nagylány, van egy kis dolgom - rázza a fejét mosolyogva Cara nagydarab barátja.
- De máskor? Legközelebb?
- Ha az anyukád nem bánja, akkor legközelebb lehet róla szó - bólint, miközben én leveszem Cara kabátját a fogasról, és ráadom.
Miközben kifelé tartunk integetek Camilának, aki drámaian a szívéhez kapja a kezeit látva, hogy a lányom és Freddie egymás kezét fogva, nevetve szaladnak ki Louis oldalán a kávézóból.
- Jó mulatást! - kiáltja szélesen mosolyogva, mielőtt utánuk sietek.
- A te kocsiddal megyünk? - érdeklődik nagy szemekkel a lányom. - Mi lesz a miénkkel?
- Az addig itt marad - magyarázza neki Lou, miközben Freddie-t felkapja, Carát pedig kézen fogja, és beülteti őket a kocsijába.
- Minden oké? - lépek melléjük, és a válla fölött bekukucskálok.
- Igen! - kiáltják egyszerre. - Nézd, Townes, ezen tűzoltók vannak! - mutogat az ülésére Freddie édesen fészkelődve.
- Tényleg? Nagyon szuper!
- Indulhatunk? - hangzik a kocsiból egy éles kiáltás, de kivételesen ez most nem az én hangos gyerekemtől származik, és nem is Freddie-től, ellenben az ezt követően felhangzó hangok már nagyon is tőlük jönnek.
- Megkérném a világ legszebb anyuciját, hogy foglaljon helyet az autómban - tárja ki előttem az ajtót Louis, és mint egy királyi szolga, mélyen meghajol előttem.
Kuncogva foglalok helyet és csatolom be magam.
- Így csinálják a hercegnőknek is, Mami! - tájékoztat Cara. - Olyan szépen és udvariasan csinálta, mint egy királyfi!
- Tényleg? - fordulok hátra, és elsimítom az arcába hulló tincseit. - Látod, mi ilyen különlegesek vagyunk, hogy velünk ilyen szépen viselkednek.
- Apu, látod, így kell bánni a lányokkal! - kiált fel a kisfiú, amikor Lou bepattan a kocsiba.
- Tessék? - pislog nagyokat meglepetten, míg belőlem azonnal kitör a nevetés.
- Ügyes vagy - nyugtázza egy elégedett bólintást követően, és még azt is elképzelem, hogy ha elérné, vállon veregetné az édesapját. 
- Köszönöm, Kicsim - neveti el magát értetlen arckifejezéssel, majd miközben beindítja az autót felém fordul, és halkan feltesz egy kérdést - miről maradtam le?
- Igazán semmiről - rázom meg a fejem - csak a lányom szerint nagyon udvarias vagy, és a fiad ehhez gratulál.
- A világ legnagyobb elismerése - bólint elégedett mosollyal a szája sarkában. - Freddie manó, ugye tudod, hogy neked is így kell bánni a lányokkal? - kiált hátra.
- Tudom, Apu - rikkantja büszkén, és mintegy megkoronázásául a dolognak kinyújtja a kezét, és megsimogatja Cara vállát. Szétolvadok, mint a napon hagyott jégkrém.
- Az én fiam! - húzza ki magát büszkén. - Egyébként tényleg nagyon csinos vagy.
- Köszönöm - vigyorodok el bárgyún - tudod, formában kell tartanom magam, nem nézhet ki akárhogy Cara Campbell anyukája.
- Cara Campbell anyukájánál szebbet nem hiszem, hogy valaha is láttam volna - ha lehetne, most még egyszer ellőném a fagyis hasonlatot arra az érzésre, ami hirtelen eláraszt, de nem sokáig tocsoghatok az olvadékká vált lelkemben, mert azt hiszem, a szemfüles lányom már ki is szúrta, hogy történik valami.
- Mama? - kérdezi hangosan hátulról. - Ti most randevúztok?
A kis kotnyeles előtt semmit sem lehet titokban tartani.
- Nem, Baba - válaszolok, de elönt a bűntudat attól, ahogy Louis rám pillant, és pusztán azért is, mert hazudok a lányomnak.
- Miért, szerinted randira kellene hívnom az anyukádat, nagylány? - néz huncut mosollyal a visszapillantón keresztül az én kis csodabogaramra.
- Igen - válaszolja a lábait vidáman lengetve - szerintem igen, mert tuti tetszel Maminak!
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét. - És maga mit gondol, etikett szakértő uram? Ön szerint ez jó ötlet lenne?
- Nem - süti le a tekintetét, és halkan motyogva válaszol, mire mintha mellkason vágnának, és belém taposnának - nekem van már anyukám.
Mindketten megdöbbenünk, Louis arcáról lehervad a mosoly és a feszes testtartása azonnal megrogy, nekem meg ha eddig csöpögött, olvadozott a szívem, akkor most darabokra törik. 
- Persze, hogy van - bólint aprót, majd szólásra nyitja a száját és levegőt vesz, mintha akarna valamit mondani, végül mégis becsukja azt, és nem feszegeti a témát, épp elég megdöbbentő, ha egy gyerek ilyet mond.
Bár nekem is belevájt a lelkembe ennek a kisfiúnak az ártatlan véleménnyilvánítása, nem hagyhatom, hogy a kezdeti jó hangulat a mélybe zuhanjon, szóval nagy mosollyal hátrafordulok, és kinyújtom a kezem, hogy elérjem az egyik édes, apró cipőcskébe bújtatott lábát, amivel felhívom magamra a figyelmét, közben pedig huncutul Carára is rákacsintok, mert a nevetése mindenre gyógyír.
- Mit nézünk meg a moziban, Szépfiúm? - érdeklődök.
- A Szépség és a Szörnyeteget, ugye, Apu? - kapja fel a fejét, és már nyoma sincs a korábbi szégyenlős szomorúságának.
- Ha Cara és Townes is azt szeretné megnézni, akkor igen - bólint.
- Mit szólsz hozzá, Gyönyörűm? Jó lesz ha azt nézzük?
- Igeen! - tapsikol szélesen mosolyogva, én pedig tudom, hogy képtelen lennék annál jobban szeretni őt, mint ahogy minden egyes nap, mióta megszületett. 
- És veszünk popcornt is? - jártatom közöttük a tekintetem.
- Igen, és üdítőt! - lelkesednek, és ezáltal a jókedv visszatér közénk. Izgatott pillantásokat vetnek egymásra, majde amikor előre fordulok Cara kihalászik a hátizsákjából egy játékot, amit lelkesen mutogatni kezd a kisfiúnak.
- Köszi - súgja ide nekem Lou, és óvatosan, lopva megérinti a kezem.
- A fele már megvan - válaszolom sunyi mosollyal az arcomon arra célozva, hogy a két gyerek közül az egyiknek, az enyémnek nagyon nem lenne ellenére egy esetleges kapcsolat közöttünk. 
Nem kell megjegyeznem, hogy a mozi és minden előtt ebédelnünk kellene, mert nem csak én vagyok a felelősségteljes kettőnk közül, hanem ő is, és mielőtt bárhová is mennénk a plázában azt kérdezi tőlem, és a csemetéinktől, hogy hol ebédeljünk.
- Ehetek olyan játékos hamburgert a Mekiben, Mama? - nyüszíti a kezemet húzgálva Cara, és ilyenkor nagyon próbára teszi azt az elvemet, hogy nem etetem egészségtelen ételekkel, hacsak nincs valami nagyon kivételes alkalom, például a születésnapja.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha ott eszel, Cara - húzom el a szám, mostanra viszont már Freddie is azért kezd könyörögni az apukájának, hogy a Mekiben ebédeljünk.
- De légysziii - zendítenek rá szinte teljesen egyszerre, mintha összebeszéltek volna.
- Ha Townes megengedi Carának, akkor rendben - sóhajtja megadóan a fiú, mire haragos pillantást vetek rá, de mivel nem én akarok lenni a jókedv elrontója, így kelletlenül, de beleegyezek, végülis én is sokszor kétpofára tömtem magamba ezeket a kajákat, és mégis életben vagyok.
- Ez csúnya volt - súgom oda neki, miközben a gyerekeink boldogan megindulnak a gyorsétterem felé - tudtad, hogy nem fogok nemet mondani.
- Hadd örüljenek - húzódik mellém, és lopva puszit nyom az arcomra - úgysem engedjük meg nekik mindig.
- Nézd, milyen boldog - eresztem le a kezem, és a kisujjam az övébe kulcsolom, miközben már-már elérzékenyülve nézem a lányom, aki mint egy kis főnökasszony, vagy sokkal inkább, mint egy nagytestvér fogja Freddie kezét, és folyamatosan karattyol valamiről, miközben céltudatosan lépdelnek tőlünk 2-3 lépés távolsága.
- Freddie is - mosolyog rám - nem úgy gondolta, amit az autóban mondott.
- Tudom - szorítom meg picit a kezét - ne aggódj emiatt, tudom, hogy nem ellenem szólt, amit mondott. Kicsi még ahhoz, hogy megértse ezt.
- Ha úgy alakul, akkor szép lassan majd adagolom neki - mondja, és közben zavartan elfordítja a fejét.
- Oké - hagyom ennyiben egy apró mosollyal az arcomon, majd hirtelen elengedem a kezét, amikor Cara megpördülve felénk fordul.
- Eszünk jégkrémet is, Mama?
- Persze - sóhajtok nagyot, majd az embertömeget látva mindketten megszaporázzuk a lépteinket, és karon ragadjuk a porontyainkat.
Majdhogynem bűntudatot kelt bennem annak a látványa, ahogy mindketten, az egyik kezükben krumplikat szorongatva, a másikban pedig hamburgert boldogan, jóízűen nyammognak. Rossz anya vagyok, amiért nem akarom ezt túl gyakran megengedni Carának? Túl szigorú vagyok, vagy megint túlféltem?
- Sose gondoltam volna, hogy egyszer annyira fogom utálni a mekis kaját, mint most - igazgat Freddie nyakában egy előkét Louis, és megvető pillantásokat vet a félig elpusztított hamburgerre, meg az asztalon heverő játékokra. - Hetekig tudtam volna élni rajta, de attól frászt kapok, hogy ti is ezt eszitek - jártatja a tekintetét a két boldog huncutság között.
- Azt hittem, hogy ez csak ilyen anyukás dili - kuncogok, és beleharapok a saját ételembe.
- Nem, apukás is - fintorog, de azért ő is felemel egyet a tálcáján heverő kis csomagok közül, a másik kezével pedig ellopja az egyik műanyag játékot, és piszkálni kezdi. - Mi újság az oviban, Hercegnő?
- Semmi - válaszolja teli szájjal a lányom, majd a semmit elkezdi kifejteni - képzeljétek el, hogy Emma kapott egy kiscicát, amit a múltkor láttam is, mert az anyukája hozta magával, mert vinni kellett a doktornénihez, és nagyon aranyos volt! Nekünk lehet cicánk, anyuci? Vagy kiskutyánk?
- Túl kicsi az udvarunk egy cicának vagy kutyának, Kicsim, nem érezné jól magát.
- És nekünk lehet cicánk, Apu? - élénkül fel Freddie, és majdnem felborítja a narancslevét, de a szülői reflexek sem csak nálam működnek kitűnően.
- Talán később, Freddie, ha nagyobb leszel.
- És nekem, ha nagyobb leszek? - olyan szemekkel néz rám a lányom, hogy a gyomrom is összeugrik attól, amit válaszolnom kell neki.
- Nagyon keveset vagyunk otthon, Cicám, velük sokat kell foglalkozni.
- De én foglalkoznék! - kontrázik rá a válaszomra.
- Tudom - sóhajtok - majd később beszélünk róla, rendben? Talán egy halacskáról lehet szó.
Egyéb se hiányzik az életembe csak az, hogy esetlegesen egy kutyával, vagy macskával is foglalkozzak, vagy egy hal akváriumát ganézzam minden második nap az egyéb tennivalóim mellett, de a gyerekért mindent, ha csillagot akarna az égről, azt is szereznék neki.
- Rendben - bólogat, én meg remélem, hogy ezzel együtt el is felejti, hogy beszéltünk ilyesmiről, vagy különben holnap munka után mehetek akváriumot és halat vásárolni. - Még nem énekeltél nekem - fordul Louis felé egy hosszú sült krumplit rágcsálva.
- Akkor ezen okvetlenül változtatnunk kell - válaszolja, miközben egy szalvétával megtörli Freddie arcát. Édes látvány, hogy milyen gondoskodó és figyelmes a kisfiával, hogy olyan, mint azok a borzasztó nagymamák, akik a benyálazott ujjukkal törlik meg az unokájuk maszatos pofiját.
- Mi az, hogy okvetlen? - ráncolja a homlokát.
- Azt jelenti, hogy azonnal - tűrök el néhány kósza tincset az arcából.
- Anyucival mindig hallgatjuk a zenéteket - árulkodik teli szájjal, amibe szinte belepirulok.
- Nahát, tényleg? - kapja fel a fejét vigyorogva. - És neked melyik a kedvenced?
- A Wolves - vágja rá, és vonyításhoz hasonló hangot ad ki, amivel mindenki figyelmét felhívja ránk.
- Cara - nevetek, és gyengéden a szája elé csúsztatom a tenyerem.
- Neked ugye a Love you goodbye a kedvenced? - tolja el a kezem - Azon mindig sírsz egy kicsit. Meg a What a feeling is, mert azt hangosan szoktad énekelni.
- Elég már - kuncogok kínosan, kipirult fülekkel - velem vagy, vagy ellenem?
A huncut mosolyából semmi jóra nem következtetek. 
- Láttam, hogy puszit adtál anyunak - az egész életem lepereg a szemem előtt, amikor ezt rezzenéstelen arccal kijelenti Louis szemébe nézve - én is kapok?
A velem szemben ülő fiú is pont olyan döbbent és sokkot kapott tekintettel néz rá, ahogy én, majd kitör belőle a nevetés, és az asztalon áthajolva a kezei közé veszi a lányom pofiját, hogy cuppanós puszikkal halmozza el, mígnem Cara görnyedezve, visítozva nevet.
- Engem is, engem is már, Apa! - csapkodja féltékenyen Freddie, én meg megint csak úgy vagyok, mint aki teljesen folyékony halmazállapotúvá vált. Szerelmes vagyok belé, minél többet látom együtt Carával, és a kisfiával, annál inkább.
- Szóval a Love you goodbye és a What a feeling? - kérdezi halkan, felvont szemöldökkel, miközben a szelektív kukákba dobáljuk a szemetünket.
- Hallgass! - kuncogom.
- Jó ízlésed van - hümmög, és hátrapillant a gyerekekre, akik épp az új játékaikkal babrálnak az asztalnál, senki sem háborgatja őket - kivételesen.
- Aha, tudom - fordulok meg direkt úgy, hogy a vállammal óvatosan meglökjem az övét - Harry kivételesen jól szól bennük.
- Egy gonosz kis boszorkány vagy - sziszegi félhangosan, majd kitör belőle a nevetés. Ha magunkban lennék, most valószínűleg magához húzna, látom a szeméből, és emiatt nagyot nyelek, mert nehéz nem odabújni hozzá és megfogni a kezét, főleg úgy, hogy két randin már túl vagyunk, de egyelőre az én kezemet is, és az övét is más fogja.
- Úgy üljünk, hogy Anya, én, Freddie, és Louis! - vágtat be a moziba engem maga után húzva Campbell diktátor, és türelmetlenül toporogva várja, hogy Louis, akinek a fél keze ugyanúgy egészségtelen rágcsálnivalókkal és üdítőkkel van tele, mint az enyém, utolérjen bennünket Freddie-vel.
- Jól van, Baba, várj egy kicsit - cövekelek le, hogy bevárjuk a fiúkat.
Szerencsére zömében ugyanúgy kisgyerekes szülők vannak itt, mint mi, akiket pont annyira lefoglalnak a saját izgága csemetéik, mint minket, úgyhogy senki sem bámul kíváncsi tekintettel, vagy kapja elő a telefonját, hogy lefotózzon.
- Apu, nézd, ez nagyobb mint a tévénk! - kiáltja lelkesen az én kedvenc, szöszi kisfiúm, és az édes kis mutatóujjával a mozivászonra mutogat. Elképeszt, hogy még egy olyan gyerek is, akinek szó szerint mindene megvan, elámul egy olyan egyszerű és átlagos dolgon, mint a mozi.
- Még szép, hogy nagyobb! - hallom a válaszát. - Én csak ilyen érdekes helyekre hozlak el titeket.
- Gyertek! - kezd megint húzni Cara, és amikor elég közel érnek hozzánk megragadja Freddie kezét.
A két apróság között lopva egymásra mosolygunk, és valami hihetetlen módon megmelengeti a szívem az egymást szorongató párnás kis kezek látványa, és hogy mellettük ott állunk mi ketten, mint egy igazi család, egy olyan, amire a lányom, és én is annyira vágyok, amilyet mindig is akartam.
- Ehetem most már a kukoricát, Anyuci? - fészkelődik izgatottan Cara, és a kezét nyújtja a legnagyobb, mesefigurás dobozért Louis kezében. Az ember meg sem gondolná, hogy milyen bonyolult feladat leültetni két gyereket, és közben pattogatott kukoricás zacskókat, meg üdítőket fogni, de mi mindketten ezzel szenvedünk, és én valósággal leizzadok, mire sikerül ledobnom magam a helyemre, és mindkettőnk gyereke elégedett arccal popcornt falatozik, meg gyümölcslevet kortyolgat.
Olyan picik még, hogy gondtalanul látjuk egymást a fejük fölött úgy is, hogy izgatottan, nyugtalanul fészkelődnek, pont mint két 3 és 4 éves.
A film kezdete előtt nagyon komolyan megbeszéljük velük, hogy csendben kell lenni közben, és hogy csak akkor szabad kimenni, ha nagyon muszáj, majd lekapcsolják a lámpákat, és mindketten meglepetten rezzennek össze, amikor az átlagnál hangosabban megszólal egy zene, és a vásznon megjelennek a reklámok, hamarosan megjelenő filmek felvezetői.
Nem nagyon hinném, hogy Cara ébren kibírja az elkövetkezendő 1.5-2 órát, hiszen elmarad a szokásos csendes pihenője, de szokatlanul sokáig bírja ő is és Freddie is, amikor pedig elkezd elálmosodni felhajtom a karfát kettőnk között, és az ölembe húzom. Perceken belül Louis is így tesz, és átcsúszik a helyére, ezen felbuzdúlva pedig én is közelebb araszolok, mígnem először kicsit feszülten, mereven ülünk egymás mellett a szuszogó porontyainkkal a mellkasunkon, végül szép lassan elkezdünk felengedni, majd óvatosan összekulcsoljuk a kezeinket egymás között, és a vállának dőlök. Ha az nem idilli, akkor semmi.
Az utóbbi 4 év alatt volt időm belefáradni, és megunni a Disney meséket, most azonban kellemeset csalódok, vagy csak annyira elvarázsolt vagyok, hogy már ez sem érdekel.
A film után a gyerekeinket magunkhoz ölelve lassan, szótlanul ballagunk egymás mellett, és indulunk az autójához. Mindketten laposakat pislognak és dünnyögnek, amikor lefejtjük őket magunkról, hogy beleültessük őket a gyerekülésbe, és elintézzük az ezzel járó procedúrákat. Szeretetteljesen megsimogatom Cara pofiját, és puszit nyomok rá, majd kinyújtom a kezem és vegigsimítok Freddie buksiján is, mielőtt kibújnék a kocsiból.
- Nagyon jól éreztük magunkat - fogad ez a vallomás, és hogy azonnal megkerüli az autót, hogy kinyissa nekem az ajtaját. Mint egy herceg.
- Mi is - mosolygok rá, és engedem, hogy a homlokát az enyémnek döntse, engem meg az autónak, és megkapjam az órák óta annyira várt és vágyott csókot tőle, az sem érdekel, hogy előtte a szemem sarkából látom, hogy valaki a vakuját véletlenül bekapcsolva hagyva lő rólunk egy képet. Úgyis milliónyi készülhetett már eddig, és ha minden jól alakul, akkor még fog is, eggyel több vagy kevesebb, teljesen mindegy.
- Mikor látlak újra? - kérdezi halkan, és közben az orrát viccesen az enyémhez dörgöli. - Hétvégén?
- Most Carával akarom tölteni - utasítom vissza szemlesütve - mert annyiszor lepasszoltam anyáékhoz mostanában.
- Igazad van - bólint, de közben picit fel is sóhajt.
- Gyertek el - piszkálom elgondolkodva a pólóját - vagy találkozzunk, és csináljunk valamit együtt, imádják egymást.
- Legalább ezzel nem lesz gond - simogatja az arcom, mire kedvem lenne belehajtani a fejem a tenyerébe. Még mindig nem szoktam meg a gondoskodást, és az efféle gyengédséget.
- A többivel sem - sűrítem bele minden pozitivitásom ebbe a mondatba, miközben bátran előrehajolok, és megpuszilom a száját.
A franc se tudta, hogy rögtön, nem sokkal több, mint egy óra múlva megcáfolom ezt a mondatot, 10 perccel azután, hogy hazaérünk, és leteszem a még mindig alvó lányom a kanapéra.
Meglep a halk kopogás a bejárati ajtón, ugyanakkor egyből azt gondolom, hogy valamit Louis autójában felejtettem, és amilyen édes utánunk hozta, de amikor feltépem az ajtót valami olyan tárul elém, amire a legkevésbé sem számítok, és amikor eljut az agyamig, hogy amit látok valóban az, ami, illetve aki, képtelen vagyok bármi másra azon kívül, hogy tátott szájjal egyenesen belebámulok a lányom szemeibe.

2018. április 7., szombat

Sziasztok!

Amikor ilyen bejegyzést írok azt hiszem, már számítani lehet arra, hogy mi következik. Szerintem mindenki tudja, hogy idén érettségizek én is, ha más nem onnan, hogy januárban kértem a tanácsotokat a pályaválasztást illetően. Most jött el annak az ideje, hogy azt mondjam, már nem tudok egyszerre írni, tanulni, készülni az írásbelikre, és néha kikapcsolódni. Nem tervezek szünetet tartani, mindig úgy álltam hozzá ehhez az egészhez, hogy én nem fogok annyira ráparázni az érettségire, hogy mindent feladjak és az életem csak a tanulásból álljon, viszont most egy ideig nem lesz rendszeresség a részeket illetően, mert jelenleg képtelen vagyok időpontokat betartani, időre dolgozni, még ha csak az írásról is van szó. Korábban minden nap írtam valamennyit, általában gond nélkül kész lettem a részekkel, viszont most már mire oda jutnék, hogy lenne időm rá annyira fáradt vagyok, hogy bedőlök az ágyba és alszok, de sosem eleget. Most teherként élem meg az írást, emiatt nincs is kedvem hozzá, nem is megy, képtelen vagyok ráhangolódni, és nem tetszenek a részek, mert számomra nem ütik meg azt a színvonalat, amit elvárok magamtól. Egyszer valaki azt mondta, hogy "egy jó író nem ír, amikor nem tud írni" én pedig tartom magam ehhez, és ezért döntök úgy, hogy ha nem muszáj, nem erőltetem, ellenkező esetben rövid idő alatt rettentően meggyűlölném.
Az új részt egyelőre nem tudom, hogy mikor fogom feltenni, jövőhéten felsőfokon írásbelizek, azt követően pedig szóbeli nyelvvizgázok angolból, mellette pedig ott vannak a sulis dolgok is, úgyhogy elsősorban most erre kell koncentrálnom, és utána minden másra. Remélem megéritek. Muszáj bekerülnöm az ELTE-re, nem azért, mert mások ezt várják el tőlem, hanem mert én ezt várom el magamtól, és tudom, hogy ha nem fog sikerülni, vagy legalább nem teszek meg mindent azért, hogy sikerüljön, abba belebolondulok.
Most mindig kicsit (nagyon) fáradt vagyok, kicsit mindig morgok, rossz kedvem van, bunkó vagyok, és kicsit utálok mindent meg mindenkit, úgyhogy talán jobb is, ha nem ilyen állapotban írom ezt a blogot.
Kérek tőletek egy kis türelmet, és egy kis toleranciát az irányomba, cserébe viszont csak annyit tudok ígérni, hogy itt vagyok, amikor itt tudok lenni.

Vigyázzatok magatokra!

N.x

2018. március 31., szombat

16.rész


Townsend Campbell

Bűntudatom van, miközben fürdőzök a boldogságban.
Nagyon késő van, fogalmam sincs, hogy pontosan hány óra, csak annyit tudok, hogy egy ideje már nem álltunk fel a kanapéról, és az sem most volt, hogy befejeztük a vacsorát.
Egy doboz jégkrém két kanál kíséretében olvadozik a dohányzóasztalon, amire hagyom, hogy feltegye a lábát, miközben én az oldalához kuporodok. Baromi furcsa érzés, és mégis a lehető legkellemesebb közvetlenül azután, amikor Cara bújik hozzám.
Egyszerre tűnik úgy, mintha tegnap lett volna az, hogy hasonló helyzetben ücsörögtünk az otthonában, és mintha évezredekkel ezelőtt lett volna, hiszen annyira más ez most, mintha nem is ugyanazok az emberek lennénk. Beszélgettünk a randizásról, poénkodott velem, most pedig tessék, ez van, ami, és ebben a helyzetben rettentően otthonosan érzem magam, csak közben mégis nagyon hiányzik Cara, és időről időre elkezdek azon tűnődni, hogy mennyire szörnyű anya vagyok, mert lepasszoltam őt azért, hogy egy pasival enyelegjek. Hozzátenném, hogy ez a pasi nem akármilyen, és erős túlzás a viselkedésemet enyelgésnek nevezni, de azért mégis úgy érzem, mintha hibát hibára halmoznék minden alkalommal, amikor hagyom, hogy kérdezzen még valamit, és nem küldöm el inkább, majd rohanok a lányomhoz. De ennyi talán nekem is jár, nem? 4 év után talán én is lehet egy kicsit még gyerek, egy kicsit tinédzser, aki odáig lehet egy srácért anélkül, hogy emiatt rosszul kellene éreznie magát, meg egyébként is, részben Caráért csinálom, az ő érdeke is, hogy összejöjjenek a dolgok ezzel a sráccal, hiszen kell neki valaki, aki az apukája lehet.
- Nocsak - hallom a meglepett hangját a hátam mögött, miközben összeszedem a szemetet és a tányérokat, amikre már rászáradt a maradék - ez meg mi?
- Micsoda? - pillantok rá, azonban egyből elpirulok, amikor látom, hogy a lemezjátszóhoz sétál, és felveszi a rajtahagyott CD-t. - Ja, az? Cara meglátta a boltban, hogy ti vagytok a borítóján, és kérte, hogy vegyük meg.
- Még van a boltokban? - lágyul el az arca, és egy kis időre valószínűleg elfelejti, hogy épp piszkálni akart vele.
- Aha, az ASDA-ban volt, Baba szereti nézegetni a könyveket és a lemezeket, meglátta az egyiken Niall arcát és lekapta a polcról, mögötte volt ez, szóval ahogy meglátott rajta téged is egyértelmű volt, hogy melyiket szeretné jobban - mosolygok rá. Minden szavam igaz, tényleg így volt, az viszont más kérdés, hogy Cara miatt kétszer hallgattam végig a délelőtt folyamán, miután elvittem anyáékhoz nem lett volna muszáj ezt hallgatnom főzés és készülődés közben is, amíg Louis meg nem érkezett.
- Nem tudom, hogy ez Niall számára akkor most mit jelentene - neveti el magát - csalódott lenne-e, mert nem csak őt választottátok, vagy boldog, mert még mindig árulják a lemezeinket - forgatja a kezében a narancssárgás szegélyű könyvecskének álcázott albumborítót, amin négyük képe szerepel. Úgy néz rá, mintha valami különleges tárgy lenne, egy csoda, valami, amiből ez az egy van a világon.
- Titokban beledobtam a kosárba az övét is - vonom meg a vállam - mert tudom, hogy Cara mindkettőt szerette volna, csak tartja magát azokhoz a szabályokhoz, amiket megbeszéltünk. Talán holnap oda is adom neki, nem akarom elkényeztetni, de olyan jó kislány, egy szava sincs sosem, pedig ez már a harmadik hétvége 2 hónapon belül, amikor lepasszolom - nyelek nagyot, miközben beledobálom a tányérokat a mosogatógépbe.
- Szerintem nagyon jól csinálod - teszi le az asztalra a lemezt, és közelebb lép hozzám.
- Tényleg? - hümmögök lesütött tekintettel.
- Tényleg - csukja be a mosogatógép ajtaját, és az arcomat a kezei közé fogva odalép hozzám. Elfog a bizsergés és az izgatottság, mert tudom, hogy mi következik, vagy legalábbis reménykedek benne. Istemre mondom, hogy már nem tudom hogyan voltam képes több mint 4 éven keresztül úgy élni, hogy senkivel sem kerültem semmilyen intim kapcsolatba, még csak egy puszit sem kaptam, a kezemet se fogta meg senki a lányomon kívül. Most jövök rá arra, hogy mennyire hiányzott ez, és hogy tulajdonképpen mennyire jó, ha van valaki, aki néha megsimogat, vagy lehajol, hogy megcsókoljon.
- Nem tudom, hogy hogyan máshogy lehetne csinálni - habogom - és azt mondják, hogy 20 éves korára derül ki, hogy egy gyereket jól neveltünk-e, szóval ha elrontom, mire rájövök már úgyis késő lesz. Majd ráfogom az apjára, vagyis arra, hogy lelépett.
- Szerintem erre nem lesz szükség, mert Cara fantasztikus kislány, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen fantasztikus anyukája van - simogatja az ujjaival az arcom, mire legszívesebben lehunynám a szemeim és dorombolnék, mint egy macska.
- Kétségtelenül - értek egyet huncut mosolyt erőltetve az arcomra, mert egyébként bambán bámulnám azon tűnődve, hogy mikor, és hogyan jutottunk ide, hiszen mindketten csak egymás barátai akartunk lenni, de ez azért annál mégiscsak sokkal jobb.
- Szóval, hányszor is hallgattad végig a lemezünket? - kanyarodik vissza az eredeti témához, ugyanakkor közben meg is teszi a mozdulatot, amire várok.
- Sokszor - ismerem be nevetve, és ekkor végre az enyémhez illeszti a száját. Már nem emlékszem, hogy a csókolózást vajon mindig ennyire fantasztikusnak éltem-e meg, vagy ez is valami olyasmi, amit ő hozott magával, mindenesetre a mennyekben érzem magam tőle. Mondhatná valaki, hogy kicsit korai a második randin annyi csókot váltani, amennyin mi már túl vagyunk, de igazság szerint talán ez egyáltalán nem a második randink, tekintve, hogy hány éjszakát töltöttünk el együtt a maihoz hasonlóan. Egyébként meg ne szóljon bele senki az életembe.
Az az érzés, hogy egy nő értéktelennek tartja magát biztos, hogy együtt jár az egyedülálló anyasággal, mert a világon olyan értéktelen lúzernek még senki nem érezte magát mint én akkor, amikor Finn lelépett, és egyedül maradtam terhesen. Persze azóta már rájöttem, hogy nem értéktelen vagyok, hanem a világ királynője egy tökéletes gyerekkel, de azért néha még mindig megtalál ez az érzés, amit egyrészt bizonyára a férfiaktól való elzárkózásom is szült, meg az, hogy egy anya mindig azt hiszi, hogy rossz anya, akkor is, ha a szíve mélyén tudja, hogy igazából fantasztikus. Most a tumblr-n olvasott biztató gondolatok nélkül is annyira értékesnek érzem magam, mint egy gyémánt, és ehhez nem kell semmi más csak az, hogy valaki, aki tetszik nekem kívánatosnak találjon, hogy úgy fogja át a derekam, ahogy Louis teszi, hogy miközben megcsókol simogassa az arcom, a hajam, és összességében úgy tartson a karjai között, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, és ettől rettegne.
- Mennem kellene - mormolja kissé elhúzódva, engem pedig alig tart vissza valami attól, hogy a pólóját megragadva ne kezdjem el kérlelni, hogy még ne, pedig már nagyon késő van, és nagyon hiányzik Cara.
- Nekem is - húzódok kicsit hátrébb, hogy józanul tudjak gondolkodni - nem bírok itthon maradni Cara nélkül, átmegyek a szüleimhez.
- Elviszlek - ajánlja fel.
- Nem szükséges, tudok vezetni, nem ittam annyit, és nincs messze.
Bár az angol törvények némely pontban nagyon szigorúak a forgalmat és a vezetést illetően, érdekes, hogy az alkoholba nem kötnek bele addig, amíg valaki tudatánál van, és nem okoz balesetet. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy nem, mindenesetre most nem bánom, hogy 2 pohár bor után is gond nélkül beugorhatok a kocsimba, nem kapok büntetőpontokat, ha megfognak.
- Tudom, de elviszlek - fojtja belém a szót - nem szeretném, ha ilyen későn vezetnél.
- Miért, szerinted Carát ki fuvarozza, ha sötétedés után van programja? - kuncogok. - Nagyon jól vezetek, éppen miatta.
- És én nem is azért szeretnélek elvinni, mert azt feltételezem, hogy ez nem így van - neveti el magát valószínűleg amiatt, mert mindenre van válaszom, nem nagyon tud olyat mondani, amire ne tudnék rákontrázni - nem lehetne, hogy csak beülsz a kocsimba és megengeded, hogy elvigyelek? Mert így 15 perccel többet lehetek veled, és biztos lehetek abban, hogy rendben vagy.
- De, lehet - nyögöm ki döbbenten. Épp most gondoltam, hogy nem igazán tud olyat mondani, amire nincs válaszom, erre azonnal megcáfolt, mert most igenis csak csendben beleegyezek és engedelmeskedek, miközben jókedvűen nevetgél mögöttem.
- Nagyon béna randi volt? - kérdezem, amikor már az autójában fészkelődve próbálom becsatolni magam.
- Miről beszélsz már megint? - rázza hitetlenkedve a fejét.
- Csak válaszolj, béna volt?
- Nem, Townes, te jó ég! - nevet fel. - Nagyon jól éreztem magam.
- Tényleg? - vizsgálom az arcát szigorúan összevont szemöldökkel. - Mert megmondhatod ha nem, gondolom hogy nem ilyesmikhez vagy szokva, szóval tökre érthető, ez olyan otthonülős anyukás volt, elég gáz...
Még éppen csak elindultunk de máris lehúzódik, leállítja az autót, és olyan arccal fordul felém mintha nem tudná, hogy sírjon-e, vagy nevessen.
- Igazad van - bólint, és bár lélekben felkészítettem rá magam, sőt, én próbáltam már-már meggyőzni arról, hogy nem érezte jól magát, mégis azonnal kifut a lábamból minden erő és az arcomra fagy a mosolyom - tényleg nem ehhez vagyok szokva, ahhoz vagyok, hogy rendelek valami kaját és elhozza a futár, vagy hogy luxusszállodákban letelefonálok a recepcióra és azonnal rohannak vele, meg ahhoz, hogy valamiért velem mindig csak nyilvános helyen akarnak találkozni, és egészen véletlenül mindig címlapsztori lesz belőle. Ahhoz nem, hogy egy lány, akit nagyon kedvelek vacsorát főz nekem, beenged az otthonába, és izgatottságában ahelyett, hogy sírna vagy sikoltozna butaságokról csacsog. Az is elég szokatlan, hogy nem adtad el újságoknak a beszélgetéseinket, vagy hogy nem adtál azonnal interjút arról, milyen volt velem berúgni, együtt lakni néhány napig, és eddig arról sem jelent meg semmi, hogy mennyire csókolok jól vagy rosszul. Nagyon jól éreztem magam, pont azért, mert semmi extra különleges nem volt benne, mert tényleg úgy telt az egész, hogy még jobban megismertük egymást, és nem forgott semmi sem akörül, hogy én ki vagyok és mivel foglalkozom, úgyhogy légyszíves ne próbáld meg bemagyarázni se nekem, se magadnak, hogy nem volt jó.
- Egy egyszerű "De, Townes, minden teljesen oké volt"-tal is megelégedtem volna - pislogok nagyokat.
- Dehogy elégedtél volna meg - kacag fel vidáman - tovább folytattad volna a győzködést.
Válaszul féloldalas mosollyal a szám sarkában aprót bólintok, valószínűleg így lett volna, ha nem zúdítja rám mindezt.
- Úgy tűnt, hogy nem érzem jól magam? - fogja meg a kezem, ami megint egészen váratlanul ér. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, elfelejtettem, hogy milyen, amikor random megérintenek, de úgy tűnik, a testem még emlékszik rá, mert az ujjaim azonnal körbefonják az övéit.
- Nem, de túl udvarias vagy ahhoz, hogy kimutasd, ha valami nincs rendben.
- Nem mindig - nevetgél - de ne aggódj, minden a legnagyobb rendben volt, és nagyon szeretném rendszeressé tenni az ilyen estéket.
- Szerintem is jó lenne - bólintok aprót - mióta Cara megszületett nem kapcsoltam ki úgy, ahogy az elmúlt két alkalommal, amikor találkoztunk, bár már nagyon bűntudatom van.
- Nekem is - ért egyet velem aprót bólintva, és közben újra beindítja az autót - de azt mondják, hogy a szülőség nem jelenti azt, hogy minden mást fel kell adnunk.
A nyelvem hegyén van, hogy ő mégis feladott mindent, ami korábban sokat jelentett neki, de nem szólok semmit, mert nagyon is érthető, hogy ezt tette, Freddie-nek rá van most szüksége.
- Majd ha 20 évesek lesznek talán újra foglalkozhatunk magunkkal is - poénkodok, és közben észre sem veszem, hogy a kezét az enyémmel együtt helyezi a váltóra.
- Nem bírok ki még 17 évet koncertezés nélkül - nyüszíti.
- Ja tényleg, hogy te amúgy egy világhírű énekes vagy! Hallhatlak valamikor élőben énekelni, vagy esetleg jegyet kellene vennem?
- Most hogy így mondod, lehet, hogy a következő találkozásunkkor ezzel veszlek le a lábadról, bár inkább arra gondoltam, hogy elmehetnénk moziba, a srácainkkal együtt - kicsit megint megdöbbenek, de gyorsan leplezem azzal a boldog arckifejezéssel, ami automatikusan kiül a fejemre.
- Cara imádná!
- Akkor esetleg szerdán odamegyek a munkahelyedre és felveszlek titeket, együtt is ebédelhetnénk - pillant rám vezetés közben, és jót szórakozik azon, hogy egészen konkrétan az alsó ajkam harapdálva próbálom megfékezni az izgatottságom. Már látom magam előtt a kislányom boldogságtól sugárzó arcát, mert nem csak hogy együtt csinálunk majd valamit, de az új barátai is velünk tartanak.
- Nem nagyon értem a volt barátnőd - gondolkodok hangosan.
- Mire gondolsz?
- Arra, amiket mondtál róla, hogy már több randi is volt, amit kihagyott, meg ilyenek - magyarázom - csak mert egészen csodálatos vagy, és nem értem, hogy ezt hogy nem veszi észre, főleg úgy, hogy együtt volt veled.
- Townes, ugye tisztában vagy vele, hogy éppen vezetek? - kérdezi kissé fojtott hangon.
- Aha, képzeld, mert melletted ülök és van szemem - ráncolom a homlokom értetlenül.
- Akkor légyszi ne tegyél ilyen kijelentéseket, máskülönben minden sarkon meg kell állnunk.
- Miért? - folytatom az értetlenkedést.
- Mert te is egészen csodálatos vagy, és nem nagyon tudok nyugodtan vezetni, miközben ilyeneket beszélsz mellettem.
Automatikusan huncut mosolyra húzódik a szám, mire játékosan forgatni kezdi a szemét.
- Ha esetleg beszélsz vele mondd meg neki, hogy köszönöm - dőlök hátra.
- Mindenképp - rázza meg a fejét hitetlenkedve.
Talán a sötét, és a késői óra teszi, de amikor igazán kényelmes helyzetben kerülök és kinézek az ablakon többé nem érzek késztetést arra, hogy egyfolytában jártassam a szám, helyette csak nézelődök le-lecsukódó szemekkel és azon morfondírozok, hogy vajon csak képzelem-e, vagy tényleg simogatja a kezem? Meg egyébként is, mikor lettem újra 16-17 éves?
- Townes? - valószínűleg már sokadjára szólít meg, mire hajlandó vagyok kinyitni a szemeim és magamhoz térni. Az utcai lámpák gyér fényében látom az autó ablakain keresztül a szüleim házát, a házat, ahol felnőttem, de jobban érdekel az a szép, kedves arc, ami felébresztett a szunyókálásomból.
- Mennem kellene, ugye? - dünnyögöm álmosan.
- Akár maradhatsz is, ha szeretnél - simogatja meg az arcom a szemöldököm körül.
- Látnom kell Carát - veszek erőt magamon is nyújtózkodva felülök a szétcsúszott pozíciómból.
- Elkísérlek az ajtóig - oldja ki a biztonsági övét, és kipattan, mielőtt azt mondhatnám, hogy nem szükséges.
Amikor megállunk az ajtó előtt tényleg az az érzésem van, mintha visszarepültem volna kb 5 évet az időben, csak most teljesen tiszta a fejem, nem alkoholgőzös, és egy sokkal rendesebb pasi áll velem szemben, mint akkor.
- Tényleg nagyon jól éreztem magam - szólal meg, és bár suttog, a csendben így is egész hangosnak tűnik.
- Én is - bólintok aprót - tudsz valamit, Tomlinson.
- Valóban - bólint nevetve, aztán lehajol, és a számra tapasztja a száját, megint olyan váratlanul, mint először.
Kezdek hozzászokni, ahhoz is, hogy megint van valaki, aki megcsókol, és ahhoz is, hogy ilyenkor egy pillanat alatt elhallgat minden a fejemben.
Nem akarnék újra 16 éves lenni, mert most minden sokkal jobb. A borostái kellemesen sercegnek a tenyereim alatt, amikor az arcára helyezem őket, hogy azokon végigsimítva végül a nyaka köré fonjam a karjaim és a tarkójánál húzódó dús tincsekbe túrjak. Nem kell énekelnie ahhoz, hogy levegyen a lábamról, mert már rég megtette. Kedvem lenne beleolvadni a karjaiba, az illatába, és abba a kellemes melegbe, ami összegyűlik kettőnk között, és ami miatt már nem is érzem olyan csípősen hidegnek az éjszakai angol levegőt.
- Jó éjszakát, Townes! - helyezi vissza még egy pillanatra az ajkait a számra, miután nehézkesen elválunk egymástól, és az időközben lecsúszott táskámat visszaigazítja a vállamra.
- Jó éjt - suttogom kifulladva, és teszek egy lépést hátra, majd kutatni kezdek a kulcsaim után.
Nem megy el addig, amíg be nem lépek a házba, és ezután is csak azt követően, hogy amikor megfordulok, hogy becsukjam, és bezárjam magam után az ajtót integetek neki.
Furcsa az a csend és sötétség, ami ezután rám telepedik, mintha egy pillanatra kikapcsolna a világ és egyedül maradnék a gondolataimmal.
Amikor megígértem Carának, hogy igyekezni fogok találni neki egy apukát nem is tudom, hogy mi járt a fejemben, de erre nem számítottam. Azt hittem, hogy randizok majd néhány férfival, aztán ha egyik se nyeri el a tetszésem inkább felhagyok az egésszel, vagy pedig ha elnyeri, akkor nem tudom... Mindenre számítottam csak arra nem, hogy hirtelen megint 360 fokos fordulatot vesz az életem és minden ami eddig hiányzott belőle fokozatosan újra a nyakamba zúdul, és nem tudom, hogy ezt hogy lehetne összehozni azzal, hogy nekem már itt van Cara, sőt, itt nem egyedül Cara van, hanem Freddie is, aki lehet, hogy marhára nem szeretne egy új anyukát sem most, sem máskor.
- Te vagy az, Kicsim? - úgy rezzenek össze anya hangjára, mint egy rémült nyúl, a következő pillanatban pedig elvakít a telefonján beállított zseblámpa.
- Légyszi ne próbálj megvakítani - emelem az arcom elé a kezeim.
- Mit csinálsz itt ilyen későn? - fordítja el a fényt rólam, és közelebb lép.
- Nagyon hiányzik Cara - rúgom le a cipőm - látnom kell.
- Minden rendben van vele, Townes - ráncolja a homlokát - mi történt?
- Semmi, csak... Csak ez már a harmadik hétvége volt, amikor lepasszoltam, a második Lou miatt és én... Én nem tudom, hogy hogy mondhatnám el neki, vagy hogy lehetne ezt az egészet bármikor is összehozni.
- Mit, Szívem? - néz rám olyan arccal, mintha azért aggódna, mert megőrültem. - Mi lenne, ha most csinálnék egy teát, és elmondanád, hogy mivel zaklattad fel magad?
- Nem vagyok zaklatott - rázom a fejem, pedig igaza van, ahogy megint egyedül maradtam a gondolataim őrült fordulatot vettek.
- Akkor csak mondd el, hogy milyen volt a randi, ugye jól sikerült?
- Jól - eresztek le kissé, és szófogadóan lépdelek utána, amikor feloltja a villanyt a konyhában - megcsókolt.
- Tudom - próbál nem mosolyogni, de én átlátok rajta, látom a szája sarkában megbúvó mindentudó, bölcs, és elégedett mosolyt - akkor amikor ott voltam, ugye?
Azzal a céllal nyitom ki a szám, hogy felháborodottan ráripakodjak és kérdőre vonjam, hogy ezt mégis honnan tudja, végül inkább mégis becsukom és aprót bólintok. Persze, hogy tudja, hiszen az anyám, hiszen én is mindent tudok Caráról egyetlen mozdulatból, mert ha valakinek 9 hónapon keresztül te vagy az otthona, és benned mozgolódik, akkor akarva akaratlanul is tudsz róla mindent, még azt is, amit nem mondana ki soha. Mindig tudott arról, ha valami gondom volt, már azelőtt tudott az életemben bekövetkezett változásokról, mielőtt elé állhattam volna, hogy beszámoljak róluk, és amikor közölni akartam velük, hogy terhes vagyok, befejezte a félbehagyott mondatom. Persze, hogy tudja, hogy 5 év után mikor csókolt meg újra egy férfi.
- Anya, mi lesz, ha belészeretek? - a kérdésem még őt is meglepi, mert egy pillanatra megáll a keze a levegőben, miközben épp a teafüvek között válogat.- Hogy lehet egyszerre fülig szerelmesnek lenni, és nevelni egy 4 éves gyereket, akinek valaki más az apja? Hogy lehet úgy csinálni, hogy még véletlenül se hanyagoljam el?
- Nem tudom, Townes - azért szeretem őt annyira, amennyire, mert mindig őszinte és egyenes volt velem, most viszont leblokkolok attól, amit mond - fogalmam sincs, hogy hogy lehet, Kicsim, de neked menni fog.
- Nem, mert már most is rosszul vagyok attól, hogy itt hagytam, képtelen vagyok elviselni annak a gondolatát, hogy gyakrabban csináljam ezt vele és azt érezze, hogy osztoznia kell rajtam. Nagyon élvezem Louis társaságát, még sosem találkoztam senki hozzá hasonlóval, de nem tudom, hogy jó ötlet volt-e belekeverednem ebbe, Cara még túl kicsi.
- Te pedig túl fiatal vagy - fordul felém, miután elindítja a vízmelegítőt - és rengeteg minden maradt ki az életedből pont azért, mert ennyire lelkiismeretesen és jól neveled a lányodat. Néha lazíthatsz is, Townes, elmehetsz szórakozni és lehetsz szerelmes, akkor is, ha ez bonyolult. Tudom, hogy Cara a mindened, pont úgy, ahogy nekem te voltál, és ti vagytok, de néha mindenki lehet önző, néha a sarokba állíthatod azt, hogy te már anyuka vagy, és lehetsz csak egy fiatal lány, függetlenül attól, hogy szerelmes vagy-e, vagy nem. Ettől nem leszel rossz anya, és nem fog kevésbé imádni a lányod. Megérdemled, hogy fiatal legyél, hogy szórakozz, és megtaláld az igaz szerelmet, a többi dolog pedig majd lesz valahogy. Tudod, a végén mindig minden rendbe jön.
- Nem tarthatnánk már ott? - gyűrögetem idegesen a szoknyám.
- Nem, mert teljesen jó ez így, ahogy van - tölt forró vizet egy bögrébe, és a teafüvekkel együtt elém tolja. - Olyan aranyos ez a fiú, Townes! - kezd bele megint abba, amit minden alkalommal végighallgatok, most viszont csak nagyot sóhajtva bólintok.
- Carával minden rendben volt? Nem hiányoztam neki?
- Dehogynem hiányoztál - válaszol, ezzel az egekbe küldve a vérnyomásom - de tudta, hogy reggelre itt leszel, és nagyon jól érezte magát. Apáddal segítettek vacsorát főzni, utána pedig együtt játszottak, és rengeteget mesélt ám Louisról meg a kisfiáról, ahogy rólad is. Azt mondta, hogy az óvodában senki másnak sincs olyan szép anyukája, mint neki.
Azonnal elöntik a könnyek a szemem. Sosem voltam egy sírós lány, inkább az a fajta, akit ha felhúztak vagy megbántottak kidühöngte magát, aztán jól volt, de ha Caráról van szó bármikor, bármin képes vagyok elsírni magam, mert még én sem hiszem el, hogy lehetséges az, hogy nekem ilyen tökéletes, fantasztikus gyerekem legyen.
- És ti mit csináltatok? - ránt vissza a valóságba a kérdezősködésével. 
- Semmi különöset - vonom meg a vállam - vacsoráztunk, és sokat beszélgettünk, aggódtam is, hogy unalmas volt és nem érezte jól magát, de megnyugtatott.
Szavakkal kifejezhetetlen, hogy milyen arcot vág erre anya. Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy összeeresztem Camillával csak hogy lássam, hogy milyenek lennének együtt.
- Mikor találkoztok legközelebb?
- Szerdán - kortyolok bele a teámba - de az nem randi lesz, csak elvisszük a gyerekeket moziba.
- Szóval nem randi - dől hátra elégedetten, karba tett kezekkel.
- Anya!
- Jól van, jól van már, felébresztesz mindenkit - csitítgat. - Azért légy óvatos, nem miatta, hanem amiatt, ami körbeveszi.
- Az vagyok - motyogom.
Feltesz még néhány kérdést, de egyre türelmetlenebbül ülök a helyemen, mert már tényleg borzasztóan szeretnék felmenni a lányomhoz, és fáradt is vagyok, de nem akarom őt lerázni. Nagy kortyokban húzom le a maradék teám, és többször is megjegyzem, hogy álmos vagyok, mire megegyezünk abban, hogy majd reggel folytatjuk a beszélgetést. Igyekszem nem rohanni a lépcsőn, hogy ne legyek hangos, de ez most nagyon nehéz, mert már körülbelül remegek a lányom után, és kis híján megint elbőgöm magam, amikor megpillantom a kis testét a régi ágyamban, ahogy a takarók és párnák között szinte elveszve halkan szuszog. Legszívesebben rávetném magam, de nem akarom felébreszteni, úgyhogy csak halkan leteszem a cuccaim a régi íróasztalomra, ledobom a dzsekim, kibújok a felesleges ruhadarabjaimból, és  a sötétben előhalászok a szekrényből egy bő pólót. Csak akkor nyugszom meg, amikor óvatosan megemelem a takarót és becsúszok az én kis apróságom mellé.
- Mami? - emeli meg a fejét, és a szemeit résnyire nyitva néz szét a szobában.
- Én vagyok - helyezkedek el, és megsimogatom az arcát, majd amikor a fejét megnyugodva visszaejti a párnára közelebb húzom magamhoz.
Tényleg kezdem minden gyereknevelési elvemet, és a saját magam számára hozott szabályokat feladni, ha nem így lenne, akkor most a vendégszobában feküdnék le, vagy inkább otthon.
Az utóbbi 4 évben mindent úgy csináltam, mintha bármelyik percben beléphetne az életünkbe egy férfi, most pedig, amikor itt van, egyszerűen nem tudom, hogy mi lenne a helyes. 

19.rész

Sziasztok! Végre megint itt vagyok, ezúttal ráadásul új résszel! Elég fárasztó napok, hetek vannak mögöttem, amiknek még közel sincs ...