2018. február 17., szombat

10.rész második fele

Sziasztok! 
Annyira, de annyira szégyellem magam, viszont ez a rész sem lett az eddigi pályafutásom csúcsa, hiába próbálkoztam, valamiért egyáltalán nem olyanra sikerült, mint amilyennek elképzeltem, ráadásul a héten beteg is lettem, ami szintén nem javított a helyzeten, mindenesetre jelen pillanatban annak is örülök, hogy befejeztem, és többet legalább ezzel a résszel sem szenvedek. Próbálom összekapni magam, hogy jövőhétre tényleg valami igazán minőséginek mondható részt hozzák, most azonban csak ennyi telt ki tőlem, ne haragudjatok!
N.x

Townsend Campbell

Ez a lehető legrosszabb alkalom arra, hogy megismerjem a fiúkat, vagy inkább arra volt a legrosszabb, hogy Louis feltegye azt a kérdést, ami ilyen idétlen állapotba sodort. Látszólag neki ez semmi különös, mert gondosan, odafigyelve üzemeli be a grillezőt, én viszont teljesen úgy érzem magam, mint akinek elment az esze, nem tudom feldolgozni, hogy randira hívtak, ráadásul valaki olyan, aki személyesen ismert meg, ráadásul pont arról az oldalamról, amit ellenkező esetben egy darabig inkább rejtegetnék, Louis pedig még csak nem is egy túlzottan átlagos személy.
Mit láthat bennem? Miért pont én? Jó ötlet ez egyáltalán?
Ezeknél a kérdéseknél azonban sokkal, de sokkal fontosabb gondolatok kötik le a fantáziám, mégpedig az álmodozás egy gyönyörű családról, arról, hogy ezt a fiút, férfit nem zavarja, hogy lényegében tinimami vagyok, és talán abból a tiszta őszinteségen alapuló kezdetleges barátságból, ami kialakult köztünk sokkal több is lehetne. Nagyon korai még ezt gondolni, és ha egyszer újra egyedül maradok rendbe kell majd tennem a gondolataimat, mert nem eshetek bele abba a hibába, hogy túlságosan beleélem magamat ebbe az egészbe, mert a szabályaim alól ő sem kivétel, esetleg csak azért, mert bizonyára neki is vannak, méghozzá nagyon hasonlóak az enyémekhez. Ha elkezdünk randizni, az nem befolyásolhatja a gyerekemet semmilyen szempontból, és Freddie-t sem, nem ránthatom magammal Carát, és még véletlenül sem haladhatunk túl gyorsan, mert ettől még nem leszünk azonnal egy család, nem lesz azonnal az én lányom apja is, hogy ha esetleg mégsem lenne meg köztünk az összhang magyarázkodnom kelljen. A fontossági sorrendem sosem fog változni, mindig Cara lesz az első, de szerencsére a miérteket neki nem kell megmagyaráznom. Sok mindenben megkönnyíti a dolgom, másokban azonban akkora terhet akaszt rám, amiről egyelőre gőzöm sincs, hogyan fogom elbírni, hiszen a saját gyerekem mellett Freddie-re is ügyelnünk kell, méghozzá sokkal fokozottabban, mint Carára, hiszen ez a kisfiú mindössze néhány hónappal ezelőtt veszítette el az édesanyját. De itt még nem tartunk, ezzel ráérünk majd esetleg akkor foglalkozni, ha messzebb is merészkedünk azon a barátságos, kellemes zónán, ahol jelen pillanatban vagyunk, mindenesetre az egómat jelenleg igencsak melengeti a tudat, hogy ezek szerint nem hagyom hidegen, lát bennem valamit, ami alapján méltónak tart arra, hogy esetleg a társa lehessek. Ez jó érzés, mind a nőiességemet, hiúságomat, mind az anyaságot illetően, hiszen neki elsősorban egy olyan nőre lenne szüksége, aki tudja kezelni, főként pedig elfogadni és szeretni Freddie-t, bennem pedig látja a lehetőséget erre, sőt, talán azt is, hogy ezek már bekövetkeztek, hiszem lehetetlen nem imádni ezt az édes kiskölyköt.
- Mesélj magadról, Townes! - érkezik el a kérés, amitől egész végig rettegtem. Hiába tudhatnak rólam már mindent az internetről, újságokból, magától Louistól, valahogy éreztem hogy nem fogjuk kikerülni azt, hogy személyesen is megkérdezzék, és emiatt egész délután idegeskedtem. Nem szégyellem magam, mint ahogy azt már rengetegszer kijelentettem, megállapítottam, hangoztattam, de ettől függetlenül még nem mesélem el szívesebben a történteket még olyan személyeknek sem, akik valószínűleg nagyon hasonlítanak arra a fiúra, aki több megértést mutatott az irányomba mint bárki más az elmúlt 4 évben, tehát ők is valószínűleg pont ilyen kedvesek, és nem gondolnak semmi rosszat rólam.
- Inkább ti meséljetek magatokról, nektek mintha érdekesebb életetek lenne - kerülöm ki a válaszadást.
- Rólunk mindent tudhatsz a netről - legyint Niall egy mini szendviccsel a szájában.
Louis, mintha vérprofi lenne a grillsütő mellett állomásozik és gondosan ügyelve minden részletre a húsokat sütögeti, Harry a homokozó közepén üldögél Freddie mellett, és elmélyülten homokoznak, míg a lányom inkább Liamet köti le azzal, hogy egy mondókás kifestőkönyvet lapozgat, és mindegyiket elmondja, a műveit pedig bemutatja. Borzasztóan élvezi, hogy ennyi férfi veszi körül , aki figyel rá és foglalkozik vele.
- Ti komolyan ennyire utáltok a foglalkozásotokról beszélni? - nevetek fel. - Louis is mindig ezt mondja, de tudjátok mi a helyzet? Már rólam is minden fent van a neten, szóval olvassátok el nyugodtan - vonom meg a vállam, és elveszek én is egy kisebb méretű szendvicset, amit egészben nyomok a számba, majd hátradőlök, mint aki kielégítő választ adott.
- Szóval akkor te vagy Lou barátunk új szerelme? - teszi fel a kérdést sunyi vigyorral a szája sarkában Harry, miközben Freddie homokot lapátol a hosszú, kinyújtott lábaira, Louis pedig látszólag teljes erejéből hozzávág egy konyharuhát, amin mindannyian harsányan nevetni kezdenek, köztük a két kicsi is. - Most miért? Ezt írják! - kiáltja védekezően feltett kezekkel.
- Az a rejtett tehetségem, hogy egy hét alatt csábítok el szupersztár férfiakat - vonom fel a szemöldököm kihívóan. - Szóval, melyikőtöknek nincs barátnője? Bár az se zavar, ha van - vonom meg a vállam, majd a kissé megdöbbent pillantásukat látva nevetni kezdek.
- Mama, kaphatok én is? - tápászkodik fel a lányom, és a kezét nyújtja a szendvicsek felé.
- Persze, Baba - komolyodok meg azonnal, és egy szalvétára szedek ki néhány szendvicset, amiből kihúzom a fogpiszkálót, nehogy megszúrja magát, vagy másokat. - Éhes vagy?
Teli szájjal bólogatni kezd, majd sarkon fordul és letelepedik a korábban elfoglalt helyére, Liam és Niall közé. 
- Végül is pont úgy nézel ki, mint egy megrögzött férfifaló - pillant rám cinkosan Lou.
- Fekete özvegy a becenevem - kacsintok rá - ezért nincs a képben a biológiai donor.
- Mi az a bigolóiai donor? - kérdezi érdeklődve Freddie, mire a számhoz kapom a kezeim. Mekkora bunkó vagyok, pont én, aki mindig figyelek arra, hogy ne mondjak soha semmi hülyeséget a gyerekem előtt!
- Én - vágja rá rezzenéstelen arccal Louis - az apukád, ezt jelenti.
Freddie szerencsére nem foglalkozik többet a témával, visszatér a játékaihoz, én pedig odatátogok egy halk "bocsi"-t Lou felé, aki csak magában kuncogva legyint egyet.
- Szóval megetted - tér vissza az eredeti témához Liam, miközben Cara inkább Niallel foglalkozik most, és megkéri, hogy olvasson fel valamit a kezében tartott foglalkoztató füzetből.
- Aha - hümmögök - és jobban jártunk.
- Feltűnt - jegyzi meg csupa kedvességgel a hangjában.
Carát szerencsére nem egy bonyolult feladat rávenni arra, hogy pakolja össze a cuccait és jöjjön enni, mivel már amúgy is éhes, Freddie viszont nehezebben hagyja ott a játékot, mellé pedig még csupa homok is, így muszáj lenne megmosdatnunk, ami nem feltétlenül egy hálás feladat, és csak Louis tud megbirkózni vele, mert a kicsi hirtelen mindenkit utálni kezd, aki a közelébe megy, még Harryt is. Pontosan tudom, hogy milyen ez, ugyanis egy évvel ezelőtt mi is, és minden kisgyerekes szülő megélte a dackorszakot, amikor a gyerek csak és kizárólag azt akarja csinálni amit ő kigondolt, és ahogy ő gondolja. Ez az időszak hangos, és nehéz, ciki amikor a porontyod korábban akármilyen jó gyerek volt is földhöz vágja magát nyilvános helyeken, mert nem tetszik neki valami, és muszáj, hogy kötélből legyenek az idegeid, ha jó szülő akarsz lenni. Mindig is elítéltem azokat az anyukákat/apukákat, akik felemelik a hangjukat, vagy épp a kezüket a gyerekükkel szemben, és talán a fiatalságomból adódóan nekem több türelmem volt Cara kiborulásaihoz, mint mondjuk amennyi egy negyvenes anyukának lenne, azt már az első alkalommal, sőt, a létezése első pillanatában megfogadtam, hogy sosem bántom sehogy, mindegy mit követ el. Túléltük, ahogy ők is túl fogják, még ha néha nehéz is, és szörnyű érzés amikor fel kell kapnod és egyszerűen figyelmen kívül hagyni az akaratát, közben pedig sír, csapkod, és közli veled, hogy mennyire szörnyű vagy, még akkor is, ha nélküled egyetlen percig sem tudna létezni.
- Nem kellene segítenünk? - pillantgat Lou után Niall elég feszülten.
- Az csak rontana a helyzeten - rázom meg a fejem - mire kijönnek semmi baj nem lesz.
- Régebben nem csinált ilyeneket - motyogja döbbenten Harry, és leporolja a nyakig homokos nadrágját.
- Aha - mormogja Liam - csak régebben még élt az anyukája - teszi hozzá halkan, úgy, hogy Cara lehetőleg ne halljon belőle semmit, majd megfordul, és átveszi Louis szerepét abban, hogy kiossza az adagokat.
Mire visszajönnek már csak Freddie kissé pirospozsgás arca, és Louis látványos fáradtságra árulkodik a korábbi harcukról, egyébként a kisfiú egy dobozzal a kezében siet felénk, és bőszen vigyorog.
- Mit hozol? - hagyom félbe egy pillanatra Cara adagjának az apróra darabolását, és a kisfiúra nézek, aki elégedetten biggyeszti le az asztal mellé a társasjátékot, ezzel azonnal magára vonva a lányom figyelmét, és mellé guggolva elkezdi kipakolni.
- Játékot - mondja. Rövid, lényegre törő válasz, amin mindannyian elmosolyodunk.
- Hé, fiatal úr, arról volt szó hogy előbb eszünk, utána játszunk - simít végig a szőke tincsecskéken az édesapja, és kihúzza magának az egyik szabadon maradt széket.
- Tudom - dalolja kissé szemrehányó hanglejtéssel, majd a kezeit nyújtja a férfi felé, aki az ölébe ülteti. Freddie szőke hajától eltekintve nagyon hasonlítanak egymásra, szinte látom magam előtt Louis-t ilyen apróságként.
- Hol van a másik fiú? - kérdezi a lányom, miután bőszen megrágja és lenyeli a szájában tartott ételt. Imádom, hogy mennyire illemtudó és udvarias.
- Kicsoda, Baba? - ráncolom a szemöldököm. - Ennyien vagyunk.
- Tudom, de van egy másik fiú is - tájékoztat, miközben a villáját marokra fogva beledöfi egy újabb falat húsba -miért nincs itt? Rajta van a képeken.
- Szerintem a kis hölgy Zaynre gondol - fejti meg a rejtélyt Harry - vagy nem, Cara?
- De - bólint okosan, én meg elcsodálkozok azon, hogy mennyire jó megfigyelő, ugyanis nekem nem tűnt fel, hogy eggyel kevesebben vannak, mint a bent látható képek többségén.
Amúgy meg honnan tudja a hiányzó srác nevét? Tényleg döbbenetesek a gyerekek.
- Ő most Amerikában van - tájékoztatja Liam - ott lakik a barátnőjével. Tudod hol van Amerika?
- Tudom - bólogat - rajta van a térképen, anyuci megmutatta.
Ellágyulva simítok végig a haján, miközben a lábait lengetve egy újabb adagot lapátol a szájába.
- Máris okosabb, mint te - löki oldalba huncut vigyorral az arcán Niall, és mindannyian mosolyogni kezdenek, ebből pedig arra következtetek, hogy ez valami belső poén lehet, vagy egy történet.
Valaki olyan számára, mint én, felfoghatatlan hogy mennyi mindent élhettek meg ők együtt, hogy mi van a hátuk mögött. Most csak 4 srácot látok, akik látszólag ennél komfortosabban nem is érezhetnék magukat, és akiken az egyetlen kevésbé mindennapi dolog, ami igazán szembetűnik az az, hogy a maguk módján mennyire különlegesen jóképűek, ettől eltekintve viszont átlagos fiatal férfiaknak tűnnek, nem pedig szupersztároknak. Mindenesetre azt hiszem, teljesen megértem, hogy miért imádhatják őket a nők.
Miután mindannyian jól laktunk, és a gyerekek nyugtalankodni kezdenek, Louis bentről hoz egy vastag plédet, amire mindannyian letelepedünk, és Freddie irányításával kipakoljuk a társasjátékot. Régen, amikor gyerek voltam az összes családi összejövetelen, ünnepen előkerült egy ehhez hasonló játék, és bár akkoriban mindig veszekedés lett a vége, mert a gyerekek, vagyis akkoriban még én és az unokatestvéreim közül mindig az nem tudott veszteni, aki épp vesztett, egészen kellemes emlékek fűznek hozzá. Legutóbb karácsonykor láttam ilyen játékot, és akkor Cara a nagypapájával karöltve rútul levert mindenkit, még ha nem is túl tisztességesen.
- Hé, de ezt csak négyen lehet játszani - olvasgatja a leírást Harry.
- Nem baj - vonom meg a vállam - majd párokba rendeződünk.
- Oké, akkor én vagyok Carával - csap le a lányomra Niall, mire a kislány édesen vigyorogva felpattan, és odaugrándozik az új barátjához.
- Enyém Freddie! - kiáltja Harry és Liam egyszerre, majd bosszúsan összenéznek, és kisebb vitát folytatnak le arról, hogy melyikük legyen a kisfiú csapattársa, mígnem Liam azzal az érvével, hogy Haz már amúgy is órákat homokozott Freddie-vel győzedelmeskedik. Véletlenül sem jut eszükbe, hogy esetleg megkérdezhetnék tőle, hogy kivel akar lenni, nem mintha egyébként lenne bármi kifogása azt elnézve, hogy milyen békés és elégedett arccal telepedik le Liam ölébe.
- Akkor ti együtt vagytok, én meg egyedül - morogja duzzogva Harry, és még a hosszú lábait is sértetten felhúzza.
- Melyikünkkel akarsz lenni, Hazza? - kérdezi már-már olyan hangon Louis, mint ahogyan a gyerekekhez beszél.
- Jó így - legyint megenyhülve, és elfogadja a kis kék bábut, amit Freddie a kezébe nyom - Zayn lélekben itt van velem, meg amúgy sem akarok egy olyan csajjal lenni, aki pasikat eszik reggelire - paskolja meg a levegőt, mintha az valakinek a válla lenne, és rám kacsint.
- Győzzön a legjobb! - kiált fel hirtelen a csapattársam, majd egy határozott mozdulattal felém fordul, és csak a gyors reakcióidőmnek köszönhető, hogy felemelem a kezem, amibe belecsap.
Mondhatnám, hogy kemény, és könyörtelen játékot játszunk, az igazság azonban az, hogy elég lassan játszunk, mivel kissé időigényesek a dobások, és a lépések kiszámolása, valamint a szabályok többszöri elmagyarázása is, de ettől függetlenül nagyon élvezem, és azt hiszem, nem csak én. Jó érzés látni, ahogy Niall babusgatja a lányom, együtt dobnak, hangosan számolják a lépéseket, és együtt örülnek minden kis apróságnak, ugyanez Liam és Freddie esetében is, és amikor egy olyan pillanatban, amikor a két páros Harryvel kiegészülve hangosan, és hosszan elnyújtva számolja Freddie lépéseit a cél felé rápillantok a mellettem ülő fiúra látom rajta, hogy ugyanazok a gondolatok járnak a fejében, amik az enyémben. Fantasztikus barátai vannak.
- Tök jó, hogy összefutottál Lou-val, Townes - bök oldalba a könyökével Niall.
- Szerintem is - fordulok felé a karjaim közt Carával, aki lassan kezd kidőlni a fáradtságtól, de azért lustán elmosolyodik amikor a fiú megsimogatja a hátát.
- Örülök hogy megismerhettem önt, kisasszony - hajol meg előtte, és udvariasan megpuszilja a kezét.
Viszonylag hosszú ideig búcsúzkodunk, mindhárman elköszönnek tőlem, és külön a lányomtól, valamint Freddie-től, közben pedig többször is megkérdezik, hogy mikor látnak újra, mintha én lennék az, akivel akkora kiváltság lehet találkozni. Mire elmennek szinte fizikailag érzem, hogy ragyog az arcom a jókedvtől, és valósággal olyan érzésem van, mint aki újjászületett. Talán a gimiben vett körbe utoljára ennyi férfi, de valószínűleg egyikük se volt olyan kedves, mint amilyenek ők, és mindegyiküknek lehetett valami hátsó szándéka velem, nem úgy, mint nekik.
- Na, mit gondolsz? - lép mellém Louis, akinek Freddie ugyanúgy hever a vállán, mint az enyémen Cara.
- Vajon? - vonom fel a szemöldököm mosolyogva.
- Rettenetesek.
- Azok - nevetem el magam - nem is tudom hogyan fogjuk feldolgozni ezt a traumát.
- Végtelenül sajnálom, hogy kitettelek titeket ennek - rázza a fejét széles mosollyal az arcán.
- Meg az összes többi dolognak is ezen a héten, tényleg nem tudom, hogy hogy fogom feldolgozni, hogy mindezek után haza kell mennünk.
- Nem akarok hazamenni, Mama - nyöszörgi elnyújtott, sírós hangon a lányom mintegy reflexből. 
Nagyon kínos lenne, ha azt mondanám, hogy én sem? 

2018. február 10., szombat

10.rész első fele

Sziasztok!
Ne haragudjatok, szörnyen szégyellem magam, de sajnos ezen a hétvégén nem tudok egy egész részt hozni. Borzasztóan idegőrlő hetem volt, szerdáig az emelt töri tartott sakkban, csütörtökön egyszerűen csak fetrengtem és sajnáltam magam, tegnap este elrángattak bulizni a barátaim, ma meg próba nyelvvizsgáztam felsőfokon, úgyhogy vagy nem volt időm írni, vagy amikor lett volna túlságosan lefoglalt a tanulás okozta rettentő mély sebeim nyalogatása sorozatnézés közben. Nagyon sajnálom, tényleg, többször is nekiálltam egyébként de pont a rettenetes idegállapotom és hangulatom miatt nem ment az írás (sem) és alig tudtam összeszenvedni azt a keveset, amit végül úgy döntöttem, hogy felteszek. Azóta próbálom befejezni mióta hazaértem, de annyira fáradt vagyok hogy gépelés közben folyton csukódnak le a szemeim és csak zagyvaságokat hordok össze értelmes gondolatok helyett. Jövőhétre igyekszem összekapni, nem utolsó sorban pedig kipihenni magam, és bepótolni a mostani elmaradást, jelenleg viszont legyetek szívesek beérni ennyivel. 
Sajnálom! <3
 

N.x 



Louis Tomlinson 

Most először veszem észre, hogy Townes mintha kicsit megszeppenne társaságban. Ezt a lányt eddig akárhányszor, akárhol láttam kicsit nagyszájú volt, harsány, mások számára meglepő módon őszinte, olyan mint én, azonban amikor az otthonomba beáramlik a három barátom számomra észrevehető módon megváltozik, kicsit távolságtartóbb lesz, csendesebb, mint amilyen egyébként társaságban, és óvatos, amin igazán nem is lepődök meg, mert a srácok hozzák a formájukat. Niall harsány, már akkor kacag valamin amikor beesnek az ajtón, Liam a laza, elvont cuccaiban és az aranyláncával a nyakában egészen egy drogbáró hatását kelti, vagy mint egy kifehéredett afroamerikai rapperét, nem pedig valaki olyanét, aki a gyerekének a Maci nevet adta, és egyébként olyan érzékeny lelkű, mint egy kislány, Harry meg csak Harry, szokásától eltérően ma egészen hétköznapin néz ki, és hoz magával egy nagy zacskó pillecukrot meg mindenféle bio, egészséges rágcsálnivalót. Egyszer a színpadon, egy koncert közepén folytattunk le a nuggets kontra brokkoli és egészséges étkezés vitát, vesztett, de nem adja fel.
A régi, majdnem 4 évvel ezelőtti emlék hatására összerándul a gyomrom, megint arra gondolok, hogy mennyire jó lenne újra színpadon állni, de velük, és nem egyedül, hogy mennyire jó lenne legalább arra a 2-3 órára újra gyereknek lenni és amellett, hogy azt csinálnám, amit Freddie után a legjobban imádok, vízipisztollyal rohangálni, húzni az agyukat, élvezni az életet. De nem vehetem el az álmukat, ami már nem biztos, hogy ugyanaz, mint az enyém. Az egészből egyébként ők hiányoznak a legjobban, és mindenki más is, akivel közel 6 év összes napját eltöltöttem, de ahhoz még ennyi idő után sem szoktam hozzá, hogy nincsenek körülöttem a nap 24 órájában, és már rég nem töltünk együtt annyi időt, mint korábban. Az elején hetekig, hónapokig nem láttuk egymást.
18 hónapról volt szó, ez pedig már közel a negyvenedik, több mint 1200 nap, annak az időnek majdnem a fele, amíg ténylegesen egy banda voltunk.
- Mami, Mami nézd! - húzgálja Townes kezét az a kis tündér, akit az elmúlt néhány napban nagyon megszerettem. - Nézd, ők tényleg ők! - fogalmazza meg édesen, hogy a barátaim és én tényleg azok vagyunk, akik, és közben csillogó tekintettel nézi az anyukáját és a fiúkat. Amikor megszületett mi már valószínűleg az utolsó turnénkat zártuk, és mégis tudja ez az édes kis csöppség, hogy kik vagyunk. Tudom, hogy Townes valószínűleg sosem beszélt neki rólunk, hiszen őt annyira nem rántotta magával a körülöttünk lévő felhajtás, mint másokat, de az életünk, és a munkánk egyik legfontosabb célja mindig is az volt számunkra, hogy egy napon anyák meséljenek a gyerekeiknek arról a bizonyos 5 zakkant kölyökről, és az évekkel ezelőtti cél és álom lassan egyre inkább valósággá válik, mert időközben nem csak mi nőttünk fel.
- Kik? - tátja el a száját megjátszott döbbenettel Niall, és mellé ugrik is egy aprót.
- Hát a One Direction! - kiállt fel a kislány lelkesen, mire a szőnyegen békésen kirakósozó fiam rémülten rezzen össze. Nem szereti a hangoskodást.
- Tényleg? - folytatja az ámuldozást Niall.
- Tényleg - kuncog, és elvarázsoltan jártatja a tekintetét közöttük. Érdekes, hogy külön-külön sem én, sem Harry nem varázsoltuk el annyira, mint amennyire együtt. Ezt teszi a fiúbanda hatás.
- Ez fantasztikus, Baba -  simogatja meg a buksiját Townes, és magához képest félénken, de barátságosan pillant végig rajtuk.
- És te ki vagy? - guggol le Cara elé Liam.
- Cara Campbell - húzza ki magát - ő pedig az anyukám, Anyu Campell - jelenti ki váratlanul, mire kipukkan belőlem a nevetés.
- Milyen szép nevetek van! - vihorászik Liam, Niall meg Harry viszont nem is próbálják visszafogni magukat, és Townes is felnevet.
Mellé lépek, és a formalitás kedvéért bemutatom őket egymásnak, mert bár ez nem igazán, úgy érzem talán könnyebben feloldódik, ha bemutatkozhat.
- Örülök hogy megismerhetlek, Anyu Campbell - vigyorog rá Niall, és azonnal megöleli, ez ilyen Horan szokás, bennem viszont felfortyan valami. Távol kell tartanom őt Nialltől, aki jelen pillanatban az egyetlen szingli közülünk, és aki egyébként jó eséllyel pályázhatna arra a címre, hogy Townes kiválasztottja legyen, amivel szemben egyébként semmi kifogásom nem lenne, hiszen Niall messze a legrendesebb fickó  akit ismerek, de előbb esélyt kell adnia nekem. Nem tudom, hogy ezt mikor döntöttem el, de így van, muszáj adnia egy esélyt, csak egy randit, mert nélküle talán egy olyan lehetőséget szalasztok el, amit egész életemben bánnék.
- Hogy lehet az, hogy külön csak tőlem nem lettél ilyen izgatott? - guggolok le a kislány elé, aki válaszul édesen, huncutul mosolyogni kezd.
- Csinálhatunk egy fényképet? - kérdezi. - Mami, lehet?
- Persze hogy lehet - jön teljesen izgalomba Harry, a kislány pedig elrohan, és felkapja a konyhaasztalról az édesanyja telefonját, amit aztán a kezembe nyom. - Louis, fotózz le engem velük! - adja ki a parancsot, és céltudatosan a fiúk felé vágtat, én meg döbbenten pislogok a készülékre.
- Townes - motyogom megrökönyödve - a lányod jobban megbántott, mint eddig bárki más az életemben.
Felkapja a fejét és előbb rám néz, majd a kuncogó gyerekre, aki lelkesen szorongatja Liam és Niall kezét, majd hirtelen elengedi őket és felém szalad, a becsapódásával pedig majd' felborít.
- Csak vicceltem, te buta! - kacagja.
- Cara! - hüledezik Townes, én viszont csak nevetek, és megölelem a kislányt, akiben látszólag most kivételesen sok energia van. Egészen váratlanul ér, amikor megjelenik Freddie, és söprögető mozdulatokat téve kissé erőszakosan bedúródik a karjaim közé, szándékosan félrelökve Carát.
- Én apukám! - jelenti ki, és ha nem lenne olyan édes arca, amilyen van, azt mondanám, hogy kifejezetten csúnya pillantást vet a kislányra, akivel eddig gond nélkül kijött.
- Gyere, Baba - jelenik meg Townes, és megfogja a saját csemetéjének apró kezét úgy téve, mintha valami szörnyen fontos dolgot kellene mutatnia neki. Mindössze néhány másodpercig pislog megbántottan, utána követi az anyukáját a konyha felé, én pedig szorosan magamhoz ölelem a durcás, dühös kisfiút.
- Na mi történt, nagyfiú? - simogatom a hátát. - Féltékeny vagy?
- Nem - nyöszörgi, mire halkan nevetni kezdek és megpuszilom a puha, husis kis arcát. Hát persze, hogy nem.
Townes, mint egy igazi kis háziasszony egész délelőtt azzal foglalatoskodott, hogy legyen mint ennünk, holott van, de azt hiszem, az olyan lányos dolog, hogy ha olyan vendégek jönnek, akiket nem ismer, akkor valami saját készítésű ételt kell csinálni. A srácokkal és Freddie-vel, általa pedig néhány játék kíséretében kimegyünk az udvarra. Kellemes idő van, nem túl meleg, de nem is hideg, a nap derűsen árasztja a fényét, Freddie pedig azonnal a garázsba szalad, hogy kihozza a homokozó játékait.
- Tényleg nagyon helyes lány - jegyzi meg Liam, és barátságosan oldalba bök.
- Mármint melyik? - kérdezem, miközben a nyakamat nyújtogatom Freddie után, Harry viszont már a nyomában is van, amin felbuzdulva, és a múltkori nagy esésére egyáltalán nem emlékezve gyorsabban, nevetve kezd rohanni a gyerekem, viszont Hazt sem kell félteni, ahogy a módszereit sem. Az esést, és az esetleges óriási hisztit elkerülve, amit az váltana ki, ha egyszerűen megállítaná a túlpörgött kisfiam beéri, és felkapja, majd a feje fölé emelve gyengéden rázogatni, dobálni kezdi. Egy nap jó apa lesz, talán sokkal jobb, mint amilyen én vagyok.
- Mindkettő - fűzi hozzá nevetve Niall - Eleanorral mi van?
- Semmi - vonom meg a vállam - nem hívom vissza, addig biztos nem amíg ők itt vannak.
- Hagynod kellene - hümmögi Liam - itt van ez a lány, aranyos, kedves, jól kijöttök, nem? Szedd össze magad és tényleg hívd el egy randira.
- Azon vagyok - morgom, és lopva körbenézek, hátha elkerülte esetleg a figyelmem, és már ők is kint vannak, de nem. - Figyu, segítetek? Be kellene gyújtani a grillsütőt, Townes teljesen felpörgött és pácolt be húst, meg csinált mindenféle kis harapnivalót miattatok.
- Király! - kiált fel Niall 'Haspók' Horan. - Tartsd meg!
- Kívánságod számomra parancs, Horan nagyúr - hajlok meg előtte kissé.
- Helyes! - vágja rá. - Épp ideje már, hogy normális csajod legyen!
Ezzel a végszóval pedig megjelenik Townes és Cara, a kislány egy tálcán mini szendvicseket hoz, látszik rajta, hogy milyen büszke magára, hiszen ő is segített az elkészítésben, ahogy a fiam is ott ült velük, és igaz, hogy minden második falat kenyeret, sajtot, és felvágottat a szájába tett, hűségesen döfködte beléjük a fogpiszkálókat is.
Az édesanyja a fenekével akadályozza meg, hogy bevágódjon az ajtó, majd valami nehezebb dologgal egyensúlyozva - amik valószínűleg a húsok - lépdel a lánya után. Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mit hozott vissza az én életembe és a fiaméba is ennyire rövid idő alatt, visszahozta a nagybetűs NŐT, és azt hiszem, ezzel mindent el is árultam.
Tudom, hogy jóformán még csak gyerekek voltak, amikor terhes lett, de annak a kölyöknek fogalma sincs, hogy mit veszített a lelépésével, és itt most nem csak Caráról van szó, hanem arról is, hogy Townes mennyire jó anya, ezen kívül pedig mennyire jó ember, hiszen kedves, gondoskodó, figyelmes, vicces, fantasztikusan jó társaság, és hogy valószínűleg mindent megtett volna azért (ahogy most is) hogy felnőjön a feladatokhoz, akadályokhoz, és egyben tartsa a családját.
Szükségem van rá.
- Elveszem - sietek elé, ügyesen kikerülve a lelkes kislányt, aki boldogan kínálgatja Niallt és Liamet.
- Jaj nem kell, köszi, de elbírom - mondja, ekkora viszont már félig elveszem tőle a tálat, félig pedig ő tartja, és az ujjaink összeérnek.
- Townes? - szakad ki belőlem, és remélem, hogy a fiúkat tényleg nagyon leköti Cara.
- Hm? - pislog fel érdeklődően.
- Figyelj csak, az jutott eszembe, mármint hogy néhány napja már gondolkozok azon, hogy esetleg miután hazamentek lenne-e kedved találkozni velem? Tudod, a hasonmásaink nélkül.
- Te most randira hívsz engem? - nyílnak nagyra a szemei és pontosan azon a tagadhatatlanul őszinte módon döbben meg, amilyennek megismertem. Kicsit túl hangos, aztán észreveszi magát és zavartan húzza be a nyakát, a szemem sarkából pedig látom, hogy a barátaim szándékosan úgy tesznek, mintha semmit sem hallottak volna.
- Ha nem bánod - szívom be idegesen az alsó ajkam. Elhamarkodom ezt az egészet? Túl korai neki? Lehet, hogy nem is kedvel, csak mivel kénytelen itt maradni, így hajlandó szóba állni velem, egyébként pedig ki nem áll.
- Nem - vágja rá hirtelen, amin én is meglepődök, és az arcából ítélve ő is - nem, a legkevésbé sem.
- Király - mosolyodok el - akkor majd megbeszéljük hogy mikor.
- Rendben - viszonozza a lelkes pillantásom, és végre engedi, hogy elvegyem tőle a nehéz tálat.
Ennyire egyszerű volt? Ettől voltam ennyire betojva?
Harry visszajön Freddie-vel, aki boldogan lengeti a homokozós vödrét, benne a formákkal, játékokkal, én pedig a két bőszen vigyorgó csatlósommal elmegyek, hogy kihozzam a grillezőt és a szenet.
- Ne mondjatok semmit - hurrogom le őket, még mielőtt egyáltalán kinyitnák a szájukat.
- Miért ne? - háborodik fel Niall.
- Ez még nem jelent semmit.
- Dehogynem! - vitatkozik, azonban egy szigorú pillantással gyorsan elérem hogy elcsendesedjen.
- Nem - kötöm az ebet a karóhoz - az ő és az én esetemben a randizás egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy elmentek valahová együtt, aztán látjátok hogy egész jól működik köztetek valami és összejöttök.
- Lou, nem gondolod hogy egy egészen picit hajlamos vagy túlreagálni ezt a dolgot? - kérdezi tapintatosan Liam.
- Nem - sóhajtok nagyot - egyáltalán nem reagálok túl semmit.
- Oké, haver - vág közbe Niall - de azért ne cseszd el azonnal, ha valami nem úgy történik ahogy azt képzeled.
Válaszul csak magamban dörmögök, szerencsére odaérünk a garázshoz és a továbbiakban lefoglalja őket hogy segítsenek kipakolni, a későbbiekben pedig Townes előtt nem fognak ellátni a jó tanácsaikkal. Remélhetőleg. 
Na nem mintha engem régebben bármi is visszafoghatott volna attól, hogy mindenbe beleüssem az orrom. 

2018. február 3., szombat

9.rész



 Townsend Campbell

Egészen szokásunkká vált már az esti "bandázás", amikor a gyerekek elalvását követően kettesben összefutunk a nappaliban, néha előre megbeszélve, máskor pedig csak véletlenül, mert így alakul, na nem mintha ez a néhány alkalom egy annyira hosszú időtartamot foglalna magába, hiszen még mindig csak néhány napja ismerjük egymást, azonban estéről estére megváltozik valami. A legelső alkalommal, amikor szerényen és bátortalanul megkérdezte, hogy volna-e kedvem lemenni beszélgetni vele, kezdetben néhány dolgot harapófogóval sem tudtam volna kihúzni belőle, és mind a ketten a kanapé két sarkában ültünk, most pedig, mindössze 4 nappal később egymásnak dőlve félig fekvő, félig ülő helyzetben sajtos popcornt tömünk magunkba, és egy korábbi, vajon rossz, vagy jó szülők vagyunk-e témájú beszélgetésünk miatt a Rossz anyákat nézzük, és próbálunk nem úgy nevetni, hogy azzal felébresszük a porontyainkat. Minden nap ad nekem valamit ez a fiú, amiben vagy nagyon régen, vagy sosem volt korábban részem, és emiatt egyre inkább a szívembe zárom, egyre kevésbé akarok visszatérni azokba a hétköznapokba, amik nem úgy indulnak, hogy én és a lányom megreggelizünk vele és a fiával, az estéim pedig nem úgy végződnek, hogy tőle köszönök el utoljára.
Szükségem van rá, és szükségem van a barátságra, a megértésére, az összhangra kettőnk között, arra, hogy ugyanazok jelentik a legfontosabbat számunkra, majdnem ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és arra is, hogy lássam Carát, ahogy szélesen mosolyog rá, és Freddie-t, miközben egyre inkább megnyílik nekem. Ma este már jó éjt puszit adott, mielőtt Louis bevitte volna aludni, a lányom pedig látványosan szorong attól, hogy haza kell mennünk. Az egyetlen, ami miatt tényleg bánom azt, ahogy a dolgok alakultak, az az, hogy felforgattam a lányom életét, hogy megtapasztalhatta milyen lehet az élet, aminek része egy férfi, de hosszútávon ezt még mindig nem tudom biztosítani számára, hiszen Louis nem lesz az apukája, holott ha előre eldönthetném, hogy milyen legyen az a férfi, aki Carát a lányának nevezheti, olyan lenne mint ő.
- Furcsa lesz nélkületek - jegyzi meg miután véget ér a film, és már csak a netflix tárházával szemezünk.
- Ne is mondd - csóválom a fejem, és ha már itt tartunk úgy döntök, teljesen őszinte leszek vele, mert miért ne lennék az? Nagyon is őszinte ember vagyok, aki mindig mindenről megmondja hogy mit gondol, és mindenről szeret beszélgetni. - Gondoltad volna, hogy végül ez lesz? Cara már a gondolattól is rosszul van, hogy haza kell mennünk, és én sem igazán tudom, hogy ezek után mit fogok kezdeni magammal miután őt elaltatom esténként.
- Fogalmam sincs, hogy mit gondoltam - mosolyodik el - csak az járt a fejemben, hogy bajba sodortalak téged és a kislányod, és a lehető legbiztonságosabb helyre kell vigyelek titeket, ami Freddie miatt az otthonom. Egyébként is felhívtalak volna, azt hiszem, mert érdekelt hogy valójában ki az a lány, akiről az volt az első benyomásom, hogy a női alteregóm, de azt hiszem jobb volt így megismerni téged, közvetlen közelről.
-  Téged is - csúszok kicsit lejjebb a kanapén - sosem láttam még kisgyerekes apukát, mármint nem így.
- Hiányozni fogtok - vallja be, és én csak egyetérteni tudok, nekem is hiányozni fognak ők, és hiányozni fog az is, hogy valószínűleg miután elmegyünk sosem fogok többé ilyen hosszú, beszélgetős estéken részt venni.
- Azért ne búcsúzkodjunk még - bököm finoman oldalba a könyökömmel.
- Nem - mosolyog rám - úgyis beszélünk majd, és remélem találkozni is fogunk, mert a srácok elég jól összebarátkoztak, Cara pedig nagyon jó hatással van Freddie-t.
- Nagyon jó testvér lenne - tűnődök hangosan, és elképzelem hogy milyen lenne, ha az én okos nagylányom tényleg testvérré válhatna, hogy mindig ott lenne körülötte és megtanítaná dolgokra, ahogy délután Freddie-nek is megmutatta, hogy hogyan kell karkötőt készíteni.
- Még lehet, sőt, bizonyára lesz is. Próbálkozni fogsz, nem? Vagy annyira elrettentő volt a múltkori randid, hogy úgy döntöttél, inkább soha többé nem találkozol senki mással?  - cukkol.
- Nem tudsz erről leszállni, ugye? - nevetek fel. - 22 éves vagyok, reménykedek benne, hogy talán van még esélyem megismerni egy normális férfi  mielőtt feldobom a talpam.
- Nagyon kell igyekezned - nevetgél, és a szemei körül huncut nevetőráncok jelennek meg.
- És te? - pillantok fel rá. - Te fogsz ismerkedni?
- Ez elkerülhetetlen - húzza el a száját, mintha kifejezetten zavaró lenne az, hogy érdeklődnek iránta - de egy ideig nem hinném, és senkivel nem ugrok fejest a gyereknevelésbe, főleg nem azután, hogy Eleanornak szemmel láthatóan így már nem nagyon kellek.
- Ő az a lány, aki a múltkor felültetett? - ragadom meg az alkalmat, hogy végre megtudjak valamit róla. - Utolérted azóta? Mi volt a kifogása?
- Aha, ő - csendesedik el kissé - valami hülyeség, nem lényeges, de mióta megjelentek a cikkek rólunk úgy tesz, mintha teljesen ki lenne borulva és ő lenne a sértett, holott csak nem tetszik neki a gondolat, hogy esetleg máris találtam valaki mást, és nem sírok utána. Az igazság az, hogy sosem volt egyszerű vele a kapcsolatom, miatta kezdtem bele abba az életformába is, ami miatt a Kispajtás most odafent szuszog, és miatta távolodtam el a tőle, mert egy gyerekkel együtt, aki nem tőle van, gondolom már nem vagyok annyira jó buli, a jelenlegi felállásban pedig főleg nem, pedig egy nő miatt sem vagyok hajlandó többé lemondani erről a kisfiúról, sosem szabadott volna. A lényeg annyi, hogy most napok óta üzenetekkel bombáz, és nagyon érdekli a kiléted, én meg nem veszem a fáradtságot arra, hogy külön neki magyarázkodjak, amiért remélem hogy nem haragszol meg.
- Akár azt is mondhatod neki, hogy már rég a múlté - jelentem ki, és azt veszem észre, hogy az eddigi rossz véleményem eziránt a lány iránt most égető haraggá és olyasfajta ellenszenvvé válik, aminek az irányítása alatt képes lennék kikaparni a szemét - erősítsd meg benne azt amit hisz! Ugye nem akarsz együtt lenni egy olyan nővel, aki sosem tekintene úgy Freddie-re, mint a saját gyerekére, és azt várta el tőled, hogy mondj le róla, ha vele akarsz lenni? - tornázom fel magam és egyenesen a szemébe nézek. 
- Tudom, hogy őrültség volt - rázza meg a fejét - és nem, nem akarok, a fiamnak szüksége van egy édesanyára.
- Jó válasz - nyugszok meg, és visszahanyatlok a kényelmes pozíciómba.
- De szerinted van olyan nő, akit ez nem zavar?
- Ezt egy kicsit most sértésnek vettem - pillantok rá döbbenten - miért ne lenne? Engem nem zavarna, és egyébként is, szerinted ha minden férfinak, akinek gyereke születik egy megromlott kapcsolatból, vagy valamilyen oknál fogva ő neveli, az örökké egyedül marad? Milyen világban élsz?
-  Nem tudom, hülye kérdés volt - rázza meg a fejét.
- Ha a férfiakkal ez lenne a helyzet, akkor a nőkkel is, vagy nem?
- Nekem lényegében két apám van, és egyik sem a vérszerinti - vonja meg a vállát, és a kérdő tekintetem miatt azonnal válaszol is - hat tesóm van két különböző apától, az igazi apámnak Markot tekintem, kicsi voltam amikor összejött anyával, aki nem sokkal volt idősebb, amikor engem szült, mint te, amikor Carát, de sosem zavarta hogy már ott van egy kis zabigyerek szerény személyemben - mosolyodik el, és az arcára valahogy kiül, hogy mennyire szereti a férfit, aki felnevelte - sosem tett különbséget köztem is a négy húgom között, a nevére vett, és ugyanúgy nevelt, ugyanúgy szeretett ahogy őket, a válásuk után is. A másik öt gyereket kapott a nyakába, három kiskorút, és amellett, hogy anya halála után egyedül az ő feladata lett a két picur felnevelése, minket sem rúgott ki, látom rajta hogy szereti a húgaim, és ők is imádják, úgyhogy saját tapasztalatból mondom, hogy a férfiak talán elfogadóbbak.
- Már értem, hogy miért nem gondoltál rólam semmi rosszat, amikor elmondtam hogy mi a helyzet - nézek a szemébe, és nagyot nyelek.
- Úgy jártál, mint az anyukám - viszonozza a pillantásom, de az övében van valami, ami miatt elszorul a torkom - és nála jobb anyát nem is kívánhattam volna sem magamnak, sem a testvéreimnek. Nem az tesz valakit jó vagy rossz szülővé, hogy hány éves, amikor megszületik a gyereke, és nem is a körülmények, hanem utána minden más.
- Mi történt az édesanyáddal? - kérdezem halkan.
- Leukémia - nyel nagyot, majd elfordítja a fejét és hirtelen feláll, felkapva a kiürült popcornos tálat, és a konyhába megy. Talán magára kellene hagynom néhány pillanatra, de nem tudom, azt hiszem, talán túl tolakodó voltam, túl sokat kérdeztem valami olyanról, amihez semmi közöm. Néha nem tudom, hogy hol kell abbahagyni, és azt sem, hogy mikor kellene a háttérben meghúzódnom egy kicsit.
- Ne haragudj - lépek be utána. A pulton támaszkodva, lehajtott fejjel mély levegőt vesz, amikor belépek zavartan megdörgöli az arcát, és úgy tesz, mintha hirtelen megfázott volna, azért szipogna - nem akartam tolakodó lenni, sajnálom, ha felkavartalak.
- Semmi gond - rázza meg a fejét, de kerüli a pillantásom - csak nehéz róla beszélni - mondja, ezzel együtt pedig el is csuklik a hangja.
Odasietek hozzá, és hirtelen minden létező gátlásomat eldobva egyszerűen átölelem, úgy ahogy Carát szoktam, és ahogy Freddie-t is öleltem amikor kiborult, csak Louis náluk azért sokkal magasabb még akkor is, ha valójában viszonylag kis termetű férfi, aki max 1-2 centivel nőtt túl engem. A karjaimban valahogy mintha kissé összeomlana, nem áll egyenesen, hanem nekem dőlve viszonozza az ölelésem, és a fejét a vállamra hajtva mélyen, remegősen belélegzik, mintha kicsit túl fáradt lenne mindenhez. Nem akarom elengedni, és ő sem enged el engem, talán mindkettőnknek szüksége van erre az ölelésre, hogy erőt merítsünk, hogy egymás támaszai legyünk legalább néhány perc erejéig, és hogy ne lássam az arcán végigcsorgó kövér könnycseppeket. Ez az a pillanat, amikor rájövök arra, hogy az a fiú, akit mindössze egy hete ismerek, és aki az esetek többségében mosolygós, kedves, vicces és jókedélyű, igazából borzasztóan maga alatt van, mert egyedül maradt a gyerekével, elveszítette az édesanyját, talán végleg összeomlott a kapcsolata egy lánnyal, aki valószínűleg sosem érdemelte meg, és mert talán éppen ezek miatt a munkája sem úgy alakul, ahogy szeretné, mert azok alapján ahogy beszélt róla, a szünet számára csak egy kényszer, alkalmazkodás. Ránézésre irigylésre méltó élete van, jobban belelátva viszont nem szívesen cserélnék vele, mert az egy dolog, ha az embernek valami nem úgy alakul az életében ahogy tervezte, de ettől függetlenül boldog, sőt, ez teszi boldoggá, az pedig egy másik, amikor sorjában minden összedől, te ott maradsz egymagad, és amikor legszívesebben összeomlanál akkor is erősnek kell lenned, mert van valaki, aki számít rád. A szép ház, a pénz, és a siker nem pótolja azokat a dolgokat, amiket ez a srác elvesztett az utóbbi hónapokban, és a nyakamat teszem rá, hogy mindenét amije van elcserélné azért, hogy visszakapja az anyukáját és Freddie édesanyját, a régi problémáit.
- Szerintem az anyukád nagyon büszke rád - mondom ki hangosan, és kicsit elhúzódok tőle, hogy lássam az arcát, és a kezemmel tétován letörölgessem a nedvességet a szemei alól - mert ilyen jó ember vagy. Hidd el, hogy minden rendbe fog jönni egyszer, még azok is amik most reménytelennek tűnnek.
- Köszönöm - emeli rám a tekintetét, és bár nem tudom, hogy ezt pontosan most mire érti, de ez egyáltalán nem is fontos.
A borostái furcsán karistolják a tenyerem, miközben leszedem a könnycseppeket az arcáról és úgy vigasztalom, mint egy gyereket, eközben pedig elgondolkodok azon, hogy egyáltalán éreztem-e valaha egy olyan férfi arcszőrzetének tapintását, érintését, aki nem az apám, a nagypapám, vagy bármilyen családtagom. Kisgyerekként egyszerre gyűlöltem és imádtam, amikor apa puszit adott, és a borostái szurkálták az arcom, mára már ez egy olyan megszokott érzés, ami hiányozna, ha egyszer csak eltűnne, most pedig Louis arcát simogatva eltűnődök azon a tényen, hogy 22 éves vagyok, édesanya, és még sosem volt dolgom egy igazi férfival, csak egy kamaszfiúval, akit néha nagyon is okolok azért amit velem tett, máskor pedig megértem, mert csak egy gyerek volt, nem mintha én nem az lettem volna. Vele ellentétben Louis egy igazi férfi, nem csak azért, mert idősebb, mert neki valószínűleg egy ideje már kiütköztek a nyilvánvaló vonások az arcán, hanem azért is ahogy viselkedik, mert édesapának lehet hívni, mert felelősségteljes, gondoskodó, és mert nem szégyelli az érzelmeit, mert itt áll velem szemben és pityereg az anyukája után, és mindenért amit elveszített az utóbbi időben.
- Townes? - szólít meg halkan, ezzel kizökkent a gondolataimból.
Zavartan engedem le a kezeim és rázom meg kissé a fejem, de ezúttal rajta a sor, a kezébe fogja a tenyereim, és mindketten hallgatunk, amikor néhány percig tétovázva szorongatja őket, mintha nem tudná eldönteni, hogy mondani akar-e valami fontosat, vagy egyszerűen visszatenni őket az arcára. Rá kell jönnöm arra, hogy nem csak a lányom hajlamos túl hamar megszeretni másokat, emellett pedig eszembe jutnak azok a mondatok, amikkel Camila tömi a fejem, hogy jó páros lennénk, és próbálkozzak be nála, de az ilyesmi nem így megy, főleg nem a mi esetünkben, és csak azért nem biztos, hogy olyan jó páros lennénk, mert egy cipőben járunk. Van egyáltalán bennünk bármi közös ezen kívül?
Sosem tudom meg, hogy Louis végül mit szándékozik tenni, mert fentről halk sírás hangjai szűrődnek le. Az én anyai, kiéleződött füleim az ultra és infrahangokat is meghallanák, ha azokat a gyerekem adná ki, úgyhogy egy pillanat alatt kirántom a kezem a fiú tenyeréből és egy profi futó tempójával vágok át a nappalin, majd fel a lépcsőn, és rátöröm a csukott szobaajtót a lányomra. Semmi komoly nem történt, csak álmában lefordult az ágyról, de ezt próbálja meg bárki is megmagyarázni egy olyan típusú anyának, mint amilyen én vagyok. Egy szempillantás alatt mellette termek és a padlóról a karjaimba kapom, nem ordít vagy visít, csak rémülten, félálomban pityereg, a vérnyomásom azonban így is az egekben van.
- Édesem - szorítom magamhoz, és igyekszem a lehető legnyugodtabb hangon beszélni hozzá, miközben végigtapogatom, hogy minden porcikája ép-e. Tulajdonképpen pont azt művelem, amit néhány nappal ezelőtt Louis is csinált, amikor Freddie elesett - nem történt semmi baj, Kisbabám - mondom félhangosan sokkal inkább magamnak, mint a kislánynak, aki a mellkasomnak dőlve, a végtagjait lustán lelógatva újra elalszik, és néha remegősen felszipog. Csak megijedt, nem történt semmi.
- Rendben van? - összerezzenek, eszembe sem jutott, hogy Louis talán követett ide, de minden jel arra utal, hogy igen, mert a sötétben is látom az aggódó tekintetét, amivel az ajtófélfának támaszkodva figyel minket.
- Persze - suttogom, de megremeg a hangom. Visszafektetem Carát a helyére, mely közben egyszer felpillant, és a kis kezeit felém nyújtva, nyöszörögve szólít magához, én pedig néhány hosszú másodperc erejéig leomlok az ágy szélére és magamhoz ölelem. Utoljára akkor esett le, amikor elhagytuk a babaágyat és elkezdtem átszoktatni a mostanira, akkoriban matracot tettem az ágya mellé, így mindig puhára esett, most viszont csak a szőnyeg fogta fel, és ezért kerülget szívinfarktus.
Nehezemre esik magára hagynom, félek, hogy újra addig fog fészkelődni, mígnem a padlón köt ki, de ha valamit megtanultam az anyaság során az az, hogy sajnos nem védhetem meg mindentől a gyerekem, hiába szeretném ezt mindennél jobban.
- Hozzak néhány párnát és takarót a padlóra? - kérdezi Louis, válaszul pedig hálásan bólogatok. Együtt tesszük biztonságossá az ágy mindkét oldalát a házban fellelhető összes takaróval és párnával, végül pedig mielőtt végleg magára hagynánk a lányomat végigsimít az arcán, és kicsit feljebb húzza rajta a takarót, amiben szinte eltűnik az én kis apróságom. Minden megvan ennek a fiúnak a mozdulataiban, aminek meg kell lennie egy olyan emberében, akivel szívesen "osztoznék" ezen a kislányon. Amikor kilépünk finoman nekidőlök az oldalának, válaszul átkarol, és egy pillanatra megint olyan érzésem van, amilyen egy olyan anyának lehetne, akinek teljes a családja.
Anya és apa együtt elhagyják a gyerekszobát, és miközben lefelé tartanak, hogy együtt töltsenek egy kis időt, még benéznek a másik gyerekükhöz is, hogy minden rendben van-e.
Kezd elmenni az eszem, ugyanakkor ez minden amire vágyok.

Louis Tomlinson 

Harry az első, aki megunja az elütésekkel teli pötyögést, na meg a meggyőzhetetlenségemet, és a csoportos chatszobánkat otthagyva inkább felhív. Épp Liamnek válaszolok, és előre látom magam előtt, hogy mivel ez a beszélgetés hosszúra fog nyúlni, Liam végig bombáz majd hülye mozgóképekkel és matricákkal azon bosszankodva, hogy miért nem válaszolok már. Ha szerencsém van talál majd valami témát Niallel és Zaynnel, amiről eldumálgathatnak, míg engem Harold tart szóval.
- Mikor lettél te ennyire beszari? - dörmögi bele a készülékbe szakítva a tipikus, udvarias modorával, amit még velünk szemben sem tud megtörni. Harry minden beszélgetést köszönéssel indít, érdeklődik a vonal másik felén lévő hogylétéről, egyszóval angolosan udvariaskodik egy sort mielőtt rátérne a tárgyra, nem pedig in medias res módon azonnal belevág a mondanivalójába.
- Szervusz Harold - veszem át a szerepét - hogy vagy? Ugye nem zavarlak? Jól aludtál?
- Hagyjuk ezt most és válaszolj a kérdésemre, Lou - mondja szokatlan szigorúsággal. Nagyon szeretem ezt a srácot, ahogy a többieket is, de Haz mindig egy icipicivel több volt számomra, és ez vezetett ahhoz, hogy ma már nyilvánosság előtt nem lehetünk annyira nagyon jó barátok, mint amennyire valójában vagyunk, mert a sajtó és a rajongók rázendítenek a Larry témára, amin igazán nem segít, hogy Haz borzasztóan a szívén viseli az emberi kapcsolatokat, és kiáll mindenért, mindenkiért. Nála lelkiismeretesebb, elfogadóbb, és kedvesebb emberrel még nem hozott össze az élet, olyan nekem, mintha az összes kisöcsém közül (akik a többiek) ő lenne a legkisebb, aki még gyermekien őszinte, és rengeteg szeretet ad. Ha nem lennének ezek a pletykák és kreálmányok rólunk, valószínűleg még mindig együtt laknánk, sőt, talán sosem költöztünk volna külön, és akkor nem kanászodtam volna el úgy, ahogy az történt, mert Harry egy kőszikla, aki teljes mértékben két lábbal áll a földön, és mindenkit visszaránt, aki egy kicsit is elrugaszkodik a valóságtól, vagy elindul egy rossz irányba. Annak idején rengeteget papolt nekem, én meg nem hallgattam rá, és most itt vagyok. Tulajdonképpen ha egy valamiért gyűlölöm azt, ami körülöttünk folyik, akkor az pontosan az, hogy egy időre szétrobbantották a barátságunkat, és azt már soha nem kapom vissza, ami 10 évvel ezelőtt nagyon erősen, gátlások és túlgondolások nélkül megvolt köztünk. Ő volt, és a mai napig ő a legjobb barátom, jobb mint akiket kölyökkorom óta ismerek, jobb mint bárki, és ez igaz a többiekre is, mert velük megéltem a legőrültebb és legjobb dolgot, amit egy ember megélhet, ott voltunk egymásnak mindig, a legboldogabb és legnehezebb pillanatokban is, éveken keresztül csak ők voltak a családom, akikkel minden napom minden percét szívesen töltöttem.
- Nem vagyok az - válaszolom sértettséggel a hangomban, holott de, nagyon is az vagyok, és ezt Haz pontosan tudja - csak nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e, mert talán Freddie-nek ez még túl korai, és itt van a kislány is, plusz neki évek óta nem volt senkije.
- De Louis, hiszen akkor találkoztál vele, amikor épp egy elcseszett randi után volt, és te is! Eleannorral nem lenne túl korai Freddie-nek?
- Az más - motyogom.
- Valóban - vágja rá - tényleg más, azért, mert Eleanor sosem tudna igazán Freddie anyukája lenni, ellenben ez a lány amikor ott voltam már úgy nézett rá, mintha kicsit a sajátja is lenne. Lou, hiszen ő a tökéletes nő, legalább próbáld meg randira hívni és ha nemet mond, akkor maradhattok egyszerűen barátok, de nagy kár lenne ha még csak esélyt sem adnál neki.
- Nem tudom, Haz, sokkal nehezebb minden, ha már van egy gyereked, nekünk pedig mindkettőnknek van, gondolnunk kell rájuk is.
- Most csak kifogásokat keresel - vágja a fejemhez, de természetesen a legnyugodtabb, legkedvesebb hangján.
- Lehet - mormolom - de tényleg így van.
- Tudom, Tommo, de ez már nem fog megváltozni, mindig ilyen lenne. Tényleg csak próbáld meg, kérdezd meg tőle, hogy lenne-e kedve zavartalanul, teljesen a gyerekek nélkül eltölteni veled néhány órát valahol, ez még nem jelenti azt, hogy azonnal egyesítenetek kell a családotokat és Freddie anyunak fogja szólítani.
- Igazad van - hümmögök - megpróbálom, jó? De nem ígérek semmit.
- Nekem nem is kell, magadért csináld.
- Átjöttök délután? - váltok témát. - Szép idő lesz, grillezhetnénk a kertben, biztos ő is örülne neki, és megismerhetnétek, kicsit mintha bántotta volna a múltkor, hogy elsiettél.
- Aha, megbeszéljük a srácokkal - látom magam előtt, hogy bólogat.
- Oké - mosolyodok el - most már felkelek, Freddie hamarosan ébredezik, reggelit kellene készítenem.
- Jól van, apuci - cukkol, majd elbúcsúzik - később találkozunk.
Miután leteszem pötyögök egy üzenetet a csoportunkba arról, hogy délután mindenki jöjjön hozzám, kifogás nincs, majd felkapok egy melegítőt és pólót, hogy lemenjek, azonban most engem ér akkora meglepetés, mint amekkora őt érhette néhány nappal ezelőtt, ugyanis Townes a nappaliban üldögél a létező összes építőkocka között, és Freddie-vel játszik, aki lelkesen szorgoskodik körülötte, újabb és újabb kockákat bányász elő a játékos dobozokból, és boldogan karattyol legó várakról, tornyokról, és a repülőgépről, amit együtt építettünk. Hónapok óta nem láttam ilyennek a kisfiamat, pláne nem valaki olyannal, akit mindössze néhány napja ismer, és ez az, ami megadja a kezdő lökést ahhoz, hogy Townes-t egyszer randira hívjam. Freddie már a szívébe zárta, és ő is fiamat, én pedig a kislányát.
Briana rengeteget játszott vele, ahogy az öccse, Austin is, amíg LA-ben éltek, ez eszembe juttatja, hogy ideje lenne már megejtenünk egy utazást a szülővárosába, de igazság szerint borzasztóan rettegek attól, hogy felkavarná Freddie-t, ha hazavinném a régi otthonába, ahol mindenki ott lenne, csak az anyukája nem. Túl kicsi még ehhez, nekik kell eljönniük, ha látni akarják, nem tehetem ki ennek.
Percekig állok azon a lépcsőfokon, ahol tudatosult bennem a kép ami elém tárul, és csak nézem, hallgatom őket. Freddie-nek be nem áll a szája, miközben Townes mellett guggolva ügyesen nyomkodja egymásba a játékokat, a lány pedig érdeklődve kérdez vissza, beszél hozzá, és szeretetteljesen végigsimít az én drága kisfiam szöszi haján. Képes lennék az egész további életemet úgy leélni, hogy őket nézem, és közben emlékezek arra, hogy a saját anyukám hogy játszott velem, amikor én voltam ilyen kicsi, ő pedig annyi idős, mint most Townes. Érdekes, hogy őt látom benne, ugyanakkor minél tovább nézem ahogy játszik a gyerekemmel, annál biztosabb leszek benne, hogy anyának, és talán Brianának is van valami köze ahhoz, hogy ez a lány most itt ül a nappalimban, és a szokásosnál is jobban felragyog az arca, amikor észreveszi, hogy figyelem őket.

2018. január 27., szombat

8.rész

Sziasztok! 
Picit később, mint a megszokott, de végre itt vagyok. Azzal a naiv felfogással vágtam neki ennek a hétnek, hogy lesz időm írni, mivel az öt napból kettőn nyílt napon voltam, egyet pedig itthon töltöttem, mert felesleges lett volna visszamennem a suliba, de annyira fáradt voltam, és annyira nem volt időm, hogy az első néhány sortól eltekintve az egész részt a mai napon hoztam össze. Picit talán rövidebb lett, mint szokott, és nem annyira eseménydús, de úgy gondolom, kellenek ilyenek is, és a rohanós hétnek lett eredménye is, mert úgy gondolom, végre kiválasztottam, hogy melyik egyetemre is akarok menni. 
Remélem, hogy jól vagytok, túlestetek a félévi hajtásokon, és mindenki elérte azt az eredményt amit kitűzött maga elé.
N.x


  
Townsend Campbell

Nem bírom tovább, én magam sem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de nem bírok tovább a fenekemen maradni és csinálni a semmit, úgyhogy szerda este közlöm Louis-val, hogy másnap szeretnék bemenni dolgozni, ő pedig az előzetes megállapodásunk miatt egy szót sem szól ez ellen, csak elintézi hogy elkísérjen egy civil ruhás testőr.
- Biztos nem szeretnél óvodába menni, Baba? - kérdezem Carától miközben magamra rángatom a nadrágom.
- Nem - rázza meg a fejét édesen, az ágyam közepén terpeszkedve - itt maradok.
- Rendben, de csak most az egyszer - hajolok le hozzá, és cuppanós puszit nyomok az arcára - hamarosan hazamegyünk, tudod.
- De én nem akarok - dünnyögi, és mellé olyan szomorú arcot vág, hogy azonnal összefacsarodik a szívem - jó itt.
- Tudom, Kincs, de nem maradhatunk itt örökké, viszont megígérem hogy majd eljövünk még, és ők is eljöhetnek hozzánk.
Válaszul nem szól semmit, csak az oldalára fordul, én pedig egy nagy sóhaj kíséretében megsimogatom a hátát. Nem lesz olyan könnyű hazamenni, mint ahogy azt eddig terveztem, Cara túl gyorsan megszereti az embereket és hosszú távra tervez, rosszul fogja viselni amikor el kell innen mennünk. Talán ez egy jó lecke nekem arra, hogy ha egyszer lesz jelentkező a családunk hiányzó tagjának betöltésére, akkor ne mutassam be azonnal a lányomnak, és ne töltsön túl sok időt velünk a kezdetekben, mert ha mégsem működik, az Carát nagyon rosszul fogja érinteni.
- Biztos nem gond? - pillantok idegesen Louisra, leplezni sem tudom a természetes anyai aggodalmaimat, holott a saját, még ébredező kisfiát magához szorítva áll előttem. Mivel tegnap elaludtunk, és Freddie nem ment oviba, Louis úgy döntött, hogy a héten többet már nem is viszi. Megteheti, sokkal könnyebben mint én.
- Dehogy, minden a legnagyobb rendben lesz, nem kell aggódnod - mosolyog rám bizalmasan - nagyon jól fogunk mulatni.
- Abban nem kételkedek - viszonzom a mosolyát.
- Vigyázz magadra, Townes, hívj ha bármi van - komolyodik meg néhány pillanatra - intézkedek.
- Köszi, de tudok vigyázni magamra, és azt hiszem már nagyon alaposan gondoskodtál arról is, hogy más vigyázzon rám.
- Nem kockáztatok - húzódik huncut mosolyra a szája. - Ha mégis megtalál valaki, ne válaszolj semmire, amire nem akarsz.
- Ez azt jelenti, hogy ha valaki megkérdezi tőlem, hogy feleségül veszel-e, és én szeretnék válaszolni rá, akkor mondhatom, hogy azon már rég túl vagyunk? - vonom föl a szemöldököm kíváncsian, és nem kicsit szemtelenül.
- Leköteleznél - nevet fel.
- Most már mennem kell - túrom át még utoljára a táskám, hogy minden megvan-e - köszönsz anyunak, Szépségem? - pillantok vágyakozón Carára, aki épp egy tányér gabonapelyhet lapátol magára, a megszólításra azonban leugrik a székről és felém szalad.
Leguggolok hozzá és magamhoz ölelem, olyan szorosan és olyan sokáig, mintha nem max 5 óra múlva látnám újra, hanem 5 év múlva. Rossz anyának érzem magam amiatt amit most teszek, itt kellene maradnom vele, nem kellene visszamennem dolgozni csak azért, mert semmit sem tudok kezdeni magammal, javarészt pedig azért, mert szükségünk van a pénzre, minden egyes megveszekedett angol fontra.
- Szia Anyuci - puszilja meg az arcom.
- Légy jó kislány és fogadj szót Lounak, rendicsek? - simítok végig a pofiján és a szemébe nézek. - Érezd jól magad, és legyen szép napotok - egy újabb utolsó puszi és ölelés után felegyenesedve mosolygok rá az előttem álló, hozzánk hasonlóan csonka kis családra, és tudom, hogy Cara ennél nagyobb biztonságban, ennél jobb helyen, és Louisnál jobb embernél nem is maradhatna.
- Vigyázni fogok rá - biztosít azért róla még egyszer.
- Tudom - bólintok aprót - most már mennem kell, de hívj, ha gond van, és rohanok.
- Legyen neked is szép napod, Townes - engedi el a füle mellett az utolsó mondatom, és miközben kinyitom az ajtót félszemmel látom, hogy az én örökké boldog, mosolygós, gyönyörű kislányom hátralép, és az egyik kis kezét Louis kezébe csúsztatja.
- Sziasztok - köszönök el, és magam is meglepődök, amikor kissé megremeg a hangom.
- Szia Mami! - ugrándozik Cara, és mellé a szabad kezével lelkesen integet.
- Szia - emeli meg a csöppnyi kis fejét Freddie is, és az egyik kezét előrenyújtva, tündéri módon jobbra-balra kezdi mozgatni a nyitott tenyerét.
Legszívesebben odarohannék hozzá, kikapnám az édesapja kezei közül és összepuszilgatnám a kerek, pufi kis arcát, jelenleg azonban csak magamban olvadok tócsává, és leplezetlen elérzékenyüléssel az arcomon becsukom magam mögött a bejárati ajtót, a szívemben viszont azzal az érzéssel, mintha hazulról indulnék dolgozni, és egy teljes család köszönne el tőlem, majd várna haza.
- Townes? - vágódik ki az ajtó, és épp mielőtt beülnék az udvarban parkoló fekete autóba, aminek az ajtaját az egyik már múltkor látott testőr kinyitja előttem Louis szalad utánam csupán zoknival a lábain.
- Igen? - fordulok felé kissé rémülten és meglepetten. Még én magam sem tudom, hogy mire számítok, mit fog közölni.
- Figyelj, esetleg ha úgy van, elmehetünk valahová együtt? - egy pillanatra a vér is megfagy az ereimben és leesik az állam, majd folytatja a mondatot. - Fagyizni, vagy játszóházba? Megengeded hogy elvigyem Carát? Teljesen megértem azt is, ha nemet mondasz, csak ezt nem beszéltük meg, és arra gondoltam, hogy ha engeded, akkor esetleg kimozdulnék velük, amíg dolgozol.
- Persze - hápogok döbbenten - igen, nyugodtan, Cara imádná - a bejárat felé pillantok, aminek az ablakában ott áll a lányom és a nála alig néhány centivel alacsonyabb kisfiú, és mindketten érdeklődve, huncutul figyelnek minket.
- Rendben - mosolyodik el.
Viszonzom a mosolyát, majd beülök az autóba, és még mielőtt becsuknám az ajtót épp hallom, hogy megkéri a testőrt, akinek már megint elfelejtettem a nevét, hogy nagyon vigyázzon rám.
Az utóbbi 2 napban rengeteg időt töltöttünk együtt, valószínűleg ez van, ha két ember egy háztartásban él, de azt hiszem mi most épp megéljük a friss barátságok azon fázisát, amikor csak beszélsz és beszélsz a másikkal, nem tudod abbahagyni, kérdéseket teszel fel és kérdéseket válaszolsz meg, szeretnéd megosztani a másikkal az életed minden pillanatát amiből kimaradt. Az eliten borozós esténket, és a tegnapi összefejelős reggelünket követően tegnap este is sokáig beszélgettünk, lényegében ma hajnalig, és bár fáradt vagyok, megérte. A gimi óta nem volt részem ilyesmiben, éppen emiatt nagyon élvezem most ezt az új barátságot, és egymás megismerését.
- Teljesen biztos benne, hogy máris szeretne újra munkába állni, Ms Campbell? - pillant hátra a sofőröm.
- Igen, teljesen - bólintok magabiztosan. Mégis mi történhetne? Csak meguntak már, és vége lett annak a felhajtásnak ami napokkal ezelőtt volt, már nem kellene hogy olyan érdekes legyek, az égvilágon mindent kiteregettek rólam, úgyhogy már semmi sincs, aminek a kiderítéséhez kellenék én is.
- Jézus Isten, egy híresség van a kávézóban! - visít fel Camila a gépek beüzemelése közben, amikor a sarkamban a még mindig noname, nagydarab emberrel belépek az egyelőre még üres munkahelyemre.
- Állítsd le magad! - nevetek fel.
- Hát rájöttél arra, hogy a hírnév nem tart örökké, ezért nem is olyan rossz dolog egy fix munkahely? - pimaszkodik óriási mosollyal az arcán.
- Úgy ahogy mondod - csóválom rosszallón a fejem.
- Amúgy heló - integet lelkesen a hátam mögött álldogáló embernek - maga Townes testőre?
- Valami olyasmi - bólint kedvesen, látszólag szórakoztatja Cami viselkedése.
- Kér egy kávét? Én jobban csinálom mint ő - prüszkölve felnevetek, majd esetlenül hellyel kívánom a bébiszitterem, aki elfogadja a kávét. Tulajdonképpen halvány lila gőzöm sincs, hogy mit kellene kezdenem vele, hogyan kellene viselkednem, és nem utolsó sorban mit fog itt csinálni egész nap, csak ül és kávézik meg sütit eszik, miközben rajtam meg a vendégeken tartja a szemét készen arra, hogy bármikor felpattanjon és leterítsen valakit? Valószínűleg.
- Megyek és átöltözöm, utána segítek - sasszézok el Camila mögött, és kinyitom a raktárak felé vezető folyosóra nyíló ajtót.
- Amúgy nagyon dögös vagy - jelenti ki fennhangon.
- Kösz - pillantok le magamra. Nincs rajtam semmi extra, csak egy szűk, fekete nadrág, és egy egyszínű póló virágmintás kabátkával. Emlékeztem magam arra, hogy megkérdezzem Louistól, hogy honnan szerezte ezeket a ruhákat, bár nem biztos hogy akarom tudni. 
A nadrágot magamon hagyom és felveszem az egyenruhának becézett halvány rózsaszín inget, valamint a fekete köténykét, végezetül pedig a hajamat szoros copfba fogom. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem jó érzés kicsit megint a saját, átlagos életemet élni.
- A kis hercegnőt is vitted már oviba? - kezd kérdezősködni Cami abban a pillanatban, hogy előbújok hátulról és munkába állok.
- Nem - rázom meg a fejem - nem szeretett volna még menni, úgyhogy otthon maradt Louis-val és a kisfiával.
- Otthon? - fordul felém kimeresztett szemekkel, meglehetősen eszelős és kombináló tekintettel - Louis-val?
- Tudod hogy értem - forgatom a szemeim, ő viszont ahelyett, hogy biztosítana arról, hogy tudja, sokkal inkább úgy néz, mintha ezerszer többet képzelne bele ebbe az ártatlan mondatba mint amit valójában jelent.
- Hát persze - vigyorog, azonban mellette szóljon, hogy ezzel le is zárja ezt a témát és nem lovagol rajta többet.
A megszokott, pontos időpontban nyitunk, néhány percen belül pedig elkezdenek szállingózni az emberek, azonban semmi különöset nem veszek észre, nem bámulnak, nem kérdeznek semmi szokványosat, kérik a kávéikat, amiket elkészítek, majd megköszönik és elmennek dolgozni, én meg folytatom a saját munkámat, amit az őröm egy laptop mögül, elfoglaltságot színlelve árgus szemekkel figyel. Most látom csak az előnyét annak, hogy délelőtt dolgozhatok, ebben az esetben ugyanis nagyon kedvező, hogy a tinilányok, akiknek rosszul eshet, hogy összeboronáltak a bálványukkal, vagy csak érdekelné őket a kilétem most többnyire iskolában vannak. Még én sem hiszem el, hogy alig 3 nappal ezelőtt ez a nyugodt, kellemes hely őrültekházává változott miattam.
- Nagyon durva volt az elmúlt 2 nap? - érdeklődök két kávé elkészítése közben.
- Aha - vonja meg a vállát Cam, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy dolog - sokkal többen jöttek, és mindenkit te érdekelsz. Láttad hogy miket írtak rólad? Mindent kiderítettek.
- Csak azt nem, hogy valójában semmi nincs köztem és a sztárpalánta új barátom között - morgom.
- Ne aggódj, délután szoktak idecsődülni, viszont ha híre megy annak, hogy ma bejöttél dolgozni számíts rá, hogy megint megjelennek majd amikor ténylegesen itt vagy, bár úgy látom emiatt nem kell aggódnod - bök az állával a felvigyázóm irányába. - Meddig maradtok a szépfiúnál?
- Nem sokáig, hétvégén szeretnék hazamenni.
- Hétfő délután véletlenül felétek sétáltam, és a környéken mindenhol fura, fényképezőgépes alakokba botlottam - tájékoztat - gondolkoztam rajta, hogy ellopok egyet, és akkor egy évig nem kellene dolgoznom.
- Borzasztó vagy - nevetek fel.
- Szerintem egyébként ha már úgyis nyakig benne vagy, meg kellene próbálnod elcsábítani a kis cukorfalatot - majdnem félrenyelem a nyálam amikor ezt kijelenti.
- Halkabban, Cam!
- De tényleg - birizgálja a hosszú, szőke copfjának végét - jó páros lennétek.
- Aha - vetek rá szúrós pillantást - örülök hogy így gondolod.
Csókot dob az irányomba, majd magában dúdolgatva felkap a pult alól egy tiszta törlőrongyot és tisztítószert, hogy nekiálljon letakarítani az asztalokat. Többnyire visszahozzák a poharakat és tányérokat, vannak azonban itt is olyanok, akik cselédnek néznek minket, és mindent széthagynak az asztalokon, de végül is igazuk van, mi kapunk fizetést azért a munkáért, hiába foglalja magába a barista szó csupán a kávékészítést, takarítás nélkül.
A munkaidőm sokkal gyorsabban, és sokkal kevésbé eseménydúsan telik el, mint ahogy azt elképzeltem, mindössze az a furcsa, hogy közben nem kell szünetet tartanom és átrohanni az oviba Caráért, és szokatlan, hogy a kedvenc forró, vagy épp jeges csokijával nem üldögél a játszósarokban és rajzol, színez, lapozgat egy könyvet, vagy kirakózik zavartalanul. Nagyon hiányzik, és jelen pillanatban elképzelni sem tudom milyen lesz néhány hónap múlva, amikor elkezdi az iskolát és tovább lesz ott, én pedig hosszabb műszakot tudok vállalni, hosszabb időt kell eltöltenünk egymás nélkül. Érzem, hogy imádni fogja, mert imád új dolgokat tanulni, érdekli minden, és már alig várja, hogy megtanuljon írni, olvasni és számolni, nekem viszont borzasztó lesz hozzászokni. Megkérem Prestont - akinek időközben megtudtam a nevét, mert Camila megkérdezte - hogy munka után vigyen haza, mármint a tényleges otthonomba, csak hogy felmérjem a terepet, és ellenőrizzem, hogy a királyi ékszerek megvannak-e még.
A kocsim a megszokott helyén áll, Louis elintézte, hogy a kávézóhoz közeli megszokott parkolóhelyemről valaki, aki feltehetőleg nőnemű, hazavigye. A kert sincs feldúlva, bár igazán gyér az a néhány négyzetméternyi zöld terület, amit tönkre lehetett volna tenni, és az ajtót sem feszítették fel.
- Lehetnek a környéken fotósok, Ms Campbell - figyelmeztet Preston mielőtt még egyáltalán felvetném azt az ötletet, hogy kiszálljak.
- Király - vonom meg a vállam - hívjon csak Townesnak, sajnos nem vagyok egy úri kisasszony, úgyhogy nem sértődök meg miatta. Szeretnék bemenni, a kislányomnak szüksége lenne néhány dologra.
- Biztos vagyok benne, hogy Louis beszerzi őket, ha szól neki.
- Köszönöm, de tényleg szeretnék bemenni, nem gond ha lefotóznak - mondom, és már ki is nyitom az ajtót, hogy kiszálljak. - Maradjon csak itt, néhány perc az egész - azzal kiugrok, és a lakáskulccsal csörögve átvágok a kerten. Fotózzanak csak le, kit érdekel? Néhány nap múlva az egész életünk visszaáll majd a normális ritmusába, és minden nap a kávézó és a lakásunk között fogok ingázni a lányommal, nem lehet valaki örökké a nyomomban.
Kiveszem a hűtőből a romlandó ételeket, mindent úgy hagytam itt ahogy volt, és legszívesebben azonnal nekiállnék elmosogatni meg feltakarítani, de erre tényleg nincs idő, és most már nagyon szeretném újra látni Carát, úgyhogy csak beledobálom egy papírzacskóba a joghurtokat, amiket reggelire szokott enni, és összeszedek néhány fontos dolgot, ellenőrzöm a zárakat, majd bepattanok a kocsiba és diadalittasan rávigyorgok Prestonra.
- Na, gyors voltam, vagy gyors voltam?
- Elképesztő sebességű volt, Townes - bólint egy félmosollyal a szája sarkában.
- Hányan próbáltak közben a házam közelébe férkőzni? Sokan? Minden bokorban lapul valaki csak rám várva, mint a The Walking Deadben a zombik?
- Nem hinném, viszont azt már értem, hogy miért kedveli Louis - nevet fel vidáman, talán most először mióta ismerem.
- Mert engem nem lehet nem kedvelni - vonok vállat - fárasztó a munkája? Sok bunkó sztárra vigyáz?
- Nem, csak a fiúkra, bár az néha pont elég fárasztó - mosolyog továbbra is - cserébe viszont nagyon rendes gyerekek.
Gyerekek? Louis 27 éves, gondolom, hogy akkor a többiek is itt körül vannak, hogy lennének már gyerekek? De ebbe azt hiszem, nem fogok belekötni.
- Köszönöm - szólalok meg - hogy arra szánta a napját, hogy engem felügyeljen.
- Szívesen - von vállat - ez a munkám.
- Elég menő munkája van - osztom meg vele a gondolataimat - játszott a laptopján, ingyen kávézott és sütizett, olyan bájos lányok szolgálták ki mint Cam és én, és mindezért még fizetik is.
- Hát  ilyenkor tényleg nem panaszkodhatok - kacag fel - reméljük, hogy a helyzet a továbbiakban is ilyen marad, és akkor nem lesz szükség más módszerekre a megóvásához.
- Ez úgy hangzott, mintha egy titkos ügynök lenne.
- Ki mondta, hogy nem vagyok? - vonja fel a szemöldökét, és most rajtam van a sor, hogy felnevessek. Tényleg, ki mondta, hogy nem az?
Egy idegen autó parkol a feljáró egyik felén, amikor megérkezünk Louis házához, és mivel az autó nem tűnik egy több éves, leharcolt roncsnak, merek arra következtetni, hogy valaki olyan tartózkodik itt, akinek egészen más a szociális helyzete mint az enyém.
Az anyai oldalam megint eluralkodik rajtam, és szinte vágtatok a bejárat felé, magam mögött hagyva Prestont, bár gondolom ezért nem haragszik meg.
- Mami! - kiált fel Cara az érkezésemre, és nem is tudom, hogy honnan, de elindul felém, és mire megérkezik már a padlón térdelve kapom a karjaimba.
- Szia - fogom a kezeim közé az arcát és millió puszival árasztom el - szia szépségem, itt vagyok - ölelem magamhoz, és néhány pillanatig mintha elvesznénk egymás szeretetében, erre az időre pedig minden megszűnne.
- Szia - töri meg a csendet Freddie, és amikor felpillantok mellettünk áll, és az egyik apró kis kezével megsimogatja a vállam. Döbbenten nézek rá, majd felpillantok, és a tekintetem találkozik Louis hasonlóan meglepődött szempárjával. Mellette áll egy másik srác is, rövid hajának végéi, és a füle körüli tincsek helyesen göndörödnek, és fura ruhákat visel, de egyelőre nem szentelek több figyelmet neki, túlságosan leköt a lányom, és a szöszi kisfiú.
- Szia, nagyfiú - fogom meg a tenyerét és most először merem megtenni azt, hogy megpuszilom. Számítok valamiféle féltékenységre Carától, de egyelőre nem adja semmi jelét ennek - mi újság, hiányoztam? - jártatom a tekintetem köztük, majd amikor mindketten bólogatni kezdenek ellágyulva próbálom talpra küzdeni magam.
- Nézd, Mami, itt egy másik fiú Louis bandájából! - kapaszkodik bele a szabad kezembe Cara, és gyermekies mozdulattal rámutat az egyik kis ujjacskával a "fiúra", és elkezd húzni felé.
- Fantasztikus - nevetek rá - hát ez igazán megtisztelő számunkra, Baba.
- Harry Styles vagyok - lép elém a srác, és barátságosan végigsimít a lányom buksiján, miközben gödröcskés mosollyal az arcán felém nyújtja az egyik kezét.
- Townsend Campbell - fogadom el a kezét, ami megdöbbentően nagy, és barátságosan meleg. Hogy lehet egy kéz barátságosan meleg?
- Örülök, hogy találkoztunk, nagyon édes a kislányod - jegyzi meg, mire büszkén elvigyorodok.
- Volt kitől örökölnie - vonom meg a vállam, majd a gyerekekre pillantok. - Meséljetek, mit csináltatok ma? Mentetek valahová? - kérdezősködök, amibe próbálom egyre inkább Freddie-t is belevonni.  
- Nem - válaszolja meg helyettük Louis - úgy döntöttünk, hogy inkább megvárunk téged is, hogy ne maradj ki a mókából.
- Hát ez rendes tőletek - mosolyodok el - hova szeretnétek menni?
- Az meglepetés - vágja rá olyan arccal, hogy tudom, csak a gyerekek előtt titkolózik.
- Jól van skacok, én akkor megyek is, örülök hogy találkoztunk, Townes - lép el mellettem Harry kedvesen mosolyogva - majd beugrok még, és később beszélünk, Lou.
Meglepődök azon, hogy milyen gyorsan lelécel, hiszen alig volt itt, és remélem, hogy nem én ijesztettem el, de Louis azonnal meg is nyugtat, amikor aggodalmasan pillantok a fiú után, akinek látszólag arra volt ideje, hogy barátságot kössön a lányommal, mert Cara elbűvölten integet neki az ajtóban.
- Csak beugrott, bemegy Londonba és megkérdezte, hogy szükségünk van-e valamire. Egyél valamit, ha éhes vagy, és ha gondolod mehetünk is.
- Oké - bólintok nagyot.
Eszek néhány falatot, tényleg nagyon keveset, mert Louis lopva odasúgja nekem, hogy játszóházba megyünk, ahol nem csak a gyerekek, hanem mi is szórakozni fogunk, és valószínűleg annyira nem lenne jó, ha két ugrás közben viszont látnám az ebédem. Elvonulunk, amíg mindketten átöltöztetjük a saját gyerekünket, és magunk is elkészülünk, fél óra múlva pedig a nappaliban találkozunk.
- Hová megyünk, apu? - érdeklődik Freddie, miközben próbálja a számára legkényelmesebb pozíciót felvenni a gyerekülésben.
- Nem mondhatom el - rázza a fejét a fiú - majd meglátjátok ha odaérünk.
- De miért? - kérdezi Cara is, miközben épp becsatolom őt.
- Mert meglepetés - vágja rá.
- De én nem szeretem a meglepetéseket - kontrázik a lányom, és kicsit durcásan néz maga elé. Tényleg nem igazán szereti őket.
- Hát akkor teszünk arról, hogy ez megváltozzon - nyomok puszit a feje búbjára, majd becsukom az ajtót.
- Townes, biztos nem baj nektek, ha együtt látnak minket? - kérdezi Louis kissé halkabban, amikor helyet foglalok mellette, és beindítja az autót.
- Egészen biztos - mosolygok rá, ő pedig nem kérdez többet.
A játszóház egy hatalmas épület, amiről már kívülről megállapítható, hogy óriási a belmagassága, és még csak éppen kivesszük a gyerekeinket a kocsiból, amikor egymást túlkiabálva örömködni kezdenek, mintha tudnák, hogy hol vannak, holott még én sem tudom, de a gyerekek köztudottan okosabbak a felnőtteknél. Az örömük csak akkor lesz nagyobb, már már katarzishoz hasonló mértékű, amikor belépünk az épületbe és megtölti a fülünket a gyerekek visítozása, nevetése, és a rengeteg szín.
- Mennyibe kerülnek a belépők? - kapom elő a pénztárcám.
- Semmibe - rázza a fejét - a vendégeim vagytok.
- De... - nyitom el a szám, ekkor azonban már a pénztárnál áll és kéri a belépőket.
- Bemehetünk, Mami? Ugye be? - fickándozik izgatottan Cara.
- Persze, Kicsim - mosolygok rá, és az arcáról sugárzó izgatott boldogságtól ellágyul a szívem. Louis Freddie kezét, és két műanyag karszalagot szorongatva lép oda hozzánk, és átnyújtja nekem őket.
- Oké, skacok - guggol le a gyerekek elé - mielőtt bemegyünk megbeszélést tartunk. Figyelmesen hallgatom én is, és a csöppségek is, közben pedig reménykedek abban, hogy arról fog beszélni, amitől nekem összerándult a gyomrom amikor beléptünk. Rengeteg a gyerek, és bár tudom, hogy az, ha folyamatosan Cara sarkában lennék, és fognám a kezét elrontaná a mulatságot, nem tudom, hogy hogyan máshogy tudnám megakadályozni azt, hogy szem elől veszítsem.
Leguggolok én is melléjük, miközben Lou belefog a mondandójába.
- Bárhová bemehettek, bármivel játszhattok amivel csak szeretnétek, de egy feltétellel - hatásszünetet tart, mindkét izgatott, de árgus szemekkel figyelő gyerekre ránéz - szólnotok kell nekünk, ha menni szeretnétek valahová, rendben? Nem szaladtok el egyedül, hanem mindig a közelünkben maradtok, és együtt megyünk át oda, ahová menni szeretnétek.
- Oké - vágják rá kórusban, mire akaratlanul is elmosolyodok. Louis nagyon jó apa, és nagyon felelősségteljes férfi.
- Akkor indulás! - kiáltja el magát olyan hangosan, hogy az összes várakozó szülő furcsa pillantásokat vet ránk miatta, majd mindenkit megelőzve, elsőként ront be a dzsungelnek kinéző játékok közé, a gyerekek pedig már most visítva követik.
Soha nem szórakoztam még olyan jól, mint akkor, amikor egymást lökdösve, húzva verekedjük oda magunkat a csúszdához, ami egy óriási, műanyag labdákkal teli medencébe vezet, és amibe a gyerekeink már rég belecsobbantak, vagy akkor, amikor az ugrálóvárban direkt úgy ugrálunk, hogy felváltva zökkentsük ki egymást az egyensúlyunkból, vagy amikor libasorban, és egy nagycsomó idegen gyerekkel a nyomunkban mászkálunk az átlátszó, színes csövekből épített alagutakban. Amikor órákkal később egymás gyerekével a nyakában, kifulladva, és nagyon fáradtan eljövünk, de csupán csak azért, mert zárásidő van sokkal teljesebbnek érzem magam, mint bármikor az életem során. Mindketten kócosak és izzadtak vagyunk, Cara a nyakában ül és boldogan kacarászik, amikor ugrándozni kezd, én pedig Freddie lábait erősen markolva ügetek a kocsihoz, amibe amikor beülnek szinte azonnal leeresztenek, és álmosan süppednek bele az ülésekbe.
- Jól érezted magad? - dől hátra ő is, amikor beülünk, és mielőtt elindulnánk lustán felém billenti a fejét.
- Fantasztikusan - villantom rá a lehető legszélesebb mosolyom.
- Én is - viszonozza, és egy pillanatra egymás szemébe nézünk, nekem pedig furcsán nagyot dobban a szívem, amikor felfedezem, hogy mennyire különleges kék színűek a szemei, és hogy mennyi jóság, törődés, és szeretet csillog bennük.  

2018. január 20., szombat

7.rész


 Townsend Campell

Hercegnős, és igazán kislányos mesekönyvek hiányában én magam alkotok esti mesét a lányom számára egybegyúrva az összes általam ismert történetet, így menekül Belle fél pár cipőben, vérző ujjal egy menő autót vezetve, amit a tündérkeresztanyjától kapott a gonosz farkas és gonosz mostoha elől, a hátsó ülésen a hét törpével a három kismalac közül az egyikük háza felé. Carának már rég aludnia kellene, helyette azonban az oldalamhoz bújva nagyokat kacag a képtelen történetemen, amit egyre nagyobb átéléssel mesélek. Mindig is nagyon élénk volt a fantáziám, korábban sokat olvastam, úgyhogy valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a legjobb esti meséket tudom összedobni.
Belle története végül ott ér véget mára, hogy egyenesen belehajt a törpékkel és mindennel együtt Shrek mocsarába.
- De Mami ez nem ér! - nyűglődik a lányom. - Mi lesz ezután?
- Elalszanak - vágom rá - ahogy neked is kellene.
- De nem, mert akkor elsüllyednek a sárban! Shrek megmenti őket?
- Azt csak holnap tudhatjuk meg, Baba - nyomok puszit a homlokára - mára elég volt ennyi.
Hosszú, nyüszítéshez hasonló hangot hallat, azonban belenyugszik abba, hogy a többit csak holnap tudhatja meg, míg én kissé gonoszul mosolygok magam elé. Jó anya vagyok, ugye? Király meséket tudok mondani, a lányom imád engem, szófogadó, nem hisztizik, és végtelenül aranyos. Egy rossz anyának nem lehet ilyen jól nevelt, kedves kislánya, nem? Vagyis nagyon ritka az ilyesmi. 
- Szeretlek - húzom a számhoz a kis kezét, amivel átfogja a mellkasom, és belepuszilok a puha, aprócska tenyerébe.
- Én is szeretlek - suttogja behunyt szemekkel.
Óvatosan átnyúlva fölötte leoltom a lámpát, és amikor a sötétség ránk telepszik mindketten felsóhajtunk. Pillanatokon belül el fog aludni, és akkor ki kell mennem, de egyelőre csak szeretnék még jobban összebújni vele, magamba szívni az illatát és azt képzelni, hogy még mindig csak néhány hónapos, akinek egyedül én jelentem az egész  világot, és nem hagy itt még mielőtt kettőt pisloghatnék. Gyengéden simogatom a hátát és a puha haját, hallgatom az egyre egyenletesebb légzését és most is arra gondolok amire mindig, hogy jól döntöttem, életem legjobb döntését hoztam meg akkor, amikor vállaltam a tetteim következményeit.
Még mielőtt nagyon elérzékenyülnék kibújok mellőle, és az ágy szélére telepedve óvatosan betakargatom.
- Jó éjszakát, Kisbabám - simítok végig az arcán, majd apró puszit adok rá, és végül felállok, hogy távozzak.
Már nincs rám szüksége éjszakánként, évek óta nem sterilizáltam cumisüveget félálomban, nem melegítettem tápszert, nem próbáltam csak még egy csepp tejet kierőszakolni magamból, nem tapogatóztam résnyire nyitott szemekkel a törlőkendő után, ültem a kiságy mellett a mutatóujjammal a szájában és próbáltam enyhíteni a fájdalmán, amit a fogzás okozott. Sokszor alig vártam, hogy túl legyünk egy-egy időszakon, a hasfájáson, a refluxon, majd a fogzáson, azon, hogy egy éjszaka 3-4 alkalommal felkeljünk, most pedig visszasírom és azt kívánom, bár ülhetnék mellette egész éjjel, szorongatva a pici kezét, és Isten őrizzen attól, hogy valami fájdalma legyen, de bár szólna, hogy szüksége van rám, bár még mindig csak ott tartanánk, hogy hajnali 3-kor a tűzhely előtt állva, borzas hajjal, zombiként, a terhes hasam utáni maradványokkal a pólóm alatt lefagyasztott anyatejet forralok, majd a szobám felé vágtatva beleütközök a saját anyámba, aki nem segít, de büszke rám, és arra, hogy egyetlen pillanatra sem akartam soha eldobni magamtól azt a nyűgös kis csomagot, akinek éppen mindig akkor kordul meg a pocakja, amikor már majdnem a mély alvás fázisába kerülök. Inkább nem aludnék hónapokig, csak bár érezhetném még egyszer azt, hogy a pocakomban nyugtalankodik, és bár átélhetném még egyszer azt a csodálatos pillanatot, amikor a szörnyű fájdalmakat követően a mellkasomra tették.
A könnyeimet törölgetve megyek az átmeneti lakhelyem felé, és próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire gyorsan telik az idő, és hogy mielőtt észhez térhetnek már a diplomaosztóján vagyok, az esküvőjén, vagy épp a szülőszobában szorongatom a kezét, és már rég nem én vagyok számára az első, holott nekem mindig ő lesz.
Sosem értettem, amikor valaki arról beszélt, hogy milyen gyorsan telik az idő, vagy azt mondták, hogy még csak tegnap voltam én is kisgyermek, újszülött, ma pedig már én is édesanya vagyok. Az ember akkor érti csak meg igazán az ilyen dolgokat, amikor már nyakig benne van és átéli, hogy mennyire gyorsan nőnek fel a gyerekek, hogy valójában az élet egy irányíthatatlan gyorsvonatként robog, amin nincs fék, nem tudod megállítani, és nem tölthetsz el túl sok időt a megállókban, mert menni kell tovább.
Még mielőtt teljesen kiborítanám magam úgy döntök elmegyek zuhanyozni, és a késztetés ellenére sem hívom fel anyát hogy kibőgjem magam, mert azzal egyrészt a frászt hoznám rá, másrészt pedig egész éjszaka szipogva forgolódnék és rágódnék a jövő dolgaim, a repülő időn, és azon a seggfejen, aki Cara biológia donora.
Több mint 4 év elteltével sem tudok nem gondolni rá, arra, hogy mi lett volna ha velünk marad, és hogy mennyire hálás vagyok, mert megváltotta az életemet, ugyanakkor mennyire szívből gyűlölöm azért, mert egyedül hagyott nem csak engem, de a gyerekét is, aki viszont még úgy is utána sóvárog, hogy sosem látta, sosem volt az édesapja.
A cuccaimmal a kezemben már épp megindulnék zuhanyozni, amikor halkan kopognak. Cara nem lehet, nem járkál éjszaka, este elalszik és korán reggel felkel, neki nincs olyan rossz alvókája mint nekem, Freddie pedig miért keresne épp engem, és egyáltalán hogyan, amikor Louis akkor vitte lefektetni, amikor mi is elvonultunk? Úgyhogy nincs más lehetőség, csak a srác, aki egész délután árnyéka volt annak akit néhány nappal ezelőtt megismertem, még úgy is, hogy Carával mindent bevetettünk a felvidítása érdekében.
- Szia - húzza valami erőltetett kis mosolyféleségre a száját, én pedig azonnal tudom, hogy miért van itt. Abban a néhány hétben, amit a szüleim házában töltöttünk az első hónapokban én is gyakori vendége voltam a szüleim hálószobájának egy kis beszélgetésre, bátorításra vágyva.
- Szia - viszonzom a mosolyát, és igyekszem minden porcikámmal azt sugallni felé, hogy örülök a látogatásának.
- Nincs kedved lejönni? - vakarózik idétlenül, mint egy nyugtalan kisfiú. - Beszélgethetnénk, ihatnánk valamit...
- Persze - derül fel az arcom, mert az egy tök jó dolog, hogy kimondja amire vágyik. A beszélgetés, és a beismerés, hogy szükségünk van valaki más társaságra egy lépés afelé, hogy újra minden rendben legyen bennünk, a lelkünkben és az elménkben.
- Gyorsan lezuhanyzok előtte, oké?
- Aha - bólint aprót - szereted a vörösbort?
Ezúttal rajtam a sor, hogy bólintsak, majd elsasszézva mellette a fürdőszoba felé veszem az irányt. Vajon észrevette, hogy tökre vörös az arcom, és hogy fátyolos a tekintetem? Észrevette már, hogy borzalmasan védelmező vagyok ha a gyerekemről van szó, ugyanakkor érzékeny, és idegeskedő? Hogy az anyai énem cseppet sem hasonlít arra, aki a munkahelyemen vagyok, vagy akkor, ha Cara nincs a közelben, és nem kell aggódnom miatta?
Világéletemben bőszen tagadtam azt a jóslatot, hogy egyszer pont olyan leszek, mint anya, most pedig pont olyan vagyok, mint amilyen anya volt, és amilyen még most is, csak kicsit nagy a szám, kicsit polgárpukkasztó vagyok, és magányos.
Gyorsan lezuhanyzok, majd belebújok az új, csipkés fehérneműmbe és pizsamába, ami olyan puha és selymes, mintha csak egy második réteg bőr lenne rajtam. Emlékeztet a 16 éves önmagamra, arra a lányra, aki még pizsamából is a legextrábbat, legszebbet vetette meg, mert álmában is szép és szexi akart lenni. Ez mára már rég elmúlt.
A párától összeugrott hajamat egy rögtönzött kontyban összefogom a fejem tetején, majd elhagyom a fürdőszobát és az emeletet is, hogy megkeressem odalent Louis-t. Túl sokáig nem kell kutakodnom, egy üveg bor és két talpas pohár társaságában már elfoglalta a kanapét, azonban elég bosszúsnak tűnik, miközben összeráncolt szemöldökkel hevesen pötyög a telefonján.
- Szóval te ilyen menő borozgatásra gondoltál? - dobom le magam a kanapéra szándékosan akkora erővel, hogy kizökkentsem.
- Hm? - pillant fel zavartan.
- Tudod, én azt a fajta borozást ismerem, amikor az üveget szorongatva nyakalod a legolcsóbbat egy buli közepén, az ilyen úri fajtát nem igazán - biccentek a poharak felé.
- Nézd, részemről semmi akadálya annak, hogy így idd, itthon vagy.
Itthon?
- Igazából nem szoktam borozni - húzom fel a lábaim törökülésbe, míg ő utoljára ránéz a telefonjára, majd kikapcsolja, de komolyan, hogy senki se érje el - de amikor utoljára ittam az tényleg úgy nézett ki, jóval Cara születése előtt.
Megrándul a szája és kissé elmosolyodik, nem ítélkezően, nem gúnyosan, nem azt gondolva, hogy ha 17 éves voltam amikor teherbe estem, akkor vajon hány évesen műveltem ilyesmit. Nem, ő úgy mosolyog, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszélek, és szívesen emlékszik rá vissza.
- Én sem igazán szoktam - nyúl az üvegekért és a dugóhúzóért - de azt hittem jó ötletnek tartod majd.
- Nem mondtam, hogy nem az - dőlök előre, és elveszem a két poharat. - Szóval, ki húzott fel? - biccentek az állammal a kikapcsolt készülék felé.
- Miből gondolod, hogy bárki is felhúzott? - foglalja el magát látványosan azzal, hogy az italt a poharakba töltse.
- Amikor lejöttem eléggé feldúltnak tűntél - vonom meg a vállam - és kikapcsoltad a telefonod.
- Valóban - bólint kimérten - semmi különös, csak egy ismerős.
- Oké - veszem el a poharakat, míg ő az üveget az asztalra teszi, majd az egyiket átvéve tőlem hátradől. Ha nem akarja elmondani, hát nem kell elmondania, ki vagyok én, hogy faggatózzak? - Jobban érzed magad? Freddie miatt.
Belekóstol a borba és hosszan ízlelgeti mielőtt lenyelné, és muszáj lenne válaszolnia.
- Nem - mondja ki végül - de nem azért hívtalak, hogy ilyesmikről beszélgessünk, az én feladatom hogy túl legyek rajta és megtanuljam kezelni.
- De ha bármiben tudok segíteni nagyon szívesen teszem - kopogtatom a körmeimmel a pohár vékony falát. - Egyébként amíg odavoltatok gondolkoztam.
- Tényleg? - vonja fel huncutul a szemöldökét, mire grimaszolva kinyújtom rá a nyelvem.
- Megnéztem hogy miket írnak rólam, és arra jutottam, hogy ha barátok lennénk és esetleg találkoznál velem, vagy nyilvános helyen beszélgetnénk minden egyes alkalommal lezajlana ugyanez, szóval ha ezután a néhány nap után soha többé nem akarsz látni, akkor megértem miért kell itt maradnunk, ha viszont barátok maradnánk, akkor felesleges.
Olyan szemekkel néz, mintha amit mondanék valami rendkívüli lenne, mintha nem hinné el, hogy én ezt kiejtettem a számon, és komolyan gondolom.
- Te mit szeretnél? - kérdezi hirtelen. - Hogy soha többé ne találkozzak veled, és lecsillapodjon ez az egész, vagy hogy barátok maradjunk annak ellenére, hogy akkor már sosem lesz olyan az életed amilyen volt?
- Ezt úgy mondod, mintha valami iszonyatosan komoly döntést kellene meghoznom, amin az életem múlik - nyitom kissé tágabbra a szemeim, hogy fokozzam a drámaiságot.
- Mert néha nehéz a barátomnak lenni, még valaki olyannak is, aki gyerekkorom óta az.
- Rólam már mindent kiteregettek - kezdem el a nadrágom szárát piszkálgatni - vagyis úgy tűnik.
- Ez nem csak arról szól, Townes, fotókat fognak készíteni rólad és Caráról minden egyes alkalommal amikor velem mutatkozol, és akkor is, ha nem.
- Mert ha most kimennék nem történne ez? - nézek rá. - Mondtam neked valamit aznap reggel, amikor hazavittél, és te is mondtál valamit.
- Hogy barátok leszünk - dönti hátra a fejét, és a plafont kezdi nézni.
- Én már döntöttem - ölelem át a lábaim és belekortyolok a borba.
- Csak nem akarlak belekeverni az életem bonyodalmaiba sem téged, sem a lányodat.
- Már nyakig benne vagyok - mosolygok rá - és nem azért, hogy rámenős legyek, de én örülnék egy új barátnak.
- Akkor nincs miről beszélnünk - viszonozza a mosolyom - haza szeretnétek menni?
- Jó lenne - bólintok aprót - csak hogy felmérjem a terepet, hogy mennyire tették tönkre a kertet, feltörték-e az ajtót, hogy elvigyék a titkos családi ékszereket, meg ilyenek.
- Nagyon furcsa lány vagy - nevet fel őszinte meglepődéssel és vidámsággal órák óta most először - megoldom hogy holnap hazamehessetek, és ha minden rendben lesz, akkor maradhattok is.
- Van egy olyan érzésem, hogy ennek Cara annyira nem fog örülni - sóhajtok fel.
- Ragaszkodó kislány, ugye? - méregeti az arcom egy félmosollyal a szája sarkában.
- Aha - harapok belülről az ajkamba - nagyon tetszik neki itt, máris megszerette Freddie-t és téged is. Sosem foglalkozott vele úgy senki, ahogyan te ma reggel, pedig szüksége lenne rá.
- Sajnálom - hümmögi - ugyanakkor nem, mert nagyon jó neki egyedül veled is, sugárzik róla a boldogság, és hogy imád téged.
- Igen - hajtom le a fejem, és elkezdem ide-oda lökdösni a vörös folyadékot a pohárban - de attól még szüksége lenne rá, látja az oviban, hogy a többi gyereket gyakran hozzák apukák, és mindig megkérdezi tőlem, hogy az övé hol van, neki mikor lesz már apukája. Túl kicsi még ahhoz, hogy azt válaszoljam, hogy az apja egy rohadék, és fogalmam sincs hogy hol a fenében van meg mit csinál, de már egyébként sem érdekel.
Szemenszedett hazugság.
- Sokáig voltatok együtt? - érdeklődik egy újabb korty közben, majd előrehajol és tölt még magának, valamint nekem is, amikor felé nyújtom a sajátom. - Csak azt mondtad el, hogy hogyan ment el, mást nem. A barátod volt?
- Aha - hümmögök, és ezzel mindkét kérdését megválaszolom. Igen, a barátom volt, nem csak szerelmileg, hanem mindenhogy, és igen, sokáig voltunk együtt, halálosan szerettem még akkor is, amikor a kedvéért egy olyan lánnyá váltam, akit mélyen belül már akkor is utáltam, mert a személyiségem szöges ellentéte volt.
- Ne haragudj, nem akartam tolakodni - fúj visszavonulót, mire meglepetten pillantok fel.
- Csak elgondolkodtam - rázom meg a fejem - másfél évig voltunk együtt, 15 voltam amikor összejöttünk, a gimi elején. Minden tökéletes volt, aztán tudod, új barátai lettek, idősebbek, belekerült egy társaságba amihez nekem is alkalmazkodnom kellett, átformált valaki olyanná, akivel eldicsekedhet, végül így végeztem, nem mintha ez olyan rossz élet lenne. Biztos azt gondolod, hogy de, mert 17 évesen az ember nem áll készen arra, hogy belecsöppenjen ebbe a helyzetbe, de én...
- Hogy én ezt gondolom? - nyílnak nagyra a szemei meglepetten és kissé felháborodottan. - Úgy tűnik, még mindig nem kutakodtál utánam a neten.
- Úgy tűnik, még mindig jobban szeretnélek személyesen megismerni - vonom fel a szemöldököm, és értetlenül nézek rá.
- Townes, én egyetlen pillanatra sem ítélkeztem fölötted, és soha nem gondoltam semmi rosszat rólad. Hogy én ítélkezzek? Townes, én egyetlen napig sem voltam együtt a gyerekem édesanyjával, mert én... Mert akkor szakítottunk a barátnőmmel és minden áron szerettem volna elfelejteni, úgyhogy azt csináltam, amit ebben a szakmában minden férfi csinál ha valami baja van, és meg is lett az eredménye, nem mintha nem imádnám őt ettől függetlenül pont úgy, ahogy te Carát, de kettőnk közül aki fölött lehet ítélkezni az én vagyok.
Nem is tudom mivel jellemezhetném azt a döbbent érzést, ami hirtelen magával ragad. Eddig azt hittem, hogy együtt volt Freddie édesanyjával, hogy a felesége volt, vagy a menyasszonya, a kisfiút pedig tervezték, most pedig kiderül, hogy ugyanabba a helyzetbe került, amibe én, amibe Finn, sőt, neki semmilyen igazán mély kapcsolata nem volt a nővel, akit teherbe ejtett, csak így alakult, és mégsem hátrált meg.
- Nem - rázom meg a fejem hevesen - nem, mert te itt vagy, te neveled, kiérdemelten hív téged apának.
- Most már igen - bólint aprót - és amikor Bri megkeresett azzal, hogy terhes, arra gondoltam, hogy én nem leszek olyan, mint a saját apám volt, aki lelépett néhány hetes koromban, aztán mégis olyan lettem. Nagyon lelkes apuka voltam, később valahogy mégis újra lettek dolgok, amiket előrébb helyeztem, a zene, ami a munkám és a szenvedélyem, bulik a haverokkal, meg ilyesmik. Látogattam őt is, elvittem magammal néhány órára, de az nem olyan volt már... Akkor tértem észhez, amikor Briana már nem volt többé, és Freddie-t a családja akarta magához venni, amit nem hagyhattam, mert rájöttem arra, hogy mit művelek, hogy a saját vér szerinti apám is hasonló volt, és hogy ezért mennyire gyűlölöm. Inkább feladok mindent csak ne érezze azt, amit én érzek a saját biológiai apám miatt.
- Ettől nem kell tartanod - mondom ki nyíltan azt, amit gondolok - jobb később, mint soha. Te vállaltad a tetteid következményét már az első percben, és mindegy hogy mi történt a köztes időszakban, de itt vagy neki, apának hív téged, és az is vagy.
- Te képes lennél megbocsájtani Cara édesapjának? - tesz fel azt a kérdést, amire soha nem tudok válaszolni még magamnak sem, azonban egy dolog nagyon szúrja a szemem ebben a mondatban.
- Nem az édesapja - komorodok el - Carának az a férfi lesz az édesapja, aki vállalja a felnevelését velem, aki szereti is gondoskodik majd róla, mintha a saját lánya lenne. Ő csak a biológia apja, a donor, de sosem volt édesapának nevezhető, nem érdemelte ki.
- Megértem - bólint aprót, és a tekintete is azt sugározza amit mond.
-  És nem tudom, most azt gondolom, hogy nem, sosem tudnék teljesen megbocsájtani neki, akkor sem, ha holnap felbukkanna azzal, hogy semmi mást nem akar ezen a világon csak velünk lenni. Túl sok mindent dobott ki az ablakon ahhoz, hogy ne maradjon bennem örökké egy tüske, de az is lehet, hogy azonnal elfelejtenék mindent. Nem tudom, de lehet, hogy nem is akarom megtudni, hiába gondolok rá minden egyes nap, valószínűleg ő még mindig nem az a férfi, akire nekünk szükségünk van. Én egy nyugodt, teljes családra vágyom, és egy olyan férfira aki eléggé felnőtt ahhoz, hogy ne fordítson hátat nekünk minden kicsi akadálynál, nem pedig egy hülyegyerekre, aki mellett talán minden percben attól félnék, hogy mikor gondol egyet és lép le újra.
- Ezért a Tinder? - próbálja elvenni a beszélgetésünk komolyságát a piszkálódó kérdésével.
- Mondj egy helyet ahol valaki, aki olyan mint én könnyebben tud ismerkedni - fonom össze a karjaim a mellkasom előtt.
- A munkahelyeden?
- Ahová vagy egyetemisták, vagy családos férfiak járnak? - döntöm oldalra a fejem kissé gúnyolódva.
- Soha senki nem szokott neked udvarolni? - emeli meg válaszul a szemöldökét.
- De, de én... Nem szeretem az első pillanatban közölni, hogy csak akkor kezdjen bele bármibe is, ha elfogadja azt, hogy nekem már van egy lányom, és mindig ő lesz a legfontosabb számomra.
- És a Tinderen ez könnyebben megy? Csak mert a múltkori balfék miatt nekem nem úgy jött le.
Dühösen fújok egyet, mire magában nevetni kezd, amit nem hagyjatok, vissza kell vágnom.
- Miért, neked olyan jól mennek ezek? - nézek rá sértetten. - Csak mert abból kiindulva hogy neked is milyen sikeres estéd volt az aznap én sem gondolnám, hogy annyira jól választasz.
Az ajkai meglepetten nyílnak el, talán nagyon rossz helyre tapintottam, de mentségemre szóljon, hogy ő kezdte.
- Igazad van - bólint végül.
- Akkor igyunk a további sikeres párválasztásra - oldom fel a hirtelen beállt fura hangulatot azzal, hogy a poharam az övéhez koccintom - a jobb nőkre és jobb pasikra!
- Hihetetlen vagy - rázza meg a fejét nevetve, amit jó jelnek veszek, szóval annyira nagyon nem taposhattam a lelkébe. 

Louis Tomlinson 


Fél kettő van, és ahogy észrevettem Townes alkohol nélkül is hajlamos túlpörögni ha Cara nincs a közelben, a sokadik pohár bor után viszont borzasztóvá válik, olyanná, mint egy gép, aki gyorsabban dobálja fel a kérdéseit mint ahogy azokra bárki is képes lenne válaszolni.
- Hány éves vagy?
- Huszonhét - kortyolok bele a boromba. Ez a csaj tényleg nem tud semmit rólam? - Hol születtél? Fura az akcentusod.
- Doncasterben - válaszolom, de már jön is a következő kérdés.
- Hány országban jártál eddig?
- Több mint száz - erre kicsit tágabbra nyílnak a szemei és közli, hogy ő kettőben, ebből az egyik Anglia. Vicces lány.
- Mennyire vagy híres?
- Ööö, nagyon? - pillantok körbe a nappaliban szétszórt díjakon, képeken, mindenhez ami ahhoz kötődik, amit a fiúkkal együtt értünk el, és ahhoz a rövid időhöz amíg szólóénekesként futottam.
- És hogy lettél az? Mármint azt tudom, hogy valami volt az X-Factorral meg négy másik sráccal, de hogyan? És miért nem vagytok most együtt? Igazából utáljátok egymást?
- Jézus, nem! - nevetek fel hangosan. Ez még viccnek is rossz, mégis rendszeresen ezzel jönnek az emberek. -Nem utáljuk egymást, ők a legjobb barátaim.
Elmosolyodik, bájosan, és kissé talán irigykedően. Nagyon aranyos, ahogy a pizsamájában, törökülésben kuporog mellettem, és úgy fogja a borospoharat mint ahogy Cara és Freddie a kakaós bögrét tartották reggel. Elkezdem elmesélni a történetünket, és ez meglepően jó érzés. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy hogyan alakult így a sorsunk, hogyan váltunk őt gyerekből a világ legnagyobb fiúbandájává, mert mindenki tudja, most azonban különösen jólesik elmondani neki mindent, felidézni a régi emlékeket.
- Nagyon szereted ezt csinálni, ugye? - vizsgálja az okos szemeivel az arcom, ami kissé kipirult, mert beszéd közben néha elfog a sírhatnék.
- Majdhogynem mindennél jobban - dörzsölöm meg a korábban említett területet. A legjobban Freddie apukája szeretek lenni, akkor is, ha nehéz, ha nem csinálom a legjobban, és ez kiborít.
- Akkor miért nem zenéltek megint együtt? - úgy teszi fel ezt a kérdést, mintha válaszolni rá annyira nagyon könnyű lenne, pedig nem az.
- Mert a többiek a szünet alatt a szólókarrierükkel akartak foglalkozni, el is kezdték, bejött nekik, meg nekem is, aztán megtörtént ami történt, én kikészültem, ők pedig túl jó barátok ahhoz, hogy ezzel mit sem törődve járják a maguk útját. Nem váltották még valóra ezt az álmukat teljesen, és még nem járt le a szerződésünk a menedzsmentünkkel, akik a lelket is kihajtották belőlünk, megbeszéltük, hogy addig nem jövünk vissza, amíg nem érvénytelenedik a szerződés.
Halkan hümmög, jelezve, hogy érti, de talán mégsem annyira, ami nem meglepő, mert az ilyesmit nehéz megérteni valakinek, aki nincs benne. 
- Megismerhetem majd őket? - kérdezi hirtelen.
- Szóval nem járt itt ma valamelyikük? Általában beugranak, most pedig eléggé kíváncsiak rád, szóval azt hittem, hogy legalább Niall idepofátlankodik délelőtt, csak aztán Freddie kiborult, meg én is, és elfelejtettem megkérdezni.
- Nem volt itt senki - rázza meg a fejét, mire a borzas, alig váll alá érő tincsei mozogni kezdenek az arca körül. Fáradtnak tűnik, laposakat pislog, és egyre inkább a kanapé párnáinak dől, de furcsa módon nem akarom, hogy elaludjon, beszélgetni akarok még vele.
- Bemutatlak majd nekik - lazulok el én is kicsit jobban a díszpárnáknak dőlve, előtte azonban a kiürült poharakat az üres üveg mellé teszem az asztalra.
Tovább beszélünk, ezúttal én kérdezem őt, a hangunk azonban egyre inkább összemosódik, és valahogy lassan elalszunk, amire tulajdonképpen csak akkor jövök rá, amikor reggel egy aprócska kéz kezdi rázogatni a vállam, és egy másik piszkálni az arcom.
- Apu - férkőzik bele a tudatalattimba - apu ma nem megyünk oviba?
Kómásan kinyitom a fáradtságtól égő szemeim, de azok le is csukódnak, és csak nehézkesen tudok rájönni arra, hogy az előttem álló két kicsi ember Cara és Freddie. Mintha leforráznának hirtelen felülök, erre válaszul pedig valaki más is, a fejembe pedig tompa fájdalom nyilall, és mindkét kicsi kacagni kezd. Döbbent arccal fordítom a fejem abba az irányba, amerről az ütés érkezett, és szembetalálom magam egy szinten meglepett lánnyal, aki résnyire nyitott szemekkel a kezét egy ponthoz nyomja a fején. Szükségem van néhány percre mire kitisztul bennem a kép, hogy mégis hogyan tudtunk összefejelni, majd vele együtt a pillantásomat ide-oda jártatom a két nagyon vidám, és kipihent huncut között.
- Azt hittem, kellemesebb lesz az első reggel, amikor 5 év után újra egy pasi mellett ébredek fel - jegyzi meg rekedt hangon Townes még mindig a fejét szorongatva, mire akaratlanul is felnevetek még azelőtt, mielőtt a két gyerek ránk vetődne, és szinte egyszerre felnyögnénk a fájdalomtól, és mert akkor is szülőnek kell lenned, ha éppen a saját létezésed is fájdalmat okoz.

10.rész második fele

Sziasztok!  Annyira, de annyira szégyellem magam, viszont ez a rész sem lett az eddigi pályafutásom csúcsa, hiába próbálkoztam, valamiért...