2018. augusztus 17., péntek

30.rész

Sziasztok! 
Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, lényegesen több volt ez, mint a már megszokott 1-2, és nagyon örülök neki, hogy még mindig vagytok itt páran. Adjatok máskor is életjelet, mert fontos nekem, még mindig pontosan annyira, mint a legelején.
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, én kivételesen nagyon szeretem. :) 
N.x

 

 Townsend Campbell

A legutóbbi sikertelen akciója után Finnley valószínűleg rájött arra, hogy a lányomat nem érdekli "csak úgy", főleg, ha olyan fontosabb dolgai is akadnak, mint például szerelmesnek lenni az Oliver nevű édes, vörös hajú kisfiúba, aki most költözött a szüleivel a környékre, szóval visszatér a lekenyerezős, szeretetmegvásárolós taktikájához, és kénytelen vagyok eltűrni, hogy Cara egész napirendjét felborítva londoni körutazást szervez a szombati napunkra. Tudom, hogy a lányom este rettentő fáradt lesz, aminek én iszom majd meg a levét, mégis muszáj vagyok jó képet vágni a dologhoz, hogy felülnek a London Eye-ra, amire a jegyet csak magának és Carának fizeti ki, elmennek a Towerhez, a palotához, ahol muszáj megvárni egy őrségváltást, a Picadillyhez és a Harrodsba, ahol megvásárol neki valami méregdrága játékot, és a Madame Tussaudsba is, amivel lényegében öngólt rúg, és rettentő jól szórakozok rajta, mert amikor Cara meglátja Louis, és a többiek viasz szobrát a többi látogatóval nem törődve sikítva rohan oda, és kisebb szívrohamot okoz az itt dolgozóknak azzal, hogy viasz Louis nyakába ugrik.
- Nézd, Mama! - mászkál a szobrok között, és nagy szemekkel, elbűvölten simogatja őket. - Itt van az a fiú is, akivel még nem találkoztam! - vizsgálja viasz Zaynt.
- Gyere, Cara, menjünk tovább, a másik szobában van Justin Bieberről is!
- Nem tudom hogy az kicsoda - veti oda félvállról, majd megkérdezi, hogy lefényképezem-e, és amikor bólintok boldogan odahúzódik Louishoz.
- Megmutatod majd neki? - simogatom a haját, amikor visszaszalad hozzám, hogy megnézze.
- Igen! - lelkesedik - örülni fog, ugye? Nagyon hasonlít rá ez a szobor!
- Nagyon örülni fog - nyomok puszit a feje búbjára.
- Mehetünk tovább? - toporog Finn, mivel gondolom nem tetszik neki, hogy a közös programjukon Cara azért a férfiért lelkesedik és beszél róla, aki nagyobb eséllyel lehet egy nap az apja, mint ő.
Ez van, drágaság, edd meg amit megfőztél.
Mivel nem volt betervezve erre a hónapra annyi költekezés, amennyit kénytelen voltam a nap folyamán magamra költeni azért, mert Finn csak Carával akart lenni, én pedig csak "kolonc" voltam, így miután hazamegyünk, eltakarodik, én pedig megfürdetem és lefektetem a lányom, kénytelen vagyok ellenőrizni a számla egyenlegem, a tárcámban fellelhető készpénzt, és megszámolni azt is, amit eddig a nyaralásunkra tettem félre. London nem olcsó, a turista látványosságok pedig főleg nem azok, és nem azt mondom, hogy annyira borzasztó összegeket hagytam ott ma, de egyedülálló anyaként igenis minden fillér számít, és ha rajtam múlik nem biztos, hogy a legdrágább olasz étteremben vacsoráztunk volna olyan ételeket, amiket itthon én is néhány perc alatt összedobok. Átlátok a szitán és tudom, hogy ezzel az egésszel Finnek az a hátsó szándéka volt, hogy mutogassa a vagyonát, de nem hatott meg vele, és akkor sem fogadtam volna el, hogy nekem is mindent ő fizessen, ha felajánlja. Fulladjon bele a pénzébe meg a rohadt diplomájába!
Zavar hogy ezt csinálja, hogy megvásárolja a lányom, és állandóan belemászik az életünkbe, de valakit talán még nálam is jobban zavar, valakit, aki konkurenciának érzi, féltékeny, és feszült, amikor beszámolok róla.
Valóságos sokként ér, amikor szerdán besétál a kávézóba a kedvenc kisfiúmmal az oldalán, Carát azonnal megbolondítva, és kiskutyaszemekkel beszámol arról a tervéről, hogy a teljes hétvégét Brightonban szeretné tölteni velünk, péntek délutántól vasárnap estig.
- Lou, erre nincs szükség - tátogok, és az órára pillantva kioldom a kötényem - neked nem kell megvásárolnod őt, enélkül is imád.
- Ki beszél itt megvásárlásról? - vonja össze a szemöldökét, és lazán a pult mögé sétálva követ hátra, mert Preston a megszokott helyén ül, és árgus szemekkel ügyel a gyerekeinkre. - Szia, Cam!
- Szia - olvadozik a barátnőm.
- Nem kell lepipálnod őt - gombolom ki az ingem.
- Csak veletek akarom tölteni a hétvégét - nyitja nagyra a szemeit, mintha a feltételezés is sértené, hogy azért csinálja, mert szeretné lekörözni az exem - és kellőképp lefárasztani a skacokat ahhoz, hogy együtt töltsek néhány órát egy csodás nővel - nyomul közelebb, a karjait a derekam köré fonva, az ajkát a nyakamhoz érintve.
- Nincs most pénzem erre is - túrok a hajamba.
- Kérlek, ne keress kifogásokat, Townes - mormolja - tudod, hogy a pénz nem akadály.
- Ne versengj vele így - fordulok felé kigombolt inggel, ami nem jó ötlet, mert a tekintete az arcom és a szemeim helyett azonnal máshová szegeződik, nem mintha ez nem töltene el büszkeséggel, tekintve a szemében megcsillanó vágyat, miközben a vékony anyagot eltolva megsimogatja a cirmókás derekam.
- Nem versengek - rázza a fejét - mert ez a kis pöcs nem is elég ahhoz, hogy ellenem versenyezzen.
Kuncogok a megjegyzésén, az enyhe nagyképűsködésén, ami végül is tökéletesen igaz, és a karjaim a nyaka köré fonom. Imádom, annyira imádom.
- Rendben - bólintok, a homlokomat nekitámasztva az övének- teljesen igazad van. 
- Mint mindig - vigyorodik el, és megfogja az arcom, hogy magához húzzon. Az övé frissen borotvált, puha, és bár imádom, amikor a borostái az arcomat karistolva emlékeztetnek arra, hogy nem egy olyan hülye kölyökkel van dolgom, mint Finn, ez a puha babapofi is a lelkem legmélyéig hatol, mert annyira végtelenül aranyos az arca. Freddie egy napon hajszál pontosan ugyanígy fog kinézni. 
- Azért jöttél, hogy közöld a terveidet és nagyképűsködj egy kicsit? - bújok bele az utcai ruhámba, egy hosszított fazonú, háromnegyedes ujjú, babarózsaszín tavaszi felsőbe. 
- Aha - von vállat - és hogy együtt ebédeljünk.
- Jól hangzik - mosolygok rá, és miután elrendezem a cuccaim felkapom a rövidített fazonú, fehér dzsekim és a táskám, majd egymás kezét fogva kivonulunk, hogy összeszedjük a pótkerekeinket, és annak ellenére, hogy neki tényleg van mire felvágni, nem egy méregdrága olasz helyre cipel, ahol a pizzát is késsel és villával kell enni, hanem bemászunk Camden Town legközepébe, és egy kínai büfé bárszékeire telepedve néhány fontért cserébe olyan gasztronómiai élményben van részünk, ami után elgondolkodok a Kínába való bevándorláson.
Nem mondjuk el a srácoknak, hogy hová megyünk, csütörtök este miután Cara elaludt a lehető legnagyobb csendben pakolom össze a dolgait a mini bőröndjébe, amit a negyedik születésnapjára kapott a nagyszüleitől, miután közölte, hogy világutazó lesz, majd saját magamnak is pakolok néhány holmit, és kipakolom őket a kocsiba, melynek a kulcsait péntek reggel Cam gondjaira bízom- de csak miután Louis arra kanyarodik, hogy átdobja a bőröndjeinket a sajátjába - hogy miután leléptünk vigye haza, vagy használja egész hétvégén, ha szeretné, mert a munkaidőm lejártával, amikor a gyerekem kezét fogva kilépek a kávézóból Louis autója már az enyém előtt áll, és amikor meglát minket vigyorogva lehúzza az ablakot.
- Ma is együtt ebédelünk? - lelkesedik a kislányom, és nagy léptekben indul felé.
- Még annál is jobb - simítok végig a fején, és miután megemelem, hogy néhány pillanatra a barátom nyakába csimpaszkodjon és megpuszilja, beültetem Freddie mellé, a saját, vadiúj gyerekülésébe. 
Már nem pakolásszuk át állandóan az én kocsimból azt a kicsit elhasználódottat, ami már amúgy is szűkös, mert néhány hónapos korától fogva abban szállítom, és már közel sem akkora, mint akkor volt. Louis vett neki egy sajátot, amit rózsaszín és lila pöttyök díszítenek, és átvitt értelemben valami olyasmit jelképez számomra, mint amikor egymásnál hagytok 1-1 fogkefét. Most már felesleges mindig az otthonit hurcolászni, úgyis tudjuk mindketten, hogy szükség van egy állandóra. 
- Most már elmondod hogy hová megyünk, Apu? - nyafogja Freddie, miközben bekötöm a lányom.
- Meglepetés - pillant rájuk a visszapillantón keresztül, és látom az arcán, hogy rettentő jól szórakozik a kisfiú türelmetlenkedésén. 
- Te se mondod meg, Townes? - néz rám szomorúan.
- Nem bizony - mászok egy kicsit keresztül a lányomon, és megpuszilom az arcát, majd visszahúzódok, és beugrok Lou mellé.
- Szia - helyez diszkrét kis puszit az arcomra, mert a gyerekeink előtt nyilván nem csókol meg úgy, ahogy egyébként szokott - szeretnél még menni valahová, vagy minden megvan? 
- Valami ebéd kellene Carának - mondom, ekkorra viszont már a biztonsági övet kikapcsolva hátranyúl, és egy szatyorból papírdobozos ételeket szed elő. 
- Szerinted nem gondoltam rá? - vonja össze a szemöldökét, és előbb a lányom, majd az én ölembe is helyez egy-egy dobozt, és újrahasznosított műanyagból készült evőeszközöket. - Nézd, Picúr, tegyél az ölébe jó sok szalvétát, nehogy leedd a ruhád. 
Nem a kocsit, a méregdrága kárpitot, hanem az olcsó, Primarkos kis cicanadrágját. Mondtam már, hogy mennyire végtelenül szeretem?
- Az autóra jobban figyelj, Kicsim - fordulok hátra, pont mikor kibontja az ételt, és elmar belőle egy darabka sajtot. 
- Csak sima csirkemell és saláta, nem hagy foltot, meg amúgy is, ez a kocsi már látott mindent Freddie által - nevetgél - te kérsz enni, Kishaver? 
- Most nem - ásít nagyot - csak a csokimat.
- Azt mindjárt gondoltam - vigyorog jókedvűen, és tovább turkálva elővesz a szatyorból néhány csokit a két gyereknek, és kettőnknek is. 
- Csak ebéd után, Baba - figyelmeztetem, miközben teli szájjal elvesz egyet Loutól.
Belelátok az ételes dobozba, a husija apró kis darabokra van vágva, amiket ügyesen szurkál fel az evőeszközére.
Louis annyira figyelmes. 
- Tudom - bólint, miután lenyeli a szájában lévő falatot - a Hyde parkba megyünk? 
- Egy sokkal jobb helyre, el Londonból - kacsint rá a szerelmem - mit szólsz hozzá? 
- Tényleg? - nyílnak nagyra a szemei.
- Bizony - bólint nagyot - de többet nem árulhatok el. 
Türelmetlen nyöszörgés a válasz, melyhez Freddie is csatlakozik csokitól maszatos arccal, de nem hisztériáznak, és nem is nyafognak többet a dolgon, még csak Londonból próbálunk kikeveredni, amikor a kisfiú elalszik, Cara pedig az üres ételes dobozkát rendesen lezárva maga mellé helyezi, és az ablak felé fordul, de ő is nagyokat pislog és ásít. 
- Jó napod volt? - simítja az egyik tenyerét a combomra. 
- Csak a szokásos - vonok vállat - elég nagy volt a forgalom, de ez nekünk csak jó, volt egy társaság akik elég szép borravalót adtak. Neked? 
- Elvállaltam egy koncertet - újságolja - júniusban a Summertime Ballt.
- Ez fantasztikus! - kapom a szám elé a kezeim, majdnem kiütve az ölemből a maradék ételt. - Ugye elmehetünk?
- Hát persze - mosolyog rám - miattad vállaltam. 
Miattam. 
- A szállásunk pont a tengerrel szemben van - kulcsolja össze a kezeinket, és a hüvelykujjával finoman dörzsölgeti az enyémet, miközben lopva hátrapillant a gyerekekre, de már Cara is alszik - egy apartman, senki sem fog zavarni minket. 
- Az, amit átküldtél? - csillannak fel a szemeim, válaszul pedig aprót bólint - Cara teljesen odáig lesz!
- Én egy kicsit tartok Freddie-től - szegezi a tekintetét az útra - sokat jártak a tengerpartra, bár az homokos, és nem kavicsos, és ott mindig meleg van, ez a víz pedig egyáltalán nem alkalmas még fürdésre, de ez nem változtat a tényen, hogy eszébe fog jutni.
- Nagyon sok minden más is eszébe juttathatja minden nap - nyúlok az arcához, és megsimogatom - most majd kap új emlékeket, és nem fogjuk hagyni, hogy szomorkodjon. 
A szájához húzza a kezemet és megpuszilja, én pedig a maradékokat összegyűjtve amennyire lehet elpakolok, majd felé fordulva elhelyezkedek az ülésen, és egyszerre nézem őt is, meg a tájat is. Isten se tudja mikor hagytam el utoljára Londont, Brightonban pedig akkor jártam legutóbb, amikor Cara csak néhány hónapos volt. Eljöttünk a szüleimmel egy hétvégére kikapcsolódni, ami leginkább arról szólt, hogy kérés nélkül elvitték az unokájukat, én pedig bepótoltam a korábbi hónapokban kihagyott alvást. 
Éppen csak beérünk Brightonba, amikor mindkét apróság ébredezni kezd, és álomittas hangon, hunyorogva kérdezik, hogy hol vagyunk. 
- Nézzetek ki az ablakon - mosolyog rájuk Louis, amikor ráhajtunk egy útra, melyről a házakon és fákon keresztül láthatóvá válik a sötétkéken elterülő óriási víztömeg, amin vidáman táncol a napfény.
Tágra nyílt szemű "húú" és "azta" felkiáltások hangzanak fel a lányomtól, Freddie viszont egészen másképp reagál, bár nem kevésbé lelkesen. 
- Apu, jöttünk meglátogatni a nagyiékat?!
- Nem, Kicsim, ez... Ez nem az a tengerpart - nyel nagyot, én pedig visszafojtott lélegzettel hallgatom a válaszát - az sokkal messzebb van, de nyáron elmegyünk majd, oké? 
- Tényleg elmegyünk? - fürkészi áthatóan. - Nagyon hiányoznak nekem, Apu. 
- Tudom, Édesem - bólint összepréselt ajkakkal - elmegyünk majd, a szavamat adom, de itt is jól fogod érezni magad, velünk. 
- Mehetünk majd fürdeni is - sikongat a lányom - és gyűjtünk kagylókat?! 
- Még nagyon hideg a víz, Kincsem - pillantok rá - de a széléről mindenképp gyűjtünk kagylókat. 
- A tengerben még nem fürdünk, Cica, viszont a szállodánkban fogunk! - derül fel újra Lou arca. - Képzeld, van jacuzzi! 
- Jacuzzi?! - visítja. 
- Bizony - vigyorog - ugye hoztatok fürdőruhát?
- Mi nem is hoztunk semmit, Mami! - szörnyed el hirtelen. 
- Azt képzeled, hogy nem gondoskodtam mindenről? - fordulok hátra tettetett felháborodással. - Elpakoltam neked mindent, amíg tegnap este aludtál.  
- Fürdőruhát is? 
- Azt is - mosolygok rá. 
- És elmegyünk majd ahhoz a sok játékhoz?! - kiáltja Freddie, és az édes kis mutatóujját az ablakhoz préseli a Brighton Pierre mutatva.
- Azért jöttünk - válaszoljuk szinte teljesen egyszerre Louval. 
Másért is, de az mellékes jelenleg. 
- Köszi! - szorítja a kis kezeit a mellkasához a lányom, én meg képes lennék elsírni magam attól, hogy ennyire boldognak látom őt is, és a mellette izgatottan fészkelődő kisfiút is. 
Lepakolunk a szálláson, és amikor a nyíló ajtón egyszerre ront be a két izgatott apróság, mi pedig a csomagjainkkal a kezünkben, mégis valamelyest egymáshoz bújva nézzük őket olyan érzés számomra, mintha egy nászútra érkeznénk meg, vagy egy új, közösen vásárolt otthonba, de már ez is sokkal több, mint bármi amit elképzelni mertem. Ez határozottan egy családi hétvége, és csupán a gondolatától is olyan boldog vagyok, hogy kellemes borzongás fut át a testemen. 
- Köszönöm - teszem le a csomagokat, és a hajába túrva átölelem a mellettem álló férfit. 
- Szeretlek - mormolja az orrát az enyémhez dörgölve - mindannyiótokat. 
- Tudom - simogatom az arcát - én is. 
Jobban, mint bárki vagy bármi mást. 
A gyerekeink már sikongatva ágyakon ugrálnak, míg mi az ajtóban állva csókolózunk, és szinte elolvadok a karjaiban. 
- Ugye ez jobb, mint London, meg Madame Tussauds és az a hülye óriáskerék? 
- Lou - forgatom a szemeim - a Madame Tussaudsban is te tetszettél neki a legjobban. 
- Ugye jobb? - bújik bele a vállig érő hajamba. 
- Sokkal - sóhajtok fel - te egymagad sokkal jobb vagy, mint bármi amit ő adni tud, vagy ahová vihet minket. 
- Hol van a jacuzzi? Megyünk a tengerpartra? - robban ki a lányom, és szemrebbenés nélkül közénk szalad, nem zavarja, hogy épp egy intim pillanatban rohan közénk. 
- Előbb hadd pakoljunk ki, és nézzünk körbe itt, Édes - simogatja meg a buksiját Louis - keressük meg a jacuzzit.
A jacuzzi a teraszon van, amitől először elszörnyedek, és elkönyvelek egy instant tüdőgyulladást magunknak, aztán Louis figyelmeztet arra, hogy folyamatosan forró vízben ülve még a hideg angol  levegő sem tud ártani nekünk. 
Két hálószoba van, bennük két egyszemélyes ággyal, és egy franciaággyal, és az egész hely nagyon családbarát, a konyha és a fürdőszoba mindennel tökéletesen felszerelt, a hűtőben van néhány kisdobozos üdítő, és egy üveg pezsgő. 
A Brighton Pieren péntek lévén sokan vannak, nem olyan rengetegen, mint nyáron, mégis kicsit bátortalanul, fenntartásokkal közelítem meg a helyet a gyerekek társaságában, mert nincs velünk se Preston, se semmilyen biztonságis, hogy ha gond van, a segítségünkre siessen, de az igazság az, hogy Louisnak még csak a kapucniját sem kell felhúznia, a bolyongó kisgyerekes családok nem figyelnek fel rá, vagy ha igen, tekintettel vannak arra, hogy mi is gyerekekkel vagyunk. 
1 óránk van csupán zárásig, de azt kihasználva felülünk a mini hullámvasútra, és az összes aprónkat beledobáljuk azokba a szemét gépezetekbe, amikből plüssöket lehetne kihalászni, de sosem sikerül senkinek. 
Mivel zárnak, így nincs hiszti amiatt, mert mennünk kell, megértik, és lelkesen rohannak végig a kis cipőikben a kavicsos parton, és fúrják bele az ujjaikat. Egy pillanatra azt hiszem, hogy egymásra fogják dobálni a kavicsokat, ahogy más gyerekek is teszik, de nem ez történik, csak hagyják kiszóródni őket az ujjaik közül, majd egymás kezét fogva fel-alá kezdenek szaladgálni, nem túl közel a tengerhez, de még így is minden alkalommal elakad a lélegzetem, amikor csak 2 méterre vannak tőle. Nem tehetek róla, sosem fogom levetkőzni a pánikolós, túlaggódó anyuka szerepét, de van, akinek így vagyok jó, és ez a valaki nagyon jót derül rajtam. 
- Nézd csak őket - préseli az arcát az enyémhez, és átöleli a derekam - mintha máris testvérek lennének, mintha mindig azok lettek volna. 
Egy szót sem szólok, képtelen vagyok rá, csak aprót mozdítok a fejemen, hogy az arcommal megsimogassam az övét. Nagyon-nagyon korai ilyesmiről beszélnünk, ahogy az is korai, hogy amikor csak kettesben vagyunk Cara rendszeresen Apuként emlegeti, de tulajdonképpen ki a frászt érdekel, hogy korai-e, vagy nem? Jó így, jobb nem is lehetne. 
Akarok majd egy kisfiút, kislánynak is örülnék, de azt mégsem, hogy egy napon Cara lehessen majd apuci egyetlen pici lánya, hogy teljesüljön az álma.
A gyerekeinknek nem jutott eszébe, nekem viszont igen, úgyhogy felmarkolok néhány kavicsot és a lábaira célozva megdobom velük, majd futásnak eredek. 
Tőlünk hangos a tengerpart, a visításunktól, a nevetésünktől, és a boldogságunktól.
Újságpapírba bugyolált, olajos Fish&Chipset majszolva megyünk haza egy maréknyi apró kagyló társaságában, és sót nem is kellett volna kérnünk a krumplira, mert az ujjainkon és a kezünkön kiütköző tengeri só pont elég rá. 
Sose akarok innen hazamenni. 
- Ugye eljövünk ide máskor is? - forgatja a fejét  közöttünk Cara. 
- Még el se mentünk, Édesem - nevetek - holnap jön csak a java, és vasárnap is itt leszünk délelőtt.
- Bizony, holnap elmegyünk a Sea Life-ba is, oké? És megnézzük a várost, meg kipróbálunk mindent a vidámparkban!
- És eszünk fagyit is? - kérdezi teli szájjal az én édes kis szőke hercegem. 
- Ki nem hagyjuk! - lelkesedik Lou. 
- Nagyon jó itt lenni - bújik a lábához a kislányom - veletek.
- Veled is, Kicsim - lágyul el az arca, és leguggol Cara elé - rengeteg nagyon jó helyre fogunk elmenni együtt, mit szólsz hozzá? Más országokba is, másik tengerpartra, ahová csak akarsz. 
Remegő térdekkel, szétfolyó szívvel nézem őket, és mosolygok, amikor Freddie kicsit féltékenyen, oldalról a karjaiba mászik, összemaszatolva ketchuppal a pólóját. 
- Én is megyek - nyüszíti. 
- Hát persze, hogy jössz - nyom puszit az arcára - mindannyian megyünk. 
Cara is hozzájuk bújik, én meg tényleg alig bírom sírás nélkül, és legszívesebben ezúttal én rángatnám be őt egy barlangba, mint valami tuskó, bunkó, felajzott ősasszony. 
Egy nő hormonjait már egy idegen férfi látványa is megbolygatja egy idegen gyerekkel, nemhogy az, hogy a férfi, akit szeret a gyerekét dajkálja így. 
Otthon, az asztalnál fejezzük be a vacsoránkat, aminek a végére mindannyian nyakig olajosak vagyunk, nem csak a gyerekek, úgyhogy egy alapos mosakodás után pont tökéletes az alkalom arra, hogy beüzemeljük, és kipróbáljuk azt a bizonyos jacuzzit. 
Nem túl nagy, de nem is kicsi, pont elég arra, hogy négyen kényelmesen elférjünk, és a gyerekeink veszett módon tudjanak benne pancsolni.
Csak ők, mi véletlenül sem, nem azért lesz vizes a hajunk, mert nevetve csapkodjuk egymásra a vizet, forgolódunk ide-oda, és csúszunk hátra a nevetéstől.
Ha csak ennyim lesz egész életemben, mint amennyim most van, én leszek a legboldogabb nő a világon, és erre akkor döbbenek csak rá igazán, amikor a karjainkban visszük be az ágyukba a víz és nap által teljesen kiszívott, beájult gyerekeinket, akikre a pizsamát is úgy tudtuk ráadni, hogy közben alig álltak a lábukon. Még sosem fektettük le őket együtt, egy szobába, és nagyon furcsa érzés egy légtérben lenni és látni, hogy miközben a szuszogó lányom mellett ülök és a haját simogatom, ő ugyanezt csinálja a kisfiával. Minden porcikája arról árulkodik, hogy mennyire imádja, ahogy ott guggol mellette és nézi, ahogy simogatja az ujjaival, és megpuszilja előbb az egyik apró, husis kis kezét, utána pedig a homlokát.
Találkozik a tekintetünk, és elmosolyodva feltápászkodik, hogy hozzám sétáljon, és ugyanígy simogassa meg Carát is, és fürkéssze a békés, angyali kis arcát.
- Már többször szerettem volna bemenni hozzá, miközben altattad - suttogja.
- Én is hozzátok - emelem rá a tekintetem - de sosem mertem, mert ez olyan... intim.
Válaszul halkan hümmög, és aprót bólint, én meg hirtelen felbátorodva felállok, és oda sétálok Freddie-hez. Alvás közben még jobban hasonlít az apukájára, még úgy is, hogy az egyik hüvelykujja a szájában van. Elmondhatatlanul vágyom arra, hogy pótoljam az anyukája hiányát, valószínűleg minden anya így lenne vele a helyemben, de én tényleg igazán szeretném visszaadni neki az érzést, hogy van egy nő az életében, akinek ő a legfontosabb, és feltétel nélkül imádja, akkor is, ha nem ő szülte. Sosem, soha de soha nem tennék különbséget közte és Cara közt, épp ezért volt szörnyű nagy butaság Louis-t arról kérdezni, hogy zavarja-e, hogy nekem már van egy gyerekem, aki nem az övé. Engem sem zavar, hogy ez a kisfiú másban növekedett, és nem az én szívdobbanásaimat hallotta úgy, ahogy Cara, szeretem, a saját gyerekemként tudnám szeretni, ha szabadna.
Lényegében cseréltünk, mert Louis most az én lányom mellett ül elmélázva, én pedig az ő kisfia szőke tincseit simogatom. Egy napon nagyon tökéletes család leszünk, tökéletesebb, mint azok a családok, amikben csak közös gyerekek vannak, és sosem történtek a szülőkkel olyan hülyén tragikus dolgok, mint velünk.
Csendben osonunk ki tőlük, szolidan egymás kezét fogva, a saját hálószobánkba viszont már nem a saját lábaimon megyek, és a nyakába bújva megint úgy nevetek, mint akkor, amikor a házában cipelt végig anyaszült meztelenül. Vele lehetek gyerek, viselkedhetek úgy, mint akinek elment az esze, szaladgálhatok kavicsokon, amik még cipőn keresztül is szúrják a talpunkat, ehetem undorítóan a sült krumplit és szabad sírnom, lehetek az a borzasztóan aggódó anyuka is, aki vagyok, és az vérig sértett fiatal lány, akit magára hagytak, és emiatt tombol benne a gyűlölet, de újabban amikor kettesben maradunk minden érintésével arra emlékeztet, vagy inkább figyelmeztet, hogy igazából csak egy nő vagyok, egy nagyon szépnek látott nő, akit nagyon szeretnek is, és aki emiatt nagyon-nagyon boldog.

2018. augusztus 11., szombat

29.rész

Sziasztok!
Amit most felteszek az egy fél résznek is kevés, de ennyit tudtam produlálni az elmúlt pár nap alatt, egy mozgalnas nyaralás és két koncert között, úgyhogy bocsi, de be kell érnetek ezzel, és jövőhéten megpróbálok valami sokkal élvezhetőbbet összehozni.
Kicsit megerőltethetnétek magatokat amúgy, és nem az az 1-2 személy, aki hűségesen kitart mellettem és mindig ír, hanem azok, akik csendben lapítanak, mert jelen pillanatban ez a blog azért létezik, hogy minden alkalommal amikor ránézek elvegye az életkedvem és szembesítsen azzal, hogy honnan hova süllyedtem, illetve nem én, hanem a munkásságom.


N.x


Townsend Campbell

Meglepően rossz érzés hétfő reggel a saját ágyamban, egyedül, az ébresztőre kelni, és nekiállni a szokásos dolgoknak, elkezdeni a hetet. Szokás szerint Cara már ébren van, az este kikészített ruháit viseli, és a játékait pakolássza, amikor bemegyek hozzá. Nem kell már szólnom neki, hogy menjen és mosson fogat, mert amikor meglát néhány percig odabújik hozzám és csendben ölelkezünk, utána pedig bemegy a fürdőszobába, míg én lemegyek reggelit készíteni.
A testemben enyhe, kellemes izomláz uralkodik a hétvégi lepedőakrobatika miatt, és azt hinnénk, hogy valami ilyesmi után hétfő reggelre az ember lányában kielégítődnek a kielégítendő vágyak, még ha azok olyan hosszú ideig is halmozódtak, mint bennem, de amikor rántotta sütés közben ránézek a telefonomra és meglátom az üzenetet, amiben Louis épp arról tájékoztat, hogy mennyire rettentő kellemetlen az ébredés nélkülem, a gyomrom azonnal egy feszítő kis görccsé válik.
Én vagyok az, főként, aki nem akarja elsietni ezt a dolgot kettőnk között, de most azt érzem, hogy ha tehetném azonnal összeköltöznék vele. Minden amit eddig tett értünk csak arról árulkodik, hogy mennyire jó ember, milyen jó hozzám és a lányomhoz is, és istenemre mondom, egy szavába kerülne hogy az összes cuccunkat összepakolva feladjak mindent amit önerőből felépítettem magunknak, mert kihozza belőlem azt a meggondolatlan tinilányt, akinek nem volt lehetősége szép lassan felnőtté érni, mert az egyik pillanatról a másikra kellett azzá válnia.
- Elmondhatom az óvodában, Mama, hogy hol voltunk hétvégén? - kérdezi csillogó szemekkel a lányom, miközben tojást lapátol a szájába.
- Persze, Kicsim - mosolygok rá - mesélhetsz a koncertről.
- És majd megmutathatom a képet is?
- Hogyne, Cica, ovi után elmegyünk előhívatni párat, oké?
- Oké - kortyol nagyot a kakaójából - egyszer majd megint eljössz értem Louis-val?
- Biztosan - simogatom a haját - megígérem.
Egész hétvégén, és tegnap este is, miközben altattam azon aggódtam, hogy nehogy esetleg olyan kínos kérdéseket tegyen fel, amikre nem fogok tudni választ adni. Frusztrált a jelenlétük, bár nem annyira, hogy megálljt parancsoljak önmagunknak, mindenesetre amiatt ideges vagyok, hogy nehogy egy egészen váratlan pillanatban nekem szegezzen egy olyan kérdést, amikről a szülők vicces sztorikat írnak a fórumokra, amiket unalmas perceimben böngészni szoktam.
- Jó - bólint aprót - ugye egyszer egy család leszünk? Olyan, hogy mindig együtt lakunk és eljön értem egyedül is az oviba, mint a többiek apukája.
Egész hétvégére kiment a fejemből a különleges helyzetünk, a tény, hogy csonka családok vagyunk, hogy az életünk nem olyan egyszerű, amilyennek lennie kellene, és hogy a szép dolgokba is belerondít jelenleg Finn felbukkanása. Elfelejtettem a felbukkanását, hogy részt akar venni az életünkben, osztoznom kellene rajta Carán, és hogy egyetlen egy alkalommal megpróbált azzal elcsábítani, vagy talán zsarolni, hogy a gyereknek az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lennének. Pont annyira érdekel most az ő létezése, amennyire kimutattam és foglalkoztam vele az elmúlt napokban, az elmélyült édes csókok, érintések, ölelések, elsuttogott ígéretek, zavarba ejtő megjegyzések közepette. Hidegzuhanyként ér a szembesülés, hogy talán az egész csak egy illúzió, egy átmeneti állapot volt, és az átlagos hétköznapokba való visszatéréssel mindennek olyan hirtelen vége is lesz, amilyen hirtelen eldöntöttem, hogy megengedem annak a férfinak, akit szeretek, hogy olyan intim kapcsolatba kerüljön velem, amilyenben még az az ember sem volt, akitől van egy gyerekem. Finn csak összefeküdt velem, amikor a testem még teljesen hibátlan volt, feszes, és csinos, nem látta, és soha nem is fogja látni a szakadt bőrt a derekamon, a hasamon, a melleimen és a combjaimon, sosem fogom engedni hogy megsimogassa, megcsókolja őket, és soha de soha nem fogok neki még egy gyereket szülni, akkor sem, ha a csillagokat is lehozza az égről.
- Ezt most sem tudom neked biztosra megígérni, Babám, de remélem - törölgetem a száját, és megpuszilom - remélem, hogy mi négyen egy család leszünk.
- Én is - bólogat - elég volt, Anyuci. Köszönöm!
- Egészségedre - simogatom a haját - hozz gyorsan egy hajgumit meg a fésűdet, hadd csináljak neked egy copfot, utána irány az ovi.
Órákig tudnék bíbelődni a hajával, már az is örömet okoz, hogy jelen pillanatban elég hosszú ahhoz, hogy egy kis copfba tudjam fogni, és ne zavarja, úgyhogy örömmel fésülgetem és tűzök csatokat a hajába, utána elrendezem saját magamat is, még különösebb gondot fordítva a megjelenésemre mint egyébként, és jókedvűen indulunk el. Az autóban útközben zenét hallgatunk, Cara újra és újra felidézi az élményeit, amiket mosolyogva hallgatok, és próbálok csak rá összpontosítani, meg az ő emlékeire, és nem a saját, zavarbaejtően szerelmes emlékképeimre.
Tényleg megint olyan vagyok, mint egy kislány, aki most először tapasztal ilyen érzéseket, megint érzem azokat a bizonyos pillangókat a hasamban, a szívem különösen nagy dobbanásait, és megint képes lennék csak úgy ábrándozni róla és rólam, elképzelni kettőnknek egy tökéletes esküvőt, egy egész tökéletes életet, amit mindannyian nagyon megérdemelnénk.
Boldogan köszönünk el egymástól az oviban, bár a szívem szokás szerint nehéz egy picit, miközben nézem ahogy integetve beszalad a barátaihoz, de most először tényleg nagyon nem érdekel mások fura pillantása, sőt, büszkén kihúzom magam amikor rám nézve az egyik anyuka valamit sutyorogni kezd a másiknak.
Én vagyok az a nő, aki kell A Tökéletes Férfinak, és erre büszke vagyok, nagyon, úgyhogy mindenki bekaphatja, ezt az érzést pedig azonnal meg is osztom a szerelmemmel, miközben a kávézó felé sétálok. Visszaadta az önbizalmam, amit nem hittem hogy elveszítettem egészen addig, amíg nem szerette a testem a maga hibás, tökéletlen valójában.
Az oviból a munkahelyemig tartó 3 perces sétát pont úgy teszem meg, mint azok az emberek, akikre én is hajlamos vagyok panaszkodni, mert vakon, a telefonomba mélyedve, azt nyomkodva botladozok az utcán, és az arcomon éppen óriási vigyor ül, amikor belépek a kávézóba.
- Hűha, milyen boldog ma valaki! - rikácsolja Cam abban a pillanatban, ahogy meglát, és zsebre gyűröm a telefonom, ami folyton rezeg Louis flörtölő, huncut üzeneteitől válaszul az én újságolásomra.
- Szia - mosolygok rá - jó hétvégéd volt?
- A tiéd nyomába se ért, Kisanyám! Milyen volt a koncert? Mondtam már, hogy mennyire brutálisan édes kis család vagytok ti négyen? Összehozhatnál Niallel, annnnnyira imádom azt a srácot, Townes, olyan édes!
- Azt hiszem randizik valakivel - vonulok hátra, hogy átöltözzek, Cam pedig követ, mint egy hűséges kiskutya - de tényleg nagyon édes, ha szabad lesz egyből megemlítelek neki téged.
Lerántok egy hajgumit a csuklómról és apró, helyes kis copfba kötném a hajam, ha Cam hagyná.
- Mi az a nyakadon? - kerekednek el a szemei hirtelen, én meg zavartan kapok oda attól tartva, hogy valami undorító bogár az. - Townsend Campbell, neked kiszívták a nyakad?!
- Mi? Nem! Miről beszélsz? - rontok oda zavartan, melltartóban a tükörhöz, mely által szembesülök azzal, hogy a nyakamon tényleg van valami, ami eddig jól megbújt a hajam mögött, most azonban bőszen vigyorogva, vörösen integet.
- Dehogynem! - sipákolja. - Te jó ég, Townes, most már tényleg biztos vagyok benne, hogy az én hétvégém a tiédhez képest semmi volt! Mondj el mindent!
Rákvörös arccal fordulok el, és megpróbálom az öltözködéssel lefoglalni magam, míg ő tovább hablatyol és könyörög, hogy számoljak be mindenről.
- Kizárt dolog - rázom a fejem, és elsétálok mellette, hogy beálljak a pultba és ellenőrizzem meg betöltsem a gépeket.
Kizárt, hogy beszámoljak arról, milyen váratlanul kötöttem ki az ágyában, és engedtem magamhoz, vagy arról, hogy utána hogy estünk egymásnak minden lehetséges helyen és időben, amikor a gyerekeink nyugovóra tértek. Nem fogok beszámolni az érintéseiről, a csókjairól, arról a foltról a nyakamon, vagy akár bárhol máshol.
Megint rezeg a telefonom, és amikor ránézek az arcom újra felforrósodik. Nem ír mocskos és udvariatlan dolgokat, nem küldözget magáról illetlen képeket, mint valami neveletlen, nagyképű kölyök, csak egyszerűen olyan drámaian édes, túlreagált módon tudja közölni a hiányomat akár csak maga mellől, akár az ágyából, amit az én összefoltozott szívem nagyon nehezen dolgoz fel.
- Mi az? - robban mellém Cam - Mit ír?
- Cam, kérlek! - fordulok el nevetve, és a készüléket a fejem fölé tartva egy rakás emojival és szívecskével válaszolok, mint valami 12 éves kis csitri.
- Townes, mint kiderült a hétvégédet ennek a tökéletes férfinek az ágyában töltötted, és nem azon van a hangsúly, hogy mennyire helyes, édes, és híres ez a pasi, hanem azon, hogy 5 év után ágyba vitte a legjobb barátnőmet! Muszáj legalább egy kicsit mesélned róla!
- Ki kell nyitnunk - túrok a hajamba megadóan sóhajtva.
- Jó volt? - mereszti rám a szemeit. - Vigyázott rád?
Elfordulva bólintok, és ellenőrzöm a sütiket, amiket már az érkezésem előtt gondosan kipakolt a pultba.
- Fájt?
- Nem - préselem ki magamból.
- Nem is úgy nézel ki - vizsgálgat vigyorogva, és vállat von. - Mikor? Hol voltak a törpék?
- Aludtak - nevetek kínosan, pipacspiros fejjel - a koncert után.
És hajnalban, reggel a zuhanyzóban, délután amíg szundiztak, minden adandó percben.
- Baszki, ezek után én is Niall Horan koncertre akarok menni, még mielőtt tényleg pókhálós leszek! - jelenti ki hangosan, de feloldva a zavaromat, mert önfeledten nevetni kezdek.
- Szólok pár szót az érdekedben.
- Úgy örülök neked, Csajszi! - vágódik hirtelen, kitárt karokkal hozzám. - Jobban megérdemled őt és ezt, mint bárki más!
- Jaj, Cam - fonom köré esetlenül a karjaim.
- De tényleg - szorongat - úgyhogy légyszíves ne törődj azzal a barommal, bármit is csinál, jó? Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, nem is kell, csak tudd, hogy attól, hogy a gyereked vérszerinti apja, még nincs joga semmihez amihez azt hiszi, hogy igen, ahhoz pláne nem, hogy belerondítson a boldogságodba.
Bólintok. Camila néha borzasztóan kelekótya, kapkodó, és tolakodóan kíváncsi, de ettől függetlenül az egyik legkedvesebb, legjólelkűbb ember akit ismerek, amit az is bizonyít, hogy ő maradt az egyetlen barátnőm a gimiből. Népszerű lány volt, én is az voltam, és amikor elkezdődött az az egész Finnel nyíltan mellettem állt, és akkor is büszkén csacsogott mellettem, amikor már jócskán gömbölyödött a pocakom, közben pedig gyilkos pillantásokat lövellt mindenki felé.
Szóltam neki, amikor beindult a szülés, és a szüleim után ő volt az első, aki berongyolt, és vicceskedve megkérdezte, hogy mikor lesz újra használható az alsótestem, mert apát kell kerítenünk a gyerekemnek, aztán ránézett a lányomra és elbőgte magát. Ő szerezte nekem ezt a munkát, minden alkalommal amikor közbejön valami ő ugrik be helyettem és emiatt nem vár el semmit, egyetlen szót sem szól, és úgy az elmúlt 5 évben tényleg ő volt, és ő az a személy, akire bármikor, bármilyen helyzetben számíthatok, és aki mindig örül nekem.
- Köszi - szorítom magamhoz - igyekszem.
- Nyissunk ki, Bébi, mert elég felhős az idő, és kell egy hely a sok nagyvárosi kényelmesnek, ahová menekülhetnek - bontakozik ki a karjaimból, és az ajtóhoz siet, hogy megfordítsa a táblát - Egyébként nagyon jól áll neked, hogy tudod... - vigyorog - tisztára kivirultál.
- Hülye vagy - kacagok, de tudom hogy igaza van, én is láttam már tegnap is, de ma reggel főként, hogy az arcom mennyivel derűsebb, és a szemeim élénkebben csillognak.
A kedvem is sokkal jobb, akkor is bájosan és kedvesen viselkedek, amikor a vendég velem pont nem az, vagy épp visszahozza a kávéját, mert nem ízlik neki. Az a munkám, hogy bájos és kedves legyek, miközben kávékat készítek és eltakarítok mások után, és mindig igyekszem jó képet vágni a dologhoz, mert nagyon szükségem van erre a munkára, sokszor mégsem tudom megállni az ilyeneket szemforgatás és megjegyzések nélkül, most azonban az sem tudná elrontani a kedvem, ha kirúgnának. Egy dolog viszont elrontja, egy ember, aki ott áll az óvoda kapujában, amikor a dzsekimet éppen csak felkapva, csapkodó esőben átrohanok Caráért.
- Mi a fenét keresel itt? - nyílnak óriásira a szemeim.
- Jöttem a lányomért - von vállat, miközben egyébként a szemem láttára megbámul egy anyukát, aki kettőnk között siet el.
- Felejtsd el! -  vetem oda, és elindulok befelé, de követ, és ettől azonnal ideges és feszült leszek. Honnan a francból tudja, hogy hova jár a lányom?
- Szóval abban a kávézóban dolgozol? - csapódik mellém, és a kezével a kötényem felé nyúl, amin ott van a logónk.
- Kénytelen vagyok - ütöm el a kezét - tudod, én nem tudtam egyetemre menni, hogy olyan nagymenő legyek, mint te.
- Mit is akartál tanulni? Kriminálpszichológiát? Sportmenedzsmentet? 
- Bárhová bekerülhettem volna - vonok vállat - de tudod, végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult az életem - rántom le a hajgumit a csuklómról, amivel reggel végül nem kötöttem össze a hajam a nyakamon éktelenkedő folt miatt, most azonban a fejem tetejére, egy kontyba fogom. Lássa csak, annyira szemét vagyok, hogy a szeme láttára ugranék Louis ölébe, ha lehetőségem lenne rá.
Gyűlölöm ezt az embert, és ez minden alkalommal amikor látom egyre fokozódik.
- Szóval még mindig itt tartunk - fújtat.
- Örökké itt fogunk tartani - vágok vissza - ha műsorozni kezdesz az óvodában, Cara és az óvónők előtt, lemondhatsz arról, hogy valaha is újra láthatod!
- Igen, ezt is hallottam már - tárja szélesre az ajtót, és tettetett udvariassággal beenged maga előtt.
Már közel sem vagyok olyan magabiztos, mint reggel, mert megint furcsán néznek rám, most azonban a mögöttem koslató férfi miatt, aki nem az, akivel köztudottan együtt töltöttem a hétvégét, és legutóbb itt járt velem.
Meglepődök, mert Cara már a cipős szekrénykéjénél ül, és amikor belépek nem pattan fel, hogy a nyakamba ugorjon, csak gubbasztva megjegyez valamit, amit sosem szokott.
- Elkéstél, Mami! - hányja a szememre, és furcsa pillantásokat vet Finnre, aki szokásosan előadja magát, és felkapja a kis kabátkáját, meg látványosan nézelődik az oviban.
- Ne haragudj, Édesem - veszem el a férfitől a kis kabátot anélkül, hogy elszakítanám - feltartottak, de siettem.
- Nem is köszönsz Apunak, Cara?
Nem válaszol, csak feláll, beledugja a kezeit a kabát ujjába, összehúzza magán, és nyűgösen a lábamhoz bújik.
- Mi a baj, Kisbabám?
- Semmi - mormolja - hazamegyünk?
- Tudod, hogy még egy kicsit dolgoznom kell, Cara - simogatom a haját - nem érzed jól magad?
- Hazaviszem! Majd én törődök vele, ha nem jól van!
- Nem - bújik a karjaimba - Anyuval megyek haza, te nem jössz!
Ez még engem is megdöbbent, ugyanakkor ennél hatásosabb semmi sem lehetne, mert Finnley szintre hátrál egy lépést meglepetésében, és szorosra zárt szájjal elhallgat. 
- Kaphatok teát és sütit? - fogja meg a kezem.
- Persze - annak ellenére hogy 5 éves, és nehéz, a karjaimba veszem, és hagyom hogy úgy rám csimpaszkodjon, mint egy kis majom.
- Minden rendben volt ma Carával? - torpanok meg az egyik óvónő előtt, nem törődve azzal, hogy Finn a hátunk mögött áll.
- Hogyne, Ms Campbell - pislog nagyokat megdöbbenten - Cara nagyon jó kislány.
- Tudom - bólintok - de jól érezte magát?
- Nem tűnt úgy, hogy bármi baj lenne. Rosszul érzed magad, Kincsem?
A fejét rázza, de nem válaszol, csak a nyakamba temeti az arcát én meg tehetetlen vagyok, mert jelenleg nem tudok semmit sem tenni érte.
- Majd otthon beszélgessünk, Mami - motyogja, miközben kifelé tartunk.
- Rendben, Baba - puszilom meg a haját - beszélgetünk, azt csinálunk amit csak akarsz.
- De csak ketten - emeli fel a fejét, és Finnre néz - nem akarok most veled lenni.
- Értem - hallom a válaszát - rendben, Cara, majd máskor.
- Figyelj csak, Babu, mintha úgy láttam volna, hogy Preston is a vendégünk ma.
- Tényleg? - kapja fel a fejét. 
- Aha - ballagok a munkahelyem felé, és a fejére húzom a kapucniját a csapkodó eső ellen.
Finnley nem jön utánunk, lemarad, valamikor megfordul, és csak annyiból tudom, hogy elmegy, hogy Cara annyira udvarias, hogy elköszön tőle, én meg megint megnyugszom. Borzasztóan zavar a jelenléte, hogy a nyakamban liheg, néz, megjegyzéseket tesz, hozzáér a gyerekemhez, nélküle minden sokkal de sokkal jobb, Cara problémája pedig nem olyan nagy, mint amilyennek elsőre tűnt, a lányom ugyanis csak éppen ma döbbent rá arra, hogy szerelmes, és ez pont annyira letaglózza, ahogy engem is a saját érzelmeim.

2018. augusztus 4., szombat

28.rész

Sziasztok!
Hosszabbra terveztem ezt a részt, végül "csak" ez lett belőle, de valahogy nem is érzem hiányosnak. 
Legutóbb amikor itt jártam elfelejtettem közölni veletek, amit a közösségi oldalamon már megosztottam, és illő lett volna itt is, mert tőletek kértem segítséget az utolsó elkeseredett pillanataimban. Az ELTE BTK kommunikáció és média szakos hallgatója lettem, nem azért, mert nem volt más ötletem, vagy mert itt nincs matek, hanem mert ez volt a vágyam, ezen az úton akarok elindulni, és mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy sikerült, nektek pedig hálás vagyok, mert segítettetek, támogattatok, elviseltetek. Köszönöm! 
N.x


Townsend Campbell

Ujjak simítanak végig a gerincem mentén, miközben összegömbölyödve, csukott szemmel heverek. A bőröm még olyan érzékeny ezekre a finom érintésekre, hogy minden alkalommal, amikor a fenekemtől visszatér a nyakamhoz kellemes, borzongató libabőrözés uralkodik el rajta.
Nem nyitom ki a szemeim, a légzésem még mindig egyenletes és nem vagyok igazán a tudatomnál, de újraélem az éjszaka emlékeit, hogy az elmúlt 5 évben most először nem gondoltam át egy döntést egymilliószor, csak sodródtam az árral és hagytam megtörténni.
Azóta nem voltam együtt senkivel, mióta terhes lettem Carával, és előtte is csak néhány alkalommal, mert megvárattam Finnt, és utólag már tudom, miért nem bíztam meg benne 100%-ban.
Ebben a férfiben, aki most a karjaiban tart jobban megbízok, mint saját magamban.
A szám kiszárad annak az emlékétől, ahogy imádta minden milliméteremet, főként a számomra kínos területeket, amik megváltoztak a szülés után, és már soha nem is lesznek a régiek. Vékony vagyok, de teltebb mint tinédzser koromban, a felsőcombomon csíkocskák húzódnak, jelek, amiket az én édes kislányom hagyott rajtam, és amik sosem fognak elmúlni, de nem is akarok tőlük megszabadulni. A hasamon is vannak, fényben furcsa, topáz fényűek, és büszkén viselem őket, mert nem véletlenül vannak rajtam, de a női hiúságom akkor is aggódott amiatt, hogy miért akarna valaki egy ilyen 22 éves lánnyal lenni, ha kaphat egyelőre teljesen makulátlant is.
Megütöttem vele a főnyereményt, és ebben nem is lehetnék biztosabb.
Finnel két esetlen kölyök voltunk, vele meg egy nő és egy férfi, és elmondhatatlanul nagy különbség van a kettő között. Vele az esetlenségem, és azon tudat ellenére sem volt kínos, hogy 5 éve nem csináltam ilyesmit, és szültem egy gyereket. Csináltunk valamit, ami csak azért nem feledtette el velem a tényt, hogy anyuka vagyok, mert kínosan ügyelnünk kellett arra, hogy ne legyünk túl hangosak, de most újra nőnek érzem magam, értékesnek, igazán szépnek, és a fejem kótyagos attól, amit átéltem.
Elfelejtettem, hogy milyen is ez az egész, és újra átélni ennyi év után pont olyan megdöbbentő volt, mint az első alkalomkor. Megdöbbentően csodálatos, intim, és felemelő.
Vele kapcsolatban többet semmit nem gondolok át annyiszor, mint ahányszor a randizást, hogy hogy mondjuk el a gyerekeinknek, és mi lesz, ha nem működik.
A karja a derekam köré fonódik és bár egymáshoz simulunk mégis még közelebb próbál húzni magához, az arcát a hajamba temeti és megpuszilja a vállam majd az arcom azon részét, amelyet elér.
Nem csak nekem jelent sokat amit csináltunk, hanem neki is.
Megrebbenő szempillákkal, álmosan nyitom ki a szemem, és amikor az éjjeliszekrényen álló digitális órára téved a tekintetem megdöbbenek azon, hogy Cara vajon miért nem rohangál a házban utánam kiáltozva, vagy próbál bejutni, végül úgy döntök, inkább nem kapok most szívrohamot, mert igazam volt, sokáig fog aludni a tegnap éjszaka miatt.
Fészkelődve megfordulok a karokban, amik egy pillanatra sem engednek el, és a szívem nagyot dobban a kócos haj, és az álmosan megviselt tekintetű, borostás, mosolygó gyönyörűség látványától. Tényleg gyönyörű, annyira, amennyire csak egy férfi gyönyörű tud lenni.
- Szia - nyúl az arcom felé, és eltolja a szemem elé hulló zabolátlan tincseket.
Válaszul megpróbálok még közelebb bújni hozzá, és megpuszilom a kulcscsontját beborító It is what it is felirat első betűjét. Meglepő, hogy mennyire illik most ide ez a mondat.
- Szia - motyogom, és jólesően felsóhajtok. Túlzás lenne azt mondani, hogy kipihent vagyok, mert attól ez az állapotom nagyon messze van, de talán egész életemben nem ébredtem olyan kellemesen, mint most. - Ugye nem álmodtam? - kérdezem esetlenül, elpirulva.
- Ha igen, akkor ugyanazt álmodtunk - vigyorodik el, és ettől a mosolytól összerándul a gyomrom. - Ugye nem bántad meg? Ez annyira nem rád jellemző, hirtelen döntés volt.
- Egyetlen pillanatát sem bánom - kúszok fel az arcához, és megpuszilom.
A csupasz bőrünk egymáshoz feszül, de ez most valamiért egyáltalán nem zavar, pedig azt hittem, hogy előjön majd a szégyenlősségem, vagy kínosan fogom érezni magam, de ennek nyoma sincs. A mellkasára húz és hosszan megcsókol, az ajkaim duzzadtak az órákkal korábbi eseményektől, de ugyanolyan mohón kapok utána. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így ér véget az estém, vagy így kezdődik a ma reggelem.
- Szerintem még órákig aludni fognak - mormolja a fülembe, majd lejjebb mozdítja a fejét, és megcsókolja a nyakam.
- Carát ismerve én ebben nem lennék olyan biztos - kuncogok, és kicsit eltolom magamtól, csak hogy az állát megfogva a szemébe tudjak nézni.
- Nagyon gyönyörű vagy - húzza a kezem a szájához - főleg most.
- Kócosan és gyűrödten? - vonom fel a szemöldököm.
- Aha, pontosan így - mosolyodik el - zuhanyozz velem.
Kiszárad a szám, és már épp tiltakozni kezdenék, amikor eszembe jut, hogy pont most fogadtam meg, hogy többé nem gondolkodok vele kapcsolatban annyit, úgyhogy ülőhelyzetbe tornázom magam a mellkasán, és alig bírom ki, hogy ne nevessek, amikor ő is felhúzza magát, átölel, és olyan könnyedén kap fel, mint ahogy Freddie-t és Carát dobálja.
Tegnap este is pont ilyen könnyedén emelt fel, és annyira gyengéd volt velem, akár egy lepke, a karjai biztonságot és bizalmat nyújtottak, és nem csak a szája, hanem az egész arca, a tekintete, mindene azt üzeni nekem, hogy minden rendben lesz velünk. Minden rendben van.
Az arcom a vállába temetve kuncogok, és közben imádkozok azért, hogy aludjanak még legalább egy órát a gyerekeink, vagy legalább ne pont most ébredjenek fel, és jöjjenek ki a szobáikból, amikor Louis úgy cipel be a fürdőszobába, mint egy ősember a nőjét a barlangjába. Újra 17 évesnek érzem magam, csak most nem a szüleink megjelenésétől rettegek, hanem attól, hogy két értetlen gyerek előtt kell majd kimagyaráznunk magunkat, de beviszi a fürdőszobába és bezárja az ajtót, belőlem meg kitör a nevetés.
- Mit mondtunk volna nekik, ha meglátnak? - kapaszkodok a nyakába, és annak ellenére is szorosan ölelem a lábaimmal a csípőjét, hogy letesz a mosógép tetejére, amit amúgy valószínűleg nem is használnak.
- Gőzöm sincs - szórja mellém a markában szorongatott apró csomagokat, majd a hajába túrva néz rám, és hirtelen meglátom a szemében megvillanó huncutságot - hogy dolgozunk a kistesón, csak épp kistesó nélkül? Amikor végzünk kidobjuk a kukába.
- Undorító vagy! - csapok nevetve a vállára, aztán hirtelen mégiscsak a szám elé kapom a kezeim, mert nem hangszigeteltek a falak, a kezem viszont gyorsan felváltja a szája, ami egy sokkal kellemesebb módja az elhallgattatásomnak, és az övének is.
Csak a szájával ér hozzám és mégis minden egyes testrészem megfeszül, a gyomrom feszült kis görccsé válik. Az első csókom undorító volt, szerencsétlen és nyálas, amikor pedig a srác beleerőltette a nyelvét a számba öklendezni kezdtem, ez azonban, és az összes többi, amit eddig megosztottunk egymással szavakkal leírhatatlan. Az ajkai gyengéden simogatják az ajkaim, az ujjai a hajam és a bőröm, vagy erősen, biztos kezekkel fogja a derekam, és a nyelvével nem kutakodik a számban, vagy próbál lejutni a torkomon, csak néha összetalálkozunk, és olyankor kellemes borzongás rohan végig a gerincemen. 
Megnyitja a vizet, miközben még mindig rajta csimpaszkodok, beállítja a megfelelő hőfokot, aztán becipel alá, és én tényleg marhára hálás vagyok Finnek azért, mert időben eltakarodott az életünkből, és hálás vagyok annak a béna pasinak is, aki annyira kiborított, hogy a legrosszabb oldalammal felkeltettem Louis érdeklődését, a hülye exbarátnőjének, aki meghátrált, meg az összes újságírónak, akik miatt itt kötöttünk ki, legfőképp pedig neki, mert létezik, és mert éppen engem akar, éppen így ahogy vagyok, kívül-belül.
Elnyílt ajkakkal, megbabonázva nézem a hajáról az arcára, a vállára, a mellkasára, és végül közénk berohanó cseppeket, és egyetlen pillanatra sem jut eszembe, hogy szégyelljem magam azért aki vagyok, vagy azért amit és ahol csinálunk. Amikor legutóbb ezt tettem olyan gátlások száguldottak a fejemben, amelyek a maiakhoz képest apró hülyeségek, tinédzser fejjel viszont óriási gondot okoztak. Hogy észreveszi-e a borotválkozásnál véletlen kihagyott csíkot a lábamon, a testem indokolatlan helyein felbukkanó apró szőrszálakat, a pöttyöket a bikinivonalamon. Csak sötétben akartam ezt tenni, hogy ne legyenek láthatóak a hibáim, most viszont egy 4 éves gyerek édesanyjaként egy kék csempés fürdőszoba falának feszülve, nappali világosságban egy olyan férfivel vagyok együtt, aki bárkit megkaphatna, modelleket, színésznőket, olyan lányokat, akik nem eldobhatós borotvával kaszabolják össze magukat, és mégis én kellek neki, annyira, hogy a lökéseitől csak azért nem kiabálok, mert a fogaimmal néha megkapom a vállát. Hallom a fülemben a nyöszörgését, az állatias morgásait, amik mégis valahogy a nevembe fulladnak, és büszke vagyok magamra, mitöbb, az önbizalmam az egekben van, mert én kellek neki, ennek a tökéletes férfinek aki hibátlan lányokat, gyönyörű hercegnőket kaphatna meg pont én kellek.
Neki csak a dereka körül van egy törölköző, én viszont talpig bebugyolálva, lábujjhegyen szaladok utána vissza a szobájába. Az ajtók egyáltalán nem jelentenek akadályt a gyerekeknek és biztonságot nekünk, de azért mégiscsak jobb itt lenni, mint a folyosón ólálkodni, ahová egyszerűen csak kibotorkálhatnak és megkérdezhetik, hogy miért fürödtünk együtt.
Felszedem a földről a tegnapi pólóját, és amikor kihúz egy fiókot benne alsóneműkkel elcsenek egyet, és belebújok. A pólójának jó illata van, pont mint neki.
Összegyűjti egy kupacba a padlón szétszóródott ruháinkat, sunyi mosollyal lógatja az ujjáról a csipkés melltartómat, majd ugyanezt tenné a sima, fekete színű franciabugyimmal is, ha nem marnám el, és dobnám a szoba legtávolabbi sarkába.
- Ez volt a szexi bugyid? - biggyeszti az ajkát, és leheveredik az ágyra. Összefut a számban a nyál a látványától.
- Majom - lököm meg a fejét, és mellé heveredek - mi bajod vele?
- Semmi - von vállat - amíg lejön, addig semmi.
Azt kívánom, bárcsak ketten lennénk, és nevethetnék hangosan, visíthatnék, miközben játékosan dulakodunk és maga alá gyűr, és bárcsak ne kellene mindjárt elkezdenünk a napot azzal, hogy reggelit készítünk, gyereket öltöztetünk, felnőttként viselkedünk. Bárcsak csak egyetlen napig ketten lennénk, és nem kellene felkelnünk innen semmiért, ugyanakkor azt is tudom, hogy én érezném magam a legrosszabbul, ha nem lenne velem a lányom egy teljes napig.
Az ölébe telepszek, szemben vele, miközben a hátamat simogatja és böngészni kezd valamit az interneten. Tájékoztat arról, hogy rengeteg kép készült rólunk, és a rajongói csak pozitív véleményeket írnak, azt, hogy Cara nagyon aranyos és én is kedvesnek tűnök, és hogy Lou sugárzik a boldogságtól, amit meg is érdemel.
A vállára hajtom a fejem és csukott szemekkel mormolok valami visszajelzést azokra amiket mond, aztán elteszi a telefonját és újra csak az enyém minden figyelme.
- Fájt - kérdezi a hátam simogatása közben - amikor megszületett Cara?
- Elképesztően - mormolom - mintha széttépnének.
- Nem voltam ott, amikor megszületett Freddie, csak később - nyel nagyot idegesen, bűntudatosan.
- Nem akarnám, hogy engem így lássanak - simogatom a tarkóját - ez eléggé... Embertelen.
Halkan hümmög, én pedig egy szót sem szólok, csak a karjai közé simulva élvezem a közelségét és a csendet, ami néhány másodpercig körülvesz minket, amíg újra fel nem tesz egy nagyon intim, de jogos kérdést. Elég bátor ahhoz, hogy feltegye, én meg ahhoz, hogy megválaszoljam.
- Amikor éjjel megkérdeztem, azt mondtad, hogy nem fáj amit csinálok - halkítja le méginkább a hangját - és tudom, hogy utána tényleg nem, de eleinte? Fájdalmat okoztam neked?
- Csak amíg leszedted a pókhálót - nevetek bele a vállába, amivel átölel.
- Nem vagy normális - nevet rám vissza, és az ujjaival a combom simogatja - én ezt komolyan kérdeztem, te bolond nő! Azt olvastam, hogy szülés után megváltoznak az izmok, meg ilyenek.
- Szóval valami feneketlen mélységre számítottál, amiben akárhogy tapogatózol nem találsz fogást? Miért olvasgatsz egyáltalán ilyeneket?
- Townes, nemár!
- Te nem tartod furcsának, hogy a vaginámról beszélgetünk? - röhögök úgy, mint akinek tényleg elment az esze, de ez csak azért van, mert boldog vagyok, mert ő a másik felem, és ezt most már biztosra tudom.
- Én csak aggódom!
- Nem okoztál fájdalmat - érintem a számat a finom borostáihoz, amikkel érzékennyé dörzsölte az arcom - nem kell aggódnod, tökéletes volt.
- Jó - dörgöli az orrát a nyakamhoz - nagyon vigyáztam rád.
Tudom.
- Nem tartod undorítónak? - kérdezem hirtelen, meggondolatlanul. - Hogy egy olyan nővel vagy együtt, akinek a gyereke nem a tiéd?
Ahogy kiejtem ezt kiszárad a szám és döbbent arccal nézek magam elé a falra, ő azonban másodpercekig nem mond semmit, pedig a kérdésem sértő lehet számára.
- Nem - válaszolja végül - elég képmutató lennék akkor.
- Sajnálom, nem úgy gondoltam, csak néha elfelejtem...
- Tudom - nevet elnézően - de nem vagy kevésbé értékes miatta, és ez engem csak ösztönöz. Kelletek nekem Carával, és az, hogy az apja egy lúzer engem csak arra biztat, hogy legyek jobb nála.
- Az vagy - emelem meg a fejem, és megpuszilom az állát, miközben az visszhangzik a fejemben, hogy kellünk neki - sokkal jobb vagy, mint amilyen ő valaha is lehet.
- Nem próbál meg, tudod, visszaszerezni téged?
- Amikor minden szavába igyekszek belekötni? - kuncogok - Nem, nem hinném, hogy vissza akar kapni, és különben is, próbálkozhat, akármivel áll elő, ezt nem dobom el magamtól.
- Piszok féltékeny vagyok rá - motyogja bele a bőrömbe - bárcsak az én életembe léptél volna be akkor, és nem az övébe.
- 16 évesen? - kuncogok, és kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek - Ha elmentem volna egy koncertetekre észreveszel?
- Talán -  helyez játékos puszit az orromra - százezrek között is, és lecsuktak volna kiskorú megrontásáért, mert biztos vagyok benne, hogy már akkor is olyan ellenállhatatlan voltál, mint most.
- Kár lett volna érted, és azért, amit elértetek - simogatom a tincseit bódultan - talán így a legjobb.
- Nem panaszkodhatom - mosolyog rám - gyere, készítsünk valami reggelit, és azt hiszem a fiatalokat is illene lassan felébreszteni, ha nem akarjuk, hogy egész éjszaka műsorozzanak, és reggel fájjon oviba menni.
- Kihagyhatják a délutáni alvást - vonom meg a vállam.
- Nem hagyhatják - pillant rám huncut tekintettel, miközben feltápászkodik, és a kezeit nyújtja felém, hogy felhúzzon - a délutáni alvás nagyon fontos.
Igen, az.
- Szeretnél palacsintát reggelizni? - bújok hozzá, miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn.
- Nem, most nem - nyom puszit a homlokomra - mert azt te csinálnád meg, nemdebár? Márpedig ma én készítek reggelit, te csak és kizárólag nézheted.
- Tetszik az ötlet - kuncogok, és követem a konyhába.
Feltelepedek a pultra és onnan kísérem figyelemmel a munkálkodását, hogy előkészíti a terepet bundáskenyér készítéshez, felrak egy adag vizet forrni, és közben mégis meg-megáll, hogy adjon egy puszit, megsimogasson, vagy csak kicsit elvarázsolva, mosollyal a szája sarkában rám pillantson, aztán amikor a gyerekeink egyszerre, egymást követve, a szemüket dörzsölgetve botorkálnak le a lépcsőn mindketten nagy mosollyal eléjük rohanunk, és egyáltalán nem érzek féltékenységet, amikor Freddie-vel együtt Cara is előbb az ő karjaiba omlik.
- A tegnapi volt életem legjobb napja- mormolja a kislányom a nyakába kapaszkodva, és a szája a mondat végén "A" betűt formázva nyílik el, hogy azt mondja, Apu, de Freddie-re és rám pillantva elharapja a szót.
- Az enyém is, Kicsim - nyom mindkettejük fejére puszit, majd a sunyi, játékos, de mégis felhőtlenül boldog mosolyával rám néz - az enyém is.
Meg az enyém is, az új életem legjobb napja. 

2018. július 28., szombat

27.rész


 Townsend Campbell

Cara egész nap úgy be van zsongva, hogy lelőni sem lehetne. A szokásosnál is hamarabb ébredt és nem törte magát azon, hogy esetleg megpróbáljon visszaaludni, vagy csendben elfoglalja magát, hanem az ágyamba vetődve ugrándozva, visítozva örült annak, hogy eljött a várva várt napja, és végre koncertre megyünk. Már találkozott Niallel, de ettől nem kevésbé izgatott, sőt, de nem hibáztathatom semmiért, és meg is értem, tulajdonképpen fogalma sincs róla, hogy milyen egy koncert, ez valami új dolog számára, teljesen érthető, hogy majd' felrobban az izgatottságtól.
Alig tudom lebeszélni arról, hogy ébredés után ne azonnal az estére kiválasztott ruháját vegye fel, a sokkal korábbi ébredése miatt pedig már délben annyira fáradt, hogy mindenen kiborul, a legjobban pedig azon, hogy nagyon álmos, mégsem hajlandó lefeküdni. A szőnyegen alszik el a játékai között, én meg nem merek hozzányúlni hogy felvegyem és bevigyem a szobájába, úgyhogy csak óvatosan a feje alá csúsztatom a kispárnáját és betakargatom. Olyan csendben vagyok mint egy egér, nehogy felébredjen, mert muszáj kialudnia magát ahhoz, hogy bírja este, szerencsére pedig be is pótolja a reggel kimaradt órákat, és amikor magától felébred újra jókedvű, kipihent, és nyüzsgő, de ez meg sem közelíti azt az állapotot, ami végül akkor uralkodik el rajta, amikor távolról meglátja az interneten már többször nézegetett épületet ahol a koncert lesz, és a rengeteg izgatottan várakozó lányt, akiknek a pólójáról Niall mosolyog vissza.
- Én is kaphatok ilyen pólót, Anyuci? - néz rám könyörgő szemekkel, a lányokra mutogatva.
- Nem tudom, hogy van-e olyan kicsi, mint amekkora neked kell, Baba - nézek rá szomorúan.
- De jó lesz ilyen nagy is, majd belenövök! - erősködik.
- Biztos vagyok benne, hogy Niallnek van akkora pólója, amekkora neked kell, Cara - kacsint hátra Louis.
Parkolóhelyért körözünk a belvárosban de lehetetlen találni, a helyszínhez közel pedig pláne képtelenség, mert minden út le van zárva, így kénytelenek leszünk visszametrózni, ha végül találunk egy helyet, amit nem bánok, csak kicsit tartok ettől a mai megjelenésünktől. Itt csak olyan emberek lesznek, akik ismerik Louis-t, sokan talán érte is pont annyira odáig vannak, mint a kis ír barátjáért, és talán nagyon nem tetszik nekik az én létezésem, ami tulajdonképpen teljes mértékben hidegen hagy, csak Carát és Freddie-t nem akarom kitenni semminek, amitől megijedhetnek.
- Biztos vagy benne, hogy együtt menjünk? - harapdálom az alsó ajkam, amikor végre sunyin, lesből betámadva elfoglalunk egy parkolóhelyet, ami épp felszabadul, és amire egyébként legalább hatan várnak még.
- Persze - mosolyog rám, és megsimogatja a kezem - nem kell aggódnod, minden rendben lesz, tudják hogy jövünk.
- Ezzel most nem nyugtattál meg - nyílnak nagyra a szemeim.
- Mármint a biztonságisok - neveti el magát - ők tudják, és vigyázni fognak ránk, ha valami esetleg történik, de nem fog, csak ne álljatok szóba senkivel, oké? - pillant hátra a visszapillantó tükrön keresztül az izgatott gyerekeinkre.
- Miért ne? - pislog nagyokat Freddie, és Cara is szólásra nyitja a száját valószínűleg azért, hogy ugyanezt a kérdést feltegye.
- Mert sietnünk kell - mosolyog rájuk, és kioldja a biztonsági övet.
- De most nem is ott vagyunk - rémüldözik a lányom, és üvegessé válik a tekintete.
- Mert metróval megyünk vissza, kisbabám - oldom ki én is magamat, hogy kikászálódjak.
- Nem muszáj azzal mennünk - fordul hozzám Louis, amint mindketten az autón kívül vagyunk - hívhatok taxit aki bevisz minket a hátsó kijáraton, csak tudod, ez olyan... nem hétköznapi dolog.
- Így teljesen rendben van, ne aggódj - kerülöm meg a kocsit, és hozzá sétálok - nem kell különleges bánásmód, főleg ha te nem akarod.
- Vigyázok rátok - fonja a karjait a derekam köré - a lányok nagyon rendesek, hidd el, mindig megállok nekik és nagyon figyelnek Freddie-re, nem őrültek.
- Tudom - simogatom a borzas kis tincseket a tarkóján, majd magamhoz húzom az arcát. Ezernyi kis pillangó kel életre a hasamban, amikor egymáshoz érnek az ajkaink és a derekam köré fonja a tetoválásokkal tarkított karjait. Mindig is tetszettek, de sosem hittem volna, hogy végül valaki olyannal leszek együtt, akinek ennyi van, de rajta már fel sem tűnik, és ez a legkevesebb, ami igazán érdekel. Ő a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, és az enyém.
Apró kis kezek kezdik csapkodni az autó üvegét és másodperceken belül hangok is társulnak hozzájuk azt kiabálva, hogy engedjük ki őket, úgyhogy nevetve elválunk egymástól és kiszedjük a gyerekeinket a kocsiból.
Hetek óta nem voltam a belvárosban, metrózni pedig végképp nem metróztam már egy ideje, úgyhogy egy kicsit meglepődök azon, hogy mennyi ember van, az pedig valóságos sokként ér, hogy az Eventim Apollo előtt sátrat vert Niall Horan rajongó lányok a metrót is elborítják, és minden szem ránk tapad, amikor a gyerekeinket magunkhoz szorítva a felszállókkal együtt mi is megjelenünk, de annak ellenére, hogy Cara hangosan felhívja a figyelmünket arra, hogy ők is oda jönnek, ahová mi, nem tör ki káosz. Nagy szemekkel, a telefonjukat szorongatva pislognak Louisra, és látom, hogy egy mellettünk álló lány erősen remeg, de nem kezdenek sikítozni, és nem is ugranak a torkomnak, az egyikük még fel is áll, és kedvesen átadja a helyét a gyerekeinknek. Nem akarom hangosan beismerni, de igenis félek egy kicsit, mert a hírekben időről-időre felbukkan, hogy mennyire kicsinálnak sztárokat és a családjukat, barátnőiket az őrült rajongók, de Louisnak igaza volt, ezek a lányok nagyon rendesek, pedig valószínűleg nagyon szeretik azt a férfit, aki miután leülteti a gyerekeinket megfogja a kezem, és az oldalához húzva megpuszilja a fejem búbját, miközben mindketten kapaszkodunk.
- Azért néz mindenki minket, mert ismered Niallt? - kérdezi félhangosan a lányom, mire morajló nevetés zengi be a kocsit
- Aha - válaszolja, és megsimogatja a fejét, majd Freddie arcát is. Ugyanazt adja mindkettőjüknek, ahogy én sem kezelem másképp Freddie-t, mint ahogy a saját gyerekem, és ez nagyon jól működik így. Cara jobban szereti őt, mint Finnt, és nekem ez így teljesen megfelel.
- És mert te is énekelsz, ugye? - boncolgatja tovább a témát.
- Igen, Cara - kuncogok, ekkor viszont Freddie felhívja valami érdekesebb dologra a figyelmét, és nem kérdezősködik tovább.
5 perc múlva leszállunk, és a kiáramló lánytömeggel együtt elindulunk az épület felé. Izgatott sikításokkal és morajlásokkal fogadja a már sorban álló tömeg a megjelenésünket, de ők sem törik át a kordont, csak integetnek, és köszönnek, miközben Louis szinte sugárzó boldogsággal az arcán néz rájuk, de nem engedi el a kezem, és nem tud integetni, helyette viszont mindkettőnk gyereke a vállunk fölött lelkesen integet az olvadozó tömegnek, miközben váratlan helyekről biztonságisok áramlanak ki, és kísérnek be minket.
- Sziasztok lányok! - kurjantja Freddie, és mindkét kezével integet meg puszikat dobál, ami azért meglepő, mert egyébként elég visszahúzódó kisfiú.
- Sziasztok! - kiabálja vadul csapkodva Cara is. - Most megyünk Niallhöz!
Ezt a nevet is sikongatás fogadja, majd beterelnek minket az épületbe, ahol még mindig vannak lányok, de ők csendesek és szinte vibrál a z izgatott feszültség belőlük.
- Megkaphatnám a jegyeiket? - szólítja le Louis-t egy magas pasi, miközben leteszi Freddie-t, és rendbe hozza az összegyűrődött pólóját, meg a borzas haját. Amikor felnéz elvigyorodik, a tekintetében felismerés villan.
- Anyunál vannak - nyúl az aprócska hátizsákom felé Cara, és amikor odaadom neki a jegyeket büszkén, egyesével nyújtja őket a férfi felé.- Ez anyáé, ez az enyém, ez Freddie-é, ez meg Louis-é.
- Köszönöm, hölgyem - mosolyog, és valami kis szerkentyűvel lecsipogtatja őket.
Szinte én is érzem azt az izgatott feszültséget, amit a lányom, és az összes többi itt tartózkodó lány, akik mind arra várnak, hogy találkozzanak egy személlyel aki nagyon fontos nekik. Színes ruhákban vannak kis virágfüzérrel a hajukban, ugyanolyan karszalaggal a kezükön, amilyet mi is kapunk, néhányan One Direction zászlót szorongatva, vagy éppen apró ajándékokat, és idegesen mászkálnak fel-alá, néhányan zokogva esnek ki egy ajtó mögül, ahová valószínűleg mindenki vár, egy lány pedig egyenesen Louis karjaiba szalad, és ettől újra sokkot kap.
Miközben a gyerekeink fesztelenül fel-alá járkálnak én nézem a férfit, aki egy idegen lányt ölel magához, és sikertelenül próbálja megvigasztalni, mert akármit is mond a lány még inkább rázkódni kezd, és két kézzel kapaszkodik bele a pólójába. Összeszorul a szívem miközben nézem és mégis mosolygok, mert annyira édes ez az egész, és annyira belsőséges pillanat, amit én sosem fogok igazán megérteni.
- Miért sír a lány? - kacsázik mellém Freddie, és aggodalmaskodva megfogja a kezem.
- Csak örül - simogatom meg a buksiját.
- És apu megvigasztalja? - jártatja a tekintetét rajtuk.
- Bizony - guggolok le mellé - és neki örül, mert az apukád egy nagyon fontos, és egy nagyon jó ember.
- Tudom - motyogja, és hozzám bújik. Néhány percig még szemléli őket, majd Cara után megy, aki épp egy csapat lány között üldögél és gondtalanul beszélget velük. Nem féltem, rajta tartom a szemeim és amúgy is látom, hogy soha, senki sem bántaná annak ellenére sem, hogy egy olyan nő gyereke, akire valószínűleg mindannyian féltékenyek egy kicsit a barátja miatt.
Niall óriási örömmel fogad minket, de nem boldogabban, mint Cara, aki kitárt karokkal rohan felé és a nyakába ugrik, mintha régi ismerősök lennének. Alig bírom visszatartani a könnyeimet miközben nézem, hogy milyen vidáman társalog vele, ölelgeti, majd Niall újra felveszi és szélesen mosolyogva fotózkodnak, vicces arcokat vágnak, és Cara puszit nyom az arcára. Éveket töltöttem el azzal, hogy haragudtam a világ összes férfijára azért, ami velem történt, most pedig itt vannak előttem ezek a fantasztikus pasik, akik imádják a lányom, szeretettel fogadnak engem, és olyan kedvesek, hogy a szívem szinte felrobban tőlük. Niallel középen végül csinálunk egy olyan képet is, amin mindannyian rajta vagyunk, és tudom, hogy amint megkapom elő is hívatom, és kikerül majd valahová a lakásunk falára, mert talán messze ez a legjobb élmény, amiben eddig részünk volt, és ez egyáltalán nem nekem köszönhető. Mindannyian kapunk egy kis ajándékcsomagot, Louis is, benne egy nyakba akasztós VIP valamivel, egy pólóval, sapkával, és a gyerekek kapnak 1-1 kis füzetet is. Még sosem láttam ilyen boldognak a lányom, és ahogy Louis nyakába kapaszkodva hálálkodik mindenért szívfacsaróan édes, az pedig, amilyen arcot vág ő is és Freddie is, amikor a soundcheck, és hosszú várakozások, valamint a hely megtelte után lekapcsolódnak a villanyok és elkezdődik az, amire napok óta várunk, leírhatatlan.
Ülőhelyünk van, de elveszítem a fejem és pont úgy ugrálok, ahogy a két kis apróság, és Louis ugyanezt csinálja, feltett karokkal üvöltjük a dalokat, amennyire a helyünk engedi táncolunk, és amikor Niall azt mondja a színpadon, hogy számára nagyon fontos emberek vannak most itt, és külön integet Carának és Freddie-nek, a lányommal együtt én is elbőgöm magam.
- Nagyon szeretlek, Anyuci! - üvölti tátott szájjal, a nyakamba borulva, és közben valahogy mégis Freddie kezét fogva. - Mindenkit!
- Mi is téged - szorítom magamhoz, és megpróbálom túlkiabálni az embereket, hogy hallja.
Végül amilyen gyorsan sírva fakadt olyan gyorsan meg is nyugszik, amikor elkezdődik a következő szám, én meg hirtelen a mellettem álló férfi karjaiba omlok, és pont úgy kapaszkodok belé, mint órákkal korábban az a lány.
- Köszönöm!
Válaszul a hajamba túrva magához húzza a fejem és megcsókol, én meg egyszerűen csak tudom, hogy jó helyen vagyok, és ennél jobb sorsom nem is lehetne.  

 Louis Tomlinson

Teljesen, totálisan, észveszejtően, fájdítóan beleestem ugyanabba a hibába. amibe egész életem során minden egyes alkalommal, de most mégis valahogy máshogy, valami kevésbé veszélyes módon, bár megőrjít az a köcsög, aki Townes és a jövendőbeli lányom körül ólálkodik.
Szerelmes vagyok belé, erősebben és hevesebben, mint eddig bárki másba, lángolóan, de nem perzselően, mert ez a szerelem talán nem fog megégetni, de éppúgy kialudni sem, ahogy az előzőek véget értek.
Nézem az arcát, ahogy ránevet az egyik legjobb barátomra, miközben gondoskodóan megtörli a fiam maszatos száját egy szalvétával, és szinte érzem eluralkodni magamon azokat az állatias ösztönöket, hogy szeretném elrabolni valahová, mint egy bunkó ősember, és kettesben maradni vele. Nem akarom megosztani őt Cara biológiai apjával, azt sem akarom, hogy a közelébe menjen, mert ez a nő muszáj, hogy az enyém legyen, így kell lennie, így van megírva, és ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy 10 ujjam van.
Cara Niall mellett ücsörög és mióta véget ért a koncert még elvarázsoltabb arccal nézi, mint előtte, de ez nem zavar, ahogy az sem, hogy beszélgetnek Townes-szal, az zavar, amikor a csajom felhív és hallom a hangján, hogy valamit megint mondott neki az a seggfej, látom, hogy felzaklatta és kiborította, de ezzel igazából csak nekem tesz jót, mert így minden esetben én vagyok a jófiú. De most nem akarok erre gondolni, visszacsatlakozok a beszélgetésbe, amiből valahogy kizökkentem, és közelebb húzom magamhoz Townes-t. Szinte vibrál a boldogságtól, és ez jó, nagyon jó, annyira, hogy ha kell minden este elmegyünk valahová, csak lássam ezt a mosolyt, a csillogó szemeket, és mindent, amit a mai napon.
Amikor Cara Niallnek dőlve elalszik, Freddie pedig kis híján belefejel a tányérba amiből eszik véget kell vetnünk a mulatságnak, és ami vicces, hogy erre is egyszerre jövünk rá, egyszerre fordítjuk egymás felé a fejünket kérdő tekintettel, majd egyszerre nézünk vissza a gyerekeinkre.
- Nialler, úgy tűnik, hogy lassan nélkülöznöd kell minket.
- Valóban? - néz végig megjátszott döbbenettel a pub közepén félig alvó apróságokon, miközben ő is álmos arccal dörzsölgeti a szemét. Nem csoda, fantasztikus koncertet adott egymagában, és már minimum 3 órája megállás nélkül pletykál a barátnőmmel rólam és a többiekről,
- Kivigyem a kis barátnőmet a kocsihoz? - simogatja meg Cara fejét, és az ölébe húzza.
- Ha nem baj - bólint aprót Townes.
Összeszedem a saját, kissé szétesett, álmos kisfiam, és a cuccainkat magamra aggatva, a mellkasomhoz ölelve, és a barátnőm kezét fogva együtt távozunk.
- Nagyon köszönünk mindent - öleli meg Niallt, miután berakja az elalélt kislányt a hátsó ülésemre.
- Nincs mit megköszönnötök - simogatja meg a hátát barátságosan - én köszönöm, hogy eljöttetek, és nagyon remélem, hogy tényleg jól éreztétek magatokat.
- Mintha nem láttad volna lentről - forgatom a szemem játékos gúnyolódással. El fogom neki mesélni, hogy az én szemszögemből milyen volt látni a barátnőmet és ezt a csoda kislányt a csoda kisfiammal együtt, ahogy jól érzik magukat.
- A közönségemre figyeltem, Tommo - élcelődik.
- A rajongóid meg az én karjaimba menekültek, annyira sokkoló volt a találkozás veled.
- Nem mintha a te karjaidban megnyugodtak volna - száll harcba ellenem Townes is.
- Áruló - sziszegem, de közben magamhoz húzom és megpuszilom a homlokát. Még mindig forró és piros az arca, a szemei pedig vidáman csillognak, pedig egyikünk sem ivott semmit, csak Niall egy sört.
- Ez van, a csajod az én oldalamon áll - lök oldalba nevetve az ír, melyre válaszul nyomok egy olyan barackot a fejére, amivel évekkel ezelőtt állandóan kínoztam.
- Húzz el!
- Ne felejtsd el megmutatni Townesnak a dalokat, amiket írtál! - kiáltja, miközben nevetve hátrál. - Most már te jössz, ne mindig csak én dolgozzak!
Felmutatom a középső ujjam, ő pedig vidáman integetve elköszön, és a saját, arrébb parkoló autójához szalad. Ez a kis sunyi.
- Milyen dalok? - nézek szembe egy kérdőn elkerekedő kíváncsi szempárral.
- Csak dolgozgatok néhány új dolgon - vonok vállat, és kinyitom neki az ajtót. - A mai nappal végleg felborítottuk a gyerekeink napirendjét.
- Talán végre aludhatunk sokáig - csillannak fel a szemei - Cara nem kel fel már reggel 6-kor!
Hálát adok azért, hogy Freddie hétvégente 9-nél előbb sosem hajlandó felkelni, majd megkerülöm az autót és beülök a helyemre. Csendben vagyunk amíg haza nem érünk, bár ez egy viszonylag hosszú út, mert London az éjszaka közepén is nyüzsög, de jó érzés velük együtt csendben hazafelé tartani, a gyerekkoromra emlékeztet, amikor a húgaim között a hátsó ülésen én is úgy aludtam, mint Freddie.
Fel sem merült bennünk az, hogy esetleg a saját otthonukba vigyem őket, automatikusan az én lakásomhoz hajtok, mert egyértelmű, hogy együtt töltjük az éjszakát, és tényleg nem érkezik ellenvetés.
Életem egyik legjobb döntése volt, amikor egy ugyanilyen éjszakán hazahoztam azt az elalélt, bolondos lányt, akivel éppen csak megismerkedtem, és az is a legjobb dolgok közé tartozik, hogy végül az életemben jelenlévő kellemetlenségek miatt kényszerültek hozzánk, és jutottunk el oda, ahol most vagyunk.
Csendben kiszedjük a gyerekeket a gyerekülésekből, és a házamba belépve szótlanul indulunk felfelé a lépcsőn, majd mindenki a saját szobájába. Én lefektetem Freddie-t, ő pedig lefekteti Carát, valószínűleg mindketten a lehető legóvatosabban bűvöljük le róluk a cipőiket, a nadrágjukat, a kis dzsekiket és a két réteg rövid ujjú pólót, ami Niallnek köszönhetően van rajtuk, és biztos vagyok benne, hogy ő is úgy üldögél egy ideig Cara fölött, a haját simogatva, ahogy én gyönyörködök a saját tejfölszőke kis porontyomban.
Mielőtt kimennék megjelenik az ajtóban és visszahúzódóan, mégis kíváncsian pillant a vállam fölött Freddie-re, amikor magamhoz ölelem.
- Alszik? - kérdezem a kislányára célozva.
- Mint a bunda - bólint aprót, és érzem hogy elmosolyodik - fantasztikusan érezte magát, Louis.
- Én is - mormolom a hajába.
- Annyira jó vagy hozzánk - suttogja, közben a hajamat simogatja a tarkómnál, ami miatt akaratlanul is lehunyom a szemeim.
Nem is tudja, hogy ő mennyire jó hozzám, hozzánk, mindenkihez a környezetében, még ahhoz a kis seggarchoz is, mert szóba áll vele és engedi, hogy lássa Carát.
- Szeretlek - mondom ki hirtelen, és még a saját ereimben is megfagy a vér egy pillanatra, de nem bánom meg, mert így van, és bár az emberek elég csúnyán dobálóznak ezzel a szóval mégis még mindig ez az egyetlen ami kifejezi, hogy mit érzek iránta, és nem igényel körülírást.
Kicsit döbbenten hajtja hátra a fejét és fürkészi az arcom, de állom a pillantását, nem kapom el zavartan a tekintetem, és ő nem is úgy néz, mintha nem értené, hogy ezt most miért mondom ki. A tekintetében felismerés villan, aztán az ujjait a hajamba vezeti és a homlokát az enyémnek dönti.
Nem égünk el benne, és nem is alszik ki. Nem hagyom, ezúttal nem.
- Én is szeretlek - ez az egész most nem olyan, mint amikor Carának mondtam, hogy szeretem őket, és az ő válasza sem ugyanaz, mint akkor. Most nem azért mondjuk, mert valakinek hallania kell, aki ettől nyugszik meg és érzi magát biztonságban, hanem azért, mert mi ketten ettől nyugszunk meg, és érezzük magunkat biztonságban.
Feszélyezve érzem magam attól a gondolattól, hogy az alvó fiamtól néhány méterre, a gyerekszobában essünk egymásnak, úgyhogy óvatosan az ajtó felé vezetem, és csak akkor csókolom meg, miután résnyire nyitva hagyva behúzom Freddie mögött.
A hajamba kapaszkodik amikor felemelem, és az egyik lábát a derekam köré húzom, a másikat pedig önként emeli oda, és fon vele körbe. Vakon oldalgunk valahogy a hálószobámhoz, és hónapok óta most először csukom be rendesen az ajtót, és húzom fel a kilincset, hogy egy apró kéz rácsimpaszkodva nehogy ránk nyisson, akármit is csinálunk.
Nem érinteném meg, ha nem ő lenne az, aki kezdeményezi, egy szerencsétlen vagyok vele kapcsolatban mert arról fogalmam sincs, hogy mikor szabad bármi intimre utalni egy olyan lánynál, akinek felborultak a tervei valami miatt, ami pont ehhez kapcsolódik, csak közben mégis néha képes lennék felrobbanni a közelében csupán azt látva, hogy mennyire gyönyörű, csinos, és hogy az enyém.
A hátára fektetem, és mert nem engedi el sem a pólóm, sem a derekam majdnem ráesek, végül mégis megtartom magam fölötte, és határozottan biztos vagyok benne, amikor lenézek rá, hogy a világ leggyönyörűbb nője van az ágyamban.
- Townes? - motyogom az ajkaira az arcát és a nyakát simogatva, majd a lábai szorítását megpróbálom enyhíteni a derekamon. A fel nem tett kérdésemet megválaszolja, amikor a csinos kis ujjaival leveszi a pólóm, majd a hátamon végigsimítva újra a hajamba túr, a csípőjét az alsótestemhez szorítva.
Néha olyan szörnyen szarul éreztem magam a gyönyörű barátnőim mellett, nem elégnek, nem elég jónak, de vele ennek nyoma sincs. Nem vagyok tökéletes, soha nem is voltam, egy lúzer vagyok aki rengeteg mindent elcseszett, borzasztó apa volt, és rohadtul nem érdemlem meg ezt az egészet, de neki jó akarok lenni, jó akarok lenni hozzá, vele, érte, és mindazért, ami a miénk lesz.
Más a teste, mint a lányoknak, akikkel korábban együtt voltam, a derekán, és a tenyerembe simuló mellei alatt apró, fehér kis csíkok vannak, nem tökéletes, de valamiért mégis az. Anyára emlékeztet, aki talán ugyanígy nézett ki, amikor találkozott apával, úgy értem, az igazi apámmal, Markkal. Már megvoltam akkor, egy hangos, huncut, idegesítő kissrác, de Marknak mindketten kellettünk, és ő a legjobb apa, akit egy olyan kislegény mint amilyen én voltam valaha is kívánhatott.
Ezzel a gyönyörű, fiatal nővel a karjaimban rájövök, hogy olyan apa akarok lenni, mint Apa, aki elfogadott engem, mindig is úgy kezelt, mintha a saját gyereke lennék, és nekem adta a nevét, amire büszke vagyok.
Azt akarom, hogy a kislánya az enyém is legyen, és osztozni akarok vele Freddie-n, azt akarom, hogy az ő családja és az én családom a mi családunk legyen, neki akarom adni a lányának a nevem, azt akarom, hogy Apunak hívjon, és azt akarom, hogy Townes csakis az enyém legyen.
Kimondani, hogy mennyire akarom őt egyszerűbb, mint bármi más amit életem során mondtam, és még sosem tűnt semmi annyira egyértelműnek mint, az amikor a kezeim beengedi a lábai közé, hogy lehúzzam az egyszerű, pamut alsóneműjét.
Úgy izzadok, mint egy ló, az ajkai sósak és csak ettől jövök rá, hogy ő pont olyan izgatott, mint én, és alig várja, hogy az enyém legyen, de nem sietek, megcsókolom az összes terhességi csíkot a hasán, a derekán, a mellein, és a combján, és mindegyikre azt suttogom, hogy szeretem, mert így van. Ezek teszik őt igazán nővé, azzá a nővé, akit rajongásig szeretek, és aki fizikailag is az otthont jelentette egy apró, csodás kis teremtésnek, és ennél csodálatosabb dolog nincs az életben. De nem ezért akarok vele lenni, nem azért, mert anyuka, vagy mert anyára emlékeztet, azért akarom és azért szeretem őt, aki, mert kedves, bátor, és vicces, mert amikor nevet olyan, mint egy őrült, mert nem akarja, hogy én, vagy az életem megváltozzon, mert elfogad mindent amit magammal hozok, az életstílusom, az őrült barátaim, a fiam, a problémáim.
Freddie után ő a legjobb dolog ami valaha is történt velem.
A felismerés úgy ér, mint egy bomba, hogy talán én vagyok az első, akivel szeretkezni készül, mióta megszületett Cara. Nem vagyok biztos benne, mert bár már beszéltünk az elcseszett kapcsolatainkról, ez a rész kimaradt, és nem tudom, hogy vajon volt-e együtt valaki mással azóta. Nem mintha számítana, vagy jelentene bármit is, ha igen, talán talált valakit aki boldogabbá tette őt, én is találtam, csak mégis úgy érzem, hogy tudnom kell róla.
- Kérdezhetek valamit? - mászok fel az arcához.
Felhős szemekkel néz rám, az arca olyan cseresznyepiros, mint az ajkai, amikbe beleharapva megragadja a kezem, amivel gyengéden simogatom.
- Én vagyok az első aki hozzád ér a kis seggfej óta?
- Aha - válik értetlenné a tekintete - az első csókom is veled volt azóta.
Valamiért sokkal jobban érzem magam ettől a tudástól.
- Miért?
- Semmi - puszilom meg az orrát, aztán pedig a nyakát - csak szeretném, ha jó lenne neked, és ha tudnád hogy vigyázok rád, meg...
- Akkor fogd be végre - neveti el magát, bár nagyon nehezen lélegzik.
Nincs zavarban előttem, és én sem vagyok, pedig a szemeivel néha úgy vizsgál, mintha először látna életében férfit. Tetszek neki a béna tetkóimmal, a nem túl izmos karjaimmal, és a nem túl magas termetemmel együtt, úgy ahogy vagyok, tudom, mert ha nem így lenne nem engedne most magához, de azt hiszem, számára nem is igazán ez a lényeg, hanem az, ami a külsőm alatt van, és basszus, nagyon nagy dolog, hogy Townesnak ez tetszik.
Az is nagy dolog, hogy én odáig vagyok érte.
Kivarázsolom a fiókból a kis csomagot, ami nélkül sem ő, sem én nem egyeznénk bele ebbe bármennyire is akarjuk, és közben észreveszem, hogy reszket alattam.
- Ha egyszer véletlenül megint terhes leszek - szólal meg hirtelen remegő hangon - velem maradsz?
- Nem leszel az véletlen - mosolyodok el, és az orromat az övéhez dörgölöm - de veled maradok bármi is történik.
Pont olyan szavakkal kifejezhetetlen, leírhatatlan módon szeretem őt, ahogy a fiamat, mégis nagyon máshogy, ahogy még senkit sem, Eleanort sem.

2018. július 24., kedd

26.rész

Sziasztok! :) 
Ne haragudjatok a kis csúszásért, de mint már korábban említettem nyaralni voltam, és azt hittem, hogy ettől függetlenül tudok majd írni, de mégsem jött össze, viszont most itt van az új rész, és ettől függetlenül szombaton is jövök egy újjal. 
N.x
 

Townsend Campbell

Semmi sem volt még számomra annál furcsább, mint az, hogy távol kell maradnom Carától, és nézni, ahogy a valódi apja szórakoztatja. Csendben vagyok, és úgy teszek, mintha elfoglalt lennék a kezemben szorongatott könyvvel, hogy ne velem foglalkozzon, valójában viszont árgus szemekkel nézem őt és Finnt, készen arra, hogy bármikor felpattanjak és hazavigyem, vagy találjak valami kivetnivalót ennek a köcsögnek a viselkedésében, ami miatt veszekedni kezdhetek vele, de nem csinál semmit. Játszanak, beszélget vele, megnevetteti, és nekem ez sem tetszik, de lenyelem, muszáj vagyok, Cara miatt.
- Megmutatom Maminak is - hallom a hangját, és önkéntelenül felkapom a fejem, és elmosolyodom, amikor valamivel a kezében szaladni kezd felém.
- Mit találtál? - kezdem rendezgetni az összekócolódott haját, és érdeklődve nézem a kezében szorongatott kis növényt.
- Nézd, ezt nézegettük a növényhatározóban, emlékszel, Anyuci? - mászik fel mellém a padra, miközben az apja a távolból fancsali képpel nézi, hogy a lányom nem vele foglalkozik.
- Hát persze, Baba, ez egy négylevelű lóhere.
- És szerencsét hoz, ugye? - csillognak a szemei. - És Írországban sok ilyen van, ugye?
- Ez az egyik jelképük - bólintok.
- Akkor majd odaadom Niallnek - lelkesedik - mert ő írországi.
- Igen - kuncogok - Niall ír, és biztos nagyon fog neki örülni, főként mert tőled kapja.
- Keresek neked is - pattan le a padról - hogy neked is szerencséd legyen.
- Én nélküle is nagyon szerencsés vagyok - puszilom meg az arcát - ezt elteszem Niallnek, rendben? Keress inkább egyet Louisnak is.
- Oké - nyomja a kezembe a kis növényt, majd nézem, ahogy visszarohan az apjához, aki újra felölti a bájvigyorát. Az fel sem merült Carában, hogy neki is keressen, és ez megint egyfajta szarkasztikus elégedettséggel tölt el. Nem hívja Apunak, pedig azt hittem, hogy azonnal elkezdi majd így szólítani, folyton rólam hadovál, rám pillant, idejön, és rendszeresen elcsípem Louis és Freddie nevét is a mondataiban. Nem szándékosan teszi, nem azért, hogy bántsa Finnt, hanem mert számára már természetes Louis és a kisfia jelenléte az életünkben, úgyhogy beszél róluk, pont úgy, ahogy a kis barátairól is, a kedvenc óvónénijéről, Camről, és Prestonról, arról, hogy hamarosan iskolába megy, és hogy délutánonként amíg dolgozok a kávézóban szokott játszani, és hogy szeretik a vendégek. Nem tetszik, hogy beavatja Finnt az életünkbe, és elmondja neki a szokásainkat, de Cara csak egy lepcses szájú, édes kislány, akinek fogalma sincs egyelőre arról, hogy ki ez az ember, és valójában mit jelentenek azok a dolgok, amiket a saját kis nyelvére lefordítva elmondtam neki, úgyhogy egy szót sem szólok, és nem is fogom rávenni arra, hogy ne mondja ki amit gondol, mert nem akarom kényelmetlenné tenni számára a beszélgetést, és egyáltalán azt a jó szokását, hogy nagyon szociális, könnyen barátkozó gyerek, csak tűrök és nyelek, jó nagyokat, és amikor annak ellenére, hogy "olvasok" fél órán belül negyedjére szalad oda hozzám, kénytelen vagyok rászólni, hogy ne tegye.
- Kincsem, most ne velem foglalkozz, hanem Finnel, rendben? - nagyon nehezemre esik ezt kimondani, pláne fintorgás, pofavágás nélkül, kedvesen mosolyogva. - Én itt sem vagyok.
- Miért nem játszol velünk, anyuci? - pislog nagyokat értetlenül.
- Velem játszhatsz bármikor - simogatom a kis pofiját - most játszatok csak ti ketten együtt, oké? Azért hozott el, mert veled szeretne lenni.
Tudom, hogy nem érti, látom rajta, ennek ellenére bólint, és visszaballag Finnleyhez, legközelebb pedig csak akkor jön oda hozzám, amikor a szemét dörzsölgetve közli, hogy éhes, és álmos. Nyűgösen nyújtja felém a karjait azt kérve, hogy vegyem fel, és amikor Finn nyúl felé nyüszítve kikerüli, én pedig ennél boldogabban nem is vehetném a karjaimba mind a közel 15 kilójával együtt, állig homokosan és koszosan.
Amikor körém fonja az összes végtagját és a vállamra hajtja a fejét esküszöm olyan érzésem van, mintha visszakapnám a másik felem, mert most már tényleg újra az enyém, én viszem haza az én kocsimmal, a mi kettőnk házába, én fogok neki uzsonnát készíteni, én leszek mellette amikor elalszik, és akkor is, amikor felébred, és még mindig csak én kellek neki, ha álmos, éhes, vagy szüksége van valamire, valakire. 
Finn úgy követ minket, miközben a kocsimhoz sétálok, mint valami éhes kóbor kutya, Cara viszont abban a pillanatban elalszik, ahogy leteszem a gyerekülésbe, úgyhogy nem vesznek egymástól könnyes búcsút, és amint becsukom az ajtót Finnleynek is előjön az igazi énje, ahogy az enyém is.
- Nem lehetne, hogy máskor ne gyere velünk? - kérdezi lazán zsebre dugott kezekkel, és a napszemüvegét a homlokáról az orrára engedi, annak ellenére, hogy épp most kezd beborulni. 
- Nem - vágom rá reflexből, mert esélytelen hogy hagyjam, hogy bárhová is elvigye Carát nélkülem.
- Csak mert baromira idegesítő, hogy 5 percenként hozzád szaladgált, amikor egyébként elvileg velem kellett volna lennie.
- Elnézést, hogy egy 4 éves gyerek, akinek csak anyja van, ragaszkodik is hozzá - mosolygok cinikusan - egyébként pedig ha nem vetted volna észre, mondtam neki, hogy veled legyen, úgyhogy egy szavad sem lehet, mert szerintem ahhoz képest hogy mennyire rohadtul gyűlöllek egész toleránsan, sőt, nagyon rendesen viselkedek.
- Ügyvédhez akarok menni - jelenti be hirtelen, mire lefagyok - részt akarok venni Cara életében, és látom, hogy ez így nem fog menni, úgyhogy ügyvédhez fogok fordulni, aki majd megmondja, hogy mikor láthatom a lányom, és mikor vihetem el valahová egyedül. Nem vitázok veled, Townes, önzőn viselkedsz.
- Én viselkedek önzőn?! - szökik fel a hangom, és elkerekednek a szemeim. - Nem tudom ki volt önző 5 éven keresztül, és úgy kb egész életében, te seggfej! Nincs az az ügyvéd, aki bármit is kicsikar belőlem, és az én ügyvédemből!
- Valóban, elfelejtettem, hogy jelen pillanatban a felső arisztokráciába tartozol a kis barátod lévén - ironizál, mire érzem, hogy az arcom pipacsvörös lesz.
- Dögölj meg - vetem oda, majd beülök a kocsiba, és bár látom, hogy megfogja az ajtót, bevágom, és igazából az sem érdekelne, ha ott maradnának az ujjai. Most nagyon szeretném, ha valami menő autóm lenne, amivel úgy hajthatnék el, hogy közben mindenfelé füst száll fel, és csikorognak a kerekek, de sajnos az én kis járgányom erre nem képes, úgyhogy be kell érnem annyival, hogy leengedem az ablakot és beintek neki, ezután pedig természetesen visszaváltozok azzá az aggódó anyává, aki valójában vagyok, és hátrapillantok a kisülésben alvó gyerekre, aki ennek az egésznek az áldozata.
Nem fogom hagyni, hogy bántódása essék, semmilyen szempontból, soha, ha kell, akkor magamtól védem meg.
Hazamegyünk, szokás szerint kibűvölöm a kocsiból és beviszem a szobájába, hagyom aludni, közben pedig csinálok neki uzsonnát, és kiötlöm azt is, hogy mi legyen a vacsora. A beálló csend miatt a negatív gondolataim ordítva száguldoznak a fejemben és nem tudok nem arra gondolni amit Finn mondott, hogy ügyvéddel fogja elrendezni ezt az egészet. Hazudtam, amikor az válaszoltam, hogy az enyém "legyőzhetetlen", mert nincs is ügyvédem, valójában tényleg olyasmivel dobálóztam, ami csak egy olyan lehetőség számomra, ami azért hullhat az ölembe, mert a barátom az, aki, de nem akarok bíróságra járni és a lányomról vitatkozni. A feltételezésével ellentétben nem önzőségből nem hagyom egyedül vele Carát, hanem mert féltem, mert elment, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, nincs testvére, sosem láttam gyerekek közelében, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szereti őket, Cara pedig még mindig nagyon kicsi, elsírja magát apró dolgokon, kiborul, ha fáradt, éhes, vagy éppen elesik, és épp olyanja van. Én tudom, hogy hogy kell bánni vele, de ő honnan tudhatná? Honnan tudhatná, amikor soha nem is akarta tudni?
Abbahagyom a friss, párolásra váró zöldségek darabolását, és egyszerűen leomlok az asztalhoz.
Nem mutatom ki, hogy mennyire felkavar Finn minden látogatása, minden hozzám intézett szava, és úgy egyáltalán a létezése, azt sem, hogy mennyire ideges vagyok, hogy félek, és irigy is vagyok, mert tényleg csak magamnak akarom a lányom, és azoknak, akiket befogadok az életünkbe. Lenyelem a haragom és a könnyeimet, mosolygok rá, Camilára, az óvónőkre, és Louisra is, bár rá pont nem esik nehezemre mosolyogni, mert az legalább őszinte. Amikor együtt vagyunk eszembe sem jut, hogy tulajdonképpen mennyire hülye helyzet ez az egész, sőt, Finn is csak addig van a gondolataiban, amíg róla beszélünk, utána eltűnik, mintha sosem létezett volna. Most viszont elsírom magam, egyik percről a másikra kitör belőlem, és míg néhány perccel ezelőtt dühösen zöldséget kockáztam, most felhúzott lábakkal kuporgok egy széken, és próbálok nem túl hangos lenni, nehogy felébredjen Cara.
Viszket a tenyerem azért, hogy felhívjam Louis-t és elsírjam neki a ma délután történteket, de végül nem teszem, mert nem azért vagyunk együtt, hogy állandóan a volt pasim miatti gondokkal terheljem. Azt sem tudom, hogy hogyan képes elviselni ezt az egészet, de nagyon hősies, és emiatt is nagyon szeretem.
Belátom, hogy igenis ki kell bőgnöm magam, hogy megnyugodjanak a gondolataim, és elmúljon a mellkasomat összeszorító belső feszültség is, utána iszok egy pohár vizet, megmosom az arcom, és összeszedem magam, mert Cara nemsokára felébred, és nincs szükség arra, hogy így lásson.
Már épp folytatnám a dolgom, amikor meghallom a lányom lépteit, ahogy lefelé tart a lépcsőn, ezzel egy időben pedig a konyhapulton hagyott telefonom rezegni kezd, és távolról is látom, hogy a hívó anya. Felkapom és fel is veszem, közben Cara elé megyek, és mosolyogva puszit nyomok az arcára. Kócos, és az arca bal oldalán ott van a párna gyűrődéseinek nyoma.
- Szia Anyu - szorítom a vállammal a fülemhez a telefonom, és kézen fogom Carát.
- Szia Kicsim - dalolja, és egyből a mondandója közepébe is vág - ugye nincs semmi programotok ma estére? Csak mert apáddal arra gondoltunk, hogy mivel magadtól nem nagyon szeretnéd bemutatni nekünk az új barátodat, meghívnánk titeket vacsorázni. Kifogás nincs.
- Dehát te már ismered - pislogok nagyokat - miről beszélsz?
- Igen, de akkor még nem voltál a barátnője - hadarja - 7-kor várunk titeket!
- De nem tudom, hogy ő... - kezdenék bele, mire kurjant egy sziát, és leteszi, én meg döbbent arccal tolom Cara elé a felkarikázott virsliket és a mini szendvicseket, amiket készítettem neki.
- Nagyival beszéltél, anyuci? - kérdezi, és a műanyag villájával döfködni kezdi a virsliket.
- Igen - sóhajtok, és a zöldségeket egy tálba szórva beteszem a hűtőbe, mert úgy néz ki, mégsem kell ma vacsorát főznöm - meghívtak minket vacsorázni, Louis-t és Freddie-t is, mit szólsz hozzá?
- Oké - csillannak fel a szemei a két név hallatára.
- De előbb meg kell kérdeznem, hogy ráérnek-e - fogom újra a kezembe a telefonom, és leülök a lányom mellé - jól aludtál?
Hümmögve bólint, és jóízűen beleharap az egyik kis szendvicsbe. Imádom nézni ahogy eszik, mert jó étvágya van, és ez azt jelenti, hogy tudok valamit, mert bár mindig is érdekelt a főzés, csak akkor tanultam meg igazán, amikor terhes voltam vele, és amikor elkezdtük a hozzátáplálást.
- Szia - azonnal elmosolyodok, amikor meghallom a hangját a telefonon keresztül. Vannak rossz napjai, de összességében olyan pozitív kisugárzással és személyiséggel rendelkezik, hogy szinte lehetetlen a közelében nem boldognak lenni. - Mi újság, túlélted a délutánt azzal az idiótával?
- Szia - nevetek egy kicsit hangosabban mint kellene, nehogy meghallja Cara a jelzőt, amit Finnre használt. - Persze, nem volt olyan szörnyű - egy frászt nem - azért hívlak, mert a szüleim előálltak azzal az ötlettel, hogy vacsorázzunk együtt.
Néhány másodpercnyi csendet követően feltesz egy döbbent kérdést, amitől én is megdöbbenek.
- Mi is? Freddie és én?
- Persze - pislogok nagyokat - szeretnének megismerni, tudod, mint a...
- Mint a barátodat - fejezi be a mondatom, és hallom a hangján, hogy vigyorog - rendben, hányra menjek értetek?
- Anya azt mondta, hogy 7-re menjünk hozzájuk, szóval fél 7 jó lesz?
- Ott leszünk, és légyszi, véletlenül se azt a ruhát vedd fel, amit anyukádtól kaptál.
- Miért ne? - tápászkodok fel, és elfordulok Carától, hogy ne lássa a pipacsvörös arcom, és a bárgyú vigyorom.
- Mert akkor nem fogok túl jó benyomást tenni az apukádra.
Elgondolkozok azon, hogy csak azért is felveszem azt a bizonyos ruhát, de ennél jobb ötletem van, és gonosz vigyor ül ki az arcomra.
- Rendben - dalolom - várunk titeket.
- Nagyon gyanús a hangod, Townes!
- Szia - köszönök, és búcsúzóul cuppantok egyet, mint valami hülye, mert nem merem azt mondani, hogy "puszi".
- Ugye ők is jönnek, Mami? - kérdezi derűs arccal Cara, amikor visszafordulok felé.
- Persze - simítok végig a haján, majd hirtelen felindulásból felteszek egy kérdést - örülsz neki?
- Igen - pattan fel, és a mosogatóba viszi a tányérkáját meg az evőeszközöket - a növénykét a telefontokodba tetted?  - mutat rá mosolyogva az átlátszó tokra, ami mögött ott van a kilapult lóhere.
- Aha - mosolygok rá - szeretnéd hogy felragasszuk valahová, hogy oda tudd majd adni Niallnek, és biztos ne vesszen el?
- Majd igen - bólogat - rajzolok hozzá, de addig maradjon ott biztonságban.
- Rendben - húzom az ölembe - jól érezted ma magad Finnleyvel?
Halkan hümmögve bólogat.
- Jobb lett volna ha játszol velünk te is - motyogja, és a fejét a mellkasomra hajtja.
- Muszáj megértened, hogy Finn nem velem szeretne lenni - nyelek nagyot a hátát simogatva - hanem csak veled.
Nyüszítve a karjaimba fészkeli magát, és tudom, hogy most kell elhallgatnom ezzel kapcsolatban, mert nem kíván többet beszélni róla, én pedig egyáltalán nem is akarom erőltetni. 
Megengedek magunknak egy kis nasit, utána pedig felmegyünk az emeletre, bekapcsolom Niall albumát, mintegy hangolódásként a hétvégi koncertünkre, és kipakolom az egész szekrényem a megfelelő ruha után kutatva, amit a lányom természetesen nagyon élvez. Belebújik a cipőimbe és a ruháimba, amik óriásiak rá, de egy szót sem szólok, csak nevetek, és fényképeket csinálok róla, mert én is pont ilyen kislány voltam. A lehető legszolidabb, legelbűvölőbb, mégis egy kicsit huncut öltözéket állítok össze magamnak, magas derekú, mintás rövidnadrággal, hozzá szűk, rejtélyesen dekoltált felsővel, és platformos szandállal, mert csinos lábaim vannak, és mert tényleg nem akarom Louis-t annyira nagyon kellemetlen helyzetbe hozni, de szeretnék tetszeni neki, mert igazából akárki akármit is mond, jó érzés valakit levenni a lábáról, főleg egy gyerek megszülése után, hiába vagyok egyébként tisztában a testi adottságaimmal, ami miatt egészen rendben van az önbizalmam is. 
- Nagyon szép vagy, Anya - néz rám sziporkázó arccal és szemekkel Cara, miközben lágy hullámokba göndörítem a hajam, ő pedig az ágyam szélén ülve lóbálja a lábait, rajtuk az én egyik 38-as magassarkúmmal.
- Köszönöm, Kicsim - mosolygok rá. 
- Az én hajamat is meg lehet csinálni így? - tűnődik. - Vagy nem engeded?
- Hát - hümmögök, mert nem vagyok híve annak, hogy bármi ilyen szépítkezési dolgot végezzenek egy gyereken, hiszen ők úgy szépek, ahogy vannak, ugyanakkor nem egyszer olvastam már olyanról is, hogy egy kislány esetleg színes hajjal érezte igazán jól magát a bőrében, ez pedig mégsem olyan, úgyhogy talán lehet egyszerűen csak jófej, és félretehetem a hülye elveimet - megcsinálom neked is, de csak most, rendben? Mert ez nagyon meleg, és nem tesz jót a hajadnak, meg különben is, így vagy gyönyörű - teszem le a göndörítőt csak azért, hogy megpusziljam
- Akkor te miért csinálod? - fürkészi az arcom értetlenül, majd kinyújtja a kezét, és édesen megsimogatja, valamint játszadozva meghúzgál egy már kihűlt, göndör tincset. - Te is így vagy gyönyörű. 
- Édes vagy - húzom a számhoz a kezét - befejezem, utána megcsináljuk a tiédet is, rendben? És keresünk neked valami nagyon csinos ruhát is.
- De nem csak a nagyiéknál eszünk? -vonja fel a szemöldökét.
- De igen - bólintok - de attól még felöltözhetünk csinosan, nem? 
- Igen - ért egyet velem - hogy tetszünk Apunak, ugye?
Elkerekedik a szemem és kiszárad a szám.
- Aha - hümmögök - igen, azért, hogy tetszünk neki.
Apunak. Apunak, aki nem Finn.
Miután befejezem a saját hajam óvatosan, nagyon ügyelve, nehogy véletlenül is megégessem, elkezdem begöndöríteni az övét is, közben vigyázva arra, hogy nehogy félreértsen valamit, vagy megbántsam, megbeszélem vele, hogy Freddie előtt inkább csak Louisnak hívja őt, mert nem biztos, hogy az a 3 éves apróság, aki elveszítette az anyukáját, osztozni akar az apukáján valaki mással. Azon már el sem kezdek újra aggódni, hogy mi lesz, ha esetleg szakítunk, és hogy túl korai őt így neveznie. Inkább ez, mint az, hogy Finnért kezdjen így rajongani.
Együtt kiválasztunk neki egy csinos, egybe részes kis ruhát, ami legutóbb talán egy óvodai ünnepségen volt rajta, és látom, hogy hamarosan kicsi is lesz, majd eltűnök még néhány percre a fürdőszobában, amíg kisminkelem magam, és mivel ezt is nagy szemekkel nézi, gondosan bekenem ajakápolóval az édes, rózsaszín kis száját. Éppen az egyik kis balerinacipőjét húzza fel, amikor meghallom Louis autóját megállni a ház előtt, ő pedig erre a hangra felpattan, szélesre tárva az ajtót kiszalad a kertbe, és amikor kinézek már Louis nyakában is csimpaszkodik, Freddie pedig a félig leengedett ablaküvegen keresztül integet. 
Úgy mehetünk oda a szüleimhez, mint egy család, egy nagyon édes, szép kis család, amilyet mindig is akartam.
Míg bezárom az ajtót Louis beülteti Carát az autóba, majd amikor felnéz látom, hogy látványosan elfojt egy káromkodást a látványomra, mire képtelen vagyok nem elvigyorodni.
- Szia - integetek bájosan, és örömmel bújok a kitárt karjai közé.
- Szia - nyom puszit az ajkaimra - nem is tudom eldönteni, hogy melyikőtök gyönyörűbb. Nem könnyítetted meg a dolgomat.
- Nem azt a ruhát vettem fel - döntöm oldalra a fejemet mosolyogva - és azt hiszem, Cara egy egészen picivel sokkal szebb nálam.
- Egy egészen picit nagyon gyönyörűek vagytok mindketten - hajol közelebb újra, és ezúttal puszi helyett egy rövidke csókot kapok, és hogy mosolyogva megcsiklandozza az arcom azzal a tinccsel, amit korábban Cara is megfogott. - Félnem kell az apádtól?
- Nem tudom - vonok vállat, bár teljesen őszinte vagyok - nem kell félned tőle, csak talán egy kicsit furcsa lesz, tudod, Finn után... 
- Persze - fog kézen, és az autóhoz vezet, amiből nevetés és boldog beszélgetés szűrődik ki. - vettem az anyukádnak virágot - mondja kissé esetlenül - évek óta nem mutatott be senki a szüleinek, szóval nem tudom, hogy hogyan is kellene viselkednem - dörzsölgeti a tarkóját idegesen, miközben kitárja előttem az ajtót.
- Hiszen már találkoztál anyával - nézek rá nagy szemekkel.
- Igen, de az más volt.
Szóval mégiscsak van valami "más" a két találkozás között, és erre csak akkor jövök rá igazán, amikor vezetés közben látom, hogy idegesen törölgeti a homlokát.
- Te is nagyon jól nézel ki - simogatom meg a térdét. Tényleg döbbenetesen néz ki, már megint, sőt, mindig, de imádom, amikor elfésüli a haját a homlokából, az arca frissen borotvált, és szűk nadrág van rajta, amiben látszódik, hogy milyen jó lábai vannak. 
- Nézd csak Freddie-t - vigyorodik el - nyakkendő meg minden, és ő választotta!
- Nagyon csinos vagy - mosolygok rá a szöszi kisfiúra hátul, aki erre lazán vállat von.
- Tudom.
Azt kívánom, bár valaki lefotózna minket, amikor végül a szüleim háza előtt kikászálódunk a kocsiból, és egymás kezét, valamint a szabad kezünkkel a saját gyerekünk kezét szorongatva elindulunk befelé. Ha anya ezt meglátja elbőgi magát, és így is van, mert még csak félúton járunk, amikor kivágja az ajtót és eszelős tekintettel néz végig rajtunk, majd kirongyol, és Louis nyakába veti magát, mint valami elvetemült rajongó.
- Jaj, annyira örülök neked! - fogja a kezei közé az arcát. Úgy viselkedik, mint egy bolond vénasszony, pedig még nincs 50 éves, de azt hiszem, igazán nem vethetek a szemére semmit sem, hiszen tényleg csak örül nekünk.
- Én is örülök, Mrs. Campell - simogatja meg a hátát kedvesen, csillogó szemekkel. Az ő anyukája is nagyon fiatal volt, de én szívesen megosztom vele az enyém.
- Hívj csak Cecilnek - legyint, majd leguggol Freddie elé.
- Cecil, megijeszted azt a gyereket - bukkan elő apa, és megjátszott szigorúsággal méri végig a barátom, Cara viszont feloldja ezt a "fagyos" fogadtatást azzal, hogy elengedi a kezem és odarohan hozzá.
- Szia anya - nevetgélek, miközben ő kedvesen megkérdezi Freddie-től, aki Louis lábaihoz bújik, hogy emlékszik-e rá, és úgy gügyög neki, mint egy babának.
- Menjetek csak be, gyerünk - pattan fel, és egy gyors, az arcomra helyezett puszi után elkezd minket befelé terelgetni - épp most sült meg az almás lepény. 
Cara apa nyakában lóg, amikor belépünk az ajtón, és az életemben jelenleg a két, illetve három legnagyobb szerepet játszó férfi egymás szemébe néz, Louis pedig barátságosan kinyújtja felé azt a kezét, amivel Freddie-jét fogta, mert a másikkal átfogja a derekam, a kisfiú pedig enélkül is szorosan áll mellette, és nagy szemekkel nézelődik.
- Jó estét, Uram - köszörüli meg a torkát, a kezével a levegőben, mert apa egyelőre nem fogadja el - Louis Tomlinson vagyok, ő pedig a kisfiam, Freddie - pillant szeretetteljesen a szőke pöttömre, és a kezét elhúzva végigsimít a buksiján - a lánya és az unokája mindkettőnknek nagyon fontos, és szeretném ha tudná, hogy én nem... én nem olyan vagyok, mint Townes előző barátja - megint kinyújtja a kezét és próbál nem idegesen fészkelődni, vakarózni, csak szorosan ölel magához, én pedig a vállára hajtom a fejem és a derekán keresztül hátulról megérintem Freddie-t.
- Ő lesz az apukám, papi - szólal meg végül a lányom apa nyakába kapaszkodva - megbeszéltük. 
Mindannyian elmosolyodunk, és épp amikor látom Lou kezét idegesen megremegni apa kinyújtja az övét, és melegen megszorítja, majd Carát és engem is maguk közé fogva megöleli, olyan igazán férfiasan, megtapogatva a vállát és a hátát.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket, fiam!

30.rész

Sziasztok!  Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, lényegesen több volt ez, mint a már megszokott 1-2, és nagyon örülök ...