44.rész

1 éve, hogy feltettem az első részt. 

N.x

 

Louis Tomlinson 

- Most már nem jössz haza többet, Apu?
Meghökkenve, kiszáradt szájjal emésztem Freddie kérdését. Szomorkás a hangja, de beletörődő, és ez rohadtul a lelkembe mar.
- Miért ne mennék haza, Freddie? Persze, hogy hazamegyek hozzád, Kisfiam!
- Azt hittem, hogy most már ott maradsz Carával - motyogja - hogy ők lesznek az új családod.
- Nincs és nem is lesz új családom - próbálok nem kapkodva levegőt venni - te vagy a családom, és az köztünk nem befolyásol semmit, hogy ők is velünk vannak, érted? Ne gondolj butaságokra, Kicsim.
- De hiányzol, Apu - csuklik el a hangja. Gyűlölöm, amikor sír - mikor jössz már haza?
- Nem tudom - túrok a hajamba - de ha szeretnéd megkérem Lottie-t, hogy hozzon el hozzánk, oké? De előtte valamit muszáj megbeszélnünk, Édesem.
- Mit? - válik reménykedővé a hangja.
- Van pár dolog, amit nekem és Townesnak el kell intéznünk, amíg itt vagyunk, és Carának rossz kedve van, mert az apukája rosszat csinált. Ha eljössz, akkor nagyon megértőnek kell lenned vele, jó?
- Jó - tűnődik el néhány percre - mikor mehetek?
- Add át Lottie-nak a telefont - nevetek - szia, Kölyök.
- Szia! - dalolja sokkal jobb kedvűen, de belőlem nem tűnik el a rossz érzés és az aggodalom.
Azt hitte, hogy nem fogok többet hazamenni hozzá, mert volt olyan, amikor hónapokig felé se dugtam az orrom. Emlékszik rá, és lehet, hogy soha nem is fogja elfelejteni.
Minél hamarabb túl kell esnük Townesék költözésén, ha hazamegyünk, mert a jelenlegi felállás valakinek sosem teljesen jó. Ha velük vagyok azt Freddie sínyli meg, ha Freddie-vel, akkor róluk kell kicsit lemondanom, egy háztartásban viszont tökéletesen összehozható lenne a kettő.
- Ne is kérdezd, persze, hogy csomagolunk - hallom a húgom vidám hangját - de most már muszáj lesz hazajönnötök, Lou, vagy különben Doris és Ernie nagyon megsértődnek.
Mintegy végszóra a háttérben felhangzik a kisöcsém nevetése. Elképesztően bizarr, hogy a legkisebb testvéreim alig idősebbek a kisfiamnál, ahogy az is, hogy borzasztó szomorú, de egy cipőben járnak vele, ahogy én is.
27 évesen sem tudom túltenni magam azon, hogy elveszítettük anyut, nemhogy 5 és 3 évesen.
- Tudom, tervezem - túrok a hajamban - intézed a jegyeket, vagy csináljam?
- Megoldom, holnap estére ott leszünk.
- Köszi - sóhajtok megkönnyebbülten - puszilom a kicsiket.
A "kicsik" mindenkit magába foglal, aki fiatalabb nálam. Őt is, Fizzy-t is, és mindkét ikerpárt.
- Mi is titeket, alig várom, hogy újra lássam Carát!
- Nagyon örülni fog neked - gondolok őszintén a kislány arcára. Nem is mondom meg neki most, hogy holnap kik jönnek, hadd legyen meglepetés - szeretlek.
- Mi is! - búcsúzik mindannyiuk nevében.
Ha valami igazán fontos nekem, akkor az a családom, ezt soha senki nem kérdőjelezheti meg.
Kimerészkedek a nappaliba, vagy hát annak a nappalinak nevezett helyiségbe, ami a két szoba között van a konyhával együtt. Régen a turnébusz után óriási felüdülést jelentettek a szállodai lakosztályok, mostanra viszont bőven meguntam őket, és kényelmetlennek érződnek, vagy csak azért gondolom így, mert a banda legutolsó időszakában egyedül vettem igénybe őket.
A többiek szerettek a koncertek után egyedül maradni, ha meg épp nem akartak, akkor összegyűltünk valamelyikünknél, én azonban nagy családban nőttem fel és sosem bírtam a magányt, ahogy Zayn sem, szóval mindig osztoztunk, de a kilépése után magamra maradtam.
Most nem vagyok egyedül, sőt, de azért még mindig kényelmetlenül érzem magam az ilyen idegen helyeken, amiknek soha nem volt igazán lakója vagy tulajdonosa.
Édes tusfürdő és tisztaság illata lengi be a helyiséget, T épp a fürdőszobából vágtat ki, a karjaiban fogva a minimum egy számmal nagyobb köntösbe csavart kislányt, és mindketten nevetnek valamin. Lélegzetelállítóan gyönyörűek együtt, a szívem óriásiakat ugrik a mellkasomban a látványukra. Még úgy is nagyon hasonlítanak egymásra, hogy most Cara arcát nem keretezik olyan helyes kis barna fürtök, mint az anyukájáét, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mindketten elképesztően szépek.
Mivel világéletemben nők vettek körül mindig nagyon vágytam egy kisfiúra, de basszus, egy kislány is ugyanolyan fantasztikus, az meg elmondhatatlan, ha van mindkettő.
Ha akarnék sem tudnék úgy nézni Carára, mintha nem az én gyerekem lenne, szerencsémre azonban nem is akarok így tekinteni rá.
A család nem a vérről szól, és ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam gyerekként, most pedig továbbadhatom.
- Szia - mosolyog rám Townes, miközben leteszi a kicsit a kanapéra, amire kiszórt néhány ruhadarabot  - jól van Freddie?
- Minden rendben - viszonzom a mosolyát, és lehajolok, hogy puszit adjak az arcára, majd Caráéra is.
Az elmúlt napokban köztünk aludt, nagyon gyakran felébredt és napközben is nyugtalan, folyton a nyomunkban mászkál, de emiatt egyáltalán nem haragszom, bár úgy hiányzik néhány  kettesben töltött perc a barátnőmmel, mintha valami kőkemény függő lennék. De ez a kislány még jobban hiányzott, és még mindig alig hiszem el, hogy újra itt van velünk. Folyton rá kell néznem, megérinteni, és én is gyakran felpislogok éjszaka, hogy ott van-e köztünk.
Letelepedek mellé a kanapéra, miközben Townes ráadja a pizsamáját. Ilyet talán még egyszer sem láttam, mióta ismerjük egymást, hiszen Cara mindig mindent egyedül csinál, de ezt is betudom a történteknek.
Az nagy fejlődés a részemről, hogy már nem hoz zavarba egy olyan természetes dolog, mint hogy egy anya felöltözteti a gyerekét. A gyerekét, aki az enyém is.
- Jól érzed magad, Édesem? - simogatom meg az arcát, közben pedig belesajdul a szívem abba, hogy az ujjaim tüsi, rövid hajat érintenek. Az arca kipirult a forró víztől, és mert T folyton azon munkálkodik - többnyire sikeresen - hogy megnevettesse, de ez még mindig nem az a cserfes, vidám kislány, akit megismertem, és aki leplezetlenül megkérdezte tőlem az első találkozásunk alkalmával, hogy én leszek-e az apukája.
Tudott valamit már akkor.
- Álmos vagyok - bújik bele a mintás kis nadrágjába, és közben hálás pillantást vet az anyukájára - köszi, anyu.
- Már mehetsz is aludni, Kicsim - simogatja meg, és látom, hogy az ő arca is megrándul - szívesen.
- Mondhatok ma én mesét neked? - húzom kicsit közelebb magamhoz.
- Igen - kapja fel a fejét, és végre lelkesen csillannak fel a szemei - valami jó mesét.
- Nem is tudnék rosszat mondani - tápászkodok fel vele a karjaimban, és Towneshoz sétálunk - menj csak, addig fürödj meg, vagy pihenj.
- Szóljatok, ha kellek - bólint, és megpuszilja a kis hasonmása homlokát - jó éjszakát, Édesem, aludj jól. Tudod, hogy itt vagyunk veled.
Attól függetlenül, mert ezt elmondja, Cara még valószínűleg ugyanúgy köztünk köt majd ki, mert ez nem olyasmi, amit csak úgy megért egy gyerek, akit ekkora trauma ért. 
- Jó éjszakát - integet, majd az egyik kis kezének hüvelykujját a szájába tömi, ez pedig végtelenül elszomorít. Freddie is ezt csinálja, főként akkor, amikor zaklatott.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy ha hazamegyünk, és többé nem lesz Finnley közelében elmúlnak majd ezek az újra előjött babás szokásai, de ezt még én magam sem hiszem el. Azt azonban igen, hogy idővel minden rendben lesz, de tényleg.
- Miről meséljek neked? - teszem le az ágyra, gondosan betakargatom, majd leheveredek mellé.
Nagyon cuki, ahogy álmos pillantásokat vet rám a takarója mögül, és nagyokat ásít.
- Mindegy, csak valami jó mese legyen - motyogja, és kidugja a kezét a takaró alól, amit azonnal megfogok.
- Mit szólsz egy meséhez arról, amikor egy lovag megmentette a királylányt a bunkó udvarlótól?
- Ne mondd azt, hogy bunkó! Ez csúnya szó!
- Nem is igaz - grimaszolok - de legyen akkor udvariatlan udvarló.
Édesen kuncog, én meg mosolyogva hajtom a fejem a párnájára.
- Így jó lesz.
- Oké, szóval... Volt egyszer egy lovag, aki vacsorázni vitte volna az úrhölgyét, de ő nem jött el.
- Miért nem? - vág közbe.
- Mert... Azért, mert nem is szerette igazán a lovagot, aki viszont, miközben várt, felfigyelt egy nagyon szép hercegnőre az egyik asztalnál. A hercegnő dühös volt, hangos, igazán nem hercegnőhöz méltón felpattant és elszaladt. A lovag kíváncsi volt rá, hogy mi történhetett, szóval odament a bunkó udvarlóhoz...
- Apu!
- Bocsi! Igen, szóval odament az udvariatlan udvarlóhoz, akiről kiderült, hogy nem igazán tud bánni a hercegnőkkel, meg amúgy egyetlen csajjal sem, úgyhogy megérdemelte, hogy ott hagyják.
- De miért volt udvariatlan? - kérdezi a csöppöm nagy szemekkel.
- Mert csak magáról beszélt, telefonozott, és nem is érdekelte igazán az a csodaszép hercegnő, aki hajlandó volt találkozni vele.
- Mami is nagyon haragszik ezért.
Elmosolyodva majdnem azt válaszolom, hogy azért, mert a mamija az én hercegnőm, de nem lövöm le a mesém lényegét.
- És aztán?
- Aztán a lovag szomorúságában és magányában úgy döntött, hogy megiszik egy sört... Nem is, egy üdítőt a közeli fogadóban, úgyhogy betért oda, és nagy meglepetésére ott találta a gyönyörű, de nagyon szomorú hercegnőt. A lovag összeszedte minden bátorságát és odament hozzá, a hercegnő pedig érezte, hogy megbízhat benne, ezért elmesélt neki mindent, ami olyan szomorúvá tette. Először barátok lettek, mert mindketten találtak egymásban valamit, amit másban nem, később pedig, talán épp emiatt, a lovag kezdett beleszeretni a szépséges királylányba. Mindkettőjüknek sok nehézség volt az életünkben, ezért féltek, főleg attól, hogy emiatt elveszíthetik egymást, de a hercegnő végül igent mondott, és a lovag elvihette egy randevúra, ami sokkal jobban sikerült, mint a bunkó udvarlóval. Mert a lovag nem volt bunkó, néha kicsit haragos lett, de próbált mindenkivel kedves lenni, és emiatt sokan szerették is. A hercegnő is szerette, hogy ilyen, a lovag pedig szerette a hercegnő önzetlenségét és jószívűségét, szóval amint lehetett hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. A hercegnő, és a lovag, aki immár herceg lett, nagyon sok nehézségen mentek együtt keresztül, de végül boldogan éltek, és nagyon szép gyerekeik lettek.
Mire a végére érek Cara már hangosan szuszog, de már csak a magam kedvéért is befejezem a rögtönzött tündérmesémet, és az ajtóban hallgatózó hercegnő miatt is.
Gondosan megigazítom a takarót a pinduri hercegnőn, az illatát mélyen magamba szívva jó éjt puszit adok neki, majd úgy indulok el kifelé, mintha még mindig nem tudnám, hogy Townes a fal mellett lapul.
A mesémből kihagytam, hogy ő egy meglehetősen neveletlen hercegnő, aki néha iszik alkoholt, pulton táncol, és elcsábítja szegény, gyanútlan lovagot.
A pólómat megmarkolva húz magához, és amikor megcsókolom úgy lapul a falhoz, mint a kelekótya középiskolás lányok, ami ő sosem volt.
- Szóval bunkó udvarló, szomorú hercegnő, és jószívű lovag? - néz rám nevető szemekkel.
- Miért nem vagy a fürdőkádban?
- Mert hallani akartam a mesédet - néz rám bátran - tudtam, hogy jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.
- Lesz még jobb is - dörgölöm az orrom az övéhez - igazából tök sok jó dolgot kihagytam belőle, mert elaludt.
Halkan kuncog, amitől kiszárad a szám, hiszen a lehelete a nyakamat simogatja, a kezeink összekulcsolva szorulnak közénk.
Bármit megadnék azért, hogy 5 percre megálljon a világ, és csak mi legyünk benne.
- Emlékszel, hogy mit kérdezett tőlem, amikor először találkoztunk? - kérdezem tőle, leginkább a saját figyelmem elterelése miatt, de közben folyton egyre közelebb araszolok a nyakához.
- Valami cikit - emelkedik sűrűn a mellkasa - tuti, hogy valami olyat, amit nem kellett volna.
- Hogy velem randiztál-e - csókolom meg a nyakát - és hogy én leszek-e az apukája.
- Mit is válaszoltál?
- Hogy nem, mert csak barátunk vagyunk. - Ez most már nagyon rosszul esik - túr bele a hajamba, mert az ajkaimmal rátapadok a nyakára. Ellenállhatatlanul jó illata van.
- El sem tudom hinni, hogy valaha is úgy gondoltam, beérem ennyivel, és nem akarok többet belőled.
- Mert többet akarsz? - flörtöl suttogva, annak ellenére, hogy teljesen megdermedve simul hozzám, és sűrűn emelkedik a mellkasa.
- Mindent. 

Townsend Campbell 

 

Érdekelne a válasz arra a kérdésre, hogy vajon az összes nő úgy reagál a férfiakra és a gyerekekre, mint én, vagy csak az anyukák?
Esküszöm, nem emlékszem, hogy valaha is olyan érzéseket váltott volna ki belőlem a fiatal apukák és gyerekeik látványa, ahogy most reagálok rájuk.
Azóta nem éreztem a méhem létezését, mióta Cara szilárd ételen, és nem anyatejen él, de most folyamatosan rángatózik, mintha tombolna és követelőzne azért, hogy ez a pasi azonnal varázsoljon belé egy babát.
Én viszont a gondolattól is sokkot kapok, úgyhogy gyorsan észhez térek mindkettőnk helyett, bár ez nagyon fájdalmas, viszont erőteljesen rásegít annak a gondolata, hogy épp ezt csináltuk akkor is, amikor Finn elvitte Carát.
Bár ide esélye sincs bejutni, próbálja meg bárki is kiverni az ilyesmit egy anya fejéből. Lehetetlen.
Mindketten tudjuk, hogy Cara valószínűleg nem bírja ki az egész éjszakát egyedül, úgyhogy egyikünk sem alszik. Meglehetősen olyan érzésem van, mint azokban az első napokban, amikor már túl voltunk a megismerkedésen és elkezdtünk barátok lenni, csak most nem vigyázva ülünk egymás mellett, kerülve a testi kontaktust, hanem szinte egymásba bújunk.
- Lottie utánunk jön Freddie-vel - közli, és a szájába dob egy marék sós kekszet. Az ölében ülök és mindketten a laptopján futó Netflixre meredünk. Ez annyira hétköznapi, hogy a film első néhány percében alig bírtam ki, hogy ne csipkedjem önmagam, mert egy héttel ezelőtt még a konkrét öngyilkosság határán voltam a gyerekem elvesztése miatt, most meg itt vagyunk mindannyian, Cara tőlünk néhány méterre alszik, mi pedig megint azok vagyunk, akik az egész hülyeség előtt.
- Tényleg? - derül fel az arcom, de szinte azonnal rá is fagy a mosolyom. - De Lou, biztos, hogy jó ötlet ez? Amik itt történni fognak az elkövetkezendő napokban, és Cara haja, meg minden amin keresztülment...
- Megbeszélek mindent vele - piszkálgatja a hajvégeim - ne aggódj, továbbra is kihagyjuk őket belőle. Freddie-nek hiányzom, és ma azt feltételezte, hogy többet nem megyek haza, mi mást kellett volna tennem? Cara talán jobban lesz, ha megérkezik Freddie manó, és felvidítja.
- Én nem magunk miatt aggódom - fogom a kezeim közé az arcát - hanem miatta, mert olyan sok szörnyűséget láthatott már.
- Rendben lesz - simogatja az arcom - tényleg.
- Nagyon hiányzik már a kis mókus - mosolyodok el végül - alig várom, hogy megérkezzen.
Szinte láthatóan felcsillan a tekintete, és az örömének fényében egy csókot is kapok.
Ő nagyon jó az én kislányomhoz, én viszont szörnyű mostoha anyukája voltam Freddie-nek az elmúlt időszakban. Teljesen elhanyagoltam, és az apukáját is elloptam tőle.
Gyűlölöm a "mostoha" szót, és nem akarom hogy valaha is úgy tekintsen rám, vagy ne adj Isten így is hívjon, de most úgy érzem, illik is rám a gonosz mostoha kifejezés.
Jóvá fogok tenni mindent, ezzel kezdem.
Cara szinte pont úgy sír fel, ahogy 1 éves kora körül is tette éjszakánként, mert az egyetlen szó, amit képes volt érthetően kimondani, az az "anya".
Most társul hozzá a hímnemű párja is, az "apa" szó, apa pedig csapot-papot (engem) hátrahagyva rohan hozzá, hogy 2 perccel később vele a karjaiban visszajöjjön.
A kislány átfogja a lábaival a derekát, és fáradtan pihenteti a fejét a vállán, a méhem állandó rángása miatt viszont szinte kisfilmként pörögnek le előttem olyan jelenetek, amikre 5 éve vágyok. Egy férfi és egy baba, egy apa a gyermekével, aki az enyém is.
Ez a baba már kicsit nagy, de ez nem változtat a tényen, hogy végül lett apukája a gyerekemnek, méghozzá a lehető legjobb.
És nekem is lett egy második gyerekem, egy kisfiam, a harmadikat pedig épp ádáz módon tervezgeti a testem.