18.rész

Sziasztok! 

Mivel jövőhéten ilyenkor már javában a ballagásom fog zajlani, és most már tényleg nagyon a nyakamon van az érettségi, így nem túl valószínű, hogy a következő 2 hétben lesz új rész, mivel azonban ma éjjel utazok Münchenbe, ha akarjátok a jövőhét folyamán írok nektek egy kis beszámolót az utamról, de főként Nialler koncertjéről. 

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, belőlem végre hosszú idő után újra ömlöttek a szavak. 

N.x

Townsend Campbell 

Óriásit csattantva bevágom az ajtót, és abban a pillanatban rá is jövök, hogy ez volt életem leggyerekesebb tette.
- Mami? - nyüszíti álmosan, sírós hangon Cara, és ha tudnám, hogy a túloldalon álló pasi nem jön be, akkor azonnal odarohannék hozzá és megnyugtatnám, most viszont csak a hátamat a vastag fának feszítve pillantok rá, és megpróbálom kizárni a túloldalról szűrődő hangokat.
- Townes, kérlek!
Jézusom.
A hangja sokkal mélyebb, mint amikor utoljára hallottam, vagy csak ennyire kiment az emlékezetemből az elmúlt 4 évben, abban a 4 évben, amit a lánya felnevelésével töltöttem. A szívem a torkomban dobog, és remegnek a kezeim, azt hiszem, akkora sokk ért, hogy a maradék ép eszem most készül távozni a fejemből.
- Nincs semmi baj, Kiscicám - erőltetek nyugodt mosolyt az arcomra, és közben magamban azért imádkozok, hogy forduljon a másik oldalára, és aludjon tovább. De mikor volt az én életemben bármi is ennyire nagyon egyszerű?
Felül, és rémült tekintettel néz rám, mert ő is hallja a túloldalról szűrődő hangokat.
- Ki az, Mami? Betörő?
- Nem, dehogy, Baba - nyelek nagyot - csak valaki, aki engem keres. Most menj fel szépen a szobádba és ne gyere le, amíg nem szólok, rendben?
- Nem - biggyeszti le az ajkait, de azért mégiscsak feláll, és elindul a lépcső felé, félúton viszont megáll, és a kis karjaival átöleli a lábaim.
- Ígérem, hogy nincs, és nem is lesz semmi baj, oké? - guggolok le hozzá, de közben az egyik kezemmel minden erőmmel felfelé tolom a kilincset. - Aludj csak nyugodtan fent a szobádban, rendben? Hamarosan felmegyek én is.
Aprókat bólint, és áldom az eget azért, mert szót fogad, és felmegy. Egész testemben remegek, de tudnom kell, hogy mit keres itt, mit akar, úgyhogy mielőtt újra kinyitnám az ajtót óriási levegőt veszek, jól megszívva magam, hogy hogy ha kell 4 év haragját és gyűlöletét zúdítsam a nyakába, de semmiképp se lássa rajtam azt, hogy mindjárt elbőgöm magam.
Semleges arccal állok előtte, amikor újra kinyitom az ajtót, és a kopogásra nyújtott öklével találom szemben magam.
Ugyanazt a kissé szögletes arcot látom, rajta azzal a formás szájjal, amivel évekkel ezelőtt is szembenéztem, és amik a lehető legundorítóbb módon tagadták meg a gyerekünket, csak annyiban változott, hogy férfiasabb lett, és borostás. Ugyanazok a szőkésbarna tincsek ülnek a fején, amiket annyiszor simogattam szeretetteljesen, amiket imádtam, ha kibújtak az ujjaim közül, és amikbe azon az éjszakán és belemartam, amikor Cara az életem része lett.
Nem akarom, de letaglóz, mert bár magasabb lett, izmosabb, és férfiasabb, ránézve még ennyi idő elteltével is csak azt a kölyköt látom, aki miközben tönkretette az életemet nekem adta a legnagyobb ajándékot, amit egy nő kaphat. És látom benne Carát, hogy honnan van a szemének kékes árnyalata, a hajában megbúvó világosabb tincsek, a szájának szép formája, hogy ő mitől nem egyedül csak az én lányom.
Akkora pofont keverek le neki, hogy még én sem hiszem el, hogy ennyi erő van bennem, hátratántorodik, és kis híján beleesik a járdát szegélyező bokrokba, mire végül visszanyeri az egyensúlyát.
Összeszorított ajkakkal, nehezen, de gyorsan emelkedő mellkassal nézek rá, nagyokat kell pislognom ahhoz, hogy a haragtól homályos tekintetem kitisztuljon. A tenyerem nyoma ott virít vörösen az arca jobb oldalán, amit grimaszolva dörzsölget.
- Tűnj el! - mutatok határozottan az utca vége felé.
- Engedd, hogy megmagyarázzam, Townes!
- Takarodj innen! - kiáltok rá önmagamból teljesen kifordulva. - Tűnj el, vagy hívom a rendőrséget!
- És mit mondasz nekik? - ő nem kiabál, de látom, hogy ideges és feszült, ki-be nyitogatja az ujjait, és összeszorítja a száját.
- Az igazat - vágom rá - hátha van valamelyiküknek egy lánya, és ezért vállalkozik arra, hogy letépje, és lenyelesse veled a golyóidat!
Nem hinném, hogy annyira jó dolog a nyugodt kertvárosi övezetben, vagy bárhol máshol ilyesmiket ordibálni, de jelen esetben képtelen vagyok kontrollálni magam, plusz talán nem is akarom. Nagyot nyel, amikor idejött valószínűleg nem erre a reakcióra számított, bár így belegondolva nem is tudom, hogy mit várhat, fakadjak sírva és omoljak a lábai elé, mert hirtelen idedugta a pofáját? Vagy azonnal engedjem be és közöljem Carával, hogy ez a gané az apja, aki azért nem volt velünk az elmúlt években, mert egy idióta, de most megszállta a Szentlélek? Francokat! Ha lenne valami nálam biztos, hogy hozzávágnám a fejéhez!
- Kérlek Townes, csak 5 percet adj!
- Mire adjak öt percet, te idióta? - szeretnék halkabb lenni, de képtelen vagyok visszavenni az indulaimból. - Mit akarsz megmagyarázni 4 év után 5 perc alatt?!
- Nem tudtam, hogy megtartottad őt! - ordítja túl a hangerőm - Fogalmam se volt róla, hogy megszülted, vagy ha igen, akkor nem adtad örökbe!
- Te komolyan azt hitted, hogy kikapartatom, vagy eldobom magamtól csak azért, mert az apja egy görény? - visítom.
- Azért, mert csak 17 voltál!
- De akkor is az én gyerekem - lever a víz, és az egész testem remeg, még sosem őrjöngtem így az eddigi életem során, pedig voltak már korábban is nehéz pillanataim - és én nem léphettem le csak úgy, én nem bújhattam ki a felelősség alól, amiben te is ugyanúgy benne voltál, mint én!
- Megijedtem, Townes!
- Mert én szerinted nem?! Én nem ijedtem meg, amikor letagadtad, hogy köztünk mik történtek, és egy rossz kurvának neveztél?! Szerinted én nem pánikoltam be teljesen, amikor te és a családod csak úgy eltűntetek, nekem meg közölni kellett a saját szüleimmel, hogy felcsináltál, és leléptél? Én nem rettegtem, amikor egyedül maradtam egy gyerekkel? A te gyerekeddel! Pont ugyanannyi idős voltam, mint te, és nekem ki kellett őt hordani, vizsgálatokra járni, megszülni, elviselni, hogy összesúgnak mögöttem az utcán, és röhögnek rajtam az iskolában, míg neked csak annyi dolgod lett volna, hogy mellettünk legyél! De tudod mi a helyzet? Hogy a legjobb dolog, ami valaha történt az életemben az az volt, hogy Cara megszületett, te meg eltűntél, úgyhogy bárhonnan is kerültél most elő fogd meg a cuccod és húzz vissza oda, mert mi nagyon jól megvagyunk nélküled!
- Mami - teljesen sokkot kapok, és egy pillanatra az egész testem görcsösen lezsibbad, amikor meghallom a lányom zokogó hangját a hátam mögött, ezzel együtt pedig Finn sápadt, döbbent arckifejezését, amivel mered rá.
A résnyire nyitott ajtó mögül leskelődik rémülten, és kövér könnycseppek csorognak végig az arcán, nekem pedig életemben most először nem az jut eszembe erről, hogy miattam sír, én okoztam valami rosszat neki, hanem az, hogy nem akarom, hogy a mögöttem álló ember lássa őt, mert nincs joga hozzá, mert Cara csak az én gyerekem, egyedül az én lányom, és nem engedek a közelébe valaki olyat, aki nem érdemli meg. Ahhoz, hogy ne lökjem fel kénytelen vagyok a tőlem telhető leghiggadtabb módon szélesebbre tárni az ajtót, utána viszont felkapom, és úgy szorítom magamhoz, hogy senki nem lenne képes elvenni őt tőlem.
- Miért kiabálsz a fiúval, Anyuci? - nyüszíti sírva, és a karjait úgy fonja a nyakam köré, mint egy kis majom. - Bántott téged?
Bántott, méghozzá olyan módon, amit nem tudok megbocsátani, de ezt nem mondom ki, mert nem értené, mert csak egy gyerek, és bármilyen okos is, még nagyon kicsi, főleg az ilyen dolgokhoz.  Még én is nagyon kicsi, túl fiatal vagyok az ilyen mocskokhoz, és mégis nyakig ülök bennük.
- Kérlek hadd menjek be, és beszéljük meg normálisan, Townes! Hadd lássam őt! - a bennem élő anyatigris miatt el is feledkeztem arról, hogy még mindig itt van, a haragom viszont újra fellángol, de Carával a karjaim között nem fogom tovább folytatni ezt a vitát és az ordítozást.
- Nincs miről beszélnem veled - fordulok felé, és közben minden lehetséges módon takarom a lányom arcát, és mindent, amit tudok belőle - és ha a közelébe mersz jönni, feljelentelek. Meghoztál egy döntést, és akárhogy is akarsz most küzdeni, semmin sem fogsz tudni változtatni, mert egy idióta vagy. Nem tudom, hogy honnan kerültél most ide, és miért, de menj vissza oda, ahonnan jöttél, mert itt nincs semmi keresnivalód.
Rettenetesen mérges és feldúlt vagyok, mégis összerándul a szívem, amikor újra bevágom az ajtót, és mielőtt becsukódna látom az arcát, ami olyan, mint egy szomorú kiskutya. Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el most, de bezárom az ajtót, és Carát továbbra is a karjaimban szorongatva elhúzom az összes sötételőt, és ellenőrzöm a zárakat. Nem fog ide bejönni, és ha nem megy el egy órán belül, akkor a rendőrség mellett apát is idehívom, mert bár ő a legkevésbé erőszakos férfi a földön, Finn őt is kihozná a sodrából már a puszta látványával.
- Sajnálom, Kicsikém - simogatom a lányom zaklatott, maszatos pofiját, és letelepedek a kanapéra - annyira sajnálom, hogy ezt hallottad és láttad!
- Ki volt ez a fiú, Anyuci? - szipogja 1-2 csuklással megfűszerezve, és most tudom, hogy el kell mondanom neki az igazat, akármilyen kicsi is még, tudnia kell, hogy miért nem fogom visszafogadni ezt az embert az életünkbe.
- Az apukád - válaszolom a szemébe nézve, és a kézfejemmel gyorsan megdörgölöm az arcom.
- De nekem nincsen apukám - válaszol értetlenül, és csak most látom be, hogy mennyire hülye voltam, amikor ezt az egész bonyolult dolgot mindössze annyival magyaráztam meg neki, hogy nem minden gyereknek van két szülője - nekem csak te vagy, az anyucikám.
Sírva fakadok, és nem feltétlenül a történtek miatt, hanem azért, mert ezt mondja, mert nekem is csak ő van igazán, ő az egyetlen kis élőlény, aki tényleg csak az enyém, és örökké az enyém is marad.
- De van, Cara - szedem össze magam, mert tudom, hogy ha elkezdem, akkor nem fogom egyhamar abbahagyni, és ő azt nem láthatja - csak elment, amikor még annyira pici baba voltál, hogy elfértél a pocakomban.
- Miért? - pislog nagyokat.
- Mert nem akart velünk lenni - ezzel véget vetek annak a szokásomnak, hogy a bonyolult dolgokat nagyon leegyszerűsítve, szebbé téve magyarázom el neki, mert belátom, hogy semmi értelme, mert az igazság előbb vagy utóbb úgyis kiderül, és úgysem úszom meg, hogy végül ne kelljen mindent a maga nyers valójában elmondanom - ami egy nagyon, de nagyon buta dolog volt tőle.
- Miért nem? - néz rám teljesen lesokkolva. - Miért nem akart velünk lenni? Hogy lett akkor az apukám?
Nem 4 évesen szeretném felvilágosítani az ilyesféle biológiai dolgok menetéről, de egyszerűen fogalmam sincs róla, hogy hogyan magyarázhatnám meg ezt az egészet érthetően, de mégiscsak egy 4 éves kislány szintjének megfelelően.
- Sajnos néha az anyukák rossz apukát választanak a gyerekeiknek - simogatom a haját - és én egy pont olyat választottam, aki nem akart velünk maradni.
- Miért van itt most?
- Nem tudom, Kicsim - nyelek nagyot - talán mert megbánta, hogy elment.
Lehajtja a fejét és néhány pillanatig gondolkodik valamin, ahogy én is, csak én azon, hogy még azt hogyan mondhatnám meg neki, hogy bár rettenetesen gyűlölöm az apukáját, megiscsak még ennyi idő elteltével is minden sejtemmel szeretem őt, de nem akarok vele lenni, nem, mert nem tudnék megbízni benne, mert mindig bennem lenne egy tüske, mert nem tudja visszacsinálni amiket mondott, és nem pótolhatja be a kimaradt éveket.
- Muszáj, hogy ő legyen az apukám, Mami? - teszi fel végül a kérdést, amit olyan alaposan megfontolt, átgondolt a kis agyával.
- Nem, nem muszáj - húzom magamhoz - az lesz az apukád, akit mi ketten kiválasztunk, oké? Akit én is szeretek, és te is.
- Oké - bólint beleegyezően, és átölel.
Beletemetem az arcom a hajába és a mellkasomhoz szorítom, ő az egész világom, a mindenem, és nem fogom hagyni, hogy bárki is romba döntse azt, amit felépítettem kettőnk számára, de legfőképp számára. Nem engedek be akárkit az életünkbe, és ez Finnre is vonatkozik, rá különösképpen. Egy anyának az az egyik legfontosabb feladata, hogy megvédje a gyerekét mindentől, ebben pedig én kiemelkedően jó vagyok.
- Ma a nagyiéknál alszunk, oké, Baba? - tápászkodok fel végül, bár még mindig magamhoz szorítom őt, mintha nem lenne biztonságban sehol máshol a karjaimon kívül.
- Jó - motyogja alig hallhatóan - Mami, ő rossz ember?
Azért megyünk el?
- Nem - ereszkedek vissza a helyemre, mert azonnal lezsibbad az agyam, és elszédülök a kérdésétől - nem rossz, ember, csak most nekem is szükségem van az anyukámra, tudod? Az apukád nagyon buta volt, amiért elment, és magunkra hagyott minket, de nem kell félned tőle, mert sosem bántana senkit, téged pedig főleg nem.
Fizikailag legalábbis, de ezt nem teszem hozzá.
- De téged bántott - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja az arcom - mert sírtál.
- Mert nagyon haragszom rá - húzom a kezét az ajkaimhoz, és belepuszilok a párnás kis tenyerébe - de neked nem kell emiatt aggódnod, rendben? Anyu majd ezt is elrendezi, ahogy mindent, nincsen és nem is lesz semmi baj.
Jelen pillanatban ezt még én sem nagyon hiszem el, de muszáj így lennie, miatta.
Az egyik, viszonylag nagyobb hátizsákjába összeszedek neki néhány ruhát, és közben végig úgy viselkedek, mint mindig, engedem, hogy válogasson, hogy ő rendezgesse a kis dolgait, valójában viszont sietni akarok, és minél hamarabb eltűnni innen, úgyhogy amint ő végez, és a szobájában marad, én futólépésben hányok bele mindenfélét a saját táskámba, és próbálok nem remegni. Nincs félnivalónk semmi olyasmitől, amire Cara gondol, Finn sosem volt erőszakos, sosem bántott sem engem, sem bárki mást, amitől tartok az az, hogy visszajön, és nem megy el, hogy bejön a házamba és meglátja Carát. Nincs joga hozzá, egyszerűen nincs, és végig ez zakatol a fejemben, amíg ki nem rontok a lakásból, és ezer táskával a vállamon, meg egy rajtam csimpaszkodó 4 évessel be nem zárom az ajtót. Nem akarok beszélni vele, nem akarom látni, mert titokban talán mindig is abban reménykedtem, hogy felbukkan, de most, hogy itt van már egyáltalán nem kívánom a jelenlétét. Ne zavarja össze az életünket, ne zavarjon össze engem, amikor végre kezdek beengedni valakit, és jól alakulnak a dolgaink, ne most jöjjön ide, amikor végre kezdek beleszeretni valakibe, aki tökéletes apukája lehetne Carának is. Hadd ne kelljen újra felelevenítem mindent, és esetleg valami kompromisszumot kötni vele, mert kitalálja, hogy látni akarja a gyerekét, tényleg csak tűnjön el, és akkor is, ha valóban azt hitte, hogy nem tartottam meg Carát, vagy csak kamu volt az egész duma, felejtsen el minket és folytassa mindenki úgy az életet, ahogy eddig.
A szüleimnél jobban senki sem lepődik meg, amikor ismét mindent egyszerre magamra aggatva berontok hozzájuk, és megzavarom a békés vacsorázásukat.
- Jézus Mária, Townes, mi történt?! - pattan fel anya rémülten az asztaltól, és elképedve nézi, ahogy Carát leeresztem a lábaira, ledobálom magamról a táskákat, majd miután lenyomom az autót lezáró gombot a kulcsomon bezárom a bejárati ajtót. - Megint megtaláltak valami riporterek meg újságírók? Hívjam a rendőröket, Kicsim?
Vajon kitől is örököltem a túlaggódós természetem?
- Rosszabb - motyogom az orrom alatt, és leveszem Caráról a kabátkáját, mely közben mosolyt erőltetek az arcomra - bocsi, hogy betörtünk, nincs semmi gond, csak szeretnénk ma nálatok aludni, ha lehet. Mindketten - miközben felemelem a fejem és ránézek anyára érzem, hogy megrándul az arcom, és nagy levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam.
- Persze, gyertek vacsorázni, máris megterítek nektek - tápászkodik fel apu, és kivesz a szekrényekből két terítéket - jól sikerült a mai napotok azzal a fiúval és a kisfiával, Drágáim?
- Igen! - lelkesedik felélénkülve Cara. - Ettünk a Mekiben olyan szendvicset, amihez adtak játékot, és voltunk a moziban is! Képzeld Nagypapa, hogy Louis olyan udvarias anyuval, mint egy herceg, szerintem tetszik neki!
Bármilyen rossz kedvem is van, az élményeit, és a véleményét hallgatva a remegős mosolyom kis időre újra őszinte lesz, és amikor apa a rácsodálkozós visszakérdezése, és Cara további beszéltetése után rám pillant, egy biccentéssel jegyzem, hogy minden úgy van, ahogy arról az unokája beszámol, és a legkevésbé sem Louval van gond.
- Felviszem a táskáinkat, oké, Cica? Fél perc és itt vagyok - szólok Carának, majd valóban felkapom a cuccainkat, és örülök, amikor anya a nyomomba szegődik.
- Mi történt, Kicsim, valami bajba kerültetek?
Megvárom amíg felérünk az emeltre, és ott is csak akkor válaszolok, miután leültem az ágyam szélére. A hajamba túrok és lehajtom a fejem, addig ki akarok tartani, amíg Cara el nem alszik, de ez még soha az életben nem volt ennyire nehéz feladat.
- Felbukkant Finn - nyelek nagyot - ma hazajöttünk, és 5 perc múlva ott állt az ajtóban. Cara hallotta, és látta, hogy kiabálok vele, úgyhogy elmondtam neki, hogy ki ez az ember - a hangommal együtt a kezeim is remegni kezdenek, anyának pedig sötét harag ül ki az arcára.
- Honnan került elő, és miért?
- Nem tudom - nyelem a könnyeimet - azt mondta, hogy azt hitte, hogy nem tartottam meg Carát, és szeretné megmagyarázni, de én... én nem... Beszéljünk ha elaludt Cara, jó? Hogy ne lássa ezt - törölgetem az arcom - már így is eléggé kiborítottam.
- Addig maradtok itt ameddig csak akartok, Édesem - simogatja meg az arcom - és mindent megoldunk.
Nagyokat bólintok, majd elveszek egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozkából és rendbe teszem magam, mert mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyerekem ne lássa, ha gondom van.
Hálás vagyok a szüleimnek, mert nem kérdeznek előtte, a vacsora nyugodt légkörben telik, ami alatt a kislányom folyton csacsog, és az imádott nagyszüleivel társalog, akik szívesen magukra vállalnák a megfürdetését is, de ezt nem hagyom. Ő a kádban pancsol, és játszik a játékaival, én pedig mellette ülök a kilépőn és sampont dörzsölök a hajába.
- Nem megyünk haza soha többet, Mama? - kérdezi hirtelen.
- Dehogynem - válaszolok türelmesen - csak ma este maradunk itt, de holnap reggel ugyanúgy mész az oviba, és utána hazamegyünk, oké?
- Nem mehetünk inkább Louishoz, anyuci? Olyan jó volt náluk! 
- Majd megkérdezem tőle, rendben? - veszem le a zuhanyfejet, hogy leöblítsem a haját.
Nem aludt túl sokat délután, úgyhogy fáradt, miután szárazra törlöm és ráadom a pizsamáját még győzköd arról, hogy nem álmos, azonban minden perccel ami eltelik egyre nyűgösebb lesz, úgyhogy egy idő után kénytelen vagyok megint én lenni a gonosz, és amikor harmadjára pityergi el magát valami kis apróságon a karjaimba venni, és felmenni vele.
- De én nem is vagyok álmos, Mami - hüppögi le-lecsukódó szemekkel.
- Tudom - mosolyodok el önkéntelenül, és végigsimítok a puha kis arcán.
Az ágy mellett guggolok és nézem a gyönyörű pofiját, ahogy nagyon fáradtan, de dacos arccal pihen, mert túl makacs ahhoz, hogy egyszerűen belássa, hogy ha álmos, akkor aludni kell. 
Megfogom az egyik kis kezét és az ujjaimmal simogatom, mindig beszélgetünk, amíg el nem alszik, ha élénkebb, akkor verseket, mondókákat mondunk, máskor mesét olvasok neki, vagy én magam kitalálok egyet, és vannak alkalmak, amikor csak így mellette maradok. Nekem pont ugyanannyira szükségem van erre, mint neki.
Miután a légzése egyenletessé válik felállok, összeszedem a cuccaim, és eltűnök a fürdőszobában, ekkora már remeg mindenem. Nincsenek szavak annak leírására, ami ma lejátszódott, és jelenleg is játszódik bennem, 4 év behegedt sebei tépődtek ma fel, és ez olyan érzés, mintha soha nem is forrtak volna be. A lányom miatt tartanom kell magam, és fogom is, most viszont így, hogy nincs itt megengedem magamnak azt a luxust, hogy hangosan bőgjek a zuhany alatt.

17.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most teszem fel a részt, annyira szégyellem magam, hogy ilyen sok időre eltűntem, de az elkövetkezendő 2 hónap, amíg véget nem érnek ezek a hülyeségek biztos, hogy ilyen lesz.
Remélem vagytok itt még páran, akiket érdeklek, és várta a részt.
Jövőhét szombaton Münchenbe utazok, szóval megint nem biztos, hogy fogok tudni frissíteni, viszont ha szeretnétek írok majd nektek élménybeszámolót, ugyanis elsején lesz szerecsém 3 év után újra látni Niallert. ❤

Nessa.x

Townsend Campbell

Sokkal izgatottabb vagyok, mint Cara, ami egyrészt azért is van, mert egyelőre nem közöltem vele a terveinket, másrészt pedig mert most úgy fogunk együtt mutatkozni, hogy a gyerekeink is velünk lesznek.
Emlékeztetem magam arra, hogy ez egyáltalán nem újdonság, hiszen a játszóházba is így mentünk, csakhogy akkor még szó sem volt köztünk semmi olyanról, mint most, mármint de, poénkodtunk vele.
- Nagyon csinos vagy ma - méreget árgus, fürkésző szemekkel Camila.
- Aha, köszi - hümmögök, miközben jeget zúdítok egy pohárba, és közben Carát nézem, ahogy Prestont szórakoztatja. A nagydarab férfi még mindig vigyáz ránk délelőttönként, főként mióta tényleg randizok a főnökével, és ez továbbra is felettébb érdekli a pletykalapokat.
- Mentek valahová Carával? - puhatolózik tovább a barátnőm.
- Nem tudom, nem biztos - legalább nem hazudok, mert tényleg nem lesz biztos addig, amíg meg nem csörren a telefonom, jelezve, hogy megérkeztek.
- De lehet? - vonja fel a szemöldökét. - Ugye megint randizol a szépfiúval?
- Lehet - bólintok szűkszavúan, csupán azért, mert utálok a vendégek füle hallatára erről beszélni. Nagyon megszaporodott a fiatal lányok száma közöttük, mióta először belebotlottam a bálványukba, ami nem baj, hiszen fizető vendégek, csak tudom, hogy én érdeklem őket, meg a gyerekem, és hogy hegyezik a fülüket mindenre amit kiejtek a számon. Camilának viszont ez a válasz is bőven elég ahhoz, hogy mint egy eszelős vigyorogni kezdjen. Kissé meglepő dolog számomra, hogy míg mások furán néznek rám, addig az ismerőseim és a családom teljesen bekattan, ha szóba kerül az, hogy végre kezdek megnyílni valakinek. Én még mindig a kettő között helyezkedek el, néha boldogabbnak érzem magam, mint bármi más miatt, ami nem Carával kapcsolatos, máskor pedig egyszerűen csak ideges vagyok és agyalok azon, hogy vajon mennyire jó ez, és mi lesz velünk a jövőben, éppen ezért jó érzés, hogy legalább a hozzám közel állók biztosak abban, hogy ez a legjobb dolog, amit tehetek. Még apa is örül neki, pedig neki is éppen annyira a bögyében vannak a fiatal férfiak mióta Finn lelépett, mint nekem.
Éppen egy virágot ügyeskedek az egyik vendég lattéjába, amikor érzékelem, hogy Camila teljesen felbojdul mellettem, néhány másodperccel ezután pedig meghallom a lányom hangját, ahogy boldogan felkiált.
- Freddie!
Édes jó Istenem!
Amilyen gyorsan csak lehet megszabadulok a művemtől, majd döbbent arccal emelem fel a fejem, és veszem szemügyre az előttem álló, pimaszul vigyorgó srácot, és a karján ülő, szintén huncut kisfiút. Cara átvág az emberek között és mielőtt rászólhatnék, vagy bármit is tehetnék Louis lába köré fonja a karjait.
- Szia! - köszön, miközben leteszi Freddie-t, és a két gyerek ugrabugrálva örül egymásnak. - Kicsit korábban jöttünk, nem baj?
- Én még...
- Apám, tényleg te vagy az! - robban ki Camilából, és a pultra támaszkodva nagy szemekkel nézi, mire bennem fellobban valami, ami még engem is megdöbbent. Legszívesebben megragadnám a köténykéjét és hátrébb húznám legalább két méterrel, hogy ne hajoljon olyan közel hozzá. Csak mert ne.
- Nem hinném, hogy a kiskrapekon kívül én bárkinek is az édesapja lennék, egyelőre - poénkodik, és bár rápillant Camre, a kék tekintete végül rajtam, és a munkaruhámon állapodik meg.
- Nem úgy értettem ám, poéngyár! - kacarászik a barátnőm.
- Leülünk Preston mellé, oké? - beszél hozzám, miközben megfogja mindkét kicsi kezét. - Amíg végzel.
- Már végzett is! - szólal fel helyettem ismét Camila, és ezzel el is párolog az a leheletnyi féltékenység a lelkemből, ami váratlan módon megjelent. - Menj csak hátra öltözni, Townes, ne várasd meg őket!
- De én...
Nekem azonban tovább már egy szavam sincs, bár már abban is kételkedek, hogy eddig volt. Megragadja a kezem és elkezd húzni a hátsó folyosóra vezető ajtó felé, mielőtt viszont belökne a fülemhez hajolva tesz egy elmaradhatatlan megjegyzést.
- Apuci élőben még cukibb, T! - lelkendezik egy elmeháborodott tekintetével a szemében. - Igyekezz, mert lecsapom a kezedről!
- A helyedben én ilyesmivel nem is próbálkoznék - vetek rá megjátszott szúrós pillantást, majd eltűnök a raktárban.
Öltözés közben azt próbálom feldolgozni, hogy valóban bejött a munkahelyemre, ráadásul Freddie-vel együtt, és teljesen átlagosan néz ki, nem hord sem kapucnit, sem napszemüveget, vagy bármit, ami rejtőzködésre utalhatna.
Felakasztom a kötényem és legalább ezerszer megigazítom a magasderekú nadrágomba gyűrt fehér felsőt, hogy ne legyen ráncos, a kezemmel fésülgetem, borzolgatom a hajam, megigazítom a reggel sebtében feldobott sminkem maradványait, majd a táskámat és a dzsekimet megragadva kibillegek.
- Nézd, hogy milyen csinos az anyukám! - kiáltja boldogan a lányom, és Louis kezét húzva hívja fel a figyelmét a megjelenésemre.
Nem csak ő néz rám, hanem mások is, ami miatt a kezdeti örömöm szégyenlősségbe csap át, a többséget azonban úgy tűnik inkább az hozza lázba, hogy milyen cuki Cara.
- Ne ilyen hangosan már, Baba - nevetek rá, és amikor melléjük érek megsimogatom a buksiját.
- Te vagy a legszebb anyuci a világon! - fonja körém a karjait, mire megpróbálok nem teljesen elérzékenyülni.
- Te meg anyuci legszebb kisbabája vagy - hajolok le hozzá, és puszikkal halmozom el az arcát, amit édes kacagásokkal díjaz. Ha nem ez a világon a legjobb dolog, akkor fogalmam sincs, hogy mi.
- Nem szeretnétek inni valamit? - fordulok a fiúkhoz.
- Majd legközelebb, most szerintem inkább menjünk - rázza a fejét Lou.
- Megyünk a moziba? - csillannak fel Freddie szemei, mire a lányom is felém kapja a fejét.
- Ugye mi is megyünk, Mami?
- Még szép! - válaszol helyettem is Louis.
- Preston is jön velünk? - kapkodja a fejét köztünk, felnőttek között.
- Én ezt most kihagyom, Nagylány, van egy kis dolgom - rázza a fejét mosolyogva Cara nagydarab barátja.
- De máskor? Legközelebb?
- Ha az anyukád nem bánja, akkor legközelebb lehet róla szó - bólint, miközben én leveszem Cara kabátját a fogasról, és ráadom.
Miközben kifelé tartunk integetek Camilának, aki drámaian a szívéhez kapja a kezeit látva, hogy a lányom és Freddie egymás kezét fogva, nevetve szaladnak ki Louis oldalán a kávézóból.
- Jó mulatást! - kiáltja szélesen mosolyogva, mielőtt utánuk sietek.
- A te kocsiddal megyünk? - érdeklődik nagy szemekkel a lányom. - Mi lesz a miénkkel?
- Az addig itt marad - magyarázza neki Lou, miközben Freddie-t felkapja, Carát pedig kézen fogja, és beülteti őket a kocsijába.
- Minden oké? - lépek melléjük, és a válla fölött bekukucskálok.
- Igen! - kiáltják egyszerre. - Nézd, Townes, ezen tűzoltók vannak! - mutogat az ülésére Freddie édesen fészkelődve.
- Tényleg? Nagyon szuper!
- Indulhatunk? - hangzik a kocsiból egy éles kiáltás, de kivételesen ez most nem az én hangos gyerekemtől származik, és nem is Freddie-től, ellenben az ezt követően felhangzó hangok már nagyon is tőlük jönnek.
- Megkérném a világ legszebb anyuciját, hogy foglaljon helyet az autómban - tárja ki előttem az ajtót Louis, és mint egy királyi szolga, mélyen meghajol előttem.
Kuncogva foglalok helyet és csatolom be magam.
- Így csinálják a hercegnőknek is, Mami! - tájékoztat Cara. - Olyan szépen és udvariasan csinálta, mint egy királyfi!
- Tényleg? - fordulok hátra, és elsimítom az arcába hulló tincseit. - Látod, mi ilyen különlegesek vagyunk, hogy velünk ilyen szépen viselkednek.
- Apu, látod, így kell bánni a lányokkal! - kiált fel a kisfiú, amikor Lou bepattan a kocsiba.
- Tessék? - pislog nagyokat meglepetten, míg belőlem azonnal kitör a nevetés.
- Ügyes vagy - nyugtázza egy elégedett bólintást követően, és még azt is elképzelem, hogy ha elérné, vállon veregetné az édesapját. 
- Köszönöm, Kicsim - neveti el magát értetlen arckifejezéssel, majd miközben beindítja az autót felém fordul, és halkan feltesz egy kérdést - miről maradtam le?
- Igazán semmiről - rázom meg a fejem - csak a lányom szerint nagyon udvarias vagy, és a fiad ehhez gratulál.
- A világ legnagyobb elismerése - bólint elégedett mosollyal a szája sarkában. - Freddie manó, ugye tudod, hogy neked is így kell bánni a lányokkal? - kiált hátra.
- Tudom, Apu - rikkantja büszkén, és mintegy megkoronázásául a dolognak kinyújtja a kezét, és megsimogatja Cara vállát. Szétolvadok, mint a napon hagyott jégkrém.
- Az én fiam! - húzza ki magát büszkén. - Egyébként tényleg nagyon csinos vagy.
- Köszönöm - vigyorodok el bárgyún - tudod, formában kell tartanom magam, nem nézhet ki akárhogy Cara Campbell anyukája.
- Cara Campbell anyukájánál szebbet nem hiszem, hogy valaha is láttam volna - ha lehetne, most még egyszer ellőném a fagyis hasonlatot arra az érzésre, ami hirtelen eláraszt, de nem sokáig tocsoghatok az olvadékká vált lelkemben, mert azt hiszem, a szemfüles lányom már ki is szúrta, hogy történik valami.
- Mama? - kérdezi hangosan hátulról. - Ti most randevúztok?
A kis kotnyeles előtt semmit sem lehet titokban tartani.
- Nem, Baba - válaszolok, de elönt a bűntudat attól, ahogy Louis rám pillant, és pusztán azért is, mert hazudok a lányomnak.
- Miért, szerinted randira kellene hívnom az anyukádat, nagylány? - néz huncut mosollyal a visszapillantón keresztül az én kis csodabogaramra.
- Igen - válaszolja a lábait vidáman lengetve - szerintem igen, mert tuti tetszel Maminak!
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét. - És maga mit gondol, etikett szakértő uram? Ön szerint ez jó ötlet lenne?
- Nem - süti le a tekintetét, és halkan motyogva válaszol, mire mintha mellkason vágnának, és belém taposnának - nekem van már anyukám.
Mindketten megdöbbenünk, Louis arcáról lehervad a mosoly és a feszes testtartása azonnal megrogy, nekem meg ha eddig csöpögött, olvadozott a szívem, akkor most darabokra törik. 
- Persze, hogy van - bólint aprót, majd szólásra nyitja a száját és levegőt vesz, mintha akarna valamit mondani, végül mégis becsukja azt, és nem feszegeti a témát, épp elég megdöbbentő, ha egy gyerek ilyet mond.
Bár nekem is belevájt a lelkembe ennek a kisfiúnak az ártatlan véleménnyilvánítása, nem hagyhatom, hogy a kezdeti jó hangulat a mélybe zuhanjon, szóval nagy mosollyal hátrafordulok, és kinyújtom a kezem, hogy elérjem az egyik édes, apró cipőcskébe bújtatott lábát, amivel felhívom magamra a figyelmét, közben pedig huncutul Carára is rákacsintok, mert a nevetése mindenre gyógyír.
- Mit nézünk meg a moziban, Szépfiúm? - érdeklődök.
- A Szépség és a Szörnyeteget, ugye, Apu? - kapja fel a fejét, és már nyoma sincs a korábbi szégyenlős szomorúságának.
- Ha Cara és Townes is azt szeretné megnézni, akkor igen - bólint.
- Mit szólsz hozzá, Gyönyörűm? Jó lesz ha azt nézzük?
- Igeen! - tapsikol szélesen mosolyogva, én pedig tudom, hogy képtelen lennék annál jobban szeretni őt, mint ahogy minden egyes nap, mióta megszületett. 
- És veszünk popcornt is? - jártatom közöttük a tekintetem.
- Igen, és üdítőt! - lelkesednek, és ezáltal a jókedv visszatér közénk. Izgatott pillantásokat vetnek egymásra, majde amikor előre fordulok Cara kihalászik a hátizsákjából egy játékot, amit lelkesen mutogatni kezd a kisfiúnak.
- Köszi - súgja ide nekem Lou, és óvatosan, lopva megérinti a kezem.
- A fele már megvan - válaszolom sunyi mosollyal az arcomon arra célozva, hogy a két gyerek közül az egyiknek, az enyémnek nagyon nem lenne ellenére egy esetleges kapcsolat közöttünk. 
Nem kell megjegyeznem, hogy a mozi és minden előtt ebédelnünk kellene, mert nem csak én vagyok a felelősségteljes kettőnk közül, hanem ő is, és mielőtt bárhová is mennénk a plázában azt kérdezi tőlem, és a csemetéinktől, hogy hol ebédeljünk.
- Ehetek olyan játékos hamburgert a Mekiben, Mama? - nyüszíti a kezemet húzgálva Cara, és ilyenkor nagyon próbára teszi azt az elvemet, hogy nem etetem egészségtelen ételekkel, hacsak nincs valami nagyon kivételes alkalom, például a születésnapja.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha ott eszel, Cara - húzom el a szám, mostanra viszont már Freddie is azért kezd könyörögni az apukájának, hogy a Mekiben ebédeljünk.
- De légysziii - zendítenek rá szinte teljesen egyszerre, mintha összebeszéltek volna.
- Ha Townes megengedi Carának, akkor rendben - sóhajtja megadóan a fiú, mire haragos pillantást vetek rá, de mivel nem én akarok lenni a jókedv elrontója, így kelletlenül, de beleegyezek, végülis én is sokszor kétpofára tömtem magamba ezeket a kajákat, és mégis életben vagyok.
- Ez csúnya volt - súgom oda neki, miközben a gyerekeink boldogan megindulnak a gyorsétterem felé - tudtad, hogy nem fogok nemet mondani.
- Hadd örüljenek - húzódik mellém, és lopva puszit nyom az arcomra - úgysem engedjük meg nekik mindig.
- Nézd, milyen boldog - eresztem le a kezem, és a kisujjam az övébe kulcsolom, miközben már-már elérzékenyülve nézem a lányom, aki mint egy kis főnökasszony, vagy sokkal inkább, mint egy nagytestvér fogja Freddie kezét, és folyamatosan karattyol valamiről, miközben céltudatosan lépdelnek tőlünk 2-3 lépés távolsága.
- Freddie is - mosolyog rám - nem úgy gondolta, amit az autóban mondott.
- Tudom - szorítom meg picit a kezét - ne aggódj emiatt, tudom, hogy nem ellenem szólt, amit mondott. Kicsi még ahhoz, hogy megértse ezt.
- Ha úgy alakul, akkor szép lassan majd adagolom neki - mondja, és közben zavartan elfordítja a fejét.
- Oké - hagyom ennyiben egy apró mosollyal az arcomon, majd hirtelen elengedem a kezét, amikor Cara megpördülve felénk fordul.
- Eszünk jégkrémet is, Mama?
- Persze - sóhajtok nagyot, majd az embertömeget látva mindketten megszaporázzuk a lépteinket, és karon ragadjuk a porontyainkat.
Majdhogynem bűntudatot kelt bennem annak a látványa, ahogy mindketten, az egyik kezükben krumplikat szorongatva, a másikban pedig hamburgert boldogan, jóízűen nyammognak. Rossz anya vagyok, amiért nem akarom ezt túl gyakran megengedni Carának? Túl szigorú vagyok, vagy megint túlféltem?
- Sose gondoltam volna, hogy egyszer annyira fogom utálni a mekis kaját, mint most - igazgat Freddie nyakában egy előkét Louis, és megvető pillantásokat vet a félig elpusztított hamburgerre, meg az asztalon heverő játékokra. - Hetekig tudtam volna élni rajta, de attól frászt kapok, hogy ti is ezt eszitek - jártatja a tekintetét a két boldog huncutság között.
- Azt hittem, hogy ez csak ilyen anyukás dili - kuncogok, és beleharapok a saját ételembe.
- Nem, apukás is - fintorog, de azért ő is felemel egyet a tálcáján heverő kis csomagok közül, a másik kezével pedig ellopja az egyik műanyag játékot, és piszkálni kezdi. - Mi újság az oviban, Hercegnő?
- Semmi - válaszolja teli szájjal a lányom, majd a semmit elkezdi kifejteni - képzeljétek el, hogy Emma kapott egy kiscicát, amit a múltkor láttam is, mert az anyukája hozta magával, mert vinni kellett a doktornénihez, és nagyon aranyos volt! Nekünk lehet cicánk, anyuci? Vagy kiskutyánk?
- Túl kicsi az udvarunk egy cicának vagy kutyának, Kicsim, nem érezné jól magát.
- És nekünk lehet cicánk, Apu? - élénkül fel Freddie, és majdnem felborítja a narancslevét, de a szülői reflexek sem csak nálam működnek kitűnően.
- Talán később, Freddie, ha nagyobb leszel.
- És nekem, ha nagyobb leszek? - olyan szemekkel néz rám a lányom, hogy a gyomrom is összeugrik attól, amit válaszolnom kell neki.
- Nagyon keveset vagyunk otthon, Cicám, velük sokat kell foglalkozni.
- De én foglalkoznék! - kontrázik rá a válaszomra.
- Tudom - sóhajtok - majd később beszélünk róla, rendben? Talán egy halacskáról lehet szó.
Egyéb se hiányzik az életembe csak az, hogy esetlegesen egy kutyával, vagy macskával is foglalkozzak, vagy egy hal akváriumát ganézzam minden második nap az egyéb tennivalóim mellett, de a gyerekért mindent, ha csillagot akarna az égről, azt is szereznék neki.
- Rendben - bólogat, én meg remélem, hogy ezzel együtt el is felejti, hogy beszéltünk ilyesmiről, vagy különben holnap munka után mehetek akváriumot és halat vásárolni. - Még nem énekeltél nekem - fordul Louis felé egy hosszú sült krumplit rágcsálva.
- Akkor ezen okvetlenül változtatnunk kell - válaszolja, miközben egy szalvétával megtörli Freddie arcát. Édes látvány, hogy milyen gondoskodó és figyelmes a kisfiával, hogy olyan, mint azok a borzasztó nagymamák, akik a benyálazott ujjukkal törlik meg az unokájuk maszatos pofiját.
- Mi az, hogy okvetlen? - ráncolja a homlokát.
- Azt jelenti, hogy azonnal - tűrök el néhány kósza tincset az arcából.
- Anyucival mindig hallgatjuk a zenéteket - árulkodik teli szájjal, amibe szinte belepirulok.
- Nahát, tényleg? - kapja fel a fejét vigyorogva. - És neked melyik a kedvenced?
- A Wolves - vágja rá, és vonyításhoz hasonló hangot ad ki, amivel mindenki figyelmét felhívja ránk.
- Cara - nevetek, és gyengéden a szája elé csúsztatom a tenyerem.
- Neked ugye a Love you goodbye a kedvenced? - tolja el a kezem - Azon mindig sírsz egy kicsit. Meg a What a feeling is, mert azt hangosan szoktad énekelni.
- Elég már - kuncogok kínosan, kipirult fülekkel - velem vagy, vagy ellenem?
A huncut mosolyából semmi jóra nem következtetek. 
- Láttam, hogy puszit adtál anyunak - az egész életem lepereg a szemem előtt, amikor ezt rezzenéstelen arccal kijelenti Louis szemébe nézve - én is kapok?
A velem szemben ülő fiú is pont olyan döbbent és sokkot kapott tekintettel néz rá, ahogy én, majd kitör belőle a nevetés, és az asztalon áthajolva a kezei közé veszi a lányom pofiját, hogy cuppanós puszikkal halmozza el, mígnem Cara görnyedezve, visítozva nevet.
- Engem is, engem is már, Apa! - csapkodja féltékenyen Freddie, én meg megint csak úgy vagyok, mint aki teljesen folyékony halmazállapotúvá vált. Szerelmes vagyok belé, minél többet látom együtt Carával, és a kisfiával, annál inkább.
- Szóval a Love you goodbye és a What a feeling? - kérdezi halkan, felvont szemöldökkel, miközben a szelektív kukákba dobáljuk a szemetünket.
- Hallgass! - kuncogom.
- Jó ízlésed van - hümmög, és hátrapillant a gyerekekre, akik épp az új játékaikkal babrálnak az asztalnál, senki sem háborgatja őket - kivételesen.
- Aha, tudom - fordulok meg direkt úgy, hogy a vállammal óvatosan meglökjem az övét - Harry kivételesen jól szól bennük.
- Egy gonosz kis boszorkány vagy - sziszegi félhangosan, majd kitör belőle a nevetés. Ha magunkban lennék, most valószínűleg magához húzna, látom a szeméből, és emiatt nagyot nyelek, mert nehéz nem odabújni hozzá és megfogni a kezét, főleg úgy, hogy két randin már túl vagyunk, de egyelőre az én kezemet is, és az övét is más fogja.
- Úgy üljünk, hogy Anya, én, Freddie, és Louis! - vágtat be a moziba engem maga után húzva Campbell diktátor, és türelmetlenül toporogva várja, hogy Louis, akinek a fél keze ugyanúgy egészségtelen rágcsálnivalókkal és üdítőkkel van tele, mint az enyém, utolérjen bennünket Freddie-vel.
- Jól van, Baba, várj egy kicsit - cövekelek le, hogy bevárjuk a fiúkat.
Szerencsére zömében ugyanúgy kisgyerekes szülők vannak itt, mint mi, akiket pont annyira lefoglalnak a saját izgága csemetéik, mint minket, úgyhogy senki sem bámul kíváncsi tekintettel, vagy kapja elő a telefonját, hogy lefotózzon.
- Apu, nézd, ez nagyobb mint a tévénk! - kiáltja lelkesen az én kedvenc, szöszi kisfiúm, és az édes kis mutatóujjával a mozivászonra mutogat. Elképeszt, hogy még egy olyan gyerek is, akinek szó szerint mindene megvan, elámul egy olyan egyszerű és átlagos dolgon, mint a mozi.
- Még szép, hogy nagyobb! - hallom a válaszát. - Én csak ilyen érdekes helyekre hozlak el titeket.
- Gyertek! - kezd megint húzni Cara, és amikor elég közel érnek hozzánk megragadja Freddie kezét.
A két apróság között lopva egymásra mosolygunk, és valami hihetetlen módon megmelengeti a szívem az egymást szorongató párnás kis kezek látványa, és hogy mellettük ott állunk mi ketten, mint egy igazi család, egy olyan, amire a lányom, és én is annyira vágyok, amilyet mindig is akartam.
- Ehetem most már a kukoricát, Anyuci? - fészkelődik izgatottan Cara, és a kezét nyújtja a legnagyobb, mesefigurás dobozért Louis kezében. Az ember meg sem gondolná, hogy milyen bonyolult feladat leültetni két gyereket, és közben pattogatott kukoricás zacskókat, meg üdítőket fogni, de mi mindketten ezzel szenvedünk, és én valósággal leizzadok, mire sikerül ledobnom magam a helyemre, és mindkettőnk gyereke elégedett arccal popcornt falatozik, meg gyümölcslevet kortyolgat.
Olyan picik még, hogy gondtalanul látjuk egymást a fejük fölött úgy is, hogy izgatottan, nyugtalanul fészkelődnek, pont mint két 3 és 4 éves.
A film kezdete előtt nagyon komolyan megbeszéljük velük, hogy csendben kell lenni közben, és hogy csak akkor szabad kimenni, ha nagyon muszáj, majd lekapcsolják a lámpákat, és mindketten meglepetten rezzennek össze, amikor az átlagnál hangosabban megszólal egy zene, és a vásznon megjelennek a reklámok, hamarosan megjelenő filmek felvezetői.
Nem nagyon hinném, hogy Cara ébren kibírja az elkövetkezendő 1.5-2 órát, hiszen elmarad a szokásos csendes pihenője, de szokatlanul sokáig bírja ő is és Freddie is, amikor pedig elkezd elálmosodni felhajtom a karfát kettőnk között, és az ölembe húzom. Perceken belül Louis is így tesz, és átcsúszik a helyére, ezen felbuzdúlva pedig én is közelebb araszolok, mígnem először kicsit feszülten, mereven ülünk egymás mellett a szuszogó porontyainkkal a mellkasunkon, végül szép lassan elkezdünk felengedni, majd óvatosan összekulcsoljuk a kezeinket egymás között, és a vállának dőlök. Ha az nem idilli, akkor semmi.
Az utóbbi 4 év alatt volt időm belefáradni, és megunni a Disney meséket, most azonban kellemeset csalódok, vagy csak annyira elvarázsolt vagyok, hogy már ez sem érdekel.
A film után a gyerekeinket magunkhoz ölelve lassan, szótlanul ballagunk egymás mellett, és indulunk az autójához. Mindketten laposakat pislognak és dünnyögnek, amikor lefejtjük őket magunkról, hogy beleültessük őket a gyerekülésbe, és elintézzük az ezzel járó procedúrákat. Szeretetteljesen megsimogatom Cara pofiját, és puszit nyomok rá, majd kinyújtom a kezem és vegigsimítok Freddie buksiján is, mielőtt kibújnék a kocsiból.
- Nagyon jól éreztük magunkat - fogad ez a vallomás, és hogy azonnal megkerüli az autót, hogy kinyissa nekem az ajtaját. Mint egy herceg.
- Mi is - mosolygok rá, és engedem, hogy a homlokát az enyémnek döntse, engem meg az autónak, és megkapjam az órák óta annyira várt és vágyott csókot tőle, az sem érdekel, hogy előtte a szemem sarkából látom, hogy valaki a vakuját véletlenül bekapcsolva hagyva lő rólunk egy képet. Úgyis milliónyi készülhetett már eddig, és ha minden jól alakul, akkor még fog is, eggyel több vagy kevesebb, teljesen mindegy.
- Mikor látlak újra? - kérdezi halkan, és közben az orrát viccesen az enyémhez dörgöli. - Hétvégén?
- Most Carával akarom tölteni - utasítom vissza szemlesütve - mert annyiszor lepasszoltam anyáékhoz mostanában.
- Igazad van - bólint, de közben picit fel is sóhajt.
- Gyertek el - piszkálom elgondolkodva a pólóját - vagy találkozzunk, és csináljunk valamit együtt, imádják egymást.
- Legalább ezzel nem lesz gond - simogatja az arcom, mire kedvem lenne belehajtani a fejem a tenyerébe. Még mindig nem szoktam meg a gondoskodást, és az efféle gyengédséget.
- A többivel sem - sűrítem bele minden pozitivitásom ebbe a mondatba, miközben bátran előrehajolok, és megpuszilom a száját.
A franc se tudta, hogy rögtön, nem sokkal több, mint egy óra múlva megcáfolom ezt a mondatot, 10 perccel azután, hogy hazaérünk, és leteszem a még mindig alvó lányom a kanapéra.
Meglep a halk kopogás a bejárati ajtón, ugyanakkor egyből azt gondolom, hogy valamit Louis autójában felejtettem, és amilyen édes utánunk hozta, de amikor feltépem az ajtót valami olyan tárul elém, amire a legkevésbé sem számítok, és amikor eljut az agyamig, hogy amit látok valóban az, ami, illetve aki, képtelen vagyok bármi másra azon kívül, hogy tátott szájjal egyenesen belebámulok a lányom szemeibe.

Sziasztok!

Amikor ilyen bejegyzést írok azt hiszem, már számítani lehet arra, hogy mi következik. Szerintem mindenki tudja, hogy idén érettségizek én is, ha más nem onnan, hogy januárban kértem a tanácsotokat a pályaválasztást illetően. Most jött el annak az ideje, hogy azt mondjam, már nem tudok egyszerre írni, tanulni, készülni az írásbelikre, és néha kikapcsolódni. Nem tervezek szünetet tartani, mindig úgy álltam hozzá ehhez az egészhez, hogy én nem fogok annyira ráparázni az érettségire, hogy mindent feladjak és az életem csak a tanulásból álljon, viszont most egy ideig nem lesz rendszeresség a részeket illetően, mert jelenleg képtelen vagyok időpontokat betartani, időre dolgozni, még ha csak az írásról is van szó. Korábban minden nap írtam valamennyit, általában gond nélkül kész lettem a részekkel, viszont most már mire oda jutnék, hogy lenne időm rá annyira fáradt vagyok, hogy bedőlök az ágyba és alszok, de sosem eleget. Most teherként élem meg az írást, emiatt nincs is kedvem hozzá, nem is megy, képtelen vagyok ráhangolódni, és nem tetszenek a részek, mert számomra nem ütik meg azt a színvonalat, amit elvárok magamtól. Egyszer valaki azt mondta, hogy "egy jó író nem ír, amikor nem tud írni" én pedig tartom magam ehhez, és ezért döntök úgy, hogy ha nem muszáj, nem erőltetem, ellenkező esetben rövid idő alatt rettentően meggyűlölném.
Az új részt egyelőre nem tudom, hogy mikor fogom feltenni, jövőhéten felsőfokon írásbelizek, azt követően pedig szóbeli nyelvvizgázok angolból, mellette pedig ott vannak a sulis dolgok is, úgyhogy elsősorban most erre kell koncentrálnom, és utána minden másra. Remélem megéritek. Muszáj bekerülnöm az ELTE-re, nem azért, mert mások ezt várják el tőlem, hanem mert én ezt várom el magamtól, és tudom, hogy ha nem fog sikerülni, vagy legalább nem teszek meg mindent azért, hogy sikerüljön, abba belebolondulok.
Most mindig kicsit (nagyon) fáradt vagyok, kicsit mindig morgok, rossz kedvem van, bunkó vagyok, és kicsit utálok mindent meg mindenkit, úgyhogy talán jobb is, ha nem ilyen állapotban írom ezt a blogot.
Kérek tőletek egy kis türelmet, és egy kis toleranciát az irányomba, cserébe viszont csak annyit tudok ígérni, hogy itt vagyok, amikor itt tudok lenni.

Vigyázzatok magatokra!

N.x