2018. augusztus 31., péntek

32.rész

Sziasztok!
Bár nekem még van egy hét a kezdésig, ahogy a legtöbb egyetemistának, azért basszus, hogy eltelt ez a nyár, hiszen még most hisztériáztam állandóan az emelt érettségik miatt, sőt, még csak most pánikoltam folyton azon, hogy hova jelentkezzek, jó döntést hozok-e, erre tessék, tulajdonképpen már nyakig benne vagyok a dolgok közepében, és minden gond nélkül összejött, közben pedig elrepült egy nagyon király nyár a fejem felett.
Izgalmas heteknek nézek elébe, megint kezdhetem újra felépíteni az életem és alkalmazkodni egy új helyhez, helyzethez, amik talán ismét belezavarhatnak a blog életébe, de igyekszem ezt a lehető legminimálisabb szinten tartani, bár jövőhéten ilyenkor épp beköltözök majd a koleszba, ami kapásból okozhat egy kis csúszást. De rólam egyelőre ennyit, remélem, hogy mindannyiótoknak fantasztikus nyara volt, kipihentétek magatokat, és készen álltok az új tanévre.
Ja, és mielőtt elfelejteném; kedves végzősök, jövendőbeli érettségizők, no para, elrepül ez az év, és minden oké lesz. Ha bárkinek bármiben tudok segíteni, legyen az egy beszélgetős lelki fröccs, vagy egy rakás emelt töri, közép magyar tétel, én mindig itt leszek, keressetek bátran. :)

N.x
Egy ELTE Médiás kis gólya




Townsend Campbell

Percekig csak ülök az autóban, és bámulok a kertünkben álló férfire, és a bazinagy masnival átkötött rózsaszín, elektromos autóra, ami a lábainál parkol. Cara visít, amikor meglátja, és még meg sem álltunk, de máris kioldja a biztonsági övet és készen állna kiugorni, ha nem lennének zárva az ajtók.
- Ha akarod továbbhajtok - mormolja Louis, és látom, hogy a nyakán ideges vörösség kúszik a borostás arca irányába.
- Ne, nem kell - rázom a fejem, és lopva a lányomra pillantok, meg Freddie-re, aki érdeklődve kérdezi, hogy ki ez a férfi a kertünkben - csak... csak szállj ki velem.
- Ki nem hagynám a lehetőséget, Édesem - mormolja, és nagyon durcásnak tűnik, jogosan. Én is az vagyok, rohadtul nem erre akartam hazajönni, ez a seggfej nem mondta, hogy ma akar látni minket, ráadásul fogadóbizottságnak is kivonul.
Leállítja az autót, és annak ellenére, hogy Cara teljesen az ablakra van tapadva, nem oldja fel a zárat, helyette meghúzza a csuklómra tekert hajgumit, és a hirtelen beállt morcossága ellenére huncutul elmosolyodik.
- Tedd csak közszemlére a munkám - simogatja meg a hajam, majd hátranéz a lányomra - mindjárt kinyitom az ajtót, Kicsim, várj még néhány percet.
Bűntudat nélkül kontyolom a fejem tetejére a hajam, és remélem, hogy Cara elhiszi majd azt a mesét, hogy egyszerűen megcsípett valami, és nem a mellettem ülő férfi munkálkodott gondosan ezeken a foltokon a jacuzziban, miközben... jól éreztük magunkat.
Finn jelenléte rettenetes módon irritál még úgy is, hogy mellettem van Louis. Amikor kiszállok az autóból és meglátom a hülye, elégedett vigyorát összeugrik a gyomrom és hányingerem lesz, pláne amikor Cara is kiszabadul, és bukdácsolva elkezd felé rohanni.
Nem neki örül, hanem annak a nyomorult autónak.
- Ez az enyém? - visongja - Komolyan az enyém?
- Hát persze hogy a tiéd, kislányom - válaszolja, és szándékosan felpillant rám, amikor kimondja ezt a szót. Szájba tudnám törölni, teljes erőből, de aztán meglátom Louis-t, aki szinte megmerevedik, és összehúzott szemekkel, vonallá préselt szájjal nézi őket, nem veszi ki Freddie-t, amiből arra következtetek, hogy hamarosan továbbállnak, és végleg vége a fantasztikus hétvégénknek.
- Szia, Townes - összerezzenek, amikor hangosan rám köszön, majd a tekintetét a barátomra vezeti - heló, Lenny.
- Szevasz, Finneas - biccent szigorúan.
- Louisnak hívják - dalolja Cara, miközben bepattan az autóba - hogy kell beindítani?
Freddie leengedi az ablakot, és kíváncsian, de szótlanul pislog kifelé, nem köszön Finnek, aki viszont néhány másodpercig méregeti őt. Feléled bennem az anyatigris, és legszívesebben a kisfiú elé állnék, ha már a lányomat nem kaphatom fel.
Louis megkerüli az autót, lazán nekidől, és átdobja az egyik karját a vállamon.
- Mit keresel itt? - kérdezem szenvtelenül.
- Mondtam, hogy látni akarom Carát - válaszolja anélkül, hogy rám nézne.
- És nem gondolod, hogy azt akkor lehet, amikor mondom? - vicsorgom - Mivel épphogy csak hazaértünk, és valószínűleg fáradt, éhes, mennie kell fürdeni, és holnap óvoda.
- Miért nem jöttetek akkor hamarabb? - kérdezi ártatlanul felvont szemöldökkel, majd észreveszi az észrevehetetlent a nyakamon, és ugyanúgy összeszorítja a száját ahogy Lou, amikor a kislányának nevezte Carát.
- Programunk volt - válaszol helyettem a barátom.
- Voltunk a Sea Life-ban - kiáltja a lányom, miközben elindul azzal a... azzal a szarral - és a vidámparkban, meg városnéző buszon, és gyűjtöttem kagylókat meg köveket.
- Tényleg? - kérdezi érdeklődést színlelve.
- A jacuzzit se hagyd ki - szól közbe ismét Louis, és ettől hirtelen majdnem elnevetem magam.
- Igen, és fürödtünk jacuzziban!
- Valóban? - vonja össze a szemöldökét, majd ránk néz, úgyhogy ártatlan arccal még közelebb bújok Louishoz.
- Nézd, Mami, tudok vezetni! - hajt felénk a lányom, és megnyom valami dudát is. - Olyan ügyes vagyok, mint te, Apu!
És ezzel a lányom megint nagyobbat aláz Finnley-n mint bárki más, anélkül, hogy észrevenné.
Megkövülten áll, és nézi Carát, ahogy a járdára hajt, és pár másodpercig Lou is meglepetten pislog, aztán szélesen elvigyorodik, olyan igazán őszinte boldogsággal, nem azért, mert tudja, hogy ezzel kapott egy döfést az exem.
- Nagyon ügyes vagy - biztatja - nem is kell neked jogosítvány, máris vezethetnéd az autómat, ha elérnéd a pedált!
- Én is tudok vezetni, Apu! - szólal meg Freddie.
- Tudom, Kicsim - fordul felé, és megsimogatja a fejét - otthon elővesszük az autódat.
- Megyünk? - fészkelődik. - Éhes vagyok.
Nem akarok itt maradni Finnel, nem akarom hogy bejöjjön a házamba, hogy leüljön a bútoraimra, és nem akarok többet beszélni sem vele. Soha többet.
- Nem baj? - pillant rám kétségbeesetten. - Gyertek át később, ha megint szabadok lesztek.
- Dehogy - rázom meg a fejem - menjetek csak, Cara is fáradt, aludnia kell. Majd találkozunk - simogatom meg az arcát, és adok neki egy puszit.
- Holnap beugrok - kulcsolja össze a kezeinket, és megfogja az arcom. Nem zavartatja magát Finnley miatt, és én sem, baromira nem érdekel hogy itt van, ő viszont nem tud egyszerűen láthatatlan maradni.
- Szevasz, haver - hívja fel magára a figyelmet, és a fejével felém bök - és csak óvatosan, tudod, Townes nagyon egészséges, és... termékeny.
Megfeszül a teste, hallom, hogy élesen beszívja a levegőt és tenne felé egy ingerült lépést, ha nem állnék előtte, de végül leereszt, és a vonásait is rendezi.
- Ó, igen, tudom - fordít meg, és úgy húz magához, hogy a fenekem pont az ágyékához nyomódik - szerencsére emiatt neked már nem kell aggódnod, Öcsi, én tökéletesen kézben tartom a dolgokat.
A beszólásaival Finn folyamatosan öngólt rúg magának, és ez hihetetlenül szórakoztat.
Cara kipattan a járgányából és a nyakába veti magát, kézzel-lábbal kapaszkodik belé, és az arcát a vállába temeti.
- Elmegyünk majd máskor is, ugye? - nyöszörgi.
- Még szép - tolja el kicsit magától, és puszit nyom a homlokára - megígértem, nem?
Válaszul bólogat, majd újra átöleli, és nem úgy tűnik, mintha szándékában állna elengedni. Vele a karjaiban ballag oda hozzám és csókol meg, majd kénytelen lefeszegetni magáról a gyerekem.
- Vigyázz anyura amíg nem vagyok itt - böki meg az orrát a mutatóujjával - és legyél jó kislány, bár tudom, hogy mindig az vagy.
- Szia, Freddie! - lép oda az autóhoz, és lábujjhegyre állva bedugja a kezét a lehúzott ablakon, hogy integessen.
- Szia - köszön el a kisfiú is, közben pedig Louis hozzám lép, és puszinak álcáz egy elmormolt mondatot.
- Ha nem lennének itt, ezt nem úszná meg élve - mondja, majd az ajkait valóban először az arcomhoz érinti, majd a számhoz - szeretlek - jelenti ki hangosan.
- Én is téged - hebegem, miközben a homlokomra is helyez egy apró, aranyos csókot.
- Később hívlak - engedi el a kezem, és összeborzolja Cara haját, amikor elsétál mellette, hogy megkerülje a kocsit és beszálljon, előtte viszont kiszedje a cuccainkat hátulról.
- Szia, Townes - integet ezúttal nekem, a kis szőke hercegem.
- Szia, Szépfiúm - hajolok be az autóba, és megpuszilom az arcát - vigyázz apukádra.
- Jó-jó - paskolja meg aranyosan az arcom - szia!
Igyekszem ügyet sem vetni Finn jelenlétére, miközben a lányommal egymás kezét fogva nézzük ahogy elmennek, azonban amikor megfordulunk szinte arcon csap a felismerés, hogy még mindig ott van.
- Ez nagyon szép volt - jegyzi meg cinikusan.
Rohadtul irritál, hogy úgy tesz, mintha a gyerekem süket lenne vagy hülye, és nem fogná fel a szemétkedéseit, de végülis nyugodtan csinálhatja, csak saját magát ássa el.
- Igen, úgyhogy teljesen érthető is az irigységed - mosolygok rá ártatlanul, és felmarkolom a cuccainkat - gyere be, Kincsem, csinálok neked vacsorát.
- Valami megcsípte a nyakad, Anyuci - hunyorog, és az autójával rákanyarodik a bejárathoz vezető kis útra - tiszta piros.
- Biztos csak allergia - dörzsölöm meg elpirulva.
- A helyedben én is allergiás lennék - fűzi hozzá ez az átkozott, mire elengedem a táskámat és Cara bőröndjét. Óriási robajjal érnek földet, én meg még magamhoz képest is váratlanul lépek előre és állok bele Finnley arcába, dühömben még a pólóját is megragadva.
- Ha nem akarod, hogy ezúttal én tűnjek el a gyerekkel együtt a hitvány életedből, akkor jobb lesz, ha befogod a szádat!
- Mami? - lép mellém zaklatottan a lányom.
- Dehát te nem tudsz eltűnni, Bébi - vonja össze a szemöldökét - a barátod miatt nem fog menni.
- Anyuci menjünk be -  rángatja a kezemet Cara pánikolós, hisztis hangon.
- De a barátom miatt az menni fog, hogy te eltűnj - kapom fel a lányom - kezdheted most azonnal!
- Ne veszekedjetek, Anyuci! - fakad sírva, és belekapaszkodik a nyakamba.
- Nézd meg mit műveltél! - vágja a fejemhez azt, amire a leginkább érzékeny vagyok - Nincs semmi baj, Édesem, csak a Mamád egy kicsit, tudod - emeli a kezét a fejéhez, és a mutatóujjával arra céloz, hogy elment az eszem.
Képes lennék eltörni nem csak a rohadt ujjait, hanem az egész karját!
- Nem, te nézd meg, hogy mit műveltél - veszek vissza a hangomból, és már normális hangerővel beszélek - mert ezt nem én csináltam, Finn, te voltál, és csak tovább rontod.
- Mert nem lehet veled normálisan kommunikálni!
A cuccokat az udvar közepén hagyva előrángatom a kulcsaimat, és Carával a karomban bemegyek a házba, de nem tudom kizárni őt, mert a bőröndöket felmarkolva megint a nyomunkban van.
- Menj fel a szobádba, Édesem - feszegetném le magamról a vékony kis karokat - minden rendben van.
- Nincs semmi baj, Cara - hallok egy nagy sóhajt a hátam mögül.
- Ne veszekedjetek - szipogja, és minden levegővételnél zaklatottan megremeg a kis teste. Neki ki kell maradnia ebből az egészből, én meg elvesztettem a fejem.
- Sajnálom - guggolok le elé, és széthúzom a kabátkáját - nem lesz ilyen többször, oké? Menj csak fel, örülnék, ha kipakolnál, és a piszkos ruháidat bevinnéd a fürdőszobába, nagy segítség lenne.
- Nem - hátrál, és a kanapé sarkába kucorodik. Sosem szokott ellentmondani nekem - megint veszekedni fogtok, tudom! Hagyjátok abba, Mami, hagyjátok abba! - csorognak le óriási, kétségbeesett és rémült könnycseppek az arcán, ezt látva pedig minden erő kifut belőlem, és a földre csúszok.
Nem szabad előtte kiborulnom. Nem.
- Nem fogunk - fogom meg az egyik kis szandás lábát - megígérem, sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem.
- Nem - összerezzenek Finn hangjára - én sajnálom, hogy megharagítottam az anyukádat. Az én hibám.
Mint minden.
- Nem fogunk többet veszekedni - húzom magamhoz - soha többet, rendben?
Szipogva bólogat, és közelebb bújik néhány pillanatra, utána erőt vesz rajta a bűntudata, mert túl jó kislány, és lekászálódik a kanapéról, leveszi a szandálját, és megfogja a hozzá képest nagy bőröndjét.
- Felviszem neked - ajánlkozik Finnley, de Cara egy fejrázással elutasítja.
- Bírom - húzza maga után a lépcsőn, és néhány másodperccel azután, hogy felér, hallom hogy becsukódik a szobája ajtaja.
- Tényleg sajnálom, Townes - töri meg a hirtelen beállt csendet - nem ezért jöttem.
Felállok, és a konyhába sétálok, mert a jelenlétében nem tudok nyugodtan ülni, pláne nem úgy, ha beszél is hozzám.
- Nem veszekedhetünk előtte - jegyzem meg, amikor biztonságos távolságba kerülök - nincs ehhez hozzászokva, felzaklatja, és nem is akarom, hogy hozzászokjon.
- Tudom - lépdel utánam, és a szemem sarkából jól látom, ahogy nézelődik - és tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem azért vagyok itt, hogy tönkretegyem az életeteket. Rendbe akarom hozni amit elrontottam, Townes, még mindig csak ennyit akarok, és elfogadom, ha sosem fog az apjaként tekinteni rám, mert inkább a mostani barátodat választja, de adott nekem egy esélyt, és ha neked nem lehet, akkor neki szeretném bebizonyítani, hogy nem vagyok annyira szar alak, már nem. Nem kell megbocsájtanod nekem, csak tűrj el.
- Ne játszd el a cukros bácsit - mondom, miközben még mindig háttal vagyok neki - ne kenyerezd le drága ajándékokkal, mert nem ez hiányzott az életéből éveken keresztül. Ha az apja akarsz lenni, akkor legyél az apja, olvass neki mesét, beszélgess vele, játssz vele.
- Adj nekem esélyt, hogy megtegyem.
- Te pedig értsd meg, hogy 4 évig egyedül neveltem, és most nem csak neki vagy idegen, hanem nekem is, nem tudom egyelőre egyedül hagyni őt veled, érted?
- Nem kell - közeledik, én viszont automatikusan annyit hátrálok, amennyit ő előre jön - akkor csak engedj be, amikor itthon vagytok, vagy hagy üljek be addig a kávézóba, amíg te dolgozol.
- Próbálkozom - szorítom a pultot - nem tudod, hogy mennyire.
- Én is - néz a szememben - és te sem tudod, hogy mennyire. Életem végéig bánni fogom amit veletek tettem de nem tudom visszacsinálni, haragudj rám nyugodtan, csak ne előtte.
- Ez nem ismétlődhet meg - rázom a fejem - ne provokálj előtte, és akkor én sem fogok beszólni, és hagyd ki Louis-t ebből az egészből.
- Jó - bólint - megbeszéltük.
- Tudod a telefonszámom - nyelek nagyot - szólj, ha látni akarod, kérdezd meg, hogy ráérünk-e, vagy hogy van-e kedve hozzá, és ha nem, fogadd el.
- Akkor ne keress kifogásokat.
- Nem fogok beleszólni, átadom Carának a telefont - fordítok ismét hátat, és elkezdek a szekrényben kotorászni. Vacsorát kell csinálnom.
- Mégiscsak tudunk normálisan kommunikálni - jegyzi meg zsebre tett kezekkel, hintázva - felmegyek, elköszönök tőle.
Bólintok, és továbbra sem nézek közvetlenül rá.
Néhány percig fent van, próbálok nem foglalkozni vele és nem rohanok utána megpróbálva kihallgatni, hogy mit mond a lányomnak. Felteszek egy adag tejberizst főni, mert máshoz jelenleg nincs kapacitásom, Cara pedig amúgy is imádja, azután csak fel-alá járkálok a konyhában mert nem találom a helyem.
- Szia - lép be, jelezve a távozását - berakom az előszobába az autót, nehogy ellopják.
Bólintok, és megerőltetem magam annyira, hogy köszönök, nézem ahogy átemeli az autót a küszöbön, az óriási masnit az ülésére helyezi, majd eltűnik.
Összezavarodott gondolatok cikáznak a fejemben és semmit sem szeretnék jobban azon kívül, hogy egyedül maradjak, de ezt nem lehet, úgyhogy összekapom magam, és felmegyek a lépcsőn.
- Gyere vacsizni, Édesem - kopogok be a lányom szobájába, és óvatosan bekukkantok. A padlón ülve játszik egy kirakóssal és pont olyan fáradtnak tűnik, amilyennek én is érzem magam, nyoma sincs a korábbi boldogságának.
- Rendben - markolja fel a kis darabokat, beledobálja őket a dobozba, a helyére teszi, utána elindul.
- Tényleg sajnálom, Kicsim - guggolok le elé, és megfogom a karját.
- Tudom, Anyuci - bólint - én is sajnálom, hogy veszekedtek miattam.
- Nem miattad - kapok levegőt után - ez eszedbe se jusson, Cara! Semmi sem miattad van.
Csendben bólint, aztán megfogja a kezem és ebből tudom, hogy nem haragszik rám, de szomorú, és olyan dolgok járnak a fejében, amiken 4 évesen egyáltalán nem kellene gondolkodnia. Nem szeretem, ha vacsora közben szól a tévé, de most kivételt teszek és bekapcsolom, aztán egy tálcára pakolom az ételt, és a kanapéra telepedünk. Nem érdekel, ha leeszi magát, a bútorokat, vagy bármit, igazából sosem érdekelt, mert az ilyesmi együtt jár a gyerekekkel, csak próbálom jól nevelni, és kicsit szigorúbbnak mutatni magam annál, amilyen valójában vagyok.
Nem mosogatok el, csak elöblítem a dolgokat és utána visszatelepedek mellé, fürdeni is csak akkor megyünk, amikor szerinte eljön az ideje, utána pedig elalvásnál két mesét is elolvasok, egyet pedig kitalálok.
- Szeretlek - mormolom a puha hajába - ugye tudod?
- Tudom, Mami, én is szeretlek - válaszolja félálomban.
- Mindannyian nagyon szeretünk - puszilok bele a tenyerébe - szép álmokat, kislányom.
Befelé fordul, a plafonra ragasztott csillagok halványan világítanak, és derengésbe vonják a szobáját akkor is, amikor majdnem teljesen behúzom az ajtót magam mögött.
Rápillantok a telefonomra, Louis hívott, és kb száz üzenetben érdeklődik arról, hogy jól vagyunk-e, mi újság, és "elhordta-e a belét az a kis seggfej", én viszont csak egy rövid üzenetben tömören megfogalmazom, hogy minden rendben, majd elvonulok a zuhany alá, ahol kibőgöm magam.
Rettenetesen felzaklat Finn és minden amit elvár tőlem, ez az egész hülye helyzet, amilyen hatással van rám, hogy már az indulataimat sem tudom kordában tartani. Ez a hétvége olyan volt, mintha lenne egy tökéletes családom, azt éreztem, hogy tényleg mindent jól csinálok, nem vagyok pocsék anya, nem rontok el dolgokat, és minden a lányomnak is kedvező módon alakul, ehhez képest most ez az egész egy óriási arcul csapás. Már azt sem tudom, hogy én provokáltam-e ki az egészet, vagy ő volt, de talán ez nem is lényeges, csak megdöbbentő, hogy egy nagyon rossz tett miatt honnan hova tud kilyukadni két ember, akik valaha szerették egymást.
Nem is próbálkozom egyelőre az alvással, felveszem a köntösöm és vörös szemekkel levánszorgok a konyhába, hogy főzzek magamnak egy teát, amivel aztán pont úgy bekucorodok a kanapé sarkába, ahogy a lányom is tette. Valósággal megdermedek, amikor hallom egy autó leparkolását a ház előtt, majd ahogy csapódik az ajtaja, és végül kopogni, dörömbölni kezdenek a bejárati ajtón. Más esetben nem nyitnám ki olyan meggondolatlan módon az ajtót, ahogy most odaugrok, majdnem felbukva az ott parkoló műanyag tákolmányban, és feltépem, de alszik a gyerekem és semmi szükség hogy felébredjen, amikor holnap óvoda.
- Mit csinált az a kis mocsok? - ront be a lakásba Lou, és úgy néz körbe, mintha Finn még mindig itt lenne.
- Hol van Freddie? - lepődök meg a jelenlétén.
- A húgommal - pillant rám, majd az arcom a kezei közé veszi és a homlokát az enyémnek dönti - bántott? Mit csinált?
- Lou, Cara már alszik - próbálok hatni rá, hogy lehiggadjon, és ne riassza fel a lázongásával.
- Nem vetted fel a telefont, és az üzeneteimre úgy válaszoltál, hogy tudtam, hogy valami gáz van! - folytatja ugyanazt, de már suttogva. - Sírtál?
- Higgadj le - fogom meg a kezeit - csak összevesztünk Cara előtt és kiborult, de már minden...
- Ne mondd azt, hogy minden rendben, mert nincs rendben semmi! Megjelenik, és máris tönkretesz mindent, nem így akartam zárni a hétvégénket, nem a hülye, gyerekes, bunkó beszólásait hallgatva, amik miatt még csak képen se vághatom!
- Megbeszéltük - próbálom felhívni magamra a figyelmét a köd mögött, ami az agyára szállt - normálisan, veszekedés és kötekedés nélkül, nem lesz több ilyen.
- Nem tetszik nekem ez a kölyök - rázza a fejét - van benne valami.
- Talán mert elhagyta a terhes barátnőjét? - vonom fel a szemöldököm. - Te tudod a legjobban, hogy mennyire utálom a puszta létezését is, de nem tudok vele mit csinálni, Lou, Cara adott neki egy esélyt és nekem nincs jogom ahhoz, hogy a saját érdekeim szerint beleszóljak vagy megmásítsam. Elviselem, mostantól tényleg szó nélkül.
- Megértem - bólint összeszorított ajkakkal - de azt nem hagyom, hogy elvegye ami az enyém. Ha csak bepróbálkozik nálad, én...
- Nekem nem kell ő - most rajtam a sor, hogy megfogjam az arcát. Nem hazudok, tényleg nem kell, csak azzal, hogy hirtelen megint kedves volt velem, őszinte, és igazán bűnbánó, amit az bizonyít a legjobban, hogy Cara előtt is elismerte a bűnösségét, feltépte bennem azt a sebet, amit én magam varrtam be, elrejtve benne az összes szép emléket és a kedveskedéseit. Szörnyű, amikor minden erőddel gyűlölni akarsz valakit, el is hiszed, hogy gyűlölöd, aztán csinál egy ilyet és megingat mindent
- Nem kell senki más.
Felmordul, egyik kezével a derekamat ölelve közelebb húz magához, a másikkal a hajamba túr és megcsókol.
Szeretnék beleolvadni a karjaiba és odaadni valakinek az összes zavart gondolatom, hogy vigye és rejtse el őket valahová, ahol sosem találom meg.
- Szörnyű volt itt hagyni titeket vele - mormolja az ajkaimra - ha Freddie nem lett volna nyűgös...
- De ő az első - simogatom a borostáját - és nincs miért aggódnod.
- Apunak hívott - húzódik kicsit hátrébb, hogy a szemembe nézzen. Az arca örömről árulkodik, én viszont elszégyellem magam.
- Tudom, sajnálom, még túl korai...
- Nem - rázza meg a fejét hirtelen - Townes, én ennek nagyon örülök, azt jelenti, hogy máris elég jónak tart erre a szerepre!
- Imád téged - bólintok aprót mosolyogva - tudod.
- De Apunak hívott az igazi apja előtt -  szorítja meg a kezem - ez nekem óriási dolog.
- Nekem is - nevetem el magam a boldogságát látva, könnyes szemekkel - és nem is tudod mennyire örülök annak, hogy ilyen lelkes vagy miatta.
- Nagyon szeretem ezt a kislányt, Townes - húzza a szájához a kezeim és megpuszilja őket - máris úgy, mintha a sajátom lenne, éppen ezért nagyon félek tőle, hogy ez a... Finn valahogy visszahódít titeket.
- Nem - rázom meg a fejem olyan közel az arcához amennyire csak lehet - soha nem megyek vissza hozzá, egyáltalán sosem hagynálak el senkiért, érted? A lányom után te vagy a legjobb dolog az életemben, nem vágyok senki és semmi másra azon kívül, amink most is megvan.  - Én igen - mosolyodik el rejtélyesen - de veled tervezem őket.
Ezt a mondatot jól a fejembe, és a szívembe vésem, mert velem aligha tervezett eddig bárki bármit a jövőjét illetően.

2018. augusztus 25., szombat

31.rész


Townsend Campbell

Amikor reggel 6:35-kor rácsimpaszkodik egy kicsi kéz a kilincsre, és halkan nyikorogva kinyílik az ajtó, amin belopakodik a lányom, abban a rettentően kómás, ködös állapotomban amiben vagyok némán hálát adok annak, hogy ruhában vagyunk, még ha az nagyon minimális is, és a gyerekem nem rögtön úgy lát minket egy ágyban, hogy teljesen pucérak vagyunk.
Louis mellkasán heverek, miközben az egyik apró mintákkal, és érthetetlen módon egy nagy galambbal tarkított karját a hátamon pihenteti. Konkrétan rajta fekszem, de ennél kényelmesebb számomra semmi sem lehetne, az más kérdés, hogy ő valószínűleg nem ezen az állásponton van, de nem panaszkodik, csak halkan horkol.
Cara néhány percig bizonytalanul ácsorog az ajtóban, nem látja a lapos pislogásaim és hogy résnyire nyitott szemekkel figyelem. Azon tűnődhet amire kicsi korától fogva nevelem, hogy nem megyünk be egymás szobájába kopogás nélkül, csak ha valami baj van, hogy tudnia kell a saját ágyában, egyedül aludni, és hogy egy napon lesz egy férfi is a házunkban, ezek a szabályok pedig méginkább életbe lépnek, de nem tudok haragudni rá a megszegésükért.
Már épp úgy döntene, hogy mégsincs szüksége semmire, vagy csak erőt vesz rajta a bűntudata, ami miatt hátat fordít, én pedig mégsem hagyhatnám, hogy csak úgy elmenjen, elvégre ez egy idegen ház, idegen város, és ez a felállás is szokatlan, úgyhogy épp szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem mi a baj, de valaki gyorsabb, mint én.
- Minden rendben, Kicsim? - mozdul meg a fejem alatt, és bár ebben a percben nyithatta ki a szemeit, egyik kezével felkönyököl, a másikkal nem hagyja, hogy lebucskázzak róla.
- Igen - hümmögi a lányom - én csak...
- Éhes vagy? - kérdezi, készen arra, hogy felpattanjon, és reggelit készítsen neki.
- Nem - érkezik a válasz - visszamegyek.
- Szeretnél idejönni? - gördít le óvatosan magáról, és felül mellettem, miközben remélhetőleg hihetően alvást színlelek.
Nem hallom Cara válaszát, csak a puha kis meztelen talpának apró lépteit, majd a fészkelődést, miközben Lou valószínűleg az ágyra emeli.
- Mami nem fog haragudni? - kérdezi halkan.
- Biztos vagyok benne, hogy nem - hallom a választ, és alig bírom visszafojtani a mosolygást. Mégis hogyan tudnék haragudni? Pontosan tudom milyen indíttatásból van itt, azért, amiért az összes gyerek szeret néha bemászni a szülei közé, amiért én is átvándoroltam hozzájuk néha az éjszaka közepén is. Máskor is bújtunk már össze, olyankor általában én voltam a kezdeményező, de most itt van ez a férfi, akivel a lányom alig tud betelni, ahogy azzal az érzéssel is, hogy olyan, mintha két szülője lenne. 
- Freddie még alszik, Édesem? - fészkelődik, és érzem, ahogy a lányom apró kis teste közénk kerül, a haja megsimogatja az arcom, miközben bólint.
- Visszamegyek majd, mielőtt felébred - suttogja - csak egy kicsit maradok, jó?
A szemhéjaim mögött könnycseppek képződnek.
- Nem kell, elférünk itt mindannyian - hajtja vissza a fejét a párnára, és előbb Carát simogatja meg, utána engem is.
Elbóbiskolok, az egyik karom automatikusan a kis csemetém köré fonódik, és elmondhatatlanul jó érzés érezni egy testet a másik oldalán, valakit, aki mindkettőnket beburkol a karjaival.
Hallom, hogy egy darabig suttogva beszélnek valamiről, de nem fogom fel, hogy miről, és szó szerint a legkellemesebb álmomból riadok fel, amikor éles hang hasít a levegőbe.
- Neeeem! - szapora kis léptek hangja után egy apró test csapódik a matrachoz és durván löki arrébb nem csak a lányom, hanem még engem is. - Én apukám! - kiáltja hangosan, sírós hangon Freddie, és a kómásan elkerekedett szemű férfire veti magát, miközben Cara sírni kezd, én meg értetlenül próbálom működésre bírni az agysejtállományom.
- Semmi baj, Édesem - vonom magamhoz a lányom, akinek valószínűleg a legnagyobb problémája most csupán az, hogy visszaaludhatott, és Freddie kiabálása megijesztette.
- Bocsánat, Mami! - zokogja a mellkasomba.
- Semmi baj - simogatom a hátát és a haját - semmi rosszat nem csináltál, Kiscicám.
- Én apukám! - erősködik makacsul a kisfiú, és szinte az apukája nyakába mászik, miközben ő felül, és próbálja az ölében tartani a kiborult, haragos gyerekét.
Tulajdonképpen teljesen mértékben megértem Freddie-t, és elszégyellem magam amiatt, amit én és a lányom csinálunk, még ha ebben nincs is semmi rossz szándék, és egyáltalán nem akarjuk elvenni az apukáját. Csak úgy megjelentünk az életében pár hónappal azután, hogy elveszítette az édesanyját, rögtön betolakodtunk az otthonába, megbolygattunk mindent, most pedig úgy talál ránk, hogy a lányom az ő egyetlen hozzátartozója karjaiban hever egy nő társaságában, aki nem az anyja.
Neki ez nem olyan, mint Carának, ő nem fogad engem kitörő örömmel és lelkesedéssel, mert neki már volt anyukája, van anyukája, akit én sosem fogok tudni helyettesíteni.
- Higgadj le, Kishaver, rendben? - dönti Louis a homlokát az apró, szőke hasonmásáénak - Nem kell kiborulnod, Freddie.
Szólásra nyitom a szám, hogy megpróbáljam megmagyarázni a kisfiúnak, hogy egyáltalán nem szeretnénk elvenni az édesapját, de nem jön ki hang a torkomon, és amúgy is talán jobb lenne, ha mindketten kimennénk, de amikor megmozdulok Louis kinyújtja az egyik kezét, és megfogja az enyémet. Az ujjait ragaszkodóan az én ujjaim közé csúsztatja, és erősen szorítjuk egymást.
- De te csak az én apukám vagy - fonja a karjait a nyaka köré sírós hangon, és a térdeit egyenesen az apja gyomrába mélyeszti, akinek erre fájdalmas grimaszba torzul az arca, és levegőért kap.
- Igen, a te apukád vagyok, és mindig a te apukád is leszek - mondja néhány másodperc elteltével - és nem szeretlek kevésbé azért, mert Cara és Townes beléptek az életünkbe, érted, Kicsim? Lehetek a te apukád, és lehetek az övé is,  ez nem befolyásolja azt, hogy te az én kisfiam vagy, és a világon mindennél jobban szeretlek, tudod? Mindkettőtöknek jut elég belőlem, és mindig itt leszek neked, Freddie, nem kell féltékenynek lenned.
Válasz nem érkezik, csak a vállára hajtja a szőke buksiját, befelé fordulva, hogy ne ránk nézzen, míg én elképedve nézek Louisra, és szorítom magamhoz a szipogó gyerekem.
Ha most Freddie azt mondja, hogy neki így nem jó, szó nélkül kiszállok az életükből és viszem magammal Carát is, mert ha az én gyerekemnek nem lenne jó ez az egész, ezt tenném, de Louis nem anyuka, és egy kicsit makacsabb, mint én, még ha ez számomra is megdöbbentő.
- Kérlek, fogadd el ezt, Kisfiam, jó? Mert ők nagyon fontosak nekem, és tudom, hogy neked is.
- De engem kihagytatok - szipogja - az alvásból.
- Van neked is hely - nevet fel, és hirtelen végighúzza az egyik tenyerét az jobb arcán, közel a szemeihez - gyere, bújj ide közénk, csak azért nem hívtunk mert még aludtál, de vártuk hogy felébredj.
Még arrébb húzódik, egészen az ágy szélére, és én is kivándorlok az utolsó pár centiig, amikor közénk emeli a kisfiút, és a lányom mellé fekteti, aki szinte belém bújva, félve leskelődik. Arra emlékeztet, amikor még apróság volt, és miközben hangosan cuppogva, sóhajtozva, és pihegve telitömte a pocakját a nagy, akkor még mélykék szemeivel leskelődött, én meg visszanéztem rá, és képtelen voltam betelni a gyönyörűségével. A mai napig nem tudok, soha nem is leszek rá képes.
Freddie az apjához bújik, aki viszont kinyújtja a kezét és visszahúzza Carát is, bár ezúttal csak az apróság hátához préselődve, de rajta hagyja a kezét, a sort pedig én zárom, és a két kócos gyerekfej fölött igyekszem minden hálámat a tekintetembe sűríteni, mert nem vetődhetek rá most, és csókolhatom ki belőle a szuszt is azért amit tett és mondott. Ezt csak másfél óra múlva tudom megtenni, miközben reggelit csinál, és a két gyerek már tökéletes összhangban, hangosan beszélgetve öltözködik a hálószobában. Megvitatják, hogy mi van Freddie pólóján, Cara zokniján, és hogy a nadrágján rózsaszín karikák, és nem pöttyök vannak, mert a pöttyök és karikák nem ugyanazok, míg én le sem tudok szakadni Louis ajkairól.
- Megkérem Freddie-t, hogy minden nap rúgjon ki titeket az ágyból üvöltve, hogy elmagyarázhassam neki a helyzetet, és ilyen jutalomban részesüljek - kuncog csibészes mosollyal.
- A létezésed is jutalmazásra méltó - nyomok egy utolsó puszit az arcára, tovább növelve az egóját.
Bódítóan szép látvány nézni őt, ahogy póló nélkül, melegítőben rántottát kavargat és kicsit elsózza. Szó szerint az asztalra borulva, tátott szájjal vizsgálok minden egyes tetoválást a karjain, a feliratot és a 70-es számot a mellkasán, aminek még meg sem kérdeztem a jelentését, a barna szőrszálakat, és azt a kis ösvényt, ami eltűnik az alsójában. Finn nem ilyen alkatú, már akkor is magas volt amikor először randira csábított, és egész életében focizott, ami mellé edzeni járt, én meg büszkén feszítettem mellette pont abban a szerepben, amire szánt. Jól néztünk ki együtt, a helyes sportoló srác meg én, aki a nevetséges iskolai ponpomlánycsapatban ugrabugráltam, és szaltókat hánytam egy álló emberekből épített 10 méteres piramis tetejéről. Mint valami undorító, elcsépelt amerikai film vagy könyv szereplői, aminek semmi valóságalapja nincs.
Hát, ennek se volt, és akkor sem cserélném le ezt az édesen alacsony, vékony alkatú, mégis izmos, vidám arcú, kedves férfit, akinek néha mégis gondok okozta ráncok barázdálják a homlokát, ha Finn hirtelen Leonardo DiCapriová válna. Semmi pénzért, senkiért, azért, mert vonzóbbnak és szebbnek tartom őt, mint bármelyik férfit az egész világon. A közelébe se érnek, Finn meg aztán főleg nem.
Reggeli után felpattanunk egy városnéző busz tetejére, ami tulajdonképpen az én programom, mert mindig is imádtam várost nézni, bár inkább két lábon, mintsem egy buszon, azután jegyet veszünk a Sea Life-ba, ami lélegzetelállítóan csodálatos. Egy darabig Freddie ül a nyakában, és nézi tátott szájjal, elbűvölve a fölöttünk úszkáló halakat, cápákat és teknősöket, utána cserélnek, gond nélkül átadja a helyét Carának és megragadja a felszabadult kezem, hogy maga után húzva az üvegre tapassza az apró kis kezét és az arcát, és úgy csodálkozzon rá mindenre amit lát.
- És ők tényleg az óceánban élnek?
- Bizony - guggolok le mellé, miközben hallom, hogy a lányom épp felkiált, és rámutat egy óriási teknősre, ami nagyon közel úszik az üveghez - de sajnos ott nem láthatjuk így őket, mert nagyon mélyen vannak.
- Akkor hogy kerültek ide? Az óceán alatt vagyunk? - fordul felém elképedt arccal.
- Nem - kuncogok - óriási medencék vannak fölöttünk és ők ezekben élnek, azért, hogy mi megnézhessük őket.
- De ez nem jó akkor nekik - hüledezik - elhozták őket az otthonukból! 
- Talán inkább azért vannak itt, mert megsebesülhettek, és az itt dolgozó bácsik és nénik megmentették őket azzal, hogy idehozták őket, már ez az otthonuk - simogatom a haját, és még véletlenül sem mondom azt, hogy igaza van, még ha valószínűleg tényleg az az igazság is, amit ő mond. - Szerintem szeretnek itt lakni, nézd - mutatok egy csapat boldogan úszkáló bohóchalra, és egy cápára, aki zavartalanul elhúz az üveg előtt. Véletlenül sem szeretném felzaklatni Freddie-t, úgyhogy bár nem szeretem "hülyének nézni" a gyerekeket azzal, hogy az igazság helyett valami mesével etetem be őket, ez most egy kivételes eset, és reménykedek abban, hogy ennek a cápának sem most szottyan kedve megenni a körülötte élő többi halat, mert azt elég nehéz lenne kimagyarázni.
Az akvárium után felülünk egy hajóra, aminek az alja üveg, és alattunk teknősök úszkálnák, bedugjuk a fejünket minden lehetséges helyre, ahonnan még közelebb rácsodálkozhatunk ezekre az élőlényekre, simogatunk tengeri csillagot, teknőst, ráját, és látunk delfineket is. Valószínűleg az egész életünket ezen a helyen kellene leélnünk, ha nem közölné egyszerre mindkét gyerek, hogy éhes, ezért hiszti nélkül tudunk lelépni.
Visszamegyünk a vidámparkhoz, és bár egyáltalán nem vagyok híve az itt fellelhető valószínűleg egészségtelen ételeknek, már megint kivételt teszek, mert nem fogom elrontani a hangulatot azzal, hogy parancsba adom egy normális étterem keresését. Mindketten óriási étvággyal tömnek magukba 1-1 hotdogot, és nekem ezt bőven elég látni.
- Jól érzed magad? - húz közelebb magához Lou, és a homlokát az enyémnek döntve ad egy puszit az orrom hegyére.
- Fantasztikusan - bújok közelebb hozzá, és remélem nem kérdezi meg, hogy jobb program-e ez, mint amit Finnley kitalált, mert a nevét sem akaron hallani, az ő szájából pláne nem - nem szeretnék hazamenni.
- Én sem - neveti el magát - de bármikor visszajöhetünk, vagy akár minden hétvégén elmehetünk valahová.
- A te világodban így működik? - fonom köré a karjaim mosolyogva
 - Az én világomban úgy működik, ahogy a tiédben is, ha még nem jöttél volna rá - ironizál, és a kezeit az arcomra helyezve magához irányít egy puszira. A habzsoló gyerekeink, és még ezer idegen ember előtt, miközben ő a világ egyik leghíresebb embere, én meg lényegében egy senki vagyok, egy a sok közül, az a szerencsés, akinek összejött az, amiről talán millióan álmodoznak. Tudom, hogy szerencsés vagyok, de azt nem, hogy mennyire, ezt sosem leszek képes felfogni, feldolgozni pedig még annyira sem. 
A nap fennmaradó részét a vidámparkban töltjük, és lényegében ugyanazt csináljuk amit tegnap este, de két ilyen kicsi gyerek nem unja meg olyan könnyen, mint mondjuk mi, mi pedig azért nem, mert öröm látni, hogy élvezik, és emiatt ezredjére is felülünk velük mindenre, és próbáljuk kihalászni ugyanazt a macit a gépből, amiből úgysem lehet.
Zárás után még a parton bohóckodunk, ugyanúgy, ahogy tegnap, hazafelé viszont már úgy megyünk, hogy mindketten a karjainkban cipelünk egy szuszogó kis csomagot. Kimaradt a délutáni alvás, emiatt hirtelen, egyik pillanatról a másikra eltűnt a jókedvük és sírni kezdtek, aztán amint a karjainkba vettük őket el is aludtak, és valószínűleg már nem is kelnek fel, csak ha éhesek lesznek, cserébe viszont Cara még korábban ébren lesz, mint egyébként. De mindennek megvan a jó oldala, ennek az, hogy marad néhány óránk, amit kettesben tölthetünk, és nem éjszaka van.
- Elugrok valami vacsoráért, rendben? - kapja fel a kulcsait az asztalról. - Mit szeretnél?
- Carának valami tésztát hozz, légyszi - túrok bele a táskámba a pénztárcámért, de haragos pillantást vet rám - nekem is jó lesz az.
- Jól van - nyom puszit az arcomra - sietek.
Felé fordulok egy rövid, apró csókra, ami után megsimogatja a hajam és az arcom, majd felveszi a cipőjét és mosolyogva integet mielőtt kimegy az ajtón.
Nélküle egészen más a légkör, és azonnal érzem a hiányát, Brighton nagyon szép város és Carával kettesben is egy tartalmas hétvégét tudnánk itt eltölteni, de ő mindent megváltoztat már a puszta jelenlétével, arról nem is beszélve, hogy a nyakába kapja a lányom és ha kell ide-oda rohangál vele, majd megcsikizi, és reggel közénk emeli az ágyba, amiben összebújva alszunk.
- Mami? - hallom meg a halk kis hangját, majd álmosan kibotorkál a szobájukból. - Éhes vagyok.
- Louis elment vacsoráért, Kiscicám - szaladok elé, és a karjaimba veszem. - Siet vissza, kibírod addig?
Aprókat bólint, miközben letelepedek vele az egyik fotelba, és úgy ringatom, simogatom a hátát, ahogy azóta, mióta túl nagy ahhoz, hogy elférjen a karomon.
- Nagyon jó volt ma, Mami - suttogja álmos, rekedtes hangon.
- Szerintem is - puszilok bele a hajába.
- Muszáj hazamennünk? Nem lakhatunk itt?
- Ez nem a mi házunk, Édesem - hajtom a fejem az övére - mi Londonban élünk, ott az ovid, a kávézó, ott van a házunk és benne az összes játékod, a barátaid, nem hiányoznának?
Csendben marad, és nem tudom eldönteni, hogy ez mit jelent, de nem is erőltetem. Nekem elég lenne minden, ami itt van, nem vágyok ennél többre.
- Anyuci? - töri meg a beállt csendet.
- Tessék, Kisbabám?
- Nekem nem baj, ha Freddie anyukája is leszel - döbbenten kerekednek el a szemeim, és néhány másodpercre teljesen lefagyok.
- Miért mondod ezt, Kicsim?
- Mert ha egy család leszünk, és Louis az én apukám is lesz, akkor te pedig Freddie anyukája, nem? Nekem nem baj.
Nagyot nyelek, hogy ne bőgjem el magam.
- Ez nagyon kedves tőled - suttogom, de a "kedves" egyáltalán nem a jó szó erre.
- Aha, tudom - ásítja, én meg elnevetem magam, pont akkor, amikor valahol a szoba másik felében sms érkezését jelzi a telefonom.
Képtelen vagyok felállni és megkeresni, mindezt egy rajtam csimpaszkodó kislánnyal, mert talán Louis az, vagy anya faggat arról, hogy hogy telt a napunk, és fantáziál olyan dolgokról, mint a domináns színek az esküvőnkön.
Nincs igazam, az a személy von kérdőre a hollétünkről, akire a legkevésbé sem vagyok kíváncsi, és annak örülnék a legjobban, ha a föld színéről is nyomtalanul eltűnne. Először nem akarok válaszolni neki, utána mégis leírom hogy hol vagyunk, és részletesen kifejtem azt is, hogy kivel.
A válasza egy tömör mondat arról, hogy holnap látni akar minket.
- Ki az, Anyuci?
Most mondjam azt, hogy az apja?
- Senki, csak Camila - erőltetek mosolyt az arcomra, és bár gyűlölök hazudni, főleg a lányomnak, nem vagyok hajlandó arra, hogy az eszébe juttassam ezt a görényt, amikor épp megint arról beszél, hogy Louis lesz az apukája.
Kikapcsolom a készüléket és szinte a fotel párnái közé préselem, mert látni sem akarom.
Louis néhány percen belül befut, a lányom pedig sokkal éberebben ugrik le az ölemből és szalad elé, mint ahogy velem kommunikált, és nem az ételnek örül ennyire.
- Hát te hogy-hogy ébren vagy? - kapja a karjaiba.
- Éhes vagyok - közli a lányom a fejét a vállára hajtva - mit hoztál?
A konyhába sétálnak, Cara feláll az egyik székre és együtt pakolják ki a dobozokat a szatyorból, és bár még mindig vidám vagyok, a gondolataim kicsit máshol járnak, és ez észrevehető.
- Felébresszem Freddie-t? - simítok végig a hátán, miközben elhaladok mellette.
- Mi ilyet nem ihatunk - emel fel Cara egy üveg bort.
- Nem is nektek hoztam - nyújtja rá játékosan a nyelvét, majd rám pillant - megpróbálhatod, biztos éhes.
Halkan belépek a kisfiúhoz, aki összekucorodva, mélyen alszik, és az ágy szélére ülve, a hátát simogatva ébresztgetem.
- Neeem - nyüszíti bele a párnájába, és a hasára fordul.
- Nem vagy éhes, Kicsim? - simogatom a szőke tincseit - Apu hozott neked vacsorát.
- Mit hozott - forgolódik, és csukott szemmel, félig alvó állapotban beszél hozzám, amin nem tudok nem nevetni.
- Nem tudom, de biztos valami finomat - kuncogok - gyere, vacsorázz velünk, utána hagyunk aludni.
- Jó - dünnyögi, és kinyújtja felém a karjait.
Ritkán emelek fel akkora örömmel 10 kilót, mint most, de ez a 10 kiló az összes végtagjával belém kapaszkodik, és a fejét a vállamra hajtva, nagyon kómásan szuszog. Lehet, hogy először nagyon tiltakozott, amikor az került szóba, hogy én és az apukája együtt legyünk, és lehet, hogy sosem fog az anyukájaként tekinteni rám, akkor sem, ha végül tényleg Louis a végzetem, de szeret engem, és ezt most nagyon is érzem.

Louis Tomlinson


A kinti szél, és a lehűlt levegő nem akadályoz meg abban, hogy bűnbe csábítsam a barátnőm. Amikor nemet mond az ötletemre egyszerűen beizzítom a jacuzzit, ledobálom a ruháimat, és kényelmesen elterülök a bugyborékoló forró vízben, magamnál tartva a drága bort is, amit vettem.
- Louis, fel fognak ébredni - álldogál egyik lábáról a másikra. Két szavamba fog kerülni, és itt ül mellettem.
- Nem fognak - ügyeskedem ki a dugót a palackból - teljesen kiütötték magukat, nem aludtak délután sem, teli van a pocakjuk, miért is ébrednének fel?
- De Lou, ez a cucc az udvar közepén van.
- Ami zárt és védett - húzom meg az üveget - ne akard, hogy kiszálljak, és ruhástól dobjalak bele. Tudod, hogy képes vagyok rá - húzom össze a szemöldököm.
Nagyot sóhajt, a tekintetével végigpásztázza az udvart, néhány hosszú másodpercig az ablakon néz befelé, aztán keresztbe fonja a karjait és a póló alját megragadva áthúzza azt a fején. Ez az én csajom!
Ledobja a nadrágját, és amikor bemászik mellém már a szokásos, kislányosan lelkes és huncut mosolya ül az arcán.
- Szia - helyezkedik el mellettem, míg én elvarázsoltan nézem, ahogy a melltartója megszívja magát vízzel. Megérdemelnék egy jó erős nyakon vágást azért, mert így bámulom. Istenem, hiszen én megfojtanám azt, aki Carára nézne így, vagy a húgaimra!
- Szia - viszonzom a mosolyát, és az ölembe húzom - nehéz volt?
- Nem - forgatja a szemeit, és kiveszi a kezemből a bort - ha ketten lennénk nem gondolkodtam volna, de így...
- Ketten vagyunk - mormolom a nyakába, miközben hátrahajtja a fejét és beleiszik az üvegbe - Freddie nem ébred fel, ez teljesen biztos.
- Csak ha megszomjazik - hümmög, melyre válaszul felnevetek, mert eszembe jut az arca, a döbbent pánik a szemében, amikor Cara meglátott minket.
- Nem nevettél ilyen jót, amikor a lányom kérdőre vont - húzza össze a szemeit, és felém fordul. Így a legjobb, kétség kívül.
- Alszanak, mint a bunda, és van víz az ágyuk mellett - tűrök el egy tincset az arcából, ami kiugrott az apró kis copfjából - ne keress kifogásokat, már itt vagy.
Rosszallóan csóválja a fejét, közben mégis mosolyog, és a bort a fejünk fölé tartva közelebb húzódik egy ártatlan kis puszi erejéig.
- Hova megyünk legközelebb? - kérdezem, az ujjaimat a víz alatt szétterítve a derekán. - Mit szólsz Biburyhez? Bár azt a törpék nem élveznék annyira, csak egy kis falu, de szép, neked tetszene, elmehetnénk csak ketten.
- És kire hagyjuk őket? - kuncog hitetlenkedve.
- Erre tartom a barátaimat - vonok vállat - Cara imádja Niallt, nem? Képzeld el, mennyire örülne neki, ha vele lehetne egy teljes hétvégén keresztül.
- És képzeld el, Niall mennyire örülne annak, ha rendezne egy olyan sírás-rívást, mint amilyet ma a parton csak azért, mert álmos volt - nevetgél - de benne vagyok, elmegyek veled kettesben Biburybe.
- Megbeszéltük - biccentek aprót - elvihetem Carát Disneylandbe a születésnapján?
- Louis, Cara szülinapja augusztusban lesz - hunyorog - Párizsba akarod vinni?
- Los Angelesbe - hümmögök - ott is van.
- Ne viccelj! - nevet fel hitetlenkedve.
- Hazaviszem Freddie-t - csúsztatom le a kezem a combjára, a másikkal elveszem a bort és iszok belőle egy kicsit - Briana családjához, néhány napra. Nincs ínyemre, de ők nevelték a fiamat 2 évig, és Freddie-nek hiányoznak, az ő érdekeit kell néznem, de gyertek velünk és tényleg elmehetünk, elmehetünk akárhová. Van ott egy lakásom, Townes, nem is kellene találkoznotok Briana rokonaival.
- Nem tudom - túr a hajába - mindig ilyen váratlan és megdöbbentő ötletekkel fogsz előállni? Én nem vagyok ehhez hozzászokva, Louis, és dolgozom.
- Mindig - bólintok mosolyogva - és ha ez a munkád rovására megy, szerzek neked egy munkahelyet ahol nem bánják, ha folyton velem vagy.
- Ez mégis milyen munkahely? - kacarászik.
- Lehetsz a menedzserem - vigyorgok - vagy nem is, inkább a testőröm. Nagyon ijesztő vagy, amikor a kis köcsög exed felbosszant, sokkal rémisztőbb mint Preston, akiről mindenki tudja, hogy bárány lelkű.
- Nem is rossz ötlet - megy bele a játékomba - nem nagyon tudnám elviselni, hogy valaki a területemre merészkedjen, úgyhogy biztos jó testőr lennék.
- A területedre? - nevetek fel, ő pedig elégedett arccal, határozottan bólint.
- Bizony - billenti oldalra a fejét - ami az enyém az az enyém.
- És még a férfiak a szexisták, mert a tulajdonuknak tekintik a nőket - horkantok viccelődve.
- Én ilyet nem mondtam sosem - rázza a fejét - amíg így viselkedsz velem, addig annak tekintesz aminek csak akarsz, csak ezt közöld a barom exemmel is.
- Miért, nincs tisztában vele?
- De, csak szeretem az orra alá dörgölni - iszik még egy kortyot, utána a jacuzzi szélére teszi az üveget - amíg elmentél vacsiért kaptam tőle egy üzenetet, kérdőre vont, hogy miért nem vagyunk otthon, és közölte, hogy holnap látni akar minket. Akar, érted. Engedélyt kellene kérnie ahhoz, hogy láthassa Carát, nem pedig követeléseket benyújtania.
Elborul az agyam.
- Szóval nem adja fel - morgom.
- Ne beszéljünk róla - mászna ki az ölemből, de visszatartom, és sokkal közelebb húzom magamhoz.
- Ugye elmondod, ha bepróbálkozik, és adsz nekem egy esélyt, hogy képen töröljem?
- Nem nagyon szeretném, hogy ilyesmit csinálj, nem mintha nem imponálna, ha verekednél miattam - ütögeti az alsó ajkát az ujjaival, majd vidáman elmosolyodik - de szerencsére nincs rá szükség, megvédem magam, hidd el.
- Egyetlen percig sem kételkedtem benne - viszonzom a mosolyát, és a vizes ujjaimmal a hajába túrok, hogy magamhoz húzzam az arcát - mondjuk azt szívesen megnéztem volna, amikor felpofoztad.
- Csak nehogy neked is jusson egy - nevet, és megpaskolja az arcom.
- Miért jutna? Én egy szent vagyok - nagyképűsködök, és lecsúsztatom a kezem a hátán - gyere ide.
- De Lou, a gyerekek... - tiltakozik, aztán hirtelen összezárja az ajkait.
Mondtam már, hogy megbolondít a tudat, hogy egy másik férfi legyeskedik körülötte? Az elődöm, aki egy lúzer, és mégis tombolni tudnék attól amikor azt mondja, hogy megint kénytelenek voltak találkozni vele. Én is az orra alá akarom dörgölni a nyilvánvalót, jobban, mint bárki, és nem egyszerűen azzal, hogy a szeme láttára megfogom Townes kezét, vagy adok neki egy puszit.
Megjelölöm a területem, és holnap én magam fogom kontyba a haját, mielőtt elindulunk haza. Látni fogja, még szép, hogy látja, ahogy azt is látja majd, hogy a lánya mennyivel jobban szeret engem, mint őt.
Ha aznap nem egy étteremben van mindkettőnknek pocsék randija, ha máshova megyek iszogatni, vagy ő máshova megy, ha felhívom a srácokat, vagy hozzá csatlakozik Camila, ha nem áll le velem beszélni, ha nem olyan részeg, amilyen volt, ha nem viszem haza magamhoz, akkor most nem tartanánk itt, valószínűleg nem is ismernénk egymást, és ez a kis nyomorult visszaférkőzhetett volna az életükbe, de az a nagy helyzet, hogy én már itt vagyok, és letöröm a szarvát.

2018. augusztus 17., péntek

30.rész

Sziasztok! 
Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, lényegesen több volt ez, mint a már megszokott 1-2, és nagyon örülök neki, hogy még mindig vagytok itt páran. Adjatok máskor is életjelet, mert fontos nekem, még mindig pontosan annyira, mint a legelején.
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, én kivételesen nagyon szeretem. :) 
N.x

 

 Townsend Campbell

A legutóbbi sikertelen akciója után Finnley valószínűleg rájött arra, hogy a lányomat nem érdekli "csak úgy", főleg, ha olyan fontosabb dolgai is akadnak, mint például szerelmesnek lenni az Oliver nevű édes, vörös hajú kisfiúba, aki most költözött a szüleivel a környékre, szóval visszatér a lekenyerezős, szeretetmegvásárolós taktikájához, és kénytelen vagyok eltűrni, hogy Cara egész napirendjét felborítva londoni körutazást szervez a szombati napunkra. Tudom, hogy a lányom este rettentő fáradt lesz, aminek én iszom majd meg a levét, mégis muszáj vagyok jó képet vágni a dologhoz, hogy felülnek a London Eye-ra, amire a jegyet csak magának és Carának fizeti ki, elmennek a Towerhez, a palotához, ahol muszáj megvárni egy őrségváltást, a Picadillyhez és a Harrodsba, ahol megvásárol neki valami méregdrága játékot, és a Madame Tussaudsba is, amivel lényegében öngólt rúg, és rettentő jól szórakozok rajta, mert amikor Cara meglátja Louis, és a többiek viasz szobrát a többi látogatóval nem törődve sikítva rohan oda, és kisebb szívrohamot okoz az itt dolgozóknak azzal, hogy viasz Louis nyakába ugrik.
- Nézd, Mama! - mászkál a szobrok között, és nagy szemekkel, elbűvölten simogatja őket. - Itt van az a fiú is, akivel még nem találkoztam! - vizsgálja viasz Zaynt.
- Gyere, Cara, menjünk tovább, a másik szobában van Justin Bieberről is!
- Nem tudom hogy az kicsoda - veti oda félvállról, majd megkérdezi, hogy lefényképezem-e, és amikor bólintok boldogan odahúzódik Louishoz.
- Megmutatod majd neki? - simogatom a haját, amikor visszaszalad hozzám, hogy megnézze.
- Igen! - lelkesedik - örülni fog, ugye? Nagyon hasonlít rá ez a szobor!
- Nagyon örülni fog - nyomok puszit a feje búbjára.
- Mehetünk tovább? - toporog Finn, mivel gondolom nem tetszik neki, hogy a közös programjukon Cara azért a férfiért lelkesedik és beszél róla, aki nagyobb eséllyel lehet egy nap az apja, mint ő.
Ez van, drágaság, edd meg amit megfőztél.
Mivel nem volt betervezve erre a hónapra annyi költekezés, amennyit kénytelen voltam a nap folyamán magamra költeni azért, mert Finn csak Carával akart lenni, én pedig csak "kolonc" voltam, így miután hazamegyünk, eltakarodik, én pedig megfürdetem és lefektetem a lányom, kénytelen vagyok ellenőrizni a számla egyenlegem, a tárcámban fellelhető készpénzt, és megszámolni azt is, amit eddig a nyaralásunkra tettem félre. London nem olcsó, a turista látványosságok pedig főleg nem azok, és nem azt mondom, hogy annyira borzasztó összegeket hagytam ott ma, de egyedülálló anyaként igenis minden fillér számít, és ha rajtam múlik nem biztos, hogy a legdrágább olasz étteremben vacsoráztunk volna olyan ételeket, amiket itthon én is néhány perc alatt összedobok. Átlátok a szitán és tudom, hogy ezzel az egésszel Finnek az a hátsó szándéka volt, hogy mutogassa a vagyonát, de nem hatott meg vele, és akkor sem fogadtam volna el, hogy nekem is mindent ő fizessen, ha felajánlja. Fulladjon bele a pénzébe meg a rohadt diplomájába!
Zavar hogy ezt csinálja, hogy megvásárolja a lányom, és állandóan belemászik az életünkbe, de valakit talán még nálam is jobban zavar, valakit, aki konkurenciának érzi, féltékeny, és feszült, amikor beszámolok róla.
Valóságos sokként ér, amikor szerdán besétál a kávézóba a kedvenc kisfiúmmal az oldalán, Carát azonnal megbolondítva, és kiskutyaszemekkel beszámol arról a tervéről, hogy a teljes hétvégét Brightonban szeretné tölteni velünk, péntek délutántól vasárnap estig.
- Lou, erre nincs szükség - tátogok, és az órára pillantva kioldom a kötényem - neked nem kell megvásárolnod őt, enélkül is imád.
- Ki beszél itt megvásárlásról? - vonja össze a szemöldökét, és lazán a pult mögé sétálva követ hátra, mert Preston a megszokott helyén ül, és árgus szemekkel ügyel a gyerekeinkre. - Szia, Cam!
- Szia - olvadozik a barátnőm.
- Nem kell lepipálnod őt - gombolom ki az ingem.
- Csak veletek akarom tölteni a hétvégét - nyitja nagyra a szemeit, mintha a feltételezés is sértené, hogy azért csinálja, mert szeretné lekörözni az exem - és kellőképp lefárasztani a skacokat ahhoz, hogy együtt töltsek néhány órát egy csodás nővel - nyomul közelebb, a karjait a derekam köré fonva, az ajkát a nyakamhoz érintve.
- Nincs most pénzem erre is - túrok a hajamba.
- Kérlek, ne keress kifogásokat, Townes - mormolja - tudod, hogy a pénz nem akadály.
- Ne versengj vele így - fordulok felé kigombolt inggel, ami nem jó ötlet, mert a tekintete az arcom és a szemeim helyett azonnal máshová szegeződik, nem mintha ez nem töltene el büszkeséggel, tekintve a szemében megcsillanó vágyat, miközben a vékony anyagot eltolva megsimogatja a cirmókás derekam.
- Nem versengek - rázza a fejét - mert ez a kis pöcs nem is elég ahhoz, hogy ellenem versenyezzen.
Kuncogok a megjegyzésén, az enyhe nagyképűsködésén, ami végül is tökéletesen igaz, és a karjaim a nyaka köré fonom. Imádom, annyira imádom.
- Rendben - bólintok, a homlokomat nekitámasztva az övének- teljesen igazad van. 
- Mint mindig - vigyorodik el, és megfogja az arcom, hogy magához húzzon. Az övé frissen borotvált, puha, és bár imádom, amikor a borostái az arcomat karistolva emlékeztetnek arra, hogy nem egy olyan hülye kölyökkel van dolgom, mint Finn, ez a puha babapofi is a lelkem legmélyéig hatol, mert annyira végtelenül aranyos az arca. Freddie egy napon hajszál pontosan ugyanígy fog kinézni. 
- Azért jöttél, hogy közöld a terveidet és nagyképűsködj egy kicsit? - bújok bele az utcai ruhámba, egy hosszított fazonú, háromnegyedes ujjú, babarózsaszín tavaszi felsőbe. 
- Aha - von vállat - és hogy együtt ebédeljünk.
- Jól hangzik - mosolygok rá, és miután elrendezem a cuccaim felkapom a rövidített fazonú, fehér dzsekim és a táskám, majd egymás kezét fogva kivonulunk, hogy összeszedjük a pótkerekeinket, és annak ellenére, hogy neki tényleg van mire felvágni, nem egy méregdrága olasz helyre cipel, ahol a pizzát is késsel és villával kell enni, hanem bemászunk Camden Town legközepébe, és egy kínai büfé bárszékeire telepedve néhány fontért cserébe olyan gasztronómiai élményben van részünk, ami után elgondolkodok a Kínába való bevándorláson.
Nem mondjuk el a srácoknak, hogy hová megyünk, csütörtök este miután Cara elaludt a lehető legnagyobb csendben pakolom össze a dolgait a mini bőröndjébe, amit a negyedik születésnapjára kapott a nagyszüleitől, miután közölte, hogy világutazó lesz, majd saját magamnak is pakolok néhány holmit, és kipakolom őket a kocsiba, melynek a kulcsait péntek reggel Cam gondjaira bízom- de csak miután Louis arra kanyarodik, hogy átdobja a bőröndjeinket a sajátjába - hogy miután leléptünk vigye haza, vagy használja egész hétvégén, ha szeretné, mert a munkaidőm lejártával, amikor a gyerekem kezét fogva kilépek a kávézóból Louis autója már az enyém előtt áll, és amikor meglát minket vigyorogva lehúzza az ablakot.
- Ma is együtt ebédelünk? - lelkesedik a kislányom, és nagy léptekben indul felé.
- Még annál is jobb - simítok végig a fején, és miután megemelem, hogy néhány pillanatra a barátom nyakába csimpaszkodjon és megpuszilja, beültetem Freddie mellé, a saját, vadiúj gyerekülésébe. 
Már nem pakolásszuk át állandóan az én kocsimból azt a kicsit elhasználódottat, ami már amúgy is szűkös, mert néhány hónapos korától fogva abban szállítom, és már közel sem akkora, mint akkor volt. Louis vett neki egy sajátot, amit rózsaszín és lila pöttyök díszítenek, és átvitt értelemben valami olyasmit jelképez számomra, mint amikor egymásnál hagytok 1-1 fogkefét. Most már felesleges mindig az otthonit hurcolászni, úgyis tudjuk mindketten, hogy szükség van egy állandóra. 
- Most már elmondod hogy hová megyünk, Apu? - nyafogja Freddie, miközben bekötöm a lányom.
- Meglepetés - pillant rájuk a visszapillantón keresztül, és látom az arcán, hogy rettentő jól szórakozik a kisfiú türelmetlenkedésén. 
- Te se mondod meg, Townes? - néz rám szomorúan.
- Nem bizony - mászok egy kicsit keresztül a lányomon, és megpuszilom az arcát, majd visszahúzódok, és beugrok Lou mellé.
- Szia - helyez diszkrét kis puszit az arcomra, mert a gyerekeink előtt nyilván nem csókol meg úgy, ahogy egyébként szokott - szeretnél még menni valahová, vagy minden megvan? 
- Valami ebéd kellene Carának - mondom, ekkorra viszont már a biztonsági övet kikapcsolva hátranyúl, és egy szatyorból papírdobozos ételeket szed elő. 
- Szerinted nem gondoltam rá? - vonja össze a szemöldökét, és előbb a lányom, majd az én ölembe is helyez egy-egy dobozt, és újrahasznosított műanyagból készült evőeszközöket. - Nézd, Picúr, tegyél az ölébe jó sok szalvétát, nehogy leedd a ruhád. 
Nem a kocsit, a méregdrága kárpitot, hanem az olcsó, Primarkos kis cicanadrágját. Mondtam már, hogy mennyire végtelenül szeretem?
- Az autóra jobban figyelj, Kicsim - fordulok hátra, pont mikor kibontja az ételt, és elmar belőle egy darabka sajtot. 
- Csak sima csirkemell és saláta, nem hagy foltot, meg amúgy is, ez a kocsi már látott mindent Freddie által - nevetgél - te kérsz enni, Kishaver? 
- Most nem - ásít nagyot - csak a csokimat.
- Azt mindjárt gondoltam - vigyorog jókedvűen, és tovább turkálva elővesz a szatyorból néhány csokit a két gyereknek, és kettőnknek is. 
- Csak ebéd után, Baba - figyelmeztetem, miközben teli szájjal elvesz egyet Loutól.
Belelátok az ételes dobozba, a husija apró kis darabokra van vágva, amiket ügyesen szurkál fel az evőeszközére.
Louis annyira figyelmes. 
- Tudom - bólint, miután lenyeli a szájában lévő falatot - a Hyde parkba megyünk? 
- Egy sokkal jobb helyre, el Londonból - kacsint rá a szerelmem - mit szólsz hozzá? 
- Tényleg? - nyílnak nagyra a szemei.
- Bizony - bólint nagyot - de többet nem árulhatok el. 
Türelmetlen nyöszörgés a válasz, melyhez Freddie is csatlakozik csokitól maszatos arccal, de nem hisztériáznak, és nem is nyafognak többet a dolgon, még csak Londonból próbálunk kikeveredni, amikor a kisfiú elalszik, Cara pedig az üres ételes dobozkát rendesen lezárva maga mellé helyezi, és az ablak felé fordul, de ő is nagyokat pislog és ásít. 
- Jó napod volt? - simítja az egyik tenyerét a combomra. 
- Csak a szokásos - vonok vállat - elég nagy volt a forgalom, de ez nekünk csak jó, volt egy társaság akik elég szép borravalót adtak. Neked? 
- Elvállaltam egy koncertet - újságolja - júniusban a Summertime Ballt.
- Ez fantasztikus! - kapom a szám elé a kezeim, majdnem kiütve az ölemből a maradék ételt. - Ugye elmehetünk?
- Hát persze - mosolyog rám - miattad vállaltam. 
Miattam. 
- A szállásunk pont a tengerrel szemben van - kulcsolja össze a kezeinket, és a hüvelykujjával finoman dörzsölgeti az enyémet, miközben lopva hátrapillant a gyerekekre, de már Cara is alszik - egy apartman, senki sem fog zavarni minket. 
- Az, amit átküldtél? - csillannak fel a szemeim, válaszul pedig aprót bólint - Cara teljesen odáig lesz!
- Én egy kicsit tartok Freddie-től - szegezi a tekintetét az útra - sokat jártak a tengerpartra, bár az homokos, és nem kavicsos, és ott mindig meleg van, ez a víz pedig egyáltalán nem alkalmas még fürdésre, de ez nem változtat a tényen, hogy eszébe fog jutni.
- Nagyon sok minden más is eszébe juttathatja minden nap - nyúlok az arcához, és megsimogatom - most majd kap új emlékeket, és nem fogjuk hagyni, hogy szomorkodjon. 
A szájához húzza a kezemet és megpuszilja, én pedig a maradékokat összegyűjtve amennyire lehet elpakolok, majd felé fordulva elhelyezkedek az ülésen, és egyszerre nézem őt is, meg a tájat is. Isten se tudja mikor hagytam el utoljára Londont, Brightonban pedig akkor jártam legutóbb, amikor Cara csak néhány hónapos volt. Eljöttünk a szüleimmel egy hétvégére kikapcsolódni, ami leginkább arról szólt, hogy kérés nélkül elvitték az unokájukat, én pedig bepótoltam a korábbi hónapokban kihagyott alvást. 
Éppen csak beérünk Brightonba, amikor mindkét apróság ébredezni kezd, és álomittas hangon, hunyorogva kérdezik, hogy hol vagyunk. 
- Nézzetek ki az ablakon - mosolyog rájuk Louis, amikor ráhajtunk egy útra, melyről a házakon és fákon keresztül láthatóvá válik a sötétkéken elterülő óriási víztömeg, amin vidáman táncol a napfény.
Tágra nyílt szemű "húú" és "azta" felkiáltások hangzanak fel a lányomtól, Freddie viszont egészen másképp reagál, bár nem kevésbé lelkesen. 
- Apu, jöttünk meglátogatni a nagyiékat?!
- Nem, Kicsim, ez... Ez nem az a tengerpart - nyel nagyot, én pedig visszafojtott lélegzettel hallgatom a válaszát - az sokkal messzebb van, de nyáron elmegyünk majd, oké? 
- Tényleg elmegyünk? - fürkészi áthatóan. - Nagyon hiányoznak nekem, Apu. 
- Tudom, Édesem - bólint összepréselt ajkakkal - elmegyünk majd, a szavamat adom, de itt is jól fogod érezni magad, velünk. 
- Mehetünk majd fürdeni is - sikongat a lányom - és gyűjtünk kagylókat?! 
- Még nagyon hideg a víz, Kincsem - pillantok rá - de a széléről mindenképp gyűjtünk kagylókat. 
- A tengerben még nem fürdünk, Cica, viszont a szállodánkban fogunk! - derül fel újra Lou arca. - Képzeld, van jacuzzi! 
- Jacuzzi?! - visítja. 
- Bizony - vigyorog - ugye hoztatok fürdőruhát?
- Mi nem is hoztunk semmit, Mami! - szörnyed el hirtelen. 
- Azt képzeled, hogy nem gondoskodtam mindenről? - fordulok hátra tettetett felháborodással. - Elpakoltam neked mindent, amíg tegnap este aludtál.  
- Fürdőruhát is? 
- Azt is - mosolygok rá. 
- És elmegyünk majd ahhoz a sok játékhoz?! - kiáltja Freddie, és az édes kis mutatóujját az ablakhoz préseli a Brighton Pierre mutatva.
- Azért jöttünk - válaszoljuk szinte teljesen egyszerre Louval. 
Másért is, de az mellékes jelenleg. 
- Köszi! - szorítja a kis kezeit a mellkasához a lányom, én meg képes lennék elsírni magam attól, hogy ennyire boldognak látom őt is, és a mellette izgatottan fészkelődő kisfiút is. 
Lepakolunk a szálláson, és amikor a nyíló ajtón egyszerre ront be a két izgatott apróság, mi pedig a csomagjainkkal a kezünkben, mégis valamelyest egymáshoz bújva nézzük őket olyan érzés számomra, mintha egy nászútra érkeznénk meg, vagy egy új, közösen vásárolt otthonba, de már ez is sokkal több, mint bármi amit elképzelni mertem. Ez határozottan egy családi hétvége, és csupán a gondolatától is olyan boldog vagyok, hogy kellemes borzongás fut át a testemen. 
- Köszönöm - teszem le a csomagokat, és a hajába túrva átölelem a mellettem álló férfit. 
- Szeretlek - mormolja az orrát az enyémhez dörgölve - mindannyiótokat. 
- Tudom - simogatom az arcát - én is. 
Jobban, mint bárki vagy bármi mást. 
A gyerekeink már sikongatva ágyakon ugrálnak, míg mi az ajtóban állva csókolózunk, és szinte elolvadok a karjaiban. 
- Ugye ez jobb, mint London, meg Madame Tussauds és az a hülye óriáskerék? 
- Lou - forgatom a szemeim - a Madame Tussaudsban is te tetszettél neki a legjobban. 
- Ugye jobb? - bújik bele a vállig érő hajamba. 
- Sokkal - sóhajtok fel - te egymagad sokkal jobb vagy, mint bármi amit ő adni tud, vagy ahová vihet minket. 
- Hol van a jacuzzi? Megyünk a tengerpartra? - robban ki a lányom, és szemrebbenés nélkül közénk szalad, nem zavarja, hogy épp egy intim pillanatban rohan közénk. 
- Előbb hadd pakoljunk ki, és nézzünk körbe itt, Édes - simogatja meg a buksiját Louis - keressük meg a jacuzzit.
A jacuzzi a teraszon van, amitől először elszörnyedek, és elkönyvelek egy instant tüdőgyulladást magunknak, aztán Louis figyelmeztet arra, hogy folyamatosan forró vízben ülve még a hideg angol  levegő sem tud ártani nekünk. 
Két hálószoba van, bennük két egyszemélyes ággyal, és egy franciaággyal, és az egész hely nagyon családbarát, a konyha és a fürdőszoba mindennel tökéletesen felszerelt, a hűtőben van néhány kisdobozos üdítő, és egy üveg pezsgő. 
A Brighton Pieren péntek lévén sokan vannak, nem olyan rengetegen, mint nyáron, mégis kicsit bátortalanul, fenntartásokkal közelítem meg a helyet a gyerekek társaságában, mert nincs velünk se Preston, se semmilyen biztonságis, hogy ha gond van, a segítségünkre siessen, de az igazság az, hogy Louisnak még csak a kapucniját sem kell felhúznia, a bolyongó kisgyerekes családok nem figyelnek fel rá, vagy ha igen, tekintettel vannak arra, hogy mi is gyerekekkel vagyunk. 
1 óránk van csupán zárásig, de azt kihasználva felülünk a mini hullámvasútra, és az összes aprónkat beledobáljuk azokba a szemét gépezetekbe, amikből plüssöket lehetne kihalászni, de sosem sikerül senkinek. 
Mivel zárnak, így nincs hiszti amiatt, mert mennünk kell, megértik, és lelkesen rohannak végig a kis cipőikben a kavicsos parton, és fúrják bele az ujjaikat. Egy pillanatra azt hiszem, hogy egymásra fogják dobálni a kavicsokat, ahogy más gyerekek is teszik, de nem ez történik, csak hagyják kiszóródni őket az ujjaik közül, majd egymás kezét fogva fel-alá kezdenek szaladgálni, nem túl közel a tengerhez, de még így is minden alkalommal elakad a lélegzetem, amikor csak 2 méterre vannak tőle. Nem tehetek róla, sosem fogom levetkőzni a pánikolós, túlaggódó anyuka szerepét, de van, akinek így vagyok jó, és ez a valaki nagyon jót derül rajtam. 
- Nézd csak őket - préseli az arcát az enyémhez, és átöleli a derekam - mintha máris testvérek lennének, mintha mindig azok lettek volna. 
Egy szót sem szólok, képtelen vagyok rá, csak aprót mozdítok a fejemen, hogy az arcommal megsimogassam az övét. Nagyon-nagyon korai ilyesmiről beszélnünk, ahogy az is korai, hogy amikor csak kettesben vagyunk Cara rendszeresen Apuként emlegeti, de tulajdonképpen ki a frászt érdekel, hogy korai-e, vagy nem? Jó így, jobb nem is lehetne. 
Akarok majd egy kisfiút, kislánynak is örülnék, de azt mégsem, hogy egy napon Cara lehessen majd apuci egyetlen pici lánya, hogy teljesüljön az álma.
A gyerekeinknek nem jutott eszébe, nekem viszont igen, úgyhogy felmarkolok néhány kavicsot és a lábaira célozva megdobom velük, majd futásnak eredek. 
Tőlünk hangos a tengerpart, a visításunktól, a nevetésünktől, és a boldogságunktól.
Újságpapírba bugyolált, olajos Fish&Chipset majszolva megyünk haza egy maréknyi apró kagyló társaságában, és sót nem is kellett volna kérnünk a krumplira, mert az ujjainkon és a kezünkön kiütköző tengeri só pont elég rá. 
Sose akarok innen hazamenni. 
- Ugye eljövünk ide máskor is? - forgatja a fejét  közöttünk Cara. 
- Még el se mentünk, Édesem - nevetek - holnap jön csak a java, és vasárnap is itt leszünk délelőtt.
- Bizony, holnap elmegyünk a Sea Life-ba is, oké? És megnézzük a várost, meg kipróbálunk mindent a vidámparkban!
- És eszünk fagyit is? - kérdezi teli szájjal az én édes kis szőke hercegem. 
- Ki nem hagyjuk! - lelkesedik Lou. 
- Nagyon jó itt lenni - bújik a lábához a kislányom - veletek.
- Veled is, Kicsim - lágyul el az arca, és leguggol Cara elé - rengeteg nagyon jó helyre fogunk elmenni együtt, mit szólsz hozzá? Más országokba is, másik tengerpartra, ahová csak akarsz. 
Remegő térdekkel, szétfolyó szívvel nézem őket, és mosolygok, amikor Freddie kicsit féltékenyen, oldalról a karjaiba mászik, összemaszatolva ketchuppal a pólóját. 
- Én is megyek - nyüszíti. 
- Hát persze, hogy jössz - nyom puszit az arcára - mindannyian megyünk. 
Cara is hozzájuk bújik, én meg tényleg alig bírom sírás nélkül, és legszívesebben ezúttal én rángatnám be őt egy barlangba, mint valami tuskó, bunkó, felajzott ősasszony. 
Egy nő hormonjait már egy idegen férfi látványa is megbolygatja egy idegen gyerekkel, nemhogy az, hogy a férfi, akit szeret a gyerekét dajkálja így. 
Otthon, az asztalnál fejezzük be a vacsoránkat, aminek a végére mindannyian nyakig olajosak vagyunk, nem csak a gyerekek, úgyhogy egy alapos mosakodás után pont tökéletes az alkalom arra, hogy beüzemeljük, és kipróbáljuk azt a bizonyos jacuzzit. 
Nem túl nagy, de nem is kicsi, pont elég arra, hogy négyen kényelmesen elférjünk, és a gyerekeink veszett módon tudjanak benne pancsolni.
Csak ők, mi véletlenül sem, nem azért lesz vizes a hajunk, mert nevetve csapkodjuk egymásra a vizet, forgolódunk ide-oda, és csúszunk hátra a nevetéstől.
Ha csak ennyim lesz egész életemben, mint amennyim most van, én leszek a legboldogabb nő a világon, és erre akkor döbbenek csak rá igazán, amikor a karjainkban visszük be az ágyukba a víz és nap által teljesen kiszívott, beájult gyerekeinket, akikre a pizsamát is úgy tudtuk ráadni, hogy közben alig álltak a lábukon. Még sosem fektettük le őket együtt, egy szobába, és nagyon furcsa érzés egy légtérben lenni és látni, hogy miközben a szuszogó lányom mellett ülök és a haját simogatom, ő ugyanezt csinálja a kisfiával. Minden porcikája arról árulkodik, hogy mennyire imádja, ahogy ott guggol mellette és nézi, ahogy simogatja az ujjaival, és megpuszilja előbb az egyik apró, husis kis kezét, utána pedig a homlokát.
Találkozik a tekintetünk, és elmosolyodva feltápászkodik, hogy hozzám sétáljon, és ugyanígy simogassa meg Carát is, és fürkéssze a békés, angyali kis arcát.
- Már többször szerettem volna bemenni hozzá, miközben altattad - suttogja.
- Én is hozzátok - emelem rá a tekintetem - de sosem mertem, mert ez olyan... intim.
Válaszul halkan hümmög, és aprót bólint, én meg hirtelen felbátorodva felállok, és oda sétálok Freddie-hez. Alvás közben még jobban hasonlít az apukájára, még úgy is, hogy az egyik hüvelykujja a szájában van. Elmondhatatlanul vágyom arra, hogy pótoljam az anyukája hiányát, valószínűleg minden anya így lenne vele a helyemben, de én tényleg igazán szeretném visszaadni neki az érzést, hogy van egy nő az életében, akinek ő a legfontosabb, és feltétel nélkül imádja, akkor is, ha nem ő szülte. Sosem, soha de soha nem tennék különbséget közte és Cara közt, épp ezért volt szörnyű nagy butaság Louis-t arról kérdezni, hogy zavarja-e, hogy nekem már van egy gyerekem, aki nem az övé. Engem sem zavar, hogy ez a kisfiú másban növekedett, és nem az én szívdobbanásaimat hallotta úgy, ahogy Cara, szeretem, a saját gyerekemként tudnám szeretni, ha szabadna.
Lényegében cseréltünk, mert Louis most az én lányom mellett ül elmélázva, én pedig az ő kisfia szőke tincseit simogatom. Egy napon nagyon tökéletes család leszünk, tökéletesebb, mint azok a családok, amikben csak közös gyerekek vannak, és sosem történtek a szülőkkel olyan hülyén tragikus dolgok, mint velünk.
Csendben osonunk ki tőlük, szolidan egymás kezét fogva, a saját hálószobánkba viszont már nem a saját lábaimon megyek, és a nyakába bújva megint úgy nevetek, mint akkor, amikor a házában cipelt végig anyaszült meztelenül. Vele lehetek gyerek, viselkedhetek úgy, mint akinek elment az esze, szaladgálhatok kavicsokon, amik még cipőn keresztül is szúrják a talpunkat, ehetem undorítóan a sült krumplit és szabad sírnom, lehetek az a borzasztóan aggódó anyuka is, aki vagyok, és az vérig sértett fiatal lány, akit magára hagytak, és emiatt tombol benne a gyűlölet, de újabban amikor kettesben maradunk minden érintésével arra emlékeztet, vagy inkább figyelmeztet, hogy igazából csak egy nő vagyok, egy nagyon szépnek látott nő, akit nagyon szeretnek is, és aki emiatt nagyon-nagyon boldog.

2018. augusztus 11., szombat

29.rész

Sziasztok!
Amit most felteszek az egy fél résznek is kevés, de ennyit tudtam produlálni az elmúlt pár nap alatt, egy mozgalnas nyaralás és két koncert között, úgyhogy bocsi, de be kell érnetek ezzel, és jövőhéten megpróbálok valami sokkal élvezhetőbbet összehozni.
Kicsit megerőltethetnétek magatokat amúgy, és nem az az 1-2 személy, aki hűségesen kitart mellettem és mindig ír, hanem azok, akik csendben lapítanak, mert jelen pillanatban ez a blog azért létezik, hogy minden alkalommal amikor ránézek elvegye az életkedvem és szembesítsen azzal, hogy honnan hova süllyedtem, illetve nem én, hanem a munkásságom.


N.x


Townsend Campbell

Meglepően rossz érzés hétfő reggel a saját ágyamban, egyedül, az ébresztőre kelni, és nekiállni a szokásos dolgoknak, elkezdeni a hetet. Szokás szerint Cara már ébren van, az este kikészített ruháit viseli, és a játékait pakolássza, amikor bemegyek hozzá. Nem kell már szólnom neki, hogy menjen és mosson fogat, mert amikor meglát néhány percig odabújik hozzám és csendben ölelkezünk, utána pedig bemegy a fürdőszobába, míg én lemegyek reggelit készíteni.
A testemben enyhe, kellemes izomláz uralkodik a hétvégi lepedőakrobatika miatt, és azt hinnénk, hogy valami ilyesmi után hétfő reggelre az ember lányában kielégítődnek a kielégítendő vágyak, még ha azok olyan hosszú ideig is halmozódtak, mint bennem, de amikor rántotta sütés közben ránézek a telefonomra és meglátom az üzenetet, amiben Louis épp arról tájékoztat, hogy mennyire rettentő kellemetlen az ébredés nélkülem, a gyomrom azonnal egy feszítő kis görccsé válik.
Én vagyok az, főként, aki nem akarja elsietni ezt a dolgot kettőnk között, de most azt érzem, hogy ha tehetném azonnal összeköltöznék vele. Minden amit eddig tett értünk csak arról árulkodik, hogy mennyire jó ember, milyen jó hozzám és a lányomhoz is, és istenemre mondom, egy szavába kerülne hogy az összes cuccunkat összepakolva feladjak mindent amit önerőből felépítettem magunknak, mert kihozza belőlem azt a meggondolatlan tinilányt, akinek nem volt lehetősége szép lassan felnőtté érni, mert az egyik pillanatról a másikra kellett azzá válnia.
- Elmondhatom az óvodában, Mama, hogy hol voltunk hétvégén? - kérdezi csillogó szemekkel a lányom, miközben tojást lapátol a szájába.
- Persze, Kicsim - mosolygok rá - mesélhetsz a koncertről.
- És majd megmutathatom a képet is?
- Hogyne, Cica, ovi után elmegyünk előhívatni párat, oké?
- Oké - kortyol nagyot a kakaójából - egyszer majd megint eljössz értem Louis-val?
- Biztosan - simogatom a haját - megígérem.
Egész hétvégén, és tegnap este is, miközben altattam azon aggódtam, hogy nehogy esetleg olyan kínos kérdéseket tegyen fel, amikre nem fogok tudni választ adni. Frusztrált a jelenlétük, bár nem annyira, hogy megálljt parancsoljak önmagunknak, mindenesetre amiatt ideges vagyok, hogy nehogy egy egészen váratlan pillanatban nekem szegezzen egy olyan kérdést, amikről a szülők vicces sztorikat írnak a fórumokra, amiket unalmas perceimben böngészni szoktam.
- Jó - bólint aprót - ugye egyszer egy család leszünk? Olyan, hogy mindig együtt lakunk és eljön értem egyedül is az oviba, mint a többiek apukája.
Egész hétvégére kiment a fejemből a különleges helyzetünk, a tény, hogy csonka családok vagyunk, hogy az életünk nem olyan egyszerű, amilyennek lennie kellene, és hogy a szép dolgokba is belerondít jelenleg Finn felbukkanása. Elfelejtettem a felbukkanását, hogy részt akar venni az életünkben, osztoznom kellene rajta Carán, és hogy egyetlen egy alkalommal megpróbált azzal elcsábítani, vagy talán zsarolni, hogy a gyereknek az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lennének. Pont annyira érdekel most az ő létezése, amennyire kimutattam és foglalkoztam vele az elmúlt napokban, az elmélyült édes csókok, érintések, ölelések, elsuttogott ígéretek, zavarba ejtő megjegyzések közepette. Hidegzuhanyként ér a szembesülés, hogy talán az egész csak egy illúzió, egy átmeneti állapot volt, és az átlagos hétköznapokba való visszatéréssel mindennek olyan hirtelen vége is lesz, amilyen hirtelen eldöntöttem, hogy megengedem annak a férfinak, akit szeretek, hogy olyan intim kapcsolatba kerüljön velem, amilyenben még az az ember sem volt, akitől van egy gyerekem. Finn csak összefeküdt velem, amikor a testem még teljesen hibátlan volt, feszes, és csinos, nem látta, és soha nem is fogja látni a szakadt bőrt a derekamon, a hasamon, a melleimen és a combjaimon, sosem fogom engedni hogy megsimogassa, megcsókolja őket, és soha de soha nem fogok neki még egy gyereket szülni, akkor sem, ha a csillagokat is lehozza az égről.
- Ezt most sem tudom neked biztosra megígérni, Babám, de remélem - törölgetem a száját, és megpuszilom - remélem, hogy mi négyen egy család leszünk.
- Én is - bólogat - elég volt, Anyuci. Köszönöm!
- Egészségedre - simogatom a haját - hozz gyorsan egy hajgumit meg a fésűdet, hadd csináljak neked egy copfot, utána irány az ovi.
Órákig tudnék bíbelődni a hajával, már az is örömet okoz, hogy jelen pillanatban elég hosszú ahhoz, hogy egy kis copfba tudjam fogni, és ne zavarja, úgyhogy örömmel fésülgetem és tűzök csatokat a hajába, utána elrendezem saját magamat is, még különösebb gondot fordítva a megjelenésemre mint egyébként, és jókedvűen indulunk el. Az autóban útközben zenét hallgatunk, Cara újra és újra felidézi az élményeit, amiket mosolyogva hallgatok, és próbálok csak rá összpontosítani, meg az ő emlékeire, és nem a saját, zavarbaejtően szerelmes emlékképeimre.
Tényleg megint olyan vagyok, mint egy kislány, aki most először tapasztal ilyen érzéseket, megint érzem azokat a bizonyos pillangókat a hasamban, a szívem különösen nagy dobbanásait, és megint képes lennék csak úgy ábrándozni róla és rólam, elképzelni kettőnknek egy tökéletes esküvőt, egy egész tökéletes életet, amit mindannyian nagyon megérdemelnénk.
Boldogan köszönünk el egymástól az oviban, bár a szívem szokás szerint nehéz egy picit, miközben nézem ahogy integetve beszalad a barátaihoz, de most először tényleg nagyon nem érdekel mások fura pillantása, sőt, büszkén kihúzom magam amikor rám nézve az egyik anyuka valamit sutyorogni kezd a másiknak.
Én vagyok az a nő, aki kell A Tökéletes Férfinak, és erre büszke vagyok, nagyon, úgyhogy mindenki bekaphatja, ezt az érzést pedig azonnal meg is osztom a szerelmemmel, miközben a kávézó felé sétálok. Visszaadta az önbizalmam, amit nem hittem hogy elveszítettem egészen addig, amíg nem szerette a testem a maga hibás, tökéletlen valójában.
Az oviból a munkahelyemig tartó 3 perces sétát pont úgy teszem meg, mint azok az emberek, akikre én is hajlamos vagyok panaszkodni, mert vakon, a telefonomba mélyedve, azt nyomkodva botladozok az utcán, és az arcomon éppen óriási vigyor ül, amikor belépek a kávézóba.
- Hűha, milyen boldog ma valaki! - rikácsolja Cam abban a pillanatban, ahogy meglát, és zsebre gyűröm a telefonom, ami folyton rezeg Louis flörtölő, huncut üzeneteitől válaszul az én újságolásomra.
- Szia - mosolygok rá - jó hétvégéd volt?
- A tiéd nyomába se ért, Kisanyám! Milyen volt a koncert? Mondtam már, hogy mennyire brutálisan édes kis család vagytok ti négyen? Összehozhatnál Niallel, annnnnyira imádom azt a srácot, Townes, olyan édes!
- Azt hiszem randizik valakivel - vonulok hátra, hogy átöltözzek, Cam pedig követ, mint egy hűséges kiskutya - de tényleg nagyon édes, ha szabad lesz egyből megemlítelek neki téged.
Lerántok egy hajgumit a csuklómról és apró, helyes kis copfba kötném a hajam, ha Cam hagyná.
- Mi az a nyakadon? - kerekednek el a szemei hirtelen, én meg zavartan kapok oda attól tartva, hogy valami undorító bogár az. - Townsend Campbell, neked kiszívták a nyakad?!
- Mi? Nem! Miről beszélsz? - rontok oda zavartan, melltartóban a tükörhöz, mely által szembesülök azzal, hogy a nyakamon tényleg van valami, ami eddig jól megbújt a hajam mögött, most azonban bőszen vigyorogva, vörösen integet.
- Dehogynem! - sipákolja. - Te jó ég, Townes, most már tényleg biztos vagyok benne, hogy az én hétvégém a tiédhez képest semmi volt! Mondj el mindent!
Rákvörös arccal fordulok el, és megpróbálom az öltözködéssel lefoglalni magam, míg ő tovább hablatyol és könyörög, hogy számoljak be mindenről.
- Kizárt dolog - rázom a fejem, és elsétálok mellette, hogy beálljak a pultba és ellenőrizzem meg betöltsem a gépeket.
Kizárt, hogy beszámoljak arról, milyen váratlanul kötöttem ki az ágyában, és engedtem magamhoz, vagy arról, hogy utána hogy estünk egymásnak minden lehetséges helyen és időben, amikor a gyerekeink nyugovóra tértek. Nem fogok beszámolni az érintéseiről, a csókjairól, arról a foltról a nyakamon, vagy akár bárhol máshol.
Megint rezeg a telefonom, és amikor ránézek az arcom újra felforrósodik. Nem ír mocskos és udvariatlan dolgokat, nem küldözget magáról illetlen képeket, mint valami neveletlen, nagyképű kölyök, csak egyszerűen olyan drámaian édes, túlreagált módon tudja közölni a hiányomat akár csak maga mellől, akár az ágyából, amit az én összefoltozott szívem nagyon nehezen dolgoz fel.
- Mi az? - robban mellém Cam - Mit ír?
- Cam, kérlek! - fordulok el nevetve, és a készüléket a fejem fölé tartva egy rakás emojival és szívecskével válaszolok, mint valami 12 éves kis csitri.
- Townes, mint kiderült a hétvégédet ennek a tökéletes férfinek az ágyában töltötted, és nem azon van a hangsúly, hogy mennyire helyes, édes, és híres ez a pasi, hanem azon, hogy 5 év után ágyba vitte a legjobb barátnőmet! Muszáj legalább egy kicsit mesélned róla!
- Ki kell nyitnunk - túrok a hajamba megadóan sóhajtva.
- Jó volt? - mereszti rám a szemeit. - Vigyázott rád?
Elfordulva bólintok, és ellenőrzöm a sütiket, amiket már az érkezésem előtt gondosan kipakolt a pultba.
- Fájt?
- Nem - préselem ki magamból.
- Nem is úgy nézel ki - vizsgálgat vigyorogva, és vállat von. - Mikor? Hol voltak a törpék?
- Aludtak - nevetek kínosan, pipacspiros fejjel - a koncert után.
És hajnalban, reggel a zuhanyzóban, délután amíg szundiztak, minden adandó percben.
- Baszki, ezek után én is Niall Horan koncertre akarok menni, még mielőtt tényleg pókhálós leszek! - jelenti ki hangosan, de feloldva a zavaromat, mert önfeledten nevetni kezdek.
- Szólok pár szót az érdekedben.
- Úgy örülök neked, Csajszi! - vágódik hirtelen, kitárt karokkal hozzám. - Jobban megérdemled őt és ezt, mint bárki más!
- Jaj, Cam - fonom köré esetlenül a karjaim.
- De tényleg - szorongat - úgyhogy légyszíves ne törődj azzal a barommal, bármit is csinál, jó? Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, nem is kell, csak tudd, hogy attól, hogy a gyereked vérszerinti apja, még nincs joga semmihez amihez azt hiszi, hogy igen, ahhoz pláne nem, hogy belerondítson a boldogságodba.
Bólintok. Camila néha borzasztóan kelekótya, kapkodó, és tolakodóan kíváncsi, de ettől függetlenül az egyik legkedvesebb, legjólelkűbb ember akit ismerek, amit az is bizonyít, hogy ő maradt az egyetlen barátnőm a gimiből. Népszerű lány volt, én is az voltam, és amikor elkezdődött az az egész Finnel nyíltan mellettem állt, és akkor is büszkén csacsogott mellettem, amikor már jócskán gömbölyödött a pocakom, közben pedig gyilkos pillantásokat lövellt mindenki felé.
Szóltam neki, amikor beindult a szülés, és a szüleim után ő volt az első, aki berongyolt, és vicceskedve megkérdezte, hogy mikor lesz újra használható az alsótestem, mert apát kell kerítenünk a gyerekemnek, aztán ránézett a lányomra és elbőgte magát. Ő szerezte nekem ezt a munkát, minden alkalommal amikor közbejön valami ő ugrik be helyettem és emiatt nem vár el semmit, egyetlen szót sem szól, és úgy az elmúlt 5 évben tényleg ő volt, és ő az a személy, akire bármikor, bármilyen helyzetben számíthatok, és aki mindig örül nekem.
- Köszi - szorítom magamhoz - igyekszem.
- Nyissunk ki, Bébi, mert elég felhős az idő, és kell egy hely a sok nagyvárosi kényelmesnek, ahová menekülhetnek - bontakozik ki a karjaimból, és az ajtóhoz siet, hogy megfordítsa a táblát - Egyébként nagyon jól áll neked, hogy tudod... - vigyorog - tisztára kivirultál.
- Hülye vagy - kacagok, de tudom hogy igaza van, én is láttam már tegnap is, de ma reggel főként, hogy az arcom mennyivel derűsebb, és a szemeim élénkebben csillognak.
A kedvem is sokkal jobb, akkor is bájosan és kedvesen viselkedek, amikor a vendég velem pont nem az, vagy épp visszahozza a kávéját, mert nem ízlik neki. Az a munkám, hogy bájos és kedves legyek, miközben kávékat készítek és eltakarítok mások után, és mindig igyekszem jó képet vágni a dologhoz, mert nagyon szükségem van erre a munkára, sokszor mégsem tudom megállni az ilyeneket szemforgatás és megjegyzések nélkül, most azonban az sem tudná elrontani a kedvem, ha kirúgnának. Egy dolog viszont elrontja, egy ember, aki ott áll az óvoda kapujában, amikor a dzsekimet éppen csak felkapva, csapkodó esőben átrohanok Caráért.
- Mi a fenét keresel itt? - nyílnak óriásira a szemeim.
- Jöttem a lányomért - von vállat, miközben egyébként a szemem láttára megbámul egy anyukát, aki kettőnk között siet el.
- Felejtsd el! -  vetem oda, és elindulok befelé, de követ, és ettől azonnal ideges és feszült leszek. Honnan a francból tudja, hogy hova jár a lányom?
- Szóval abban a kávézóban dolgozol? - csapódik mellém, és a kezével a kötényem felé nyúl, amin ott van a logónk.
- Kénytelen vagyok - ütöm el a kezét - tudod, én nem tudtam egyetemre menni, hogy olyan nagymenő legyek, mint te.
- Mit is akartál tanulni? Kriminálpszichológiát? Sportmenedzsmentet? 
- Bárhová bekerülhettem volna - vonok vállat - de tudod, végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult az életem - rántom le a hajgumit a csuklómról, amivel reggel végül nem kötöttem össze a hajam a nyakamon éktelenkedő folt miatt, most azonban a fejem tetejére, egy kontyba fogom. Lássa csak, annyira szemét vagyok, hogy a szeme láttára ugranék Louis ölébe, ha lehetőségem lenne rá.
Gyűlölöm ezt az embert, és ez minden alkalommal amikor látom egyre fokozódik.
- Szóval még mindig itt tartunk - fújtat.
- Örökké itt fogunk tartani - vágok vissza - ha műsorozni kezdesz az óvodában, Cara és az óvónők előtt, lemondhatsz arról, hogy valaha is újra láthatod!
- Igen, ezt is hallottam már - tárja szélesre az ajtót, és tettetett udvariassággal beenged maga előtt.
Már közel sem vagyok olyan magabiztos, mint reggel, mert megint furcsán néznek rám, most azonban a mögöttem koslató férfi miatt, aki nem az, akivel köztudottan együtt töltöttem a hétvégét, és legutóbb itt járt velem.
Meglepődök, mert Cara már a cipős szekrénykéjénél ül, és amikor belépek nem pattan fel, hogy a nyakamba ugorjon, csak gubbasztva megjegyez valamit, amit sosem szokott.
- Elkéstél, Mami! - hányja a szememre, és furcsa pillantásokat vet Finnre, aki szokásosan előadja magát, és felkapja a kis kabátkáját, meg látványosan nézelődik az oviban.
- Ne haragudj, Édesem - veszem el a férfitől a kis kabátot anélkül, hogy elszakítanám - feltartottak, de siettem.
- Nem is köszönsz Apunak, Cara?
Nem válaszol, csak feláll, beledugja a kezeit a kabát ujjába, összehúzza magán, és nyűgösen a lábamhoz bújik.
- Mi a baj, Kisbabám?
- Semmi - mormolja - hazamegyünk?
- Tudod, hogy még egy kicsit dolgoznom kell, Cara - simogatom a haját - nem érzed jól magad?
- Hazaviszem! Majd én törődök vele, ha nem jól van!
- Nem - bújik a karjaimba - Anyuval megyek haza, te nem jössz!
Ez még engem is megdöbbent, ugyanakkor ennél hatásosabb semmi sem lehetne, mert Finnley szintre hátrál egy lépést meglepetésében, és szorosra zárt szájjal elhallgat. 
- Kaphatok teát és sütit? - fogja meg a kezem.
- Persze - annak ellenére hogy 5 éves, és nehéz, a karjaimba veszem, és hagyom hogy úgy rám csimpaszkodjon, mint egy kis majom.
- Minden rendben volt ma Carával? - torpanok meg az egyik óvónő előtt, nem törődve azzal, hogy Finn a hátunk mögött áll.
- Hogyne, Ms Campbell - pislog nagyokat megdöbbenten - Cara nagyon jó kislány.
- Tudom - bólintok - de jól érezte magát?
- Nem tűnt úgy, hogy bármi baj lenne. Rosszul érzed magad, Kincsem?
A fejét rázza, de nem válaszol, csak a nyakamba temeti az arcát én meg tehetetlen vagyok, mert jelenleg nem tudok semmit sem tenni érte.
- Majd otthon beszélgessünk, Mami - motyogja, miközben kifelé tartunk.
- Rendben, Baba - puszilom meg a haját - beszélgetünk, azt csinálunk amit csak akarsz.
- De csak ketten - emeli fel a fejét, és Finnre néz - nem akarok most veled lenni.
- Értem - hallom a válaszát - rendben, Cara, majd máskor.
- Figyelj csak, Babu, mintha úgy láttam volna, hogy Preston is a vendégünk ma.
- Tényleg? - kapja fel a fejét. 
- Aha - ballagok a munkahelyem felé, és a fejére húzom a kapucniját a csapkodó eső ellen.
Finnley nem jön utánunk, lemarad, valamikor megfordul, és csak annyiból tudom, hogy elmegy, hogy Cara annyira udvarias, hogy elköszön tőle, én meg megint megnyugszom. Borzasztóan zavar a jelenléte, hogy a nyakamban liheg, néz, megjegyzéseket tesz, hozzáér a gyerekemhez, nélküle minden sokkal de sokkal jobb, Cara problémája pedig nem olyan nagy, mint amilyennek elsőre tűnt, a lányom ugyanis csak éppen ma döbbent rá arra, hogy szerelmes, és ez pont annyira letaglózza, ahogy engem is a saját érzelmeim.

2018. augusztus 4., szombat

28.rész

Sziasztok!
Hosszabbra terveztem ezt a részt, végül "csak" ez lett belőle, de valahogy nem is érzem hiányosnak. 
Legutóbb amikor itt jártam elfelejtettem közölni veletek, amit a közösségi oldalamon már megosztottam, és illő lett volna itt is, mert tőletek kértem segítséget az utolsó elkeseredett pillanataimban. Az ELTE BTK kommunikáció és média szakos hallgatója lettem, nem azért, mert nem volt más ötletem, vagy mert itt nincs matek, hanem mert ez volt a vágyam, ezen az úton akarok elindulni, és mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy sikerült, nektek pedig hálás vagyok, mert segítettetek, támogattatok, elviseltetek. Köszönöm! 
N.x


Townsend Campbell

Ujjak simítanak végig a gerincem mentén, miközben összegömbölyödve, csukott szemmel heverek. A bőröm még olyan érzékeny ezekre a finom érintésekre, hogy minden alkalommal, amikor a fenekemtől visszatér a nyakamhoz kellemes, borzongató libabőrözés uralkodik el rajta.
Nem nyitom ki a szemeim, a légzésem még mindig egyenletes és nem vagyok igazán a tudatomnál, de újraélem az éjszaka emlékeit, hogy az elmúlt 5 évben most először nem gondoltam át egy döntést egymilliószor, csak sodródtam az árral és hagytam megtörténni.
Azóta nem voltam együtt senkivel, mióta terhes lettem Carával, és előtte is csak néhány alkalommal, mert megvárattam Finnt, és utólag már tudom, miért nem bíztam meg benne 100%-ban.
Ebben a férfiben, aki most a karjaiban tart jobban megbízok, mint saját magamban.
A szám kiszárad annak az emlékétől, ahogy imádta minden milliméteremet, főként a számomra kínos területeket, amik megváltoztak a szülés után, és már soha nem is lesznek a régiek. Vékony vagyok, de teltebb mint tinédzser koromban, a felsőcombomon csíkocskák húzódnak, jelek, amiket az én édes kislányom hagyott rajtam, és amik sosem fognak elmúlni, de nem is akarok tőlük megszabadulni. A hasamon is vannak, fényben furcsa, topáz fényűek, és büszkén viselem őket, mert nem véletlenül vannak rajtam, de a női hiúságom akkor is aggódott amiatt, hogy miért akarna valaki egy ilyen 22 éves lánnyal lenni, ha kaphat egyelőre teljesen makulátlant is.
Megütöttem vele a főnyereményt, és ebben nem is lehetnék biztosabb.
Finnel két esetlen kölyök voltunk, vele meg egy nő és egy férfi, és elmondhatatlanul nagy különbség van a kettő között. Vele az esetlenségem, és azon tudat ellenére sem volt kínos, hogy 5 éve nem csináltam ilyesmit, és szültem egy gyereket. Csináltunk valamit, ami csak azért nem feledtette el velem a tényt, hogy anyuka vagyok, mert kínosan ügyelnünk kellett arra, hogy ne legyünk túl hangosak, de most újra nőnek érzem magam, értékesnek, igazán szépnek, és a fejem kótyagos attól, amit átéltem.
Elfelejtettem, hogy milyen is ez az egész, és újra átélni ennyi év után pont olyan megdöbbentő volt, mint az első alkalomkor. Megdöbbentően csodálatos, intim, és felemelő.
Vele kapcsolatban többet semmit nem gondolok át annyiszor, mint ahányszor a randizást, hogy hogy mondjuk el a gyerekeinknek, és mi lesz, ha nem működik.
A karja a derekam köré fonódik és bár egymáshoz simulunk mégis még közelebb próbál húzni magához, az arcát a hajamba temeti és megpuszilja a vállam majd az arcom azon részét, amelyet elér.
Nem csak nekem jelent sokat amit csináltunk, hanem neki is.
Megrebbenő szempillákkal, álmosan nyitom ki a szemem, és amikor az éjjeliszekrényen álló digitális órára téved a tekintetem megdöbbenek azon, hogy Cara vajon miért nem rohangál a házban utánam kiáltozva, vagy próbál bejutni, végül úgy döntök, inkább nem kapok most szívrohamot, mert igazam volt, sokáig fog aludni a tegnap éjszaka miatt.
Fészkelődve megfordulok a karokban, amik egy pillanatra sem engednek el, és a szívem nagyot dobban a kócos haj, és az álmosan megviselt tekintetű, borostás, mosolygó gyönyörűség látványától. Tényleg gyönyörű, annyira, amennyire csak egy férfi gyönyörű tud lenni.
- Szia - nyúl az arcom felé, és eltolja a szemem elé hulló zabolátlan tincseket.
Válaszul megpróbálok még közelebb bújni hozzá, és megpuszilom a kulcscsontját beborító It is what it is felirat első betűjét. Meglepő, hogy mennyire illik most ide ez a mondat.
- Szia - motyogom, és jólesően felsóhajtok. Túlzás lenne azt mondani, hogy kipihent vagyok, mert attól ez az állapotom nagyon messze van, de talán egész életemben nem ébredtem olyan kellemesen, mint most. - Ugye nem álmodtam? - kérdezem esetlenül, elpirulva.
- Ha igen, akkor ugyanazt álmodtunk - vigyorodik el, és ettől a mosolytól összerándul a gyomrom. - Ugye nem bántad meg? Ez annyira nem rád jellemző, hirtelen döntés volt.
- Egyetlen pillanatát sem bánom - kúszok fel az arcához, és megpuszilom.
A csupasz bőrünk egymáshoz feszül, de ez most valamiért egyáltalán nem zavar, pedig azt hittem, hogy előjön majd a szégyenlősségem, vagy kínosan fogom érezni magam, de ennek nyoma sincs. A mellkasára húz és hosszan megcsókol, az ajkaim duzzadtak az órákkal korábbi eseményektől, de ugyanolyan mohón kapok utána. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így ér véget az estém, vagy így kezdődik a ma reggelem.
- Szerintem még órákig aludni fognak - mormolja a fülembe, majd lejjebb mozdítja a fejét, és megcsókolja a nyakam.
- Carát ismerve én ebben nem lennék olyan biztos - kuncogok, és kicsit eltolom magamtól, csak hogy az állát megfogva a szemébe tudjak nézni.
- Nagyon gyönyörű vagy - húzza a kezem a szájához - főleg most.
- Kócosan és gyűrödten? - vonom fel a szemöldököm.
- Aha, pontosan így - mosolyodik el - zuhanyozz velem.
Kiszárad a szám, és már épp tiltakozni kezdenék, amikor eszembe jut, hogy pont most fogadtam meg, hogy többé nem gondolkodok vele kapcsolatban annyit, úgyhogy ülőhelyzetbe tornázom magam a mellkasán, és alig bírom ki, hogy ne nevessek, amikor ő is felhúzza magát, átölel, és olyan könnyedén kap fel, mint ahogy Freddie-t és Carát dobálja.
Tegnap este is pont ilyen könnyedén emelt fel, és annyira gyengéd volt velem, akár egy lepke, a karjai biztonságot és bizalmat nyújtottak, és nem csak a szája, hanem az egész arca, a tekintete, mindene azt üzeni nekem, hogy minden rendben lesz velünk. Minden rendben van.
Az arcom a vállába temetve kuncogok, és közben imádkozok azért, hogy aludjanak még legalább egy órát a gyerekeink, vagy legalább ne pont most ébredjenek fel, és jöjjenek ki a szobáikból, amikor Louis úgy cipel be a fürdőszobába, mint egy ősember a nőjét a barlangjába. Újra 17 évesnek érzem magam, csak most nem a szüleink megjelenésétől rettegek, hanem attól, hogy két értetlen gyerek előtt kell majd kimagyaráznunk magunkat, de beviszi a fürdőszobába és bezárja az ajtót, belőlem meg kitör a nevetés.
- Mit mondtunk volna nekik, ha meglátnak? - kapaszkodok a nyakába, és annak ellenére is szorosan ölelem a lábaimmal a csípőjét, hogy letesz a mosógép tetejére, amit amúgy valószínűleg nem is használnak.
- Gőzöm sincs - szórja mellém a markában szorongatott apró csomagokat, majd a hajába túrva néz rám, és hirtelen meglátom a szemében megvillanó huncutságot - hogy dolgozunk a kistesón, csak épp kistesó nélkül? Amikor végzünk kidobjuk a kukába.
- Undorító vagy! - csapok nevetve a vállára, aztán hirtelen mégiscsak a szám elé kapom a kezeim, mert nem hangszigeteltek a falak, a kezem viszont gyorsan felváltja a szája, ami egy sokkal kellemesebb módja az elhallgattatásomnak, és az övének is.
Csak a szájával ér hozzám és mégis minden egyes testrészem megfeszül, a gyomrom feszült kis görccsé válik. Az első csókom undorító volt, szerencsétlen és nyálas, amikor pedig a srác beleerőltette a nyelvét a számba öklendezni kezdtem, ez azonban, és az összes többi, amit eddig megosztottunk egymással szavakkal leírhatatlan. Az ajkai gyengéden simogatják az ajkaim, az ujjai a hajam és a bőröm, vagy erősen, biztos kezekkel fogja a derekam, és a nyelvével nem kutakodik a számban, vagy próbál lejutni a torkomon, csak néha összetalálkozunk, és olyankor kellemes borzongás rohan végig a gerincemen. 
Megnyitja a vizet, miközben még mindig rajta csimpaszkodok, beállítja a megfelelő hőfokot, aztán becipel alá, és én tényleg marhára hálás vagyok Finnek azért, mert időben eltakarodott az életünkből, és hálás vagyok annak a béna pasinak is, aki annyira kiborított, hogy a legrosszabb oldalammal felkeltettem Louis érdeklődését, a hülye exbarátnőjének, aki meghátrált, meg az összes újságírónak, akik miatt itt kötöttünk ki, legfőképp pedig neki, mert létezik, és mert éppen engem akar, éppen így ahogy vagyok, kívül-belül.
Elnyílt ajkakkal, megbabonázva nézem a hajáról az arcára, a vállára, a mellkasára, és végül közénk berohanó cseppeket, és egyetlen pillanatra sem jut eszembe, hogy szégyelljem magam azért aki vagyok, vagy azért amit és ahol csinálunk. Amikor legutóbb ezt tettem olyan gátlások száguldottak a fejemben, amelyek a maiakhoz képest apró hülyeségek, tinédzser fejjel viszont óriási gondot okoztak. Hogy észreveszi-e a borotválkozásnál véletlen kihagyott csíkot a lábamon, a testem indokolatlan helyein felbukkanó apró szőrszálakat, a pöttyöket a bikinivonalamon. Csak sötétben akartam ezt tenni, hogy ne legyenek láthatóak a hibáim, most viszont egy 4 éves gyerek édesanyjaként egy kék csempés fürdőszoba falának feszülve, nappali világosságban egy olyan férfivel vagyok együtt, aki bárkit megkaphatna, modelleket, színésznőket, olyan lányokat, akik nem eldobhatós borotvával kaszabolják össze magukat, és mégis én kellek neki, annyira, hogy a lökéseitől csak azért nem kiabálok, mert a fogaimmal néha megkapom a vállát. Hallom a fülemben a nyöszörgését, az állatias morgásait, amik mégis valahogy a nevembe fulladnak, és büszke vagyok magamra, mitöbb, az önbizalmam az egekben van, mert én kellek neki, ennek a tökéletes férfinek aki hibátlan lányokat, gyönyörű hercegnőket kaphatna meg pont én kellek.
Neki csak a dereka körül van egy törölköző, én viszont talpig bebugyolálva, lábujjhegyen szaladok utána vissza a szobájába. Az ajtók egyáltalán nem jelentenek akadályt a gyerekeknek és biztonságot nekünk, de azért mégiscsak jobb itt lenni, mint a folyosón ólálkodni, ahová egyszerűen csak kibotorkálhatnak és megkérdezhetik, hogy miért fürödtünk együtt.
Felszedem a földről a tegnapi pólóját, és amikor kihúz egy fiókot benne alsóneműkkel elcsenek egyet, és belebújok. A pólójának jó illata van, pont mint neki.
Összegyűjti egy kupacba a padlón szétszóródott ruháinkat, sunyi mosollyal lógatja az ujjáról a csipkés melltartómat, majd ugyanezt tenné a sima, fekete színű franciabugyimmal is, ha nem marnám el, és dobnám a szoba legtávolabbi sarkába.
- Ez volt a szexi bugyid? - biggyeszti az ajkát, és leheveredik az ágyra. Összefut a számban a nyál a látványától.
- Majom - lököm meg a fejét, és mellé heveredek - mi bajod vele?
- Semmi - von vállat - amíg lejön, addig semmi.
Azt kívánom, bárcsak ketten lennénk, és nevethetnék hangosan, visíthatnék, miközben játékosan dulakodunk és maga alá gyűr, és bárcsak ne kellene mindjárt elkezdenünk a napot azzal, hogy reggelit készítünk, gyereket öltöztetünk, felnőttként viselkedünk. Bárcsak csak egyetlen napig ketten lennénk, és nem kellene felkelnünk innen semmiért, ugyanakkor azt is tudom, hogy én érezném magam a legrosszabbul, ha nem lenne velem a lányom egy teljes napig.
Az ölébe telepszek, szemben vele, miközben a hátamat simogatja és böngészni kezd valamit az interneten. Tájékoztat arról, hogy rengeteg kép készült rólunk, és a rajongói csak pozitív véleményeket írnak, azt, hogy Cara nagyon aranyos és én is kedvesnek tűnök, és hogy Lou sugárzik a boldogságtól, amit meg is érdemel.
A vállára hajtom a fejem és csukott szemekkel mormolok valami visszajelzést azokra amiket mond, aztán elteszi a telefonját és újra csak az enyém minden figyelme.
- Fájt - kérdezi a hátam simogatása közben - amikor megszületett Cara?
- Elképesztően - mormolom - mintha széttépnének.
- Nem voltam ott, amikor megszületett Freddie, csak később - nyel nagyot idegesen, bűntudatosan.
- Nem akarnám, hogy engem így lássanak - simogatom a tarkóját - ez eléggé... Embertelen.
Halkan hümmög, én pedig egy szót sem szólok, csak a karjai közé simulva élvezem a közelségét és a csendet, ami néhány másodpercig körülvesz minket, amíg újra fel nem tesz egy nagyon intim, de jogos kérdést. Elég bátor ahhoz, hogy feltegye, én meg ahhoz, hogy megválaszoljam.
- Amikor éjjel megkérdeztem, azt mondtad, hogy nem fáj amit csinálok - halkítja le méginkább a hangját - és tudom, hogy utána tényleg nem, de eleinte? Fájdalmat okoztam neked?
- Csak amíg leszedted a pókhálót - nevetek bele a vállába, amivel átölel.
- Nem vagy normális - nevet rám vissza, és az ujjaival a combom simogatja - én ezt komolyan kérdeztem, te bolond nő! Azt olvastam, hogy szülés után megváltoznak az izmok, meg ilyenek.
- Szóval valami feneketlen mélységre számítottál, amiben akárhogy tapogatózol nem találsz fogást? Miért olvasgatsz egyáltalán ilyeneket?
- Townes, nemár!
- Te nem tartod furcsának, hogy a vaginámról beszélgetünk? - röhögök úgy, mint akinek tényleg elment az esze, de ez csak azért van, mert boldog vagyok, mert ő a másik felem, és ezt most már biztosra tudom.
- Én csak aggódom!
- Nem okoztál fájdalmat - érintem a számat a finom borostáihoz, amikkel érzékennyé dörzsölte az arcom - nem kell aggódnod, tökéletes volt.
- Jó - dörgöli az orrát a nyakamhoz - nagyon vigyáztam rád.
Tudom.
- Nem tartod undorítónak? - kérdezem hirtelen, meggondolatlanul. - Hogy egy olyan nővel vagy együtt, akinek a gyereke nem a tiéd?
Ahogy kiejtem ezt kiszárad a szám és döbbent arccal nézek magam elé a falra, ő azonban másodpercekig nem mond semmit, pedig a kérdésem sértő lehet számára.
- Nem - válaszolja végül - elég képmutató lennék akkor.
- Sajnálom, nem úgy gondoltam, csak néha elfelejtem...
- Tudom - nevet elnézően - de nem vagy kevésbé értékes miatta, és ez engem csak ösztönöz. Kelletek nekem Carával, és az, hogy az apja egy lúzer engem csak arra biztat, hogy legyek jobb nála.
- Az vagy - emelem meg a fejem, és megpuszilom az állát, miközben az visszhangzik a fejemben, hogy kellünk neki - sokkal jobb vagy, mint amilyen ő valaha is lehet.
- Nem próbál meg, tudod, visszaszerezni téged?
- Amikor minden szavába igyekszek belekötni? - kuncogok - Nem, nem hinném, hogy vissza akar kapni, és különben is, próbálkozhat, akármivel áll elő, ezt nem dobom el magamtól.
- Piszok féltékeny vagyok rá - motyogja bele a bőrömbe - bárcsak az én életembe léptél volna be akkor, és nem az övébe.
- 16 évesen? - kuncogok, és kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek - Ha elmentem volna egy koncertetekre észreveszel?
- Talán -  helyez játékos puszit az orromra - százezrek között is, és lecsuktak volna kiskorú megrontásáért, mert biztos vagyok benne, hogy már akkor is olyan ellenállhatatlan voltál, mint most.
- Kár lett volna érted, és azért, amit elértetek - simogatom a tincseit bódultan - talán így a legjobb.
- Nem panaszkodhatom - mosolyog rám - gyere, készítsünk valami reggelit, és azt hiszem a fiatalokat is illene lassan felébreszteni, ha nem akarjuk, hogy egész éjszaka műsorozzanak, és reggel fájjon oviba menni.
- Kihagyhatják a délutáni alvást - vonom meg a vállam.
- Nem hagyhatják - pillant rám huncut tekintettel, miközben feltápászkodik, és a kezeit nyújtja felém, hogy felhúzzon - a délutáni alvás nagyon fontos.
Igen, az.
- Szeretnél palacsintát reggelizni? - bújok hozzá, miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn.
- Nem, most nem - nyom puszit a homlokomra - mert azt te csinálnád meg, nemdebár? Márpedig ma én készítek reggelit, te csak és kizárólag nézheted.
- Tetszik az ötlet - kuncogok, és követem a konyhába.
Feltelepedek a pultra és onnan kísérem figyelemmel a munkálkodását, hogy előkészíti a terepet bundáskenyér készítéshez, felrak egy adag vizet forrni, és közben mégis meg-megáll, hogy adjon egy puszit, megsimogasson, vagy csak kicsit elvarázsolva, mosollyal a szája sarkában rám pillantson, aztán amikor a gyerekeink egyszerre, egymást követve, a szemüket dörzsölgetve botorkálnak le a lépcsőn mindketten nagy mosollyal eléjük rohanunk, és egyáltalán nem érzek féltékenységet, amikor Freddie-vel együtt Cara is előbb az ő karjaiba omlik.
- A tegnapi volt életem legjobb napja- mormolja a kislányom a nyakába kapaszkodva, és a szája a mondat végén "A" betűt formázva nyílik el, hogy azt mondja, Apu, de Freddie-re és rám pillantva elharapja a szót.
- Az enyém is, Kicsim - nyom mindkettejük fejére puszit, majd a sunyi, játékos, de mégis felhőtlenül boldog mosolyával rám néz - az enyém is.
Meg az enyém is, az új életem legjobb napja. 

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...