47.rész

Townsend Campbell 

2 hete vagyunk itt, de ez az első alkalom, hogy igazán kimegyünk a városba, és látunk is valamit belőle. Zayn a nyakában cipeli Carát, Lou pedig Freddie-t, de így is halálfélelmem van a Times Square-en hömpölygő embertömeg miatt, miközben valahogy mégis tátott szájjal nézelődök, akaratlanul tükrözve a lányom arcát.
Ez a hely rosszabb, mint a Piccadilly Circus, de egyszerre bámulatos, és szörnyű módon undorító a rengeteg technikai cuccával. Jobb szeretem a természetet és a természetességét, de ez a sziporkázó, vibráló, ledes, LCD, kijelzős betontenger is letaglóz. Legalább kikapcsol az agyam, és nem tanakodok megint azon, hogy mit tettem, és hogy jól döntöttem-e.
- Klausztrofóbiás vagyok - motyogom, közel maradva két sráchoz, a dudálások és zsivaj ellenére viszont a gyerekeink is jól hallanak.
- Mi az a klauszófóbia? - hajol le kicsit Cara, az ujjaival beleakaszkodva Zayn hajába, aki erre fájdalmasan grimaszol, de nem szól rá.
- Ne húzd a haját, Kicsim - kapok a keze felé, de gyorsan el is engedi, és helyette megmarkolja a pólóját a nyakánál. 

- Klausztrofóbia - ismétli meg jól tagoltan, érthetően Louis - azt jelenti, hogy valaki nem szereti a zsúfolt helyeket.

- Dehát ez nem zsúfolt - néz körül döbbenten.

Persze, Zayn nyakában ülve tényleg nem zsúfolt, így viszont nagyon is az.

- Townes! - ordítja Cam, és amikor megfordulok néhány lépéssel lemaradva, és minimum 10 emberrel közöttünk vadul integet az anyámba és Lottie-ba karolva.

- Odamegyek hozzájuk - kapaszkodok gyorsan Lou karjába, és megpuszilom az arcát - rendben?

- Persze, később találkozunk - mosolyog rám Freddie bokáit szorongatva, én meg behunyt szemmel átvágok egy japán turistacsoporton. Minimum 2 fényképezőgéppel ütnek kis híján arcon, de végül kiverekszem magam közülük, bár erre rásegít apa, aki megragadja a kezem és kirángat közülük.

- Miért mentetek ennyire előre? - hunyorog rám a barátnőm.

- Nem mentünk, befurakodtak közénk - pillantok a lelkesen hablatyoló népségre, fölöttük pedig a lányomra, aki vidáman integet nekünk.

Jó kedve van, kb 1 centis haj borítja a kis fejét, amibe reggel Louis egy pöttyös kis kendőt kötött, úgyhogy nagyon édesen néz ki, nem mintha nem lenne édes amúgy is a nap mint egyes percében, akárhogy is néz ki.

- Nem baj, épp kapóra jön, mert anyukáddal van egy kérdésünk - lelkendezik, én pedig apa fájdalmas hördülése és Lottie nevetése nélkül is tudom, hogy ez semmi jót nem jelenthet rám nézve.

- Ki vele - sóhajtok nagyot - de ha ez valami hülye ötlet, amit ti ketten kitaláltatok...

- Mikor lesz megint unokám? - szegezi nekem leplezetlenül az anyám, mire szó szerint leesik az állam, és néhány másodpercig tátott szájjal próbálom felfogni, hogy komolyan kérdezi-e. Várnám, hogy felröhögnek és közlök, hogy csak viccelnek, helyette viszont még Lottie is várakozva néz rám, apa pedig a fejét rázva valami olyasmiről motyog, hogy inkább csatlakozik a fiúkhoz. Előtte viszont ő is megvárja a válaszom.

- Most csak szórakoztok velem, ugye?

- Nem - rázzák makacsul a fejüket.

- Már van unokád - hitetlenkedek - ha úgy vesszük, akkor kettő is, és még csak 22 éves vagyok! Hát tud ilyet más?

- De mi babát akarunk! - pillant cinkosan Camilára. - Louis olyan aranyos, és úgy imád téged, Townes!

Segélykérően pislogok a húgára, de ő csak megvonja a vállát és helyeselve nagyokat bólint, ezért inkább apára nézek, aki viszont makacsul elfordítja a fejét és úgy tesz, mintha a tömeget pásztázná. Egyedül maradtam.

- Attól még nem lesz máris gyerekünk, van már kettő, és még csak pár hónapja vagyunk együtt!

- Én 9 hónapja voltam együtt az apáddal, amikor te úgy döntöttél, hogy...

- De nekünk van elég gondunk egy baba nélkül is! - makacsolom meg magam, és miközben sétálunk átölelem magam. - Abban sem vagyok biztos, hogy akarok még gyereket!

Erre a közvetlen közelemben lévő három nő kivétel nélkül elborzadva felhördül, én meg egyből lesütöm a tekintetem, mert azért ez szemenszedett hazugság. Belenyugodnék, ha nem szülnék még gyerekeket, de azért jó lenne... jó lenne úgy terhesnek lenni és várni egy babát, hogy van mellettem valaki, és megtapasztalni, hogy milyen az első pár hónap, pár év, ha nem egyedül csinálom végig. 

- Most inkább te jössz, Cam - oldom fel a hirtelen beállt csendes feszültséget azzal, hogy rávigyorgok.

- Tökre kizárt - rázza a fejét szomorúan - csak azért nincs odalent pókháló, mert...

- Jó, nekem ebből elég volt! - tapasztja a kezét a fülére apa, és a szó legszorosabb értelmében elmenekül, mielőtt figyelmeztethetném arra, hogy ne mondjon semmit Louisnak, bár úgysem fog, nehogy eszébe juttassa ezt a remek ötletet, amivel előállt az anyám meg a legjobb barátnőm.

Camila előadja a szokásos drámáját arról, hogy ő "teljesen reménytelen eset", nekem pedig jól esik ezt csendben hallgatni, és nem gondolni ennél sokkal nagyobb problémákra, amin keresztül mentem az elmúlt hetek, hónapok, évek alatt. Ha innen hazamegyünk tényleg teljesen tiszta lappal indulok, összeköltözünk, és úgy alakítjuk az életünket ahogy akarjuk, nem avatkozhat bele sem Finn, sem senki más. De magamban is rendbe kell tennem néhány dolgot, elsősorban azt, hogy hogyan fogok megbirkózni azzal, hogy valaki börtönbe került miattam. Tudom, hogy megérdemli, tudom, hogy nem én juttattam ide, hanem ő saját magát a meggondolatlan, hülye döntéseivel és az önzőségével, de akkor is úgy érzem, hogy ez az én lelkemen szárad, és egyre többször jut eszembe, hogy Finn valóban nem volt egy rossz szándékú fiú. Nem szerettem volna belé, ha az lett volna, mert világéletemben utáltam a bunkókat. Nem ő álmaim férfija, valószínűleg már akkor sem ő volt, de soha nem bántott senkit, nem tett kifogásolható dolgokat, talán épp csak annyit, amit mindenki 17-18 évesen. Sosem emelt rám kezet, sosem kiabált velem, csak cserben hagyott amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Elvitte a gyerekem és ezt sosem bocsájtom meg, ahogy azt sem, amit ezen kívül elkövetett ellenünk, mégis úgy érzem, hogy ez talán túl sok. Gyilkosok kerülnek börtönbe, tolvajok, és ha úgy vesszük Finn elrabolt egy embert, egy gyereket, de ezt mégsem lehet összehasonlítani más emberrablókkal, mert ez mégsem ugyanolyan, ő szimplán csak szar apa, és ezért aligha csuktak le eddig bárkit is.

Minden éjjel megfordul a fejemben, hogy ez talán nem ilyen véget ér, ha nem az az ügyvéd áll mögöttem, aki, de lehet csak nekem ment el az eszem, és fel sem fogom, hogy ezzel tényleg megszűnt az okom az idegeskedésre és bosszankodásra. Nincs szükségem arra, hogy kreáljak valami okot, ráadásul egy ilyen hülyeséget, és folytassam. 

Lottie-ra figyelek, aki megosztja velünk, hogy milyen régóta együtt van a barátjával, aztán beszél a testvéreiről, meg kicsit elérzékenyülve az anyukájáról is, de mielőtt letargiába zuhannánk beérjük a fiúkat, és ragyogó mosollyal lépek oda a barátomhoz, aki bőszen bólogat valami focival kapcsolatos dologra, amit apa megoszt vele.

- Van kedved ebédelni? - fordul aztán felém, és óvatosan megpuszil, Freddie pedig bolondozva megtapogatja a fejem tetejét. Nem kerüli el egyikünk figyelmét sem, hogy anya és a cinkosa egymásba kapaszkodva nyüszítenek, de amíg én fülig vörösödök szégyenemben, ő csak értetlenül ráncolja a homlokát. 

- Megkérdezzem, hogy mi történt? - jártatja a tekintetét köztem és a csajokon, a választ viszont apa adja meg.

- Ne! 

- Hát pedig most már egyre jobban érdekel - mosolyog rám édesen, majd a nyakához nyúl, és megdörzsöli - nem akarsz most már leszállni, kisfiam? Kezd fájni, hogy rajtam ülsz.

- Nem - dalolja Freddie, és rugózni kezd, ami miatt jajgatva felnevet és leszedi a nyakából a kisfiút, aki nagyokat nevetve kapaszkodik belé, és a kis kezével megpaskolja az apja arcát. Remegnek a térdeim tőlük, attól meg pláne, hogy ezt látva Cara is kedvet kap leszállni Zaynről, és az én kezembe kéri magát.

- Tudok egy jó helyet, ahol ehetünk - nyomja a kezembe az arab srác vidáman mosolyogva. Cam az első pillanattól kezdve úgy bámulja, mint aki még nem látott embert, és bár felvilágosítottam Gigi létezéséről, ami miatt azonnal visszavonulót is fújt, mégis néha lopva rápillant, a tekintetét pedig nem lehet meghazudtolni. Szeretném, ha ő is találna végre valakit, akivel igazán boldog lehet, mert nála fantasztikusabb csajt aligha hordott a hátán ez a bolygó, de sajnos nem tudok segíteni rajta akárhogy próbálkoznék.

- Vezess minket, Zayn bácsi! - tesz egy határozott mozdulatot a kezével a lányom, ezzel engedélyt adva Zaynnek, aki viszont a "bácsi" szóra kissé elsápad.

- Metróval kell mennünk - ahogy ezt kimondja vágok egy grimaszt, mert szörnyen rémisztőnek tartom a New York-i közlekedést, pláne a metrózást, mert egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az emeleteken meg az irányokon, ahogy a számozott utcákkal sem boldogulok. Sosem tudnék itt élni, rajtam kívül viszont senkinek nincs ellenvetése, sőt, a szüleim kifejezetten élvezik, de Camila is nagyon lelkes.

- El ne engedd a kezem, mert biztos, hogy elveszek itt! - kapaszkodok bele Louisba, közben pedig erősen magamhoz szorítom a lányom. Nem bánnám, ha most előkaphatnék egy babakocsit is beleültethetném őt is meg Freddie-t is, hogy ne kelljen cipelnünk őket, de már túl nagyok az ilyesmihez, ahhoz viszont túl kicsik, hogy el merjük engedni őket. Basszus, még saját magamat is túl kicsinek érzem ehhez a városhoz.

- Nem olyan szörnyű - fonja körbe az egyik kezével a derekam.

- Nekem tetszik - dalolja a lányom, és széles mosolyt villant ránk - szerintem szép.

- Nekem is tetszik - tájékoztat minket Freddie - de a homok jobb, meg a víz. Oda is elmegyünk?

- Igen, hamarosan - bólint Lou, és úgy néz rám, mintha közölni akarna valamit. Számomra teljesen rendben van, ha elmennek Freddie családjához, nem találok benne semmi kifogásolhatót, és nem érdemelném meg ennek a kisfiúnak a szeretetét, ha hisztiznék miatta. Ott van a családja, akik évekig nevelték, nekem pedig egyrészt nincs jogom beleszólni abba, hogy mikor mennek el hozzájuk, másrészt meg ha lenne se szólnék. 

A szó legszorosabb értelmében rettegek a metrón, bár azért az étteremért megéri, ahová Zayn visz minket. Nekünk sosem lenne pénzünk ilyesmire, ő azonban hallani sem akar arról, hogy magunknak fizessünk, emiatt pedig nem csak velem, hanem a szüleimmel és a legjobb barátnőmmel is megvív egy csatát, amit végül ő nyer, mert Cara és Freddie is egyre nyugtalanabb a "veszekedéstől".
Bár egyáltalán nem tervezek veszekedni Lou-val, azt megjegyzem magamnak, hogy ha mégis összetűzésbe keverednénk egymással, azt sose a gyerekek előtt intézzük.
Még sosem éltem együtt senkivel a szüleimen és a gyerekemen kívül, az első esetben pedig nem én szabtam határokat, a másodikban pedig minden úgy volt, ahogy nekünk jó, most viszont alkalmazkodnunk kell mindkettőnknek, és kollaborálnom egy velem teljes mértékben egyenrangú féllel. Listát kellene készítenem, de magam sem tudom, hogy miről.
A múltkori vacsorával ellentétben most nem csak csendben ülök a jó hangulat közepén azért imádkozva, hogy minél hamarabb fejezzük be, hanem teljes mértékben kiveszem a részem a beszélgetésből, és aligha voltam ennél boldogabb azóta, mióta visszakaptam Carát. Lou úgy ül, hogy a karját átdobja a székemen, és a vállam simogatja, Freddie pedig kivételesen az én oldalamon ül, míg Cara az övén. Marokra fog egy kanalat, és úgy ügyeskedi a szájába a kis pohárban lévő könnyed pudingot, rajta vékony karamellréteggel, amikor pedig a ruhájára csöppen szeretetteljesen kapok óta, és szedem le róla az ujjammal.
- Bocsánat - néz rám óriási szemekkel, maszatos arccal.
Ez egy vérbeli olasz étterem, Freddie arca pedig még egy kicsit paradicsomos az előbb betermelt hatalmas mennyiségű paradicsomos-mozzarellás gnocchitól. Szó szerint ennivaló, ahogy kinéz.
- Semmi baj, kimossuk otthon - simogatom meg a szőke buksiját, és megpuszilom az arcát - akarod, hogy segítsek kiszedni az aljáról?
Félszegen bólogat, én meg óriási örömmel kezdem kikapargatni a maradékot a kis üvegpohárból, majd irányítom a kanalat a szájába. Pont olyan éhes kis madárnak tűnik, amilyennek Carát is mindig láttam. Akárhányszor egy kanalat, vagy bármi ami hasonlított rá a szája felé közelítettem óriásira nyitotta, és arra mozdította a fejét, amerre én az evőeszközt. próbáltam nem túl sokszor szórakozni ezzel, mert egy idő után begurult és sírva fakadt, de azért vicces volt.
Számomra egyértelmű, hogy segítek a kisfiúnak... fiamnak, fiunknak, mégis az asztal szinte minden tagja minket néz, amikor leteszem a kis poharat, Louis pedig a számhoz hajol, amikor rápillantok. Nem értem, hogy miért, de lehet, hogy nem is kell értenem.
Lehet, hogy azért, amiért én is minden alkalommal ellágyulva nézem őt, miközben Carának segít, vele játszik, gondoskodik róla.
- Nézd milyen nagy lett a pocakom! - paskolja meg a karom a szöszi, és amikor ránézek mindkét apró kezét a kerek hasára simítja.
- Ettől fogsz nagyra nőni! - nevetek rá, majd halkan odasúgom. - Nagyobbra, mint az apukád!
Cinkosan összenevetünk, miközben a homlokát az enyémnek dönti.
- Hé! - mordul fel sértetten Lou, mire még hangosabban nevetünk, amire Cara is rákontrázik.
- Tényleg nem vagy túl magas, Apu! Nagypapi sokkal nagyobb, mint te!
A megszólítástól néhány pillanatra megdermedek, és szinte már várom, hogy Freddie dühösen figyelmeztesse, hogy Louis az ő apukája, de ez elmarad, helyette mindenki nevet.
Ha belegondolok, szinte az egész családom itt van, mindenki, aki igazán fontos nekem. A szüleim, a legjobb barátom, a kislányom, a szerelmem, Freddie, Lottie, akivel még mindig alig ismerjük egymást, mégis tudom, hogy számíthatok rá, és Zayn, aki már az elmúlt néhány napban többet tett értem és a családomért, mint a legtöbb ember az életem során. Csak a fiúk hiányoznak, és Lou többi családtagja. Bár rettentően félek tőle, hogy nem fognak kedvelni, mégis egyre inkább szeretném megismerni a testvéreit és az apukáját, és amennyire lehet az anyukáját is.
Tudom, hogy valószínűleg büszke a fiára, mert rá csak büszkének lehet lenni, de szeretném azt hinni, hogy ha itt lenne ő is kedvelne engem, méltónak tartana a legidősebb gyerekéhez és az unokájához.
Anya és Camila is felajánlja, hogy vigyáznak éjszaka a gyerekeinkre, mi pedig menjünk el valahová kettesben, de Apa szándékosan nyafogni kezd, hogy fáradt, és már amúgy is eltervezte, hogy az estét kettesben töltik, én meg átlátok rajtuk, úgyhogy nem dőlök be a trükkjeiknek, meg különben is, mint kiderült, megoldunk mindent.
Zayn még időzik nálunk egy darabig, amikor visszamegyünk a szállodába. Miközben arról mesél, hogy a barátnője épp Párizsban van, addig Lou-val együtt a nappalinak kinevezett lakrész közepén ül, és beszélgetés közben a gyerekekkel együtt zsírkrétával színeznek valamit.
- Te nagyon szépen színezel! - ámuldozik a kislányom, mire Freddie is a nyakát nyújtva megnézi Z alkotását, majd helyeselve bólogatni kezd.
- Aha, rajzoljak nektek valamit? - kérdezi, mire Cara a kezébe nyom egy üres kis füzetet.
- Engem már nem kápráztatsz el ezzel - tápászkodik fel Louis - úgyhogy nem is nézem végig, hogy leveszed a lábukról a gyerekeimet.
Éppen forró vizet öntök néhány teafilterre, amikor a hátam mögé lép, és belecsókol a nyakamba.
- Ezt nekünk készíted? - mormolja, míg én eleresztem a kannát, és a fejemet a vállára hajtva a hajába túrok.
- Lehet a miénk is - mosolyodok el - akarsz randizni éjjel?
- Veled minden pillanat randi - dörgöli az orrát az enyémhez, és megpuszil.
Rémülten rezzenünk össze, amikor Cara nagy hanggal, a füzetét lobogtatva becsapódik közénk, és megmutatja a zsiráfot, amit Zaynt rajzolt neki. Amikor a nappaliba ballagunk Freddie-nek készít egy egész dinoszaurusz csordát, és bár a kisfiú érdeklődve nézi, néha elfojt egy ásítást.
- Ilyet én is tudok - nagyzol Lou, és egy zsírkrétát felmarkolva ő is rajzol valamit, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehet semmilyen állatnak nevezni.
- Te is hazajössz majd velünk, Zayn bácsi? - kérdezi nagy szemekkel a lányom, kínos helyzetbe hozva ezzel az új barátját.
- Én itt lakom, Kicsim - vakargatja a tarkóját.
- Nem Londonban?
- Nem, már nem, de néha azért visszamegyek oda is, ott lakik a családom. Meglátogassalak majd?
- Ez nem is kérdés - kotyogok közbe.
- Igen, légyszi, gyere sokszor! Apunak hiányzol!
- Hát ezt meg honnan a csudából gondolod? - kérdezi meglepetten Louis, bár nem tagadja, és tényleg tagadhatatlan, hogy hiányzik neki Zayn.
- Hát mert csak tudom - von vállat Cara - sok kép van a házadban rólatok.
Erre egyikük sem válaszol, de amikor Zayn bejelenti, hogy most már hazamegy az eggyel feljebbi lakosztályába, Louis vele tart, és tovább marad, mint amennyit egy emelet megjárása igénybe vesz.
A gyerekek azzal a különleges kéréssel állnak elő, hogy hadd fürödjenek együtt, én viszont addig nem tudok erre válaszolni, amíg nem jön vissza. Nekem nincs testvérem, pláne nem fiú, és bár semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy két kisgyerek együtt pancsoljon, lehet, hogy ő más véleményen van, szóval nem döntök helyette is.
- Persze, miért ne? - vonja fel a szemöldökét végül, és besétál a fürdőszobába, hogy vizet engedjen a kádba, sokat, és jó habosat, teljesítve ezzel a pöttöm kéréseket.
Mire befejezik a fürdést az egész helyiség úszik velünk együtt, de lehetetlen haragudni rájuk. Mindkettőjük arca kipirult a boldogságtól, és érzem, hogy az enyém is lángol. Minden rendben lesz, ha összeköltözünk, és minden rendben lesz velünk egy családként is, mert azt hiszem, Freddie teljes mértékben befogadott minket.
Ezúttal nem külön altatjuk el a gyerekeinket, hanem együtt, miközben mesét olvas ott ülök mögötte, a fejemet a vállára hajtva, és gyönyörködök abban a két kis mókusban, akik nagy szemekkel, csodálva nézik őt, és teljesen megértem, hogy miért.
Együtt takarítjuk fel a fürdőszobát is, csendben, megpróbálva elfojtani a nevetésünket a padlón való csúszkálás miatt, végül viszont feleslegesnek bizonyul a munkánk, mert mindketten a kádban kötünk ki, egy újabb adag gőzölgő, habos vízben.
- Sokáig azt hittem, hogy göndöríted a hajad - piszkálja meg a fejemre kontyolt tincsek kunkorodva kilógó végét - még akkor is, amikor tök másnaposan kimásztál az ágyamból és visítozni kezdtél, meg aztán minden reggel, amikor nálunk ébredtél.
Kuncogok, és megpróbálok nem vizet nyelni, miközben a fejem a vállán pihen, a kezével pedig végigsimít a hátamon.
- Olyannak nézek ki, aki ilyesmivel foglalkozik?
- Olyannak, akinek semmi szüksége ilyesmivel foglalkozni, mert enélkül is gyönyörű.
Fel fogok oldódni ebben a kád vízben.
- Ha kiköltözünk a házunkból kiadják egy másik családnak - nyelek nagyot.
- Gondolkodtam ezen - hümmög - először eszembe jutott, hogy mi lenne, ha mi költöznénk oda Freddie-vel, de sajnos túl kicsi nekünk, szóval inkább arra jutottam, hogy megvehetném.
- Szó sem lehet róla!
- Hallgass végig! - fogja az arcom a kezei közé. - Bármikor visszamehettek, ha úgy érzitek, hogy ez mégiscsak túl korai nektek, ha pedig nem, akkor a gyerekeké lesz, ha elég nagyok lesznek. Nem akarom úgy nevelni őket, ahogy más emberek csinálják, akiknek sok pénzük van, ezt tudnod kell. Szeretném ha tudnák, hogy milyen megdolgozni valamiért, de a lakás lehetne Caráé, hogy majd amikor... amikor férjhez megy tudjon hova költözni.
A hangjában bujkáló keserű undor a saját apámra emlékezetet, ugyanakkor még inkább ellágyítja a szívem.
- Évekig üresen állna...
- Nem, ha beleegyezel, hogy esetleg a tesóim használják, amikor itt vannak.
- Persze - csillannak fel a szemeim - így jó lenne.
- Rendben - mosolyog, és puszit ad a szám sarkára - később azért még átbeszéljük, de így nem kellene teljesen megválnotok tőle.
- Elképesztő volt a hangod amikor azt mondtad, hogy Cara férjhez megy - tapasztom a kezeim a számra, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Mert már a gondolat is elborzaszt - motyogja, és kirázza a hideg.
- Mondjak valamit? De csak ha megígéred, hogy nem nevetsz, és nem veszed komolyan.
- Sosem nevetnék rajtad - cirógatja meg az arcom az egyik ujjával.
- Ma Cam és anya nekem szegezte azt a kérdést, hogy mikor lesz megint baba a családban - látványosan forgatom a szemeim, hogy tudja, nem én fantáziálok ilyen elvetemült dolgokról - látnod kellett volna apát, pont olyan volt, mint most te, pedig ő nagyon kedvel téged,
- Én is kedvelni fogom Cara barátját, ha rendesen viselkedik és távol tartja tőle a kezét, meg egyéb testrészeit!
- Hát, te valamit nagyon jól csinálhatsz, mert apa úgy is kedvel téged, hogy nem tartod be ezeket a szabályokat - kuncogok.
- Az előbb azt mondtad, hogy ők már babáról kérdezősködnek? - nyílnak nagyra a szemei, amikor elgondolkodik a korábbi mondatomon.
- Igen, de ne aggódj, sikerült lehűtenem őket, nekem pedig egyáltalán nincsenek ilyesmik a fejemben.
- Imádom őket, de néhány évig én még nem...
- Én sem - vágok közbe gyorsan, és megpuszilom a száját - tudod, hogy nem.
A létező összes módszert alkalmazom jelenleg, hogy véletlenül se csúszhasson be egy baba, ennél világosabb pedig aligha lehetne számára az, hogy nem tervezek jelenleg semmi ilyesmit.
- Lehet, hogy akarok tanulni valamit - tűnődök hangosan.
- Én meg kiadom végre a lemezem, és turnéznék is vele, ha benne vagy - szinte azonnal felkapom a fejem, és helyeslően bólogatni kezdek, veszettül csillogó szemekkel.
- Hát persze! - lelkendezek.
- Aztán meg ki tudja, talán újra összeállunk a srácokkal - mosolyog - megígértük, és én szeretném is.
- Minden úgy lesz ahogy akarod, mi nem akadályozunk semmiben!
- Tudom - nevet - csak tudni akartam, hogy támogatnád-e.
- Tudom, hogy mit vállaltam, amikor belementem ebbe köztünk - nézek komolyan a szemébe - azt szeretném, ha boldogok lennénk, nem csak együtt, hanem egyénileg is.
- Jó csapat vagyunk - húzza a kezem a szájához, én meg a puszija után ökölbe szorítom azt, és várom, hogy odaérintse hozzá a saját öklét is. Jó csapat vagyunk, a legjobb.
- Lou? - nézek rá, miután belebújok a puha szállodai köntösömbe, ő pedig az alsónadrágjába, és leengedi a kádból a vizet.- Szerinted rendben van, hogy így alakultak a dolgok? Finnel?
Elkomorul az arca, de nem mond semmit egy darabig, pedig várom a válaszát, amikor pedig megérkezik egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam.
- Szerinted jó így?
- Nem tudom - hajtom le a fejem, és kínosan mozgatni kezdem a lábujjaim. Kifesthetném a körmeim, mert jelenleg rettentő unalmasan nézek ki, és bár igyekszem figyelni a külsőmre, ilyen apróságokról hajlamos vagyok elfeledkezni, pedig Louis megérdemelné, cserébe azért, mert a hasamon és a combomon néhány helyen megszakadt a bőr. Imádja őket, és sosem tenné szóvá, de azért mégis...
- Kevésnek érzed a büntetését?
- Nem, én... elpárolgott a dühöm, és bűntudatom van miatta.
- Te nem csináltál semmit - simítja a kezét az arcomra.
- Visszavonhattam volna, amikor idejöttek a szülei...
- Elrabolta a gyereked - néz a szemembe - ez nem semmi, Kicsim!
- Igazad van - bólintok végül - hagyjuk is inkább, hülyeségeken jár az eszem.
- Bármikor változtathatunk a döntéseden - fogja meg a kezem - kérhetünk újabb tárgyalást, ha úgy érzed, valami gondod van a büntetésével, de ha engem kérdezel ez még kevés is azért, amit veletek tett.
Én viszont az egész életét tönkretettem és elvettem ezzel a tárgyalással. Rengetegszer éreztem úgy, hogy ő is tönkretette az enyém, de ez nem igaz, mert van egy csodálatos lányom, és végül megtaláltam a békém meg a boldogságom, ő viszont most tényleg elveszített mindent maga körül, és bár ezzel valószínűleg elégedettnek kellene lennem, sajnos nem vagyok az.