2018. március 31., szombat

16.rész


Townsend Campbell

Bűntudatom van, miközben fürdőzök a boldogságban.
Nagyon késő van, fogalmam sincs, hogy pontosan hány óra, csak annyit tudok, hogy egy ideje már nem álltunk fel a kanapéról, és az sem most volt, hogy befejeztük a vacsorát.
Egy doboz jégkrém két kanál kíséretében olvadozik a dohányzóasztalon, amire hagyom, hogy feltegye a lábát, miközben én az oldalához kuporodok. Baromi furcsa érzés, és mégis a lehető legkellemesebb közvetlenül azután, amikor Cara bújik hozzám.
Egyszerre tűnik úgy, mintha tegnap lett volna az, hogy hasonló helyzetben ücsörögtünk az otthonában, és mintha évezredekkel ezelőtt lett volna, hiszen annyira más ez most, mintha nem is ugyanazok az emberek lennénk. Beszélgettünk a randizásról, poénkodott velem, most pedig tessék, ez van, ami, és ebben a helyzetben rettentően otthonosan érzem magam, csak közben mégis nagyon hiányzik Cara, és időről időre elkezdek azon tűnődni, hogy mennyire szörnyű anya vagyok, mert lepasszoltam őt azért, hogy egy pasival enyelegjek. Hozzátenném, hogy ez a pasi nem akármilyen, és erős túlzás a viselkedésemet enyelgésnek nevezni, de azért mégis úgy érzem, mintha hibát hibára halmoznék minden alkalommal, amikor hagyom, hogy kérdezzen még valamit, és nem küldöm el inkább, majd rohanok a lányomhoz. De ennyi talán nekem is jár, nem? 4 év után talán én is lehet egy kicsit még gyerek, egy kicsit tinédzser, aki odáig lehet egy srácért anélkül, hogy emiatt rosszul kellene éreznie magát, meg egyébként is, részben Caráért csinálom, az ő érdeke is, hogy összejöjjenek a dolgok ezzel a sráccal, hiszen kell neki valaki, aki az apukája lehet.
- Nocsak - hallom a meglepett hangját a hátam mögött, miközben összeszedem a szemetet és a tányérokat, amikre már rászáradt a maradék - ez meg mi?
- Micsoda? - pillantok rá, azonban egyből elpirulok, amikor látom, hogy a lemezjátszóhoz sétál, és felveszi a rajtahagyott CD-t. - Ja, az? Cara meglátta a boltban, hogy ti vagytok a borítóján, és kérte, hogy vegyük meg.
- Még van a boltokban? - lágyul el az arca, és egy kis időre valószínűleg elfelejti, hogy épp piszkálni akart vele.
- Aha, az ASDA-ban volt, Baba szereti nézegetni a könyveket és a lemezeket, meglátta az egyiken Niall arcát és lekapta a polcról, mögötte volt ez, szóval ahogy meglátott rajta téged is egyértelmű volt, hogy melyiket szeretné jobban - mosolygok rá. Minden szavam igaz, tényleg így volt, az viszont más kérdés, hogy Cara miatt kétszer hallgattam végig a délelőtt folyamán, miután elvittem anyáékhoz nem lett volna muszáj ezt hallgatnom főzés és készülődés közben is, amíg Louis meg nem érkezett.
- Nem tudom, hogy ez Niall számára akkor most mit jelentene - neveti el magát - csalódott lenne-e, mert nem csak őt választottátok, vagy boldog, mert még mindig árulják a lemezeinket - forgatja a kezében a narancssárgás szegélyű könyvecskének álcázott albumborítót, amin négyük képe szerepel. Úgy néz rá, mintha valami különleges tárgy lenne, egy csoda, valami, amiből ez az egy van a világon.
- Titokban beledobtam a kosárba az övét is - vonom meg a vállam - mert tudom, hogy Cara mindkettőt szerette volna, csak tartja magát azokhoz a szabályokhoz, amiket megbeszéltünk. Talán holnap oda is adom neki, nem akarom elkényeztetni, de olyan jó kislány, egy szava sincs sosem, pedig ez már a harmadik hétvége 2 hónapon belül, amikor lepasszolom - nyelek nagyot, miközben beledobálom a tányérokat a mosogatógépbe.
- Szerintem nagyon jól csinálod - teszi le az asztalra a lemezt, és közelebb lép hozzám.
- Tényleg? - hümmögök lesütött tekintettel.
- Tényleg - csukja be a mosogatógép ajtaját, és az arcomat a kezei közé fogva odalép hozzám. Elfog a bizsergés és az izgatottság, mert tudom, hogy mi következik, vagy legalábbis reménykedek benne. Istemre mondom, hogy már nem tudom hogyan voltam képes több mint 4 éven keresztül úgy élni, hogy senkivel sem kerültem semmilyen intim kapcsolatba, még csak egy puszit sem kaptam, a kezemet se fogta meg senki a lányomon kívül. Most jövök rá arra, hogy mennyire hiányzott ez, és hogy tulajdonképpen mennyire jó, ha van valaki, aki néha megsimogat, vagy lehajol, hogy megcsókoljon.
- Nem tudom, hogy hogyan máshogy lehetne csinálni - habogom - és azt mondják, hogy 20 éves korára derül ki, hogy egy gyereket jól neveltünk-e, szóval ha elrontom, mire rájövök már úgyis késő lesz. Majd ráfogom az apjára, vagyis arra, hogy lelépett.
- Szerintem erre nem lesz szükség, mert Cara fantasztikus kislány, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen fantasztikus anyukája van - simogatja az ujjaival az arcom, mire legszívesebben lehunynám a szemeim és dorombolnék, mint egy macska.
- Kétségtelenül - értek egyet huncut mosolyt erőltetve az arcomra, mert egyébként bambán bámulnám azon tűnődve, hogy mikor, és hogyan jutottunk ide, hiszen mindketten csak egymás barátai akartunk lenni, de ez azért annál mégiscsak sokkal jobb.
- Szóval, hányszor is hallgattad végig a lemezünket? - kanyarodik vissza az eredeti témához, ugyanakkor közben meg is teszi a mozdulatot, amire várok.
- Sokszor - ismerem be nevetve, és ekkor végre az enyémhez illeszti a száját. Már nem emlékszem, hogy a csókolózást vajon mindig ennyire fantasztikusnak éltem-e meg, vagy ez is valami olyasmi, amit ő hozott magával, mindenesetre a mennyekben érzem magam tőle. Mondhatná valaki, hogy kicsit korai a második randin annyi csókot váltani, amennyin mi már túl vagyunk, de igazság szerint talán ez egyáltalán nem a második randink, tekintve, hogy hány éjszakát töltöttünk el együtt a maihoz hasonlóan. Egyébként meg ne szóljon bele senki az életembe.
Az az érzés, hogy egy nő értéktelennek tartja magát biztos, hogy együtt jár az egyedülálló anyasággal, mert a világon olyan értéktelen lúzernek még senki nem érezte magát mint én akkor, amikor Finn lelépett, és egyedül maradtam terhesen. Persze azóta már rájöttem, hogy nem értéktelen vagyok, hanem a világ királynője egy tökéletes gyerekkel, de azért néha még mindig megtalál ez az érzés, amit egyrészt bizonyára a férfiaktól való elzárkózásom is szült, meg az, hogy egy anya mindig azt hiszi, hogy rossz anya, akkor is, ha a szíve mélyén tudja, hogy igazából fantasztikus. Most a tumblr-n olvasott biztató gondolatok nélkül is annyira értékesnek érzem magam, mint egy gyémánt, és ehhez nem kell semmi más csak az, hogy valaki, aki tetszik nekem kívánatosnak találjon, hogy úgy fogja át a derekam, ahogy Louis teszi, hogy miközben megcsókol simogassa az arcom, a hajam, és összességében úgy tartson a karjai között, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, és ettől rettegne.
- Mennem kellene - mormolja kissé elhúzódva, engem pedig alig tart vissza valami attól, hogy a pólóját megragadva ne kezdjem el kérlelni, hogy még ne, pedig már nagyon késő van, és nagyon hiányzik Cara.
- Nekem is - húzódok kicsit hátrébb, hogy józanul tudjak gondolkodni - nem bírok itthon maradni Cara nélkül, átmegyek a szüleimhez.
- Elviszlek - ajánlja fel.
- Nem szükséges, tudok vezetni, nem ittam annyit, és nincs messze.
Bár az angol törvények némely pontban nagyon szigorúak a forgalmat és a vezetést illetően, érdekes, hogy az alkoholba nem kötnek bele addig, amíg valaki tudatánál van, és nem okoz balesetet. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy nem, mindenesetre most nem bánom, hogy 2 pohár bor után is gond nélkül beugorhatok a kocsimba, nem kapok büntetőpontokat, ha megfognak.
- Tudom, de elviszlek - fojtja belém a szót - nem szeretném, ha ilyen későn vezetnél.
- Miért, szerinted Carát ki fuvarozza, ha sötétedés után van programja? - kuncogok. - Nagyon jól vezetek, éppen miatta.
- És én nem is azért szeretnélek elvinni, mert azt feltételezem, hogy ez nem így van - neveti el magát valószínűleg amiatt, mert mindenre van válaszom, nem nagyon tud olyat mondani, amire ne tudnék rákontrázni - nem lehetne, hogy csak beülsz a kocsimba és megengeded, hogy elvigyelek? Mert így 15 perccel többet lehetek veled, és biztos lehetek abban, hogy rendben vagy.
- De, lehet - nyögöm ki döbbenten. Épp most gondoltam, hogy nem igazán tud olyat mondani, amire nincs válaszom, erre azonnal megcáfolt, mert most igenis csak csendben beleegyezek és engedelmeskedek, miközben jókedvűen nevetgél mögöttem.
- Nagyon béna randi volt? - kérdezem, amikor már az autójában fészkelődve próbálom becsatolni magam.
- Miről beszélsz már megint? - rázza hitetlenkedve a fejét.
- Csak válaszolj, béna volt?
- Nem, Townes, te jó ég! - nevet fel. - Nagyon jól éreztem magam.
- Tényleg? - vizsgálom az arcát szigorúan összevont szemöldökkel. - Mert megmondhatod ha nem, gondolom hogy nem ilyesmikhez vagy szokva, szóval tökre érthető, ez olyan otthonülős anyukás volt, elég gáz...
Még éppen csak elindultunk de máris lehúzódik, leállítja az autót, és olyan arccal fordul felém mintha nem tudná, hogy sírjon-e, vagy nevessen.
- Igazad van - bólint, és bár lélekben felkészítettem rá magam, sőt, én próbáltam már-már meggyőzni arról, hogy nem érezte jól magát, mégis azonnal kifut a lábamból minden erő és az arcomra fagy a mosolyom - tényleg nem ehhez vagyok szokva, ahhoz vagyok, hogy rendelek valami kaját és elhozza a futár, vagy hogy luxusszállodákban letelefonálok a recepcióra és azonnal rohannak vele, meg ahhoz, hogy valamiért velem mindig csak nyilvános helyen akarnak találkozni, és egészen véletlenül mindig címlapsztori lesz belőle. Ahhoz nem, hogy egy lány, akit nagyon kedvelek vacsorát főz nekem, beenged az otthonába, és izgatottságában ahelyett, hogy sírna vagy sikoltozna butaságokról csacsog. Az is elég szokatlan, hogy nem adtad el újságoknak a beszélgetéseinket, vagy hogy nem adtál azonnal interjút arról, milyen volt velem berúgni, együtt lakni néhány napig, és eddig arról sem jelent meg semmi, hogy mennyire csókolok jól vagy rosszul. Nagyon jól éreztem magam, pont azért, mert semmi extra különleges nem volt benne, mert tényleg úgy telt az egész, hogy még jobban megismertük egymást, és nem forgott semmi sem akörül, hogy én ki vagyok és mivel foglalkozom, úgyhogy légyszíves ne próbáld meg bemagyarázni se nekem, se magadnak, hogy nem volt jó.
- Egy egyszerű "De, Townes, minden teljesen oké volt"-tal is megelégedtem volna - pislogok nagyokat.
- Dehogy elégedtél volna meg - kacag fel vidáman - tovább folytattad volna a győzködést.
Válaszul féloldalas mosollyal a szám sarkában aprót bólintok, valószínűleg így lett volna, ha nem zúdítja rám mindezt.
- Úgy tűnt, hogy nem érzem jól magam? - fogja meg a kezem, ami megint egészen váratlanul ér. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, elfelejtettem, hogy milyen, amikor random megérintenek, de úgy tűnik, a testem még emlékszik rá, mert az ujjaim azonnal körbefonják az övéit.
- Nem, de túl udvarias vagy ahhoz, hogy kimutasd, ha valami nincs rendben.
- Nem mindig - nevetgél - de ne aggódj, minden a legnagyobb rendben volt, és nagyon szeretném rendszeressé tenni az ilyen estéket.
- Szerintem is jó lenne - bólintok aprót - mióta Cara megszületett nem kapcsoltam ki úgy, ahogy az elmúlt két alkalommal, amikor találkoztunk, bár már nagyon bűntudatom van.
- Nekem is - ért egyet velem aprót bólintva, és közben újra beindítja az autót - de azt mondják, hogy a szülőség nem jelenti azt, hogy minden mást fel kell adnunk.
A nyelvem hegyén van, hogy ő mégis feladott mindent, ami korábban sokat jelentett neki, de nem szólok semmit, mert nagyon is érthető, hogy ezt tette, Freddie-nek rá van most szüksége.
- Majd ha 20 évesek lesznek talán újra foglalkozhatunk magunkkal is - poénkodok, és közben észre sem veszem, hogy a kezét az enyémmel együtt helyezi a váltóra.
- Nem bírok ki még 17 évet koncertezés nélkül - nyüszíti.
- Ja tényleg, hogy te amúgy egy világhírű énekes vagy! Hallhatlak valamikor élőben énekelni, vagy esetleg jegyet kellene vennem?
- Most hogy így mondod, lehet, hogy a következő találkozásunkkor ezzel veszlek le a lábadról, bár inkább arra gondoltam, hogy elmehetnénk moziba, a srácainkkal együtt - kicsit megint megdöbbenek, de gyorsan leplezem azzal a boldog arckifejezéssel, ami automatikusan kiül a fejemre.
- Cara imádná!
- Akkor esetleg szerdán odamegyek a munkahelyedre és felveszlek titeket, együtt is ebédelhetnénk - pillant rám vezetés közben, és jót szórakozik azon, hogy egészen konkrétan az alsó ajkam harapdálva próbálom megfékezni az izgatottságom. Már látom magam előtt a kislányom boldogságtól sugárzó arcát, mert nem csak hogy együtt csinálunk majd valamit, de az új barátai is velünk tartanak.
- Nem nagyon értem a volt barátnőd - gondolkodok hangosan.
- Mire gondolsz?
- Arra, amiket mondtál róla, hogy már több randi is volt, amit kihagyott, meg ilyenek - magyarázom - csak mert egészen csodálatos vagy, és nem értem, hogy ezt hogy nem veszi észre, főleg úgy, hogy együtt volt veled.
- Townes, ugye tisztában vagy vele, hogy éppen vezetek? - kérdezi kissé fojtott hangon.
- Aha, képzeld, mert melletted ülök és van szemem - ráncolom a homlokom értetlenül.
- Akkor légyszi ne tegyél ilyen kijelentéseket, máskülönben minden sarkon meg kell állnunk.
- Miért? - folytatom az értetlenkedést.
- Mert te is egészen csodálatos vagy, és nem nagyon tudok nyugodtan vezetni, miközben ilyeneket beszélsz mellettem.
Automatikusan huncut mosolyra húzódik a szám, mire játékosan forgatni kezdi a szemét.
- Ha esetleg beszélsz vele mondd meg neki, hogy köszönöm - dőlök hátra.
- Mindenképp - rázza meg a fejét hitetlenkedve.
Talán a sötét, és a késői óra teszi, de amikor igazán kényelmes helyzetben kerülök és kinézek az ablakon többé nem érzek késztetést arra, hogy egyfolytában jártassam a szám, helyette csak nézelődök le-lecsukódó szemekkel és azon morfondírozok, hogy vajon csak képzelem-e, vagy tényleg simogatja a kezem? Meg egyébként is, mikor lettem újra 16-17 éves?
- Townes? - valószínűleg már sokadjára szólít meg, mire hajlandó vagyok kinyitni a szemeim és magamhoz térni. Az utcai lámpák gyér fényében látom az autó ablakain keresztül a szüleim házát, a házat, ahol felnőttem, de jobban érdekel az a szép, kedves arc, ami felébresztett a szunyókálásomból.
- Mennem kellene, ugye? - dünnyögöm álmosan.
- Akár maradhatsz is, ha szeretnél - simogatja meg az arcom a szemöldököm körül.
- Látnom kell Carát - veszek erőt magamon is nyújtózkodva felülök a szétcsúszott pozíciómból.
- Elkísérlek az ajtóig - oldja ki a biztonsági övét, és kipattan, mielőtt azt mondhatnám, hogy nem szükséges.
Amikor megállunk az ajtó előtt tényleg az az érzésem van, mintha visszarepültem volna kb 5 évet az időben, csak most teljesen tiszta a fejem, nem alkoholgőzös, és egy sokkal rendesebb pasi áll velem szemben, mint akkor.
- Tényleg nagyon jól éreztem magam - szólal meg, és bár suttog, a csendben így is egész hangosnak tűnik.
- Én is - bólintok aprót - tudsz valamit, Tomlinson.
- Valóban - bólint nevetve, aztán lehajol, és a számra tapasztja a száját, megint olyan váratlanul, mint először.
Kezdek hozzászokni, ahhoz is, hogy megint van valaki, aki megcsókol, és ahhoz is, hogy ilyenkor egy pillanat alatt elhallgat minden a fejemben.
Nem akarnék újra 16 éves lenni, mert most minden sokkal jobb. A borostái kellemesen sercegnek a tenyereim alatt, amikor az arcára helyezem őket, hogy azokon végigsimítva végül a nyaka köré fonjam a karjaim és a tarkójánál húzódó dús tincsekbe túrjak. Nem kell énekelnie ahhoz, hogy levegyen a lábamról, mert már rég megtette. Kedvem lenne beleolvadni a karjaiba, az illatába, és abba a kellemes melegbe, ami összegyűlik kettőnk között, és ami miatt már nem is érzem olyan csípősen hidegnek az éjszakai angol levegőt.
- Jó éjszakát, Townes! - helyezi vissza még egy pillanatra az ajkait a számra, miután nehézkesen elválunk egymástól, és az időközben lecsúszott táskámat visszaigazítja a vállamra.
- Jó éjt - suttogom kifulladva, és teszek egy lépést hátra, majd kutatni kezdek a kulcsaim után.
Nem megy el addig, amíg be nem lépek a házba, és ezután is csak azt követően, hogy amikor megfordulok, hogy becsukjam, és bezárjam magam után az ajtót integetek neki.
Furcsa az a csend és sötétség, ami ezután rám telepedik, mintha egy pillanatra kikapcsolna a világ és egyedül maradnék a gondolataimmal.
Amikor megígértem Carának, hogy igyekezni fogok találni neki egy apukát nem is tudom, hogy mi járt a fejemben, de erre nem számítottam. Azt hittem, hogy randizok majd néhány férfival, aztán ha egyik se nyeri el a tetszésem inkább felhagyok az egésszel, vagy pedig ha elnyeri, akkor nem tudom... Mindenre számítottam csak arra nem, hogy hirtelen megint 360 fokos fordulatot vesz az életem és minden ami eddig hiányzott belőle fokozatosan újra a nyakamba zúdul, és nem tudom, hogy ezt hogy lehetne összehozni azzal, hogy nekem már itt van Cara, sőt, itt nem egyedül Cara van, hanem Freddie is, aki lehet, hogy marhára nem szeretne egy új anyukát sem most, sem máskor.
- Te vagy az, Kicsim? - úgy rezzenek össze anya hangjára, mint egy rémült nyúl, a következő pillanatban pedig elvakít a telefonján beállított zseblámpa.
- Légyszi ne próbálj megvakítani - emelem az arcom elé a kezeim.
- Mit csinálsz itt ilyen későn? - fordítja el a fényt rólam, és közelebb lép.
- Nagyon hiányzik Cara - rúgom le a cipőm - látnom kell.
- Minden rendben van vele, Townes - ráncolja a homlokát - mi történt?
- Semmi, csak... Csak ez már a harmadik hétvége volt, amikor lepasszoltam, a második Lou miatt és én... Én nem tudom, hogy hogy mondhatnám el neki, vagy hogy lehetne ezt az egészet bármikor is összehozni.
- Mit, Szívem? - néz rám olyan arccal, mintha azért aggódna, mert megőrültem. - Mi lenne, ha most csinálnék egy teát, és elmondanád, hogy mivel zaklattad fel magad?
- Nem vagyok zaklatott - rázom a fejem, pedig igaza van, ahogy megint egyedül maradtam a gondolataim őrült fordulatot vettek.
- Akkor csak mondd el, hogy milyen volt a randi, ugye jól sikerült?
- Jól - eresztek le kissé, és szófogadóan lépdelek utána, amikor feloltja a villanyt a konyhában - megcsókolt.
- Tudom - próbál nem mosolyogni, de én átlátok rajta, látom a szája sarkában megbúvó mindentudó, bölcs, és elégedett mosolyt - akkor amikor ott voltam, ugye?
Azzal a céllal nyitom ki a szám, hogy felháborodottan ráripakodjak és kérdőre vonjam, hogy ezt mégis honnan tudja, végül inkább mégis becsukom és aprót bólintok. Persze, hogy tudja, hiszen az anyám, hiszen én is mindent tudok Caráról egyetlen mozdulatból, mert ha valakinek 9 hónapon keresztül te vagy az otthona, és benned mozgolódik, akkor akarva akaratlanul is tudsz róla mindent, még azt is, amit nem mondana ki soha. Mindig tudott arról, ha valami gondom volt, már azelőtt tudott az életemben bekövetkezett változásokról, mielőtt elé állhattam volna, hogy beszámoljak róluk, és amikor közölni akartam velük, hogy terhes vagyok, befejezte a félbehagyott mondatom. Persze, hogy tudja, hogy 5 év után mikor csókolt meg újra egy férfi.
- Anya, mi lesz, ha belészeretek? - a kérdésem még őt is meglepi, mert egy pillanatra megáll a keze a levegőben, miközben épp a teafüvek között válogat.- Hogy lehet egyszerre fülig szerelmesnek lenni, és nevelni egy 4 éves gyereket, akinek valaki más az apja? Hogy lehet úgy csinálni, hogy még véletlenül se hanyagoljam el?
- Nem tudom, Townes - azért szeretem őt annyira, amennyire, mert mindig őszinte és egyenes volt velem, most viszont leblokkolok attól, amit mond - fogalmam sincs, hogy hogy lehet, Kicsim, de neked menni fog.
- Nem, mert már most is rosszul vagyok attól, hogy itt hagytam, képtelen vagyok elviselni annak a gondolatát, hogy gyakrabban csináljam ezt vele és azt érezze, hogy osztoznia kell rajtam. Nagyon élvezem Louis társaságát, még sosem találkoztam senki hozzá hasonlóval, de nem tudom, hogy jó ötlet volt-e belekeverednem ebbe, Cara még túl kicsi.
- Te pedig túl fiatal vagy - fordul felém, miután elindítja a vízmelegítőt - és rengeteg minden maradt ki az életedből pont azért, mert ennyire lelkiismeretesen és jól neveled a lányodat. Néha lazíthatsz is, Townes, elmehetsz szórakozni és lehetsz szerelmes, akkor is, ha ez bonyolult. Tudom, hogy Cara a mindened, pont úgy, ahogy nekem te voltál, és ti vagytok, de néha mindenki lehet önző, néha a sarokba állíthatod azt, hogy te már anyuka vagy, és lehetsz csak egy fiatal lány, függetlenül attól, hogy szerelmes vagy-e, vagy nem. Ettől nem leszel rossz anya, és nem fog kevésbé imádni a lányod. Megérdemled, hogy fiatal legyél, hogy szórakozz, és megtaláld az igaz szerelmet, a többi dolog pedig majd lesz valahogy. Tudod, a végén mindig minden rendbe jön.
- Nem tarthatnánk már ott? - gyűrögetem idegesen a szoknyám.
- Nem, mert teljesen jó ez így, ahogy van - tölt forró vizet egy bögrébe, és a teafüvekkel együtt elém tolja. - Olyan aranyos ez a fiú, Townes! - kezd bele megint abba, amit minden alkalommal végighallgatok, most viszont csak nagyot sóhajtva bólintok.
- Carával minden rendben volt? Nem hiányoztam neki?
- Dehogynem hiányoztál - válaszol, ezzel az egekbe küldve a vérnyomásom - de tudta, hogy reggelre itt leszel, és nagyon jól érezte magát. Apáddal segítettek vacsorát főzni, utána pedig együtt játszottak, és rengeteget mesélt ám Louisról meg a kisfiáról, ahogy rólad is. Azt mondta, hogy az óvodában senki másnak sincs olyan szép anyukája, mint neki.
Azonnal elöntik a könnyek a szemem. Sosem voltam egy sírós lány, inkább az a fajta, akit ha felhúztak vagy megbántottak kidühöngte magát, aztán jól volt, de ha Caráról van szó bármikor, bármin képes vagyok elsírni magam, mert még én sem hiszem el, hogy lehetséges az, hogy nekem ilyen tökéletes, fantasztikus gyerekem legyen.
- És ti mit csináltatok? - ránt vissza a valóságba a kérdezősködésével. 
- Semmi különöset - vonom meg a vállam - vacsoráztunk, és sokat beszélgettünk, aggódtam is, hogy unalmas volt és nem érezte jól magát, de megnyugtatott.
Szavakkal kifejezhetetlen, hogy milyen arcot vág erre anya. Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy összeeresztem Camillával csak hogy lássam, hogy milyenek lennének együtt.
- Mikor találkoztok legközelebb?
- Szerdán - kortyolok bele a teámba - de az nem randi lesz, csak elvisszük a gyerekeket moziba.
- Szóval nem randi - dől hátra elégedetten, karba tett kezekkel.
- Anya!
- Jól van, jól van már, felébresztesz mindenkit - csitítgat. - Azért légy óvatos, nem miatta, hanem amiatt, ami körbeveszi.
- Az vagyok - motyogom.
Feltesz még néhány kérdést, de egyre türelmetlenebbül ülök a helyemen, mert már tényleg borzasztóan szeretnék felmenni a lányomhoz, és fáradt is vagyok, de nem akarom őt lerázni. Nagy kortyokban húzom le a maradék teám, és többször is megjegyzem, hogy álmos vagyok, mire megegyezünk abban, hogy majd reggel folytatjuk a beszélgetést. Igyekszem nem rohanni a lépcsőn, hogy ne legyek hangos, de ez most nagyon nehéz, mert már körülbelül remegek a lányom után, és kis híján megint elbőgöm magam, amikor megpillantom a kis testét a régi ágyamban, ahogy a takarók és párnák között szinte elveszve halkan szuszog. Legszívesebben rávetném magam, de nem akarom felébreszteni, úgyhogy csak halkan leteszem a cuccaim a régi íróasztalomra, ledobom a dzsekim, kibújok a felesleges ruhadarabjaimból, és  a sötétben előhalászok a szekrényből egy bő pólót. Csak akkor nyugszom meg, amikor óvatosan megemelem a takarót és becsúszok az én kis apróságom mellé.
- Mami? - emeli meg a fejét, és a szemeit résnyire nyitva néz szét a szobában.
- Én vagyok - helyezkedek el, és megsimogatom az arcát, majd amikor a fejét megnyugodva visszaejti a párnára közelebb húzom magamhoz.
Tényleg kezdem minden gyereknevelési elvemet, és a saját magam számára hozott szabályokat feladni, ha nem így lenne, akkor most a vendégszobában feküdnék le, vagy inkább otthon.
Az utóbbi 4 évben mindent úgy csináltam, mintha bármelyik percben beléphetne az életünkbe egy férfi, most pedig, amikor itt van, egyszerűen nem tudom, hogy mi lenne a helyes. 

2018. március 24., szombat

15. rész


Louis Tomlinson

Rettenetesen ideges vagyok, pedig ez a randi sokkal testhezállóbb számomra, mint az előző volt, mégsem tudok nyugodt maradni, mert úgy érzem, elrontottam az első csókunkat. Letámadtam, mint egy idióta, nem gondoltam át, nem gondoltam bele abba, hogy vajon ő akarja-e, nem kértem az engedélyét, semmit, csak mint egy igazán bunkó gyökér rávetettem magam, az egyetlen szerencsém az, hogy Townes a lehető legőszintébb nő, akit valaha is az utamba sodort az élet, rezzenéstelen arccal a tudtomra hozta volna a véleményét, és kivágott volna az otthonából, ha ő nem akarta volna, hogy megtörténjen.
Az ijeszt meg, hogy mennyire közel kerültem ahhoz, hogy amilyen váratlanul elindult ez köztünk olyan váratlanul véget is érjen, és hogy mennyire félek attól, hogy ez esetleg bekövetkezik. Nagyon tetszik nekem ez a lány, és nagyon szeretném, ha nem egy ilyen hülyeséggel rontanám el, hogy lehessen valami komolyabb közöttünk.
Ezúttal nem csípem ki magam annyira mint legutóbb, mert nem megyünk sehová, Ms. Makacs ugyanis elrendelte, hogy ezt a randit ő szervezi, és minden úgy lesz, ahogy ő mondja, pedig szeretném elbűvölni, elkápráztatni, de talán ezekért jobb is, hogy nem hagyja magát. Ezért a nőért küzdenem kell, ha vele akarok lenni, de nem olyan reménytelenül, mint az elmúlt hónapokban Eleanorért, aki egyébként meglepően gyorsan feledésbe merült számomra, holott évekig keseregtem utána. Addig, amíg rá nem jöttem, hogy van jobb is, sokkal, de sokkal jobb.
És ez a sokkal jobb lány olyan gyönyörű, hogy eldobom az agyam, amikor ajtót nyit előttem. Amikor abban a ruhában láttam azt hittem hogy megőrülök, ha nem lehet az enyém, és most is pont ugyanezt érzem, még erősebben, mint akkor, mert most nem bizonytalanul feszeng előttem, hanem kényelmesen érzi magát a ruháiban, az ujjatlan felsőjében és a combközépig erő, a szélén csipkézett rózsaszín szoknyájában, amit egy vékony kis öv szorít a darázsderekára. Fantasztikusan csinos, és elmondhatatlanul gyönyörű, főleg amikor felderül az arca a látványomra és szélesen mosolyogni kezd, miközben szinte vibrál az izgatott idegességtől, amit a jelenlétem vált ki belőle. Napokig éltünk együtt anélkül, hogy ilyen reakciókat mutattunk volna egymás irányába, erre tessék, most alig bírom ki, hogy ne vessem rá magam, de nagyon rég éreztem már ilyet, úgyhogy ez határozottan pozitív, az meg főleg, hogy Townes nem csak gyönyörű, hanem a lakásából olyan jó illatok áradnak kifelé, amiktől összefut a nyál a számban.
- Szia! - megint úgy pörög, mint a múltkor, ideges, és tombolnak benne az energiák, amik borzasztó aranyossá teszik. Kész katasztrófa volt, amit a legutóbbi randink legelején művelt, a múltkori incidenst követően pedig szintén teljesen megkattant, mert az anyukája azt hiszem, azonnal levágta, hogy történt valami köztünk, Townes pedig úgy tűnik, nem bírja, ha kínos helyzetbe hozzák, vagy nem tud kezelni valamint. De aranyos, nagyon.
Ellenben én nem vagyok az, egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, ahogy ott állok előtte egy üveg bort és egy kis csokor virágot szorongatva. Nagyon rég nem randiztam olyan lánnyal, akit nem ismerek valahonnan már korábbról, olyannal pedig főleg nem, akinek semmi köze az életformámhoz, és határozottan soha nem randiztam valakivel, akinek már van egy csodás kislánya, éppen ezért vagyok annyira ideges, hogy még a tenyerem is izzad. A múltkori csodásan sikerült, sokkal jobban, mint azt reméltem, mégis idegesebb vagyok most, és azt sem tudom, hogyan illene köszönnöm neki, hogy egyáltalán szóba hozzam-e a csókot.
Soha nem voltam ilyen beszari alak, soha, mindig kimondtam amit gondolok, mindig azt csináltam, amit csinálni akartam, erre most itt tátogok egy csaj előtt, mint valami fuldokló harcsa, és képtelen vagyok egy értelmes mondat kinyögésére.
- Gyere be - ragadja meg a kezem, és kedvesen, de kapkodva húz be maga után - még nem vagyok teljesen kész, kicsit mintha korábban jöttél volna, nem? Persze ez egyáltalán nem baj, de az is lehet, hogy csak én néztem el az időt - hadarja, és a kezemet elengedve becsapja az ajtót. - Ugye nem baj, ha várnod kell még egy egészen picit? Ettél már empanadat? Legutóbb beszélgettünk Argentínáról és gondoltam készítek, Carával imádjuk a különleges ételeket, remélem te is szereted őket, elvégre olyan sok helyen jártál...
Annyi mindent zúdít rám, hogy mint az első józan találkozásunkat követően amikor hazahoztam, és a kocsiban végig be nem állt a szája, most is csak nézek rá nagy szemekkel és próbálok hozzászokni az energiáihoz, megérteni, hogy éppen miről hadovál. Már akkor is rettentően bájosnak találtam, és nagyon emlékeztetett önmagamra, most meg csak nézek rá mosolyogva és miközben mindenféle ételekről meg a főzésről karattyol elkapom a kezét, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és mert a kezdeti sokk után végre visszatér a bátorságom.
- Ne aggódj, tudok várni - mosolygok rá, amikor döbbenetében elhallgat egy pillanatra - nagyon csinos vagy.
Hozzátenném, hogy megint, vagy talán még mindig, mert eddig akárhányszor láttam mindig gyönyörű volt, valamiért mégis inkább csendben maradok, és helyette óvatosan a kezébe nyomom a néhány szál virágból álló kis csokrot. Townes nem tűnik olyan lánynak, akit levenne a lábáról egy óriási rózsacsokor, vagy bármi ilyesmi, az viszont nagyon udvariatlan lenne tőlem, ha üres kézzel állítanék be. A rengeteg dolog közül, amit anyától tanultam az évek során, amit a legjobban megjegyeztem az az, hogy hogyan kell bánni a nőkkel. Más férfiaknak ez nehéz, mert a nők szeszélyesnek tűnhetnek, hajlamosak hisztizni, apróságokon kiakadni, nekem viszont 5 húgom van, és számomra mindig is kétségtelen volt, hogy a nőknél csodásabb teremtményeket Isten aligha alkotott.
- Köszönöm - a döbbent arckifejezését egy kis mosoly váltja fel, miközben az ujjaival végigsimít a tulipánok szirmain, és hálával a szemében elfordul, hogy a konyhából elővarázsoljon egy vázát, és a megterített asztal közepére helyezett kis díszt lecserélje rá.
Ez a nő igazán készült erre a randira, főzött, szebben megterítette az asztalt, mint amire bármelyik étteremben képesek lennének, a helyes kis otthona szinte csillog a tisztaságtól, én meg csak elvittem őt valahová, amiért mindössze egyszer felemeltem a telefonom, és előtte megtankoltam a kocsit.
- Tudok segíteni valamiben? - szimatolok a levegőbe és követem őt az apró kis konyhába, ahol egy edényben már valami különleges húsos-zöldséges étel gőzölög, a sütőben pedig mintha kis piték sülnének.
- Nem kell, köszi, boldogulok - kapja fel a kesztyűket, amikkel végül benyúl a sütőbe, és kiemeli a pirosra sült, forró, duci tésztákat. Tudja ám, hogy mitől döglik a légy, és hogy a férfi szívhez vezet egyfajta út a gyomron át is, mert a számban azonnal beindul a nyáltermelés, attól meg aztán tényleg kikészülök, hogy milyen házias, hogy tökéletes anyuka, aki főz, mos, takarít, és nagy valószínűséggel épít, szerel, villanykörtét cserél, füvet nyír. Mindig is ilyen nőre vágytam, nem azokra az életképtelen csinibabákra, akik körbevettek, nekem egy ilyen talpraesett, okos, nagyszájú lányra van szükségem, aki ideges lesz a jelenlétemben, és néha badarságokat beszél.
- Mi újság a kedvenc kisfiúmmal? - érdeklődik, miközben a nagy sütőkesztyűben két ujjal megfogva beledobálja a forró pitéket egy tálba. Szívmelengető, hogy rendszeresen így emlegeti Freddie-t.
- Ma este Harry vigyáz rá - mosolyodok el - a húgom, Lottie hazament a többiekhez a barátjával, és rajta kívül egyelőre csak Hazra merem rábízni a kiskrapekot, ő biztos, hogy nem kínálja meg sörrel.
Nevetni kezd, és észreveszem, hogy a szemöldökei egészen íves pozíciót vesznek fel, ez teszi olyan igazán derűssé az arcát.
- Gondolod, hogy Liam és Niall ezt tenné?
- Liam nem - hümmögök - tekintve, hogy Bear már 2 éves, és még épségben van, bár mondjuk ennek az is lehet az oka, hogy Cheryl elég jó anyuka, de Niall biztosan, és mellé még egész este golfot is nézetne vele!
- Szörnyű - ért velem egyet, de a hangja közben édesen gúnyos.
- És az én kedvenc kislányom merre van? - érdeklődök, és közben mint egy hűséges kiskutya, követem őt az asztalhoz, aminek a közepére leteszi a pitékkel megpakolt tányért, majd amikor megfordul, hogy érte menjen a másik edényért a mellkasomba ütközik.
- Anyáéknál van - válaszolja némi zavart pislogást követően, és óvatosan kikerül. Mi lenne, ha megint megcsókolnám? Vagy már késő, és akkor kellett volna, amikor megérkeztem? Erről mindenképp beszélnem kell vele, tudnom kell, hogy mennyire csesztem el, és tudnia kell, hogy nem így akartam.
- Ha nem lesz túl késő akkor azt hiszem, utána megyek én is, mert mostanában sokkal gyakrabban passzoltam le, mint eddig bármikor, és nekem kezd bűntudatom lenni, neki pedig kezd feltűnni, úgyhogy valami magyarázatot kell találnom rá. 
Mielőtt megtehetné felkapom a nehéz edényt és a helyére viszem, közben a gyomrom már dühösen követelőzik, de igyekszem nem tudomást venni róla. Fogalmam sincs, hogy mikor ettem utoljára igazán jó házi kosztot, olyat, amit nem én gányoltam össze, talán akkor, amikor Anne legutóbb meglátogatta Harry-t, és a fia mellett rám is gondolt. Ő és anya nagyon jó barátnők voltak, pont olyanok, mint én és Haz, és a bandán belül a szüleink amúgy is mindig mindannyiunk gondját viselték, de amióta anya meghalt Anne kötelességének érzi, hogy valahogy gondoskodjon rólunk, rendszeresen meglátogatja otthon a húgaim, sokat beszélget velük, és én is tudom, hogy bármikor számíthatok rá.
Sajnálom a fiam, mert többek között az otthon készült igazán finom étel élményét sem túlságosan tudom megadni neki, nem mintha egyébként tőzsgyökeres Los Angeles-i révén annyira része lett volna abban, amiben nekem volt kölyökkoromban, de azért mégis. Mi, angolok sem szeretünk túlzottan főzni, na de az amerikaiakhoz képest valóságos konyhatündérek vagyunk, én meg aztán főleg, mert Freddie miatt nagyon próbálkozok.
- Hahó - lengeti meg előtte az egyik kezét, melynek köszönhetően észreveszem, hogy a kerek, csinos kis körmeit hasonló színűre lakkozta, mint a szoknyája. Én már csak ilyen figyelmes vagyok - Föld hívja Louis-t, nem szeretnél leülni? - poénkodik és mosolyog, de a tekintete ideges, a hülye elkalandozásaim miatt talán azt hiszi, hogy untat, vagy valami ehhez hasonló, ami egyáltalán nem igaz.
- De, de bocsi, csak erről a sok finomságról eszembe jutott anya - eszem ágában sincs elkeseríteni, jelen pillanatban én sem vagyok szomorú, éppen ezért mosolygok, amikor leülök, de ő mintha néhány pillanatig magába szállna - Hé, nincs semmi baj - fogom meg a kezét, és egészen óvatosan megsimogatom.
- Bocsi, erre nem is gondoltam - nyel nagyot, és idegesen jártatja a tekintetét az asztalon.
- Mire? Townes, elmondani nem tudom, mennyire örülök, hogy te főztél, bolondulok a házi ételekért - megsimogatom a hasam és úgy nézem az ételeket, mintha bármelyik pillanatban rájuk vethetném magam. Végre visszatér az arcára a mosolya, és felém tolja a gőzölgő kis pitéket.
- Ez az empanada - halász ki magának is egyet, amit végül sziszegve a tányérjára dob - nem tudom, mi lenne a jobb, ha korábban csinálom és kihűl, mire ideérsz, vagy az, hogy megéget, olyan forró.
- Nekem ez másodlagos - udvariasságból késsel és villával ugrok neki, egy másik alkalommal viszont egyszerűen csak a számba tuszkolnám az egészet. Nagyra nyílnak a szemeim, amikor beleszúrom a villám, és puha, húsos töltelékkel találkozok. Legszívesebben azonnal betolnám, de a villámra tűzött egyetlen falat vészesebben gőzölög, mint bármi más az asztalon.
- Gyakran főzöl? - érdeklődök, amíg lelkesen fújkálom az ételt.
- Viszonylag - vonja meg a vállát - nem szeretném, hogy Cara chipsen, vagy utcai halon és krumplin éljen, szóval mindig igyekszem összedobni valamit vacsorára, és szerencsére örökölte az imádatom az egzotikus ételek iránt, úgyhogy legalább kipróbálhatom a recepteket. Szeretjük a hasunkat - mosolyog édesen, én meg mit sem imádok jobban, mint azt, hogy nem salátát bökdös mellettem, hanem velem egyszerre kóstolja meg az empanadat.
Majdnem lefordulok a székről az ízlelőbimbóimat elárasztó boldogságtól, és azt hiszem, percekig nem csinálok mást, csak csukott szemekkel nyöszörgök.
- Ez finomabb mint bármi, amit valaha ettem - vetem rá magam azonnal a többire, és billentek még kettőt a tányéromra. - Fantasztikus vagy, Townes, de komolyan!
- Ízlik? - fürkészi lelkesen az arcom, én meg csak arra vagyok képes, hogy nagyokat bólogassak. - Annyira izgultam, borzasztóan féltem hogy elrontom, vagy nem fog ízleni, mert nem is szereted az ilyesmit.
- Mindent szeretek, ami finom - próbálok kulturált maradni, és nem lapátolni magamba az ételt.
- Szerinted ízlene Freddie-nek is? Csomagolok neki! - lelkesedik, és felpattanna, de reflexből a keze után nyúlok és visszahúzom.
- Imádni fogja, de most maradj inkább itt - lassan visszaereszkedik a helyére, és derűs arccal fog hozzá a saját adagjához. Legutóbb folyton beszélgettünk valamiről evés közben, most viszont percekig csend van, amit csak a tányérokon súrlódó evőeszközök csilingelés szakít meg, de ez a legkevésbé sem zavaró.
- Mikor szeretnéd, hogy feleségül vegyelek? - dőlök hátra nagy sóhajjal az utolsó falat után, és kajakómás, elégedett tekintettel sóhajtok egyet.
- Erre térjünk vissza máskor - nevetgél - nem kérsz többet? Mert akkor elpakolok.
Megint felpattanna és elrohanna, mintha egyszerűen képtelen lenne a saját házában nyugton maradni mellettem.
- Nem lehetne később? - meresztek rá kiskutya szemeket. - Igyuk meg előbb azt a bort, amit hoztam. 
Néhány másodpercnyi gondolkodás után bólint, és azért pattan fel, hogy hozzon nyitót a borhoz, ekkor azonban én is felállok, és utána sétálok. Idegesen kutat az egyik fiókban, látszólag azért, hogy húzza az időt, mert a nyitó már a pulton van.
- Townes? - kicsit megugrik, amikor megszólítom. - Miért vagy ilyen ideges?
- Nem vagyok - rázza a fejét kapkodva, majd megpróbál elslisszolni mellettem, de én gyorsabb és figyelmesebb vagyok, úgyhogy a dereka köré fonom az egyik karom, és megállítom.
- De igen - a tekintetem az arcán jártatom, majd hirtelen gondolok egyet és felemelem azt a kezem, amivel nem a derekát ölelem át, és az arcán végigsimítva a füle mögé tűrök egy tincset. Próbál úgy tenni, mintha nem lenne igazam, de közben másfelé néz, és megváltozik a légzése.
Egy kézzel megfogom a bort és a bontót, a másikkal a kezét, és magammal húzom a kanapéhoz.
- Nem hoztam poharakat - olyan gyorsan engedni el a kezem és szalad el, hogy nincs időm reagálni, de mentségére szóljon, csak néhány másodpercig van távol, nem húzza az időt, és utána a két talpas pohárral a kezében leül mellém, nem az ülőalkalmatosság másik felébe, vagy az egyik fotelba, hanem közvetlenül mellém, úgy, hogy a lábai az enyémekhez súrlódnak.
- Bocsánatot kell kérnem - fogok bele, miután töltök mindkettőnknek, és kényelmesen elhelyezkedek. Ha lehetne, bekapcsolnám a falra szerelt tévét háttérzajként, hogy olyan legyen a hangulat, mint amikor éjszakánként csak úgy beszélgettünk, és nem érezte magát kellemetlenül a közelemben.
- Miért? - lötyögteti a vörös folyadékot a poharában.
- A múltkori miatt - dünnyögöm nehézkesen - nem úgy akartam, ahogy történt, ne haragudj, eszem ágában se volt, hogy csak úgy letámadjalak, egyszerűen elszállt az agyam.
Olyan az arca, mintha mindenre számított volna, csak arra nem, hogy ezt hozom szóba, egy pillanattal később pedig lehajtja a fejét, mintha elszégyellné magát.
- És te úgy gondolod, hogy ezért bocsánatot kell kérned?
- Meg sem kérdeztem, hogy te mit szeretnél, és nagyon rosszul is kijöhettem volna ebből a dologból, úgyhogy igen, úgy érzem - válaszolok teljesen őszintén, és legalább ennyire őszintén meglepődök, amikor meglátom a szája szélén bújkáló mosolyt.
- Nem haragudtam, ha nem tűnt volna fel.
- De, de igen - hümmögök, visszagondolva arra, hogy milyen meglepetten, mégis mohón viszonozta a csókom - csak azt akarom mondani, hogy nem volt túl meghitt első csók, és ezt sajnálom, mert jobbat érdemelsz.
- Tuti, hogy te nem vagy igazi - rázza a fejét magában motyogva, hitetlenkedve - szeretnéd ha meg nem történtté tennénk? Könnyen elfelejtek dolgokat, az meg király lenne, ha te is elfelejtenéd azt a borzasztó göncöt. 
- Sajnos ez nem fog menni - rázom a fejem hümmögve - az a kép beleégett a tudatomba.
- Bunkó - prüszköl aranyosan, miközben belekortyol a borba, és felmutatja a középső ujját. Ezt a jelzést én is előszeretettel alkalmazom.
- Nem tehetek róla - vonom meg a vállam, és én is iszok egy kortyot, csakhogy majdnem kiköpöm, amikor újra megszólal, és flörtöl velem.
- Ha már elfelejteni nem tudjuk, kárpótolhatnál - dől hátra, és felteszi a lábát a dohányzóasztalra. Gondolom, hogy ilyesmit Cara jelenlétében nem csinál, úgyhogy jó látni, hogy kezdi elengedni magát mellettem.
De ezt elkiabálom, mert amikor nem válaszolok azonnal megint felpattan, és visszatér az idegesen hadarós, hablatyolós stílusához, bort zúdít a poharába és valami fagyiról beszél, ami a fagyasztóban van, és desszertnek vette, de teljesen elfeledkezett róla.
Nem tehetek róla, de kitör belőlem a nevetés, viszont mielőtt elindulhatna, hogy nyakig belemásszon a fagyasztóba megállítom, ami úgy sikerül, hogy a keze után kapok, amikor nagy hévvel elindul a konyha felé, ezáltal pedig kissé megbotlik, elveszíti az egyensúlyát, és mindketten a kanapéra zuhanunk, csak ő az ölembe.
- Ha nem hagyod abba ezt a kapkodást és karattyolást kénytelen leszek megismételni a múltkorit - nyögöm ki nevetve.
- Igen? - pislog döbbenten, és megpróbál lecsúszni mellém, amit engedek is neki, de azt már nem, hogy méternyi távolságokra elhúzódjon.
- Mindig ilyen ideges vagy, ha valaki szeretne megcsókolni? - vonom fel a szemöldököm.
- Rendszerint - vágja rá - de lehet csak az a baj, hogy évek óta senki sem merte ezt a lépést megtenni egy enyhén bunkó popsztárocska kivételével.
Townest nem csókolta meg senki Cara születése óta. Senki, kivéve én, és én így elcsesztem.
- És talán az is közrejátszik, hogy ha nem lenne Cara, már rég olyan lennék, mint a rajongóid - teszi hozzá.
- Ez most egy negatív hasonlat akart lenni? Csak mert a rajongóim elmondhatatlanul fantasztikusak.
- Bocsi - motyogja, viszont én már azon gondolkozok, amit mondott, hogy Cara tartja vissza, de nem tudom, hogy mitől. Minél tovább nézem az arcát annál inkább megvilágosodik bennem az a gondolat, hogy ő tulajdonképpen rettentően fél tőlem, és ettől a helyzettől, mert hiába lettünk először barátok, és hiába ő a leglazább csaj a környezetemben, egyszer nagyon elbánt vele valaki, aminek a jóvátétele talán az én feladatom lenne. Csakhogy én is rettegek tőle, mert velem is csúnyán elbántak már, mert én is egyedül nevelem a gyerekem, mert nekem már az anyukám sincs itt, hogy segítsen, mert minél több időt töltünk együtt annál inkább rájövök arra, hogy ő az, akire szükségem van, emiatt pedig legszívesebben átugranék úgy kb öt évet az életemben addig, amíg már minden rendben van, és egy nagy, boldog család részei vagyunk. Mivel erre nincs lehetőség, marad az, hogy küzdenünk kell.
- Örülök, hogy hosszú idő óta én lehetek akkor az első - a kezem az arcára csúsztatom és megsimogatom a puha bőrét. A múltkori talán azért volt jó, mert nem hagytam időt a gondolkodásra se magamnak, se neki, most viszont van ideje rá, hogy ideges legyen.
- Nem mondtam el Carának, hogy veled randizok - mondja halkan, lesütött szempillákkal, és a hangja is megremeg - mert nem tudom, hogy ha nem jól sül el ez az egész, akkor hogyan közölhetném vele.
- Megértem - közelebb húzódok, az orrom megböki az övét, mire elakad a lélegzete, a két saját fülemmel hallom - ne is tegyél velem kivételt.
- Már kivételt tettem - néz a szemembe. Nem kérdezem meg, hogy mire gondol, egy halvány sejtésen van, de nem akarom boncolgatni a témát, legalább néhány percre szeretnék elfeledkezni arról, hogy mindkettőnk döntéseit olyan kis apróságok befolyásolják, akikért mindent képesek lennénk eldobni, ha úgy van.
- Townes? - döntöm a homlokom az övének, ekkor azonban lehunyja a szemeit és érzem, hogy a hasamnál az egyik kis keze marokra fogja a pólóm, és közelebb húz magához. Talán ez elég nyilvánvaló jelzés.
Most nem rontok rá váratlanul, nem csak egyszerűen lekapom, mint valami bunkó kölyök, hanem lassan, és megfontoltan közelebb hajolok hozzá. Néhány másodpercig hallgatjuk egymás légzését alig milliméterekkel a szánk között, aztán bezárom ezt a távolságot, és abban a pillanatban mintha felrobbannék, vagy mintha valaki erősen mellbe taszítana.
A múltkori is jó volt, de ez jobb, mert nem rohanunk sehová, nem az van, hogy egyikünk sincs tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mit is művelünk, ez most lassú, és minden mozdulatot átgondolunk.
Az utóbbi minimum 4 évben egyfajta játékszere voltam annak a nőnek, aki nélkül azt hittem, hogy élni sem tudok, szakítottunk, összejöttünk, lefeküdtünk, aztán egy héttel később már mindketten valaki más ágyában voltunk, mígnem az egyik csaj közölte velem, hogy a gyerekem várja, és ez felborított mindent. Megpróbáltam vele lenni, elfelejteni Eleanor-t, megpróbáltam Freddie apja lenni, de akárhányszor füttyentett mindent eldobva rohantam hozzá, és ez azután is így volt, hogy Freddie hozzám került, mert annyira hülye voltam, hogy elmentem a randikra, amikre ő rendszeresen nem, elhittem a hülye hazugságait, a kifogásokat, és a hisztiket, közben ő talán jól szórakozott rajtam, de most már egye meg a fene ezt az egész zűrzavart, én kiszállok, abban a pillanatban kiszálltam, amikor megláttam, hogy Townes hogy bánik a fiammal, hogy milyen bájos, kedves, és megértő, hogy pont ugyanannyira szüksége van valakire, mint amennyire nekem szükségem van rá. Lehet, hogy én felrúgtam az életet, az elveit, a terveit, de ő felrúgja az ép eszem, a gondolkodásom, és a szívem.

2018. március 17., szombat

14.rész

Sziasztok! 
Hú, hát el sem hiszem, hogy végül megírtam ezt a részt! Valamiért egész héten nem volt hangulatom hozzá, tudtam, hogy nagyjából mit akarok, de folyamatosan halogattam, ma meg már volt egy olyan pillanatom is, amikor majdnem kiírtam, hogy ezt a hetet offolom, végül aztán délután nekiugrottam újra, és bár tökre nem az lett, amit akartam, azt hiszem, ennél elégedettebb nem nagyon lehetnék a történtek végső alakulásával. Nem lett egy kilométernyi hosszúságú, de remélem kivételesen nem bánjátok!
N.x 

 

 Townsend Campbell

Nagyon gyorsan vissza kell vennem magamból, és a tinilányos hülye érzéseimből, mégpedig minél hamarabb.
Ezt a felfedezést akkor teszem meg, amikor már ezredjére kapom rajta magam az elmúlt két napban, hogy a randinkra gondolva hülyén mosolygok magam elé, dúdolgatok, és a munkaidőm több mint felét azzal töltöm, hogy tőlem nem megszokott lelkesedéssel mesélem el a lehető legapróbb részletekbe menően a történteket Caminak.
Tulajdonképpen az egész világ tudja (megint), hogy mi ketten találkoztunk, és azt is, hogy együtt vacsoráztunk, képes  bizonyítékokat hozott le róla az egyik gusztustalan pletykalap, de furcsa mód most nem rohanták meg a munkahelyem és az otthonom újabb fotósok és pletykavadász újságírók, így lényegében hidegen hagy a dolog, az is, hogy mit gondolhatnak rólam az óvodában, és az is, hogy mindenhol máshol, elvégre ha a barátnője leszek nem menekülhetek a nyilvánosság elől.
És pontosan az ilyen gondolatok miatt kell sürgősen leállítanom magam.
Mindössze egyszer randiztunk, és én máris erről fantáziálok, már megint úgy viselkedek, mint a gimiben, és megint fenyeget annak a veszélye, hogy túl gyorsan beleszeretek valakibe, akit nem is ismerek igazán. Ismét tudatosítanom kell magamban, hogy ez már nem az a világ, és nem az az életmód, ahol megengedhetem magamnak, hogy rózsaszín köd boruljon a szemeim elé, hiszen én már anya vagyok, egy csodálatos kislány anyukája, és miatta nem hamarkodhatok el döntéseket, nem ugorhatok fejest akármibe.
Fejben nagyon könnyű ezt eldönteni, a valóságban viszont szörnyen nehéz kivitelezni, főleg úgy, hogy tegnap, a nehézkes ébredezésemet követően, mielőtt elmentem volna Caráért egy rövid sms fogadott Louis-tól, amiben újra megköszönte a randinkat és leírta, hogy mennyire jól érezte magát velem, azóta pedig már többször is beszéltünk, és minden egyes alkalommal mintha transzba esnék.
Sajnos világéletemben hajlamos voltam arra, hogy túl korán beleszeressek valakibe, a "nagyfiúba", aki gyerekkoromban a szomszédban lakott, és mindig visszaköszönt, amikor a kertben ücsörögve szenvtelenül rákiáltottam, a kedves kisfiúkba az oviban, majd alsó tagozatban, később mindenféle rocksztárokba, akik után bőghettem, karakterekbe a kedvenc  könyveimből, végül Finley O'Neillbe, aki egy életre elvette a kedvem a szerelemtől, miután lelécelt, legalábbis ezt hittem, de ez most erősen meginogni látszik. Életem egyetlen és igaz szerelme viszont egyértelműen a lányom, miatta fogok nem megőrülni újra, vagy legalábbis erősen próbálkozom.
Szeretek anya-lánya napokat tartani Carával, na nem mintha nem ebben a felállásban telne nagyjából minden napunk, de ilyenkor hagyom a főzést és a házimunkát a fenébe, és nem csinálok más, csak vele foglalkozok a délután folyamán, ilyenkor még azt is megengedem magunknak, hogy vacsorára pizzát vagy hamburgert rendeljünk. Cara imádja, és én is.
- Mit szeretnél ma csinálni, Kincsem? - érdeklődők miközben hazafelé tartunk. Bűntudatom van amiatt, mert "leráztam" így bármilyen kívánságát képes lennék teljesíteni, de szerencsére a gyermekem nem túl nagy igényű.
- Aludni - motyogja félálomban, mire kis híján felnevetek, mert nem pont erre a válaszra számítottam, még annak ellenére sem, hogy a napirendje fontos részét képezi a délutáni pihenő egészen kicsi kora óta. Más gyerekek lázadoznak ellene, az enyém viszont még a 2-3 éves kora között végbement hisztizős dackorszakában is elaludt, miközben szipogva azt motyogta, hogy ő márpedig már nagylány, és a nagylányok nem alszanak délután, pedig ez nem feltétlenül igaz, én legalábbis nagyon szívesen aludnék néhány órát, vagy legalább percet munka után. De végül is ma mi akadályozna meg benne?
- Jól hangzik - pillanatok rá mosolyogva a visszapillantóból. Annyira édes, ahogy a tornacipőbe bújtatott apró kis lábai elernyedve lógnak, miközben ragaszkodóan szorítja magához az egyik kedvenc kis plüss játékát. Nem tudom elhinni, hogy ilyen nagy lányom van, aki mégiscsak örökre az én apró, pici kisbabám.
Az összes cuccunkat magamra aggatva gyengéden kicsatolom őt az ülésből és a karjaimba veszem. Már egyáltalán nem olyan pehelykönnyű, mint amilyen az első 1-2 hónapban volt, de anya bírja, ez az egyik legfőbb jelmondatom.
Anya mindig, mindent bír, de most úgy dönt, hogy lefekszik a lánya mellé, és ő is alszik egy jót. Nem akarom túl sokat háborgatni, úgyhogy cuccostól-mindenestől felviszem a hálószobámba, ahol leteszem az ágyra, majd ledobálom a táskáinkat magamról és visszaszaladok bezárni az ajtót. Amikor másodjára tartok felfelé a lépcsőn elkezdek megszabadulni az alváshoz nagyon kényelmetlen ruhadarabjaimtól, kigombolom a szűk farmerem, lerúgom a zoknijaim, a melltartóm egy mozdulattal való kikapcsolása után kitépem a pólóm alól, és a zoknimmal, majd a nadrágommal együtt behajítom a szobám jobb sarkába. A lányomat rendre tanítom, pontosan azért, mert én egyébként szörnyen kupis vagyok, miatta viszont megemberelem magam és rendet tartok magam körül, mert csúnya lenne rászólni, hogy pakolja el maga után a játékait, vagy tegyen rendet a szobájában, miközben én nem csinálom ugyanezt, viszont most alszik, úgyhogy nem látja. Óvatosan leveszem a fejéről a vékony kis sapkáját, majd kibújtatom az édes, citromsárga kis kabátkából, és a hozzá tökéletesen illő tornacipőből. Imádom őt öltöztetni, ebből kifolyólag rengeteget vásárolok neki, de azt hiszem, ez minden anyukával így van a 21. században, mert gyönyörű, nagyon divatos ruhákat gyártanak a gyerekeknek, amire már az én időmben sem volt példa, nemhogy a nálam idősebb szülők esetében, úgyhogy amíg mondjuk én ronda kezeslábasokban, és melegítőszettekben pózolok a gyerekkori képeimen, Cara mindegyiken nagyon csinos, de az az igazság, hogy ő az én régi ruháimban is gyönyörű lenne, mert nem azért, hogy elfogult legyek, de nála gyönyörűbb kislányt még nem láttam.
Továbbra is tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy ha nem muszáj, nem alszunk együtt, de vannak kivételek, például ez a mostani eset, amikor épp anya-lánya napot tartunk.
Bebújok mellé és közelebb húzom magamhoz, a kis teste valahogy azonnal igazodik az enyémhez és hozzám simul, de már nem annyira, és nem olyan egyszerűen, mint amikor csak egy nyöszörgő kis gombóc volt. Nem azért nem alszok el azonnal, mert nem tudnék, hanem mert szándékosan ébren maradok, hogy nézzem, simogassam a békés, gyönyörű kis pofiját, és azon agyaljak, amin mindig, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a négy év, és bárcsak néha visszamehetnék a kezdetek kezdetéhez, ahhoz az utolsó néhány órához, amikor már semmi se volt jó, és alig vártam, hogy kint legyen. Most néha azt kívánom, bárcsak még mindig csak a saját bőrömön keresztül láthatnám a tappancsát és az ujjacskáit.
Remélem, hogy az életben legalább még egyszer átélhetem majd ezt a csodát, és azt is, hogy sokkal jobb, kevésbé aggasztó körülmények között, mint Carával.
A fáradtság végül úrrá lesz rajtam és vele a karjaim közt mély, de rövid ideig tartó  álomba merülök.
A lányom általában 1,5-2 órát alszik délután, és ha felébred szó sem lehet arról, hogy én tovább aludjak, ami végül is jogos, ha az ő szemszögéből nézzük. Szerencsére nem azzal ébreszt, hogy ugrál az ágyon, rázogat, vagy hangoskodik, hanem kedvesen, pont úgy, ahogy én szoktam ébreszteni őt.
- Anyucika - dalolja az arcom simogatása közben - ébredj fel, zenél a táskád.
Hosszú nyöszörgést hallatva erőt veszek magamon és feltápászkodok, hogy az egyszerűen padlóra dobott táskámból kihalásszam a telefonom, azonban amikor meglátom, hogy ki hív, rögtön éberebbé válok.
- Nem én vagyok - emelem derűs arccal a fülemhez a készüléket.
- Elnézést, akkor téves - veszi a lapot néhány másodperc elteltével, és egyszerűen kinyomja.
Idiótán vigyorgok magam elé, mert tudom, hogy maximum 10 másodperc, és újból megcsörren a telefonom, ezúttal viszont mielőtt megszólalhatnék ő kezd beszélni.
- Ms Townsend Campbell? Ne szórakozzon velem, tudom, hogy maga az! Csak egyetlen kérdésemre válaszoljon, és utána békén hagyom!
- Ezek a maga fajták - horkantok megjátszott bosszankodással, és közben Cara felé fordulok, aki mindig tudja, hogy mikor gondolok valamit komolyan, és mikor játszom meg magam. - Ön ma az ötszázadik zaklatóm, mit akar?
- Otthon vagy? - neveti el magát, miközben a háttérből a kedvenc kisfiúm hangját is hallom. 
- Az attól függ - hümmögök - miért érdekel?
- Mert van itt valaki, akinek rettentően hiányzik az a két fantasztikus hölgy, aki elvileg abban a házban él, ahol megfordultam a minap.
- Várj csak, lakik itt valaki más is rajtam és Carán kívül?
- Nem, te buta - mormogja - kit is szeretnél meglátogatni, Freddie?
- Carát és Townie-t! - kiáltja boldogan, mire megtapasztalom, hogy mi is az a fülig érő mosoly.
- Figyelj csak, Baba - fordulok a lányom felé - megengedjük az új barátainknak, hogy meglátogassanak minket?
- Igeeen! - pattan fel, a vonal másik végéről érkező nevetéstől pedig már-már olvadozni kezdek.
- Szükséged van a navigációmra, vagy jó a memóriád? Bár mondjuk aki elfelejti, hogy hol járt eddig a világban...
- Poénkodj csak - prüszköli - egy napon csúfos bosszút állok rajtad!
Alig várom.
- Úgy tűnik, el kell halasztanunk a csajos délutánunkat, Cicám - dobom le magam az ágyra, és a karomat nyújtom Cara felé, aki boldogan rugózik rajta.
- Nem baj - huppan le, és a mellkasomra mászik - megbocsájtom.
- Milyen nagylelkű vagy - nevetek rajta, és puszit nyomok az arcára. Fel kellene öltöznöm, elvégre az talán elég bunkó dolog lenne, ha bugyiban, melltartó nélkül nyitnék ajtót a hivatalosan is két kedvenc pasimnak, egyelőre viszont csak Cara felé fordulok, és elsimítom az arcából az alvás közben a copfjából kibújt tincsecskéit.
- Szereted őket, ugye? - mosolygok rá, mire válaszul nagyokat bólint.
- Igen, és nagyon hiányoznak - hajtja a fejét a mellkasomra.
- Nekem is - sóhajtok a haja birizgálása közben. Nagyon szeretném elmondani neki, hogy Louis mutat valami érdeklődést az irányomba, de nem tudom, hogy hogyan fogalmazhatnám meg ezt egy 4 éves számára úgy, hogy megértse, hogy ez valójában mit jelent, és ne azzal a kérdéssel fogadja, hogy akkor mikor is lesz az apukája.
Mire megérkeznek a vendégeink újra normálisan nézek ki, bár a szűk farmerem helyett egy laza otthoni nadrágot viselek, és a hajam egy kócos kontyban ül a fejem tetején, de azzal nyugtatom magam, hogy ez most nem randi, meg egyébként is, amikor nála voltunk ennél rosszabb külsővel is megjelentem előtte, plusz nem úgy tűnik, mint akit zavar a kinézetem, amikor kinyitom előttük az ajtót, és a sugárzó, széles mosolyával találom szemben magam. 
Erősnek kell maradnom.
- Szia Nagyfiú! - veszem fel Freddie-t, aki mintha minden alkalommal, amikor újra látom egyre szebb lenne.
Miközben én körberajongom őt, a lányom Louisra csimpaszkodik, és egyszerűen képtelen vagyok nem elképzelni, hogy milyen lenne, ha minden nap láthatnám ezt, sőt, olyan igazán belsőséges viszonyt alakíthatnának ki.
- Bocsi, hogy csak így meghívattuk magunkat - lép közelebb, miután letesszük egymás gyerekét. A puszi, amit már-már megszokott módon az arcomra helyez elállítja a lélegzetem.
- Semmi baj, legalább még jobb lesz a  délutánunk - hadarom - azt terveztem, hogy ma nem csinálok semmit, csak játszunk, meg ilyesmi, úgyhogy ennél jobbkor nem is jöhettetek volna.
- Gyere, Louis, nézd meg a szobám! - ragadja kézen Cara, és húzni kezdi, a fiú pedig készségesen követi.
A házunk közel sem olyan, mint az övé, sőt, ez csak egy nevetséges kis vityilló ahhoz a palotához képest, amiben ők élnek, de én teremtettem elő benne mindent, önerőből, szóval egészen büszke vagyok rá, és úgy tűnik, hogy Cara is.
Bár a hely különbözik, amikor az asztalunkat körbeülve együtt gyurmázunk olyan érzésem van, mintha sosem jöttünk volna el tőlük, nem beszélve arról, hogy egy külső szemlélő számára kívülről egy boldog kis családnak tűnhetünk, addig amíg ezt valaki meg nem zavarja, és ez a valaki az anyám.
Az alapján, ahogy berobban, és ahogy reagál Louis és Freddie jelenlétére le sem tagadhatnám, hogy az ő lánya vagyok, annyira kísértetiesen hasonlít a reakciója az enyémekre.
- Szia, nagyi! - kiáltja elsőként vidáman Cara, miközben sós kekszekkel van tele a szája. Rosszallóan elfintorodok, nem mindent jegyez meg még, amit tanítok neki, de mentségére legyen, hogy aranyos, még az is, amikor morzsákat köpköd összevissza.
Anya úgy bámul ránk, mint egy szellemet látott eszelős, én meg szinte látom magam előtt, ahogy forognak az agytekervényei, számba veszi az elmúlt 3 hetet, hogy miket mondtam eddig Louisról, ő miket olvasott róla, visszagondol arra, amikor a randink utáni reggelen amíg Cara reggelizett félrehívott, mert mindent tudni akart, én meg még abban az elvarázsolt állapotban, amibe az a bizonyos puszi, és maga az egész randevú juttatott elmeséltem neki, hogy mennyire tökéletes srácot sodort az utamba a sors. És ez a srác most végre itt van előtte, végre a saját szemével is láthatja, nekem pedig esélyem sincs, hogy ezt megakadályozzam.
- Sziasztok! - pakolja le a cuccait, és sugárzó mosollyal lép közelebb. Louis gyorsabban reagál, mint én, és ha ez lehetséges még jobban elbűvöl engem, anyát pedig valósággal lehengerli azzal, hogy felpattan, és udvariasan a kezét nyújtja felé, hogy bemutatkozzon, ezzel együtt pedig Freddie-t is felkapja.
- Jó napot, asszonyom, Louis Tomlinson vagyok, ez a kissrác pedig a fiam, Freddie - szavakkal leírhatatlan, hogy milyen fejet vág anya, a szemei mintha megnőttek volna, és borzalmas az a csillogás, ami bennük van, mert tudom, hogy máris arra gondol, amit én inkább igyekszek kiverni a fejemből. Ő már unokázik, nem csak Carával, hanem egy egész fészekalja Tomlinson vezetéknevű poronttyal - én sodortam egy kis bajba a lányát, de igyekszem jóvátenni. 
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket! - tér vissza a földre, és Freddie-t közelebbről látva szélesedik a mosolya, arról pedig ne is beszéljek, amikor elfogadja Louis felé nyújtott kezét, és ő is bemutatkozik. Még nincs 50 éves, de talán pont azért, mert korán lett nagymama, néha rettenetesen viselkedik a gyerekekkel szemben, rosszabb, mint azok a bizonyos arccsipkedős, szagos mamák, akikről néha hallani lehet, ezzel együtt viszont nála jobb anya, és nagymama nincs a világon, ebben biztosabb vagyok, mint bármi másban.
- Mi szél hozott, anyu? - tápászkodok fel én is, és puszit nyomok az arcára, közben pedig meglátom, hogy Carának már a hajában is gyurma van, úgyhogy lekapok a csuklómról egy hajgumit és a tiltakozása ellenére újra felcopfozom. 
- Csak beugrottam, gondoltam megnézlek titeket - mondja két gügyögés közben Freddie-nek, aki bizonytalanul szemléli az édesapja mellkasához simulva - munka után elmentem vásárolni a csajokkal és találtam neked egy gyönyörű ruhát, amit egyszerűen nem hagyhattam ott. 
- Tényleg? - hümmögök. - Ide vele!
De már nem figyel, helyette szenvtelenül közli Louisval, hogy mennyire örül annak, hogy ilyen hozzá hasonló kedves fiúk sodornak bajba, és válnak az ő édes, pici kislánya új barátaivá, meg hogy én egy igazán remek nő és anya vagyok, ha ez esetleg még nem tűnt volna fel neki. Ég a fejem, és a Lou szája sarkában bujkáló félmosolyból ítélve őt ez rettentően szórakoztatja, a szemét!
- A lánya valóban fantasztikus nő, Ms Campbell - ért egyet mosolyogva - ahogy az unokája is.
Kis híján elbőgöm magam, amikor gyengéd mozdulattal végigsimít a lányom buksiján. Talán ez az a pillanat, amikor menthetetlenül belészeretek minden elvem és fogadalmam ellenére, annak ellenére, hogy egyszer már beleestem a hibába, de emlékeztetem magam, hogy az a hiba magával hozta a legjobb dolgot, ami valaha történhetett velem, úgyhogy talán most is így lesz, talán ilyen hülye, meggondolatlan módon bele kell szeretnem abba, ahogy bánik a gyerekemmel és velem, abba, hogy milyen kedves, figyelmes, és jószívű, és abba, hogy az életünk eddigi története a különbségek ellenére valahol egy és ugyanaz. Magamról teljesen elfeledkezve túrok a hajamba és sóhajtok fel, az egész helyzetet pedig végül Cara menti meg, aki leugrik a székről, és kíváncsian anya táskáihoz szalad.
- Milyen ruhát vettél anyucinak, nagyi? Megnézhetem?
- Ne kutakodj, Baba! - szólok rá, addigra viszont már nyakig benne van a papírzacskóban.
- Nem ott van, Kicsikém - húzza gyengéden hátrébb anya, és az egyik kisebb méretű zacskót felkapva a kezembe nyomja, én meg már a mérettől is elszörnyedek, mert az nagyon nem jó jel, ha valami belefér egy ennyire apró táskába. - Menj és próbáld csak fel, Townes! 
- Nem, majd talán később... - próbálok kibújni alóla, de ez egy lehetetlen küldetés. 
 - Vedd csak fel, legalább nem csak én mondom majd, hogy milyen gyönyörű vagy!
-  Igen, anyu! 
A lányom elárult. 
Fújtatva megyek fel az emeletre, és közben hallom a férfias kuncogást magam mögött, meg azt is, ahogy anya újra elkezdi a dicsőítésem. 
A ruha borzalmas, mármint gyönyörű, de borzalmas, borzalmasan rövid, borzasztóan keveset hagy a képzeletre, és úgy összességében olyan, amit 16-17 évesen simán felvettem volna a barátom kedvéért, ha azt akarom, hogy gyorsan lelépjünk az aktuális buliról, így 22 éves fejjel, anyaként viszont egyetlen gyors, és rémült mozdulattal lökném vissza a vállfát, ha egy boltban véletlenül a kezeim közé kerülne. Borzalmas, hogy az anyám ilyeneket vesz nekem! Hófehér, csipkézett mintájú, spagettipántos, és nagyon szép, de amikor felveszem olyan érzésem van, mintha az egész fenekem pucér lenne, a felső része pedig egy kb egy centiméteres sávban teljesen a szoknyarészig kivágott, csupán egy vékony pántocska tartja össze a mellemnél, tehát lehetetlen melltartóval felvenni. Képtelenség, hogy én ebben lemenjek, pedig hátul apró, finom, fényes gyöngyöket kellene a bújtatóikba dugni ahhoz, hogy lássam a végeredmény, bár így is képes vagyok elképzelni. Úgy nézek ki, mint egy gazdag kurva, nem is, inkább mint azok a luxuskurvák, akiknek jó pénzt fizetnek azért, hogy egy napig vénemberek oldalán feszítsenek és szépek legyenek.
Borzalmas.
- Anya! - kiáltok le dühösen. - Ha látni akarod akkor gyere fel, és gombold be nekem ezt a szörnyűséget, mert én biztos, hogy nem mutatkozok benne emberek között, a gyerekek előtt meg pláne! 
Ezzel becsapom az ajtót és a ruhát magamhoz szorítva nekidőlök. Teljesen elment az esze, annyira normális, értelmes, tanult nő, ezerszer jobb és okosabb ember, mint én, de néha teljesen meghülyül! Ebben akkor leszek csak igazán biztos, amikor kinyílik az ajtó, és a keletkező résen meglátom Louis-t.
- Na azt már nem! - kiáltom, és teljes erőmből nekiugrok az ajtónak, hogy visszatartsam, de ez a fiú még úgy is erősebb nálam, hogy közben majd' megpukkad a nevetéstől.
- Townes, ne viselkedj gyerekesen, én csak azt csinálom, amire az anyukád megkért!
- Húzz el innen! 
A végzetem az, amikor az egyik spagettipánt elkezd lecsúszni és kis híján kivillan az egyik igazán intim, női domborulatom, úgyhogy odakapok, hogy visszarántsam, ő pedig már sunyi módon bent is van a szobámban, és egyenesen a szemembe néz.
- Most ástad el magad egy életre nálam! - fordítok hátat neki, mert nem esik le, hogy a ruha a hátamon teljesen nyitott, mert magamnak nem tudom begombolni. 
- Nemár, csak szerezni akarok egy jó pontot az anyukádnál.
- Helyette kapsz két rosszat tőlem! 
A nevetésétől egész testemben megborzongok, nagyon nem jó ötlet ilyen ruhában parádéznom előtte egy olyan kicsi szobában, mint az enyém, és ahol ráadásul csak ketten vagyunk. Közelebb lép hozzám, és elsimítja a félhosszú, hullámos tincseimet a hátamról, amikor az ujjbegyei a bőrömhöz érnek nagyon kicsi választ el attól, hogy nyöszörögni kezdjek, mint egy simogatásra vágyó kiskutya. Teljesen megőrülök. 
- Kész is - mormogja, amikor az utolsó gombot is a helyére illeszti, és gyengéden maga felé fordít. Amire igazán nem számítok az a száját elhagyó cifra káromkodás, miután végigfuttatja rajtam a tekintetét. Nem emlékszem rá, hogy akár egyszer is életem során valaki így fejezte volna ki a tetszését az irányomba, és ami igazán megdöbbent az a tekintete mélyén ülő vágyakozás. Évek óta nem láttam ilyet, és évek óta nem csókolt meg senki, úgy meg még soha, ahogy ő teszi.
Nincs időm a gondolkodásra, sem arra, hogy reagáljak, esetleg megpróbáljam megállítani, egyszerűen az egyik pillanatban még döbbent tekintettel fújom ki a levegőt, a következőben pedig puha ajkak tapadnak a számra, és tetovált karok fonódnak a derekam köré. Sosem éreztem még, hogy valakinek, akinek nem az anyukája vagyok szüksége lenne rám, hogy bárki is akarná, hogy az élete része legyek, és bár fogalmam sincs, hogy most miből gondolom, de tudom, hogy ő ezt akarja, és ezzel levesz a lábamról. Ha nem szorítana magához összecsuklanék, mint egy rongybaba, így viszont a nyaka köré fonom a karjaim és belemarkolok a dús, puha tincseibe. Rengeteg rég elfeledett érzés lobban fel a testemben, nem közelednek szép lassan, hogy emlékeztessenek arra, hogy ilyen is van, hanem jönnek, felgyújtanak, letarolnak, aztán üresen hagynak, sajgón, mert ez a legjobb kifejezés arra, amikor ki tudja mennyi idő elteltével eltávolodik tőlem.
- Úristen, Townes, én...
- A gyerekeink lent vannak az anyámmal - motyogom behunyt szemekkel, és nagyot nyelek.  
- Tudom, ne haragudj, nem tudom, hogy mi ütött belém, csak te - ezúttal én tapasztom rá a szám az övére, az arcát a kezeim közé veszem, és mint egy őrült, elnevetem magam, amit felhasznál arra, hogy befejezze a mondatát - annyira kibaszottul gyönyörű vagy!
Megkísérelem, hogy egyetlen embernek sem áll annyira jól a káromkodás, mint neki, és még egyetlen emberért sem voltam annyira odáig az eddigi szerelmeim közül, mint amennyire érte már most odáig vagyok. Le kellene mennünk, mert már én is érzem, hogy szörnyen gyanús lehet, hogy ennyi ideig fent vagyunk, ráadásul az egyik percben még hangosan veszekedtem vele, a következőben pedig beállt a csend, ami azóta is tart, de képtelen vagyok elválni tőle, éveket kell bepótolnom csókolózás, és gyengédség terén. 
- Nem vagyunk normálisak - fizikailag fáj, amikor végül ráerőszakolom magam arra, hogy abbahagyjam, bár ő sem úgy néz ki, mint aki annyira szeretné befejezni, épp ellenkezőleg.
- Aha - hümmögi a homlokát az enyémnek döntve, az ujjaival gyengéden simogatva a derekam - te tényleg nem vagy az.
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen? - húzódok el tőle nevetve.
- Nem - noszogat vissza sunyi, kisfiús mosollyal az arcán - te tényleg tök kattant vagy, nélkülem is, nemhogy úgy, hogy hagyod ezt nekem, de szerintem nekem a múltkori volt életem legjobb döntése.
- Melyik?
- Amikor beengedtelek a házamba - tűnődik - és amikor elhívtalak randizni. 
- Hagyd ezt abba most azonnal! - csapok gyengéden a vállára. - Ne mondj nekem ilyeneket, le kell mennem a gyerekemhez, mert én egy felelősségteljes anyuka vagyok, nem hozhatok hülye, meggondolatlan döntéseket, még miattad sem! 
- Akkor gondold át, hogy ráérsz-e pénteken egy második randira - tűr a fülem mögé egy elszabadult tincset, ami mintha kicsit izzadt lenne, aztán lop még egy apró csókot, és végül hátat fordít, hogy kimenjen a szobámból, miután lerombolt mindent, amit az elmúlt 4 évben felépítettem.

2018. március 10., szombat

13.rész


 Townsend Campbell

Anya néha őrült.
Amikor felhívtam megkérdezni, hogy náluk aludhat-e Cara pénteken még normális volt, most viszont tökre kattant, és csak azért nem bombáz, nyaggat a kérdéseivel minden másodpercben Louisról, mert világosan közöltem, hogy Cara előtt a randinkról egyetlen szót sem szólhat senki. Talán én reagálom most túl, hiszen a legutóbbi balul elsült tinderes találkozót elmondtam neki, ő segített kiválasztani a ruhámat és alig várta, hogy elmeséljem, alkalmas-e a srác, hogy az apukája legyen, ezt a randevút viszont nem mondom el, és nem is fogom a közeljövőben, mert már ismeri Louis-t, imádja, azonnal elkezdené apunak szólítani, megkérné, hogy legyünk egy család, és összetörne, ha egy napon közölném vele, hogy ez mégsem lehetséges, mert valami nem működik. Nem tudhat róla.
Életemben talán először hazudok neki valami olyanról, aminek semmi köze nincs fogtündérekhez, a Mikuláshoz, és hasonlókhoz, de azzal vigasztalom magam, hogy az ő érdekében teszem.
- Mit fogsz felvenni, Townes? - liheg a nyakamban anyu, amikor felmegyek a régi szobámba kipakolni Cara dolgait.
- Még nem választottam ki - sóhajtok nagyot.
- Valami nagyon csinosat, elvégre nem akármilyen fiúról van szó! Göndörítsd be a hajad, úgy annyira helyes vagy, és mindenképpen magassarkú cipőt vegyél fel, hadd lássa csak a csodás lábaid!
- Jaj, anyu - nyögök fel - abbahagynád? Ez a srác már látott engem pizsamában, kócos hajjal is.
- Pontosan azért! Mutasd meg neki azt a Townest, aki nem csak anyuci!
- Jó - horkantok szemforgatva - most már befejeznéd? Ki tudja, mikor jön utánunk Cara - motyogom, miközben az ágyra teszem a kispárnáját és a takaróját, valamint kikészítem a pizsijét, és a holnapi ruháját.
- Annyira izgatott vagyok, Kicsim! - hagyja teljesen figyelmen kívül, amit az előbb mondtam.
- Tényleg? Észre sem vettem.
- Olyan helyes és kedves ez a fiú, biztos nagyon tetszel neki!
- A múltkori randim miatt miért nem voltál ennyire izgatott? - vonom fel a szemöldököm kedvesen érdeklődve.
- Mert róla fogalmam sem volt, hogy milyen lehet - tájékoztat - Louisról viszont minden fent van a neten, tudtad, hogy milyen sokat jótékonykodik? Hogy beteg gyerekeken segít?
- Szeretnél randizni vele? - emelem fel a fejem bosszúsan. - Szívesen összehozlak titeket, ha gondolod!
- Nem, nekem tökéletes az apád, Townie, és azt hiszem, hozzám túl fiatal, viszont a helyedben én nem gondolkodnék - miért érzem azt, hogy minden egyes szóval, amit kiejt a száján azt akarja sugallni, hogy azonnal menjek hozzá Louishoz?
- Dehogynem - mormogom.
- Kicsim, attól hogy Cara itt van még nem kell ennyire túlreagálnod egy egyszerű randit, vagy egy kapcsolatot.
- Én nem reagálom túl! - szólalok meg feszülten. - Te vagy az, aki túlspirázza ezt az egészet, én csak elmegyek vacsorázni egy sráccal, akivel barátok lettünk, úgyhogy befejeznéd végre? És de, ha a helyemben lennél túlreagálnád, ugyanis egyedül az én feladatom felnevelni ezt a kislányt, és nekem kell eldönteni, hogy kit engedhetek be az életünkbe!
- Sajnálom, igazad van - fúj visszavonulót - de olyan fiatal vagy még, Townes, és nem akarom, hogy elszalassz valamit, ami jó lehet.
- De elszalasztom, ha Caráról van szó - lehajtom a fejem és remélem, hogy a hajam eltakarja a kipirult arcom. Nála jobban senki nem tudja, hogy mennyi mindent áldoztam, és áldozok fel a lányomért nap mint nap, és hogy ez nem is fog változni, mert ő semmiben nem szenvedhet hiányt, nem lehet boldogtalan.
- Nagyon büszke vagyok rád - lép közelebb, és a tenyerét az arcomra simítva felemeli a fejem - te vagy a legjobb anyuka, akit ismerek, de néha legyél egy icipicit önző is, rendben? Mi például simán lepasszoltunk néha a nagyanyádnak és elmentünk szórakozni az apáddal!
Felnevetek, anya néha annyira normális, művelt, és úgy összességében annyira tökéletes, hogy megkérdőjelezem azt, hogy én az ő gyereke vagyok, mert egy ilyen nőnek egyszerűen nem lehet egy olyan lánya, mint én, de aztán mondd valami ilyet és mégiscsak rájövök arra, hogy nem cseréltek el a kórházban a születésemkor, és nagyon is egy vérből származunk.
- Tetszik neked? - kérdezi finoman puhatolózva.
- Anya!
- Ez csak egy egyszerű eldöntendő kérdés! - emeli maga elé a kezeit védekezően, ugyanakkor a hangja felháborodott, mert folyamatosan hárítok, bunkó vagyok, és szűkszavú. - Hiszen napokig vele laktál, csak megismerted annyira, hogy ezt eldönthesd, ráadásul külsőre nagyon aranyosnak tűnik!
Tényleg az, tényleg rettentően aranyos mind külsőre, mind belsőre, és egy kicsit ez az oka annak, hogy ideges vagyok. Szerda délután összefutottunk, mert Cara folyamatosan rágta a fülem miatta, és én magam sem hiszem el, hogy mennyire jó volt újra látni őket, de amikor hazamentünk, és a lányom elaltatása után egyedül maradtam beírtam a nevét a keresőbe, és mindent megnéztem, amit találtam róla, az eredmény pedig döbbenetes. Tulajdonképpen nem tudom, miért volt szükségem arra, hogy végül rákeressek a neten, talán tudni akartam, hogy mások is azt gondolják-e róla, amit én, és hogy egyáltalán hogy kezeli azt az egészet, ami a mindennapi élet számára, de arra amit találtam nem számítottam, ugyanis ez a srác egy pillanatig sem játssza meg magát sem előttem, sem semmikor, akkor sem, ha a színpadon áll, akkor sem, ha épp Ellen DeGeneres, vagy Jimmy Kimmel beszélget vele. Vicces, bohókás, szórakoztató, végtelenül kedves és szeretetreméltó, sugárzik az arcáról hogy imádja amit csinál és a barátait, akik ebben a társai, a rajongóit, akik támogatják, és úgy összességében mindent. Persze, találtam róla fura dolgokat, nem túl pozitív cikkeket, és néhány érdekes videót, de ő maga közölte velem, hogy volt az életének egy nehéz szakasza, úgyhogy azokkal egyszerűen nem foglalkozok. Azért vagyok ideges, mert most még jobban szeretnék randizni vele, és szeretném, ha jól sikerülne, mert érdekel a személyisége, szeretném igazán közelről, jól megismerni, de félek, hogy elrontok valamit, vagy esetleg ő ront el valamit, elkövet egy olyan hibát, ami számomra megbocsájthatatlan, vagy egyszerűen csak nem működik, aminek működnie kellene. Hülye félmeim vannak, olyan, mintha már elfelejtettem volna, hogy az első pillanattól kezdve milyen kedves velem és Carával is, hogy láttam, amint reggelit készít neki, játszik vele, beszélgetnek, és mintha nem beszélgetnénk át minden egyes éjszakát, mióta ténylegesen ismerjük egymást
- Townes? - ránt ki anya a gondolataimból, mire automatikusan bólintok egyet, ezzel elárulva magam.
- Aha, tetszik - motyogom, majd úgy teszek, mintha hirtelen rettentően fontos dolgom akadna a nappaliban, és sietve elindulok az ajtó felé, egy anya reflexeinél viszont még a fény sem gyorsabb, így történik az, hogy elkapja a karom, és megállít, én meg hirtelen újra egy lázongó, hisztis 13 évesnek érzem magam, akinek elrontották a dühösen elviharzós jelenetét, ráadásul most még jól meg is kapja a magáét.
Az én esetemben szó sincs ilyesmiről, viszont kellőképpen megszeppenek ahhoz, hogy lecövekeljek, és nagy szemekkel nézzek anyára, aki semmi mást nem akar, csak megölelni, és biztatni.
- Minden rendben lesz - simogatja olyan megnyugtatóan a hátam, mint ahogy én szoktam Caráét, ha valami felzaklatja.
Egy pillanatra belefúrom az arcom a hajába, végül aprót bólintok és kifújom a bent tartott levegőt. Mi a fenéért vagyok ilyen? Miért idegeskedek? Legutóbb majdnem ráborítottam az asztalt arra hülye kölyökre, aki randizni vitt, annál rosszabbul semmi sem alakulhat.
Csakhogy arra nem számítok, hogy az a randija, ami miatt végül találkoztunk neki is szörnyű volt, úgyhogy most nagyon kitesz magáért, és ezerszer idegesebb, mint én.
Sokkal hamarabb kész vagyok, mint kellene, az egyik fura tulajdonságom, hogy nem tudom behatárolni, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy odaérjek valahová, vagy időben elkészüljek, így általában sokkal hamarabb kész vagyok.
Tulajdonképpen már majdnem egy órája üldögélek a nappaliban a telefonomat babrálva és nem csinálok semmit, nehogy összekoszoljam a ruhám, tönkretegyem a sminkem, a hajam, vagy netán a házat.
Ideges vagyok, idegesít, hogy Carát megint lepasszoltam, hogy hazudtam neki, idegesít ez az egész hülye helyzet, hogy ennyire rástresszelek egy egyszerű kis randira egy olyan sráccal, akit kedvelek, és akivel simán barátok maradhatunk akkor is, ha ez a dolog nem megy, a vérnyomásom viszont csak akkor szökik az egekbe, amikor a számomra annyira kedves, kertvárosi angol környezet ablakból való részletes vizsgálata során megáll egy autó az én kis vityillóm előtt, és néhány perc után kiszáll belőle a legdögösebb pasi, akit valaha is láttam.
Elakad a lélegzetem és tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy körbe-körbepillantva, bizonytalan arccal a bejárati ajtó felé közeledik, majd eltűnik a látóteremből, és ebben a másodpercben meghallom a halk kopogást, ami miatt nagyobbat ugrok, mint bármelyik nyúl a földön.
Én nem vagyok olyan nő, akit pusztán külső megjelenéssel le lehet venni a lábáról, nem, egyáltalán nem olyan vagyok, mint a többség, vagy a rajongói, akik a puszta látványától a lábai elé vetik magukat.
Nem vagyok ilyen, mert én ajtót se merek nyitni neki.
Fogalmam sincs mennyi idő telik az első bizonytalan kopogása és aközött, mígnem erőteljesebben, határozottan kopogtatni nem kezd az ajtón, én meg csak állok előtte a kilincs felé nyúlva, és mélyeket lélegzek, hátha képes leszek felkészülni szemtől szemben a látványára.
Akkor jövök rá, hogy ez rohadtul nem lehetséges, amikor végül kivágom az ajtót, mintha épp most rohantam volna le az emeletről, és többé nem látok mást, csak a félve csillogó, meglepett, égkék szemeit, a frissen borotvált, sima arcát, a tökéletesen beállított tincseit, a szűk, fekete nadrágját, amiben a lábaitól összefut a nyál a számban, és a sima, fehér pólóját, amit egy lezserül felkapott zakóval próbál elegánssá tenni, és nagyon is sikerül neki.
Nem emlékszek rá, hogy mit viselt aznap, amikor leszólított, de azóta csak szabadidőruhákban láttam, melegítőnadrágban, mintás pólóban, amire néha felkapott egy pulcsit, és félreértés ne essék, az ilyen ruhákkal sincs baj, ahogy azzal sem volt, amikor hagyta a haját a homlokába hullani, a borostás arca pedig kifejezetten vonz, mivel ez teszi igazán férfiassá, de attól, ahogy most kinéz minden erő kiszáll a térdemből, és pont olyan agyatlan nőszeméllyé válok, aki a kedvéért bármire képes lenne. Óriási nagy bajba kerülök, ha nem térek észhez azonnal.
- Szia! - villantom rá egy eszelős mosolyát. Említettem már, hogy az olyan helyzetekben, amiket nem tudok maximálisan kezelni rendkívül idegesítővé válok?
Nem tudok a szemébe nézni, kapkodva elfordulok és beinvitálom a házba, keresni kezdem a kabátom meg a táskám, amiket már órákkal ezelőtt előkészítettem és mégsem tudom, hogy hirtelen hová tűntek, közben pedig órási baromságokat hordok össze.
- Townes?
- Esküszöm, hogy az előbb még itt volt, de találtam benne egy játékot, amit valószínűleg Cara dobott bele, úgyhogy felvittem a szobájába és...
- Townes? - emeli meg kicsit a hangját, és nevetni kezd, miközben finoman megfogja a vállam és eléri, hogy ránézzek. Néhány szál virágot tart a kezében, hogy a fenébe nem vettem ezt észre eddig?! A torkomon akadnak a szavak, de még a levegő is, és elnyílt ajkakkal, kerek szemekkel nézem a kis csokrot, amit felém nyújt. - Ezt neked hoztam.
- Köszönöm - bököm ki annyira normálisan, amennyire most telik tőlem - de nem kellett volna.
Mosolyog, és talán azért, mert most nincs ott a szája körül a borostája hogy eltakarja, de látom, hogy mennyire szórakoztatja a kattant viselkedésem.
- Ott a táskád a kanapén - int a fejével az említett bútor irányába - nagyon csinos vagy.
Zavartan végignézek magamon, már el is felejtettem, hogy mi van rajtam. Féltem, hogy esetleg túl sok leszek a ruhában, amit rettentően hosszú keresgélés, bizonytalankodás után választottam, de mellette jelen pillanatban épp túl kevésnek érzem az öltözékem, pedig még én is elismerem, hogy csinos vagyok.
- Köszönöm - bököm ki ismét, és remélem, hogy nem látja az arcomon, hogy úgy sugárzik, mint a nap. Az előző randimon nem dicsértek meg, nem kaptam virágot, még a nevemet se tudta megjegyezni az a kőbunkó, egyetlen dolgot csinált jól, mégpedig azt, hogy kellőképp felbosszantott, mert így vett észre ez a fantasztikus srác. Talán majd később reaktiválom a Tinder profilom és küldök neki egy köszönőlevelet, feltéve, ha minden jól alakul.
A táskám valóban ott van a kanapén, ahol korábban hagytam, a dzsekim pedig a fogason lóg a gondosan kikészített magassarkú szandálom fölött.
- Feltétlenül ebben akarsz jönni? - nézegeti feszengve a lábbelit, én meg elképzelni sem tudom, hogy mi lehet a baja vele, egészen addig, amíg fel nem egyenesedek, az arca pedig enyhén vöröses árnyalatot ölt. Magasabb vagyok nála.
- Lecserélhetem, ha szeretnéd - fojtom el a mosolyom. Ennyi a magassarkúról, és a dögös lábakról, anya!
- Aha, egy lapostalpú minden bizonnyal kényelmesebb lenne számodra - fordítja el a tekintetét, belőlem meg kitör a nevetés. - Nem vicces!
- Bocsi - kuncogok. Annyira aranyos, hogy nem szúrta ki ez eddig a szemem? Hogy tudtam egy héten keresztül együtt élni vele, és normálisan viselkedni? Ezért minimum díjat érdemlek.
Előtúrok egy másik cipőt, melynek felvétele után végre indulhatunk, csupán pár percet bénázok még az ajtó bezárásával.
- Te is nagyon jól nézel ki - jut eszembe, hogy én eddig nem is mondtam semmi igazán kedveset, csak csendben csorgatom a nyálam és teljesen hülyét csinálok magamból miatta. Mit fog gondolni rólam ezek után, hogy a gyerekem nélkül egy őrült idiótává válok?  Bár ha jobban belegondolok pontosan így ismert meg.
- Köszi - húzza félmosolyra a száját, majd sietve kinyitja előttem a kocsija ajtaját. Úriember.
- Ez már most egy jobb randi, mint az előző volt - jegyzem meg, amikor lehuppan vezető ülésbe. Tulajdonképpen csak hangosan gondolkodok, nem számítok arra, hogy azonnal ráharap a témára.
- Nekem is - vágja rá - te legalább eljöttél, vagyis hát én jöttem érted, de itt vagy, tudod... Egyébként ez azt jelenti, hogy jó eséllyel megúszom, hogy jelenetet rendezz, és elrohanj?
- Még az is előfordulhat - vigyorodok el, amit azonnal viszonoz - bár már úgyis olyan rég voltam címlapon, ez egy jó lehetőség lenne, nem?
- Ha lehet inkább kímélj meg tőle - mosolyog, de már nem olyan őszintén, mint néhány másodperccel korábban. Érzékeny területre léptem, hát persze, hiszen egészen különleges érzékem van hozzá, hogy a saját észrevételem nélkül beletapossak valaki lelkébe.
- Csak hogy lásd, mennyire nagylelkű vagyok, rendben - próbálok poénkodni -  egyébként hogy van a kedvenc kissrácom?
- Jól, a húgom vigyáz rá - derül fel az arca most igazán őszintén - nem mondtam el neki, hogy veled találkozok, mert jönni akart volna - nevetgél, mire bennem feléled a bűntudat, mert én nem egy ilyen ok miatt nem mondtam el Carának az igazat.
- Megértem, én is ezért nem említettem Carának - kamuzok derűs arccal. - Amúgy hova megyünk?
- Majd meglátod - titokzatoskodik - de nem oda, ahol legutóbb voltunk.
- Kár - biggyesztem le az alsó ajkam - képzeld el a pincét arcát, amikor meglátná, hogy a két rosszul járt szerencsétlen most együtt vacsorázik.
- Nem biztos, hogy annyira rosszul jártunk, vagy de? - vonja fel a szemöldökét. - Én legalábbis nem ezt érzem.
Elakad a lélegzetem.
- Igazad van - préselem ki magamból - a legutóbbi alkalom óta hallatott magáról az exed?
Megvonja a vállát, amit nem igazán tudok hova tenni, de arra következtetek, hogy ez sem egy olyan dolog, amiről szívesen beszélne most, bezzeg a nappalijában ücsörögve egy üveg bor, és mindenféle egészségtelen kaja, meg egy film társaságában bármiről tudtunk beszélgetni.
Igaz, azok nem randik voltak.
- Csak a szokásos - szólal meg végül - de már nem foglalkozok vele, túl vagyok rajta.
Elég gyorsan ahhoz képest, hogy 2 héttel ezelőtt maradt hoppon, valószínűleg nem az első alkalommal, na nem mintha nem örülnék annak, hogy ezt mondja. Bemegyünk a belvárosba, amin egy kicsit elcsodálkozok, és úgy bámulom Londont, mintha most először látnám. Carával nem sűrűn jövök be, autóval meg főleg nem, mert borzalmas a közlekedés, nekem meg nincs türelmem hozzá, de régen előszeretettel metróztam be és császkáltam a turistalátványosságok között, a bevásárlóközpontokban, utcákon, vagy éppen Camden Townban az árusok között. Egy életérzés itt lakni, amit az utolsó pillanatig kihasználtam, és ha valamit, azt nagyon várom, hogy Cara elég nagy legyen ahhoz, hogy ne féltsem rettegve a milliónyi ember között. 
- Remélem nem bánod, hogy vacsorázni viszlek - töri meg a köztünk beállt kellemes csendet Louis - gondolkoztam a mozin, színházon is, de azok szerintem nem a legmegfelelőbb helyek egy első randihoz.
- Nem baj, farkaséhes vagyok - fordulok felé - azt viszont remélem, hogy nem valami fura helyre viszel, ahol csigákat, meg hasonló dolgokat szolgálnak fel, amit egyedül ti tudtok megfizetni, és megenni is.
- Nem - nevet fel - és mi az, hogy egyedül mi tudunk megfizetni, és megenni? Townes, ha egy mód lenne rá én életem végéig a házamhoz közeli Fish&Chipsesnél, meg a Nando's-ban kajálnék, de ez Freddie miatt nem lehetséges.
- Fogd csak rá - piszkálódok - amikor turnézol mit szoktál enni? Kaviárt?
- Nem - rázza meg a fejét - egyrészt, mert egyedül még nem turnéztam, csak a srácokkal, másrészt pedig mi sose szerettük az ilyen kajákat, úgyhogy például az Ázsiai országokban a Mekik rendszeres vendégei vagyunk, de csak hogy szemléltessem a dolgot, Japánban egyszer Zayn ráborított valami levest a rizsére, mert azt hitte, hogy összetartozik, holott egyáltalán nem, de végül is egy helyre ment - von vállat, és elneveti magát.
- Vele még nem találkoztam, ugye?
- Aha, Amerikában van - bólint - kilépett még a szünet előtt, és azt hiszem, utána se fog visszajönni, de eléggé bejöttek neki a dolgok, nem volt annyira az ő műfaja amit együtt csináltunk - kicsit mintha csalódott lenne, de végül visszatér az arcára a megszokott mosolya.
Meglepő, de kellemes csalódás, amikor végül megérkeztünk az étteremhez, ahová asztalt foglalt. Nincs semmi extra a helyben, nem özönlenek ki és be híres emberek, és nem is olyannak néz ki, ahol csigát szolgálnak fel előételként, csak egy egyszerű, nyugis kis vendéglő, ami olaszos hangulatot áraszt magából. Amikor belépünk azonnal látom, hogy miért ezt a helyet választhatta, az egész belső rész külön kis zugokra van osztva, az asztaloknál nem egymással szemben, hanem egymás mellett ülnek, mindenki a saját atmoszférájában, ami nagyon hangulatos. A keze a derekamon pihen, nem zavaróan, hanem nagyon is udvarias módon, hogy maga mellett terelgessen. Eddig minden ezerszer jobb, mint eddig bármelyik randimon, nem csak az előzőn, és furcsa mód már egyáltalán nem érzem hülyén magam a társaságában, és nem is viselkedek úgy zavaromban, mint egy komplett idióta.
A pincér az asztalunkhoz kísér minket, melyhez letelepedve böngészni kezdjük az étlapjainkat, és a fejünket összedugva próbáljuk megfejteni, hogy a bonyolultabb, esetleg fantázianévvel rendelkező ételek mik lehetnek.
- Sosem értettem, hogy miért kell ilyen hülye nevet adni az ételeknek - ráncolja a homlokát  - például a ravioli, miért kell így hívni, mert nem nevezhetjük egyszerűen zöldséggel töltött tésztának?
- Fogalmam sincs - nevetek rá - talán mert ez jobban hangzik, és rövidebb.
- De egy olyan vidéki gyereknek, mint nekem, honnan kellene azt tudni, hogy a ravioli mit jelent? - elmélkedik. - Donnyban egyszerű emberek élnek.
- Azt akarod nekem beadni, hogy Doncasterben úgy éltek, mint az amisok? - kuncogok. - Csak az ilyen kiváltságos személyek tudhatják a ravioli jelentését, mint te? Egyáltalán internet van ott? Vagy várj, ugye nem annyira rossz a helyzet, hogy még mindig állatokkal, növényekkel, és mondjuk arannyal kereskednek?
- Nagyon vicces vagy - jegyzi meg szarkazmussal a hangjában - jól sejtem, hogy te egész életedben itt éltél?
- Jól - kortyolok bele az üdítőmbe. Mivel vezet, így egyértelmű, hogy nem iszik alkoholt, úgyhogy én is csak gyümölcslevet kértem magamnak - viszont a legtávolabbi hely, ahol valaha is voltam, az Skócia volt, te pedig már a kocsiban is Japánról beszéltél. Hány országban jártál összesen?
- Gőzöm sincs - rázza meg a fejét - a turnék alatt néha még mi sem tudtuk, hogy éppen hol vagyunk, mert az egyik este még itt voltunk, a következőn már Párizsban, Brüsszelben, Amszterdamban, vagy épp Ausztráliában. A távolabbi országok közül többnyire fogalmam sincs, hogy hol jártam már, és hol nem, annyira összefolynak a dolgok.
- Ez azért akkor is elég jól hangzik.
- Nem mondtam, hogy nem az - mosolyog rám - csak zavaros, és néha ciki, amikor megkérdezik, hogy mi a kedvenc emlékem mondjuk a Fülöp-szigetekről, én meg azt sem tudom, hogy mikor voltam ott.
- Szörnyű lehet - nevetgélek magamban.
- Látom, nem érted - tettet sértettséget, de ez már ott megbukik, hogy képtelen elrejteni a mosolyát.
- Nem, valahogy nem tudom átérezni, bocsi.
- Hová mennél el a legszívesebben? - érdeklődik.
- Mindig is érdekelt Dél-Amerika - tűnődök - például Argentína, imádom az ételeiket, és a kultúrát.
- Igen, mindkettő elég király - hümmög - de még simán elmehetsz, előtted az élet.
Felnevetek, szarkasztikusan, úgy, mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondta volna, mire összeráncolt szemöldökkel néz rám.
- Még egyetemre se tudok járni, nemhogy ilyen helyekre eljutni Cara mellett.
- Szerintem tetszene neki - vonja meg a vállát - egyetemre akartál menni?
- Aha - időközben kihozza a pincér az ételeinket, úgyhogy egy pillanatra elhallgatok, így legalább van időm átgondolni a mondanivalóm - végig ezért hajtottam a gimiben, bár azt azóta sem találtam ki, hogy mi akarok lenni, de nem baristaként terveztem leélni az életem, viszont ez van, ezt kell szeretni, és tök jó a munkahelyem.
- Mi az, ami érdekelne? - miközben beleszúrja a villáját az ételébe egyetlen percre sem veszi le a tekintetét rólam, érdekli amit mondok, és ezt nagyon is értékelem.
- Talán a kriminálpszichológia, mert furcsa, de kíváncsi lennék rá, hogy mi jár például egy bűnöző fejében, de szívesen tanulnék kreatív írást is, vagy csak simán irodalmat, esetleg turizmust, eléggé tág az érdeklődésiköröm, csak mostanság egy személyre korlátozódik - mosolyodok el. - Te mi lennél most, ha nem lenne a bandád?
- Egy lúzer - jelenti ki szórakozottan - én nem szerettem a sulit, és tulajdonképpen mást sem, ami kötelezettségekkel járt, két igazan értelmes dolgot szerettem akkoriban, a zenét, és a színészkedést. Játszottam 1-2 sulis darabban, talán megpróbáltam volna bekerülni egy színházhoz, vagy ilyesmi, de ha nem sikerült volna, akkor még mindig egy játékboltban dolgoznék, feltéve, ha nem rúgnak ki. Szerencsére a sors megoldotta, nem is akárhogyan.
- Megnéztem néhány videót rólatok, tetszik a zenétek, és minden, amit együtt csináltok - veszek a számba egy darab tésztát, majd miután lenyelem hozzáteszem - megértem a rajongóitokat.
- Nocsak, végül mégiscsak kutakodtál egy kicsit? - a nevetőráncaitól képes lennék eldobni magam.
- Érdekelt, hogy kivel randizok - vonom meg a vállam - tudod, nem megyek el csak úgy akárkivel.
- Most mondanám, hogy megtiszteltetés, hogy itt vagy, és különlegesnek érzem magam, de az az igazság, hogy a múltkori partneredből kiindulva nem nagyon tudom eldönteni, hogy ezt mennyire vehetem bóknak.
- Nem tudsz erről leszakadni, ugye? - nevetek fel. - Az hiba volt.
- Mindenesetre király, hogy annyira szerencsétlen volt, hogy kiabálva leléptél, mert így észrevettelek.
- Aha - érzem, hogy felforrósodik a fejem, nem csak az arcom, hanem konkrétan az egész fejem - és miért hívtál randira azok után, hogy láttad, mennyire kiállhatatlan vagyok néha? Mellé pedig baromságokat hordok össze ha ideges vagyok, meg amúgy is, ronda vagyok ébredés után, és a napom 99.9%-a aggódással telik.
- Mert az első találkozásunk után néhány perccel azt gondoltam rólad, hogy pont olyan vagy, mint én, a női alteregóm - mondja a lehető legőszintébb tekintettel - aztán megismertük egymást és nem is tudom, nagyon kedvellek, Townes, rég nem volt olyan szórakoztató személyiség az életemben, mint te, és annyira kedves vagy Freddie-vel, tökéletes anyukának tűnsz. Ne érts félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak ezért hívtalak el, és nem is akarok ráderöltetni semmit, nem azért akarlak megismerni, hogy később esetleg Freddie anyukája legyél, csak számomra fontos, hogy a lány, akit kedvelek elfogadja, hogy van egy fiam.
- Értem - mosolygok rá, mert hirtelen annyira idegesnek tűnik - és köszönöm. Ugye téged sem zavar Cara?
- Úgy tűnik? - vág értetlen arcot. - Ne viccelj, nagyon bírom őt.
Magamban olyan idiótán ugrabugrálok, mint aznap a konyhában, amikor megbeszéltük, hogy ma találkozunk.
Gőzöm sincs, hogy meddig maradunk az étteremben, órák telnek el anélkül, hogy elővenném a telefonom, üzenetekkel bombáznám anyát, vagy egyáltalán eszembe jutna aggódni. Folyamatosan beszélünk valamiről, miután elfogy a főételünk rendelünk desszertet, aztán még üdítőt, csak hogy legyen előttünk valami, harsányak vagyunk, nevetgélünk, vagy épp azon kapom magam, hogy a karjával a vállamon nekidőlök, és bizalmasan értekezünk valami komolyabb témáról. Nagyon jól érzem magam, és ez meglepő, mert általában a frász kerülget, ha órákig nem hallok a lányomról, és engem nagyon nehéz lekötni, de neki minden egyes kiejtett szava érdekes, annyira, hogy nagyon elszomorodok, amikor szólnak, hogy fizetnünk kellene, mert hamarosan zárnak.
Kifelé menet már nem a derekamon van a tenyere, hanem óvatosan, bizonytalanul kézen fog, amit néhány percen keresztül csak döbbenten szemlélek, mert ilyesmit már évek óta nem tapasztaltam, az egyetlen személy, akivel kézenfogva járok, az a kislányom.
Valamivel csendesebben, de még a kocsiban is beszélünk, én pedig nagyon reménykedek abban, hogy a késői óra ellenére dugóba kerülünk, mert semmi kedvem hazamenni, nem akarom, hogy véget érjen ez az egész.
Amikor leállítja az autót az otthonom előtt elképesztő szomorúságot érzek, mert egyelőre ennyi volt, és nem tudom, hogy lesz-e következő, vagy éppen csak belekóstolhattam abba, hogy milyen egy ennyire tökéletes férfival randevúzni.
- Remélem jól érezted magad - mondja, miközben az ajtóhoz kísér.
- Fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára ennyire jól - talán azért, mert sötét van, és csupán a néhány háztömbnyire lévő utcai lámpa világít nem érzem cikinek hangosan kimondani a gondolataim, még úgy sem, hogy most is pont ugyanannyira jól néz ki, mint akkor, amikor értem jött.
- Akkor lehet szó második alkalomról? - kérdezi, és közben öntudatlanul is simogatja a hüvelykujjával a kézfejem.
- Örülnék neki - emelem rá a tekintetem, és bár tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy semmilyen módon nem ugrok senkinek a nyakába az első randin, tehát csókról szó sem lehet, azért mégiscsak reménykedek valamiben. Amikor kimondom a válaszom megkönnyebbült mosoly ül ki az arcára, majd váratlanul közelebb hajol, és egy ártatlan kis puszi formájában, amit az arcom jobb oldalára helyez megadja azt a valamit, amiben titkon reménykedek. A meglepettségtől ledermedek, ugyanakkor amikor megérzem a kellemes illatot, ami a nyaka irányából árad, és ahogy a simára borotvált arca az enyémhez súrlódik kissé megbicsaklik a térdem.
- Jó éjt, Townes - húzódik el, és búcsúzóul a fülem mögé tűr egy tincset, ami az arcomba hull.
Képtelen vagyok bármit is kinyögni, csak nézem, ahogy az autójához kocog, és kedvesen integet, mielőtt bepattanna, én meg nem hiszem el, hogy ez az egész megtörtént, ráadásul éppen velem.

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...