43.rész

Townsend Campbell 

Kihallgatják a gyerekem, mint valami bűnözőt, és nem lehetek ott vele közben.
Láttam a szobát, ahol ez megtörténik, gyermekbarát, egy egyszerű játszószobának tűnik, az erős amerikai akcentussal beszélő nyomozó pedig biztosított arról, hogy nem zaklatják a lányom, hanem csak elbeszélgetnek vele, de Cara így is sír miközben beviszik, míg én az ajtó másik oldalán bőgök, mint amikor először kellett otthagynom az óvodában. Annyi a különbség, hogy most van egy mellkas és egy váll, amire támaszkodhatok, és egy férfi, aki velem együtt türelmetlenül várja, hogy végezzünk ezzel az egésszel.
Mivel mi mind angolok vagyunk, így ezeknek az eljárásoknak otthon kellene megtörténni annak ellenére is, hogy az USA területén belül fogták meg Finnley-t, de talán azért, mert mi mind idejöttünk, beleértve az ügyünkben résztvevő főnyomozót és Finn ügyvédjét, azt hiszem, hogy a hazatoloncolás már nem létfontosságú.
Nekem mindegy, hogy hol történik, csak Cara minél kevesebb sérüléssel ússza meg.
- Miért nem mehettem vele? - szipogok dühösen és elkeseredetten. - Csak 4 éves, szüksége van rám!
- Tudnunk kell mindent, ami vele történt - simogatja a combom, és meglepően nyugodt hangon beszél - ha ott vagy mellette talán nem meri elmesélni.
Megkínálnak kávéval és sütivel, de semmit sem fogadok el, a gyomrom egy apró kis görcsgombóccá válik, velem ellentétben Louis azonban már vagy az ötödik kávéját szürcsöli ma. Neki is nehéz az időeltolódás, pedig sokkal többször volt már dolga vele, mint nekem, plusz a fáradtságában valószínűleg Cara éjszakai viselkedése is közrejátszik. Azután hogy átvittük magunkhoz még háromszor ébredt fel, minden alkalommal rettentő zaklatottan kapva fel a fejét, másodperceken belül sírva fakadva.
Ott ültem vele az ágy szélén és milliószor megismételtem, hogy soha többé nem veheti el őt tőlünk senki, de mintha falnak beszéltem volna.
Nem hibáztatom egyetlen pillanatig sem, a lelkem egy része még bizarr módon be is teljesedik, mert azt érzem, hogy megint legalább annyira szüksége van rám, mint tehetetlen kisbabaként, de attól még dühös vagyok.
Megölöm Finnley-t, ha egyszer a szemem elé kerül. Márpedig hamarosan szembesítik őt velem, és nem egy összetört, gyermekétől megfosztott szerencsétlenként fogok szembenézni vele, hanem erősebben mint bármikor.
Addig viszont belebolondulok abba, hogy telnek a percek, és a lányomat még mindig nem engedik ki.
- Meddig tart egy ilyen? - türelmetlenkedek, sokadjára kérdőre vonva szerencsétlen recepciós csajt.
- Amíg szükségesnek érzik, Ms. Campbell. Itt mi mindannyian Cara érdekében dolgozunk, igyekszünk mindent megtudni az elmúlt hetek körülményeiről.
- Nagyon helyes - morogja az orra alatt Lou, belehajítva a papírpoharát a kukába.
Ahogy telnek a percek ő is egyre türelmetlenebb lesz, fel-alá járkálunk a helyiségben feszült csendben, hátha meghallunk valamit, aztán egyszercsak fogja magát és újra leül. Elfogadom a felém nyújtott kezét és az ölébe telepedek, nélküle belehaltam volna ebbe az egészbe. Így is majdnem teljesen elment az eszem.
Nem is tudom, hogy miben reménykedek. Abban, hogy azért tart ennyi ideig ez az egész, mert Cara folyamatosan beszél, vagy mert nem hajlandó beszélni, de próbálnak kihúzni belőle valamit?
Azt hiszem, egyik sem igazán jó.
Amikor végre kitárul az ajtó és kiszalad rajta nem sír, bár az arca kipirult. A karjainkba rohan és közénk furakodik, Louis pedig szó nélkül szorítja erősebben, és kezdd el mindkettőnket ringatni.
- Jól vagy, Kicsikém? - simogatom az arcát. - Sokat kérdezett a bácsi?
- Jól - motyogja, és egy apró bólintással megerősíti amit mond - sokat. Hazamegyünk?
A nyomozó jelentőségteljes, de türelmes pillantást vet rám az ajtóból hogy jelezze, beszélni szeretne velem.
- Igen, hamarosan - szállok ki Louis öléből, és az arcát a kezem közé fogva megpuszilom - most én is beszélgetek egy kicsit a rendőrbácsival, utána oda megyünk ahová szeretnéd, oké?
- Elmehetünk megnézni a várost, vagy enni valami nagyon finomat, és talán egy nagyon jó játékboltba is bemehetünk - igazítja el az ölében Louis, és próbál nagyon lelkesnek, boldognak tűnni, hogy áragassza Carára.
- Mindjárt jövök - mormolom, és neki is megpuszilom az enyhén borostás arcát, végigsimítok a karján, amiben a lányomat tartja.
Nem akarok 2 lépésnél távolabb kerülni tőlük, már ez is túl sok, de követem a nyomozót. Nem a gyerekbarát kihallgatóba visz, hanem az irodájába. Egy íróasztal, a sarokban egy papíroktól roskadozó szekrény, és két szék van benne, az asztal sarkán meg egy bekeretezett fénykép. Amint leülök elveszem, és néhány hosszú másodpercig nézem a fotón mosolygó három gyereket. Egy fiú, alig lehet fiatalabb nálam, talán 18 éves, a két karjával átölel három kislányt, az egyik talán 11 éves, a másik egy ikerpár.
- A gyerekei? - helyezem vissza a fotót a helyére, halvány mosollyal az arcomon nézek rá.
- Igen - bólint aprót kedves arccal - a nevelt fiam és a lányaim. Az öcsém és a felesége meghaltak, amikor Reed 6 hónapos volt, azóta mi neveljük.
- Ez szörnyű! - hőkölök hátra.
- Azért annyira nem - őrzi meg a nyugodt, kedves arcát - mármint az szörnyű, ami történt, de Reed remek gyerek, nagyon szeretjük, jó dolga van nálunk. A saját gyerekünkként tekintünk rá, és a lányaim mindig is az édestestvérükként szerették.
- Nagyon helyesek - mosolygok.
- Cara is - viszonozza a pillantásom - nagyon okos kislány.
- Igen, tényleg az - biccentek aprót - elárult önnek valamit? Bántotta az a... Finn.
- Azt állítja, hogy nem. Állítólag néha kiabált vele, de nem ütötte meg és nem bántotta máshogy sem. Ez egyezik azzal, amit a gyanúsított állít, de szükség lenne orvosi vizsgálatokra is, amennyiben beleegyezik.
- Nem bántotta - rázom a fejem nagyot nyelve - úgy biztos nem, hogy nyoma legyen. Alaposan átnéztem Carát fürdésnél és tudom, hogy amit most mondok felelőtlenségnek hangzik majd, de nem akarom hogy bármilyen orvos megvizsgálja. Nem szereti őket, és épp elég stressznek volt kitéve az elmúlt hetekben. Nálam jobban senki nem gyűlöli Finnley-t, de ha Cara azt mondja, hogy nem bántotta, és mivel én sem látom rajta ennek bármilyen nyomát, így valószínűleg tényleg nem bántotta. Ő egy idióta, meggondolatlan, szemét alak, de nem bántana egy gyereket, a sajátját pedig pláne. Sehogyan. Láttam őket együtt, persze ez lehetett megjátszás, de...
- Értem - fojtja belém a szót, mert egyre idegesebb leszek - rendben, mi sem gondoljuk, hogy a kislánynak baja esett volna. Ügyes volt, elmondott mindent amit tudni akartunk.
- Mit? - nézek fel ámulva.
- Elmesélte, hogy hogyan vitte el a gyanúsított az óvodából, leírta a lakást ahol volt, még egy utcanévről is beszámolt, és hogy néhány napja elmentek valahová, ahol Finnley kapott egy borítékot a "csúnya bácsitól", és azt is, hogy a repülőtéren hogyan nevezte őt.
- Hogyan juthattak át a biztonsági ellenőrzésen? - nyelek nagyot. - Ráadásul mindkettőn? Egy olyan országban, ahol elvileg mindenkit szigorúan ellenőriznek?
- El kell ismernie, hölgyem, hogy Finnley nagyon furfangos.
- A férfi pedig, aki kint ül, az egész világot felforgatta azért, hogy ne történjen ilyesmi. Ha Cara nem kezd sikoltozni, akkor talán...
- Fejezze be! - szól rám szigorúan, én pedig meglepetten kapom fel erre a fejem. - A kislány már itt van, és nagyon nagy szüksége van a szüleire. A történtekkel majd mi foglalkozunk, és előállítunk mindenkit, akinek köze van hozzá. Látja, hogy nekem is vannak gyerekeim, bízzon bennem!
Hangtalanul, összezárt ajkakkal bólintok, a biztonság kedvéért még egyszer rápillantva az asztal sarkán pihenő fotóra. Nem akarom, hogy ártatlan embereket büntessenek meg a figyelmetlenségük miatt, vagy csak azért, mert bedőltek Finnley undorító trükkjeinek, de haragszom, és egy embernek igenis bűnhődnie kell. Neki.

Cara eszméletlenül sír, mert kénytelenek vagyunk Zaynnel hagyni néhány órára. Az említett bébiszitterünk megszeppenve, de biztos kezekkel tartja vissza, míg én az ajtóból forgolódva, a saját könnyeimmel küzdve igyekszem megértetni vele, hogy órákon belül visszajövünk hozzá. Végül Louis megelégeli a dolgot és karon ragad, Zayn pedig felkapja a lányom, aki erre pokoli üvöltéssel reagál. Úgy rángatnak el minket egymástól, és még akkor is hallom a hangját, amikor több méterre távolodunk a csukott ajtótól, és hangosan, fulladozva bőgök.
- Abba fogja hagyni - szorít a mellkasához Louis, és próbál megnyugtatni - csak pár pillanatig tart, külön neked csinálja, de biztos vagyok benne, hogy perceken belül már mosolyogva fog játszani Zaynnel. Jó kezekben van nála.
Képtelen vagyok bármit is mondani, a vállára borulva végig sírok, míg lefelé tartunk a lifttel, és a taxiba is úgy ülök be, hogy hangosan hüppögve szipogok.
- Mi történt vele? - teszem fel a költői kérdést, amikor beül mellém és a karjaiba von.
- 3 hétre elszakították az anyukájától - mormolja a hajamba, közben gyengéden masszírozni kezdi a megfeszült karom, a taxi pedig elindul az előre megadott címre.
Szembesítenek Finnleyvel, vagy talán fordítva, őt szembesítik velem. A lényeg, hogy találkozni fogunk, és ezt a találkozást nem teszi zsebre.
- Vajon meddig fogja ezt csinálni?
- Nem tudom - ringat a karjaiban - de segítünk neki, vagy kérünk segítséget mástól. Egyelőre türelmesnek kell lennünk.
Először azt gondolom, hogy ő sem tapasztaltabb a gyereknevelésben, mint én, és csak azért mondja ezt, mert annyira édes, aztán eszembe jut, hogy 7 testvér közül ő a legidősebb, sokáig az egyetlen fiú volt, és az anyukája pont olyan fiatalon szült először, mint én. Ha akarta, ha nem, ha csak külső szemlélőként is, de részt vett egy fészekalja gyerek felnevelésében, akik egy késői kivétellel, de mind lányok.
És ha ez nem lenne elég, sajnos Freddie helyzete sem átlagos, és azzal is jobban megküzd, mint bárki. Talán most jobban tudja, hogy mi kell a gyerekemnek, mint én.
Nem nyugszom, a New York-i közeledés egy szikrával sem különb, mint a londoni, ezért ahogy hangos dudálások közepette araszolunk, vagy épp száguldunk az úton, türelmetlenül fészkelődöm, míg végül küldök egy üzenetet Zaynnek. Válaszul visszaküld egy képet Caráról, amin egy nagy könyvet lapozgat, rajta ha jól látom a legújabb bébiszittere arcával, és már egyáltalán nem tűnik zaklatottnak.
Z a kép alá azt a vicces mondatot írja, hogy Cara jobban kifaggatja a kilépésének okairól, mint eddig bármelyik riporter vagy újságíró, akivel dolga volt, ezen pedig képtelen vagyok nem elmosolyodni.
- Mondtam, hogy rendben lesz - kapok egy puszit az arcomra, miközben Lou is megnézi a képet - nem hiszem el, hogy ez az egoista képes volt odaadni neki egy könyvet, amit ő írt saját magáról!
- Lehet hogy nincs neki másik - kuncogok - vannak benne képek? Cara biztos azokat nézegeti.
- Egy frászt nincsenek - horkant, majd mégis elmosolyodik.
- Haragudtál rá, ugye? - biccentem úgy a fejem, hogy az orrom megérintse a nyakát.
- Aha - köszörüli meg a torkát - cserben hagyott, úgy éreztem.
- És igazából nem?
- De - vonja meg a vállát - mindannyiunkat, a turnénk közepén, de aztán mi is cserben hagytuk őt. Szép kis barátság, ugye?
- Hát, most mégis itt vagytok mindketten, és ő vigyáz a lányunkra.
Aprót biccent, az ujjával pedig megdörzsöli a kicsit szétkent fekete szemfestéket az arcomon.
- Szerencsére képesek vagyunk megbocsájtani.
Én vajon képes vagyok?
Mert többször is igazoltam, hogy nem, és ezt ezúttal sem cáfolom.

Louis Tomlinson 

- Csak a gyermek hozzátartozói mehetnek be - állít meg egy nagydarab pasi.
- Az vagyok - pislogok nagyokat a mellkasomhoz szorított kézre, miközben Townes értetlenül, és idegesen ráncolja a homlokát.
- A papírok szerint nem.
- Milyen papírok? - dünnyögi úgy, mint egy morcos kismacska. - Louis a gyerekem apja!
Szinte felforralja a szívem az a vehemencia, amivel kimondja ezt a mondatot.
- Tudtommal a bent ülő gyanúsított a kislány vér szerinti apja.
- Ki nem szarja le? - fakad ki olyan hirtelen, hogy muszáj beharapnom a számat, hogy ne röhögjem el magam.
Egyrészt egy kicsit a lelkembe mar ez az összes papíros, hivatalos dolog, ami még mindig kizárna Cara ügyéből és az életéből, másrészt mérhetetlenül jó érzés Townes fellépése ezek ellen.
- Én vagyok a gyerek anyja, akit az a féreg idáig hozott, úgyhogy én mondom meg, hogy ki lehet ott, amikor találkozok vele, és ki nem, szóval engedje be a barátom!
A nagydarab pasi úgy meghökken, hogy szinte azonnal elhátrál az utamból, és miközben Townes a kezemnél fogva berángat mellette már-már elismerően néz a szemembe, megszeppenten pillantva az én kis anyatigrisemre.
Tudom, hogy azért ilyen hirtelenek és meggondolatlanok a reakciói, mert szörnyen ideges, ő még mindig a lehető legteljesebb mértékben a lelki társam és a női alteregóm, úgyhogy valószínűleg pontosan ugyanazt érezzük és éljük át, csak én nem fakadok ki egyelőre, mert valamelyikünknek vissza kell fognia magát, és a másikat is.
A lépteiből és a mozdulataiból látom, hogy Finnley jobban járna egy életfogytiglani börtönbüntetéssel, mint ezzel a találkozóval, és ez roppantul szórakoztat. Heteken keresztül szinte belepusztultam az álcázott féltékenységbe miatta, majd az aggodalomba Cara miatt, de most mindezért megkapom a jutalmam, mert egyszer már behúztam neki, most pedig hátradőlve végignézhetem, ahogy Townes lerendezi ezt az egészet várhatóan örökre, aztán hazavihetem őket az otthonomba, ami attól kezdve a mi otthonunk lesz.
Emelt fővel sétál be a helyiségbe és nem ugrik neki habzó szájjal annak a mocsoknak, ellenben nekem ökölbe szorul a szabad kezem, és összeszűkült tekintettel nézek rá, elégedetten nyugtázva, hogy a szája még mindig abban a háromszorosra dagadt állapotban van, amit intéztem neki.
Eltörtem volna az orrát, ha Z nem ránt le róla, és Cara nem visít olyan borzasztóan.
- Üdvözlöm, Ms Campbell - biccent kimérten az ügyvéd, majd felemelt szemöldökkel rám pillant - uram(?).
- Louis Tomlinson - nyújtom felé a kezem bájvigyorral a képemen, miután kihúzom a széket a csajomnak és lesegítem a táskáját, meg a vékony kis kabátot a válláról.
Forrong a dühtől, szinte vibrál belőle, de nem mutatja ki, és ezt nem értem, de nagyon tisztelem érte.
- Ön miért is van itt? - kérdezi leplezetlenül, miközben kezet rázunk.
- Azért, mert ő a gyerekem apja - vágja rá T csípősen, most először egyenesen ránézve az exére.
Szarul néz ki, nem csak azért, mert jól helyben hagytam, amúgy is.
Nagyon helyes.
- Á - bólint szinte gúnyosan - az apja.
- Van valami ellenvetése? - dől hátra, elsimítva néhány enyhén göndörödő tincset az arcából. Mérhetetlenül büszke vagyok rá. - Hívhatom az ügyvédem, ha szeretné.
- Igazán nem szükséges, amennyiben a párja ezúttal nem esik neki a védencemnek.
- Emiatt ne aggódjon - válaszol hamarabb, mint én - nem ő fog nekiesni.
Nagyon erősen próbálom nem kimutatni, hogy mennyire jól szórakozom.
Imádom ezt a nőt, minden porcikáját, a csípős nyelvét, az angyalarcát, a jóságát, az odaadását a lánya iránt, azt a haragot és elszántságot is, ami benne rejlik. A forrongó bosszúját.
Emlékeztetem magam arra, amit az ügyvédem mondott, és valószínűleg ő is ezt teszi, mert az előbbi mondatát követően kicsit leereszt, és hátradől a székben.
Finnley védelme érdekében az ügyvéd benne keres majd hibát, ezért nem reagálhat úgy, ahogy egyébként talán tenné. Nem szólhat be nagyon csúnyán, nem pofozhatja fel, nem húzhat be neki egyet, mert rákenhetik, hogy erőszakos. Rettentően csúnya hetek és procedúrák várnak ránk, de főként rá, viszont nem fogom hagyni, hogy ez a dolog ne úgy süljön el ahogy akarjuk.
Gyűlölöm, hogy pénzzel bármi megoldható, ezt Finnley is bebizonyította azzal, hogy hamis iratokat szerzett valahonnan, de ha nincs más, akkor hajlandó vagyok egyszerűen lefizetni az ügyvédeket. Még ennek a baromnak is adnék, amennyiben visszább vesz a stílusából, és hajlandó a kezünkre játszani.
Az ordít róla, hogy nincs gyereke, mert ha lenne, akkor nem ülne itt, egy gyermekrabló védőügyvédjeként, folyamatosan ellenkezve egy fiatal anyukával.
- Kezdheti - veregeti meg az ügyvéd Finn vállát. Úgy tűnik, mintha kicsit magába lenne roskadva, aztán észreveszem, hogy bilincs van a kezein. Még sosem láttam senkit sem élőben megbilincselve, ennek a látványa pedig rossz érzéssel tölt el, akkor is, ha megérdemli.
Townes arcáról nem tükröződik semmi ilyesmi, csak szigorúan összezárt ajkakkal mered a férfira, aki annyi bajt és szenvedést hozott rá az évek alatt.
Őszintén remélem, hogy irántam sosem fog így érezni.
- Townes, én... - csupán a hangját hallva elönti a szar a fejemet és megfeszülve nyúlok a barátnőm kezéért, majd préselődök hátrébb a székben.
Nem vagyok kíváncsi sem a magyarázkodására, sem a hazugságaira, semmire, de nem csinálhatok balhét és nem vonulhatok egyszerűen ki, magára hagyva a barátnőmet ezzel az egész hülye helyzettel.
- Ne hidd, hogy nem tudtam mit csinálok - böki ki, ezzel pedig szinte vérbe borítja a tekintetem. Ha bocsánatot akar kérni, akkor nagyon nem jól fogalmaz a kis seggfej. - Nem így terveztem, és már az első pillanatban sajnáltam ezt az egészet, de nem hagytál más lehetőséget nekem.
- Nagyon vigyázz a szádra! - mordulok fel, míg T elnyílt ajkakkal, döbbenten emészti amit hall.
- Azért jöttem vissza mert veletek akartam lenni, jóvá tenni amit csináltam, hogy egy család legyünk, de te nem hagytad ezt. Megelégedtem volna azzal is, ha csak Carát kapom, de nem hagytad hogy találkozzak vele...
- Te hazug rohadék! - rivall rá olyan hangosan, hogy összerezzenek, egy másodperccel később pedig már az asztalon áthajolva belemászik Finnley arcába. - Mindent megtettem amit tudtam, te szemét! Engedtem, hogy találkozz vele, elvihetted és a háttérben maradtam, beengedtelek a házamba, pedig sosem érdemelted meg, és még azt mered mondani, hogy eltiltottalak Carától? Ott voltál a kibaszott munkahelyemen minden délután!
- Ahol olyan árgus szemekkel figyeltél, mintha arra készülnék, hogy bántsam!
- Mert nem azt csináltad? - ordítja, és bár nagyon szívesen nézném, hogy másodperceken belül keresztül veti magát az asztalon, mint egy puma, kénytelen vagyok megfogni a derekát és hátrébb húzni.
- Nyugodjon le, Ms Campbell! - parancsol rá az ügyvéd.
- Vigyázzon, hogy kivel beszél így! - durran el az agyam, miközben az ölembe rántom Townest, aki folyamatosan magyaráz.
- Nem csináltam volna, ha képes vagy együttműködni! - kel ki magából Finnley. Ökölbe szorult kezekkel, összeszorított ajkakkal készülök arra, hogy bármelyik pillanatban torkon ragadjam, amint bármi olyan mozdulatot tesz, ami nekem nem tetszik.
- Együttműködtem - tombol - együttműködtem, te szemét, mert Cara azt akarta! Az nem az én hibám, hogy te nem érted be ezzel és azt hitted, hogy azok után amit csináltál velünk majd kettesben hagyom veled a 4 éves lányom!
- Ha nincs a szupersztár pasid, akkor nem csináltad volna ezt!
- De, mert nincs az a pénz, amiért visszafogadtalak volna az életembe! Az enyémet már tönkretetted egyszer, és ha Carának bármiféle sérülése származni fog abból, amit műveltél vele, esküszöm, hogy én, én...
- Ki ne mondd! - mormolom a fülébe, a kezemet óvatosan a szája elé csúsztatva.
- Nem fogom hagyni, hogy ezt megúszd! - tépi le a kezem a szájáról. - Nem érdekel, hogy hányszor és hogyan akarsz azért bocsánatot kérni, hogy ne sitteljenek le! A gyerekem belebetegedett abba, amit csináltál vele, és ha megtudom, hogy valamit nem mondd el nekem, ha egyszer is megütötted...
- Nem bántottam! - pattan fel, ezzel együtt pedig én is szinte kilököm az ölemből Townest és elébe ugrok.
- Elég legyen! - csapkod mindenfelé az ügyvéd. - Behívom a rendőröket!
- Nagyon gyorsan ülj vissza a seggedre, ha nem akarod, hogy betörjem a fejed! - morgom ingerülten.
- Nem bántottam - ismétli, és lassan leereszkedik - az apja akarok lenni, azért vittem el, hát nem fogod fel? Én vagyok az apja, nem pedig ő! - int felém meglepően.
- Carának az az ember az apja, aki törődik vele, és az nem te vagy!
- Ő csak pár héttel hamarabb bukkant fel, mint én!
- És jobban kiállt mellettem meg a gyerekem mellett, mint te bármikor!
- Nem te döntöd el, hogy ki az apja!
- Cara döntött úgy, hogy Louis-t választja annak! - sikítja. - Mikor szólított téged bármikor is apának?! A 3 hét alatt bármikor volt olyan alkalom, amikor nem azért sírt, hogy hozd haza hozzánk?! Csak azért egyezett bele abba, hogy időt töltsön veled, mert folyamatosan megvesztegetted!
- Ms Campbell, ha nem nyugszik meg most azonnal...
- Elég legyen! - ripakodok rá szinte már leizzadt fazonra. - A saját ügyvédünk nélkül nem beszélünk többet sem magával, sem ezzel a... Ezzel a gyerekrablóval!
A modulatából látom, hogy ha az ügyvéd nem kapná el a grabancát, akkor nekem ugrana, én még örülnék neki, ha megtenné, mert úgy páholhatnám el, hogy senki nem gyanúsít majd meg azzal, hogy én kezdtem.
- Gyere - ragadom meg Townes kezét.
- Nem - rázkódik a dühtől.
- Ha ezt tovább folytatjuk az ügyvéded nélkül, azzal csak a kezére játszunk! - nézek a szemébe. - Menjünk, Nyuszi, Cara nagyon vár.
Azzal, hogy kimondom a kislány nevét, és emlékeztetem arra, hogy mennyire sírt, amiért eljöttünk, és mennyire várja haza, eloszlatom a perzselő haragot a tekintetéből. Beleegyezően bólint, összeszedem a cuccait, majd szó nélkül távozunk.
A menedzsment jogászai töménytelen mennyiségű, akkor haszontalannak tűnő információval tömték a fejünket a sajtósok, paparazzik, és minden miatt, amit ha elkövetünk, vagy éppen nem, bajba kerülhetünk, emiatt tudom, hogy most jött el az ideje annak, hogy lelépjünk, mielőtt az ügyésznek eszébe jut a gyámüggyel fenyegetőzni. Azzal sem érnének el semmit, mert nincs az a barom gyámügyes, aki elvenné Townestól és tőlem a gyereket, de nem akarom kitenni annak, hogy egyáltalán bármi olyasmivel meggyanúsítják, ami nem igaz.
Furcsán viselkedik, amikor elhagyjuk a szobát. Elpárolog a düh belőle és egyszerűen magába roskad.
Szó nélkül sétálunk el az emberek mellett, szorosan magamhoz ölelve vonszolom el a taxiig, ami ránk vár, és úgy indulunk vissza a szállodába, ahogy onnan eljöttünk.
Keserves sírással temeti az arcát a pólómba, úgy markolva azt, ahogy a lánya teszi. Megszakad érte a szívem, de büszke is vagyok rá, mert nem engedi hogy ezt mások lássák, előttük kemény és egy kicsit kegyetlen, mellettem viszont mer elgyengülni és sírni, így kiadni a benne felgyűlt rengeteg feszültséget.
Együtt mindent végigcsinálunk, ezen is túl leszünk majd, és mi fogunk győzni. Tulajdonképpen már most győztünk azzal, hogy itt vagyunk egymásnak.