51.rész

Townsend Campbell 

Meglepően gyorsan visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Telnek a napok és máris szombat van, ezt onnan tudom, hogy nem az ébresztőmre kelek, hanem magamtól nyílnak ki a szemeim, mert rettentő melegem van. Cara a mellkasomhoz kucorodva még szuszog, ami ritka alkalom, úgyhogy most kiélvezem, pedig nekem is égnek a fáradtságtól a szemeim.
Nem kellene hagynom, hogy velem aludjon, most már tényleg nem, mert elkezdtük bedobozolni a dolgainkat, és az életünk hamarosan már tényleg nem ilyen lesz, hanem olyan, amire közel 5 éven keresztül készültünk, de nem tudok nemet mondani neki, amikor éjjel bebújik mellém. Élvezem, hogy szüksége van rám, és nem mondom ki hangosan, meg tűrtőztetem magam, de legszívesebben én magam hoznám át, mert nekem is szükségem van rá, hogy vigyázzak rá, szemmel tartsam, álmomban is érezzem és tudjam, hogy biztonságban van.
Megpuszilom a homlokát és lejjebb húzom rajta a takarót, mert a pizsamája neki is nedvesen tapad a kis hátához.  Még mindig pityereg, amikor megjelenik éjszakánként, még ha nappal vidám és gondtalan is, emiatt pedig folyton kattog az agyam, ezt leszámítva viszont tényleg jól vagyunk.
Ő élvezettel pakolássza össze a cuccait, amiket aztán vagy Louis visz magával, vagy mi dobunk a csomagtartóba pár dobozt, amikor átugrunk hozzájuk, nekem viszont tényleg fáj a szívem ezért a kis lakásért, ami tanúja volt Cara első 5 évének, úgyhogy talán próbálom egy kicsit elnyújtani a költözés folyamatát, hogy 1-2 nappal tovább legyünk itt.
Tudom, hogy jó lesz nekünk, de ragaszkodó típus vagyok, és ha tehetném az egész kis házat feltenném egy utánfutóra és Louis udvarára szállítanám, hogy egy kicsit minden nap beüljek nosztalgiázni.
Mindig volt bennem egy tehetős mennyiségű harag és gyűlölet Finnley iránt, ami egy kicsit akadályozta azt, hogy teljes mértékben boldog legyek, most már viszont minden elpárolgott belőlem, és látom, hogy nem is volt olyan rossz, és olyan nehéz egyedül nevelni a kislányom.
Azt mondják, az ember csak akkor tudja meg, hogy jó anya volt-e, amikor a gyermeke elmúlik 20 éves, de az az igazság, hogy nekem elég már most ránéznem hogy tudjam, nem rontottam el eddig semmit.
A mindenfelé meredező haja csiklandozza az arcom, amikor lehajtom a fejem hogy egy kicsit odabújjak hozzá. Olyan békés és zavartalan, hogy csak éppen az ujjbegyeimmel merem megsimogatni az arcát, nehogy felébresszem. A haja most arra emlékeztet, amikor megszületett, és elkezdett megszáradni. A kis pelyhek úgy álltak mindenfelé a fején, mint egy kiscsibe puha tollai. Nagyon szeretném csak egyetlen napra visszakapni azt a kisbabát, pedig ez a pillanat is véges, és hamarosan ugyanígy visszasírom.
Addig szundizok vele, amíg magától fel nem ébred, és nyughatatlanul azonnal kibújik az ölelésemből. Ő nem olyan, mint én, nem szeret még sokáig lustálkodni kényelemben és melegben, hanem azonnal felpattan, öltözik, és játszik, vagy keres magának valami elfoglaltságot.
Nyöszörögve nyúlnék utána, de már kint is van az ajtón.
Ennyi, magamra maradtam.
Kihasználom, hogy kivételesen nem kell nekem is azonnal felpattanni, és így a szemeimet dörzsölgetve, ásítozva nézek szembe a sötétítőn át beáramló napfénnyel, majd előveszem a telefonom és végiggörgetem a híreket, küldök egy rövid üzenetet Louisnak, amiben jó reggelt kívánok, de természetesen még nem válaszol, mert ő tovább tud aludni.
Az anyai ösztöneim végül erőt vesznek rajtam, mert reggelit kell készítenem, úgyhogy kimászok az ágyból és pizsamában Cara szobája felé veszem az irányt.
Nem kezdett el átöltözni, de a játékait rendezgeti, és a tegnap félig üresen hagyott dobozba pakolja őket.
- Jó reggelt, Édesem - lépek be hozzá, és megpuszilom a feje búbját - jól aludtál?
- Jó reggelt, Anyuci - válaszol, de nem a kérdésemre - ma költözünk?
- Nem hiszem, még kell egy pár nap - ülök le az ágya szélére, és azonnal elgondolkodom azon, hogy ezt átvigyük-e. - Szeretnéd, hogy átvigyük a bútoraidat? Az ágyat és a szekrényeket?
- Aha - hümmög, ami miatt máskor rászólnék, de most nem. Más szülőknek káromkodnak a gyerekei, az enyém csak ilyesmit csinál - azt szeretném hogy ugyanilyen legyen a szobám.
- Tényleg? Nem szeretnél új dolgokat? Mert vehetünk...
- Nem - rázza a fejét - ezek jók. Átviszünk mindent?
- Nem hiszem, apunak is vannak bútorai - simogatom a rózsaszín, mintás ágytakaróját - de néhány dolgot elviszünk azért. 
- Mi lesz a házunkkal? - kérdezi olyan szemekkel, mintha most jött volna rá arra, hogy többé tényleg nem itt fogunk lakni.
- Még nem tudom - válaszolok, végignézve a szobáján. Mégiscsak szükségünk lesz költöztetőkre, mert a szekrényét, az asztalkáját, az ágyát, polcokat, szőnyegeket nem tudjuk a saját autóinkkal átvinni még akkor sem, ha szétszedjük. Kelleni fog egy teherautó, és még több doboz.
- Eladjuk?
- Nem hiszem - nézek az aggódó kis arcára - talán beköltözik majd ide valaki más, de attól még a miénk marad, és egy nap majd a tiéd lesz.
- Oké - nyugszik meg, és feláll, hogy elvegyen egy újabb ütés dobozt - eltelt már 5 év, Mama?
- N-nem - pislogok meglepetten, bár azonnal levágom, hogy miért kérdezi - 5 év elég hosszú idő, tudod, 5 év múlva már majdnem 10 éves leszel.
Eláll a lélegzetem attól, hogy ezt hangosan kimondom. 5 év múlva én 28 éves leszek, Cara pedig 10.
A gondolat is elborzaszt, hogy ilyen nagy legyen, és hogy egyre közelebb jön a nap, amikor már tényleg nem lesz így szüksége rám.
Camila őrült szavai jutnak eszembe, mert még mindig állandóan kisbabákkal tömi a fejem. Azt hiszem, ő most ért el az életének azon szakaszába, amikor előtörnek a benne tomboló anyai hormonok, csak bár ezt valaki máson töltené ki, és nem rajtam, mert így folyton felébreszti a bennem lappangó dolgokat is.
Sosem terveztem azt, hogy örökké csak ketten legyünk Carával, mindig bennem volt, hogy megtalálom majd egyszer a férfit akire szükségem van, és lesznek még gyerekeim, viszont így, hogy mindketten hozunk egy gyereket a kapcsolatunkba azt hiszem, azt is elfogadnám, ha csak ez lenne a családunk. Szörnyen korai ilyeneket gondolkodnom, és hogy néha mégis eszembe jut, az teljes mértékben a túlbuzgó anyám meg Cam hibája.
- És Finnley addig börtönben lesz? - zökkennek vissza a valóságba.
- Erről már sokat beszélgettünk, Kicsim - túrnék a hajamba, de az ujjaim beleakadnak a kócos fürtökbe.
- Nem akarom, hogy ott legyen - mondja, és közben a szájába veszi a hüvelykujját.
Ezt még sosem jelentette ki így, úgyhogy meglepődve nézek rá, és várom, hogy mondjon még valamit, de nem szól.
- Találkozni szeretnél vele? - kérdezem végül.
- Nem.
- Szeretnéd, hogy ő legyen az apukád?
- Nem - rázza a fejét, és itt szinte elborzad - de nem akarom, hogy ilyen hosszú ideig börtönben legyen. Ott nagyon rossz bácsik vannak.
- Igen - nyelek nagyot.
- Ő is az, Anyuci? Nagyon rossz dolog, hogy elvitt engem?
- Vannak ennél rosszabbak is - telepedek le mellé - de számomra az egyik legrosszabb volt, ami történhetett - simogatom meg az arcát.
- Én csak veled akartam lenni - nyel nagyot, és ez hirtelen rádöbbent valamire.
- Azt hiszem, ő is csak ezt akarta - harapdálom az ajkaim - veled lenni.
- Miattam került börtönbe? - szipog idegesen.
- Dehogy, Kicsim! - fogom a kezeim közé az arcát. - Nem, nem miattad!
- Azt hiszem... Én szerintem megbocsájtok neki egy kicsit, Mami, jó?
- Jó - nevetek fel a könnyeimet nyelve - szeretnéd, hogy én is így tegyek?
- Hová tedd?
- Úgy értettem, hogy szeretnéd, ha én is egy kicsit megbocsájtanék neki?
- Talán - bólogat - akkor kijöhet a börtönből?
- Nem tudom - fogom meg a kis kezét - de megkérdezem, jó? Ha kijön akarsz vele találkozni?
- Nem hiszem - hajtja le a fejét, kicsit talán szégyellve magát, pedig ez rendben van.
Az is bizonyítja, hogy mennyire jó ember, hogy képes a megbocsájtásra.
- Mit szeretnél reggelizni? - váltok témát.
- Tojást - vágja rá néhány másodpercnyi gondolkodás után - és pirítóst.
- Szólok ha kész van - nyomok puszit a homlokára - délután pedig megint átviszünk néhány dobozt Louis-hoz, oké?
- Oké - bólogat, és feláll, hogy újabb adag könyvet vegyen le a polcáról.
Néhány perc alatt megsütök pár tojást, majd éppen amikor kikapcsolom a kenyérpirítót leül az asztalhoz.
A szokásainknak muszáj megmaradnia a költözés után is, annak, hogy mindig együtt reggelizünk és vacsorázunk, hogy mesét olvasok neki, és délutánonként játszunk, valamilyen szinten viszont alkalmazkodnunk is kell, és mindenbe belevonni Freddie-t.
Nem tudom, hogy mennyi, és milyen típusú változás áll előttem, és hogy készen állok-e rájuk, de az eddigiekkel is megbírkóztam, talán ez sem lesz olyan nehéz. Ugyanazt kell csinálnom, amit eddig, csak két gyerekkel.
- Délután elmehetünk a játszótérre? - kérdezi teli szájjal.
- Persze, Kicsim, de légyszíves előbb nyeld le ami a szádban van, és utána beszélj - figyelmeztetem kedvesen.
- Bocsi, Anyu - dalolja, miközben egy újabb falatot szúr a villájára. - Már majdnem elpakoltam az összes játékom, segítesz majd a ruháimat is?
- Hogyne, Édesem, amúgy is ráfér már a ruháidra, hogy átnézzük őket, mert sokat nőttél. Jövőhéten elmegyünk vásárolni, és veszünk neked néhány újat.
- A többit odaadhatjuk másoknak? Olyan gyerekeknek, akiknek nincs pénzük venni?
- Persze - pislogok meglepetten - ez nagyon kedves tőled.
Megvonja a vállát, mert épp egy falat pirítóst rágcsál, és szófogadóan nem kezd el beszélni, amíg teli a szája.
Miután befejeztük az evést és elmosogatok felmegyek vele a szobájába, és amíg ő a játékokat pakolássza tovább, én kiürítem a szekrényét.
Keserédes dolog ez a válogatás, mert annyi sok szép ruhát kapott, és rengeteget vettem neki én is, de mindössze csak néhányszor adtam rá őket, mert pillanatok alatt kinőtte. Miközben külön rendszerezem azokat, amiket még idén nyáron felvehet, és amik már biztos hogy kicsik, folyton azon zakatol az agyam, hogy talán nem kellene most azonnal eladományoznunk őket, mert talán jók lehetnek még a jövőben, felveheti őket egy másik gyerek a családból, vagy talán ha egyszer Cam is terhes lesz, vagy a fiúk családot alapítanak... Bár azt hiszem, ők nem lesznek rászorulva arra, hogy a lányom kinőtt ruháiba öltöztessék a gyerekeiket.
Eszembe jut, hogy egy csomó babaruha van a padláson is bezsákolva, amiket Cara szintén csak néhányszor vett fel, mert babaként még gyorsabban nőtt, mint most.
Mindenki mondta, hogy ne vásároljak neki annyi mindent, de nem bírtam megállni, mert a korom ellenére engem is elbűvöltek a szebbnél szebb kis rugdalózók, amiket a pocakomhoz illesztve nézegettem és elképzeltem benne a babámat.
Kénytelen leszek előszedni őket, és azokkal is csinálni valamit, muszáj lesz eldöntenem, hogy megválunk-e tőlük, vagy örizgetem még pár évig valahol abban a reményben, hogy viselheti őket még néhány ismerős gyerek.
- Fent vannak a babaruháid is a padláson - szólalok meg kissé rekedten.
- Odaadhatjuk azokat is - válaszol anélkül, hogy igazán figyelne. Bár nem is az ő dolga eldönteni, hogy mit csináljunk velük, hanem az enyém.
Talán néhányat elteszek majd, csak azért, hogy párszor elővegyem és nézegessem őket azon gondolkodva, hogy egyszer milyen pici volt, de az nagyon beteges lenne.
Szörnyű dolog a felnövés.
Két külön dobozba pakolom a ruhákat, és filccel felírom a kicsikre az "adomány" szót.
Ki kell szortíroznunk a cipőit és a kabátokat is, vennünk kell nyári ruhákat, iskolakezdés előtt pedig még mindenfélét, meg hátizsákot, tolltartót, tanszereket.
Hónapokig kell majd félretennem, hogy minden meglegyen.
Csodálkozom azon, hogy Louis nem hív fel és nem üzen, pedig telnek az órák és biztos, hogy már ébren vannak, de nem zaklatom, mert nem akarok olyan barátnő lenni, aki teljesen ráakaszkodik a párjára. Mindkettőnknek van élete, ráadásul annyira nem egyszerű, szóval rendben van, hogy nem én vagyok az első gondolata ébredés után.
Később mindent megmagyaráz viszont az, amikor megszólal a csengő, és a lépcsőn lefelé száguldva hallom a hangjukat beszűrődni. Ekkor jövök rá, hogy még mindig pizsamában vagyunk, mert reggeli után csak megfésülködtünk, fogat mostunk és megmosakodtunk, viszont nem öltöztünk át, és ezt Cara nem is tette szóvá.
- Sziasztok - nyitom ki nagy mosollyal az ajtót, és azonnal felkapom a szöszi kisfiút - szia, Gyönyörűm! - nyomok puszikat az arcára, mire nevetve próbál eltolni magától.
- Felébresztettünk? - kérdezi értetlenül Lou, amikor belépve odahajol hozzám, és a számra helyezett apró csók kíséretében meghúzgálja a hálóingem alját.
- Nem, csak valahogy elmaradt eddig az öltözés - rázom meg a fejem, és leteszem Freddie-t.
Cara egy kis tornádóként süvít le a lépcsőn, és egyenesen Lou karjaiba ugrik. Annyira édes látvány, hogy bár már legalább százszor voltam tanúja, de most is kicsit elérzékenyülten tapogatom a mellkasom.
- Olyan más a házatok - közli velem Freddie.
- Azért, mert sok dolog már nincs itt - guggolok le hozzá - átvittük hozzátok, tudod.
Bólint, de azért összehúzott szemekkel nézelődik tovább.
- Reggeliztetek már? - pillantok fel Lou-ra, amikor leteszi Carát.
- Aha, azért jöttünk, hogy ha van kedvetek együtt ebédelhetnénk - mosolyog édesen - bent a belvárosban, valami szép helyen.
- Persze - bólintok nagyot - máris átöltözünk és elkészülnünk. Épp Cara ruháit pakoltam, úgy tűnik, mégiscsak szükségünk lesz a költöztetőkre, mert szeretné átvinni a bútorait.
- Igen, mert azt akarom, hogy ugyanilyen legyen a szobám - fecsegi - minden pontosan ugyanolyan.
- Oké - nevetgél - nem gond, megoldjuk.
- Mikor jöttök hozzánk? - kérdezi félrebillentett fejjel a hercegem. - Még soká?
- Nem, már nem olyan soká - mosolygok rá - várod?
- Igen - bólogat megszeppenten - várom.
- Olyan édes vagy - simogatom meg az arcát, mire elmosolyodik.
Nagyon féltem tőle, hogy hogy reagál majd, és igazából még mindig félek, hogy egyszer elege lesz belőlünk, amikor már együtt élünk, de jelenleg nem úgy tűnik, mintha annyira bánná, hogy költözünk.
Azt hiszem, szüksége van egy nőre, ha nem is egy új anyára, de legalább egy nőnemű valakire, akitől kaphat valami hasonlót, és ez én vagyok, ezért egyre inkább elfogad.
- Gyere, Freddie, segíts pakolni! - ragadja meg a kezét Cara, és elindul a lépcső felé.
- Kicsim, Freddie nem ezért jött - nevetek, viszont addigra már a lépcső felénél vannak, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha Freddie bánná, hogy munkára fogják. - Mindjárt megyek és öltözünk! - kiáltok utána, de Lou megfogja a derekam és maga felé fordít.
- Most, hogy elmentek a fiatalok - a számhoz hajol, és magához ölelve megcsókol - szia.
- Szia - kuncogok, és beletúrok a hajába. Fodrásznál volt, és nagyon jól áll neki, hogy a haja rövidebb, ahogy jól áll neki a nyár is, meg a boldogság az arcán.
- Hoztam neked valamit - nyúl a zsebébe, és a kezembe helyez valamit, ami fémesen csilingel.
Kinyitom a markom, és amit először észreveszek, az a kulcskarikáról lógó kis fém, rózsaszín virágok, és egy apró szívecske a rajta fityegő lakáskulcs mellett.
- Köszönöm - ölelem át a nyakát, és belefúrom az arcom a vállába.
- Semmiség - simít végig a derekamon - másoltattam még párat, hogy legyen majd Carának is.
- Alig várja, hogy költözzünk - mosolygok rá - nézd meg a szobáját, már kiürített mindent.
- Te is várod? - húz vissza, amikor elindulnék fölfelé.
- Persze - emelem a kezem az arcához - Cara szeretné, ha délután elmennénk a játszótérre, de igyekszem a maradék néhány dolgot a lehető leghamarabb összepakolni, és akkor megvagyunk.
- Kiürítem majd a szobáját, hogy elférjenek a bútorai, és a te cuccaidnak is csinálok helyet. Káosz lesz egy ideig, de együtt mindent elrendezünk - elmélkedik - nem vagyok túl jó az ilyesmiben, bútorozottan vettem a házat.
- Megoldjuk - húzom magammal - én jó vagyok a rendezkedésben.
- Nem kételkedtem benne - nevet fel, majd kézenfogva sétálunk Cara szobájához.
Nem hiszem, hogy Freddie túl sokszor volt már itt, sőt, biztos hogy nem, mert nagy szemekkel vizsgálja a kislányos bútorokat és a plafonra ragasztott világító csillagokat. Vennem kell olyanokat is.
- Látod, hogy már majdnem kész vagyok, Apu? - kiáltja vidáman a kislányom, és a kezét kitárva mutatja a kiürült szobáját.
- Nagyon ügyes vagy, Édesem - mosolyog rá szélesen - alig várom, hogy magadat is átpakold hozzám!
Mindkét gyerek nevet, míg én a fejemet a vállára hajtva mosolygok. Jobban nem is dönthetnék.
- Cara azt mondta, hogy adományozzuk el a kinőtt ruháit - újságolom, miközben a hálószobámhoz sétálunk, hogy átöltözzek.
- Milyen kedves!
- Igen - bólintok mosolyogva - csak én annyira sajnálom azokat a ruhákat, és a padláson még az összes babaholmija is ott van. Nem volt szívem kidobni őket, legszívesebben néha elővenném és nézegetném, hogy milyen picik.
- Elhozhatod őket - vonja meg a vállát - elférnek az én padlásomon, vagy a garázsban, még szükség lehet rájuk.
Egy pillanatra megtorpanok, majd gyorsan tovább lépdelek utána, be a szobámba. Nem mondok semmit, de ezer gondolat cikázik a fejemben, holott már beszéltünk erről, de mindig furcsa hallani, hogy mennyire nagyon hosszútávra tervez velem. Nem mintha én nem tervezném az egész életemet vele leélni, de a gondolat, hogy egy napon tényleg közös gyerekeink (is) legyenek...
- Mennyire elegáns helyre megyünk? - álldogálok tanácstalanul a szekrényem előtt.
- Nem tudom, de semmi túl puccos, felvehetsz bármit. Mindenben csinos vagy.
- Még a téli cuccaim vannak elől - mászok fejjel a szekrényembe, és közben egyszerűen ledobálok mindent. Úgyis össze kell pakolnom nekem is a ruháimat.
- Ez jó? - emelek ki egy lenge, hátul megkötős, nyitott hátú, apró mintás nyári ruhát.
- Vedd fel - biztat az ágyamon heverészve.
Mivel a gyerekek hangját még mindig Cara szobájából hallom, így zavartalanul lekapom a hálóingem, belebújok a ruhába.
- Ezt nem veheted fel! - kiált fel Louis, mire megrökönyödve nézek rá.
- Miért nem?
- Mert nem - tápászkodik fel - így nem, hogy tudom mi van alatta. Illetve mi nincs...
Nevetek, és közelebb lépek hozzá, hogy masnit kössön a derekamra hátul.
- Nem vehetek fel hozzá, nyitott a háta - bökök hátra a vállam fölött - kösd meg, légyszi.
- Townes - nyüszít, de azért megfogja a szalagokat, és gyengéden masnira köti őket, mielőtt pofátlanul a fülemhez hajolva mormolni nem kezdene az ajándéka későbbi kibontásáról. Gyengéden a karjára csapok, ami miatt hangos nevetésben tör ki, miközben én kisietek a szobából, hogy Carát is felöltöztessem. 
- De csinos vagy, Anyuci! - lelkendezik amint meglát, emiatt Freddie is felém kapja a fejét.
- Köszönöm, Kicsim - simítok végig mindkettejük buksiján - te mit szeretnél felvenni?
- Nem tudom, valami szépet - vonja meg a vállát - és kérek olyan masnit is a hajamba, tudod...
- Persze, picúr - túrok bele az alig összepakolt dobozba. Tavaly rengeteg nyári ruhát vettem neki, de azoknak a háromnegyede az adományozós dobozban landolt egy órával ezelőtt. Sürgősen el kell mennünk vásárolni.
Végül sikerül találnom egy édes kis rucit, amin macskák vannak, és tavaly mindig a fehér kis tornacipőjével adtam rá, mert úgy annyira elbűvölő volt.
Még éppen jó, sokkal rövidebb, mint tavaly volt, de nincs kint belőle a popója, és még mindig annyira édes, hogy képtelen vagyok átöltöztetni.
Akkor jelenik meg újra Louis, amikor épp caatokat tűzök Cara hajába, Freddie pedig mellettünk ücsörögve nézi, ahogy foglalatoskodok.
- Szeretnél egyet te is? - nyújtok felé nevetve egy hajcsatot, de eltolja a kezem.
- Ilyen csak a kislányok hajában lehet! Én kisfiú vagyok!
- Ezt gondold át még egyszer, fiam, mert Harry bátyád hajában is megtalálható néha mindenféle ilyen dolog - telepedik le a másik oldalamra Louis.
- Ez gonosz volt - nevetek rá.
- Nem, ez az igazság, amikor hosszú volt a haja mindenféle hülyeséget csinált vele - vigyorog - befonatta, meg ilyenek.
- Befonod majd nekem is, ha megint hosszú lesz? - emeli rá a tekintetét Cara, és ez olyan kérés, amire lehetetlen nemet mondani.
- Nem lesz olyan szép, mint anyukádé - hümmög - de persze, majd megtanulom.
Csak elképzelem, hogy Cara haját fonogatja, és azonnal mosolyognom kell.
Előkeresem a megfelelő cipőket, leheletnyi sminket viszek fel az arcomra, de tényleg csak nagyon keveset, mert Louis folyton azzal rágja a fülem, hogy felesleges, majd a táskámat felkapva sietek utánuk, mert már a gyerekeket ülteti be az autóba.
- Minden oké? - hajolok be hátra, és ellenőrzöm, hogy mindkettőjük rendesen be van-e csatolva.
- Szép vagy - simogatja meg a hajam váratlanul Freddie. Egy pillanatra lefagyok, majd óriási mosollyal az arcomon nézek rá.
- Köszönöm, Kicsim - simítok végig a pirospozsgás kis arcán - muszáj szépnek lennem, ha veletek megyek valahová.
- Mindig szép vagy - jegyzi meg félszegen.
Annyira édes, hogy szinte megroggyannak a térdeim alattam.
- Ugye? Nekünk van a legszebb anyukánk! - kontrázik Cara, és bár a megfogalmazás miatt egy röpke másodpercig aggódok, nehogy Freddie megsértődjön, de nem mond semmit, csak egyetértően bólogat.
- Hallottad? - nézek sugárzó arccal Louis-ra.
- Igen, és igazuk van - helyesel.
- De Freddie-t hallottad? - fogom meg a kezét izgatottan. - Hogy nem ellenkezett?
- Kellett volna? - csóválja a fejét mosolyogva, majd megpuszil, és az autó túloldalára vezet. - Gyere, szépségem- tárja ki előttem az ajtót.
Az én életemnek sosem volt a része valami olyasmi, mint egy hétvégi ebéd egy belvárosi étteremben. Egyszerű családban nőttem fel, anya egy biztosítótársaságnál dolgozik, apa taxis, és jól éltünk, de sosem fürödtünk a pénzben, csak kivételes alkalmakkor jártunk étterembe, például a születésnapomon.
Egész életemben az volt az egyik célom, hogy hasonló körülményekben éljek, és többé-kevésbé ezt megvalósítottam, ráadásul egyedül. Küzdenem kell majd azzal, hogy Louisnak mennyire más az anyagi helyzete, mint az enyém, de az egy nagyon szerencsés dolog, hogy ő is átlagos családból származik, tehát tisztában van a pénz értékével, és nem szórja meggondolatlanul.
Egy nagyon kellemes étterembe megyünk, aminek a teraszán, a napsütésben és az enyhén fújó szélben ebédelünk. Büszke vagyok a gyerekekre, mert bár néha túl hangosan beszélnek, és ügyetlenül bánnak az evőeszközökkel, egyáltalán nem úgy viselkednek, mint néhány kis szörnyeteg a tévéműsorokban.
Tulajdonképpen annyira idilli ez az egész, hogy az asztal alatt folyton magamba csípek, és remélem, hogy nem ébredek fel sosem.
Ebéd után az autót az étteremnél hagyjuk, és felpattanunk egy buszra, amivel kimegyünk a Towerhez. Vétek lenne ezt a gyönyörű időt nem kihasználni, és még ha nem is ilyen lenne, a gyerekeink csodálkozó arca és nevetése mindent megér, miközben a nyitott tetejű emeletes buszon az arcukba fúj a langyos szél. 
Mögöttük ülünk, és bár rendszeresen szívrohamot kapok, mert túlságosan kihajolnak, Louis nevetve próbál nyugtatni, és az egyik karjával a vállam körül tart közel magához.
Nem vagyunk egy nyálas szerelmespár, akik minden pillanatban bókolnak a másiknak, és le sem tudnak szakadni egymásról, sőt, kifejezetten utálom az ilyesmit, mert mindig idegesítőnek tartottam az ilyen párocskákat, de most felbiccentem a fejem és óvatosan megpuszilom az arcát, miközben a fülébe suttogom, hogy mennyire szeretem.
Nagyon rosszul vagyok attól, hogy a Towernél a gyerekeink szabadon mászkálnak és szaladgálnak, mert legszívesebben mindkettejük kezét fognám, és árgus szemekkel szugerálnám az embereket, akik nagy valószínűséggel csak ártatlan turisták, de Louis nem engedi, pedig az emberek furcsán odafigyelnek ránk, és mutogatnak felénk.
Tudom, hogy felismerték, és ez nem zavar, mert tisztában vagyok vele, hogy ez az életéhez tartozik, az zavar, hogy Cara és Freddie tőlünk néhány méter távolságban szaladgál, és nem mellettünk vannak.
- Figyelünk rájuk, lazíts - szorítja meg a kezem - tudom mi jár a fejedben, de nem történhet semmi rossz.
Nagyot nyelve bólintok, de továbbra sem veszem le róluk a tekintetem, pedig tényleg nem történik semmi, nincsenek veszélyben, itt nem közlekednek autók, az emberek pedig kikerülik őket. 
- Nézd, Anyuci!
Egy pillanatig fogalmam sincs, hogy ez kinek szólt, mert nem Cara kiabál, de velem együtt Louis is megtorpan.
Freddie megragadja a kezem, és elkezd valami felé húzni, miközben én őt bámulom döbbenten.
- Nézd, mit csinál a bácsi! - lelkendezik, és a kis ujjával egy idős férfira mutat, akit szinte ellepnek a galambok, mert magokat tart a kezében.
- Hogy mondtad? - omlok le elé, és megfogom a kis arcát.
Meglepődve néz rám, elgondolkodik, majd lehajtaná a fejét, de fogom az arcát, és mosolyogva, gyengéden magam felé fordítom.
- Megismételnéd, Kicsim?
- Hívhatlak... Hívhatlak az anyukámnak? - kérdezi csendesen, és a kis szemeit elöntik a könnyek. Sírva fakadok, és magamhoz húzom.
- Nagyon örülnék neki - a mellkasomhoz szorítom, az ujjaim összekócolják a szőke haját.
Egymásra borulva sírunk, a szemem sarkából látom, hogy pár méterrel odébb Lou is elérzékenyülve tartja Carát, de néhány percig nem jönnek közelebb.
- Nekem már van anyukám - közli velem szipogva Freddie - de lehetsz te is, és apu is lehet Cara apukája.
- Köszönöm - törölgetem az arcát - megígérem, hogy nagyon jó anyukád leszek. 
Válaszul aprókat bólint és a fejét a vállamra fekteti. Sugárzó mosollyal nézek fel Louis-ra, mire leteszi Carát, aki vidáman hozzánk szalad, és belecsimpaszkodik a vállamba.
Így lesz hirtelen hivatalosan is két gyerekem, és ebből tudom, hogy már aligha jöhet bármi is, ami miatt az összeköltözés, és a jövő nem működhet olyan jól, ahogy elképzeltem.

50.rész

Sziasztok!

Bár az utolsó pillanatban, de úgy tűnik, sikerül időben feltennem a részt. Mentségemre szóljon, hogy a vizsgáim ellenére nem azért teszem fel most, mert az utolsó pillanatban fejeztem be, hanem egyszerűen csak azért, mert nem olyan rég értem haza.

Remélem jól vagytok, én 99% hogy elbuktam az egyik zh-m, úgyhogy hétfőn megyek és még egyszer megküzdök vele. :(

N.x 

 

Townsend Campbell 

Azóta dolgozom a kávézóban, mióta Cara betöltötte az 1 évet, és muszáj volt munkát találnom. Angliában nagyon furcsa a rendszer, mindössze 6 hónapot lehet otthon az anya a babájával, ami ezt meghaladja, azt már a saját költségén vállalta, de ez is csak néhány hónap lehet, aztán muszáj visszajönnie dolgozni.
Ettől rettegtem a legjobban a terhességem alatt, és miközben néztem, ahogy a lányom egyre nagyobb lesz.
Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, főként azért nem, mert bár lehetőség van a gyereket bölcsibe adni, nem viheti el, és nem hozhatja el más, csak a szülők, én viszont egyedül voltam, és az égvilágon nincs olyan munkahely, ahol ezt tolerálják.
Legalábbis ezt hittem, aztán Cam beprotezsált a kávézóba, szó szerint könyörgött, hogy vegyék fel a tapasztalatlan barátnőjét, akinek amúgy alig 1 éves a gyereke. Neki nem lehet nemet mondani, szóval megkaptam az állást, és a kiváltságot, hogy elrohanhassak a lányomért amikor kell, és teljesen váratlanul is beteget jelenthessek, mert a többi itt dolgozó vállalta, hogy beugrik a helyemre amikor szükséges, a raktár ajtaját pedig nyitva hagyhattam, ha a babakocsiban Cara ott szundizott.
Csak azért nem gyűlöltem meg a kávé illatát és a türelmetlen vendégeket, mert ha nincs ez a hely, ezzel a személyzettel, akkor sosem kapok munkát, és nem nevelhetem közel átlagos szinten a kislányomat.
Olyan érzés visszajönni ide, mint amilyen az volt, amikor tegnap reggel hazamentünk a saját otthonunkba, ami már csak egy rövid ideig a miénk.
Nem viszem oviba Carát, egyrészt mert már vége, és nyári rendszer szerint működik, másrészt pedig mert nem felejtettem el, hogy elsősorban az ő lelkükön szárad ami történt, úgyhogy Carával együtt nyitom a boltot.
Preston még nincs itt, ragaszkodott hozzá, hogy 0-24 valaki felügyeljen minket, de visszautasítottam, mert egyelőre még én is képes vagyok 110%-ban vigyázni Carára.
Louis kiadott egy sajtóközleményt, amiben ketten tisztáztuk a történteket és nyomatékosan kértünk mindenkit, hogy ne zaklassanak minket, de számítok az érdeklődésre, viszont ettől nem ugrik össze a gyomrom, mert hozzájárultak ahhoz, hogy Cara meglegyen.
- Segíthetek valamit, Anyuci? - rongyol be vidáman az ajtón, és azonnal a pult mögé szalad.
- Meglátjuk, Cicám - nyomom ki a riasztót, és visszazárom az ajtót, meg feloltom az egyik villanyt.
Ezúttal én vagyok itt előbb, nem Camila, hiszen most nem az oviból esek át ide, szóval hirtelen el kell gondolkodnom azon, hogy mik is a teendők.
Friss péksütiket és sütiket hoznak majd a raktárba, azokat ki kell pakolnom a pultba, betölteni a kávégépeket kávébabbal, vízzel, és kiborítani a zaccot, áttörölni az asztalokat, ha esetleg tegnap záráskor koszosak maradtak volna, megcsinálni pár szendvicset, behozni a műanyagpoharakat, feltölteni cukorral, kavarópálcikákkal, egyébbel az önkiszolgálós részt.
- Megmutatom, hogy mi lesz a feladatod, oké, Babám? - lépek be a raktárba, és egy kis papírdobozban összevegyítem a pici zacskós dolgokat az önkiszolgáló pulthoz. Egy darabig, amíg meg nem érkezik Camila elfoglalja majd magát ezek rendezgetésével.
Felültetem a pultra és megmutatom, hogy mit hova kell tennie, összehasonlítjuk a sima és a barna cukor csomagolását, elmagyarázom, hogy mi az a tejpor meg a tejszín, ő pedig bőszen és boldogan bólogat, mert hasznosnak érezheti magát.
Bár üres a kávézó, nem szívesen hagyom őt magára arra a kis időre sem, amíg a hátsó ajtónál átveszem az árut. Paranoiás vagyok, méghozzá okkal, szóval amint behozzák a ládákat és kedvesen megköszönöm az érdeklődést irántunk már szedem is a lábaim vissza a lányomhoz, aki gondosan végzi a feladatát.
- Neked mi a dolgod most, Mami? - érdeklődik, és a szandás kis lábait boldogan lengeti közben.
- Kipakolom a sütiket a pultba, aztán pedig szendvicseket készítek - válaszolok mosolyogva - hamarosan megérkezik Camila, és nyitunk. Örülnék, ha addig amíg nem érkezik meg Preston itt lennél a közelünkben, lehet róla szó?
- Igen - bólogat hevesen, majd hirtelen a fejéhez nyúl, és megérinti a rövid hajába tűzdelt mindenféle kis hajcsatot.
- Felismernek majd a vendégek, Mama?
- Hát persze, Kicsim - nyelek nagyot, és odalépek hozzá - persze, hogy felismerik ezt a tündéri kis pofidat, mit gondolsz? Mindenki tudja, hogy ki az a Cara Campbell! - fogom a kezeim közé az arcát, és megpuszilom.
- Hosszú hajat szeretnék - motyogja - olyan hosszút, mint Lottie-nak és Caminak, sőt, még hosszabbat mint nekik!
- Amit csak akarsz, Édesem - mosolygok rá - veszünk majd rá valami illatos sampont és balzsamot, amitől gyorsabban fog nőni, oké? De ehhez idő kell, talán 1 év is.
- Nem baj - vonja meg a vállát - nem szeretnék többé fiúsan kinézni. Most Freddie-nek is hosszabb a haja!
- Sosem néztél ki fiúsan, Kicsikém - fordulok sajgó szívvel a kipakolandó sütik felé.
Gondosan kiszedegetem őket, aztán elhelyezem előttük a kis táblát a nevükkel meg az árral. Egy ideig csendben dolgozunk mindketten, de a kislányommal sosem volt még kellemetlen csendben lenni, főként mert a légzését is úgy figyelem, mintha beszélne.
Cam késik, de eszembe se jut ezért hibáztatni. Évek óta nem késhetett, nem aludhatott el, szóval akkor sem haragudnék, ha úgy döntene, be sem jön dolgozni.
De bejön, méghozzá nem egyedül.
Szinte berúgja az ajtót, mire mindketten hatalmasat ugrunk, aztán óriási hanggal becsődül az egész személyzet, élen a főnökömmel, aki egy csomó lufit rángat magával és lekapja Carát a pultról, Mandy pedig egy kis tortát hoz, aminek a tetején egy óriási csillagszóró okádja magából a fényeket.
Másodperceken keresztül lefagyva, döbbenten bámulom őket, aztán elnyelnek az ölelésükkel, és magamhoz hűen sírva fakadok. Nagyon keveset találkozok a munkatársaimmal, főként azért, mert szinte mindig Camival dolgozok délutános műszakban, és éppen csak addig látjuk egymást amíg én leteszem a kötényt, és összeszedem a lányom, hogy hazamenjünk. Willel, a tulajjal és a főnökkel még ennél is kevesebbszer találkozok, főként csak telefonon beszélünk, de az utóbbi időben sajnos azt sokkal többet csináltuk, mint korábban. Folyton lemondtam valamiért a munkát, először Louis miatt, most pedig Cara eltűnése végett. Többet hiányoztam, mint amennyit 2 év alatt lehetne, de ő nem szól érte semmit, sőt, idejönnek lufikkal, meg dudákkal, és körberajongják a lányom meg engem.
- Szerintem terhes vagy - jegyzi meg hangosan Cam, miközben hálásan ölelgetem - állandóan bőgsz!
- Nem vagyok az - húzódok el szipogva, és kedvesen meglegyintem - csak nagyon hálás vagyok nektek ezért, és mindenért - görbül lefelé a szám, miközben végignézek a mosolygó lányokon.
- Anyuci, nézd! - vágódik neki a lábamnak Cara, egy kutyás lufi pedig arcul üt. - Bocsi, de nézd, mit kaptam!
- Nagyon szép - mosolygok rá - megköszönted, ugye?
- Igen - vigyorog édesen, és belekapaszkodik Hannah lábába. Mindig ő vált engem, úgyhogy ha csak rohanva is, de minden délben találkoztunk, és ő is rajong a lányomért, ahogy mindenki. - Milyen tortát hoztatok? Nekem még nincs is szülinapom. Mi van ráírva, anyuci?
- Az, hogy Isten hozott itthon, Cara - guggol le Mandy, és megmutatja a fondanttal bevont kis süteményt, amin valóban ez a felirat szerepel, és apró, helyes kis cseresznyevirágok.
- Nagyon hiányoztál nekünk - lép mellé Hannah, közben felém fordulva feltesz egy kérdést - jól vagytok, Townes?
- Ennél jobban már nem is lehetnénk - törölgetem a szemeim Will mellkasának dőlve, Camila kezét szorongatva - olyan kedvesek vagytok, köszönjük szépen!
- Örülünk, hogy épségben hazaértetek mindketten - dörzsölgeti a hátam a főnököm.
- Nagyon sajnálom, hogy ennyit hiányoztam, és felborítottam mindent, remélem szétosztottad közöttük a fizetésem - szipogok.
- Beálltam a helyedre - újságolja, míg Mandy lerakja a pultra a tortát, majd felkapja Carát, aki visítva nevet azon, hogy összepuszilgatják az arcát - ne aggódj, az a legfontosabb, hogy Cara hazakerült, és az a szemét nem zaklathat tovább titeket.
- Mindjárt ki kell nyitnom - terelem el a témát - és még csinálnom kell szendvicseket, de gyertek, szeljük fel a sütit, és csinálok nektek kávét.
- Ülj csak le, majd mi csináljuk - paskolja meg a karom Hannah.
- Nem, légyszi hadd csináljam én - rázom a fejem - üljetek le, és szeljétek fel a tortát Carával.
Előveszek néhány sütis tányért meg villát, és a legnagyobb asztalhoz robogok vele. Will épp Cara kutyás lufiját rángatva ugat, amin nem tudok nem mosolyogni.
Szerzek egy nagy kést, és a torta mellé teszem, majd szaladok, hogy mindenkinek elkészítsem a kedvenc kávéját.
- Legalább hadd segítsek - jön utánam Cam - elkezdődött a műszakom.
- Te szervezted ezt? - kérdezem csendesen.
- Dehogy, ők találták ki! - hördül fel. - Mindenki aggódott értetek, T.
- Annyira kedvesek vagytok - nyelek nagyot.
- Ne bőgj már - dobja át az egyik karját a vállamon, és megölelget - minden rendben van.
Rohamosan telik az idő nyitásig, de a lányok segítségével néhány perc alatt elvégzem a szükséges teendőket, és jut egy kis időnk arra is, hogy a torta falatozgatása közben kellemesen beszélgessünk. A lányom jelenlétében csak burkoltan érdeklődnek a dolgokról, megkérdezik, hogy jól van-e, milyen itthon lenni, hol volt, és hiányoztam-e neki, azonban amikor látják, hogy ettől Cara zaklatott lesz, azonnal kérdeznek valami mást.
A szívem csordultig van hálával és szeretettel, mert az elmúlt 2 nap, mióta itthon vagyunk egyszerűen hihetetlen volt. Először a fiúk és Preston érzékenyítettek el, majd folyamatosan hívásokat kaptam olyan személyektől is, akikkel nagyon rég beszéltem utoljára, anyukák érdeklődtek az oviból, közben Lou telefonja is folyton azért csörgött, mert az összes barátja a világon megkérdezte, hogy hogy vagyunk, most pedig az én csekély kis baráti társaságom lepett meg minket. Ennél többet nem is kívánhatnék soha. 
Ők azután is az egyik boxban üldögélnek Carával, miután én hivatalosan is kinyitom a kávézót, és elkezdenek beszállingózni a vendégek.
Folyton rajtuk tartom a szemem, vagyis csak Carán, pedig tudom hogy biztonságban van, de sosem fogom túltenni magam a vele történteken, és még 18-20 éves korában is a nyakán fogok lógni, hogy vigyázzak rá és óvjam mindentől.
- Tényleg jól vagy, Townes? - lép hozzám Will, amikor kicsit lecsillapodik a nyüzsgés, és az utolsó sorban álló vendégnek is odaadom a kávéját, majd elkezdem letörölni a morzsás, koszos pultot. - Nem akarsz még pár napot kivenni? Nem okoz gondot, ha igen.
- Nem, dolgozni szeretnék - mosolygok rá - talán a közeljövőben már délutános műszakot is tudok majd vállalni, számíts rám teljes munkaidőben.
- Hogy-hogy? - dől neki meglepetten a pultnak, én meg gyorsan csúnya pillantást vetek Camre, aki tébolyodott vigyorral az arcán közénk hajol.
- Úgy döntöttünk a barátommal, hogy összeköltözünk, szóval talán így már lesz lehetőségem hosszabb műszakokat bevállalni. Nem ígérem, hogy nem leszek körülményes, mert talán még a nyár folyamán elutaznánk, de most már tudom helyettesíteni a többieket, bevállalok többet.
- Oké, oké, higgadj le! Megbeszéljük - szorítja meg a vállam - most csak azzal fogsz, hogy visszazökkenjen minden a rendes kerékvágásba. Ne aggódj feleslegesen.
- Köszönöm - bólintok, majd megfordulok, hogy a lányomra nézzek, aki épp egy szendvicset tunkol a szájába, miközben bőszen bólogat arra amit Hannah mond neki.
- Úgy tűnik, hogy jól van - jegyzi meg Will, velem együtt Carát nézve.
- Rosszul alszik, és már nincs annyi önbizalma - fordulok vissza a munkámhoz - de próbálkozunk.
- Kemény csajok vagytok - mosolyog, majd hagy dolgozni.
10 körül befut Preston, a lányok épp akkor készülődnek elmenni, de a nagydarab ember látványára megnyugszom, mert így sem marad őrizetlenül.
- Preston bácsi, Preston bácsi nézd, kaptam tortát meg lufit! - újságolja tündérien, Preston karjaiba ugorva, míg én csak mosolyogva integetek neki a pult mögül.
- Gyere ide, Cicám, vigyél Prestonnak egy tányért és vágjatok a tortából - szólok oda neki kicsit hangosabban, mire szófogadóan már szalad is, a néhány bent ücsörgő vendég pedig mosolyogva nézi.
Páran kérdezősködtek róla reggel, főként mert az ablakok még mindig ragasztótól koszosak, mert az egész épületet kidekorálták Cara fényképével, amikor eltűnt. Megkérdezték, hogy ő-e a keresett kislány, és elmondták, hogy örülnek annak, hogy hazakerült és jól vagyunk. Számítottam negatív dolgokra is, szemrehányásokra, hogy felelőtlen és rossz anya vagyok, de ezúttal senki sem hibáztat engem, csak az óvodát, a reptéri dolgozókat, és Finnley-t. Ha úgy vesszük tényleg ők a hibásak, főként az óvoda, mert ha nem adják oda Carát, akkor ez az egész nem történik meg, de ettől még én is hibásnak érzem magam, holott mindegy én épp mit csináltam amikor ez bekövetkezett, mert ha dolgozni vagyok se tudom megakadályozni. Nem hívtak fel, nem mulasztottam el felvenni a telefont, nem rajtam múlt, de néha úgy érzem, mégis.
- Mit csináltok délután? - kérdezi Cam, miközben felmossa a padlót a pult mögött, mert kiborított egy jegesteát, amitől az egész ragad.
- Elkezdünk pakolni, azt hiszem - hümmögök.
- Nem akarsz költözni? - vonja fel a szemöldökét.
- De, dehogynem - kapom fel a fejem - csak tudod, a házunk meg minden.
- Szerintem nem fogod megbánni, ha magatok mögött hagyjátok ezt - mondja, én pedig nagyon odafigyelek rá - nem leszel egyedül többé, Townes.
- Tudom, és nagyon boldog vagyok - mosolygok rá - könnyebb lesz, ha már ott vagyunk, és az összes cuccunk is ott van.
- Kiveszik mások a házatokat?
- Nem, Lou azt szeretné, ha fenntartanánk a tesóinak, amikor Londonban vannak, és később Caráé lesz. Megvesszük, azt hiszem, jobban mondva inkább megveszi, mert én...
- Dehát ez fantasztikus, T! Mi okod a szomorkodásra? Így semmit sem veszítesz, sőt!
- Nem szomorkodom - rázom a fejem - csak furcsa lesz, tudod, hogy többé nem csak mi ketten leszünk.
- Furcsa lesz, de imádni fogod - mosolyog biztatóan - ő nem is hasonlít Finnre, végre valaki jól bánik veled.
Bejön egy férfi, úgyhogy a beszélgetésünket félbehagyva felveszem, és elkészítem a rendelését, csak ezután fordulok vissza Camilához.
- Nem igazán érzem jól magam azzal a döntéssel kapcsolatban, ami született - mondom halkan - és szerintem Cara sem.
- Mire gondolsz? - ráncolja értetlenül a homlokát.
- Hogy talán nem kellett volna feljelentenem.
- Mi? - sikkant fel, mire minden fej felénk fordul, és elpirulok. - Miről beszélsz? - kérdezi halkabban.
- Nem tudom - túrok a hajamba - bűntudatom van. Mi van, ha tényleg csak azért csinálta, mert én nem adtam esélyt neki?
- Költözz össze minél hamarabb Louis-val, jó? Hogy ne gondolkozz ilyen baromságokon, mert Finn ott van, ahol megérdemli hogy legyen, és ezt te is tudod, úgyhogy verd ki a fejedből a hülye ötleted.
Nem válaszolok, helyette odamegyek egy kicsit Carához, megkérdezem hogy jól van-e, kér-e valamit, formalitásból megkérdezem Prestontól hogy jól viselkedik-e, de ezen mindketten nevetünk.
Még nem álltunk teljesen vissza az itteni időzónára, úgyhogy a műszakom végére nagyon álmos vagyok, és Cam is az ásításait fojtja el.
- Mivel jöttél? - kérdezem, miközben átöltözünk. - Hazavigyelek?
- Nem kell, megoldom - rázza meg a fejét - de köszi.
Vállat vonok, és belebújok egy tiszta pólóba. A másik kávé és tea foltos lett, úgyhogy belegyűröm a táskámba hogy kimossam, majd a hátamra kapom, és elköszönök a barátnőmtől, kint pedig, miközben kiveszem a hűtőből a tortánk maradékát újra megölelgetem a többieket a reggeli meglepetésért.
- Köszönöm, hogy vigyáztál Carára - érintem meg hálásan Preston karját, miközben összeszedem a kislányom.
- Ennél jobb feladatom aligha volt még - mosolyog rám - örülök, hogy újra itt vagytok.
- Én is - mosolygok elérzékenyülve - köszönj el szépen, Édesem, és menjünk, még el kell mennünk vásárolni is.
- Nem akarod, hogy elkísérjelek titeket, Townes? - aggodalmaskodik a nagydarab férfi.
- Semmi szükség rá - rázom meg a fejem - ne aggódj miattunk.
Pedig egy kicsit én magam is ideges vagyok. Legszívesebben elővenném a babahordó kendőimet és újra magamra kötözve cipelném Carát, mint régen. Utálom, ha ránk néznek, és olyan szorosan fogom a kezéta boltban, hogy egy idő után nyüszítve szóvá teszi. Nem mintha egyébként elmozdulna mellőlem, ő is gyanakodva szemléli az embereket és a szabad kezével a bevásárlókocsit fogja, miközben olyan közel lépdel hozzám, hogy néha attól félek összeakadnak a lábaink. De jó így, jó fogni a kezét, megsimogatni a haját, gondoskodni róla, beültetni a gyerekülésbe és becsatolni, mert még mindig alig hiszem el, hogy visszakaptam.
- Szeretnéd felhívni Aput, Tündérem? - nyújtom felé a telefonom, mielőtt haza indulnánk.
Nem kételkedem a válaszában, és örömmel nyújtom át neki a készüléket, miután rányomtam Lou nevére.
Cara kuncogásából ítélve nem is sejti, hogy valaki más fog beszélni, és nem én. Élvezettel hallgatom vezetés közben, ahogy fecseg, és csak akkor tart szünetet, amikor Louis válaszol valamit, vagy közbe tud vágni. Minden nap újra meg újra rájövök, hogy milyen jó döntést hoztam, amikor rábólintottam a randira hívására, és fejest ugrottam ebbe az egészbe.
- Apu azt kéri, hogy hívd vissza, ha hazaértünk - dalolja édesen, miután elbúcsúznak egymástól - mikor költözünk hozzájuk?
- Hamarosan, elkezdheted majd összepakolni a dolgaidat, adok dobozokat - mosolygok rá a visszapillantón keresztül - neked nem fog hiányozni a házunk?
- Egy kicsit - vonja meg a vállát - de apué nagyobb, és van a kertben medence.
Nevetek rajta, édesen egyszerűen fogja fel még a dolgokat és nem ragaszkodik úgy valamihez, mint én.
- Várom már, hogy együtt legyünk - jegyzi meg - mindig.
- Én is - nyúlok hátra, és megfogom a szandás kis lábát.
- Lehet kutyám?
- Tessék? - nevetek fel prüszkölve.
- Kaphatok kutyát? - ismétli meg hangosabban, mert azt hiszi, nem hallottam jól. Úgy tűnik, nem felejtette el a hónapokkal ezelőtti beszélgetésünket. - Azt mondtad, a mi udvarunk nem jó neki, de Apué nagyobb.
- Ezt vele is meg kell beszélnünk - hümmögök - de talán egy halacskát vagy hörcsögöt kaphatsz, ha megígéred hogy gondoskodsz róla.
Nem örül annyira, mintha azonnal rávágnám, hogy kaphat egy kutyát, de azért vidám, és annyiban is hagyja ezt a beszélgetést. Szeretem a kutyákat, tudom hogy Cara jó gazdája lenne egynek, de a mi életünk nagyon nem olyan, ami megfelelne egy ilyen állatnak, főleg akkor nem, ha Louis újra turnézni kezd, és esetleg vele tartunk.
Mivel ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen, egy kicsi szatyorba beledobáltam a könnyebb élelmiszereket, amiket a lufiját maga után húzva bevihet, míg én a többit cipelve követem.
- Bekapcsolhatom a tévét? - kérdezi, miközben a szőnyegre lehuppanva leveszi a cipőjét.
- Persze, eléred a távirányítót?  
Gond nélkül leveszi a falon lévő egyik polcról, mire egy pillanatra elszomorodom, mert olyan nagy már, és ehhez sincs szüksége segítségre.
Miközben felhívom Louis-t elkezdem kipakolni a dolgokat. Jó érzés újra megtölteni a hűtőt azokkal az ételekkel, amiket Cara szeret, és máris előpakolom a hozzávalókat a tejszínes, bazsalikomos, paradicsomos, csirkés, mozzarellás tésztához, amit úgy szeret. Hiányzott hogy főzzek neki, minden hiányzott.
- Szia, Édesem - hallom Louis vidám hangját, amin én is elmosolyodok. Épp nevethetett valamin.
- Szia - dőlök neki a pultnak.
- Milyen napod volt? Cara mesélte, hogy megleptek a munkatársaid, nagyon kedvesek.
- Igen - mosolygok - még mindig el sem hiszem, hogy ezt csinálták. Gyertek át, csinálok vacsit és van még a tortából.
- Jól hangzik - hümmög - nem akartok csak kettesben lenni?
- Gyertek csak - rázom a fejem, bár nem látja - 6 körül kész leszek, de jöhettek korábban is, csak szerintem a Hercegnő épp most aludt el a tévé előtt - pillantok ki a nappaliba, aminek a szőnyegén elterülve Cara valóban szundikál.
- Oké, ott leszünk - ígéri, majd miközben elkezdek főzni még sokáig beszélünk. Egyiküknek sem volt túl izgalmas napja, de azért beszámolunk róla egymásnak, szóba kerül a költözés, hogy szükségünk lesz-e költöztetőre, vagy megoldjuk autóval, hogy mit vigyünk, és mi maradjon itt. Elmeséli, hogy Freddie egész délelőtt aludt, mióta pedig felkelt azt játssza, hogy ő egy szuperhős, az apja pedig a főgonosz, úgyhogy a legváratlanabb helyzetekben mindenféle attrocitás és támadás éri.

 Csak akkor tesszük le, amikor Cara ásítozva bebotorkál, és felhívja magára a figyelmem.
- Apuék átjönnek vacsorázni - újságolom.
- Oké - motyogja a szemét dörzsölgetve - ehetek gabonapelyhet?
- Persze, Kisbabám - pattanok fel, hogy máris kivegyem a hűtőből a tejet, a kedvenc müzlijét pedig a szekrényből.
Velem marad, amíg elkészülök a vacsival. Csinálok még empanada-t is, mert egyrészt imádjuk, másrészt pedig Lou tudni fogja, hogy milyen jelentést kapcsoljon hozzá.
Bár csak egy egyszerű családi vacsoráról van szó, de át is öltözünk, ami rádöbbent arra, hogy ismét új ruhákat kell vennem Carának, mert a tüll anyagú kis sárga szoknya, amiben élvezettel forog a tükör előtt már alig takarja a fenekét, és a kis fehér leggingsből amit emiatt ráadok kint van a bokája. Nő, mint a gomba, és bármennyire is szeretném, hogy örökre négy éves maradjon, két hónap múlva betölti az ötöt, és kezdi az előkészítőt. Várok mindent, ami vele kapcsolatos, várom hogy együtt tanuljunk írni és olvasni, hogy iskola után az ugráló kis hátizsákjával a hátán szaladjon felém, várom, hogy nagylány legyen és komoly dolgokról beszélgessünk, hogy tanácsokat adhassak neki. Végignézzem ahogy kijárja a gimit, lediplomázik, elkezd dolgozni, sokkal többre viszi majd, mint én, és megtalálja ő is a szerelmét, ugyanakkor itt is akarom tartani magunkat egy burokban, és a szívembe zárni ezt a mosolygós, még babaarcú, ízig-vérig csajos kis teremtést, akinek egyelőre én jelentem a világa közepét.
Ez hamarosan megváltozik majd, de az nem, hogy nekem mindig ő lesz a világom közepe, mindegy hány év telik el és milyen nagyra nő, nekem mindig ő lesz az életem értelme.

49.rész

Townsend Campbell

Úgy érzem magam, mint akit kimostak, és bedobtak a centrifugába is, de nagyon örülök, hogy itthon vagyunk. Annak nem, hogy milyen fogadóbizottság vár minket a reptéren, de ezt is túlélem.
Nem szerettem meg New Yorkot, pedig vérbeli nagyvárosi lány vagyok, de ez a nyüzsgés még nekem is sok. Tetszett amit láttam belőle, de egyedül rettegnék kilépni az utcára, vagy csak azért gondolom így, mert már nagyon haza akartam jönni. Talán egy másik alkalommal, amikor nem olyan ügyek miatt megyünk oda mint most, jobban fogom értékelni, egyelőre viszont nagyon jó érzés újra hazai talajt érinteni.
Mivel Freddie egyelőre 2-3 kilóval könnyebb, mint a lányom, így a bőröndömet magam után rángatva őt szorítom magamhoz, és imádkozok, hogy senki ne vágjon fejbe se engem, de legfőképp ne őt.
Az élénk tóduló testőrök között felfedezem Prestont, mert hallom, hogy Cara vidáman kiabálni kezd neki, így a káosz ellenére is biztonságban érzem magam. Louis szorosan mögöttem van, Cam hangosan rácsodálkozik arra, hogy miatta ennyi paparazzi és újságíró idejött, szóval látványosan produkálja magát, és megáll egy kamera előtt hogy közölje, szingli, ezen pedig nem tudok nem nevetni. A szüleim rémülten pislogva, szapora léptekkel jönnek utánunk, Lottie pedig rá se hederít a nyüzsgésre, helyette remekül szórakozik a bolond barátnőmön.
A repülőtér kijáratán át egészen a ránk váró fekete kisbuszig követnek minket, és folyton kiabálnak.
Milyen érzés itthon lenni? Milyen érzés, hogy visszakaptam a lányom? Hogy van Cara?
Cara viszont egyre csak Prestonnal és a lelkendezéssel van elfoglalva, Freddie pedig a vállam fölött integet és kiabál, amíg be nem ugrok vele a kisbusz hátuljába.
- A napokban fogunk interjút adni! - kiáltja Lou az autó ajtaja előtt, a kezével takarva Cara szemét a villogó vakuk miatt, de ő folyton azon ügyködik, hogy elhesegesse.
- Apuuu - nyafogja, addigra viszont Lou vele együtt beszáll, Camilát pedig szinte erőszakkal taszigálják be, mert folyton integet, csókokat dobál, meg hülyeségeket ordít, mint aki részeg.
A szüleim szinte bemenekülnek a mögöttünk lévő sorba, Lottie pedig becsapja az ajtót.
- Nagyon menő életed van, Apuci! - lelkendezik Cam.
- Örülök hogy élvezed - sóhajt nagyot szemforgatva, de végül elmosolyodik.
Tudom, hogy ő is élvezi, akkor is, ha ezek a dolgok zavarják.
- Én hogy lehetnék híres? - fecseg, és felvont szemöldökkel forgolódik.
- Hát ha ezek után nem lát meg benned valamit, Camila, akkor sehogy - válaszol apu, mire mindenki felnevet.
- Mindig is bírtam magát, Mr. Campbell! - bólogat elégedetten. - Kölcsönadod néha az apádat, Townes?
Az ő apja lelépett amikor 15 évesek voltunk, és bár Cam akkor sem beszélt róla, tudom, hogy nehéz volt neki és az anyukájának is, az életük viszont könnyebb lett egy kicsivel, mert legalább emiatt nem volt több veszekedés a házukban.
- Hé! - hördül fel sértetten anya. - Mi lesz velem?
- Az egyértelmű, hogy te az én anyám is vagy - legyint - sőt, szerintem én vagyok az igazi lányod. Na, Townes, kölcsönadod őket?
- De csak neked - mosolygok rá, és Lou fölött átnyúlva finoman meglököm - úgyis olyan vagy, mintha a testvérem lennél.
Ezen még ő is kicsit megrendül, és az arcán egy másodpercig csak az őszinte hála és szeretet látszik, mielőtt bohókásan piszkálni kezdené Lou-t azzal az elméletével, hogy többet nem apucinak hívja, hanem "sóginak".
Mi lenne velem nélküle?
A gyerekek nem nagyon értik, hogy mi folyik körülöttünk, de azért Cara velünk együtt nevet, Freddie viszont elalszik a karjaimban. Ilyenkor érződik igazán az a néhány hónap különbség, ami köztük van, mert Freddie még egy kicsit hamarabb elfárad, ő még egy kicsit babásabb.
Tudom, hogy nem szabad úgy utazni, hogy a gyerekek az ölünkben vannak, nem pedig gyerekülésbe kötve, de egyrészt ahhoz nincs most elég hely, másrészt pedig nincs szívem letenni őt.
Szerencse, hogy az ablak mellett ülök, mert így egy kicsit a sarokba tudok kucorodni, a kisfiút pedig lefektetem a karomban, hogy kényelmesebben elférjen. Cara egy fejjel magasabb nála, úgyhogy mivel leginkább az ő méretéhez vagyok szokva, furcsa egy ilyen kicsi gyereket tartani, de nem bánom. Freddie összekucorodik, mint egy kiscica, és az arcát a mellkasomba temeti, miközben édesen szuszog és a kis markában szorongatja a lenge, hosszú ujjú felsőm anyagát.
- Nem kellene aludnia - hajol hozzám Lou, és miután megsimogatja a kisfia arcát ad egy szeretetteljes puszit az enyémre.
Cara megállás nélkül fecseg mellette, Camila bőven gondoskodik a szórakoztatásáról, de szerintem nélküle is lenne mondanivalója, ami mértéktelenül boldoggá tesz.
Jó itthon lenni velük, vele, és jó hogy újra egésznek érzem magam.
- Csak addig hagyjuk amíg hazaérünk - simogatom a dús, szőke hajtincseket, majd rámosolygok az apukájára. - Talán mi most a saját házunkba megyünk, jó? - jártatom a pillantásom közte és a kislányom között.
- Persze, menjetek csak - nyúl ismét az arcomhoz, és elmélyülten simogatni kezdi. Zavarba kellene hoznia, hogy az egész családom előtt ilyen intim helyzetben vagyunk, de igazság szerint észre sem veszem, hogy körülöttünk beszélnek és figyelnek minket, mert szinte csak őt, Freddie-t, és Carát látom.
- Átjöhettek, ha akartok - kezd elzsibbadni a karom, szóval kénytelen vagyok megmozdítani, mire Freddie nyöszörögni kezd.
- Nem, nyugodtan legyetek csak kettesben egy kicsit - nyugtat meg a mosolyával - majd később beszélünk.
- Mikor találkozhatok megint Prestonnal? - bökdösi a lábát Cara, és kíváncsiskodva hajol közénk. Nagyon hangos, de Freddie erre meg sem rezzen. - És a többiekkel? Niallel?
- Amint lehet, Kicsim - mosolyog rá Louis.
- És mikor lehet, Mami?
- Megbeszélem velük, oké? - nyújtom ki a kezem, és megsimogatom a kis buksiját. Már nem tüsi a haja, sőt, az ujjaimmal már egész jól bele tudok túrni, és azzal a kis kendővel amit beleteszünk elmondhatatlanul édesen néz ki, de tudom, hogy így is utálja, mert folyton kerüli a tükröket.
- Ha hazaértünk? - csillagnak vadul a szemei.
- Nem vagy fáradt? Nem akarsz pihenni?
- Nem! - vágja rá olyan harsányan, hogy mindenki felnevet.
- Felhívhatom őket - fordul ismét felém Louis - nem tudom, milyen állapotban van a házunk, de évekig éltem együtt ezekkel a disznókkal és aligha zavarja őket a rumli. Rendelhetünk valami kaját, vagy grillezhetünk együtt mindannyian, ha nem vagytok fáradtak - néz körbe, a válasz pedig lelkes bólogatás.
- Én is mehetek? - kerekednek nagyra Camila szemei.
- Nem, az én egyetlen barátom nem jöhet - húzom össze poénkodva a szemeim.
- Vigyázz a szádra, Townsend, vagy ez az egy se lesz többé! - fenyeget a szépen manikűrözött kezével. - De tényleg mehetek, Louis? - hangsúlyozza erősen és nyomatékosan a barátom nevét.
- Persze.
- Azta - bámul maga elé sokkosan - szóval együtt grillezhetek a One Directionnel? AZZAL a One Directionnel?
- Van másik is? - vonja össze értetlenül a szemöldökét.
- Végülis, tudod, volt valami banda akit így hívtak, még amikor a versenyben voltatok - hajol előre Lottie.
- Azt elintéztük - von vállat.
- Melyik barátod szingli? - erre a kérdésre ismét mindannyian harsányan nevetni kezdünk, mire Freddie bosszúsan felemeli a fejét, felül, és dörzsölgetni kezdi a szemeit.
- Nagyon hangosak vagyunk? - biggyesztem le az alsó ajkam. - Sajnálom, Kicsim, mindjárt hazaérünk.
Visszafekteti a fejét a mellkasomra, amiben jó nagyokat dobban a szívem, a tarkóm pedig bizsereg, mert érzem, hogy hátul minket néznek.
- Nem bánod? - kérdezi a barátom, miután kioktatta Camilát arról, hogy ő lényegében egészben felfalná az ártatlan barátait.
Szerintem ez nem igaz, mert Cami nagyon aranyos lány, aki nagyon szeretné, hogy valaki tényleg szeresse, de ne csak egy éjszaka erejéig. Azt hiszem, a srácok közül bárki kordában tudná tartani, sőt, szerintem imádni fogják egymást, mert mindannyian annyira kedvesek és bohókásak.
- Dehogy, Cara ezt szeretné, és én is örülök, hogy végre megint találkozhatunk - helyezek apró puszit az arcára - kár, hogy Zayn nem tartott velünk.
- Majd legközelebb - biccent aprót, de nem szomorúan, pedig az elválásuk elég keserű volt, de jó értelemben. Lou is legalább annyira haza akart jönni velünk, mint én, de maradt is volna még a barátjával, aki bármennyire is szeretett volna nem jött velünk, mert dolgoznia kell valamin.
Még a kocsiban elkezdi felhívni a barátait, amit Cam visszafojtott lélegzettel hallgat, Cara viszont majdnem kiveszi a kezéből a telefont és folyton beszél, mire Freddie is újra felélénkülve csacsogni kezd.
- Nem baj? - fordulok hátra a szüleim felé. - Hazavihetünk titeket, ha fáradtak vagytok.
- Hány évesnek nézel minket, Townes? - háborodik fel Anyu. - Menni akarunk!
- Jól van, jól van - emelem magam elé védekezően a kezeim - csak a jetlag miatt kérdeztem.
- Mi az a jetlag? - kérdezi a lányom, Louis pedig azonnal mosolyogva válaszol, mint mindig.
Hosszú idő, mire kijutunk a városból. A szívem egy része tényleg haza szeretne menni és csak kettesben lenni Carával az otthonunkban addig amíg még megtehetjük, de tudom, hogy ő most sokkal inkább vágyik azokra az emberekre, akiket ismer, és szeret. Nem lehetek önző, nem vehetem el tőle ezt, és amikor végre megérkezünk rájövök, hogy tőlük sem vehetem el, hogy kitörő örömmel fogadják a lányom.
Három srác, és a nagydarab testőrünk toporog a magas téglakerítés és a kovácsoltvas kapu előtt, Cara sikoltotni kezd és úgy kell lefognunk, hogy ne ugorjon ki, amit Freddie nagy szemekkel, megdöbbenve figyel, aztán nevetni kezd rajta. Amint begördülünk az udvarra és a sofőrünk feloldja a gyerekzárat Cara átgázol Camilán és kiesik a kocsiból. Bennem reked a levegő, amikor a betonra zuhan, de kemény fából faragták a gyerekem, és bár látom, hogy felhorzsolta a térdét, mielőtt a sokkot kapott fiúk közül bárki is felkaphatná magától ugrik fel, és rohan a karjaikba.
Azonnal elbőgöm magam, és ez nem csak egyszerű elérzékenyülés. Louis kiveszi a karomból Freddie-t és a saját biztos kezében tartja, míg a másikkal átölel engem, én meg az arcom a mellkasába temetve hangosan sírok.
Tudja, hogy miért, és talán mindenki más is, kivéve a rémült kis szöszi, aki esetlenül simogatni kezdi a hajam.
- Ne sírj - hallom a visszafogott hangját. - Apu...
- Semmi baj, Townes most csak örül.
- Örül? - döbben meg. - De sír!
- Néha az emberek akkor is sírnak, amikor nagyon örülnek valaminek - magyarázza kedvesen, és hosszú puszit ad a fejem búbjára.
Tudom, hogy Freddie-ben ezernyi kérdés marad megválaszolatlanul, szégyellem is magam azért, mert most ezt csinálom, de nem tehetek róla.
Lou karjaiból egyenesen Preston nagy, széles mellkasára borulok, és artikulálatlanul távozik belőlem amit gondolok.
- Olyan jók vagytok a kislányomhoz! - bőgöm, és megpróbálom a két karommal teljesen átölelni, de olyan széles, hogy ez lehetetlen.
Elérzékenyülve megszorongat, majd felbukkan a hátam mögött Niall, és szinte átad neki. A könnyeimet törölgetve nézem, ahogy körberajongják az őket körberajongó gyerekem, és ezen mindenki mosolyog, csak én szipogok.
- Jól vagy? - dörzsölgeti a hátam a srác.
- Most már igen - bólogatok, és rámosolygok - köszönöm.
Nem kell elmagyaráznom, hogy mit, válaszul pedig csak aprót bólint és megint magához ölel. Segítettek megtalálni Carát, és már előtte is úgy fogadtak minket maguk közé, mintha ez magától értetődő lenne, pedig nem az, nem mindenkinek.
- Gyere ide - húz magához Louis, és az arcomat a kezeibe fogva, a szokásos derűs mosolyával letörölgeti a könnyeimet - olyan kis érzékeny vagy.
- Nagyon szeretlek - nézek a szemébe, és az arcom a vállába temetem.
- Én is téged - ölel magához, és az arcát a hajamba temeti. Sem őt, sem engem nem érdekel túlzottan a minket körülvevő kisebb tömeg, sőt, a karjai között nem is nagyon veszem őket észre, csak amikor Freddie megrángatja az apukája nadrágját.
- Éhes vagyok, Apu!
- Máris megyünk, és csinálunk valamit - bontakozik ki az ölelésünkből, és felkapja a kisfiát.
Úgy tűnik, Lottie már bemutatta a szüleimet és Camilát a srácoknak, és ami meglepő, hogy a harsány barátnőm kicsit megszeppenve áll közöttük. A kamerák előtt parádézott, de velük egy légtérben közel sem olyan, legalábbis egyelőre.
- Szia, Townes! - mosolyog rám kedvesen Liam, és ő is megölelget.  - Jó, hogy itthon vagyok, és jól vagytok.
Nagyot nyelve bólintok, és megdörgölöm az arcom.
- Ha ti nem vagytok, akkor Cara...
- Itthon van - simogatja meg a hátam - ne aggódj többet, vigyázunk rátok.
Vigyázunk rátok.
- Köszönöm - bólintok aprót, pont akkor, amikor Harry is felbukkan, a tetovált karján a vidám kislányommal.
- Mama, tudtad hogy Harrynek is vannak ilyen kendői?! Banditának hívják!
- Bandana - nevet fel hangosan, széles mosollyal Harry - nem bandita, az te vagy - koppint az orrára.
- Nekem fog adni egyet! - újságolja, ügyet sem vetve a korrigálásra.
- Cara, neked is vannak ilyesmik, ne kuncsorogd el Harrytől...
- Szó sincs ilyesmiről, én ajánlottam fel - rázza a fejét, és a növekedő fürtjei így az arca körül ugrálnak.
- Ismeritek már a szüleimet és a legjobb barátnőmet? - forgolódok.
- Igen, Lottie bemutatta őket - lépdel mellém Niall, miközben egy kis csapatba verődve bemegyünk.
- Bocsánat, túlságosan lefoglalt, hogy sírjak - nevetek, Cara szája viszont lebiggyed.
- Miért, Anyuci? - kéredzkedik ki Harry karjaiból.
- Csak mert örülök, hogy itthon vagy - guggolok le elé, amikor hozzám siet, és megpuszilom az arcát - és annak is, hogy ilyen jó barátaink vannak.
Megértően bólogat, majd úgy szalad be Louis házába, mintha máris itthon lenne, és ez lényegében így is van, mindannyian hazajöttünk.
- Hogy van Zayn, haver? - kérdezi Liam, amikor libasorban, egymás után bemasírozunk.
- Jól - válaszolja derűs arccal.
- Neki is sok tetkója van! - kurjantja a lányom. - Több, mint nektek!
- Ez nem igaz, nekem van a legtöbb - nagyzol Niall, mire Cara elgondolkodik néhány pillanatra, és alaposan végigméri.
- Nincs is neked egy sem!
- Honnan tudod? Talán csak nem mutattam meg őket.
- Tényleg nincs neki - árulkodik suttogva Harry - mert fél.
Morajló nevetés áramlik végig a nappalin, mire Niall egy kicsit elpirul.
- Nem félek, csak én jelképezem köztetek a tisztaságot - közli végül magasba emelt állal.
- Nincs idő bepácolni a húsokat a grillhez - kutakodik a fagyasztóban Lou - lehet kapni készen? Elugorhatok a boltba.
- Miért nem rendelünk valamit? - veti fel az ötletet Lottie. - Hétvégén grillezhetünk, de most szerintem mindannyian fáradtak vagyunk.
- Igen, az teljesen jó - bólint apu, és a többiek is egyetértenek.
- Bocs, srácok, nem így készültünk, csak Cara találkozni szeretett volna veletek - pillantok rá, ahogy Freddie-vel együtt épp Prestonon csüng.
- Mi is ezért jöttünk - nyugtat meg a mosolyával Liam.
- Tudok egy király pizzázót - szólal meg talán most először Cam - rendelhetünk onnan, ha benne vagytok.
- Jöhet! - csillannak fel Niall szemei.
A konyhába sétálok, ahol Louis egy csomag fagyasztott krumplit emel ki a fagyasztóból, és kapkodva keresgéli az olajat.
Felülök a pultra, és kiveszem az egyik fölső szekrényből.
- Jobban kiigazodsz itt, mint én - jegyzi meg mosolyogva.
- Menj csak ki hozzájuk, megsütöm Freddie-nek.
- Dehogy, inkább te menj ki hozzájuk, miattatok vannak itt.
- Cara miatt - pontosítok, de válaszul csak mosolyog.
- Én itt maradok.
- Én is - lengetem a lábaim, mire közelebb lép, és ad egy rövid kis csókot.
- Jó itthon lenni - simogatja meg az arcom.
- Már alig vártam - értek egyet, a következő szavamba viszont belekiált Camila.
- Skacok, milyen pizzát kértek?
- Ananászosat! - kiáltom vigyorogva.
- Húsosat - kiáltja Lou hangosabban - sok kukoricával!
Vág egy grimaszt amikor rám pillant, ami az ananászos pizzámnak szól, majd a megmelegedett olajba óvatosan beleszórja a krumplikat.
- Szerintem Cara is éhes, és nem biztos, hogy megvárja a a pizzát.
- Tudom - dúdolgat - szerinted ez egyedül az úrfié?
- Gyere ide - nyúlok a pólója aljához, és magam felé húzom, amíg engedelmesen vissza nem lép hozzám. A karjaim a válla és a nyaka köré fonom, mire az orrát játékosan az enyémhez dörgöli. Rosszul kellene éreznem magam, amiért vendégeink vannak mi meg ezt csináljuk a konyhában, de hallom, hogy jól érzik magukat nélkülünk is, és néhány percet kibírnak.
Az olaj pukkanva kilő néhány cseppet, ami pont a karjára hullik, úgyhogy az egyik pillanatban még csókolózunk, a másikban meg kiáltva ugrik hátrébb és gyorsan lejjebb veszi a tüzet.
- Utálok krumplit sütni - puffog.
- Hadd fejezzem be - ugrok le a pultról - menj be a többiekhez, csak néhány perc.
- Téged is megcsap ez a szar - morogja.
- Emiatt ne aggódj, egy ideje tudok megbírkózok az ilyesmivel.
- Hé, csinálhatnál majd megint olyan kis buktát, amit a második randinkon! Az brutál finom volt.
- Persze - mosolygok rá - de most menj ki hozzájuk.
Minden nap főzni fogok, finomabbnál finomabb ételeket, bármit amit megkívánnak, miután összeköltözünk.
Ráteszek egy fedőt a krumplira, és dúdolgatva várom, hogy kész legyen, és már épp egy szalvétára szedem ki őket, amikor bejön Preston.
- Hogy érzed magad? - kérdezi komolyan, mellettem álldogálva. - Nagyon nehéz volt? Tudod, a tárgyalás, meg ilyesmik.
- Most már jó vagyok - mosolygok rá, miközben leitatom az olajat a krumplikról - nem volt könnyű, és még mindig nem az, de jól vagyok, és Cara is, bár még nem teljesen önmaga.
- Annyira sajnálom, hogy nem figyeltem rá eléggé, kislány...
- Ne - fordulok gyorsan felé - Preston, aznap nem is dolgoztál, és nem mehetsz vele az óvodába.
- Mostantól mindenhol ott leszek vele - válaszolja komolyan, figyelmen kívül hagyva a szavaim - megbeszéltük a Kölyökkel, ilyen nem történhet még egyszer.
A "Kölyök" ezek szerint Louis.
- Nem fog, de köszönöm - mosolygok kitartóan - köszönöm, ha vigyázol rá.
- Ez a dolgom - bólint, és megsimogatja a vállam.
- Nem, az a dolgod, hogy rájuk vigyázz - intek a fejemmel a nappali felé - mi csak a pótkerék vagyunk.
- Butaságokat beszélsz - legyint, én meg egy nagy tányérra szórom a krumplit, és kiveszem a hűtőből a ketchupot meg majonézt. 

- Végre itt vagy! - ad hangot a megjelenésem okozta örömének Harry, miközben a krumplival teli tányért odanyújtom a két gyereknek, akik a szőnyegen játszanak Niallel.

- Van két éhes száj, akik nem érnek rá megvárni a pizzát - mosolygok rá, majd megkérem Niallt, hogy figyeljen, ne piszkolják össze a szőnyeget.

Mindenhol emberek vannak, a kanapén már nincs hely, úgyhogy Louis mellé telepedek a szőnyegre, és a kezemet azonnal a kezébe csúsztatom.

- A barátnőd épp azt mesélte, hogy hogyan ismertétek meg egymás! - újságolja Liam. - Tényleg igazolt sportoló voltál?

- Anya még nem mutatott fotókat a díjakról? - vágok vicces grimaszt. - Csak tornáztam.

- Halljátok, csak tornázott - néz körbe jelentőségteljes arccal apa.

- Ennek nem sok köze van ahhoz, hogy hogy ismertem meg Camilát - ráncolom a homlokom.

- Miért hagytad abba? - pillant fel Niall.

- Ott ül melletted - nevetek fel.

- Jó, de miért nem folytatod?

- Mert már nem vagyok formában, meg különben is, akkor nem nagyon lenne időm a családomra - dőlök neki Louis vállának - nem vágyom már arra, hogy ezt csináljam. Megrendeltétek a pizzát?

- Persze! - szorítja a kezét a hasára Camila. - Éhen halok!

- Vehetsz belőle - kapja fel a fejét Freddie, ezzel együtt pedig a tányért is elveszi Cara keze elől, és odanyújtja neki, mire a lányom panaszosan nyüszíteni kezd.

- Én még kérek!

- Annyira cuki vagy, de egyétek csak meg - csúsztatja feljebb a kezét a szívéhez  - én is akarok egy gyereket!

- Támogatom az ötletet, így legalább nem nekünk fogsz még többet tervezni! - kacag fel Louis, mire mindenki érdeklődő arccal fordul felénk, főként a barátai és apu, én meg a fülemig pirulok.

- Pedig én is szeretnék egy babát! - kap az alkalmon anyu.  

- Sürgős főznivalóm akadt a konyhában - próbálok meg felállni, de Lou visszahúz, és szinte az ölébe esek. - Örülnék egy kistesónak - fűzöm hozzá végül.

- Ahhoz már öreg vagyok - legyint - unokákat akarok!

- Van kettő! - vágjuk rá szinte teljesen egyszerre, a fiúk pedig Prestonnal kiegészülve értetlenül kapkodják a fejüket, míg Lottie és Cam remekül szórakoznak.

- Miről maradtunk le? - kérdezi végül nagy szemekkel Harry.

- Semmiről - válaszolok gyorsan, mielőtt valaki megelőzhetne. - Nincs egy jófej barátotok? Cam szingli!

- Hé! 

- Mindenkinek ezt hangoztatod! - hurrogom le gyorsan, ekkor pedig megtöri a kaotikus helyzetet a csengő hangja.

- Megyek - emel ki az öléből Louis, és felpattan. Bezzeg ő magamra hagyhat engem!

- Szóval Preston, te testőr vagy, ugye? - tereli el a témát apu, aminek sosem lehetnék ennél hálásabb.

beszélgetni kezdenek Preston munkájáról, amihez anyu is csatlakozik, míg a srácok kicsit csendesebben a tárgyalásról és az elmúlt néhány hétről érdeklődnek, Liam pedig valami teljes más témával kapcsolatban tartja szóval Camilát. Tudom, hogy neki is van egy kisfia, és hogy nem olyan régen szakítottak a barátnőjével, úgyhogy ha nem is érezhetően, de a fantáziálásommal kettejükről és Bearről úgy érzem, egy kicsit visszaadom neki a folytonos piszkálását.

- Ki éhes? - masírozik be Lou, és a dohányszóasztalra tesz egy csomó pizzát.

Felugrok, hogy hozzak tányérokat, amiben Lottie is segít, és amikor visszamegyünk a családunk várakozva üli körbe az a kis asztalt, és adogatják egymásnak a szeleteket.

- Milyet kérsz, Édesem? - guggolok le Cara mellé. - Eszel az enyémből?

- Te mindig ananászosat eszel - fintorodik el - az undi.

- Az én lányom! - vigyorog önelégülten Lou, és ez a számára egyszerű kijelentés megint egyfajta izgatottságot vált ki mindenkiből, de nem negatív módon. A fiúk egymásra mosolyognak, és azt látom az arcukon, hogy örülnek annak, hogy ilyennek látják a barátjukat.

- Nem szabad az ételre azt mondani, hogy undi - háborodok fel, és kissé sértetten elveszek egy szeletet.

- Dehát az - lépdel el mellőlem, és elcsen egy szeletet, amin sok sajt és kukorica van. 

- Én megkóstolom - mászik az ölembe az én kis szőke megmentőm.

- 1-1 - emelem a diadalittas tekintetem a barátomra, aki összehúzott szemöldökkel viszonozza, és elneveti magát azon, ahogy látványosan nagyot harapok az ananászos pizzámból, és Freddie-nek is vágok egy falatot.

- Rosszra tanítod a gyerekem!

Ha nem lenne jelen mindkét gyerek, és nem lenne tele a szám, akkor kinyújtanám rá a nyelvem, vagy felmutatnám a középső ujjam, így viszont csak a szememet forgatom.

Órákig henyélünk, Prestonnak hamarabb el kell mennie, és amikor felajánlja a helyeket az autójában a szüleim kapnak a kínálkozó alkalmon és elbúcsúznak tőlünk, de ezen kívül változatlan marad a társaságunk és nagyon jó érzés a barátaim között lenni, akik nem hozzák fel újra és újra a tárgyalás témáját, hanem mindenféléről beszélünk, közben pedig a kicsikkel is játszunk.

Hulla fáradt vagyok, mire végül feloszlatjuk a bulit, mert Harry ölében Cara ülve alszik, Freddie pedig nagyon laposakat pislogva mutogat egy állatos matricás albumot Liamnek. Mégsem megyünk haza, szóval miután elbúcsúzunk a srácoktól, Cam és Lottie pedig hívnak egy taxit én elpakolom az üres dobozokat meg bepakolok a mosogatógépbe, amíg Lou elviszi fürdeni az aprónépet.

- Elaludtak - lép be a konyhába épp akkor, amikor becsukom a gépezet ajtaját, és elindítom.

- Igen? - kerekednek el a szemeim. - Cara nem hívott engem? 

- Freddie ágyában mesét olvastam nekik, és ő is elaludt - vonja meg a vállát - átvittem a szobájába, később nézz rá és talán ébreszd fel picit, hogy tudja hol van, és éjszaka ne ijedjen meg, ha felébred.

- Köszönöm - adok puszit az arcára - mindent, olyan jól érezte ma magát!

- Freddie is - emelkedik kicsit lábujjhegyre, hogy megpuszilja a homlokom - és te is, ugye?

- Persze - bújok a karjai közé.

- Nem bánod, hogy mégsem mentetek haza?

- Egyetlen pillanatot sem bánok, amit veletek tölthetek - simogatom meg az arcát - meg amúgy is, itthon vagyunk, nem?

- Dehogynem - bólogat vidáman - de ne szoktasd rá a fiamat az ananászos pizzára!

48.rész

Sziasztok!

Boldog Új Évet nektek! 

Sajnos ez a rész nem lett olyan hosszú, amilyennek megálmodtam, mert napok óta fuldoklok a szociológiában, előtte meg a beadandókban úsztam, de! hétfőn végzek és már csak egy vizsgám lesz, aminek egyelőre az időpontját se tudom. Lényeg a lényeg, hogy február közepéig szabad leszek, és ezt az időt arra is tervezem fordítani, hogy minőségi(bb) részeket írjak, ugyanis nem meglepő szerintem, ha azt mondom, hogy erősen a blog vége felé közeledünk. 

N.x

Townsend Campbell 

Minden szép lassan visszaáll a rendes kerékvágásba, a Finn előttibe.
A párnáinkat igényesen eligazgatva pihenünk az óriási franciaágyon, és bár a falra felszerelt óriási tévén fut valami film, amit együtt választottunk ki, igazából egyikünk sem figyel rá. Cara már nem olyan korán kelő, mint amilyen volt, aminek nagy valószínűséggel az az oka, hogy éjszaka még mindig rendszeresen felébred, de még így is folyton elátkozom magunkat, amikor fel kell kelnünk és kialvatlanok, fáradtak vagyunk, mégsem akarja egyikünk sem feladni ezt a néhány órát, amit többé-kevésbé zavartalanul, és bűntudat nélkül együtt tölthetünk.
Folyton az fog eszembe jutni ilyenkor, hogy így barátkoztunk össze, így ismertük meg egymást, és az egyik ilyen éjszakai randevúnkon láthatott meg bennem valamit, ami miatt tényleg randira hívott.
Még mindig nagyon friss a kapcsolatunk, csak pár hónapos, amiből rengeteg idő ment el aggódással és azzal, hogy az exemmel foglalkoztam, mégis azt hiszem, hogy jól csináljuk, amit eddig csinálunk.
17 évesen már széthullott az életem és a párkapcsolatom, emellett pedig nem egy házasság ment tönkre közvetve a szemem előtt, kezdve Cam szüleiével. Mióta Cara megszületett arra törekszem, hogy azt a férfit, akit beengedek az életünkbe meg is tartsam, úgyhogy egy időben rengeteg könyvet elolvastam a jó házasság titkáról. Ez így elsőre betegesnek tűnhet, de egy apára vágyó gyerekkel nem terveztem folyton cserélgetni a férfiakat, sőt, tulajdonképpen sosem terveztem ilyesmit, csak egyet akartam találni, akivel boldogan leélhetem az egész életem. A hangsúly nagyon erősen a "boldog" szón van.
Tudom, hogy nagyon fontos az együtt töltött minőségi idő azután is, hogy gyerekek születnek, hogy figyelnünk kell egymásra, nem elhidegülni, és hogy sokat kell beszélgetnünk, megvitatni a gondjainkat.
Néha engem is lesokkol, hogy pár hónap után olyan az életünk, mint másoknak több év házasság és közös gyermekvállalás után, de már nem vagyok ideges emiatt, sokkal inkább elégedett. Ő sem arra vágyik, hogy folyton váltogassa a barátnőit, én pedig főleg nem, mindannyiunknak stabilitásra van szüksége, úgyhogy már világosan látom, hogy működni fog az összeköltözés, emiatt pedig egyre izgatottabb vagyok.
Holnap este hazamegyünk, direkt éjszaka utazunk, hogy az alvással gyorsabban teljen az idő a gépen, aztán szép lassan össze is pakolunk, együtt. Fáj a szívem a kis házikónkért, amiből egyedül én csináltam otthont kettőnknek, de egy nap úgyis megtennénk ezt a lépést, mert nem ingázhatunk örökké a házaink között. Így lesz a legjobb, Cara nagyon gyorsan hozzá fog szokni, hiszen tulajdonképpen ezzel a legnagyobb álma teljesül, és az enyém is, de nekem azért furcsa lesz.
- Átfesthetjük majd Cara szobáját? - kérdezem, a fejem a mellkasán pihentetve.
- Persze! - válaszol meglepettem. - Hogy kérdezhetsz ilyet? Én magam fogom kifesteni neki olyanra, amilyenre szeretné!
- Az sokkal nagyobb, mint amit én biztosítani tudtam neki - motyogom, és egy kicsit bűntudat éled bennem, pedig nem kellene. A lehető legjobb, legtisztességesebb körülményeket teremtettem meg a gyerekemnek úgy, hogy szinte még én is gyerek voltam, pedig erre sokszor felnőttek sem képesek, erre pedig nagyon büszke vagyok, de nem lennék önmagam, ha ezzel együtt néha nem kapna el a bűntudat, mert ahogy minden rendes anya, én is lehoznám a csillagokat az égről anélkül, hogy a csemetém kérné, és sosem érzem magam elég jónak. Soha.
- Szerintem csak egy egészen kicsivel - simogatja a hátam - különben is, mit számít ez? Szereti a szobáját, nem?
- De - mosolyodok el.
- Nehéz lesz neki szerinted?
- Nem - rázom meg a fejem, és a pólóján keresztül simogatni kezdem a hasát - sokkal könnyebb, mint nekem. Szerintem ő már abban a pillanatban kicsit beköltözött, amikor először megjelentünk nálad - kuncogok.
- Kétségtelen - nevet velem, a tekintete pedig kissé nosztalgikusan elréved beszéd közben, pedig nem volt olyan rég az a nap, amikor megismertük egymást. - Azért lesz nehéz neked, mert ott kell hagyni a lakásodat, vagy miattunk?
- Csakis a lakás miatt - nyugtatom meg gyorsan, mert a szemébe aggodalom költözik - azt alig várom, hogy minden nap együtt legyünk, mint egy... mint egy család - ejtem ki óvatosan, ő pedig az arcomra csúsztatja a kezét, hogy felbiccentse a fejem és a szemembe tudjon nézni.
- Hagyd le azt, hogy "mint" - cirógat a hüvelykujjával.
- Igen, szóval ezt alig várom, csak kezdetben hiányozni fog a házunk, de emiatt ne aggódj, megszokom majd én is. Tudod, néha szükségem van arra, hogy kicsit egyedül legyek, és eddig mindig csak ketten voltunk, szóval... Én még nem éltem együtt senkivel a szüleimen és a gyerekemen kívül, ha csinálok valami furát, akkor szólj nyugodtan!
- Oké - bólint komolyan, de a szája felfelé húzódik.
- Sőt, mindenképp szólj! Nem akarom, hogy esetleg elfojtsd, ha valami gondod van, mert az sosem jó. Mindig meg kell beszélnünk a problémáinkat...
- Megint azt csinálod - neveti el magát hirtelen, mire megdöbbenve, és elpirulva nézek rá.
- Mit?
- Összevissza beszélsz - vigyorog - mint a randijainkon!
- Csak ideges vagyok egy kicsit - jövök zavarba, úgyhogy gyorsan lesütöm a tekintetem.
- Ugye tudod, hogy minden ugyanolyan lesz, mint amilyen mindig volt?
- Azért nem teljesen - rázom meg a fejem.
- Jó, nem teljesen, de majdnem - ért egyet velem - bármikor szükséged van arra, hogy egy kicsit egyedül legyél, megértjük, de én nem aggódok amiatt, hogy nehezen fogod megszokni. Néha már most is olyan, mintha együtt élnénk, és nagyon jól csinálod.
- Nagyon igyekszem, hogy Freddie-nek jó legyen - fészkelődök - mert Cara imád téged, de Freddie...
- Még mindig azt hiszed, hogy ő nincs teljesen odáig érted? - ráncolja a homlokát hitetlenkedve.
El kell gondolkodnom azon, hogy mit válaszoljak.
- Tudom, hogy kedvel - hümmögök.
- Nem, nem csak kedvel - rázza a fejét - tudod, ő tudja és megérti, hogy nem te vagy a biológiai anyukája, és én még nem is láttam ilyen kicsi gyereket, aki ennyire hűen őrzi az édesanyja emlékét, de egyáltalán nem utasít el téged, és szüksége van arra, hogy valaki az anyukája legyen. Nálad jobbat aligha találhatnánk erre a feladatra, úgyhogy ha egy nap elkezd anyának hívni, azt értsd meg, kérlek, jó?
- Lou - hördülök fel felháborodottan - szerinted nem érteném meg? Én lennék a legboldogabb, ha elfogadna úgy!
- Jól van, higgadj le - nevet - és ne aggodalmaskodj ilyesmin, a fiam pont annyira szeret, amennyire én.
- Remélem - hajtom a fejem a vállára. - Kérdezhetek valamit?
- Bármit - bólint aprót, és megpuszilja a fejem búbját.
Imádom ezeket a kis érintéseket kettőnk között, az apró puszikat, hogy akaratlanul is mindig megsimogatjuk egymást. Ezt a kapcsolatot még mindig össze sem lehet hasonlítani azzal, ami Finn és köztem volt.
- Mi történt az anyukájával? - kérdezem óvatosan, halkan. Azóta szeretném ezt tudni, mióta ismerjük egymást, de az elején nem volt bátorságom megkérdezni, utána pedig úgy gondoltam, megosztja majd velem, amikor késznek érzi rá magát, és a körülmények kivételével valóban mindent tudok, de azt nem, hogy hogy történt.
- Jaj, Townes - dörzsöli meg az arcát, mire azonnal visszavonulót fújok.
- Sajnálom, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz!
- Nem olvastad el? - sóhajt.
- Nem kutakodok utánatok az interneten, és pont te tanácsoltad nekem, hogy ne annak higgyek, amit ott látok.
- Igaz - bólint aprót - autóbalesete volt.
Próbálok nem úgy reagálni, ahogy, de a szemeim még így is rémülten kerekednek el. Nem merek tovább kérdezni, de beszél enélkül is.
- Elment bulizni a barátnőivel, Freddie akkor már majdnem 2 éves volt, meg amúgy is, együtt élt a családjával akik vigyáztak rá addig, szóval néha kimozdult, és ez tökre rendben is volt. Felforgattam az életét azzal, hogy teherbe ejtettem, aztán lényegében nem is igazán foglalkoztam velük, senki nem ítélheti el amiatt, mert néha elment a barátaival. De aznap este nagyon sokat ittak, és Bri vezetett. Nem ő volt a hibás, hanem egy kamionsofőr, aki már 36 órája ébren volt és elbóbiskolt a kormány mögött, de ha nem lett volna részeg, akkor talán kikerüli, vagy nem megy olyan gyorsan, nem azon az útvonalon...
Kipirosodik az arca és nagyon nyel. Tudom, hogy nem úgy szerette ezt a lányt, ahogy engem szeret, de szült neki egy gyereket, akit tisztességesen nevelt, és aki egyszerűen fantasztikus. Átölelem, mire pont úgy beletemeti az arcát a vállamba és a hajamba, ahogy a kisfia szokta.
- Ezért vittelek haza aznap este - emeli fel végül a fejét, és megdörgöli a szemét a kézfejével - elmondtad nekem, hogy van egy lányod, aki otthon vár, de közben rettenetesen részeg voltál, és végig az járt a fejemben, hogy ha nem viszlek haza magammal és ér valami az az én hibám lesz. Tudom, hogy nem autóval voltál, de London éjszaka nagyon veszélyes, te pedig annyira gyönyörű vagy, nem is értettem, hogy hogy lehetsz egyedül, hogy az a barom hogy hagyhatta, hogy elmenj...
Belé fojtom a szót azzal, hogy megcsókolom. A szemei folyton bűntudatról és elkeseredettségről árulkodnak, és minél tovább beszél arról, hogy mi történhetett volna velem, annál kétségbeesettebb. Megfogom az arcát és nem engedem, hogy elhúzódjon, na nem mintha szándékában állna. Átöleli a derekam, én pedig az övét a lábaimmal, és megpróbálom minden szeretetemet belesűríteni a csókunkba.
Talán tényleg ért volna valami, ha aznap este egyedül indulok haza, talán nem, bárhogyan is, de megmentette az életem, arról nem beszélve, hogy sokkal de sokkal jobbá tette.
- Tudod, hogy tökéletes vagy? - motyogom a szájába, mire óvatosan megrázza a fejét.
- Közel sem.
- De - motyogom - nekünk a legtökéletesebb.
Ezúttal ő csókol meg, ezzel együtt pedig lejjebb csúszik, és a hátamra fektet. Az arca még akkor is olyan közel van az enyémhez, hogy egy tűt sem lehetne beejteni közénk, amikor vonakodva elválunk egymástól.
- Tudod, szerintem ennek így kellett történnie velünk - nézek a szemébe - nekem aznap este ott kellett lennem azon a pocsék randin, és neked is, aztán pedig össze kellett találkoznunk amikor úgy kiütöttem magam. Nem is szégyellem többé, hogy felálltam arra a pultra táncolni, tuti hogy ekkor gondoltad azt, hogy nem engedhetsz egyedül haza.
- Van benne valami - derül fel az arca, és megsimogatja az enyém. Megint.
- Szerintem az anyukád összefogott Brianával - hozom fel óvatosan, lágyan mosolyogva rá - tudták, hogy nekem te kellesz, neked meg egy olyan őrült nőszemély, mint én, és hogy ez a gyerekeinknek is jó lesz.
- Mondasz valamit - helyez apró puszit az orromra, és visszamosolyog rám. - Gyertek el velünk LA-be, amikor elviszem Freddie-t.
- De...
- Kérlek! Nem volt szép, ahogy elhoztam őt onnan, mert Bri családja nagyon haragszik rám, de ha látják hogy jó neki velünk, akkor talán megbocsájtanak.
- Nem a te hibád, ami a lányukkal történt - pislogok meglepetten.
- Nem? - lendül felfelé a szemöldöke. - Talán az nem, de én... Townes, te is tudod, hogy nem voltam különb Finnleynél.
- Össze sem lehet őt hasonlítani veled - nézek rá csúnyán.
- Ezt már milliószor megbeszéltük - legyint, ezzel belém fojtva a szót - gyertek el velünk, Cara imádni fogja! Van ott egy házam, Freddie lehet a családjával, megbízom bennük, úgyhogy nem kell folyton felügyelnünk. Megmutatom nektek a várost, megtudhatjátok, hogy milyen az igazi forróság, a tengert, elmehetünk Disneylandbe, sőt, ketten elmehetünk Vegasba is! Bárhová ahová csak akarsz.
- Dehát az elég messze van - kerekednek el a szemeim, de válaszul megint csak legyintést kapok.
- Messze? Tudod mekkora távolságok vannak itt? Autóval is ott vagyunk pár óra alatt LA-ből!
- Utálom, amikor emlékeztetsz rá, hogy mennyire piszkosul gazdag vagy - morgolódok, melyre válaszul felnevet.
- Vígasztaljon, hogy akár most azonnal fel is mondhatsz a kávézóban, nem megyünk csődbe miatta.
- Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van még állásom - fintorodok el - ha igen, biztos lehetsz benne, hogy a világ legkirályabb főnöke az enyém.
- Tényleg elég jófej lehet - bólogat.
Mindketten elhallgatunk, amikor a tévé megszokott hangjai mellé párosul egy halk "Anyu?" és egy pici kéz, meg egy félve pislogó szempár jelenik meg a résnyire nyitva hagyott ajtóban.
Na, ezért kell bezárkóznunk, ha csinálunk valami... Felnőtteset.
- Igen? - emelem fel hirtelen a fejem, és azonnal kiugrok az ágyból, Louis pedig pont ilyen hirtelen nevet fel.
Cara álmosan dörzsölgeti a résnyire nyitott szemeit és kíváncsian pislog az apjára, aki bizonyára azon szórakozik ilyen remekül, ahogy egyik pillanatról a másikra a karjai között nevetgélő csitriből visszaváltozok anyukává.
- Megint felébredtél? - guggolok le elé, ő pedig lebiggyedő ajkakkal bólogat és felém nyújtja a kezeit.
Felnyalábolom, a fejét pedig azonnal a vállamra hajtja, és valószínűleg behunyja a szemeit.
Mielőtt visszavinném a helyére Louis odatrappol hozzánk és megpuszilja, amire egy édes kis mosoly a válasz a lányomtól, meg egy bágyadt integetés, amikor elindulok vele.
- Valami rosszat álmodtál, Kicsikém? - suttogom, miközben vakon botorkálok az ágy felé. Az itteni csöndességet csak Freddie egyenletes szuszogása töri meg. Hallhatóan olyan mélyen alszik, hogy akkor sem ébredne fel, ha hangosan beszélnénk, de azért mégis mindketten suttogunk.
- Finnley börtönbe került, Mama?
Gőzöm sincs, hogy erre mi a jó válasz, de az őszinteséget választom, mert nem hazudhatok neki.
- Igen - teszem le, és úgy döntök, hogy egy kicsit mellé bújok.
- És sokáig lesz ott?
- 5 év sok?
- Én még nem is vagyok 5 éves - szörnyülködik.
- Szerinted nem ott van a helye? - simogatom a haját. - Amiért elvitt téged?
- Nem bántott - bújik hozzám - mondtam a néniknek. Haragszok rá, de rossz emberek vannak csak börtönben, nem, Anyuci? Finnley rossz ember?
- Nem tudom - remeg meg a hangom - nem akarod, hogy börtönben legyen? 
Nem válaszol, én sem tudnék.
- Azt szeretném, ha biztonságban lennél, és nem félnél tőle - puszilom meg a homlokát.
- Én csak haza akartam jönni hozzád - szipogja, és az arcát a mellkasomba temeti.
- Akarnál még találkozni vele? - nyaggatom tovább, mert ezt tudnom kell ahhoz, hogy kitaláljam mit csináljak.
- Egyedül nem - nyüszíti - nem tudom, Mami!
- Oké, semmi baj - fújok visszavonulót azonnal. - De az, hogy börtönbe került, nem a mi hibánk, tudod, ugye? Ő csinált butaságot, és erről olyan emberek döntöttek, akik sokkal okosabbak, mint én.
- Ugye ha nem akarom nem kell, hogy ő legyen az apukám? - kérdezi fojtott hangon.
- Louis az apukád - suttogom a fülébe bizalmasan - őt választottuk.
Megnyugodva bólint, és még ficánkolva helyezkedik egy darabig, de végül elalszik. Én is majdnem elalszok, de mielőtt ez bekövetkezne kipattannak a szemeim és emlékeztetem magam arra, hogy a másik szobában várnak.
Vár, de már ő is alszik, helyettem a takarót átölelve, miközben a háttérben a netflixen a stáblista fut. Izgalmas film volt, kétségtelen.
- Szia - mormolja rekedten, miután kikapcsolom a tv-t és óvatosan bebújok mellé. Átdobja rajtam a karját, de önként is a mellkasához fészkelem magam.
- Szia - puszilom meg az arcát.
- Cara alszik?
Hümmögve válaszolok, majd hozzáteszem:
- Nyugtalan Finnley miatt.
- Az a görény már soha többé nem mehet a közelébe - emeli fel a fejét dühösen.
- Nem azért - nyelek nagyot - hanem mert börtönbe került, és Cara nem tudja, hogy ez jó-e, én sem tudom, még mindig nem. Mi van, ha ez az egész ami történt tényleg az én hibám?
- Verd ki ezt a fejedből, T!
- Bemegyek a börtönbe, ha hazaértünk - nyelek nagyot - hogy beszéljek vele.
- Nem tartom jó ötletnek azt, amin gondolkodsz - sóhajt - de ez a te döntésed, tedd azt amit jónak látsz.
- Köszönöm - suttogom, és a szájához hajolok.
Nem tudom, hogy mit látok jónak, gőzöm sincs semmiről, de talán csak akkor nyugszok meg végleg, ha megbocsájtok, és most úgy érzem, készen állok erre. Az összeköltözésünkkel egy kicsit új életet kezdünk majd, én pedig nem akarom magammal cipelni a régi terheket és sérelmeket.