2018. november 10., szombat

41.rész

Hahó!
A jövőheti rész érkezésének időpontja még elég bizonytalan, mert péntek hajnalban elutazom, szombaton 5SOS koncertre megyek és egész nap az aréna előtt táborozok, vasárnap pedig várost nézek és éjszaka utazok haza, tehát egyelőre nem nagyon tudom, hogy mikor lesz időm feltenni, vagy esetlegesen befejezni. Lehet, hogy hamarabb érkezik, lehet, hogy csak vasárnap, vagy hétfőn, még nem tudom, de a lényeg, hogy biztosan felkerül majd.
N.x
 

Finnley Harlow

Sokkal több ideig tartott ez a procedúra, mint amennyit szántam rá.
Másfél hete Amerikában akarok lenni, de még mindig csak London külvárosáig jutottunk.
- Maradj a kocsiban, Kicsim! - szólok a hátul ülő lányomnak, de a biztonság kedvéért lezárom az ajtókat, mielőtt kiszállnék.
Épp elkapom a kérdést, amit feltesz, de úgy teszek mint aki nem hallja, és amúgy sincs időm megválaszolni, minél hamarabb szeretnék elhúzni innét, immáron John és Josh Smithként.
3 hétbe telt elintézni ezeket a rohadt papírokat, 3 hét bujkálásba, tervezésbe, küzdésbe Carával és a hisztijeivel, amit ma sem fogok elkerülni. A csávó, akivel hónapokkal ezelőtt lezsíroztam ezt az egészet az utolsó pillanatban visszatáncolt, amikor megtudta, hogy Cara 4 éves, és hogy micsoda hírverést csinált ebből az anyja meg a pöttöm pasija, úgyhogy itt maradtam a szarban.
Szerencsére vannak a világon még emberek, akiket ez nem érdekel és simán megvesztegethetőek pénzzel, úgyhogy most itt vagyok, de minél hamarabb szeretnék eltűnni.
- Megvannak? - kérdezem lazán zsebre dugott kezekkel a napszemüvegem mögül. Szőkére festettem a hajamat ezért az egészét, Caráét pedig levágtam fiúsra. Még így sem néz ki fiúnak, olyan gyönyörű kislány, de a rövid, tüsi haj előhozta azokat a vonásait amik egyértelműen tőlem vannak, és így simán hihető, hogy ő a kisöcsém.
- Nem tőlem vannak - válaszolja nyomatékosan, baromira erős olasz akcentussal - na húzz innen, monello!
Erőteljesen a mellkasomhoz vágja a borítékot, majd egy cigivel a szájában elmasírozik a kopott, lógó szürke melegítőjében.
Iratokat hamisít, és bár ízig-vérig olasz, la famiglia é molto importante meg minden, pont azért, mert egy csóró szicíliai akinek semmi köze a maffiához, hajlandó volt megcsinálni nekem ezeket, de ez nem jelenti azt, hogy nem vet meg.
Én is Cara családja vagyok, nem csinálok rosszat. Elvettem az anyjától, de nem csinálok rosszat, mert én vagyok az apja, és holnap eltűnünk innen. Lehet, hogy egy gyökér voltam, de most az egész életemet feláldozom érte, a hátam mögött hagyok mindent és mindenkit, a családomat, barátaimat, a jól felépített életemet azért, hogy gyerekrablónak bélyegezzenek, de együtt legyek vele.
- Most már hazamegyünk? - nyüszíti halkan, amikor visszaülök az autóba.
- Persze, Kicsim - bontom ki elmélyülten a borítékot, és ellenőrzöm az igazolványokat meg útleveleket. Megtévesztően eredetinek tűnnek, mivel nem értek az ilyesmihez soha az életben nem mondanám meg, hogy hamisak, napjában pedig annyi ember repked a világban, hogy nem fognak túl sok időt szánni ránk.
Csak ki kell jutnunk innen, ebből a városból, ahol minden a fényképeinkkel van tele.
- Én a Mamihoz akarok menni! - kezd megint sírni, amikor rájön arra, hogy a már megszokott irányba megyek, a ház felé, amit erre a kis időre kibéreltem.
- Mondtam már, hogy mostantól velem élsz, Cara, holnap pedig elutazunk és hamarosan elmegyünk együtt Disneylandbe!
- De én nem akarok Disneylandbe menni, én anyut és aput akarom!
- Én vagyok az Apukád! - szólok rá a kelleténél erőteljesebben. Nem képes felfogni, hogy én vagyok az apja, én csináltam, és én áldozok fel érte most mindent!
- Nem - motyogja összeszorított szájjal, makacsul engem szuggerálva, de halkan.
Szakasztott olyan, mint az anyja, makacs és harapós, mint egy kismacska, ezzel tart rettegésben az utazással kapcsolatban. Ha a reptéren kiveri a hisztit azzal végem van.
Üvölt és rúgkapál, amikor kiszedem a kocsiból, a kezemet a szájára tapasztva magyarázok mindenféle baromságot arról, hogy Disneylandbe fogunk menni, elköltözünk a nagy Amerikába és majd járhat New Yorkban iskolába, elmehetünk a Broadwayre, meg mindenféle olyan dolog, amivel az ilyen kislányok megvesztegethetőek és elhallgathatóak. De Cara nem mindenféle kislány, és nem marad csendben. A házba érve amikor leteszem leveti magát a padlóra és torka szakadtából azt üvölti, hogy az anyját akarja. Csoda, hogy ezt még eddig egy szomszéd sem hallotta meg, másképp már rég elvitt volna a rendőrség.
Nem tudom, meddig tart majd ez az időszak, hogy még hány hétig fog elutasítani és mindenféle válogatott módon büntetni. Jó helyre viszem, egyenesen New Yorkba, és bár amíg el nem csitul ez az egész mizéria kénytelenek leszünk ott is bujkálni, de egyszer tényleg megadom neki azt az életet amit ígérek, és az sokkal jobb, mint amit az anyja valaha is képes volt megteremteni neki.
- Mit akarsz vacsorázni? - sétálok el mellette úgy, hogy látszólag figyelembe se veszem a műsorozását.
Még kicsi, úgyhogy remélem elfelejti majd az anyját meg ennek az egésznek a körülményeit, és nem fogja életem végéig a fejemhez vágni.
A kérdésemre elhallgat, rendkívül hatásos módszere az éhségsztrájk, majdnem megtört vele a legelső alkalommal, de aztán annyira kiéhezett, hogy befalt mindent. Ezt csinálja most is, tegnap éjszaka rengeteg mindent evett, és most 2-3 napig megint nem fogad majd el semmit.
Felül a padlón és bekucorodik az egyik sarokba, a használt, viseltes fotel mögé. Ha nem látnám az arcát, akkor tényleg úgy nézne ki, mint egy kisfiú, de mivel az anyja nem hagyta hogy igazán hosszúra nőjön a haja, azért a néhány centiért annyira nem kár. Pár hét és visszanő, sőt, én hagyni fogom hogy hosszú legyen, és mindenféle frizurákat találok majd ki.
Amerikában is szerzek majd neki új személyit, együtt választunk majd egy nevet neki, olyat ami illik a vezetéknevemhez és nem üt el tőle teljesen, nem úgy, mint a Cara.
Townes ezt is direkt csinálta, direkt olyan keresztnevet adott a lányunknak ami az ő vezetéknevével passzol és az enyémmel egyáltalán nem. Egy részem megérti, tudom hogy hibáztam, de ha simán visszaengedett volna az életébe nem tenném ezt. Megosztozhattunk volna a gyerekünkön, ő döntött úgy, hogy nem akar.
Csinálok vacsorát, sütök pár tojást, csinálok pirítóst és paradicsomos babot borítok rá. Ez reggelinek felel meg, de kit érdekel milyen napszakban eszi az ember?
- Te is kérsz? - kínálom kedvesen a sarokban gubbasztó gyereket, aki erre felpattan, és berohan a szobájába.
Szóval nem, így is jó.
Összepakolom a cuccait és holnap reggel itt sem vagyunk, fogadni mernék rá hogy még sosem ült repülőn, most meg kapásból az első osztályra szereztem jegyeket, mert ott nem zavarnak minket feleslegesen, és nem fenyeget annyira a lebukás veszélye, mint a turista osztályon, ahol mindenféle szerzet megfordul.
Rohadt sokba van nekem ez az egész, úgyhogy remélem, hogy megéri.
Mire végzek az evéssel és bemegyek hozzá, hogy megpróbáljam megpuhítani, már az átmeneti ágyán összekucorodva alszik. Elfog a bűntudat, mert az arca kipirult és csillog a rászáradt könnyeitől, de emlékeztetem magam arra, hogy velem jobb élete lesz, és hamarosan megbékél, úgyhogy betakarom, és alig néhány perc alatt elpakolom a mini bőröndjébe a cuccait.
Most minden fiús, az alap higiéniai dolgokon kívül mindössze néhány nadrágot és pólót, meg egy cipőt vettem neki, hogy addig kitartsanak amíg itt vagyunk, de nem akarok belőle fiút csinálni még akkor sem, ha minden egyszerűbb lenne ha kissrácnak születik, úgyhogy amint lehetőségem lesz rá bevásárolok szebbnél-szebb lányos ruhákból.
Gőzöm sincs, hogy hogyan kell gyereket nevelni, de ezt senkinek nem tanítják szerintem, úgyhogy majd egyszer belejövök.
Jó apja leszek, már most is az vagyok.
A bőröndjével a kezemben a saját szobámba megyek és ott is összepakolok, kínosan ügyelek arra, hogy semmi ne maradjon itt, főként ne olyan, ami bizonyítékul szolgálhatna arra, hogy mi éltünk ebben a lakásban egy darabig.
Egy egész életét csomagolok el egyetlen bőröndbe, a szükséges ruháim, laptopot meg ilyesmiket, és minden mást magam mögött hagyok, a lakásom, az autóm, a munkám, a családom, de főként a becsületem.
Hajnalban a repülőtérre hajtva a torkomban dobog a szívem is izzadok, pedig muszáj túltennem magam ezen a becsekkolás előtt, különben végem.
Cara a hátsó ülésen tátott szájjal alszik, úgyhogy legalább ő nem megy az idegeimre egyelőre, bár nem könnyítette meg a dolgom.
Remélem, hogy tovább alszik majd, vagy legalább elég kómás lesz ahhoz, hogy ne rendezzen jelenetet.
Nem bámul minket senki, de mégis úgy érzem, hogy mindenki engem néz, miközben a fiúnak kinéző lányommal a vállamon, két bőröndöt rángatva magam után beállok a pulthoz becsekkolni.
Itt kell átjutnunk meg a kapukon, aztán Amerikában az ellenőrzésen, és vége ennek az egésznek, szerzek valahogy zöldkártyát, vagy átmegyünk Kanadába, és sima életünk lesz.
Még számomra is csodával határos, hogy gond nélkül elfogadják a hamis iratokat, Cara pedig csak álmosan, nagyokat pislogva emeli fel néha a fejét.
Simán beveszik, hogy ő az öcsém, és mielőtt észbe kaphatnék már a repülőn ülünk, ahol elit bánásmódban van részünk.
- Hova megyünk? - kérdezi, amikor eléggé magához tér ahhoz, hogy foglalkoztatni kezdje a környezete. - Mi ez?
- Egy repülőgép - paskolom meg ügyetlenül a tüsi haját - ültél már ilyenen?
Nem válaszol, szóval nem.  
Az a legjobb, ha az út alatt nem csak éhségsztrájkol, hanem beszélni sem hajlandó, úgy biztosan túléljük.
- Anyu is jön? - kérdezi remegő hangon, amikor elindul a kifutópályán a gép. Elfehéredik, és az ablak mellett ülve óriásira tágulnak a szemei, amikor meglátja a gépezet szárnyait.
Hazudok, hogy ne kezdjen el ordítani.
- Igen - bólintok.
Kapkodni kezdi a levegőt, amikor elrugaszkodunk a talajtól és emelkedni kezdünk, teljesen belefeszül az ülésbe és nem hagyja, hogy megfogjam a kezét vagy megérintsem, de legalább csendben van.
Úton vagyunk az államokba, feljutottunk a repülőre, már csak néhány óra és tényleg igazán messze leszünk Townestól meg mindentől, ami ezt elronthatná.
De Carától és az akaratától sosem leszek távol, és arra a lehető legkevésbé sem számítok, hogy órákkal később a New York-i repülőtér közepén, amikor gondtalanul átjutunk mindenen az ölelkezve újraegyesülő családokat látva torka szakadtából üvölteni kezd, és elrohan.
- Azt mondtad, hogy itt lesz anyu! - visítja. - Az anyukámat akarom, Finnley! Hol van az anyukám?!
Kitépi a kezét az enyémből és tudom is, hogy végem. Most tényleg mindenki felénk fordul, elengedem a cuccokat és a nyomába eredek, de Cara okos gyerek, túlságosan okos, és mire meglátom már az egyik biztonsági őr lábába kapaszkodik.
- Mi történt, Kicsim? Hogy hívnak? - kapja fel a nagydarab férfi, Cara pedig tönkreteszi az életem.
- Cara Campbell - zokogja egyenesen rám nézve.
Az utolsó utáni szalmaszálba kapaszkodva megpróbálok elfutni, de nincs esélyem. A semmiből terem elő egy rakás biztonsági őr és úgy terítenek le a földre, mint egy közveszélyes terroristát, mindezt Cara végignézni, és folyamatosan ugyanazt hajtogatja.
- Anyut akarom! 

Townsend Campbell 

- A New York-i JFK reptéren vannak - nem fogom fel amit a nyomozó mond, kikapcsol az agyam - a kislány nagyon zaklatott, de jól van. Megvannak, Townes, hamarosan visszakapja Carát!
Visszakapom.
Visszakapom a lányom.
Cara megvan.
- Oda kell mennem - nyögöm ki. A torkom úgy összeszorult, mintha fojtogatnának.
- Hamarosan amúgy is hazahozzuk, de...
- Nem várok többet! - buggyannak ki a könnyeim.
- Tudom, menjen csak.
Akkor is mennék, ha tilos lenne, akkor is, ha hajóval kellene útnak indulnom, vagy úszva, akkor is, ha a vesémet vagy a lelkemet kellene eladnom érte.
Felhívom Louis-t, mert tudnia kell, éjszaka van, napok óta nem beszéltünk, kegyetlenül és nagyon szemét módon a lelkébe gázoltam, de tudnia kell.
- Tudom, tudom Bébi, most hívott a nyomozó - hallom a vonal másik végéről, hogy kapkodva pakolászik valamit, pedig még meg sem szólaltam, nem is mondtam semmit - intézem a repülőt, azonnal indulunk, megyek érted.
- Köszönöm! - sírom el magam. - Ne haragudj rám, Louis, annyira sajnálom amit mondtam és tettem. Nem gondoltam komolyan, tudod, hogy nem.
- Tudom, Kicsim - csuklik el az ő hangja is - most már minden rendben lesz, nem haragszom. Szedd össze a cuccaidat, ott vagyok egy órán belül.
- Szeretlek - törölgetem a könnyeimet.
- Én is szeretlek. Hívom Lottie-t és intézem a gépet, sietek hozzád.
Hozzám. Hozzám és a lányomhoz.
Céltalanul, kapkodva hányok össze mindenféle göncöt a bőröndömbe, majd átrohanok Cara szobájába, és neki már sokkal gondosabban pakolok össze. A kedvenc ruháit teszem el, kis szoknyákat szép blúzokkal, a két kedvenc cipőjét, leggingseket, közben pedig csorognak a könnyeim.
Hazahozom, visszakapom, biztonságban lesz, előtte viszont megölöm Finnley-t, amiért ezt tette velünk. Távoltartási végzést szerzek ellene, lecsukatom, és a puszta kezemmel kaparom ki a szemét.
Louis még ki sem száll az autóból, én már az ajtó előtt állok és bezárom.
Remegnek a kezeim és az egész testem, most a karjaiban sem nyugszom meg, de megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor a szapora lépteinek hangját követően maga felé fordít és szorosan átölel.
Minden nap minden pillanatában hiányzott, amit abban a tudatban töltöttem, hogy egy életre magamra haragítottam és mindent tönkretettem kettőnk között, de ő jobb ember, mint amilyen én valaha voltam.
- Annyira sajnálom - nézek rá csorgó könnyekkel, miután az ajkait ezerszer a számra és az arcomra szorította - szörnyű dolgot mondtam, Lou!
- Nem számít - tűri a hajamat a fülem mögé.
- De igen, mert nem igaz - csúsztatom a kezeimet az arcára - nálad jobbat nem is kívánhatnék az életünkbe. Bocsáss meg!
- Semmi baj - mosolyog rám lágyan - nyugodj meg, és menjünk a lányunkért.
Van egy kis óvatosság a hangjában, ahogy ezt kimondja, de bátorítóan rámosolygok és megszorítom a kezét. Cara a mi lányunk, vele szívesen osztom meg.
- Hol van Freddie? - forgolódok értetlenül, miután beteszi a csomagjaimat hátulra és beül mellém.
- Ő most nem jön - fészkelődik kicsit, és beindítja az autót - Lottie vigyáz rá. Nem értené, hogy mi történik, és felzaklatná.
- Annyira elhanyagoltam szegényt - önt el a bűntudat, mert egyáltalán nem foglalkoztam az utóbbi hetekben a kisfiúval, holott Louis képes volt egyszerre vele is törődni, és mindent megtenni azért, hogy Cara meglegyen.
- Ne gyötörd magad ilyesmikkel, Townes - fogja meg a kezem - elvitték a lányod, persze, hogy nem játszottál nevetgélve Freddie-vel.
- Jóvá teszem!
- Tudom - simogat elmosolyodva.
Nem tudom, hogy honnan szerzett hirtelen a leghamarabbi járat business osztályára két jegyet, és azt sem kérdezem meg, hogy miért végzünk mindenféle procedúrával sokkal hamarabb, mint a többi utas, holott nem voltunk a reptéren 2 órával az indulás előtt. Nem érdekel semmi, csak a gépen akarok lenni, úton a lányomhoz.
- Felhívtam Zaynt - közli, miközben elveszi a kért kávékat a légiutaskísérőtől - nem ismerik még egymást, de Cara tudni fogja hogy ki ő, és vele marad amíg mi odaérünk. Zayn ért a gyerekekhez, megnyugtatja majd és szórakoztatja.
- Köszönöm - bólintok a kávét, és a kezét szorongatva - mondd neki, hogy küldjön egy képet Caráról, látni szeretném!
Mindketten sokkot kapunk, amikor megérkezik a kép, és Zayn ölében egy kisírt szemű kisfiú ül, akinek szakasztott olyan az arca és minden vonása, mint az én Carámé.
- Az a rohadt szemét! - fakad ki hangosan, nem törődve a többi utassal.
Engem is megrendít amit látok, dühössé tesz, de egyelőre csak azzal tudok foglalkozni, hogy a kislányom biztonságban van, jó kezekben, és úton vagyunk hozzá.
Nincsenek ütésnyomok az arcán, nem néz ki úgy, mintha Finnley nagyon rosszul bánt volna vele. Attól eltekintve, hogy kisfiút csinált belőle, tisztának és ápoltnak tűnik, de a mindig vidám, derűs arcocskája most beesett és szinte szürke.
- Soha többé nem mehet a közelébe - szorongatom a készüléket könnyes szemekkel - soha.
- Hát persze hogy nem - húz magához, és védelmezően átölel - mindent elintézek.
- Nem, ezt majd én - dörzsölöm meg az arcom - már így is annyi mindent tettél, én nem ezért...
- Tudom, hogy nem ezért vagy velem - mosolyodik el, és megpuszil - de hadd intézzem el én, Townes.
- Csak érjünk oda - bólintok reszketve - vissza akarom kapni.
Rájövök, hogy nem is szóltam a szüleimnek, nem szóltam senkinek arról, hogy mi történt és hova megyek, bár ha kiderül, akkor a híreknek köszönhetően úgyis mindenkinek tudni fog róla.
Írok egy üzenetet anyának, amiben bocsánatot kérek, röviden tájékoztatom a történtekről, és megkérem, hogy szóljon a hozzám legközelebb állóknak is róla. Ez egy személyt takar, Camilát, akivel szintén szóba sem álltam az elmúlt napokban, pedig tudom, hogy kiplakátolta a kávézót Cara képével, és minden rendelés mellé odabiggyesztett egy szórólapot róla, amit a saját költségén, otthon csinált és nyomtatott.
Rengeteg embertől kell majd bocsánatot kérnem, ha hazajövünk.
Megint mindenkinél gyorsabban túl leszünk minden procedúrán amikor végre megérkezünk, és azon kapom magam, hogy mint egy kotorékeb, folyamatosan kapkodom a fejem és nyughatatlanul keresem a lányom az emberek tömegében, holott tudom, hogy valahol máshol, elkülönítve van.
Louis céltudatosabb, mint én, és úgy tűnik, hogy ténylegesen tud is valamit, ezért a kezét el sem engedve követem.
- Ms Campbell, Mr Tomlinson? - szinte megrémít a fegyveres biztonsági őr, aki az irataink ellenőrzése után hozzánk csapódik.
- Igen - bólint helyettem is Lou, és felmutatja az igazolványát, mintha nem lehetne tudni anélkül is, hogy ő kicsoda.
- Jöjjenek - int. Nagyon erős amerikai akcentusa van, szinte nehezemre esik megérteni amit mond, de nem gondolkozok ilyeneket. Akkor is követném, ha a pokol legmélyebb bugyraiba vinne.
Bevisz egy terembe, ami látszólag egy váró, csak utasok helyett rendőrök nyüzsögnek benne, a gyűrűjükben fél szemmel meglátom Finnt is, de a tekintetem azonnal a lányomra tapad, aki kisebb, mint amikor utoljára láttam, elvesztette az édes kis bubifrizuráját, és csinos kislány ruhák helyett fiús fazonú farmer és sötét póló van rajta, de akkor is az én gyerekem.
- Anyuci! - visít fel, és leveti magát a székről, amin félig fekve nekidőlt Zaynnek.
Eldobok mindent, kirántom a kezem Louis ujjai közül és szapora léptekkel omlok le elé. Mindketten zokogunk amikor a karjaimba veti magát, de most végre újra kapok levegőt, és visszatér a fény az életembe. Minden végtagommal átfogom és magamhoz szorítom, a kis ujjait szinte belém vájva hangosan sír, de most már minden rendben lesz.
- Sajnálom, Kicsim! - fogom a kezeim közé az arcát, és ezernyi csókkal árasztom el. - Annyira sajnálom, hogy nem vigyáztam rád!
- Anyuci - kapkod levegő után, a pici kezeivel a ruhámat és a hajamat markolva, mint akkor, amikor egészen apró baba volt.
A hangja zene füleimnek, de tényleg, nem beszélve az illatáról, a teste melegéről, az érintéséről.
9 hónapon keresztül hordtam őt magamban, és nincsenek szavak arra az érzésre, amikor egy anya elveszíti a gyerekét, ahogy arra sem, amikor visszakapja. Én a szerencsések közé tartozom, mert visszakaptam, de beledöglenék abba, ha ez nem így lenne.
- Itt vagyok - szorítom magamhoz - most már itt van anyu, Kisbabám.
- Louis, ne! - rohan el mellettünk Zayn, és hirtelen visszazökkenünk a valóságba, amiben a barátom vicsorogva szorítja a falhoz az exem, és épp teljes erejéből arcon vágja. Tágra nyílt szemmel, meglepődve nézem, de valamiért nem szólok egy szót sem, nem szólnék, ha Cara nem kezdene el visítani.
Három rendőr veti rá magát Louisra, mégis Zayn az, aki képes hátrébb rángatni. 
- Megöllek - ordibál - ha még egyszer a családom közelébe mész rohadtul kinyírlak!
- Louis, itt a gyerek! - kiabálja túl Zayn és elébe áll, hogy a vállánál fogva tolja hátrébb. Tajtékzik a dühtől, és amikor összetalálkozik a pillantásom azzal a rohadékéval, aki a falhoz lapulva törölgeti a vérző orrát, én is legszívesebben felpattannék és ott folytatnám, ahol a barátom kénytelen befejezni.
- Apu - reszket Cara a karjaimban - ne bántsd, Apu, ne!
Patakzanak a könnyek az arcán, sose láttam még ilyen keservesen sírni, és ettől én is elbőgöm magam.
- Semmi baj - próbálok felállni vele, de hirtelen jártányi erőm sincs, és nem is kell, hogy legyen, mert Louis szinte hozzánk vágódik, elmarja a kezemből a lányom, de közben valahogy engem is átölel, és mindketten kimerülten omlunk a karjaiba. 
- Mit csinált veled? - csuklik el a hangja, miközben végighúzza a kezét a lányom tüsi haján, és megtapogatja a végtagjait, húzgálja rajta a ruhákat. - Bántott téged, Kicsim? Bántott valahogy?
- Nem - ejti ki nehezen, mert közben csuklik a sírástól - haza akarok menni. 

2018. november 3., szombat

40.rész


Louis Tomlinson 

Szinte kábultan követem Townes szüleit, nézem ahogy összeszedik néhány cuccukat, mintha kötelező lenne megvárnom őket, és csak akkor indulok kifelé, amikor az apja is elindul és maga előtt terelget.
- Nem gondolta komolyan - simogatja a hátam az anyukája, mintha egy bágyadt óvodás lennék, nem pedig egy közel 30 éves férfi - csak túlságosan zaklatott.
- Aha, tudom - bólintok összeszorított szájjal, és a zsebembe dugott kezeimmel nyújtogatom a nadrágom - én még nem megyek haza, várok egy kicsit.
- Talán tényleg jobb lenne, ha kicsit békén hagynánk őt, Louis...
- Nem megyek vissza - cövekelek le a kertben - békén hagyom, csak egy kicsit még maradok, leülök ide a lépcsőre.
- Biztos vagy benne? Nem muszáj vezetned, ha nem akarsz, hazaviszünk és valamelyikünk utánad viszi az autódat.
- Nem kell - erőltetek mosolyt az arcomra - minden rendben, csak kiürítem a fejem.
Valójában biztos akarok lenni abban, hogy T nem csinál semmi butaságot, és én sem.
Vonakodva, de végül bólintanak, és elsétálnak az autójuk felé, míg én leereszkedem a lépcsőre és lehajtott fejjel, a hajamba túrva becsukom a szemem néhány pillanat erejéig. A szívem nagyobbik fele szeretne visszamenni, valahogy megnyugtatni, kitalálni valamit, a maradék viszont csúnyán lüktet a szavaktól, amiket a fejemhez vágott.
Tudom hogy nem gondolta komolyan és tényleg csak a zaklatottság beszélt belőle, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ettől még lehet az én hibám ez az egész. Talán ő igazából nem engem okol, de hazudnék ha azt mondanám hogy nekem nem fordul meg a fejemben napjában ezerszer annak a gondolata, hogy nélkülem tényleg nem jött volna vissza Finnley. Miattam kerültek címlapra, és Finn azt mondta neki, hogy emiatt jött rá arra, mekkorát hibázott. Talán tönkretettem egy családot azzal, hogy beléptem az életükbe.
Nem mintha egyet nem tettem volna már tönkre.
Feltápászkodok, néhány másodpercig az ajtóra pislogva tépelődök, mert mégiscsak szeretnék visszamenni hozzá, nem bírom annak a gondolatát sem, hogy szörnyen kiborult és nem lehetek mellette, ugyanakkor ő küldött el mindenkit, és talán csak rontok a helyzeten, ha visszamegyek.
Nehéz szívvel, de beülök az autómba és hazamegyek. Freddie Liammel van, Bearrel együtt elvitte őt is valami programra, ezért tudtam most beugrani, de már azt kívánom, bárcsak inkább otthon maradtam volna, vagy bárcsak inkább én is velük tartottam volna. Azért találok ki Freddie-nek mindenféle fárasztó programot meg játékot, hogy éjszaka aludjon és minél hamarabb leléphessek. Nem töltök vele minőségi időt és ez még csak fel sem tűnik neki, pedig szörnyű apa vagyok.
Szörnyű apa, aki közben próbálja megtalálni a másik gyerekét.
Nem akarok vezetés közben telefonálni, így is begyűjtöttem már néhány büntetőpontot, úgyhogy mielőtt felhívnám a nyomozót hazamegyek, de abban a pillanatban a fülemen van a készülék amint behajtok a kapun.
- Vártam a hívását - sóhajt bele a telefonba - sajnálom, hogy rossz híreket kellett közölnöm.
- Hajlandó vagyok bármit megtenni azért, hogy megtaláljuk Carát!
- Louis, ez az egész nem pénz kérdése, az apa nem követel pénzt a gyerekért, hogy visszavásárolhassák, csak úgy eltűnt vele, de továbbra is dolgozunk, nem azért, mert ön sokat fizet érte, hanem mert nekünk is vannak gyerekeink és unokáink.
- Ön szerint ez az én hibám? - kérdezem nagyot nyelve. - A nyilvánosság miatt találta meg őket ez a... Finnley?
- Gyerekek százezreit rabolja el valamelyik családtagjuk nap mint nap, fiam, nem is beszélve másokról, akiknek semmi közük ezekhez a gyerekekhez- valahogy ezzel nem nyugtat meg - nem kell ehhez híresnek lenni.
- De ha én nem vagyok...
- Felesleges dolgokon tépelődik, mert ha még így is van, a gyerek nem kerül meg akkor sem, ha hátat fordít az életének. Ne rágódjon, előbb vagy utóbb megtaláljuk, hibázni fog a fiú.
- Honnan tudja?
- Ez a kölyök nem bűnöző, ezt mind tudjuk, csak egy elkényeztetett ficsúr akinek mindig úgy alakultak a dolgai ahogy akarta, és most, hogy ebben az esetben ez csődöt mondott, csinált valami hülyeséget. Nagyon jól csinálja, de mindenki hibázik, még a legprofibbak is, és akkor elkapjuk, de fennáll annak az esélye is, hogy önként feladja magát, ha a kislány igazán megnehezíti a dolgát.
- De befellegzett az életének - horkantok - miért adná fel magát, ha tudja hogy az mivel jár?
- Sokszor a bűntudat rosszabb, mint a tényleges büntetés. Meggyőződésem, hogy Finnley nem rossz gyerek, csak kétségbeesett.
- Találja meg a lányunkat - kérem már vagy ezredjére - ha kell még hozzá pénz, valami eszköz, bármi...
- Tudom, Mr. Tomlinson, keresni fogom - búcsúzik, de gyorsan félbeszakítom, mielőtt letenné.
- Uram?
- Mondja!
- Townesnak muszáj tudnia mindenről? - vakargatom a tarkóm. - Nagyon kiborult...
- Ő Cara édesanyja, és én nem hazudok egy anyának, aki reménykedve várja haza a gyerekét.
- Nem kérem, hogy hazudjon neki - kezdem harapdálni a számat - csak...
- Nem, Louis - a hangja kedves, de határozott, nem fogom tudni rábeszélni semmire - Townes erős lány, megbirkózik az információkkal, amikről tudnia kell.
- Akkor csak közölje őket előbb velem!
- Jogilag ön nem a gyermek hozzátartozója - sóhajt nagyot, míg én megbántódva pislogok magam elé.
Jogilag még nem, de mindenféle szar jogon kívül úgy szeretem ezt a kislányt, mintha a saját vérem lenne, és nem fair, hogy ezt nem veszi figyelembe.
- Rendben, értem - krákogom - hívjon, ha megtud valamit.
- Ez természetes.
- Ön szerint hogy vitte ki az országból?
- Csak feltételezzük, hogy kivitte...
- De hogyan lehetett rá képes?
- A vonatokat nem ellenőrzik olyan szigorúan, mint a repülőgépeket, talán átvitte a franciákhoz.
- Logikus - motyogom - további szép napot, Uram!
Nekem is kedvem lenne földhöz vágni a készüléket, helyette viszont remegő kezekkel leteszem a dohányzóasztalra és ledőlök a kanapéra. Ha ez a szemét Carát vonattal vitte át a határon, akkor beperelem az összes kicseszett vonat céget, vagy Isten tudja mit azért, mert rohadtul nem ellenőrzik alaposan az embereket! De ha repülővel vitte ki, akkor őket is, ha busszal, akkor őket, mindegy, de valahogy bosszút állok ezért mindenkin aki felelős miatta, aztán pedig rengeteg pénzt adományozok valami szervezetnek, akik eltűnt emberek keresésével foglalkoznak.
Játékok vannak szétdobálva a padlón, mert tegnap Freddie makacsul nem volt hajlandó összepakolni, nekem meg nem volt kedvem vitatkozni vele, de megtiltottam Lottie-nak, hogy összepakoljon utána. Most nekem kellene, helyette viszont lefekszem, és csak nézem a cuccokat. Ráférne egy takarítás a házra, a legutóbbi két alkalmat lemondtam, de most már vagy én emberelem meg magam és takarítok ki úgy, ahogy azt az édesanyám tanította, vagy hajlandó vagyok beszédbe elegyedni a házvezetőnővel amíg beengedem.
Elalszom, tulajdonképpen hetek óta nem alszom rendesen és állandóan rohanok, szóval azzal a tudattal, hogy ez most nincs, egyszerűen bealszom.
A telefonom csörgésére riadok fel, fogalmam sincs hogy mennyivel később, de kint már sötét van és egy ideig nem is tudom eldönteni, hogy milyen napszak van, mi történik.
- Igen? - dörzsölgetem az arcom.
- Csá, otthon vagy, vagy menjek még pár kört Freddie-vel?
- Itthon vagyok - dörmögöm - gyertek.
- Vettem kaját - közli búcsúzóul, majd lerakjuk.
Liam belelát a fejembe, ebben azóta vagyok biztos, mióta ismerem. Visszahanyatlok a párnára és szundizok addig, amíg megjönnek, hogy aztán újra felriadjak Freddie érkezésére.
- Szia apu! - csattog be, és amikor nehézkesen felülök Payno kezét elengedve boldogan szalad felém.
- Hé - kapom a karjaimba, és magamhoz ölelem - szia, Kicsim! Hiányoztam?
- Igen - öleli át a nyakam, egy pillanatra pedig elérzékenyülök. Cara elvesztése is fáj és kiakaszt, de Freddie eltűnésébe egy nap után beledöglenék, mert ő tényleg mégiscsak az én vérem, a fiam, akit az idiótaságom ellenére az élete kezdete óta ismerek. Szar apja voltam, de szeretem.
- Jól érezted magad? - nyomok puszit a homlokára, majd vele a karjaimba Liam felé sétálok, és belecsapok a kinyújtott kezébe, hogy aztán együtt induljunk a konyha felé.
- Igen, voltunk az állatkertben! - újságolja, mintha nem tudnám. - Láttunk elefántokat, meg zsiráfot, és olyan csíkos lovakat!
- Zebrákat, öcsi - javítja ki Liam nevetve.
- Igen, azokat, meg kígyókat és teknősbékát, meg majmokat is! - kapja a kezeit a szája elé. - Lehet egy majmunk, Apa?
- Már van - köhintek, majd Payne szúrós pillantására röhögni kezdek - Niall bácsikád szakasztott olyan.
- Nem is igaz - mogyogja a fiam, és kéri, hogy tegyem le.
- Vacsorázol még, Freddie Reign?
- Nem - kiáltja, és berohan a nappaliba.
- Evett? - fordulok kérdőn a barátom felé, aki otthonosan mozogva kivesz két villát a fiókból és már le is huppan az egyik székre.
- Aha - döf rá néhány szem krumplit  - betoltak egy ekkora adagot.
- Remek - mosolyodok el, és magamhoz húzom a másik doboz Fish&Chipset.
Nem szoktunk utcai árusok kajáin élni, de mostanában egyre gyakrabban fordul elő mégis, és ez most Liam esetében is meglepő, mert az új fitness mániája miatt rendkívül figyel az evésre, de egy szót sem szólok arról, hogy ez nem túl egészséges. Örülök, hogy itt van, ahogy annak is, hogy gondolt rám.
- Hogy van Bear?
- Tökéletesen - derül fel az amúgy is derűs arca a fia említésére - annyira nagy, el sem hinnéd, hogy fiatalabb Freddie-nél!
Mosolyogva a számba tömök egy adag krumplit és halat. Kölykök voltunk amikor megismertük egymást, most meg a gyerekeinkről beszélgetünk, és ez több mint ijesztő. Tényleg repül az idő.
- Mi újság Townes-szal, van valami fejlemény? - kérdezi halkan, tekintve, hogy a fiam dúdolva játszik a nappaliban, tőlünk alig pár méterre.
- Elzavart - nyelem le a számban forgatott falatot, de azonnal vissza is kíván jönni - mindenkit. Szörnyen kiborult, felhívták, hogy Cara már valószínűleg nincs az országban - remeg meg a hangom.
- Basszus, ember! - szisszen fel. - Hogy lehetséges ez?
- Nem tudom - bámulok lehajtott fejjel a kajámra - azt mondta, hogy én tehetek róla, arról hogy ez történt.
- Dehát ez nem igaz! - hördül fel, és ha lehet helyettem is megbántódik.
- Ki tudja...
- Mindenki! Semmi közöd ehhez, nem te hoztad a nyakára ezt a pasit!
- Gyakorlatilag...
- Gyakorlatilag ő volt vele együtt, mindegy hogy mikor, és ez az egész bármikor megtörténhetett volna nélküled is!
- Apu, bekapcsolhatom a tv-t? - kiabálja Freddie, ami felesleges, mert normál hangerővel is hallanám, de ő biztos akar lenni a dolgában.
- Csak egy órára, Freddie! - válaszolom, majd visszafordulok Liam felé. - Én mégis hibásnak érzem magam.
- Nem vagy, és mindent megteszel értük, Lou. Hagyd most őt egy kicsit, hadd gondolkozzon, ő is rá fog jönni hogy hülyeséget mondott.
- Szóval te is így gondolod? Hogy hagyjam békén?
- Igen, de ne túl sokáig azért - turkálja a krumplit a villájával - az sem jó.
- Jól megvagytok Cheryllel, ugye? Mármint...
- Aha - bólint nagyot - persze, jóban vagyunk Bear miatt.
Hónapokig tartott mire ők ketten lezárták az örökös csatázásaikat, nem azért, mert Liam szeretett egy boldogtalan kapcsolatban élni, hanem mert ez azzal járt, hogy egy kicsit elveszíti Beart, de most már minden oké, ha ő mondja, és azt hiszem egész jól megoldja a kapcsolattartást és a közös programokat a fiával. Jobb apa, mint amilyen én valaha voltam.
- Hívd fel holnap délután, ha addig nem keres magától - tanácsolja.
- Megőrülök attól, hogy nem lehetek mellette - motyogom, ő pedig egy együttérző pillantás kíséretében bólint - meg attól is, hogy már semmit sem tudok tenni.
- Ne rágódj most ezen - tanácsolja - foglalkozz Freddie-vel, ő itt van.
Elmosolyodva bólintok és a fiam felé nézek, aki a szőnyeg közepén ülve, a távirányítót szorongatva, tátott szájjal néz valami dinka mesét. Utálom amikor tévézik, de én is néztem amikor kicsi voltam, a húgaim is, meg úgy az emberiség kb fele, és semmi bajuk sincs tőle, szóval nem vonom meg a fiamtól ennek az örömét, ha nem függ rá túlságosan, ami eddig szerencsére nem következett be. Freddie kreatív gyerek, aki egyedül is lefoglalja magát, nem szükséges a tv ahhoz, hogy ha valami dolgom van, akkor lekössem.
Liam eltereli a témát és evés közben inkább a munkánkról beszélgetünk, egy számról amin dolgozik, műsorokról ahová meghívtak minket, és a tervezett turnéinkról. Ezt mindet én parkolópályára tettem, már megint, de attól még szívesen hallgatom ahogy ő mesél mindenről amit csinál, mert szívvel-lélekkel teszi, és igazán élvezi.
- Gyere, adj egy pacsit, nagyfiú! - hívja magához Freddie-t, amikor kb egy órával később lelépni készül.
Freddie felpattan és minden erejét beleadva, egy a termetéhez képest igazán nagy ugrás kíséretében belecsap Liam tenyerébe, aki erre úgy tesz, mintha fájna neki, míg a fiam boldogan nevet rajta.
- Pihenj - veregeti meg a vállam mielőtt elmenne - minden rendben lesz.
- Remélem - húzom erőltetett mosolyra a számat - vigyázz hazafelé, és üdvözlöm a trónörököst, legközelebb hozd őt is!
- Mindenképp - vigyorodik el - sziasztok.
- Szia, Liam bácsi! - integet vidáman a szöszi kisfiam, majd sarkon fordul és újra beveti magát a játékai közé.
Elpakolok a konyhában, normálisan elmosogatok és kiviszem a szemetet, majd letelepedek az építőkockák tengerébe, a fiam pedig egyből beszélni kezd.
- Ez egy repülőgép lesz - fecsegi - olyan amivel idejöttünk, és amilyennel majd megyünk meglátogatni nagymamát és Austint.
- Tényleg hasonlít rá - helyeselek, és azonnal elraktározom a fejemben, hogy kalózhajós Lego mellett repülőgépeset is vásároljak neki valamikor, vagy legalább hasonlót.
Nem kényeztetem el, mert épp elég úri gyereket láttam már ahhoz, hogy még csak a közelükbe se akarjam engedni, de azért nem csak a születésnapján meg karácsonykor kap ajándékot, néha meglepem, elég ritkán ahhoz, hogy örüljön neki, és ne váljon szokásává azt kérdezni, hogy mikor kap megint valamit. Folyton cserélem a játékait, amikor ráun valamire, akkor előveszek egy régebbit és a másik megy a helyére, a fiókba. Hallottam már másoktól is, anyukáktól, hogy ezt csinálják, és nálunk működik, emellett pedig még képes vagyok tartani azt, hogy Freddie nem kütyüzik. Nincs tablet, nincs telefon, Briana sem kötötte őt le soha ilyesmivel, én pedig semmit sem utálok jobban a telefont nyomkodó pici gyerekek látványánál, úgyhogy Freddie közelében én is igyekszem kerülni az ilyesmit, hogy ne telepedjen mellém és kapjon kedvet hozzá.
Anyu büszke lenne rám, akkor is az volt, amikor igazán hülyén viselkedtem, mindig látta bennem a jót és azt, hogy a rossz dolgaimat sem szándékosan teszem.
Igyekszem jó ember lenni, egész életemben ez volt az egyik célom.
- Csak mi utazhatunk rajta, vagy más emberek is?
- Mások is - bíbelődik az apró kis kockákkal, igazgat valamit, majd az apró kis kezébe fogva a tákolmányt süvítő hangok kíséretében hadonászni kezd vele - hazajöhetnek vele Caráék.
Egy pillanatra megmerevedek, hogy Liam talán elszólta magát, vagy a fülébe jutott valami a tévéből amíg nem figyeltem, de azt nem így mondaná, és ő csak egy kisfiú, akinek hiányoznak a szerettei.
- Hamarosan hazajönnek, életem - simogatom a haját, és remélem, hogy nem hazudok akkorát.
Szólnom kell Lottie-nak, hogy ne jöjjön ma este, és küldeni szeretnék Townes-nak egy üzenetet.
- Tudoom - bólogat játékosan - már mondtad. Felhívhatjuk őket a telefonodon?
- Ma már nem - vágom rá gyorsan - mert már alszanak, de máskor felhívjuk őket, oké?
- Oké - von vállat, mire megkönnyebbülten fellélegzek.
Órákig ülök vele a padlón és bíbelődünk a játékaival, az agyam kikapcsol és megfeledkezek az egész világról. Az elmúlt délutánok alatt fejben egyáltalán nem voltam Freddie-vel, amikor együtt játszottunk, és ez bűntudattal tölt el, most viszont tényleg vele vagyok, és nem megyek el éjszaka sem.
Szólok Lottie-nak, hogy ne jöjjön, és bár a válaszában érdeklődik arról, hogy miért ne, erre már nem írok vissza neki, és végül Townesnak sem küldök üzenetet, mert azzal megint egy teljesen más mederbe terelődnének a gondolataim.
Nem hagyhatom csak úgy ott valahol a készüléket, mert még mindig reménykedek egy bizonyos hívásban, de nem érek hozzá, nem foglalkozom vele.
- Hogy eltelt az idő - lepődök meg a tv melletti órára pillanatva, ami kilencet mutat - mennünk kellene fürdeni, kisfiam.
- Muszáj? - húzza el a száját, de pakolni kezd, ráadásul anélkül, hogy megkérném rá.
- Tudod, hogy igen - szedegetem szét az apró darabokat, és gondosan elhelyezek mindent a dobozában.
Segítek neki lezuhanyozni, majd a wc deszkán ülve dörzsölgetem a cápás törölközőjével a vizes tejfölszőke tincseit, amin nagyokat kacag.
Szörnyen elhanyagoltam őt azzal, hogy ilyenkor már csak rohanva megfürdettem és ágyba dugtam, úgyhogy most nem sietek, vele együtt mosok fogat, majd a karjaimban viszem a szobájába és nem úgy olvasok neki mesét, mintha üldöznének, hanem az összes színészi képességemet alkalmazva, apait-anyait beleadva előadom neki a történeteket, ami miatt nem alszik el, csak álmosan kacarászik.
- Tényleg ez volt az utolsó - helyezem a könyvet az éjjeliszekrényre - aludj most már.
- Szép álmokat, Apu! - nagyot ásít, és a kis arcát belefúrja a párnába. Csordultig van vele a szívem amikor ránézek, szakasztott olyan, mint én, és már nem az a megtört, zaklatott kisfiú, aki nem értette hogy hová tűnt az anyukája, és miért kellett a csodálatos tengerparti otthonát a borús, de így is csodálatos Londonra cserélnie, a megszokott családját pedig egy ilyen gyökérre, mint én. Ez a Freddie boldog, kiegyensúlyozott, rengeteg szeretet ad, és kap is, erre pedig büszke vagyok. Talán nem csinálom olyan rosszul, talán nem fog gyűlölni amikor felnő.
Bárcsak újra lenne lehetőségem Carát is boldogabbá tenni.

Remélem jól vagy, sajnálom hogy felzaklattunk. Itt vagyok, ha kellek.
Szeretlek. 

Lou


Személytelennek és bénának érzem az üzenetet amit végül elküldök, mert legszívesebben nem csak ennyit írnék, hanem mindent amit érzek, hogy mennyire sajnálok mindent, hogy én is tudom, hogy ez az én hibám, de talán ez túl sok lenne most neki, úgyhogy csak biztosítom arról, hogy még mindig itt vagyok, ha kellek.
Akkor is, ha nem, Cara miatt.
Nem érkezik válasz, amin nem lepődök meg mert számítottam rá, de azért rosszul érint. Tudom, hogy most dühös és zavarodott, de végig mellette álltam ebben az egész zürzavarban, és én is ugyanúgy szeretném visszakapni Carát, emiatt pedig talán megérdemelnék egy "oké"-t, ha mást nem is.
Sosem tudtam igazán jól gitározni, de azért néha a kezembe veszem és a turnéink alatt sokat tanultam Nialltől, ő volt a mi kis profi zenészünk és tanárunk, aki Harry-t is megtanította játszani. Nem tudok aludni, úgyhogy a zenébe menekülök, és az ágyamra telepedve pengetem a húrokat, tekergetem a kulcsokat.
Elhanyagoltam a zenét és a saját kis lemezcégem, az albumom sem készül el soha ha így haladok, parkolópályára tettem az egész életem, mindent amiért annyi éven át, szinte még gyerekként dolgoztam, és ez nincs így rendben. Nem jó, hogy valami fontosat egy másik fontosért mindig feláldozok, az élet nem így működik, nem tehetem félre a fiam Caráért, a zenét Freddie-ért, mindent Townesért, egyensúlyt kell találnom saját magamban. De mindenek előtt most Carát kell előkerítenünk, ő most tényleg mindennél fontosabb.

2018. október 27., szombat

39.rész

Sziasztok!
Mivel mostanában elég nagy híve vagyok annak, hogy ami nem megy, azt nem erőltetem, így most inkább befejezném azt a csatát, amit egész héten, és órák óta vívok ezzel a résszel, mielőtt romba döntöm az egész blog színvonalát.
Többször is nekiálltam, de sokszor egyetlen szót sem tudtam kipréselni magamból, csütörtök délután óta pedig valami undorító vírus miatt szenvedek és így még annyira sem megy, mint egyébként. 
Sajnálom!
Kellemes őszi szünetet nektek!
N.x



Townsend Campbell 

Kimerült egyre idegesebb, ingerültebb, és ok nélkül haragszom az emberekre.
Nem szólok anyához mert beengedte a házamba azt a két embert, akik tulajdonképpen szó szerint csak azért jöttek, hogy megnézzék a szenvedésem, mert semmilyen használható információval nem tudtak szolgálni.
Előadták anyának, hogy mennyire sajnálnak mindent ami történt és hogy pont annyira nem tudnak semmit az ő drága kisfiukról, mint amennyire én Caráról, de bármiben hajlandóak segíteni. Csakhogy nekem nem kell a rohadt segítségük, nekem a gyerekem kell, és nyugalom.
- Mikor fejezed be a duzzogást, kislányom? - kérdezi apa, felpillantva az újságból amit olvasgat.
Egy pillanatra megtorpanok, mert ilyesmit minimum 6 éve nem hallottam, de lehet még régebb óta, majd pont olyan választ vetek oda, amilyet a 6 évvel ezelőtti énem mondott volna.
- Nem kötelező elviselni, ez az én házam, hazamehettek - töltök magamnak egy pohár vizet, lehúzom, és mereven nézek az apámra, aki végülis egy szót sem szól.
Igazam van és ezt ő is tudja, bármikor hazamehetnek és még örülnék is ha megtennék, mert egyedül akarok maradni, megfojtanak a jelenlétükkel, hogy hirtelen újra gyereknek érzem magam akire vigyázniuk kell, és hogy akkor sem mennek el amikor Louis itt van.
Anya munkája itthonról is végezhető, mindenféle biztosítási szerződéseket köt és ügyeket intéz, amihez elég az internet meg a telefon, ezért nem megy haza, ezért téblábol inkább a konyhámban és ezért nem hagy békén.
Tudom hogy csak jót akar, mindenki jót akar, de már megbolondulok. Egyszerűen egyedül akarok maradni, átgondolni mindent, kipucolni a fejem, hátha rájövök valamire ami fölött ezidáig elsiklottam, és csak akkor menni emberek közé amikor akarok.
Fáradt vagyok, feszült, dühös, ideges, és hiányzik a kislányom. Ő tesz engem azzá a személlyé aki vagyok, azzá a kedves, türelmes nővé, nélküle viszont egy hárpiává válok, egy folyton ideges, feszült tinilány, és ez nem tetszik. Az életem Cara nélkül tényleg eszméletlenül értelmetlen.
A feszültségem ellenére nem akarok veszekedni, úgyhogy szó nélkül visszamegyek az odúmba, hogy tovább agyaljak mindenen. Nagyon hiányzik Cara, hiányzik a nevetése, az ölelése, a puszija, az illata, hiányzik hogy esténként mellette üljek és bugyuta meséket találjak ki amiken együtt nevetünk, hiányzik hogy mindig túl korán felkel és emiatt én sem tudok sokáig aludni. Megadtam neki mindent amit csak tudtam, és már azt kívánom bár beértem volna ezzel, bár nem akartam volna ennél sokkal de sokkal többet adni neki és magamnak, mert akkor ez az egész nem történt volna meg, még mindig lenne értelme az életemnek.
Tágra nyílt szemekkel kapom fel a telefonom amikor megcsörren. Állandóan hívogatnak, ismeretlen számokról újságok és mindenféle médiumok akik pofátlan módon akarnak valami plusz információhoz jutni és nem törődnek az érzéseimmel. Camila és a munkatársaim, mert ők nem hisznek semminek amit nem tőlem hallanak, és várnak vissza a kávézóba, a srácok, mert aggódnak, és tartani akarják bennem a lelket. Múltkor felhívott egy bizonyos Zayn, akivel még sosem találkoztam, bár ez nem jelenti azt, hogy nem is tudom hogy kicsoda ő, mert igen, viszont ő nem ismer engem, ennek ellenére hosszasan beszélgettünk és biztosított arról, hogy számíthatok rá is. Pusztán azért, mert fontos vagyok a barátjának, ahogy a lányom is.
Most azonban nem ismeretlen szám hív és nem is a barátaim, hanem az az ember, akinek minden alkalommal remegve veszem fel a telefont még ha eddig sosem tudott használhatót mondani. 
- Jó napot - harapdálom az alsó ajkam. Nem merem megkérdezni, hogy jó vagy rossz hírei vannak-e számomra, sőt, egyáltalán semmit sem merek kérdezni, csak várom hogy beszéljen.
- Jó napot, Ms Campbell - furcsa a hangja, és ennek nagyon nem örülök. A gyomrom egy kemény kis gombóccá válik és felhúzott lábakkal, a térdeimet átölelve gubbasztok. 
- Tud nekem valamit mondani Caráról? - szólalok meg halkan.
- Az a gyanúnk, hogy Cara már nincs az országban, hölgyem - sóhajt fel - vagy ha igen, az apja nagyon elbújt vele.
- Tessék? - szárad ki a szám. - De... De nem azt mondta, hogy ez nem lehetséges? Hogy nem tudta kivinni annyi idő alatt, és a repülőtereket azóta is ellenőrzik?
- Így gondoltam - válaszol nehézkesen - és valóban nagyon szigorúan ellenőrzünk mindenhol, de talán túljárt az eszünkön.
- Hogyan? - nevetek fel nyomoromban. - Finn nem egy bűnöző, nem embercsempész!
- Nem tudom, kislány, de az országban nem találjuk őket, ezért kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy már nincsenek itt.
- De a barátom intézkedett - szorul össze a torkom - mindenki őket keresi Amerikában is. Mit csináljak, hogy megtalálják? Mennyi pénzt adjunk és kinek?
- Ez nem a pénzen múlik - szinte látom magam előtt ahogy rázza a fejét.
- Akkor min? Mondja meg hogy min és megteszem, bármire képes vagyok - gördül le egy kövér könnycsepp az arcomon.
- Mi is megteszünk mindent amire képesek vagyunk.
De ez nem elég, semmi sem elég.
- Ahogy maga is mondta, Finnley nem embercsempész, úgyhogy valamikor hibázni fog - próbál lelket önteni belém - csak idő kérdése hogy elszúrjon valamit és akkor megtaláljuk, nem bujkálhat egész életében sem ő, sem pedig a kislány, és talán tévedünk, Townes, lehet hogy itt vannak valahol csak egyszerűen nem mennek emberek közé, ezért nem látta még őket senki.
- Értem - nyögöm ki nehezen - köszönöm.
- Nem fogjuk feladni, amíg meg nem lesz Cara.
- Köszönöm - ismétlem - hívjon majd, ha lesz valami fejlemény! 
- Tartson ki...
Leteszem. Néhány hosszú másodpercig üres fejjel és tekintettel bámulom a készüléket, majd egy ordítás kíséretében hozzávágom a padlóhoz. A puha szőnyegen landol és nem törik darabjaira, csak a képernyője reped meg, de egyelőre ezzel is beérem.
Elvitte, tudtam, és senki sem hitt nekem. Elvitte a gyerekem egy másik országba, valahová ami rohadt messze van innen és talán nem foglalkoznak azzal, hogy legálisan vagy illegálisan jutnak be. Lehet, hogy elvitte valami Dél-Amerikai országba, Ázsiába vagy Afrikába, valahová az isten háta mögé ahol a pénz nagyobb úr, mint a tisztesség.
- Townes? - hallom anya rémült hangját, majd hirtelen megérzem a karjait a testem körül. Gőzöm sincs, hogy mit csinálok.
- Elvitte! - visítom. - Kivitte az országból!
- Tessék? - döbben meg. - Nem, ez teljesen kizárt, Kicsim, erre nincs lehetősége!
- Nincs? - robbanok ki az öleléséből. - Felhívott a nyomozó, ő mondta! Nem találják itt, úgyhogy valahogy biztosan kivitte!
Apa is megjelenik és értetlenül szemléli az eseményeket, engem, ahogy dühöngve bőgök, és anyát, aki teljességgel reménytelenül próbál megnyugtatni és pozitív maradni.
- Biztos hogy nem így van, Townes, hiszen a papírjai nélkül nem tudja sehova sem vinni, azok pedig nálad vannak!
- Ezt hallottam már - dörgölöm meg dühösen a szemeim - de valahogy mégis megoldotta, és ha nem is, ez nem változtat azon a tényen, hogy nála van a gyerekem, akit még mindig nem találnak! - Anyád csak segíteni akar, Townes... - szól közbe apa, de azonnal lehurrogom.
- De nem segít! - visítok fel. - Nem segít egyikőtök sem!
- Mert már nem tudunk hogyan, Kicsim!
Valószínűleg a hangomtól nem halljuk, hogy valaki megérkezik, csak hirtelen apa vállánál felbukkan Louis arca, ahogy értetlenül és aggódva keres a szemével, majd szinte keresztül mászik az útját nem szándékosan elálló apámon és a karjaiba kap.
Kétségbeesés és düh rázza a testem, egyedül akarok maradni, nem akarom hogy bámuljanak és sajnáljanak, mint valami elütött állatot akin már nem lehet segíteni.
- Mi történt? - túr bele a hajamba, és valahogy képes arra, hogy megnyugtatóan ringasson, miközben maga felé fordítja a fejem. - Mondd el!
- Felhívtak - szipogom - a nyomozó. Azt mondta, hogy szerinte már nincsenek az országban.
- Az lehetetlen - motyogja először, majd felkapja a fejét - máris telefonálok és intézkedem, oké? Felhívok mindnekit akit tudok...
- Mert az eddigi intézkedések is olyan sikeresek voltak, ugye? - nem akarok szándékosan undok lenni, nem akarom őt bántani, de valami van velem, nagyon nem vagyok már rendben.
- Townes... - apa hangja figyelmeztető, mintha valami hülye kölyök lennék, és ezzel baromira betelik nálam a pohár.
- Semmi értelme nem volt annak amit eddig csináltunk, az égvilágon semmi haszna nem volt, hogy az vagy, aki, azon kívül hogy folyamatosan hívogatnak és baromságokat beszélnek rólunk!
Elenged, és nagyra nyílt szemekkel, döbbent arccal tesz hátra egy lépést.
- Ha nincs ez az egész, akkor Cara nem is tűnik el, mert Finn sosem lát meg minket sehol!
- Arra célzol, hogy ez az én hibám - túr a hajába idegesen, és pont olyan nevetés bukik elő belőle, mint az előbb belőlem - hogy ez miattam történt?
Nem.
Nem, dehogy miatta történt!
- Nem tűnt volna el, ha mi nem ismerjük meg egymást - kapkodok levegő után - nem viszi el, ha sosem találkozok veled!
- Fogalmad sincs róla, hogy most mit mondtál! - rázza a fejét. - De ha én hibás vagyok, akkor te is, mert nem kényszerítettelek bele ebbe, tudtad, hogy mivel jár!
- Mert amikor ellepték a munkahelyem az embereid akkor választhattam, ugye?!
- Nem, nem választhattál, de a te döntésed volt utána is velem maradni! Adtam valamit a lányodnak, amit az igazi apja sosem, és most képes vagy a fejemhez vágni, hogy ez az egész hiba volt? Szerinted én tudtam, hogy ez fog történni? Szerinted ha tudom, hogy veszélybe sodrom a gyereked, akkor belemegyek ebbe?
- Kérj bocsánatot, Townes! - szólal meg anya, én pedig dühösen kapom felé a kezem.
- Nem vagyok már kisgyerek, hogy megmondd mit csináljak!
- De pont úgy viselkedsz - szegül ellenem végleg az apám is - sőt, rosszabb vagy, mert Cara sosem csinált olyasmit, amit te művelsz most!
- Menjetek már el akkor! - üvöltöm. - Tűnjetek el a házamból mindannyian, és akkor nem kell senkinek elviselnie a gyerekességem!
- Ahogy akarod - bólint, és karon ragadja anyát, meg Louis-t is - gyerünk, fiam, majd beszélsz vele ha lenyugszik és nem mond hülyeségeket.
- Nem, én..  - húzza el a kezét, és zavartan kapkodja a tekintetét köztem meg az apám között - nem megyek.
- De - nézek a szemébe - mész.
Látom a fájdalmat a szemében és az arcán, és azonnal tudom, hogy mekkorát hibázok, hogy milyen őrült dolgokat vágtam meggondolatlanul a fejéhez. Végül aprót bólint és szó nélkül elmegy, a szobám közepén állva hallgatom ahogy pakolásznak, majd csukódik a bejárati ajtó, kattan a zár, és egyedül maradok.

2018. október 20., szombat

38.rész

Sziasztok! 
A legutóbbi rész után többen is írtatok nekem üzenetet, hogy valamilyen oknál fogva nem jelenik meg a kommentetek mindegy mennyiszer külditek el. Sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, próbáltam átállítani pár dolgot, de nem hinném hogy ez javított bármit is a helyzeten. Használjátok a chatet a véleményetek kifejtésére, vagy írjatok ask.fm-en, még regisztrálnotok sem kell.
Jó hétvégét!
N.x


Louis Tomlinson

A 6. napunkon Cara nélkül már képtelen vagyok aludni, ellentétben Townes-szal, aki viszont tudatosan annyit alszik amennyit csak tud. Vele akarok lenni de a másik felem már nagyon hazafelé húz Freddie-hez, hogy ne csak addig maradjak vele éjszaka, amíg betakargatom, mesét mondok és megvárom hogy elaludjon, azonban sem Townest nem vehetem rá arra, hogy cuccoljon át hozzám, sem Freddie-t nem hozhatom ide, hogy a dolgok közepébe csöppenjen.
Egyikünk sem bírja ezt ép ésszel, ő egyre inkább belebetegszik, nekem kezdődő személyiségzavarom van, mindeközben pedig megszállottan kutatjuk Carát. Még mindig keresem az embereket, a kártyám folyamatos terhelés alatt áll mert minden egyes járókelőnek hajlandó vagyok fizetni azért, hogy nyissa ki jobban a szemét és valahogy vezessen a lányunk nyomára, állandóan telefonálunk, körözünk a városban, és tényleg minden velem kapcsolatban álló személy őt keresi, de reménytelenül.
Csókokkal halmozom el Townes könnyektől ragacsos, duzzadt, de még így is gyönyörű pofiját mielőtt a laptopomat a hónom alá csapva ki nem osonok a szobájából.
A szülei a kis vendégszobában vannak, mely előtt elhaladva hallom hogy még beszélgetnek. Normál esetben feszélyezne a jelenlétük, mert mégiscsak a barátnőm édesapjáról és édesanyjáról van szó, most viszont egyiküknek sincs ideje ilyesmiken agyalni.
Lepakolom a cuccaim az asztalhoz és előszedem a vízforralót hogy csinálják egy adag teát, de már az edények látványától is eluralkodik rajtam a szokásos elkeseredettség, a bögrék közé nyúlva pedig hosszú percekig bámulok lefagyva, mert Caráé az első, ami a kezem ügyébe kerül.
Eltűnt, de itt vannak a dolgai, itt az egész élete, emberek akiket egész életében ismert és várják haza, és rengeteg, akik azért várják, hogy az egész további életüket vele töltsék.
Remegő kezekkel nyitom fel a laptopom hogy böngészni kezdjem ugyanazokat az oldalakat eltűnt gyerekekről, és a Twitteremet, amin a rajongóim páratlan összefogással keresik és híresztelik Cara eltűnését. Pénz gyűjtenek a megtalálójának, plakátokat hagynak szét a városban, az égvilágon mindent kinyomoztak Finnleyről, és szinte már pereket indítanak a szennylapok ellen, amik előálltak azzal a híreszteléssel, hogy szándékosan szabadultunk meg Carától és Freddie is hamarosan visszamegy Los Angelesbe.
Azt kívánom, hogy bárcsak így lenne, bár tényleg ennyire önző és undorító szülők lennénk, mert akkor nem őrülnénk bele ebbe az egészbe, viszont a gyerekeink jó kezekben lennének.
Ellenőrzött minket a gyámügy, aminél nevetségesebbet még nem tapasztaltam, de Townest visszahozta az életbe még ha csak néhány órára is, mert kisírt szemekkel, de mint egy dühös, haragos kiscica elővarázsolta önmagát, és összeszorított szájjal, végig a kezemet szorongatva, büszkén megmutatta a háza minden négyzetmilliméterét, amit egyedül ő teremtett meg a kislányának.
Ma este Niall vigyáz Freddie-re, mert Lottie-nak dolgoznia kell, ő is és a többiek is mindent megtesznek amit csak tudnak, de nem képesek annál többre mint amire én, még Zayn sem Amerikából, de igyekeznek könnyíteni a dolgomon, elviszik Freddie-t pár órára, átjönnek és lefárasztják, felhívják Townest és próbálnak lelket önteni belé, egyszerűen csak fantasztikusak, de ez sem hozza vissza nekünk a kislányunkat. Szar világ az is, amiben pénzzel bármit el lehet érni, de az még szarabb, amikor ez sem elég ahhoz, hogy visszakapjunk valakit vagy valamit.
- Miért nem alszol, fiam? - érinti meg egy kéz a vállam, mire óriásit ugrok.
Észre sem vettem, hogy összegörnyedve ülök a már kihűlt teám mellett, és azt képet nézem Caráról már ki tudja hány perce, ami napok óta kering minden platformon. Édesen és természetesen mosolyog, sugárzik róla a vidámság, hogy szeretve van és teljes az élete, és annyira hasonlít Townesra, hogy szinte beleszakad a szívem.
A mögöttem álló férfi pillantása is a képre szegeződik, közben biztos kezekkel, barátságosan és vigasztalóan megszorítja a vállam.
- Jó gyerek vagy, Louis - paskolja meg a hátam, majd a vízforralóhoz lép és készít magának egy bögre teát mielőtt leülne mellém.
Mindenféle szavakat pötyögök be a keresőbe de semmi hasznosat nem találok, csak ugyanolyan hülye cikkeket erről az egészről, összeesküvés elméleteket a legrosszabb lehetőségekről amikre gondolni sem merünk, mások viszont szinte azon versenyeznek, hogy kinek lesz igaza.
Belekortyolok a már éppen csak langyos teába és próbálok nem gondolkodni néhány percig, mert az agyam lassan a szétrobbanás közelébe kerül. Nagyon nehéz dolog közömbös arccal járkálni, vidámnak lenni Freddie közelében és tovább hazudozni neki arról, hogy hol van épp Cara és Townes, majd visszajönni ide és erősnek lenni. Ezt csinálom hónapok óta, de ennél többet már nem tudok elviselni.
- Haza kellene menned a kisfiadhoz - zökkent vissza a valóságba újra a férfi, aki ilyen tökéletes nőt nevelt a lányból, akit szeretek.
- Nem tudom hogy mit kellene csinálnom - nyelek nagyot, és megvonom a vállam - Freddie jó kezekben van, és otthon leszek mire felébred.
- Townes is jó kezekben van - néz a szemembe, de nem próbára akar tenni, ahogy más apák tennék esetleg, hanem megpróbál rábírni valamire ami szerinte jó nekem - te már mindent megtettél amit csak tudták, hazamehetsz legalább egy éjszakára a kisfiadhoz, ne hanyagold el a saját családod.
Nagyokat pislogva nézek rá és gondolkodok pár pillanatig, majd őszintén kimondom ami a fejemben van, mert egyáltalán nem szégyen bevallani amit érzek.
- Eszemben sincs elhanyagolni a családom - rázom meg a fejem - azért vagyok itt, keresem Carát, és rohangálok el-vissza a fiamhoz. Nem keverhetem őt bele, mert nem érezheti úgy, hogy talán elveszít még valakit az anyukája után, de ha lehetne idehoznám, hogy legyen itt velünk, vagy elvinném magamhoz Townest... Megpróbálok kettészakadni, hogy mindenkinek jó legyen.
Talán egy aprócska mosoly is bujkál a szája sarkában, mialatt megértően bólint, és iszik egy kortyot.
- Nem volt ám Finnley sem egy rossz kölyök, még ha Townes haraggal is beszél róla - már csak a név említésétől is düh lobog fel bennem. - Gyűlöltem őt, mert egyszercsak a 15 éves lányom hazajött vele és láttam rajta, hogy fülig szerelmes belé, de ezek csak ilyen apai dolgok, egyszer majd megérted. Megváltoztatta, de Townes boldog volt, és nem bánt vele rosszul, tudom, mert árgus szemekkel figyeltem mindkettőjüket és bármikor készen álltam rá, hogy ha kell egy csúnya pillantás miatt kiszúrjam a szemét. Nem vagyok biztos benne, hogy pont úgy szerette a lányomat, ahogy a lányom őt, sőt, biztosan nem, mert akkor nem teszi meg amit tett, de csak gyerekek voltak, és nem is tudták még, hogy mi ez az egész. Ne érts félre, haragszom rá és gyűlölöm azért, amin a gyerekem keresztülment miatta meg a szülei miatt, csak azt mondom, hogy eltekintve ettől Finnley nem egy rossz ember, és biztos vagyok benne, hogy az unokám jól van.
- A szülei mit csináltak? - szűkül össze a tekintetem, ő viszont csak megvonja a vállát.
- Végülis... Semmit, de nem tudom, hogy kellett volna-e egyáltalán bármit is tenniük, mert ő már 18 éves volt, de mi megtanítottuk a gyermekünket felelősséget vállalni, ez az egyik legfontosabb dolog amit egy szülőnek át kell adnia, ők nem tették, mindannyian elmenekültek a "probléma" elől és egyedül hagytak vele egy 17 éves kislányt.
- Miért nem segítettek neki? - kérdezem, de nem kötekedésből, vagy hogy a szemükre vessek bármit is, hiszen tudom, hogy szeretik Townest és Carát.
- Segítettünk volna, ha oda kerül a sor - kortyolgatja a teát - talán kegyetlenül hangzik és nem értesz velünk egyet a módszereinkben, de megmondtuk Townesnak, hogy egyedül kell felépítenie az életet, ha már ahhoz nagylány volt, hogy lefeküdjön valakivel.
Elmosolyodok azon, hogy ezt kimondva jól láthatóan megborzong és elfintorodik.
- Igazából nem vártuk ezt el, csak annyit, hogy kezdjen hozzá, látni akartuk hogy igyekszik, de látod mit épített fel. Az anyja elmondta neki, hogy hogy kell bánni egy újszülöttel, az első otthon töltött éjszaka során segített is, de soha többé nem. Ha kell minden este berohant volna ő is a kicsihez, de Townes született anya, látod te is. Mindenféle munkát elvállalt az iskola alatt, amíg kicsi volt a pocakja elment másokhoz takarítani, utána kutyákat sétáltatott, gyerekeket tanított, évekig kapott pénzt a sportért, amiből volt neki félretéve, aztán miután megszületett Cara éppen csak annyit várt, hogy mindketten megerősödjenek, és elkezdte újra. Nem hagytuk volna hogy utcára kerüljenek vagy elvegyék tőle a babát, nem vártuk el tőle 17 évesen, hogy építsen fel egy otthont és gyorsan váljon felnőtté, de mindig is tudtam, hogy a lányom különleges, és tessék, 18 évesen a 6 hónapos gyerekével elköltözött otthonról, munkát vállalt, és tökéletes anya. Sohasem kért tőlünk annál többet, hogy vigyázzunk néhány óra, vagy egy éjszakai erejéig Carára, tudja ő is, hogy igazából kérhetne bármit, mert melyik az a szülő, aki nem próbálná mindenhogy segíteni a gyerekét, de ő jól megvan nélkülünk is, csak eddig magányos volt.
- Nem fél tőle, hogy én is megbántom? Engem nem gyűlöl?
- Te úgy nézel rá, ahogy ő rád - kavargatja sötét folyadékot - és de, félek tőle, ahogy minden lányos apa fél, de azt is tudom, hogy jó neki veled. Te jó ember vagy, fiam, tudom, hogy miért szeret a lányom.
Nagyon nyelve bólintok egy aprót, majd a tekintetem újra a laptopomra vezetem.
- Megtalálom Carát.
- Remélem - biccent, de egy kicsit elhomályosul a tekintete - de az sem a te hibád lesz, ha nem.
- Ez az opció nem létezik - rázom meg a fejem - megtaláljuk.
Ezúttal már nem mond semmit, csak bólint egyet, míg én lecsukom a laptopom és elöblítem a bögrém. Álmos is vagyok meg nem is, és egy részem szívesen maradna még itt, hogy beszélgessen Townes apukájával, egy másik viszont, a nagyobb és erősebb szeretne felmenni hozzá.
Sokat beszélgettünk már erről az egészről, a dolgokról amiken keresztülmentünk egymás előtt, a nehézségekről, de más volt ezt egy külső szemlélő által hallani. A csajom nagyon kemény, kitartó és céltudatos, ezért (is) nagyon büszke vagyok rá.
- Felmegyek - babrálom az összecsukott kis laptopom - kezdek elálmosodni, és jobb is ha Townes mellett maradok.
Összeszorított ajkakkal, megértően bólint, a tekintetét mintha a tetoválásaimon jártatná, mert feltehetően nem a felsőtestem bámulja meg, majd mielőtt jó éjszakát kívánnánk egymásnak még mondd valamit, ami igazán letaglóz.
- Az anyukád biztos nagyon büszke rád.
Megdermedve állok és nézek az arcába, néhány másodpercig képtelen vagyok megszólalni.
- Anya...
- Tudom - bólint - de ez nem változtat a tényen, hogy jó srácot nevelt belőled és büszke rád.
- Köszönöm - nyelek nagyot - csodálatos volt.
- Nem féltem tőled a lányom - issza ki az utolsó korty teáját - nem hinném, hogy bármikor is megbántanád szándékosan.
- Nem, soha! - rázom a fejem.
- Jó éjt! - lép el mellettem
- Jó éjszakát, Uram! - válaszolom, és talán a megszólítás miatt, de picit megtorpan, végül mégsem mondd semmit, és halkan felmegyünk a lépcsőn.
Townes álmában nyugtalan, óvatosan szabadítom ki a takaróból, amibe teljesen beletekeredett, mégis csak akkor néz fel, amikor bebújok mellé.
- Hol voltál? - nyöszörgi vonalnyi kis szemekkel.
- Ittam egy teát - simítok végig a haján.
Szótlanul bólint és a fejét a mellkasomra fekteti, szeretném valahogy beburkolni, magamba olvasztani és megóvni mindentől, de nem tehetek többet azon kívül, hogy a karjaimba veszem.
- Szeretlek - mormolom a kócos, puha tincseibe temetve az arcom.
Pont olyan ragaszkodóan ölel ahogy én őt, a hűvös kis kezeit átdugja a karjaim alatt és olyan közel bújik, hogy biztosan hallja a szívverésem. Az apukája szerint pont úgy néz rám ahogy én rá, ami jó, mert én tényleg tiszta szívből szeretem.
- Tudod, hogy én is szeretlek - válaszolja, és az ujjait a hajamba vezeti, maga felé húzva a fejem.
Az elmúlt 6 napban is gyakran értünk egymáshoz, de ezek inkább kapaszkodások voltak, mintsem gyengéd érzések, apró simogatások amik semmilyen más célt nem szolgálnak csak azt, hogy szükségünk van egymás megérintésére. Azért ölelt meg, hogy mint egy horgony megtartsam őt, de ahogy most megsimogatja az arcom a zavaros, kipirosodott szemei nem csak azért néznek rám, hogy legyek megint egy kicsit erősebb nála, hanem mert még ebben a borzalmas helyzetben is komolyan gondoljuk a szavainkat, és mert nem hagyom magára. Talán életében most először nem érzi azt, hogy egyedül kell megbírkóznia valamivel, és hirtelen közölni akarom vele, hogy soha többet nem kell csak magára számítania, mert itt vagyok, és én már megtanultam a leckét a rossz döntéseim által.
A számhoz húzom a kezét és megcsókolom az ujjait, abból ahogy néz tudom, hogy talán órák, vagy egy nap kérdése és tényleg kibújik belőle az anyatigris, aki a kezébe veszi az irányítást mások helyett. Megviselt arca élénkebb, a szemeibe kezd visszatérni az élet, és vele együtt a düh. Az elmúlt napokban eltűnt belőle mindenféle játékosság, eltűnt az a lány, aki néha összevissza hablatyol, nevet, tökéletes mindenben amit csinál, és ez nagyon hiányzik nekem, de persze megértem, mert én sem vagyok önmagam.
- Freddie múltkor az oviban lerajzolta a családját - mormolom a hátát simogatva - engem, a rokonait LA-ből, a felhők közé az anyukáját, és mellém téged meg Carát is.
Néhány hosszú pillanatig nem válaszol, csak a szapora légzését hallom.
- Mit mondasz neki, hol vagyunk?
- Hogy elutaztatok - vezetem be az ujjaim a pólója alá, és a puha bőrét kezdem simogatni - hiányoztok neki, de nem aggódik.
- Nem akarom elhanyagolni őt - nyel nagyot - még mindig nagyon szeretem, csak ez az egész...
- Tudom - borítom be csókokkal az arcát -  tudom, megértem. Megtaláljuk Carát és minden visszazökken a megszokott kerékvágásba.
- Neki vajon mit mondhatott? - nyel nagyot - Lehet, hogy mindenféle hazugságokat mesél be neki.
- Cara okos kislány, tudja hogy sosem hagynád magára.
- Talán megvásárolta mindenfélével - csuklik el a hangja - mi van, ha nem is hiányzom, mert ő megad neki olyanokat is, amiket én nem tudtam?
- Ilyen nincs - fogom meg az arcát - akárhová vitte, akármit vesz és akármit mond neki, Cara tudja az igazat.
- Soha többé nem akarok gyereket, ha nem találjuk meg - nyöszörgi sírós hangon.
- De megtaláljuk - csitítgatom - csak idő kérdése.
Nem tudom, hogy igazat mondok-e vagy nem, csak reménykedem, abban, hogy megtaláljuk Carát, és hogy nem csak bemesélem ezt magunknak.

Townsend Campbell

Minden egyes alkalommal, amikor csönget valaki azért rohanok fejvesztve az ajtóhoz, mert abban reménykedem hogy Cara az, hogy visszahozta egy rendőr vagy az apja kitette itt és elhajtott. Sosincs igazam, de ettől még nem adom fel.
A szobájában téblábolok, lehúzom az ágyneműjét hogy kimossam, és a polcokon húzogatom az ujjaim, hogy kell-e port törölnöm vagy nem. Haza fog jönni és akkor nem várhatja kosz, nem lehet poros az ágya.
Belerohanok Louisba, amikor felhangzik a csengő hangja, épp a fürdőszobából lép ki és egy törölközővel dörzsölgeti a haját, amikor én a mellkasának csapódok, majd gyorsan kikerülve leszáguldok a lépcsőn.
Anya már nyitja az ajtót, pont úgy tépi fel ahogy én tenném, és mindketten ugyanúgy fagyunk le az előtte álló embereket látva.
Sosem kedveltek különösebben, közömbösek voltak velem, az apja néha megpróbált jópofizva poénkodni, de szörnyen erőltetetten. Finnley szülei jóval idősebbek, mint az enyémek, későn lett gyerekük és az az egy is ilyen végtelenül elcseszettre sikerült.
A fejemet teljesen elveszítve teszem meg az utolsó lépcsőfokokat, és nem is tudom hogy mit csinálnék, ha Louis nem kapcsolna, és fénysebességgel utánam rohanva meg nem ragadná a derekam.
- Hol a gyerekem?! - visítom, és vergődve próbálok szabadulni a karjaiból. - Mondják meg, hogy hová vitte a gyerekem az a görény!
Tágra nyílt szempárak merednek rám, úgy viselkedem, mint egy megvadult állat, de nem hibáztathat érte senki.
- Mondtam, hogy rossz ötlet idejönni, Rose! - hatol át a fülemben dobogó szívem hangjain ez a megjegyzés.
- Engedj el! - fordulok szembe Louis-val. - Engedj el, ők tudják hogy hol van! Engedj el!
- Kik maguk? - fogja le a csapkodó kezeim, és megpróbál magához szorítani.
- A szülei! - üvöltöm anyával egyszerre, aki viszont csak halkan jegyzi meg. - Hívd a rendőrséget, anya! Hívd őket!
- Szerinted idejönnénk, ha nálunk lenne? - emeli fel a hangját az öregasszony. - A rendőrök nálunk kezdték Finnley keresését, de fogalmunk sincs hogy hol van a fiunk a gyerekkel!
- Ne kiabáljon vele! - taszít a háta mögé Louis. - Még egy hangos szó Townes-szal szemben, és tényleg hívom a rendőröket!
- Inkább a hölgynek kellene lenyugodnia! - dumál közbe a vénember, mire szinte vicsorogva kapálózok Louis vállai mögött.
- Mit akarnak? - tér magához anyu.
- Tűnjenek el a házamból! - őrjöngöm.
- Louis, vidd el őt innen!
- De...
- Vidd el, fiam! - hallom az utasítását,  másodperceken belül pedig szembefordul velem a barátom, és felnyalából.
- Mit művelsz? - csapkodom a vállát, közben könnyek patakzanak végig az arcomon. - Engedj el, te idióta! Tegyél le! Idejöttek a házamba azért, hogy lássák amit csináltak velem! Minden az ő hibájuk meg a rohadt kölyküké, tönkretették az életem és most elvették a gyerekem is!
Bevisz a szobámba de észre sem veszem, válogatott káromkodásokat vágok a fejéhez azért, mert nem enged el, miközben meggondolatlanságokkal vádolok két idős embert és úgy bőgök, hogy szinte megfulladok a könnyeimtől.
Ez a két ember megakadályozhatott volna mindent ami velem történt, elsőként a fiuktól menthettek volna meg, ha sosem hozzák a világra, de ha már ezzel elkéstek legalább jobb belátásra bírhatták volna, vagy viselkedhettek volna gerincesen helyette is, de nem tették, hanem vele együtt eltűntek.
- Ha most lemész és megteszed azt amit akarsz semmi sem lesz jobb! - fogja le a kezeim. - Ha megütöd valamelyiket feljelentenek és nem kaphatod vissza Carát, Townes! Tudom, hogy dühös vagy, tudom, hogy mit érzel és hidd el, hogy ugyanezt szeretném csinálni én is, de nem tehetjük, Kicsim, érted? Nem bánthatsz valakit akkor sem, ha megérdemli!
- Ők is bántottak engem! - húzom össze magam és hintázni kezdek.
- Tudom - ölel át, és az arcát a hajamba temeti - tudom, de te jobb ember vagy náluk és nem a te feladatod megbüntetni őket amiatt amit csináltak.
- Sajnálom - zokogom - sajnálom, nem akartam!
- Persze hogy nem - szorít a mellkasához és a száját a halántékomra szorítja - semmi baj, semmi rosszat nem tettél.
- Azt akarom hogy elmenjenek - zokogom  - nem jöhetnek be a házamba!
- Anyukád mindent elrendez - beszél hozzám nagyon nyugodtan - neked nem kell törődnöd velük, Édesem.
- Itt mindent én csináltam - beszélek szinte csak magamhoz - nélkülük, nem segített senki! Nem jöhetnek be ide, nem nézhetik meg Cara dolgait, nem láthatják a gyerekem, megtiltom! Ügyvédet akarok, tartsák őket távol tőlünk!
- Elintézem - fogja a kezei közé az arcom - mindent megteszek amit csak akarsz, oké?
Valahogy rávesz, hogy a szemébe nézzek és lássam is őt, a rémült, de dühös tekintetét, a vörös karmolásokat a hátán és a mellkasán amiket az őrjöngésemmel okoztam. Szaporán lélegzem, próbálom eloszlatni a düh vörös fátylait a szemem elől, aztán egyszercsak a hajába túrok és magamhoz rántom.
Durván találkozik a szánk, nem akarok vele lenni mert azt arra emlékeztetne, hogy én ezt csinálom, miközben ki tudja, hogy hol van a lányom, de szükségem is van rá, arra, hogy kiszakítson pár percre ebből a szörnyűségből.
Az ölébe von és lerángatja a pólómat, tiltakozni akarok, de a szám csak elnyílik és a fejem erőtlenül bicsaklik hátra teret adva a mohó ajkainak.
Lefektet a kemény padlón elterülő kis szőnyegre ami szinte csak annyi célt szolgál, hogy reggelente amikor felkelek ne rögtön a hideghez érjenek a csupasz talpaim, és kiszabadít a pamut rövidnadrágomból, ami a pizsamámhoz tartozik.
Dühös vagyok, szomorú, elkeseredett, rémült, és Cara nélkül nagyon magányos is, ő pedig ki tudja hogy miket érez, mert folyton engem pátyolgat, engem, akit túlságosan elnyel az önsajnálat és alig jut eszembe hogy nem csak én szenvedek ettől az egésztől, hanem ő is, és én a lehető legkevésbé sem értem meg az ő fájdalmát és kétségbeesését.

2018. október 13., szombat

37.rész

Sziasztok!
Egy ideje nem írtam a részek elé, főként azért, mert nagyon elkeserítő, hogy konkrétan egyetlen személy van, aki töretlenül tájékoztat a jelenlétéről és elmondja a véleményét. Az előzőnél épp ezért volt meglepő, hogy ehhez képest 3(!) hozzászólás is érkezett, ami még mindig édeskevés a múlthoz képest, amikor volt 30 is, de megtanultam már a keveset is értékelni. 
Ez a rész rövid lett, fáradt vagyok, lelkileg sem vagyok 100% mostanában, szóval csak ennyi sikerült, de a semminél mégiscsak több.

N.x


Townsend Campbell 

Napok telnek el anélkül, hogy bármit is megtudnék Caráról, úgyhogy a szó legszorosabb értelmében megbolondulok.
Beköltözik hozzám anya is és apa is, mert nem vagyok hajlandó elhagyni a házat, hiszen minden pillanatban azt várom, hogy valaki hazahozza a lányom, emellett viszont nem főzök, nem ennék, ha nem erőszakolnák belém, és a harmadik reggelen már fel sem kelek, hogy céltalanul mászkáljak körbe-körbe a lakásban, vagy üldögéljek Cara szobájában, csak fekszem nyakig betakarózva és bőgök.
Louis minden szabad pillanatát nálam tölti, elviszi Freddie-t az oviba és onnan hozzám jön, nem mondta el neki hogy mi történt, így elmegy érte, együtt töltik a délutánt, annyira lefárasztja amennyire csak lehet, hogy korán ágyba tudja dugni, megvárja, hogy megérkezzen a húga és újra száguld ide, hogy a karjaiban sírhassam magam álomba, reggel pedig egy apró puszi kíséretében suttogja a fülembe, hogy pár órán belül visszajön.
Itt van amikor csak itt tud lenni és megpróbál belém lelket önteni, telefonálgat, üzeneteket ír, nincs rendőr és nyomozó a világon akit ne értesített volna, miközben anya főz, mániákusan takarít, és próbálja leküzdeni a bűntudatot, ami mindegyikünkben ott van.
Ha aznap nem magamat és Louis-t választom, akkor talán nem történik ez, ha bemegyek dolgozni talán láttam volna Finn kocsiját, ha anya hamarabb megy érte, vagy ha nem megy dolgozni és egész nap ő vigyáz a lányomra, akkor most is itt lenne. Ha nem ismerem meg Louis-t, akkor Finnley sem tér vissza, és gondtalanul élhetnénk a nyugodt, boldog életünket, hiszen férfi nélkül is jól megvoltunk.
De mégiscsak ez az egész leginkább az óvoda hibája, a felelőtlenségüké, és hogy valamiért sosem voltak képesek elsiklani sem a korom, sem pedig afölött, hogy az elmúlt néhány hónapban volt valaki mellettem, aki nem éppen átlagos. Csak azért mert fiatal vagyok megbélyegeztek rossznak és felelőtlennek, holott Cara egy kiegyensúlyozott, jó kislány, én pedig egyetlen kihagyott szülőin kívül sosem vétettem semmi látványosat, nem felejtettem el elmenni érte, nem jár piszkos, szakadt ruhákban, fésületlenül és éhesen. Mindig szépen öltöztetem fel, ha én fodrászhoz megyek akkor ő is jön, sok angollal ellentétben én rendszeresen főzök, nem etetem chipsszel és kólával, nincsenek rossz fogai és sosem emelnék rá kezet, vagy kiabálnék vele. Nem sajnálom elkölteni rá az összes pénzem, mindent miatta teszek, imádjuk egymást és ezt nem hajlandóak észrevenni, ezért talán szándékosan adták oda másnak a gyerekem.
Folyamatosan az álom és ébrenlét határán ingázom, fárasztó a folyamatos sírás, úgyhogy egy idő után elalszom, majd amikor felébredek kezdem elölről. Néha van mellettem egy test, aki azonnal megpróbál körém fonódva megnyugtatni, máskor meg nincs, ilyenkor van Freddie-vel.
- Townes - simogatja meg az arcom - vendéged van, Bébi.
Ő az első amit meglátok, amikor kinyitom a duzzadt szemeim. Az aggódó pillantása mellett ott vannak most is a kis nevetőráncai, amiket nem tud elrejteni annak ellenére sem, hogy ő is gyötrődik, mert alapból derűs az arca, és az egész lényéből boldogság árad. 
- Hazajött? - egy pillanatra elakad a lélegzetem, de abból ahogy idegesen beszívja az alsó ajkát és elfordítja a fejét már tudom a választ, és ismét elhomályosul a tekintetem.
- Szia, T - hallom Cam szokatlanul visszafogott hangját.
Persze, hogy ő is tudja, mindenki tudja, ezerszer hívott az elmúlt napokban de nem veszem fel, holott mindenki másnak igen, ha csak a remény egyetlen szikrája is megvillan. Idegeneknek igen, de ismerősöknek nem tudok mit mondani, és nem is akarok beszélni róla. Vissza akarom kapni a kislányomat, és eltűnni vele valahová, bárhová, ahol Finnley többé nem találja meg.
- Miért nem dolgozol? - kérdezem rekedten, alig pillantva rá a barátnőmre.
Ez a csaj azóta a barátom, mióta elveszetten üldögéltem a padban a gimi első napján, és töretlenül az is maradt az évek alatt. Ha van igaz barát, akkor őt Camila testesíti meg, és igazán nem érdemli meg azt, hogy szinte keresztülnézzek rajta, amikor sosem bántott és mindig jó volt hozzám. A barátnőm volt akkor is, amikor terhes voltam, büszkén sétált mellettem az iskola folyosóján és az utcán is, berontott a kórházba miután megszületett Cara és hűledezve szörnyülködött a történetemen, közben pedig mégis ült valami csodálat a szemében, ami azóta is ott van. Mindig segített ott ahol tudott, ha ez csak annyi is volt, hogy elvitte helyettem sétálni a néhány hónapos lányom, míg én aludtam egy kicsit, nekem sokat jelentett, ahogy a barátsága is sokat jelent, de most nem tudok beszélni vele, mert nincs mit mondanom.
- A csajok tartják a frontot helyettünk - közeledik bizonytalan léptekkel felém. Most nem olyan harsányan vidám és őrült, ahogy mindig, kicsit kialvatlannak tűnik és a szemében folyamatosan aggódást látok.
- Magatokra hagylak titeket - hajol az arcomhoz Louis, és megpuszil - telefonálgatok...
Megsimogatom az arcát mielőtt elhúzódna, valahogy tudatni akarom vele hogy hálás vagyok mindazért amit tesz és hogy itt van, de a szavak hirtelen az ellenségeimmé váltak. Szerencsére enélkül is tudja, hogy mit gondolok, és mielőtt kimenne az ajkait egy hosszú pillanatra a homlokomhoz préseli.
- Scott dolgozik helyetted - szólal meg újra Cam - ez nagy dolog, nem? Tök béna, de bírja... Hívott volna ő is, de megértjük ha nem akarsz beszélni velünk, viszont nekem el kellett jönnöm, T.
Letelepedik az ágy szélére, oda ahol néhány perccel ezelőtt még Louis ült, és megfogja a kezem.
- Vegyen fel valakit helyettem - nyelek nagyot - nem baj, ha kirúg.
- Ne beszélj baromságokat - horkant fel olyan igazán Camilásan - senki sem fog kirúgni, visszajössz dolgozni amint megfogják azt a seggfejet!
- Miért, szerinted megfogják? - kérdezem remegő hangon. - Szerintem már rég kivitte Carát az országból...
Bárki bármit mond, ezt érzem, máskülönben már kézre kerítették volna.
- Nem vitte ki, ne riogasd magad ilyenekkel, Townes! 11 körül vitte el az oviból, nem? 2-3 óra alatt a reptérre sem ér ki, nincsenek nála Cara papírjai, nincs útlevele, kizárt, hogy bárhová is elvitte volna! Itt vannak a városban, és a nyakamat rá, hogy pár napon belül előkerülnek, és akkor végleg megszabadulhatsz tőle. Nézd a jó oldalát, még ha ez nagyon morbidul is hangzik, ezek után soha többé nem jöhet a közeletekbe.
- Én csak a kislányomat szeretném visszakapni - szorítom a tenyerem a számra.
- Tudom - húzódik közelebb, és átölel - meglesz, és tudod miért? Mert az a csodás pasi a nappalidban nem fogja hagyni, hogy ne legyen meg, emiatt pedig a helyedben én azonnal hozzámennék - bár most nem őszintén derűs az arca, képes úgy tenni, mintha csak ugyanúgy idétlenkedne, ahogy munka közben mindig.
Nem tudok mosolyogni, a szemeimet dörgölve bólintok egy aprót, de ez a legtöbb amire képes vagyok. Most nem vígasztal sem az, hogy megszabadulhatunk Finntől, sem pedig az, hogy Lou újra és újra bebizonyítja, hogy milyen fantasztikus ember.

Louis Tomlinson

Reménykedtem abban, hogy Camila talán képes lesz életet lehelni Townesba, de miután elmegy és én visszamegyek a barátnőmhöz ugyanolyan állapotban találom. Úgy gubbaszt a takaró alatt, mint egy sérült állatka, ma még egy falatot sem evett és a teát sem itta meg, amit néhány órával ezelőtt hozott fel az anyukája. Megértem őt, tudom hogy mit érez és én megpróbálok talpon maradni helyette is, meg mert Freddie nem tudhatja meg ezt az egészet, őt nem rángathatjuk bele, nem láthatja rajtam, hogy megesz az ideg és a bűntudat.
Én sem alszom, a telefonom folyamatosan a kezemben van és érdeklődöm, üzenetekkel bombázok mindenkit, a neten kutakodom a világ legjobb nyomozója után, de ennél többet nem tudok tenni sem én, sem pedig a pénztárcám, és ez megbolondít.
- Gyere, együnk valamit - guggolok le Townes mellé, és elsimítom az arcára ragadt hajtincseit - anyukád a kedvencedet főzte.
Némán rázza a fejét, de legalább nem taszít el magától, helyette a kezét nyújtja felém és valamiféle szomorú örömmel mászok be a takarója alá, hogy magamhoz húzzam. Nem tudom megvígasztalni, de Isten a tanum rá, hogy próbálkozom, és nem nyugszom addig, amíg meg nem találjuk Carát, ahogy ő sem fog.
Most nagyon rosszul érzi magát, de ha néhány nap múlva sem lesz meg a kislány feléled benne az anyatigris, aki egész Londont felforgatja utána. Townes nem az a fajta lány, aki csak úgy belenyugodik valamibe, anyukaként pedig pláne nem ilyen, és támogatni fogom abban, hogy akár Anglia minden lakásába bemenjünk, ha a hatóságok nem teszik meg helyettünk.
- Szerinted bántja? - kérdezi csendben. - Nem tudok másra gondolni.
- Nem - próbálok nyugodt maradni, közben simogatom a haját - nem azért vitte el, butaság ezen gondolkodnod.
- De nem ismeri - nyel nagyot - és Cara biztos halálra van rémülve, sír, és hisztizik hogy haza akar jönni... Mi van, ha megütötte?
Tágra nyílt szemekkel, remegő ajkakkal vár tőlem valami választ, holott ettől a kérdéstől én is sokkot kapok.
- Szerinted képes lenne rá? Téged bántott bármikor is?
- Nem, de nem tudom - egész testében remeg - nem tudom hogy milyen a gyerekekkel.
- Szerintem ép eszű emberek nem bántanak náluk védtelenebbeket, gyerekeket pedig főként - hagyok apró csókokat az arcán, hátha ettől kicsit megnyugszik. - Nem azért vitte el őt, hogy neked vagy neki ártson ezzel, Kicsim, hanem mert nem tudott kitalálni mást, hogy az apja lehessen.
- Az én hibám, hagynom kellett volna...
- Hagytad, Townes - fogom a kezeim közé az arcát - visszaengedted az életetekbe amennyire tudtad, és semmi sem a te hibád, érted? Ő rontotta el már a legelején, te viszont mindent tökéletesen csináltál. 
Halk kopogás zavar meg minket, és az anyukája bukkan fel a lassan kinyíló ajtó okozta résen. Más helyzetben nagyon kellemetlenül érezném magam attól, hogy egy ágyban lát a lányával, de most nem fog el semmi ilyesmi, hiszen azért vagyok itt, hogy mellette legyek, mert őszintén szeretem és nem hagyom cserben. Ezt a szüleinek is tudnia kell.
- Hoztam nektek egy kis ebédet - lép be egy tálcát szorongatva - a kedvencedet főztem, Kicsim.
- Nem kellene - vesz erőt magán, és felül - nincs étvágyam, Anyu.
- Azért próbálj meg enni egy kicsit - simogatja meg egy olyan mozdulattal a haját, mintha Townes is olyan apró lenne, mint Cara - ettől talán jobban érzed majd magad, Cara nem láthat így, amikor hazajön.
Remegnek az összeszorított ajkai és a szemei ismét csillogni kezdenek a könnyektől, magamhoz húzom mielőtt rám borulna és azt kívánom, bár ennél többet tudnék segíteni rajta.
- Köszönjük - pillantok fel a nőre, akire Townes olyan kísértetiesen hasonlít. Az a fajta, amilyen az én anyukám is volt, akiknek jól áll az öregedés, és ugyanolyan csodaszép 40 fölött is, mint amilyen 20 évesen volt. A lánya is gyönyörű lesz, és őszintén remélem, hogy én büszkélkedhetek majd vele, meg a gyönyörű fiunkkal és lányunkkal évtizedek múlva is.
- Nyugodtan menj haza - szipogja T a mellkasomra borulva.
- Te is tudod, hogy erről szó sem lehet - makacsolja meg magát - itt maradok, és munka után jön apád is, nem hagyunk egyedül.
- Nem vagyok egyedül - markolja meg a pólóm, erre pedig melegség árad szét a mellkasomban.
- Tudom, nem úgy értettem - szabadkozik a szemembe nézve - de Louis délután hazamegy, és nem szeretnénk, ha addig egyedül lennél.
- Igaza van anyukádnak - simogatom a haját - estig Freddie-vel kell lennem.
- Egész nap vele kellene lenned - válaszolja rekedten - nem velem.
- Tökéletesen megoldom mindkettőt - helyezek apró csókokat az arcára - délután beszélek a nyomozóval is, oké? Ha esetleg téged nem hív addig.
Bólogat, és végül egy egészen kis csekély érdeklődést mutatva a fejét az étel felé fordítja, én meg elkapom az anyukája meghatódott pillantását. Ő is megőrülne, ha bármi történne a gyerekével, pedig Townes már felnőtt, nem csupán 4 éves, de azt hiszem ez olyasmi, ami nem változik sosem, mindegy hány éves az ember.
Az én anyukám is folyton aggódott, értem is pont annyira, mint a legkisebb testvéreimért, de talán még jobban is.
Rábírom a barátnőm, hogy egyen pár falatot, és még egy félmosolyt is előcsalok belőle azzal, hogy leeszem a pólóm.
Fájó szívvel hagyom ott, amikor indulnom kell Freddie-ért, és remélem, hogy este valami jó hírrel jöhetek vissza, kiderül valami, vagy már Cara is itt lesz.
Én is aggódom, még ha igyekszem higgadtnak is tűnni, mert közel sem vagyok biztos benne, hogy Finnley nem bánik vele durván azért, amiről Townes is beszélt, de ha én nem maradok pozitív, akkor teljesen elsüllyedünk mindketten. Szeretem ezt a kislányt és nekem is hiányzik, hiányzik a nevetése, az állandó boldogsága, hogy rajongva szereti az anyukáját és valamiért engem is, és hogy kinevezett az apukájának. Townest én vele együtt akarom, és sosem fogom feladni a keresését.
Bár a lehető leghétköznapibb nevelésben akarom részesíteni a fiam, annak most mégis különösen örülök, hogy hallgattam a menedzsment tanácsára és egy elit magánóvodába járatom, mert oda még csak belépni sem tudnak idegenek, és Freddie-t csak olyasvalakinek adják oda, akinek a személyes jelenlétében megadtam minden adatát és ezeket igazolja is minden alkalommal, tehát hiába tudja mindenki, hogy Liam Payne az egyik legjobb barátom, ha nem diktáltam be az adatait, vagy úgy megy el Freddie-ért, hogy nincs nála a személyije, akkor nem adják neki oda.
Ez elsőre nagyon szőrszálhasogatónak tűnt, most már viszont nagyon is értem a miérteket és biztos vagyok benne, hogy a történtek után Townes is beleegyezik majd abba, hogy kifizessem egy ilyen óvoda költségeit Cara számára.
Freddie a megszokottnál is boldogabban rohan elém, az apró kis kezében egy papírt lobogtat, és azonnal hadarni is kezd róla.
- Nézd, apu, lerajzoltam a családunkat! - újságolja vidáman, egyik kezével a nadrágomba kapaszkodva.
Meglepődve guggolok le mellé és veszem szemügyre a rajzot, rajta a színes vonalakkal és körökkel, amik a lehető legkevésbé sem hasonlítanak emberekre, de ez nem is várható el egy 3 éves gyerektől.
- Tényleg? - simítok végig a hátán. - Kiket rajzoltál rá, Kicsim?
- Téged - mutatja a kis ujjaival - és engem, nagyit, Austint, Townest és Carát, és anyu is ott van, a napocska meg a felhők között! Lottie és a többiek már nem fértek rá, mert olyan sokan vannak!
Szótlanul magamhoz húzom és a szám a homlokára szorítom, miközben ő tovább beszél arról, hogy mennyi minden történt ma vele.
- Kirajuk otthon a hűtőre, oké? - szorongatom az egyik kezemben a rajzát, a másikkal a kezét, miközben elindulunk kifelé. - Megmutathatom Townesnak is?
- Igen - bólogat - nem jönnek el most hozzánk, Apu?
- Most nem, Szívem, mert... Elutaztak.
- Hová utaztak el? - nyílnak nagyra a szemei. - Mi nem megyünk?
- Nem, mi most nem, de legközelebb elmegyünk velük, oké?
- Oké - hümmögi, és ezzel bele is nyugszik az egészbe - otthon is rajzolhatok?
- Hát persze - simítok végig a szőke buksiján, miközben átvágunk az óvoda udvarán. - Ebédeltél, vagy készítsek otthon valamit?
- Igen, de még éhes vagyok - szorítja az egyik kis kezét a pocakjára.
Beültetem az autóba, gondosan bekötöm a gyerekülésbe, és sokkot kapok, amikor az ajtó becsukása után egy pillanatra éles fény vakít el. Próbálok úgy tenni, mintha észre sem vettem volna, és összeszorított fogakkal megkerülöm a kocsit.
Az újságok, magazinok, internetes hírportálok, akiknek hajlandó vagyok interjút adni felhívnak telefonon, ilyen pitiáner dolgokhoz, mint a lesifotósok csak az igazi szennylapok fordulnak, akikkel azért nem kommunikálok, mert már millió módon lejárattak és annyi fake newst gyártottak rólam és a bandáról amennyit csak lehetett. Valószínűleg ez is valami ilyesmihez kell, szinte már látom is magam előtt a hülyébbnél hülyébb vezető híreket, belekeverve Townest és Carát, főleg őt, de nem is veszem a fáradtságot, hogy felhúzzam magam ezen, inkább megpróbálom a jó oldalát nézni, azt, hogy még egy médiumon keresztül értesülhet valaki a lányom eltűnéséről.
Otthon készítek még ennivalót Freddie-nek, összeszedem a mosnivalókat és kicsit rendet rakok, miközben ő elfoglalja magát egy rakás ceruzával és filctollal. Nem szükséges bekapcsolnom neki a tévét, mert jól elvan nélküle is, plusz ha megunja a rajzolást mindenképp kimegyünk az udvarra és kitalálok valami játékot. Játszótérre most nem viszem, mert akarva akaratlanul a fülébe juthat Cara eltűnése egy érdeklődő, kedves ismerős, vagy egy túl kíváncsi idegen miatt. 
Igyekszem anélkül elhaladni a szobák mellett, hogy rájuk pillantanék, de most elfog a kísértés és bemegyek abba, amit birtokba vett egy kislány, és a korábban üresen álló, érintetlen helyiségbe rengeteg életet vitt.
A pizsamája, amit itt szokott viselni a szépen bevetett ágyon pihen azt várva, hogy újra felvegye és itt aludjon, az éjjeliszekrényen ott egy fél üveg ásványvíz, a játékokat a polcokon viszont egy egészen vékony kis porréteg fedi. Összeszorul a torkom és hirtelen a nyakamba szakad minden érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban, könnyek lepik el a szemeim és muszáj leülnöm. Remélem, hogy Freddie nem most fog feljönni, vagy nem most szól, hogy szüksége van valamire.
Gyorsan össze kell szednem magam, de néhány percig csak ülök az ágy szélén és sírok, mint egy nagy gyerek, vagy inkább pont úgy, ahogy Townes sír a nap minden percében.
Lehet, hogy Cara nem a vérszerinti gyerekem, és előfordulhat, hogy ha nagy lesz egyáltalán nem akarja majd, hogy én legyek az apja, vagy nem is fog emlékezni rám, mert történik valami és ketté válnak az útjaink az anyukájával, de a saját lányomként tekintek rá, pont úgy szeretem, ahogy Freddie-t is, és megőrülök a tudattal, hogy magával vitte egy olyan ember, akinek fogalma sincs arról, hogy hogyan kell bánni vele, és egész eddigi életében a létezéséről sem akart tudni.
A legközelebbi találkozásunkat nem fogja túlélni.

2018. október 6., szombat

36.rész


Townsend Campbell 

Akkor sincs bűntudatom, amikor órákkal később Louis pólójában és bugyiban nyitok ajtót a pizzafutárnak, elmarom tőle a dobozt és szinte hozzávágom a pénzt, majd a telefonomat a dohányzóasztalról felkapva visszaiszkolok a szobámba, ahol egy félisten vár.
Ahhoz képest, hogy csak főzőcskéztünk és filmeztünk elég nagy káosz uralkodik a nappaliban, mosatlan edények, gyűrött plédek, szétdobált párnák, és egy koszos villa is hever a kanapé mellett, de abszolút nem érdekel most, csak vetek az egészre egy pillantást és emlékeztem magam arra, hogy mielőtt Cara hazajön ezt el kell majd takarítanom.
Boldogan huppanok le az ágyra és húzom magamra rögtön a takaró felét, majd kettőnk közé helyezve kinyitom a dobozt, és azonnal összefut a nyál a számban a felszálló gőztől és illatoktól.
- Ezen a felén nincs ananász - bökök rá a pizza kb háromnegyedére, miközben magamnak elmarok egyet, amin igenis van.
- Nem értem hogy vagy képes azt megenni - grimaszol undorodva.
- Ezt a vitát már lefolytattuk - válaszolok teli szájjal, mint egy úrinő - most nem vagyok részeg, de az érveim még mindig ugyanazok. Finom.
- Ezzel még mindig nem értek egyet, de azért adj egy puszit - nyúl az állam alá, és maga felé fordítja a fejem - azon az estén lettél a barátnőm.
- Emlékszel rá? - csillannak fel a szemeim.
- Azt gondoltad hogy nem? - ráncolja felháborodva a homlokát. - Minden egyes pizzaszelet amit megeszek ezt juttatja eszembe.
- Ez nagyon édes - érzékenyülök el egy pillanatra és ananászos puszikat adok a szájára. - Fel kell hívnom most már anyát, hogy minden rendben van-e Carával.
- Nekem is, bár amikor Freddie Lottie-val van még a létezésem is hajlamos elfelejteni - nevetgél.
- Nem igaz - biggyesztem az ajkaim - biztos hiányzol neki, csak jól szórakozik a tesóddal.
 - Szerencsére - mosolyodik el - Lottie nagyon ért a gyerekekhez, de tulajdonképpen az összes húgom.
- És te is - simogatom meg az arcát.
A telefonomat a kezembe  véve szembesülök azzal, hogy anya az elmúlt néhány órában kismilliószor próbált meg elérni. Kihagy a szívem és konkrétan lepereg előttem az egész életem ezzel együtt pedig ezerféle szörnyű lehetőség, amiért ennyiszer próbált meg ilyen kétségbeesetten elérni. Történt valami Carával, elesett és eltörte valamelyik testrészét, kiderült hogy allergiás valamelyik bizarr ételre amivel kísérleteznek és rohamot kapott, bántotta valaki az óvodában, megszállták őket a paparazzik, leégett az óvoda, a házunk, apa balesetezett munkából hazafelé, vagy ők baleseteztek. Valami szörnyű dolog történt és azért nem rúgta ránk még eddig az ajtót, mert nincs rá lehetősége.
- Townes? Valami baj van? - fordítja maga felé az arcom Lou. Az egyik kezemben a telefon remeg, a másikban egy fél szelet pizza.
- Anya... anya rengetegszer keresett az elmúlt órákban - nyelek nagyot, és rányomok a hívógombra.
- Biztos nincs semmi baj, csak szerették volna megosztani veled, hogy jól szórakoznak - simogatja meg az arcom. Ez egy éles különbség kettőnk között, én mindig a legrosszabbra gondolok míg ő mindenkinél pozitívabb.
- Nem - rázom a fejem - nem hívott volna ennyiszer csak úgy, valami baj van - homályosul el a látásom, és a bűntudat maró kegyetlenséggel, kárörvendve hasít belém.
- Na végre, Townes! - hallom a vonal másik végén anya hangját. Ideges, de próbálja titkolni, hallom, megismerem, ugyanilyen hangon kezdett bele 6 éves koromban abba hogy elmondja, meghalt a nagyi. Egész életem során mindig ezen a hangon kezdte a rossz hírek elmondását.
- Mi van a lányommal? - szegezem neki a kérdést, és visszadobom a pizzát a dobozba, miközben Lou aggódó tekintettel vizsgálja az arcom.
- Biztos vagyok benne, hogy Cara jól van, Kicsim...
- Hogy érted, hogy biztos vagy benne? - pattanok fel, és elkezdem felkapni a ruháimat a padlóról. Micsoda barom vagyok, Istenem, mekkora idióta, amiért egy férfit választottam a gyerekem helyett! - Add ide Carát, Anya, beszélni akarok vele, indulok érte!
- Townes, Kicsim...
- Add oda a kislányomnak a telefont! - kiáltom olyan hangon, amit sosem engedtem meg magamnak az anyámmal szemben.
- Cara nem volt az oviban, amikor érte mentem - csuklik el a hangja, nekem pedig bedugul és sípolni kezd mindkét fülem. A tekintetem Louisra tapad, arra ahogy kapkodva gombolja a nadrágját és húzza a zokniját, ahogy a hasa aranyosan meggyűrődik ahogy lehajol, a haja csupa kóc, a hátán pedig piros karmolások vannak, amiket én okoztam a közepesen hosszú, ovális, ártalmatlannak tűnő körmeimmel - azt mondták, hogy az apja ment érte délelőtt 11 körül, és hogy te kérted meg rá.
- Mi? - tátogom, majd hirtelen hisztérikus röhögés szakad fel belőlem, másodpercekkel később pedig elsötétült tekintettel észlelem, hogy előbb a telefon esik ki a kezemből, majd én magam is a padlóra zuhannék ha egy éles kiáltás kíséretében nem ugrana a közelembe valaki, hogy elkapjon.
Lepereg előttem az egész életem azóta a pillanat óta, amikor a pusztító fájdalmaimat egy csapásra kettévágta az az éles, kétségbeesett, vékonyka hang, aki életében először vett levegőt, és baba helyett egy hangos, fehér kis csomag volt.
Abban az első, kábult percben azt hittem, hogy egy üvöltő rongydarabnak adtam életet, Finn csak ennyire volt képes, aztán úgy rándultam össze és kaptam utána, mintha nem lenne szétszakadva a teljes alsófelem. Az a kis deformált fejű, szinte fekete szemű, véres és ragacsos, ordító kis ufó volt a legszebb dolog amit életemben láttam, amikor végre a kezembe adták.
Az én gyerekem, az én csodálatos kislányom, aki az elmúlt hónapokban belülről taposott, táncolt a húgyhólyagomon, végig ficánkolt miközben a GCSE-t írtam, aki miatt hirtelen kiközösített, megbélyegzett és magányos lettem, és mégis mindennél jobban szeretem, annyira, hogy most azonnal odaadnám neki mindenem amin még maradt az életemet is beleértve.
Látok magam előtt minden éjszakát, minden vele töltött percet, a vigyorait, a kacagását, ahogy megtanult forogni, felülni, kiskutyaként száguldozott négykézláb, mancsos puszikat adott és csattogtatta az alig kibújt fogait. Azt, amikor először felállt és lassan lépdelt, ahogy megtanult beszélni és nevet adott mindennek, hogy amikor befejezte az evést eldobta a cumisüveget vagy a műanyag evőeszközöket, és hogy egyszercsak visongó babából egy igazi kislány lett, aki a napnál is fényesebben ragyog amint kinyitja a szemeit, és aki az én egész világom, én pedig az övé. Az apa nélkül felnövő gyerekek a születésük pillanatától kezdve tudják, hogy az anyukájuk mennyivel nehezebb helyzetben van, és miket vállal értük, Cara pedig az élet minden egyes percében érezteti velem, hogy hálás ezért és szeret.
- Elvitte - szakad fel belőlem artikulálatlanul amint kinyitom a szemem és elvakít az ablakon beáramló tompa, szürke fény. Esni fog - elvitte a kislányom!
Akkor sem bőgtem így, amikor Finnley mindent tönkretett, vagy legalább azt hittem, hogy mindent, akkor sem, amikor épp széthasadtam, semmilyen testi vagy lelki fájdalom nem hasonlítható ahhoz, ami most elnyel.
Nem tudom elképzelni Cara nélkül az életét, úgy nincs értelme, elveszik minden tervem és célom, értelmetlenné válik minden amit az elmúlt években tettem. Cara nélkül egy senki vagyok, és nincs olyan anya, aki szereti a gyermekét, hogy ép ésszel képes elviselni az elvesztését.
Louis a mellkasához húz, beletúr a hajamba és az arcát az én könnyáztatta, felpuffadt arcomhoz szorítja. Beszél hozzám, hallom a szavait ahogy azt bizonygatja hogy minden rendben lesz és megtaláljuk a lányom, hogy ha kell az egész világot feltúrja érte, de jelenleg képtelen vagyok válaszolni rá, és elhinni is nagyon nehéz amit mond.
- Vigyél be az óvodába - nyögöm ki - vigyél be, az ő hibájuk, odaadták a gyerekem annak a féregnek! A törvényben az van, hogy nem adhatják oda a gyereket az igazolt családtagjain kívül senkinek, erre ezek kiadták a lányom annak az embernek aki sosem foglalkozott velünk, csak megjelent hirtelen a semmiből!
- Beviszlek - simogatja az arcom - persze, Bébi, öltözz fel és indulunk.
Szipogva bólogatok és a segítségével feltápászkodok, hirtelen nagyon távolinak tűnik az a boldog pár óra, amit kettesben együtt töltöttünk, és bár a lelkem mélyén tudom, hogy ennek semmi köze sincs ahhoz amit Finn tett, mégis azt kívánom, hogy bár inkább ez is egy olyan átlagos nap lett volna mint a többi.
Kapkodva rángatok ki egy nadrágot és pulcsit a szekrényből, remegő kezekkel öltözködök a hajamat pedig egy rendezetlen, béna copfba fogom. Teljesen elmerülök a saját fejemben, de ezen néha áthatol Lou hangja, ahogy először bizonyára a testvérével telefonál, majd a hirtelen hangnemváltásból ítélve Freddie-vel. Nem értem hogy mit mondd, és észre sem veszem hogy mikor teszik le, csak elrobognék mellette, ha nem kapná el mindkét kezével a derekam.
- Minden rendben lesz, érted? - dönti a homlokát az enyémnek, míg én csak zavartan pislogok. - Megtaláljuk, nem juthattak messzire.
- Mi van, ha kivitte az országból? - reszketek. - Ha... ha elvitte valahová messzire.
- Nem tudja, lekapcsolják a reptéren - fogja a két kezébe az arcom - nélküled nem viheti el, ott senki sem tudja, hogy ő az apja. Bejelentjük a rendőrségen és ráállítom az ország összes nyomozóját, megígérem, hogy megtaláljuk - helyez kétségbeesett, de megnyugtatónak szánt puszikat a számra.
- Menjünk - dörzsölgetem a szemeim - kiveszem ebből az óvodából, a közelébe se mehet soha többet, ha visszajön.
- Amikor visszajön - javít ki.
Bólogatok, és az ujjaim erősen az övéi köré fonom, értetlenül nézem ahogy felkapja az ágyról a pizzásdobozt és csak utána indulunk el. Képtelen lennék most vezetni, folyamatosan rémképeket látok és elszédülök, a szívem szinte kiugrik a mellkasomon, belerohannék az első előttem lassító autóba.
- Egyél egy kicsit - csúsztatja az ölembe a dobozt, miután beülünk az autójába - órák óta nem ettél, Townes.
- Nem, képtelen vagyok rá - rázom a fejem - vissza kellene hívnom anyát.
- Beszéltem vele - indítja be az autót - ide akart jönni de mondtam hogy ne, mert tudtam hogy úgyis elindulunk. Ő inkább miattad aggódik.
- Carát vitte el egy ember, akit alig ismer, és akivel csak veszekszem mióta megjelent - szipogok - ki tudja, hogy mit csinál vele...
- Semmi olyat, amire gondolsz - szorítja meg a kezem - nem fogja bántani, nem azért vitte el.
- Honnan tudod? - csuklik el a hangom.
- Mert ti ketten nem azért vitatkoztatok állandóan, hanem mert hirtelen rájött, hogy mekkora hülyeséget csinált, amikor elhagyott titeket. Téged már nem kaphat vissza, de azt hiszi, hogy Carát igen.
- Hát nagyon rosszul hiszi - morgom - megölöm, amikor megtaláljuk!
Az ablakon kibámulva alkotok további rémképzeteket arról, hogy mi lehet a lányommal, miközben Louis kicsit túl gyorsan száguld az óvoda felé. Rájövök, hogy az égvilágon semmit sem tudok Finnleyről azon kívül, amik a facebook profilján nyilvánosak, nem tudom hogy hol él itt Londonban, vagy hol élt az elmúlt 5 évben, nem tudom hogy pontosan mi a munkája, nem tudok semmit, mert nem éreztem fontosnak megtudni ezeket.
Megrepedt a teledonom  képernyője, de most igazán ez a legkisebb problémám, a telefonkönyvemben visszagörgetve megtalálom a számát és hívom, a válasz azonban több mint elkeserítő, mert egy gépi hang arról tájékoztat, hogy nem létezik a szám, a facebook pedig már nem hoz találatot a nevére. Eltűnt, és ezzel teljesen világossá válik számomra, hogy nem csak néhány órára tűnt el a gyerekemmel, hogy aztán este visszahozza, és hogy egyáltalán nem áll szándékában elérhetőnek, megtalálhatónak lenni.
- Próbálj megnyugodni egy kicsit, Cicám - szorítja meg a térdem, mikor leparkol az óvoda előtt, én pedig azonnal kapkodva kioldom a biztonsági övet - gyerekek vannak bent...
- És a szüleik - forrongok - akiknek tudniuk kell, hogy milyen felelőtlen emberekre bízzák rá naponta a gyerekeiket! Feljelentem ezt az óvodát, porig égetem, ha nem lesz meg a lányom!
Megállíthatatlanul vágódok ki az autóból, én magam is tudom, hogy nem jó ötlet berontani, és a nyakuknál fogva megragadni a pedagógusokat, de senki nem hibáztathat a meggondolatlan tettei miatt egy anyát, akinek eltűnt a gyereke.
Louis hátulról megragad, még mielőtt berongyolhatnék, és a kétségbeesett vergődésem ellenére sem enged el.
- Tudod, hogy teljes mértékben megértelek, ugye? De nem mehetsz be oda így, és rendezhetsz jelenetet a gyerekek előtt, Kicsim.
- Engedj el! - kiáltok rá dühösen. - Ők adták oda neki a gyerekem, az ő hibájuk, mert azzal tudtak foglalkozni, hogy mi ketten együtt vagyunk, de azt nem kérdezték meg tőlem, hogy odaadhatják-e a gyerekem bárki másnak a szüleimen kívül! Elrabolták a gyerekem a saját óvodájából!
Néhány épp most érkező szülő tágra nyílt szemekkel szaporázza meg a lépteit, míg Louis többé -kevésbé feladja a harcot velem, és már csak a kezemet szorongatva próbál visszatartani.
Valószínűleg számítottak rám, mert amint belépek megjelenik néhány felelősségteljes pedagógus, és azonnal tudom, hogy melyik a bűnös, mert vörösre sírt szemekkel közeledik felém, miközben Lou a derekamat átölelve szorít magához.
- Annyira sajnálom, Ms Campbell, azt hittem, hogy igazat mondd, volt már itt önnel...
- És mondtam bármikor egy szóval is, hogy joga van elvinni a gyerekem?! - visítom, és csak azért nem ugrok neki, mert Louis nem engedi. - Nem arról volt szó, hogy nem jöhet érte a megbízottakon kívül senki? 20 méterre dolgozok innen de azt sem engedélyezték soha, hogy egyedül átsétáljon hozzám, de egy idegen ember elvihette!
- Cara is azt mondta, hogy ő az édesapja, Ms Campbell, egy idegenre nem mond ilyet...
- Tudják, hogy az apja mit csinált, tudják, és mégis odaadták neki!
- Kisasszony, kérem, nyugodjon meg! - jelenik meg egy másik, idősebb alkalmazott, talán az óvoda igazgatója.
- A kisasszony egyáltalán nem nyugszik meg! - szorít az oldalához a barátom, és úgy tűnik, hogy ezt a mondatot hallva benne is elszakadt valami, én meg hirtelen elhallgatok. - Ha nem lesz meg a lányunk beperelem magukat és bezáratom ezt a helyet! Az ön lelkükön szárad ez az egész, és már csak azért sem hagyjuk annyiban, mert biztos vagyok benne, hogy nem csak Carát neveli egyedül az anyukája!
- Kérem, uram... - forgatja a fejét idegesen a rémült, megszeppent szülők és gyerekek között.
- Cara mostantól nem jár ide - jelentem ki szipogva - és ha van egy kis eszük, akkor maguk sem hozzák ide többé a gyereküket. Már akkor ki kellett volna vennem őt innen, amikor megjegyzéseket tettek rám.
- Menjünk innen - ölel magához Lou, és szúrós pillantást vet mindenkire.
Megint sírva fakadok, amint hátat fordítunk az embereknek a gyilkos dühöm kétségbeesett bőgésbe megy át, és Louis a karjaiba véve visz ki a kocsihoz. Megőrülök, ha nem találjuk meg a lányom, képtelen vagyok nélküle élni.
- Be kell mennünk a kerületi rendőrségre, Bébi - ültet be a járműbe, és leszedi az arcomról a ráragadt tincseket - anyukád már bejelentette a történteket, de csak te tehetsz feljelentést és csak a te utasításodra adhatnak ki rá körözést.
- Menjünk - bólogatok, majd hirtelen felindulásból a hajába markolok és magamhoz húzom. Kicsit durva és kétségbeesett a csókunk, közben újra sírni kezdek.
- Megtaláljuk - mormolja - mindent megteszek érte, haza fogjuk hozni.
Percekig csak kapaszkodok belé és sírok, ezerféle gondolat kavarog a fejemben arról, hogy ez az egész nem történt volna meg, ha mi ketten nem találkozunk, mert akkor Finn nem talál ránk, vagy ha mégis, akkor talán vagyok olyan hülye, hogy visszamegyek hozzá, és nem viszi el a gyerekem, de rá mégsem tudok haragudni, mert ha bűn szeretni valakit, akkor én pont annyira vagyok bűnös, mint ő.
Megteszem a feljelentést a rendőrségen Finnley és az óvoda ellen is, részletes leírást adok róla, még egy régi képet is előtúrok kettőnkről, amit egészen eddig a telefonom egy rejtett mappájában őrizgettem. Elmondok mindent az elmúlt hetekről és megadom az összes régi címet amire emlékszem, a lakásét ahol a gimi alatt a szüleivel élt, elmondom, hogy a facebook szerint hol tanult, hogy milyen autóval jár, mindent amit róla tudok, és közben Lou vállára borulva folyamatosan arra kérem őket, hogy találják meg a lányom.
- Menjen haza, kislány - simogatja meg a vállam egy idősebb nyomozó - magácska most csak annyit tud tenni, hogy otthon várja a gyermeket.
- Kérem, találja meg! - ragadom meg a kezét. - Találja meg a kislányom!
- Megtalálom - bólint szigorúan - vissza fogja kapni.
A hátsó ülésen kiterülve végigbőgöm a hazautat, miközben Louis egészen más módon kezd intézkedni, mint én. Bluetooth fülessel telefonálva felhívja az olyan ismerőseit, akikkel én sosem kerülnék kapcsolatba, újságírókat, a BBC rádiót és a csatornát is, és értesíti a barátait is arról, hogy telefonálgassanak, és a világ legeldugottabb pontjába is eljusson, hogy elrabolták a kislányunkat. 

41.rész

Hahó! A jövőheti rész érkezésének időpontja még elég bizonytalan, mert péntek hajnalban elutazom, szombaton 5SOS koncertre megyek és egés...