27.rész

 Townsend Campbell

Cara egész nap úgy be van zsongva, hogy lelőni sem lehetne. A szokásosnál is hamarabb ébredt és nem törte magát azon, hogy esetleg megpróbáljon visszaaludni, vagy csendben elfoglalja magát, hanem az ágyamba vetődve ugrándozva, visítozva örült annak, hogy eljött a várva várt napja, és végre koncertre megyünk. Már találkozott Niallel, de ettől nem kevésbé izgatott, sőt, de nem hibáztathatom semmiért, és meg is értem, tulajdonképpen fogalma sincs róla, hogy milyen egy koncert, ez valami új dolog számára, teljesen érthető, hogy majd' felrobban az izgatottságtól.
Alig tudom lebeszélni arról, hogy ébredés után ne azonnal az estére kiválasztott ruháját vegye fel, a sokkal korábbi ébredése miatt pedig már délben annyira fáradt, hogy mindenen kiborul, a legjobban pedig azon, hogy nagyon álmos, mégsem hajlandó lefeküdni. A szőnyegen alszik el a játékai között, én meg nem merek hozzányúlni hogy felvegyem és bevigyem a szobájába, úgyhogy csak óvatosan a feje alá csúsztatom a kispárnáját és betakargatom. Olyan csendben vagyok mint egy egér, nehogy felébredjen, mert muszáj kialudnia magát ahhoz, hogy bírja este, szerencsére pedig be is pótolja a reggel kimaradt órákat, és amikor magától felébred újra jókedvű, kipihent, és nyüzsgő, de ez meg sem közelíti azt az állapotot, ami végül akkor uralkodik el rajta, amikor távolról meglátja az interneten már többször nézegetett épületet ahol a koncert lesz, és a rengeteg izgatottan várakozó lányt, akiknek a pólójáról Niall mosolyog vissza.
- Én is kaphatok ilyen pólót, Anyuci? - néz rám könyörgő szemekkel, a lányokra mutogatva.
- Nem tudom, hogy van-e olyan kicsi, mint amekkora neked kell, Baba - nézek rá szomorúan.
- De jó lesz ilyen nagy is, majd belenövök! - erősködik.
- Biztos vagyok benne, hogy Niallnek van akkora pólója, amekkora neked kell, Cara - kacsint hátra Louis.
Parkolóhelyért körözünk a belvárosban de lehetetlen találni, a helyszínhez közel pedig pláne képtelenség, mert minden út le van zárva, így kénytelenek leszünk visszametrózni, ha végül találunk egy helyet, amit nem bánok, csak kicsit tartok ettől a mai megjelenésünktől. Itt csak olyan emberek lesznek, akik ismerik Louis-t, sokan talán érte is pont annyira odáig vannak, mint a kis ír barátjáért, és talán nagyon nem tetszik nekik az én létezésem, ami tulajdonképpen teljes mértékben hidegen hagy, csak Carát és Freddie-t nem akarom kitenni semminek, amitől megijedhetnek.
- Biztos vagy benne, hogy együtt menjünk? - harapdálom az alsó ajkam, amikor végre sunyin, lesből betámadva elfoglalunk egy parkolóhelyet, ami épp felszabadul, és amire egyébként legalább hatan várnak még.
- Persze - mosolyog rám, és megsimogatja a kezem - nem kell aggódnod, minden rendben lesz, tudják hogy jövünk.
- Ezzel most nem nyugtattál meg - nyílnak nagyra a szemeim.
- Mármint a biztonságisok - neveti el magát - ők tudják, és vigyázni fognak ránk, ha valami esetleg történik, de nem fog, csak ne álljatok szóba senkivel, oké? - pillant hátra a visszapillantó tükrön keresztül az izgatott gyerekeinkre.
- Miért ne? - pislog nagyokat Freddie, és Cara is szólásra nyitja a száját valószínűleg azért, hogy ugyanezt a kérdést feltegye.
- Mert sietnünk kell - mosolyog rájuk, és kioldja a biztonsági övet.
- De most nem is ott vagyunk - rémüldözik a lányom, és üvegessé válik a tekintete.
- Mert metróval megyünk vissza, kisbabám - oldom ki én is magamat, hogy kikászálódjak.
- Nem muszáj azzal mennünk - fordul hozzám Louis, amint mindketten az autón kívül vagyunk - hívhatok taxit aki bevisz minket a hátsó kijáraton, csak tudod, ez olyan... nem hétköznapi dolog.
- Így teljesen rendben van, ne aggódj - kerülöm meg a kocsit, és hozzá sétálok - nem kell különleges bánásmód, főleg ha te nem akarod.
- Vigyázok rátok - fonja a karjait a derekam köré - a lányok nagyon rendesek, hidd el, mindig megállok nekik és nagyon figyelnek Freddie-re, nem őrültek.
- Tudom - simogatom a borzas kis tincseket a tarkóján, majd magamhoz húzom az arcát. Ezernyi kis pillangó kel életre a hasamban, amikor egymáshoz érnek az ajkaink és a derekam köré fonja a tetoválásokkal tarkított karjait. Mindig is tetszettek, de sosem hittem volna, hogy végül valaki olyannal leszek együtt, akinek ennyi van, de rajta már fel sem tűnik, és ez a legkevesebb, ami igazán érdekel. Ő a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, és az enyém.
Apró kis kezek kezdik csapkodni az autó üvegét és másodperceken belül hangok is társulnak hozzájuk azt kiabálva, hogy engedjük ki őket, úgyhogy nevetve elválunk egymástól és kiszedjük a gyerekeinket a kocsiból.
Hetek óta nem voltam a belvárosban, metrózni pedig végképp nem metróztam már egy ideje, úgyhogy egy kicsit meglepődök azon, hogy mennyi ember van, az pedig valóságos sokként ér, hogy az Eventim Apollo előtt sátrat vert Niall Horan rajongó lányok a metrót is elborítják, és minden szem ránk tapad, amikor a gyerekeinket magunkhoz szorítva a felszállókkal együtt mi is megjelenünk, de annak ellenére, hogy Cara hangosan felhívja a figyelmünket arra, hogy ők is oda jönnek, ahová mi, nem tör ki káosz. Nagy szemekkel, a telefonjukat szorongatva pislognak Louisra, és látom, hogy egy mellettünk álló lány erősen remeg, de nem kezdenek sikítozni, és nem is ugranak a torkomnak, az egyikük még fel is áll, és kedvesen átadja a helyét a gyerekeinknek. Nem akarom hangosan beismerni, de igenis félek egy kicsit, mert a hírekben időről-időre felbukkan, hogy mennyire kicsinálnak sztárokat és a családjukat, barátnőiket az őrült rajongók, de Louisnak igaza volt, ezek a lányok nagyon rendesek, pedig valószínűleg nagyon szeretik azt a férfit, aki miután leülteti a gyerekeinket megfogja a kezem, és az oldalához húzva megpuszilja a fejem búbját, miközben mindketten kapaszkodunk.
- Azért néz mindenki minket, mert ismered Niallt? - kérdezi félhangosan a lányom, mire morajló nevetés zengi be a kocsit
- Aha - válaszolja, és megsimogatja a fejét, majd Freddie arcát is. Ugyanazt adja mindkettőjüknek, ahogy én sem kezelem másképp Freddie-t, mint ahogy a saját gyerekem, és ez nagyon jól működik így. Cara jobban szereti őt, mint Finnt, és nekem ez így teljesen megfelel.
- És mert te is énekelsz, ugye? - boncolgatja tovább a témát.

- Igen, Cara - kuncogok, ekkor viszont Freddie felhívja valami érdekesebb dologra a figyelmét, és nem kérdezősködik tovább.
5 perc múlva leszállunk, és a kiáramló lánytömeggel együtt elindulunk az épület felé. Izgatott sikításokkal és morajlásokkal fogadja a már sorban álló tömeg a megjelenésünket, de ők sem törik át a kordont, csak integetnek, és köszönnek, miközben Louis szinte sugárzó boldogsággal az arcán néz rájuk, de nem engedi el a kezem, és nem tud integetni, helyette viszont mindkettőnk gyereke a vállunk fölött lelkesen integet az olvadozó tömegnek, miközben váratlan helyekről biztonságisok áramlanak ki, és kísérnek be minket.
- Sziasztok lányok! - kurjantja Freddie, és mindkét kezével integet meg puszikat dobál, ami azért meglepő, mert egyébként elég visszahúzódó kisfiú.
- Sziasztok! - kiabálja vadul csapkodva Cara is. - Most megyünk Niallhöz!
Ezt a nevet is sikongatás fogadja, majd beterelnek minket az épületbe, ahol még mindig vannak lányok, de ők csendesek és szinte vibrál a z izgatott feszültség belőlük.
- Megkaphatnám a jegyeiket? - szólítja le Louis-t egy magas pasi, miközben leteszi Freddie-t, és rendbe hozza az összegyűrődött pólóját, meg a borzas haját. Amikor felnéz elvigyorodik, a tekintetében felismerés villan.
- Anyunál vannak - nyúl az aprócska hátizsákom felé Cara, és amikor odaadom neki a jegyeket büszkén, egyesével nyújtja őket a férfi felé.- Ez anyáé, ez az enyém, ez Freddie-é, ez meg Louis-é.
- Köszönöm, hölgyem - mosolyog, és valami kis szerkentyűvel lecsipogtatja őket.
Szinte én is érzem azt az izgatott feszültséget, amit a lányom, és az összes többi itt tartózkodó lány, akik mind arra várnak, hogy találkozzanak egy személlyel aki nagyon fontos nekik. Színes ruhákban vannak kis virágfüzérrel a hajukban, ugyanolyan karszalaggal a kezükön, amilyet mi is kapunk, néhányan One Direction zászlót szorongatva, vagy éppen apró ajándékokat, és idegesen mászkálnak fel-alá, néhányan zokogva esnek ki egy ajtó mögül, ahová valószínűleg mindenki vár, egy lány pedig egyenesen Louis karjaiba szalad, és ettől újra sokkot kap.
Miközben a gyerekeink fesztelenül fel-alá járkálnak én nézem a férfit, aki egy idegen lányt ölel magához, és sikertelenül próbálja megvigasztalni, mert akármit is mond a lány még inkább rázkódni kezd, és két kézzel kapaszkodik bele a pólójába. Összeszorul a szívem miközben nézem és mégis mosolygok, mert annyira édes ez az egész, és annyira belsőséges pillanat, amit én sosem fogok igazán megérteni.
- Miért sír a lány? - kacsázik mellém Freddie, és aggodalmaskodva megfogja a kezem.
- Csak örül - simogatom meg a buksiját.
- És apu megvigasztalja? - jártatja a tekintetét rajtuk.
- Bizony - guggolok le mellé - és neki örül, mert az apukád egy nagyon fontos, és egy nagyon jó ember.
- Tudom - motyogja, és hozzám bújik. Néhány percig még szemléli őket, majd Cara után megy, aki épp egy csapat lány között üldögél és gondtalanul beszélget velük. Nem féltem, rajta tartom a szemeim és amúgy is látom, hogy soha, senki sem bántaná annak ellenére sem, hogy egy olyan nő gyereke, akire valószínűleg mindannyian féltékenyek egy kicsit a barátja miatt.
Niall óriási örömmel fogad minket, de nem boldogabban, mint Cara, aki kitárt karokkal rohan felé és a nyakába ugrik, mintha régi ismerősök lennének. Alig bírom visszatartani a könnyeimet miközben nézem, hogy milyen vidáman társalog vele, ölelgeti, majd Niall újra felveszi és szélesen mosolyogva fotózkodnak, vicces arcokat vágnak, és Cara puszit nyom az arcára. Éveket töltöttem el azzal, hogy haragudtam a világ összes férfijára azért, ami velem történt, most pedig itt vannak előttem ezek a fantasztikus pasik, akik imádják a lányom, szeretettel fogadnak engem, és olyan kedvesek, hogy a szívem szinte felrobban tőlük. Niallel középen végül csinálunk egy olyan képet is, amin mindannyian rajta vagyunk, és tudom, hogy amint megkapom elő is hívatom, és kikerül majd valahová a lakásunk falára, mert talán messze ez a legjobb élmény, amiben eddig részünk volt, és ez egyáltalán nem nekem köszönhető. Mindannyian kapunk egy kis ajándékcsomagot, Louis is, benne egy nyakba akasztós VIP valamivel, egy pólóval, sapkával, és a gyerekek kapnak 1-1 kis füzetet is. Még sosem láttam ilyen boldognak a lányom, és ahogy Louis nyakába kapaszkodva hálálkodik mindenért szívfacsaróan édes, az pedig, amilyen arcot vág ő is és Freddie is, amikor a soundcheck, és hosszú várakozások, valamint a hely megtelte után lekapcsolódnak a villanyok és elkezdődik az, amire napok óta várunk, leírhatatlan.
Ülőhelyünk van, de elveszítem a fejem és pont úgy ugrálok, ahogy a két kis apróság, és Louis ugyanezt csinálja, feltett karokkal üvöltjük a dalokat, amennyire a helyünk engedi táncolunk, és amikor Niall azt mondja a színpadon, hogy számára nagyon fontos emberek vannak most itt, és külön integet Carának és Freddie-nek, a lányommal együtt én is elbőgöm magam.
- Nagyon szeretlek, Anyuci! - üvölti tátott szájjal, a nyakamba borulva, és közben valahogy mégis Freddie kezét fogva. - Mindenkit!
- Mi is téged - szorítom magamhoz, és megpróbálom túlkiabálni az embereket, hogy hallja.
Végül amilyen gyorsan sírva fakadt olyan gyorsan meg is nyugszik, amikor elkezdődik a következő szám, én meg hirtelen a mellettem álló férfi karjaiba omlok, és pont úgy kapaszkodok belé, mint órákkal korábban az a lány.
- Köszönöm!

Válaszul a hajamba túrva magához húzza a fejem és megcsókol, én meg egyszerűen csak tudom, hogy jó helyen vagyok, és ennél jobb sorsom nem is lehetne.  

 Louis Tomlinson

Teljesen, totálisan, észveszejtően, fájdítóan beleestem ugyanabba a hibába. amibe egész életem során minden egyes alkalommal, de most mégis valahogy máshogy, valami kevésbé veszélyes módon, bár megőrjít az a köcsög, aki Townes és a jövendőbeli lányom körül ólálkodik.
Szerelmes vagyok belé, erősebben és hevesebben, mint eddig bárki másba, lángolóan, de nem perzselően, mert ez a szerelem talán nem fog megégetni, de éppúgy kialudni sem, ahogy az előzőek véget értek.
Nézem az arcát, ahogy ránevet az egyik legjobb barátomra, miközben gondoskodóan megtörli a fiam maszatos száját egy szalvétával, és szinte érzem eluralkodni magamon azokat az állatias ösztönöket, hogy szeretném elrabolni valahová, mint egy bunkó ősember, és kettesben maradni vele. Nem akarom megosztani őt Cara biológiai apjával, azt sem akarom, hogy a közelébe menjen, mert ez a nő muszáj, hogy az enyém legyen, így kell lennie, így van megírva, és ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy 10 ujjam van.
Cara Niall mellett ücsörög és mióta véget ért a koncert még elvarázsoltabb arccal nézi, mint előtte, de ez nem zavar, ahogy az sem, hogy beszélgetnek Townes-szal, az zavar, amikor a csajom felhív és hallom a hangján, hogy valamit megint mondott neki az a seggfej, látom, hogy felzaklatta és kiborította, de ezzel igazából csak nekem tesz jót, mert így minden esetben én vagyok a jófiú. De most nem akarok erre gondolni, visszacsatlakozok a beszélgetésbe, amiből valahogy kizökkentem, és közelebb húzom magamhoz Townes-t. Szinte vibrál a boldogságtól, és ez jó, nagyon jó, annyira, hogy ha kell minden este elmegyünk valahová, csak lássam ezt a mosolyt, a csillogó szemeket, és mindent, amit a mai napon.
Amikor Cara Niallnek dőlve elalszik, Freddie pedig kis híján belefejel a tányérba amiből eszik véget kell vetnünk a mulatságnak, és ami vicces, hogy erre is egyszerre jövünk rá, egyszerre fordítjuk egymás felé a fejünket kérdő tekintettel, majd egyszerre nézünk vissza a gyerekeinkre.
- Nialler, úgy tűnik, hogy lassan nélkülöznöd kell minket.
- Valóban? - néz végig megjátszott döbbenettel a pub közepén félig alvó apróságokon, miközben ő is álmos arccal dörzsölgeti a szemét. Nem csoda, fantasztikus koncertet adott egymagában, és már minimum 3 órája megállás nélkül pletykál a barátnőmmel rólam és a többiekről,
- Kivigyem a kis barátnőmet a kocsihoz? - simogatja meg Cara fejét, és az ölébe húzza.
- Ha nem baj - bólint aprót Townes.
Összeszedem a saját, kissé szétesett, álmos kisfiam, és a cuccainkat magamra aggatva, a mellkasomhoz ölelve, és a barátnőm kezét fogva együtt távozunk.
- Nagyon köszönünk mindent - öleli meg Niallt, miután berakja az elalélt kislányt a hátsó ülésemre.
- Nincs mit megköszönnötök - simogatja meg a hátát barátságosan - én köszönöm, hogy eljöttetek, és nagyon remélem, hogy tényleg jól éreztétek magatokat.
- Mintha nem láttad volna lentről - forgatom a szemem játékos gúnyolódással. El fogom neki mesélni, hogy az én szemszögemből milyen volt látni a barátnőmet és ezt a csoda kislányt a csoda kisfiammal együtt, ahogy jól érzik magukat.
- A közönségemre figyeltem, Tommo - élcelődik.
- A rajongóid meg az én karjaimba menekültek, annyira sokkoló volt a találkozás veled.
- Nem mintha a te karjaidban megnyugodtak volna - száll harcba ellenem Townes is.
- Áruló - sziszegem, de közben magamhoz húzom és megpuszilom a homlokát. Még mindig forró és piros az arca, a szemei pedig vidáman csillognak, pedig egyikünk sem ivott semmit, csak Niall egy sört.
- Ez van, a csajod az én oldalamon áll - lök oldalba nevetve az ír, melyre válaszul nyomok egy olyan barackot a fejére, amivel évekkel ezelőtt állandóan kínoztam.
- Húzz el!
- Ne felejtsd el megmutatni Townesnak a dalokat, amiket írtál! - kiáltja, miközben nevetve hátrál. - Most már te jössz, ne mindig csak én dolgozzak!
Felmutatom a középső ujjam, ő pedig vidáman integetve elköszön, és a saját, arrébb parkoló autójához szalad. Ez a kis sunyi.
- Milyen dalok? - nézek szembe egy kérdőn elkerekedő kíváncsi szempárral.
- Csak dolgozgatok néhány új dolgon - vonok vállat, és kinyitom neki az ajtót. - A mai nappal végleg felborítottuk a gyerekeink napirendjét.
- Talán végre aludhatunk sokáig - csillannak fel a szemei - Cara nem kel fel már reggel 6-kor!
Hálát adok azért, hogy Freddie hétvégente 9-nél előbb sosem hajlandó felkelni, majd megkerülöm az autót és beülök a helyemre. Csendben vagyunk amíg haza nem érünk, bár ez egy viszonylag hosszú út, mert London az éjszaka közepén is nyüzsög, de jó érzés velük együtt csendben hazafelé tartani, a gyerekkoromra emlékeztet, amikor a húgaim között a hátsó ülésen én is úgy aludtam, mint Freddie.
Fel sem merült bennünk az, hogy esetleg a saját otthonukba vigyem őket, automatikusan az én lakásomhoz hajtok, mert egyértelmű, hogy együtt töltjük az éjszakát, és tényleg nem érkezik ellenvetés.
Életem egyik legjobb döntése volt, amikor egy ugyanilyen éjszakán hazahoztam azt az elalélt, bolondos lányt, akivel éppen csak megismerkedtem, és az is a legjobb dolgok közé tartozik, hogy végül az életemben jelenlévő kellemetlenségek miatt kényszerültek hozzánk, és jutottunk el oda, ahol most vagyunk.
Csendben kiszedjük a gyerekeket a gyerekülésekből, és a házamba belépve szótlanul indulunk felfelé a lépcsőn, majd mindenki a saját szobájába. Én lefektetem Freddie-t, ő pedig lefekteti Carát, valószínűleg mindketten a lehető legóvatosabban bűvöljük le róluk a cipőiket, a nadrágjukat, a kis dzsekiket és a két réteg rövid ujjú pólót, ami Niallnek köszönhetően van rajtuk, és biztos vagyok benne, hogy ő is úgy üldögél egy ideig Cara fölött, a haját simogatva, ahogy én gyönyörködök a saját tejfölszőke kis porontyomban.
Mielőtt kimennék megjelenik az ajtóban és visszahúzódóan, mégis kíváncsian pillant a vállam fölött Freddie-re, amikor magamhoz ölelem.
- Alszik? - kérdezem a kislányára célozva.
- Mint a bunda - bólint aprót, és érzem hogy elmosolyodik - fantasztikusan érezte magát, Louis.
- Én is - mormolom a hajába.
- Annyira jó vagy hozzánk - suttogja, közben a hajamat simogatja a tarkómnál, ami miatt akaratlanul is lehunyom a szemeim.
Nem is tudja, hogy ő mennyire jó hozzám, hozzánk, mindenkihez a környezetében, még ahhoz a kis seggarchoz is, mert szóba áll vele és engedi, hogy lássa Carát.
- Szeretlek - mondom ki hirtelen, és még a saját ereimben is megfagy a vér egy pillanatra, de nem bánom meg, mert így van, és bár az emberek elég csúnyán dobálóznak ezzel a szóval mégis még mindig ez az egyetlen ami kifejezi, hogy mit érzek iránta, és nem igényel körülírást.
Kicsit döbbenten hajtja hátra a fejét és fürkészi az arcom, de állom a pillantását, nem kapom el zavartan a tekintetem, és ő nem is úgy néz, mintha nem értené, hogy ezt most miért mondom ki. A tekintetében felismerés villan, aztán az ujjait a hajamba vezeti és a homlokát az enyémnek dönti.
Nem égünk el benne, és nem is alszik ki. Nem hagyom, ezúttal nem.
- Én is szeretlek - ez az egész most nem olyan, mint amikor Carának mondtam, hogy szeretem őket, és az ő válasza sem ugyanaz, mint akkor. Most nem azért mondjuk, mert valakinek hallania kell, aki ettől nyugszik meg és érzi magát biztonságban, hanem azért, mert mi ketten ettől nyugszunk meg, és érezzük magunkat biztonságban.
Feszélyezve érzem magam attól a gondolattól, hogy az alvó fiamtól néhány méterre, a gyerekszobában essünk egymásnak, úgyhogy óvatosan az ajtó felé vezetem, és csak akkor csókolom meg, miután résnyire nyitva hagyva behúzom Freddie mögött.
A hajamba kapaszkodik amikor felemelem, és az egyik lábát a derekam köré húzom, a másikat pedig önként emeli oda, és fon vele körbe. Vakon oldalgunk valahogy a hálószobámhoz, és hónapok óta most először csukom be rendesen az ajtót, és húzom fel a kilincset, hogy egy apró kéz rácsimpaszkodva nehogy ránk nyisson, akármit is csinálunk.
Nem érinteném meg, ha nem ő lenne az, aki kezdeményezi, egy szerencsétlen vagyok vele kapcsolatban mert arról fogalmam sincs, hogy mikor szabad bármi intimre utalni egy olyan lánynál, akinek felborultak a tervei valami miatt, ami pont ehhez kapcsolódik, csak közben mégis néha képes lennék felrobbanni a közelében csupán azt látva, hogy mennyire gyönyörű, csinos, és hogy az enyém.
A hátára fektetem, és mert nem engedi el sem a pólóm, sem a derekam majdnem ráesek, végül mégis megtartom magam fölötte, és határozottan biztos vagyok benne, amikor lenézek rá, hogy a világ leggyönyörűbb nője van az ágyamban.
- Townes? - motyogom az ajkaira az arcát és a nyakát simogatva, majd a lábai szorítását megpróbálom enyhíteni a derekamon. A fel nem tett kérdésemet megválaszolja, amikor a csinos kis ujjaival leveszi a pólóm, majd a hátamon végigsimítva újra a hajamba túr, a csípőjét az alsótestemhez szorítva.
Néha olyan szörnyen szarul éreztem magam a gyönyörű barátnőim mellett, nem elégnek, nem elég jónak, de vele ennek nyoma sincs. Nem vagyok tökéletes, soha nem is voltam, egy lúzer vagyok aki rengeteg mindent elcseszett, borzasztó apa volt, és rohadtul nem érdemlem meg ezt az egészet, de neki jó akarok lenni, jó akarok lenni hozzá, vele, érte, és mindazért, ami a miénk lesz.
Más a teste, mint a lányoknak, akikkel korábban együtt voltam, a derekán, és a tenyerembe simuló mellei alatt apró, fehér kis csíkok vannak, nem tökéletes, de valamiért mégis az. Anyára emlékeztet, aki talán ugyanígy nézett ki, amikor találkozott apával, úgy értem, az igazi apámmal, Markkal. Már megvoltam akkor, egy hangos, huncut, idegesítő kissrác, de Marknak mindketten kellettünk, és ő a legjobb apa, akit egy olyan kislegény mint amilyen én voltam valaha is kívánhatott.
Ezzel a gyönyörű, fiatal nővel a karjaimban rájövök, hogy olyan apa akarok lenni, mint Apa, aki elfogadott engem, mindig is úgy kezelt, mintha a saját gyereke lennék, és nekem adta a nevét, amire büszke vagyok.
Azt akarom, hogy a kislánya az enyém is legyen, és osztozni akarok vele Freddie-n, azt akarom, hogy az ő családja és az én családom a mi családunk legyen, neki akarom adni a lányának a nevem, azt akarom, hogy Apunak hívjon, és azt akarom, hogy Townes csakis az enyém legyen.
Kimondani, hogy mennyire akarom őt egyszerűbb, mint bármi más amit életem során mondtam, és még sosem tűnt semmi annyira egyértelműnek mint, az amikor a kezeim beengedi a lábai közé, hogy lehúzzam az egyszerű, pamut alsóneműjét.
Úgy izzadok, mint egy ló, az ajkai sósak és csak ettől jövök rá, hogy ő pont olyan izgatott, mint én, és alig várja, hogy az enyém legyen, de nem sietek, megcsókolom az összes terhességi csíkot a hasán, a derekán, a mellein, és a combján, és mindegyikre azt suttogom, hogy szeretem, mert így van. Ezek teszik őt igazán nővé, azzá a nővé, akit rajongásig szeretek, és aki fizikailag is az otthont jelentette egy apró, csodás kis teremtésnek, és ennél csodálatosabb dolog nincs az életben. De nem ezért akarok vele lenni, nem azért, mert anyuka, vagy mert anyára emlékeztet, azért akarom és azért szeretem őt, aki, mert kedves, bátor, és vicces, mert amikor nevet olyan, mint egy őrült, mert nem akarja, hogy én, vagy az életem megváltozzon, mert elfogad mindent amit magammal hozok, az életstílusom, az őrült barátaim, a fiam, a problémáim.
Freddie után ő a legjobb dolog ami valaha is történt velem.
A felismerés úgy ér, mint egy bomba, hogy talán én vagyok az első, akivel szeretkezni készül, mióta megszületett Cara. Nem vagyok biztos benne, mert bár már beszéltünk az elcseszett kapcsolatainkról, ez a rész kimaradt, és nem tudom, hogy vajon volt-e együtt valaki mással azóta. Nem mintha számítana, vagy jelentene bármit is, ha igen, talán talált valakit aki boldogabbá tette őt, én is találtam, csak mégis úgy érzem, hogy tudnom kell róla.
- Kérdezhetek valamit? - mászok fel az arcához.
Felhős szemekkel néz rám, az arca olyan cseresznyepiros, mint az ajkai, amikbe beleharapva megragadja a kezem, amivel gyengéden simogatom.
- Én vagyok az első aki hozzád ér a kis seggfej óta?
- Aha - válik értetlenné a tekintete - az első csókom is veled volt azóta.
Valamiért sokkal jobban érzem magam ettől a tudástól.
- Miért?
- Semmi - puszilom meg az orrát, aztán pedig a nyakát - csak szeretném, ha jó lenne neked, és ha tudnád hogy vigyázok rád, meg...
- Akkor fogd be végre - neveti el magát, bár nagyon nehezen lélegzik.
Nincs zavarban előttem, és én sem vagyok, pedig a szemeivel néha úgy vizsgál, mintha először látna életében férfit. Tetszek neki a béna tetkóimmal, a nem túl izmos karjaimmal, és a nem túl magas termetemmel együtt, úgy ahogy vagyok, tudom, mert ha nem így lenne nem engedne most magához, de azt hiszem, számára nem is igazán ez a lényeg, hanem az, ami a külsőm alatt van, és basszus, nagyon nagy dolog, hogy Townesnak ez tetszik.
Az is nagy dolog, hogy én odáig vagyok érte.
Kivarázsolom a fiókból a kis csomagot, ami nélkül sem ő, sem én nem egyeznénk bele ebbe bármennyire is akarjuk, és közben észreveszem, hogy reszket alattam.
- Ha egyszer véletlenül megint terhes leszek - szólal meg hirtelen remegő hangon - velem maradsz?
- Nem leszel az véletlen - mosolyodok el, és az orromat az övéhez dörgölöm - de veled maradok bármi is történik.
Pont olyan szavakkal kifejezhetetlen, leírhatatlan módon szeretem őt, ahogy a fiamat, mégis nagyon máshogy, ahogy még senkit sem, Eleanort sem.

26.rész

Sziasztok! :) 

Ne haragudjatok a kis csúszásért, de mint már korábban említettem nyaralni voltam, és azt hittem, hogy ettől függetlenül tudok majd írni, de mégsem jött össze, viszont most itt van az új rész, és ettől függetlenül szombaton is jövök egy újjal. 

N.x

 

Townsend Campbell

Semmi sem volt még számomra annál furcsább, mint az, hogy távol kell maradnom Carától, és nézni, ahogy a valódi apja szórakoztatja. Csendben vagyok, és úgy teszek, mintha elfoglalt lennék a kezemben szorongatott könyvvel, hogy ne velem foglalkozzon, valójában viszont árgus szemekkel nézem őt és Finnt, készen arra, hogy bármikor felpattanjak és hazavigyem, vagy találjak valami kivetnivalót ennek a köcsögnek a viselkedésében, ami miatt veszekedni kezdhetek vele, de nem csinál semmit. Játszanak, beszélget vele, megnevetteti, és nekem ez sem tetszik, de lenyelem, muszáj vagyok, Cara miatt.
- Megmutatom Maminak is - hallom a hangját, és önkéntelenül felkapom a fejem, és elmosolyodom, amikor valamivel a kezében szaladni kezd felém.
- Mit találtál? - kezdem rendezgetni az összekócolódott haját, és érdeklődve nézem a kezében szorongatott kis növényt.
- Nézd, ezt nézegettük a növényhatározóban, emlékszel, Anyuci? - mászik fel mellém a padra, miközben az apja a távolból fancsali képpel nézi, hogy a lányom nem vele foglalkozik.
- Hát persze, Baba, ez egy négylevelű lóhere.
- És szerencsét hoz, ugye? - csillognak a szemei. - És Írországban sok ilyen van, ugye?
- Ez az egyik jelképük - bólintok.
- Akkor majd odaadom Niallnek - lelkesedik - mert ő írországi.
- Igen - kuncogok - Niall ír, és biztos nagyon fog neki örülni, főként mert tőled kapja.
- Keresek neked is - pattan le a padról - hogy neked is szerencséd legyen.
- Én nélküle is nagyon szerencsés vagyok - puszilom meg az arcát - ezt elteszem Niallnek, rendben? Keress inkább egyet Louisnak is.
- Oké - nyomja a kezembe a kis növényt, majd nézem, ahogy visszarohan az apjához, aki újra felölti a bájvigyorát. Az fel sem merült Carában, hogy neki is keressen, és ez megint egyfajta szarkasztikus elégedettséggel tölt el. Nem hívja Apunak, pedig azt hittem, hogy azonnal elkezdi majd így szólítani, folyton rólam hadovál, rám pillant, idejön, és rendszeresen elcsípem Louis és Freddie nevét is a mondataiban. Nem szándékosan teszi, nem azért, hogy bántsa Finnt, hanem mert számára már természetes Louis és a kisfia jelenléte az életünkben, úgyhogy beszél róluk, pont úgy, ahogy a kis barátairól is, a kedvenc óvónénijéről, Camről, és Prestonról, arról, hogy hamarosan iskolába megy, és hogy délutánonként amíg dolgozok a kávézóban szokott játszani, és hogy szeretik a vendégek. Nem tetszik, hogy beavatja Finnt az életünkbe, és elmondja neki a szokásainkat, de Cara csak egy lepcses szájú, édes kislány, akinek fogalma sincs egyelőre arról, hogy ki ez az ember, és valójában mit jelentenek azok a dolgok, amiket a saját kis nyelvére lefordítva elmondtam neki, úgyhogy egy szót sem szólok, és nem is fogom rávenni arra, hogy ne mondja ki amit gondol, mert nem akarom kényelmetlenné tenni számára a beszélgetést, és egyáltalán azt a jó szokását, hogy nagyon szociális, könnyen barátkozó gyerek, csak tűrök és nyelek, jó nagyokat, és amikor annak ellenére, hogy "olvasok" fél órán belül negyedjére szalad oda hozzám, kénytelen vagyok rászólni, hogy ne tegye.
- Kincsem, most ne velem foglalkozz, hanem Finnel, rendben? - nagyon nehezemre esik ezt kimondani, pláne fintorgás, pofavágás nélkül, kedvesen mosolyogva. - Én itt sem vagyok.
- Miért nem játszol velünk, anyuci? - pislog nagyokat értetlenül.
- Velem játszhatsz bármikor - simogatom a kis pofiját - most játszatok csak ti ketten együtt, oké? Azért hozott el, mert veled szeretne lenni.
Tudom, hogy nem érti, látom rajta, ennek ellenére bólint, és visszaballag Finnleyhez, legközelebb pedig csak akkor jön oda hozzám, amikor a szemét dörzsölgetve közli, hogy éhes, és álmos. Nyűgösen nyújtja felém a karjait azt kérve, hogy vegyem fel, és amikor Finn nyúl felé nyüszítve kikerüli, én pedig ennél boldogabban nem is vehetném a karjaimba mind a közel 15 kilójával együtt, állig homokosan és koszosan.
Amikor körém fonja az összes végtagját és a vállamra hajtja a fejét esküszöm olyan érzésem van, mintha visszakapnám a másik felem, mert most már tényleg újra az enyém, én viszem haza az én kocsimmal, a mi kettőnk házába, én fogok neki uzsonnát készíteni, én leszek mellette amikor elalszik, és akkor is, amikor felébred, és még mindig csak én kellek neki, ha álmos, éhes, vagy szüksége van valamire, valakire. 

Finn úgy követ minket, miközben a kocsimhoz sétálok, mint valami éhes kóbor kutya, Cara viszont abban a pillanatban elalszik, ahogy leteszem a gyerekülésbe, úgyhogy nem vesznek egymástól könnyes búcsút, és amint becsukom az ajtót Finnleynek is előjön az igazi énje, ahogy az enyém is.

- Nem lehetne, hogy máskor ne gyere velünk? - kérdezi lazán zsebre dugott kezekkel, és a napszemüvegét a homlokáról az orrára engedi, annak ellenére, hogy épp most kezd beborulni. 

- Nem - vágom rá reflexből, mert esélytelen hogy hagyjam, hogy bárhová is elvigye Carát nélkülem.

- Csak mert baromira idegesítő, hogy 5 percenként hozzád szaladgált, amikor egyébként elvileg velem kellett volna lennie.

- Elnézést, hogy egy 4 éves gyerek, akinek csak anyja van, ragaszkodik is hozzá - mosolygok cinikusan - egyébként pedig ha nem vetted volna észre, mondtam neki, hogy veled legyen, úgyhogy egy szavad sem lehet, mert szerintem ahhoz képest hogy mennyire rohadtul gyűlöllek egész toleránsan, sőt, nagyon rendesen viselkedek.

- Ügyvédhez akarok menni - jelenti be hirtelen, mire lefagyok - részt akarok venni Cara életében, és látom, hogy ez így nem fog menni, úgyhogy ügyvédhez fogok fordulni, aki majd megmondja, hogy mikor láthatom a lányom, és mikor vihetem el valahová egyedül. Nem vitázok veled, Townes, önzőn viselkedsz.

- Én viselkedek önzőn?! - szökik fel a hangom, és elkerekednek a szemeim. - Nem tudom ki volt önző 5 éven keresztül, és úgy kb egész életében, te seggfej! Nincs az az ügyvéd, aki bármit is kicsikar belőlem, és az én ügyvédemből!

- Valóban, elfelejtettem, hogy jelen pillanatban a felső arisztokráciába tartozol a kis barátod lévén - ironizál, mire érzem, hogy az arcom pipacsvörös lesz.

- Dögölj meg - vetem oda, majd beülök a kocsiba, és bár látom, hogy megfogja az ajtót, bevágom, és igazából az sem érdekelne, ha ott maradnának az ujjai. Most nagyon szeretném, ha valami menő autóm lenne, amivel úgy hajthatnék el, hogy közben mindenfelé füst száll fel, és csikorognak a kerekek, de sajnos az én kis járgányom erre nem képes, úgyhogy be kell érnem annyival, hogy leengedem az ablakot és beintek neki, ezután pedig természetesen visszaváltozok azzá az aggódó anyává, aki valójában vagyok, és hátrapillantok a kisülésben alvó gyerekre, aki ennek az egésznek az áldozata.
Nem fogom hagyni, hogy bántódása essék, semmilyen szempontból, soha, ha kell, akkor magamtól védem meg.
Hazamegyünk, szokás szerint kibűvölöm a kocsiból és beviszem a szobájába, hagyom aludni, közben pedig csinálok neki uzsonnát, és kiötlöm azt is, hogy mi legyen a vacsora. A beálló csend miatt a negatív gondolataim ordítva száguldoznak a fejemben és nem tudok nem arra gondolni amit Finn mondott, hogy ügyvéddel fogja elrendezni ezt az egészet. Hazudtam, amikor az válaszoltam, hogy az enyém "legyőzhetetlen", mert nincs is ügyvédem, valójában tényleg olyasmivel dobálóztam, ami csak egy olyan lehetőség számomra, ami azért hullhat az ölembe, mert a barátom az, aki, de nem akarok bíróságra járni és a lányomról vitatkozni. A feltételezésével ellentétben nem önzőségből nem hagyom egyedül vele Carát, hanem mert féltem, mert elment, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, nincs testvére, sosem láttam gyerekek közelében, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szereti őket, Cara pedig még mindig nagyon kicsi, elsírja magát apró dolgokon, kiborul, ha fáradt, éhes, vagy éppen elesik, és épp olyanja van. Én tudom, hogy hogy kell bánni vele, de ő honnan tudhatná? Honnan tudhatná, amikor soha nem is akarta tudni?

Abbahagyom a friss, párolásra váró zöldségek darabolását, és egyszerűen leomlok az asztalhoz.
Nem mutatom ki, hogy mennyire felkavar Finn minden látogatása, minden hozzám intézett szava, és úgy egyáltalán a létezése, azt sem, hogy mennyire ideges vagyok, hogy félek, és irigy is vagyok, mert tényleg csak magamnak akarom a lányom, és azoknak, akiket befogadok az életünkbe. Lenyelem a haragom és a könnyeimet, mosolygok rá, Camilára, az óvónőkre, és Louisra is, bár rá pont nem esik nehezemre mosolyogni, mert az legalább őszinte. Amikor együtt vagyunk eszembe sem jut, hogy tulajdonképpen mennyire hülye helyzet ez az egész, sőt, Finn is csak addig van a gondolataiban, amíg róla beszélünk, utána eltűnik, mintha sosem létezett volna. Most viszont elsírom magam, egyik percről a másikra kitör belőlem, és míg néhány perccel ezelőtt dühösen zöldséget kockáztam, most felhúzott lábakkal kuporgok egy széken, és próbálok nem túl hangos lenni, nehogy felébredjen Cara.
Viszket a tenyerem azért, hogy felhívjam Louis-t és elsírjam neki a ma délután történteket, de végül nem teszem, mert nem azért vagyunk együtt, hogy állandóan a volt pasim miatti gondokkal terheljem. Azt sem tudom, hogy hogyan képes elviselni ezt az egészet, de nagyon hősies, és emiatt is nagyon szeretem.
Belátom, hogy igenis ki kell bőgnöm magam, hogy megnyugodjanak a gondolataim, és elmúljon a mellkasomat összeszorító belső feszültség is, utána iszok egy pohár vizet, megmosom az arcom, és összeszedem magam, mert Cara nemsokára felébred, és nincs szükség arra, hogy így lásson.
Már épp folytatnám a dolgom, amikor meghallom a lányom lépteit, ahogy lefelé tart a lépcsőn, ezzel egy időben pedig a konyhapulton hagyott telefonom rezegni kezd, és távolról is látom, hogy a hívó anya. Felkapom és fel is veszem, közben Cara elé megyek, és mosolyogva puszit nyomok az arcára. Kócos, és az arca bal oldalán ott van a párna gyűrődéseinek nyoma.
- Szia Anyu - szorítom a vállammal a fülemhez a telefonom, és kézen fogom Carát.
- Szia Kicsim - dalolja, és egyből a mondandója közepébe is vág - ugye nincs semmi programotok ma estére? Csak mert apáddal arra gondoltunk, hogy mivel magadtól nem nagyon szeretnéd bemutatni nekünk az új barátodat, meghívnánk titeket vacsorázni. Kifogás nincs.
- Dehát te már ismered - pislogok nagyokat - miről beszélsz?
- Igen, de akkor még nem voltál a barátnője - hadarja - 7-kor várunk titeket!
- De nem tudom, hogy ő... - kezdenék bele, mire kurjant egy sziát, és leteszi, én meg döbbent arccal tolom Cara elé a felkarikázott virsliket és a mini szendvicseket, amiket készítettem neki.
- Nagyival beszéltél, anyuci? - kérdezi, és a műanyag villájával döfködni kezdi a virsliket.
- Igen - sóhajtok, és a zöldségeket egy tálba szórva beteszem a hűtőbe, mert úgy néz ki, mégsem kell ma vacsorát főznöm - meghívtak minket vacsorázni, Louis-t és Freddie-t is, mit szólsz hozzá?
- Oké - csillannak fel a szemei a két név hallatára.
- De előbb meg kell kérdeznem, hogy ráérnek-e - fogom újra a kezembe a telefonom, és leülök a lányom mellé - jól aludtál?
Hümmögve bólint, és jóízűen beleharap az egyik kis szendvicsbe. Imádom nézni ahogy eszik, mert jó étvágya van, és ez azt jelenti, hogy tudok valamit, mert bár mindig is érdekelt a főzés, csak akkor tanultam meg igazán, amikor terhes voltam vele, és amikor elkezdtük a hozzátáplálást.
- Szia - azonnal elmosolyodok, amikor meghallom a hangját a telefonon keresztül. Vannak rossz napjai, de összességében olyan pozitív kisugárzással és személyiséggel rendelkezik, hogy szinte lehetetlen a közelében nem boldognak lenni. - Mi újság, túlélted a délutánt azzal az idiótával?
- Szia - nevetek egy kicsit hangosabban mint kellene, nehogy meghallja Cara a jelzőt, amit Finnre használt. - Persze, nem volt olyan szörnyű - egy frászt nem - azért hívlak, mert a szüleim előálltak azzal az ötlettel, hogy vacsorázzunk együtt.
Néhány másodpercnyi csendet követően feltesz egy döbbent kérdést, amitől én is megdöbbenek.
- Mi is? Freddie és én?
- Persze - pislogok nagyokat - szeretnének megismerni, tudod, mint a...
- Mint a barátodat - fejezi be a mondatom, és hallom a hangján, hogy vigyorog - rendben, hányra menjek értetek?
- Anya azt mondta, hogy 7-re menjünk hozzájuk, szóval fél 7 jó lesz?
- Ott leszünk, és légyszi, véletlenül se azt a ruhát vedd fel, amit anyukádtól kaptál.
- Miért ne? - tápászkodok fel, és elfordulok Carától, hogy ne lássa a pipacsvörös arcom, és a bárgyú vigyorom.
- Mert akkor nem fogok túl jó benyomást tenni az apukádra.
Elgondolkozok azon, hogy csak azért is felveszem azt a bizonyos ruhát, de ennél jobb ötletem van, és gonosz vigyor ül ki az arcomra.
- Rendben - dalolom - várunk titeket.
- Nagyon gyanús a hangod, Townes!
- Szia - köszönök, és búcsúzóul cuppantok egyet, mint valami hülye, mert nem merem azt mondani, hogy "puszi".
- Ugye ők is jönnek, Mami? - kérdezi derűs arccal Cara, amikor visszafordulok felé.
- Persze - simítok végig a haján, majd hirtelen felindulásból felteszek egy kérdést - örülsz neki?
- Igen - pattan fel, és a mosogatóba viszi a tányérkáját meg az evőeszközöket - a növénykét a telefontokodba tetted?  - mutat rá mosolyogva az átlátszó tokra, ami mögött ott van a kilapult lóhere.
- Aha - mosolygok rá - szeretnéd hogy felragasszuk valahová, hogy oda tudd majd adni Niallnek, és biztos ne vesszen el?
- Majd igen - bólogat - rajzolok hozzá, de addig maradjon ott biztonságban.
- Rendben - húzom az ölembe - jól érezted ma magad Finnleyvel?
Halkan hümmögve bólogat.
- Jobb lett volna ha játszol velünk te is - motyogja, és a fejét a mellkasomra hajtja.

- Muszáj megértened, hogy Finn nem velem szeretne lenni - nyelek nagyot a hátát simogatva - hanem csak veled.

Nyüszítve a karjaimba fészkeli magát, és tudom, hogy most kell elhallgatnom ezzel kapcsolatban, mert nem kíván többet beszélni róla, én pedig egyáltalán nem is akarom erőltetni. 

Megengedek magunknak egy kis nasit, utána pedig felmegyünk az emeletre, bekapcsolom Niall albumát, mintegy hangolódásként a hétvégi koncertünkre, és kipakolom az egész szekrényem a megfelelő ruha után kutatva, amit a lányom természetesen nagyon élvez. Belebújik a cipőimbe és a ruháimba, amik óriásiak rá, de egy szót sem szólok, csak nevetek, és fényképeket csinálok róla, mert én is pont ilyen kislány voltam. A lehető legszolidabb, legelbűvölőbb, mégis egy kicsit huncut öltözéket állítok össze magamnak, magas derekú, mintás rövidnadrággal, hozzá szűk, rejtélyesen dekoltált felsővel, és platformos szandállal, mert csinos lábaim vannak, és mert tényleg nem akarom Louis-t annyira nagyon kellemetlen helyzetbe hozni, de szeretnék tetszeni neki, mert igazából akárki akármit is mond, jó érzés valakit levenni a lábáról, főleg egy gyerek megszülése után, hiába vagyok egyébként tisztában a testi adottságaimmal, ami miatt egészen rendben van az önbizalmam is. 

- Nagyon szép vagy, Anya - néz rám sziporkázó arccal és szemekkel Cara, miközben lágy hullámokba göndörítem a hajam, ő pedig az ágyam szélén ülve lóbálja a lábait, rajtuk az én egyik 38-as magassarkúmmal.

- Köszönöm, Kicsim - mosolygok rá. 

- Az én hajamat is meg lehet csinálni így? - tűnődik. - Vagy nem engeded?

- Hát - hümmögök, mert nem vagyok híve annak, hogy bármi ilyen szépítkezési dolgot végezzenek egy gyereken, hiszen ők úgy szépek, ahogy vannak, ugyanakkor nem egyszer olvastam már olyanról is, hogy egy kislány esetleg színes hajjal érezte igazán jól magát a bőrében, ez pedig mégsem olyan, úgyhogy talán lehet egyszerűen csak jófej, és félretehetem a hülye elveimet - megcsinálom neked is, de csak most, rendben? Mert ez nagyon meleg, és nem tesz jót a hajadnak, meg különben is, így vagy gyönyörű - teszem le a göndörítőt csak azért, hogy megpusziljam

- Akkor te miért csinálod? - fürkészi az arcom értetlenül, majd kinyújtja a kezét, és édesen megsimogatja, valamint játszadozva meghúzgál egy már kihűlt, göndör tincset. - Te is így vagy gyönyörű. 

- Édes vagy - húzom a számhoz a kezét - befejezem, utána megcsináljuk a tiédet is, rendben? És keresünk neked valami nagyon csinos ruhát is.

- De nem csak a nagyiéknál eszünk? -vonja fel a szemöldökét.

- De igen - bólintok - de attól még felöltözhetünk csinosan, nem? 

- Igen - ért egyet velem - hogy tetszünk Apunak, ugye?

Elkerekedik a szemem és kiszárad a szám.

- Aha - hümmögök - igen, azért, hogy tetszünk neki.

Apunak. Apunak, aki nem Finn.

Miután befejezem a saját hajam óvatosan, nagyon ügyelve, nehogy véletlenül is megégessem, elkezdem begöndöríteni az övét is, közben vigyázva arra, hogy nehogy félreértsen valamit, vagy megbántsam, megbeszélem vele, hogy Freddie előtt inkább csak Louisnak hívja őt, mert nem biztos, hogy az a 3 éves apróság, aki elveszítette az anyukáját, osztozni akar az apukáján valaki mással. Azon már el sem kezdek újra aggódni, hogy mi lesz, ha esetleg szakítunk, és hogy túl korai őt így neveznie. Inkább ez, mint az, hogy Finnért kezdjen így rajongani.

Együtt kiválasztunk neki egy csinos, egybe részes kis ruhát, ami legutóbb talán egy óvodai ünnepségen volt rajta, és látom, hogy hamarosan kicsi is lesz, majd eltűnök még néhány percre a fürdőszobában, amíg kisminkelem magam, és mivel ezt is nagy szemekkel nézi, gondosan bekenem ajakápolóval az édes, rózsaszín kis száját. Éppen az egyik kis balerinacipőjét húzza fel, amikor meghallom Louis autóját megállni a ház előtt, ő pedig erre a hangra felpattan, szélesre tárva az ajtót kiszalad a kertbe, és amikor kinézek már Louis nyakában is csimpaszkodik, Freddie pedig a félig leengedett ablaküvegen keresztül integet. 

Úgy mehetünk oda a szüleimhez, mint egy család, egy nagyon édes, szép kis család, amilyet mindig is akartam.

Míg bezárom az ajtót Louis beülteti Carát az autóba, majd amikor felnéz látom, hogy látványosan elfojt egy káromkodást a látványomra, mire képtelen vagyok nem elvigyorodni.

- Szia - integetek bájosan, és örömmel bújok a kitárt karjai közé.

- Szia - nyom puszit az ajkaimra - nem is tudom eldönteni, hogy melyikőtök gyönyörűbb. Nem könnyítetted meg a dolgomat.

- Nem azt a ruhát vettem fel - döntöm oldalra a fejemet mosolyogva - és azt hiszem, Cara egy egészen picivel sokkal szebb nálam.

- Egy egészen picit nagyon gyönyörűek vagytok mindketten - hajol közelebb újra, és ezúttal puszi helyett egy rövidke csókot kapok, és hogy mosolyogva megcsiklandozza az arcom azzal a tinccsel, amit korábban Cara is megfogott. - Félnem kell az apádtól?

- Nem tudom - vonok vállat, bár teljesen őszinte vagyok - nem kell félned tőle, csak talán egy kicsit furcsa lesz, tudod, Finn után... 

- Persze - fog kézen, és az autóhoz vezet, amiből nevetés és boldog beszélgetés szűrődik ki. - vettem az anyukádnak virágot - mondja kissé esetlenül - évek óta nem mutatott be senki a szüleinek, szóval nem tudom, hogy hogyan is kellene viselkednem - dörzsölgeti a tarkóját idegesen, miközben kitárja előttem az ajtót.

- Hiszen már találkoztál anyával - nézek rá nagy szemekkel.

- Igen, de az más volt.

Szóval mégiscsak van valami "más" a két találkozás között, és erre csak akkor jövök rá igazán, amikor vezetés közben látom, hogy idegesen törölgeti a homlokát.

- Te is nagyon jól nézel ki - simogatom meg a térdét. Tényleg döbbenetesen néz ki, már megint, sőt, mindig, de imádom, amikor elfésüli a haját a homlokából, az arca frissen borotvált, és szűk nadrág van rajta, amiben látszódik, hogy milyen jó lábai vannak. 

- Nézd csak Freddie-t - vigyorodik el - nyakkendő meg minden, és ő választotta!

- Nagyon csinos vagy - mosolygok rá a szöszi kisfiúra hátul, aki erre lazán vállat von.

- Tudom.

Azt kívánom, bár valaki lefotózna minket, amikor végül a szüleim háza előtt kikászálódunk a kocsiból, és egymás kezét, valamint a szabad kezünkkel a saját gyerekünk kezét szorongatva elindulunk befelé. Ha anya ezt meglátja elbőgi magát, és így is van, mert még csak félúton járunk, amikor kivágja az ajtót és eszelős tekintettel néz végig rajtunk, majd kirongyol, és Louis nyakába veti magát, mint valami elvetemült rajongó.

- Jaj, annyira örülök neked! - fogja a kezei közé az arcát. Úgy viselkedik, mint egy bolond vénasszony, pedig még nincs 50 éves, de azt hiszem, igazán nem vethetek a szemére semmit sem, hiszen tényleg csak örül nekünk.

- Én is örülök, Mrs. Campell - simogatja meg a hátát kedvesen, csillogó szemekkel. Az ő anyukája is nagyon fiatal volt, de én szívesen megosztom vele az enyém.

- Hívj csak Cecilnek - legyint, majd leguggol Freddie elé.

- Cecil, megijeszted azt a gyereket - bukkan elő apa, és megjátszott szigorúsággal méri végig a barátom, Cara viszont feloldja ezt a "fagyos" fogadtatást azzal, hogy elengedi a kezem és odarohan hozzá.

- Szia anya - nevetgélek, miközben ő kedvesen megkérdezi Freddie-től, aki Louis lábaihoz bújik, hogy emlékszik-e rá, és úgy gügyög neki, mint egy babának.

- Menjetek csak be, gyerünk - pattan fel, és egy gyors, az arcomra helyezett puszi után elkezd minket befelé terelgetni - épp most sült meg az almás lepény. 

Cara apa nyakában lóg, amikor belépünk az ajtón, és az életemben jelenleg a két, illetve három legnagyobb szerepet játszó férfi egymás szemébe néz, Louis pedig barátságosan kinyújtja felé azt a kezét, amivel Freddie-jét fogta, mert a másikkal átfogja a derekam, a kisfiú pedig enélkül is szorosan áll mellette, és nagy szemekkel nézelődik.

- Jó estét, Uram - köszörüli meg a torkát, a kezével a levegőben, mert apa egyelőre nem fogadja el - Louis Tomlinson vagyok, ő pedig a kisfiam, Freddie - pillant szeretetteljesen a szőke pöttömre, és a kezét elhúzva végigsimít a buksiján - a lánya és az unokája mindkettőnknek nagyon fontos, és szeretném ha tudná, hogy én nem... én nem olyan vagyok, mint Townes előző barátja - megint kinyújtja a kezét és próbál nem idegesen fészkelődni, vakarózni, csak szorosan ölel magához, én pedig a vállára hajtom a fejem és a derekán keresztül hátulról megérintem Freddie-t.

- Ő lesz az apukám, papi - szólal meg végül a lányom apa nyakába kapaszkodva - megbeszéltük. 

Mindannyian elmosolyodunk, és épp amikor látom Lou kezét idegesen megremegni apa kinyújtja az övét, és melegen megszorítja, majd Carát és engem is maguk közé fogva megöleli, olyan igazán férfiasan, megtapogatva a vállát és a hátát.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket, fiam!

Sziasztok!

Előre szeretnék szólni, hogy a következő rész várhatóan kedden fog érkezni, addig ne várjatok rá, mivel jelenleg nyaralni vagyok, és nincs időm a befejezésére. Hétfő délután fogok hazaérkezni, és kedden mindenképp szeretném feltenni.
Remélem megértitek! ❤

N.x

25.rész

 

Townsend Campbell

Onnan tudom, hogy Finn nem fogta fel amit mondtam, hogy megzavarja a csajos délutánom a lányommal, és megint lesokkol mindkettőnket a megjelenésével.
- Szia - vigyorodik el, amikor gyanútlanul ajtót nyitok abban a hitben, hogy bizonyára a postás az, egy szomszéd, vagy valaki, bárki, aki nem ő.
- Tűnj el! - válaszolok reflexből, és megpróbálom becsukni az ajtót, sikertelenül, mert odalöki a lábát.
- Rendben - bólint - ha ő mondja - bök az állával Cara felé, aki egészen idáig popcornt majszolva, az ölembe dőlve nézte a Toy Storyt, most viszont aggodalmasan forgolódik, nézelődik hátrafelé.
- Hívom a rendőröket, ha kiborítod a gyerekem! - sziszegem, amit ő meg sem hallva szinte félretaszít az útjából, és pofátlan módon belép a házamba, hogy egyenesen a lányomra nézzen, aki megpróbálja a lehető legkisebbre húzni magát, és elbújni.
Csak most veszem észre az ajándéktasakot, amit magával hozott, és amitől még inkább forrni kezd az agyvizem, mert nem kell, hogy cukros bácsit játsszon, és megvesztegesse, az kell, hogy eltűnjön az életünkből.
- Mami? - nyüszíti Cara aggodalmasan leskelődve, mire odarongyolok hozzá, és az ölembe kapom.
- Nincs semmi baj, Kicsim - szorítom magamhoz, és megpuszilom a homlokát, nem törődve Finn szerencsétlen ácsorgásával és azzal, ahogy nézi őt, de egész testemben megfeszülök, amikor beszélni kezd hozzá, és Cara a mellkasomhoz bújva, a karjaim mögül rá emeli a tekintetét. Nem érdemli meg, hogy ez a kislány figyeljen rá, a legkevésbé sem.
- Szia - lép közelebb, és leguggol elénk, ezt követően pedig számomra a lehető legrosszabb módon kezdi - ezt neked hoztam - tolja közelebb az ajándékcsomagot, melynek látványára Cara szégyenlősen, de kíváncsian nyújtogatja a nyakát felé, hogy belelásson.
- Anya azt mondta, hogy sose fogadjak el semmit idegenektől - motyogja ártatlanul, belőlem meg az első sokk után majdnem kitör a nevetés, mert a lányom ezzel úgy lealázza, ahogy még én sem tudnám.
- Ez egy nagyon jó tanács - mosolyog rá, én meg késztetést érzek arra, hogy elkapjam a torkát, és belevájjam a körmeim - de én annyira nem vagyok idegen.
- Tudom hogy ki vagy - fürkészi az arcát Cara, még mindig a karjaim között bujkálva - Mami kiabált veled, és sírt miattad.
Erről mondjuk pont nem kellene beszámolnia.
- Mert csináltam egy nagyon nagy butaságot, amit nagyon sajnálok - álszent köcsög - de szeretném jóvá tenni, és szeretnélek megismerni, Cara, az apukád vagyok.
- Nekem már van másik apukám - fordítja el a fejét, és közelebb húzódik hozzám. Nagyokat dobban a szívem, és ellágyulva simítok végig a haján. Louisnak azonnal megnyílt, szinte könyörgött azért, hogy hadd legyen ő az apukája, a valódi pedig most itt csúszik-mászik előtte megpróbálva megvesztegetni, de Cara nem vevő erre. Minden egyes nap minden pillanatában annyira büszke vagyok rá, amennyire csak egy anya büszke lehet a gyermekére, de ez most még tovább növekszik, mert ez az apró lány most szemrebbenés nélkül revansot vesz az emberen, aki magára hagyta.
- Mit szólnál hozzá, ha akkor csak barátok lennénk? - próbálkozik, de Cara az én vérem, és választ akar kapni a kérdéseire.
- Miért nem akartál az apukám lenni - szegezi rá a tekintetét - amikor kisbaba voltam?
- Mert buta voltam - nyel nagyot döbbenten - de most már itt vagyok.
- Én már 4 éves vagyok - nyújtja ki a kezét 4 ujját mutatva, a hüvelyk helyett a kisujját behajtva.
- Tudom - szorítja össze a száját, és akár kegyetlenség, akár nem, élvezem a látványát annak, hogy rosszul érzi magát, és hogy a saját gyereke szembesíti azzal, mekkora idióta. 
- Anya azt mondta, hogy kiválaszthatom, ki legyen az apukám - egyenesedik fel már sokkal bátrabban.
- Akkor adj nekem egy esélyt! - néz rá Finn könyörgő kiskutyaszemekkel.
Nem szólok egy szót sem, akármilyen nehéz is befognom a számat. Cara eddig csodásan kezelte ezt az egészet, és látni akarom a végét, tiszteletben kell tartanom a döntését. 
- Az anyukám sírt miattad - fészkeli magát újra a karjaimba - én is sírtam.
- Nagyon sajnálom - próbálja meg megfogni a kicsi kezét, de Cara elhúzza.
- Nem akarom hogy Mami megint sírjon - rágcsálja az alsó ajkát.
- Megígérem, hogy nem fog - néz ezúttal rám, mire szinte automatikusan lendülne a kezem felmutatva a középső ujjamat, helyette viszont belecsípek a combomba. Én nem vennék annyira mérget erre az ígéretre, Cara pedig tanácstalanul néz rám, várva arra, hogy mit mondok.
- Úgy döntesz, ahogy szeretnél - nyelek nagyot, mert baromira nehezemre esik ezt kimondani, mégis megteszem.
- Csak egy apukám lehet? - olyan rémülten néz a nagy szemeivel, hogy összeszorul miatta a torkom, és nem tudom, hogy hogyan válaszolhatnék.
- Nem veszítjük el Louis-t - nyögöm ki végül halkan, bár tudom, hogy Finn így is hallja amit mondok - akkor sem, ha úgy döntesz, hogy találkozni akarsz még vele - bökök az állammal az előttünk térdelő férfi felé.
- Milyen ajándékot hoztál nekem? - kérdezi végül újra, mire úgy érzem, menten elájulok.
Kimászik az ölemből és leguggol a csomag mellé, Finn pedig közelebb húzódik hozzá, és együtt kezdik kibontogatni, bár Cara lényegesen visszafogottabb és kevésbé barátságos, mint általában.
Felállok, és a konyhába sétálok, mert hányingerem van. Sunyi módon megvette a hülye ajándékával, mert ha nem hoz magával valamit, akkor Cara azt mondja, hogy nem akarja látni, így viszont legyőzi a kíváncsisága, és Finn is azt hiszi, hogy győzött.
Kirakókat pakol ki, könyveket, egy helyes kis ruhát, amiről már távolról is látom, hogy nagy rá, és egy plüss kutyát, amit nevetve magához szorít, és feloldódva fecsegni kezd. Féltékenység és harag szorítja el a torkom, szabályosan érzem, hogy forr a fejem, de nem szólalok meg, nem rúgom ki innen, de nem is veszem le a tekintetem Caráról, eltűröm, hogy beszél a gyerekemhez, aztán hirtelen feláll, és a falhoz sétálva elkezdi nézegetni a bekeretezett fotókat róla. Cara újszülöttként, a karjaimban, az első közös fotónkon, majd néhány hónaposan, egy évesen, az első néhány fogával boldogan vigyorogva. A képeken végignéz a gyerekem életéből néhány mozzanatot, azokat, amikről lemaradt, és az első képen lévő, a mellkasomon heverő babához képest most egy kész kis hölgyet lát, és nekem helyette is kedvem lenne elbőgni magam.
Egy család lehettünk volna, ha nem lép le, most már viszont nem tudom befogadni az életünkbe, képtelen vagyok rá.
- Mit szeretnél vacsorázni, Baba? - szedem össze magam, és megpróbálok úgy tenni, mintha csak ketten lennénk.
- Szendvicset - kiáltja - paradicsomosat.
Elmosolyodok, mert semmi pénzért nem hajlandó a melegszendvicset melegszendvicsnek nevezni, a mosoly azonban lehervad az arcomról, amikor beszalad az új játékait mutogatva.
- Nagyon szépek - nyelek nagyot rángatózó arcizmokkal - majd játszunk velünk.
Átható tekintettel vizsgál, mert nem őszinte a mosolyom, de most nem akarom, hogy több kérdést tegyen fel, úgyhogy a fejét megsimogatva ellépek mellette, és kinyitom a hűtőt.
Csak annyit akarok, hogy eltűnjön a házunkból, nem vagyok mérges, nem akarom megölni, csak menjen el, mert ez nem az a hely, ahová csak úgy betolakodhat, ez az otthonunk, ahová nem engedek be akárkit.
Amikor Cara kimegy nekidöntöm a fejem a hűtőajtónak és mélyeket lélegzek, mert nem szabad itt és most kiborulnom, sőt, egyáltalán nem szabad, tiszteletben kell tartanom a lányom döntését, mindegy milyen tényezők befolyásolták.
- Tudom, hogy ez nehéz neked - kis híján felüvöltök, amikor megszólal mögöttem, de az utolsó pillanatban a számra tapasztom a kezeim és csak ugrok egy nagyot, megfejelve a polcot, amin a tojások vannak. Legalább van kéznél valami, amit hozzávághatok.
- Menj a francba! - sziszegem reflexből. Valamiért, nem is tudom, hogy miért, de ő nem kedves, pozitív érzelmeket vált ki belőlem, hanem mindent ami az agresszióhoz és a gyűlölethez kapcsolódik. - Megvesztegetted!
- Csak vettem neki pár apróságot - védekezik feltartott kezekkel, nagyra nyílt szemekkel.
- És egészen véletlenül pont most kellett odaadnod őket - ironizálok - nem akkor, ha nélkülük is azt mondja, hogy találkozni akar még veled.
- El kell fogadnod a döntését, Townes!
Majdnem kicsúszik a számon egy "dögölj meg", de végül úrinőhöz méltó módon csak összeszorítom a szám, elveszem a hűtőből a szükséges dolgokat, és úgy teszek, mintha ott sem lenne. Csak egy zavaró tényező, egy idegesítő szúnyog.
- Hiányoztál - minden izmom megdermed, amikor ezt meghallom, akkor pedig pláne, amikor mögém lép, és magához húz. Tágra nyílt szemekkel, szaporán lélegezve próbálom feldolgozni, hogy hozzám ér, és ezzel a nyakamba zúdít egy rakás emléket, amiket megpróbáltam az agyam legmélyebb zugába száműzni, és úgy tenni, mintha sosem lettem volna boldog a kapcsolatunk során, mintha nem lett volna a legjobb barátom, a bizalmasom, és nem lettem volna fülig szerelmes belé. Próbálom a baklövéseit előtérbe helyezni, a pillanatokat amikor rossz napja volt és bunkón viselkedett, vagy amikor éppen csak arra használt, hogy felvágjon velem, de ezek mellett sok jó emlékünk is volt, beszélgetések, séták, mondatok és gesztusok, amik miatt annyira szerettem, és annyira fáj, amit velem tett, és most ezek előjönnek, az összes ilyen ölelés, az összes puszi, amit a nyakhajlatomba kaptam, az összes apró simítás, kedves szó.
- Ne érj hozzám - fejtem le magamról a karjait, bár minden porcikámban remegek - ne próbálkozz semmivel, Finn, én már nem az vagyok aki voltam.
- Látom - lép hátrébb, amitől azonnal komfortosabban érzem magam - szóval, Cara máris apának hívja a srácot, akit kb 3 hónapja ismersz?
- Nem - vonok vállat - még nem.
- Nem túl gyors ez egy kicsit?
- Több mint 5 év után belevágni egy új kapcsolatba? - húzom fel a szemöldököm, és közben a sütőbe rakom a szendvicseket. - Nem, szerintem nem gyors, vagy te hogy gondolod, várjam meg amíg 18 éves lesz? Végül is akkor még én is fiatal leszek.
- Én nem...
- Miért nem mész, és mutatkozol be neki? - egyenesedek fel ingerülten. - Csak mert a nevedet sem tudja, és elvileg azért jöttél, hogy őt megnyerd magadnak, ehhez képest mégis körülöttem lebzselsz, mint valami idegesítő döglégy! Vagy tudod mit? Miért nem húzol el?
Látom, hogy forgatja a szemét, és azt is tudom, hogy gondolatban elhord mindennek, de nem érdekel, én a szemébe mondom a gondolataim és a problémáim, és nem hívom meg vacsorázni, akkor sem, amikor Carának szólok, hogy kész a kaja.
- Baba, szerintem lassan el kellene köszönnöd Finnleytől, vacsora után fürdünk, és megígérted nagyinak, hogy felhívjuk.
Csak hogy ne nekem kelljen elküldeni.
- Oké - dalolja egy darab kenyér szétmarcangolása közben - szia, Finn!
Csak röviden és tömören, a játékokat pakolászó férfinek pedig nincs más választása, mint bólintani, és feltápászkodni.
- Mikor láthatlak újra, Cara?
- Azt egyelőre én mondom meg - vágok közbe.
- Mikor láthatom újra? - fordul felém bosszúsan. - Elvihetem valahová? Enni valamit, vagy csak egy játszótérre?
- Nélkülem nem - rázom meg a fejem, és elindulok az ajtó felé, amit szélesre tárok neki.
- Jó - bólint - de akkor légyszíves ne tegyél minden másodpercben megjegyzéseket, és ne vágj pofákat - duruzsolja, miközben ellép mellettem, és int a kis tündéremnek, akit újra elvarázsol a tv és az étel.
- Te pedig ne legyél sunyi és álszent, és ne próbáld meg ajándékokkal megvenni őt - vágok vissza szúrós tekintettel.
- Szia, Cara - tesz úgy, mintha meg sem hallaná amit mondok - Szia, Townes.
A soha viszont nem látásra, te köcsög.
- Szia - mosolyodok el olyan bájosan, mint egy régi porcelán baba, ami rád hozzá a frászt a sötétben, és becsukom az ajtót.
- Ugye őt nem szereted, Anyuci? - kérdezi a lányom, amikor leroskadok mellé. - Louis-t pedig igen.
- Aha - hajtom le a fejem, és elveszek egy szendvicset.
- Azt mondtad, hogy az lesz az apukám, akit ketten választunk ki - tűnődik halkan nyammogva - és te nem akarod, hogy ő legyen, ugye?
- Te őt szeretnéd? - nyelek nagyot.
- Nem tudom.
- Ő az igazi apád, Cara - sóhajtok nagyot - úgyhogy ha szeretnél vele lenni, megismerni, és apának hívni, nem számít, hogy én mit gondolok róla.
- Nem tudom - ismétli halkan - én már nem is annyira akarom, hogy apukám legyen.
Megszakad a szívem.
- Miért nem? 
- Mert jobb volt előtte - gyűröget idegesen egy szalvétát - nem haragudtál.
- Nem rád haragszom, Édesem - nyílnak nagyra a szemeim, és azonnal megfogom a kezét - sosem haragudnék rád, Kicsim!
- Tudom - nyújtja felém a kezeit, mire az ölembe húzom, és átölelem.
Rosszul csinálom, nem neki kellene dönteni, hanem nekem, világossá kellett volna tennem Finn számára, hogy szerintem mi a jó nekünk, és nem belekeverni ezt a csöppséget.
- Sajnálom, ha megijesztettelek, vagy rosszul érzed magad miattam, vagy bármi miatt ami mostanában történt - motyogom a hajába - Nem szeretnéd, hogy Louis és én jóban legyünk? Mert ha nem, én...
- De! - kapja fel a fejét rémülten - Nagyon szeretem őket, Mami.
- Akkor jó - ringatom. Mert én is nagyon szeretem őket, és talán meghalna egy részem, ha máris véget kellene vetnem annak, ami éppen csak elindult köztünk. - Ha bármi baj van, nekem elmondhatod, ugye tudod? Ha nem akarsz többet találkozni velük, ha nem akarod, hogy elmenjek valahová, elmondhatod, rendben? Azt teszem, ami neked a legjobb.
Leginkább magamhoz beszélek, magamnak bizonygatom, hogy így van, mert tényleg megtenném, csak hallanom is kell, ki kell mondanom, és neki is tudnia kell, hogy mindig a saját érdekeim elé fogom helyezni az övét.
Lassan bólogat, és az apró kezein az apró ujjaival gyengéden simogat.
- Te vagy a mindenem - húzom magamhoz, és belepuszilok a tenyerébe.
A mindenem, és soha, egyetlen percre sem bántam meg azt, ahogy döntöttem, és nem sajnálok semmit és senkit, amit és akit emiatt elveszítettem.

Louis Tomlinson 

 

- Megvan a cucc? - sutyorgom alig hallhatóan Nialler arcába, amikor végre sikerül összefutnunk a stúdió előtt.
Belemegy a játékomba és mereven bólint, majd int, hogy menjünk be, mire a fejemet idegesen forgatva szétnézek, és az ajtóhoz lépdelek, melyen úgy lépünk be, mintha üldöznének, ezzel együtt pedig egyszerre robban ki belőlünk a nevetés, és előhúzza a kabátjából a négy sötétkék színű, laminált jegyet, aminek a közepén ő áll a gitárjával. Az én kis Nialler pajtásom, aki ezzel az egy szál gitárral az elmúlt közel 3 évben elérte ugyanazt egyedül, amit mi öten bandaként.
- Ezer hála, haver! - tépem ki a kezéből, és a nyakába ugrok, hogy megölelgessem.
- Ugyan már, tök jó, hogy eljöttök - kacarászik, és megtapogatja a vállam, majd hirtelen felnyúl, és összeborzolja a hajam - jó, hogy újra a régi vagy, Lou, mármint érted, ilyen boldog, vicces.
- Ja - mosolygok, és zsebre dugom a kezeim.
- Jót tesz neked ez a lány - indul meg befelé - és a kislány is, jó, hogy így egymásra találtatok, meg minden.
- Igen, néha azt hiszem, hogy nem is igazi az egész - nevetgélek - de az, mert neki is megvannak a saját problémái, és nekem is, úgyhogy azt hiszem, segítünk egymásnak, és ez egy kicsit még jobban összehoz minket.
- Igazán megérdemelted már ezt mindazok után, ami történt - mosolyog rám biztatóan - mutasd meg, min dolgozol mostanában!
- Inkább neked kellene megmutatnod a sajátjaidat - követem szaporán - te mindig is sokkal könnyebben írtál, mint én.
- De nem jobban - lök oldalba - na, gyerünk, haver, annyira régóta ígérgeted már azt az albumot!
- Honnan veszed, hogy az új dalokat arra írtam? - vonom fel a szemöldököm.
- Miért, nem? - pillant rám meglepetten, válaszul pedig a fejemet rázom.
- Elmennek arra is, de a kezdetektől fogva úgy hallom a fejemben, mintha mindannyian énekelnénk - nem is tudom, hogy miért, de zavarba jövök ettől. Niallnek bejön ez a szóló dolog, és Harrynek, Zaynnek, meg Liamnek is, csak én küzdök vele, és én nem tudok kilépni a banda nyújtotta biztonságból, és abból a reményből, hogy nem is kell igazán belevágnom a szólózásba, mert mire én elkezdeném a többiek megunják, és visszatérünk a gyökerekhez.
- Akkor még jobban érdekel - villantja rám az izgatott mosolyát - tudod, hogy én bármikor hajlandó lennék újra összeállni, akkor is, ha épp a turném közepén vagyok.
- Persze - biccentek aprót - tudom, Nialler.
És ez megnyugtat, mert ő volt mindig is a banda lelke, a békítő, ha konfliktus támadt köztünk, a józan, aki két lábbal áll a földön és visszahúz, ha elszállunk, és a teljes mértékben önzetlen, aki pont annyira élvezte, hogy egy fiúbanda tagja, mint amennyire azt élvezi, hogy szólóénekes.
Megmutatom neki a dalokat, és hosszú hónapok óta először újra együtt dolgozunk, belejavít a szövegeimbe, kötekedik, rímeket farigcsál, felkapja a sarokból a gitárt, leül a zongorához, és életet visz beléjük, aztán együtt éneklünk, amitől feltöltődök és minden létező szőrszálam égnek áll a déja vu-től. Minden olyan, mint régen.
- Lou, ezek baromi jók, muszáj hallaniuk a többieknek is!
- Majd - vakarózok idegesen - most mindenki a saját dolgával foglalkozik.
- És? - nyílnak nagyra a szemei. - A banda nem a saját dolgunk? Ha te nem mutatod meg, akkor én fogom!
- Most fenyegetsz? - húzom össze a szemöldököm.
- Ha kell - viszonozza, és egy kis ideig úgy nézünk egymásra, mint két párbajozni készülő cowboy.
- Nem ijesztesz meg - rázom a fejem - lehet, hogy már nem vagy szőke és fogszabályzós, de még mindig annyira vagy félelmetes és fenyegető, mint egy hörcsög.
- Te meg mint egy törpe - vág vissza, ezt követően pedig kissé összeverekedünk a kanapén, természetesen csak játékosan, finoman ütlegelve egymást, és nagyokat kacagva. Olyan minden, mintha sosem történt volna semmi rossz, mintha sosem mentünk volna szünetre, és mintha még mindig csak azok a kiskölykök lennénk, akik egyik percről a másikra váltak idegenekből legjobb barátokká. Hiányoznak azok az idők.
- Van kedved meglátogatni velem Townes-t? - bököm oldalba, amikor kifelé tartunk. Érte kell mennem Freddie-ért az oviba, de előtte mindenképp szeretnék beugrani hozzá, megmutatni a jegyeket, és jobb kedvre deríteni Köcsög Finn legújabb alkotása után.
Utálom, hogy ez a kölyök folyton elszomorítja és felzaklatja, de számomra ez még mindig kedvezőbb, mint az, ha Townes jól érezné magát a közelében. Így én vagyok a jófiú.
- Jó lenne, de mennem kell, le kell adnom néhány papírt a kiadónak, de üdvözlöm őt is, és a kis barátnőmet is, és tekintsd azokat VIP jegyeknek minden téren, a koncert előtt fotózkodni akarok velük, utána pedig meginni valamit veletek, az ajándékcsomagokat pedig intézem.
- Kösz szépen - mosolygok rá, melyre válaszul csak megvonja a vállát. Neki ez nem nagy dolog, nekem sem lenne az, sőt, magától értetődő, de tudom, és ő is tudja, hogy ezzel egy óriási élményt fog adni Townesnak és Carának is.
Egy ideig egy irányba megyünk, aztán amikor arra kerül a sor, hogy le kell kanyarodnom lehúzom az ablakom, és a középső ujjamat felmutatva kidugom rajta a kezem, Niall pedig egy elegáns ír káromkodással válaszol. Ennyit még én is tudok írül, meg ő is.
Magamban nevetgélve hajtok a kávézó felé, előtte azonban hirtelen felindulásból megállok egy virágüzlet előtt és veszek egy szolid, de aranyos, és szép csokrot a barátnőmnek, és néhány szál margarétát a kedvenc kis hölgyemnek. Amikor továbbállok megfordul a fejemben, hogy egyúttal felveszem Carát is, de valószínűleg nem adnák ide az óvodában, ami így van rendjén, úgyhogy egyszerűen keresek egy parkolót, és betérek a hangulatos kis kávézóba, mint egy teljesen átlagos vendég. Az is vagyok, de azért megnyugszom, amikor meglátom Prestont egy újságot olvasgatva az egyik asztalnál. Már nem jár ide minden nap, de azért heti 1-2 alkalommal rajta tartja a szemét a barátnőmön, főleg mióta tényleg a barátnőm, és amikor felfedezi a jelenlétem derűs arccal biccent felém, és a hüvelykujját feltartva tájékoztat arról, hogy minden rendben.
Townes legalább annyira meglepődik, mint a mellette álló Camila, akihez már volt szerencsém néhány alkalommal, mégis mindig úgy bámul, és úgy reagál, mint először.
- Sziasztok - sétálok a pulthoz, és figyelmen kívül hagyva a vendégeket, Camet, és hogy Townes éppen egy sütit rendezget egy tányéron, előrehajolok, és megcsókolom. Ő az enyém, és nem fogom titkolni senki előtt sem, megbeszéltük.
- Úristen! - sikkant aprót Camila, amikor Townes elé tolom a csokrocskát. Mindig is szerettem valamivel kedveskedni a barátnőimnek, néhány szál virággal, apró csokival, nem nagy dolgokkal, hanem ilyen kis átlagos valamikkel, amiket szeretnek a lányok, de a kapcsolatunk végén Eleanor már nem értékelte úgy ezeket, ahogy reméltem, úgyhogy most különösen boldoggá tesz, hogy felderül az arca, és kissé elpirul, pedig látom, hogy nincs túl jó napja, és keveset aludhatott. 
- Köszönöm - teszi a kezét a tarkómra és megsimogatja a hajam, miközben ad egy puszit az arcomra - mit keresel itt?
- Van még egy meglepetésem - mosolygok rá, és teszek hátrébb egy lépést, amíg kiadja a süteményt és egy csésze kávét a vevőjének, aztán hátat fordít, és jobb híján egy papír pohárba enged vizet, és abba teszi a csokrot.
- Milyen romantikus! - kapja a kezét a szívéhez Cam, és nem tudok nem nevetni rajta. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a csaj nem 100%-ban oké.
- Cam, elugrok Caráért, rendben? - oldja ki a köténykéjét, és már kint is van a pult mögül, az ujjait az enyémek közé csúsztatva.
- Persze, menjetek csak, de a meglepetést én is látni akarom! - kiáltja, és integet, miközben kimegyünk.
- Minden rendben? - hajolok közelebb hozzá.
- Aha - szorítja meg a kezem, és rám villantja a mosolyát - mi az a meglepetés?
A dzsekim belső zsebéből előhúzom a négy jegyet, mire olyan váratlanul ugrik a nyakamba, hogy majdnem nekiesünk az egyik kirakatnak.
- Hé, ennyire nem nagy dolog - nevetek, és végigsimítom a hátát - csak felhívtam Niallt.
- De nagy dolog! - ugrándozik, és puszikkal árasztja el az arcom. - Köszönjük, Cara annyira fog örülni!
- Megmutathatom neki én? - kérdezem kissé feszengve.
Köcsög Finn ajándékokkal, játékokkal vette meg magának ezt a kislányt, és feléledt bennem a versenyszellem, hogy jobb akarok lenni nála.
- Persze - pislog meglepetten - miért, mit gondoltál, hogy elveszem és eldicsekedek vele, mintha az én érdemem lenne? Ez a te ajándékod nekünk.
- Tulajdonképpen Nialleré - vonok vállat szerényen.
- Arasd csak le a babérokat - bújik közelebb, és magával húz, be az óvoda kapuján. - Bejössz, vagy inkább megvársz minket itt?
- Szívesen bemennék - mosolygok rá, és követem.
Helyes, tipikus kis angol épület, és amikor belépünk ugyanolyan gyerekzsivaj van, mint Freddie ovijában, és ugyanolyan kis cipős szekrények meg fogasok, rajtuk az apró ruhákkal. Néhány szülő már indulni készül a gyerekével, és néhányuk tekintete először átsiklik rajtunk, majd visszatalál ránk, és lopva, kerek szemekkel néznek minket, és hirtelen nem tudom, hogy ez nekem szól-e, vagy annak a ténynek, hogy Townes valószínűleg most először nem egyedül jött a lányáért.
- Melyik óvónő szólt be neked? - hajolok a füléhez.
- Az ott - vezeti a tekintetét a hölgyikére, aki épp egy anyukával beszélget, akinek egy duci kisfiú rángatja a kezét. Fél füllel elcsípem, hogy pont az egészséges étkezésről folyik kioktatás - Mrs. Shades - suttogja.
- Már a neve sem tetszik - morgom, de azért bájos mosolyt villantok az óvónőre, amikor döbbent arccal végignéz rajtunk, közben pedig érzem, hogy Townes büszkén kihúzza magát mellettem. Odáig vagyok ezért a nőért, nagyon.
- Mrs. Shades, lenne szíves szólni Carának? - csicsergi édesen.
Cara viszont megelőz mindenkit, mert a résnyire nyitott ajtón keresztül kiszúr minket, én pedig kiszúrom őt, és nevetni kezdek, amikor a barátait faképnél hagyva átgázol a játékokon, egy erőteljes mozdulattal, ami nagyon emlékeztet az anyukáját kivágja az ajtót az óvónő mögött, és a nyakamba ugrik. Nesze neked, Finn, 1-0 a javamra, és még meg sem mutattam a jegyeket, sőt, a virágokat sem. Határozottan nyerésre állok.

24.rész

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy egy kicsit megvárakoztattalak titeket, de hogy őszinte legyek ezt a részt ma délután "dobtam össze" mivel végre nekem is igazán elkezdődött a nyár, és az elmúlt egy hétben Magyarországgal együtt 4 országot barangoltam be busszal, szóval egyáltalán nem volt lehetőségem írni még az unalmas 8-10 órás utakon sem, mert nem bírom a zajt, és azt sem, ha néznek írás közben, úgyhogy ez most így hulla fáradtan, pár óra alatt született meg, de remélem, hogy nem lett olyan rossz.

Örülnék, ha adnátok valami életjelet magatokról. <3 

N.x

 

Townsend Campbell

Lüktető fejjel ébredek, mégis kellemesen, mert ujjak piszkálgatják, simogatják a hajam, néha lesiklanak az arcomra és a csupasz vállamra. Hideg van, és a fejem alatt nem a puha párnám van, hanem amikor résnyire nyitom a szemeim felfedezem, hogy egy mellkas, és hirtelen emlékezni kezdek a kérdésre, és a helyzetre, amiben végül elaludtam.
A barátnője vagyok.
Halk nyüszítést hallatok amikor megpróbálom felemelni a fejem és fájdalom hasít bele, végül mégiscsak felkúszok a torokhoz, amiből fojtott kuncogás tör elő, a kezek pedig a vállamról a derekamra siklanak. Évek óta, vagy talán sosem ébredtem még így, de ilyen fejfájással teljesen biztos, hogy soha.
- Jó reggelt - kapok egy puszit a hasogató testrészemre.
- Szia - motyogom, és megpuszilom a nyakát, mert mást nem érek el megerőltető mozdulatok nélkül.
Laposakat pislogva nézelődök, felfedezem, hogy a padlón fekszünk, és mellettünk pizzás dobozok hevernek. Emlékszem, hogy miért, és arra is, hogy miért nem másztunk fel az ágyra, miért itt ébredek, a mellkasán heverve, lüktető homlokkal, és a ramaty állapotom ellenére óriási boldogsággal tölt el ez az egész helyzet. Hihetetlen, éppen ezért késztetést érzek arra, hogy megkérdezzem, valóban az történt-e, ami, és nem csak álmodtam.
- Lou? - emelem fel a fejem olyan lassan, mint egy teknősbéka.
- Hm? - az arcomhoz emeli a kezét és megsimogatja, eltűrve néhány tincset ami a homlokomba hullik.
- Tényleg megkérdezted? - jártatom a tekintetem az arcán, és a mellette heverő dobozon, benne a megszáradt pizzaszelettel. Kizárt, hogy csak álmodtam.
Elmosolyodva bólogat, mire egyszerre könnyebbülök meg és leszek ideges, mert nagyon vártam már ezt a pillanatot, de talán ez pont nem a megfelelő időpont arra, hogy újra összejöjjek valakivel.
- Szóval emlékszel - nyugtázza mosolyogva.
- Megígértem - emelem fel a kisujjam, aztán észbe kapok, hogy korán reggel van, most ébredtem egy átbulizott, pizzázós-részeges éjszaka után, és talán nem kellene az arcába lihegnem.
A fejem ellenére felülök, és bár a fájdalomtól homályos tekintettel, de fel is tápászkodok.
- Most meg hová mész? - néz utánam értetlenül.
- Fogat mosni - közlöm, és eltűnök, néhány pillanattal később viszont utánam jön, a fürdőszobai tükörben látom meg magam mögött, miközben zöldes színű hab csöpög a számból.
- Nahát, milyen vonzó vagy - jegyzi meg cinikusnak szánva, de mindent elront azzal, hogy mögém lopakodik, és a derekamat átölelve, a hajamat félretolva megpuszilja a nyakam. Furcsa úgy kettesben lenni vele reggel, hogy biztos nem fog senki sem benyitni, vagy értünk kiáltozni.
Lehajolok és kiöblítem, majd megtörlöm a szám, és csak utána fordulok felé.
- Várj, most nekem is fogat kellene mosni, nem? - húzódik el bolondozva.
- Tudok adni, ha nem bánod, hogy rózsaszín - vigyorgok rá - Mit szólsz hozzá, ha addig szerzek valami gyógyszert a fejemre, és pihenünk még egy kicsit?
- Ezt most a tényleg te mondtad? - tátja el a száját megjátszott csodálkozással. - Nem szeretnél inkább azonnal hazarohanni?
- Haha - taszítom oldalba - ha megadod a húgod telefonszámát és beszélhetek egy kicsit Carával, akkor nem.
- Már beszéltem vele - puszilja meg az orrom hegyét - nem tudtam, hogy mikor ébredsz fel, és milyen állapotban leszel, úgyhogy megbeszéltem vele, hogy a délelőtt folyamán menjenek el egy játszótérre, és ebédelni, szóval időnk mint a tenger.
Megsimogatom az arcát, előszedek egy bontatlan fogkefét, ami valóban rózsaszín, és magára hagyom, hogy kerítsek egy szem fájdalomcsillapítót. Cara jól érzi magát Lottie-val és Freddie-vel, bűntudat nélkül lehetünk csak kettesben még egy darabig.
Mire visszamegyek a pizzás dobozok és a két bontatlan üdítő az asztalon van, az ágyam mellett heverő összegyűrődött szőnyeget pedig megigazította. Nem volt túl jó rajta aludni, de azért már soha többé nem fogok ugyanúgy nézni arra a szőnyegre.
Kibújt a pólójából és a szűk nadrágból is, és egészen meglepő őt így látni, mert mindig igyekezett a közelünkben valamit viselni még reggel is, vagy egy pólót, vagy egy melegítőt, emellett pedig több mint 4 éve nem láttam egy majdnem pucér férfit az ágyamon ülni, de neki nincs itt másik ruhája, és még én is a tegnapi ruhámat viselem, ami elég sokat mutat belőlem, és nem is nagyon értem, hogy az éjszaka folyamán hogy nem estek ki belőle a melleim, vagy csúszott fel a derekamon.
- Lehúznád? - lépek mellé, és felemelem a hajam, hogy hozzáférjen a cipzárhoz. Mindketten tudjuk, hogy legutóbb mi történt, amikor ezt a ruhát viseltem, és hozzáért a cipzárhoz, emiatt pedig szinte már-már vicces, hogy ezt viseltem akkor is, miközben egy pár lettünk.
Megborzongok, amikor az ujjai a bőrömhöz érnek, majd a ruhát magamhoz szorítva előkapok egy pólót a szekrényből és csak azután bújok ki belőle, miután felveszem.
- Anyukád gyakran vásárol neked ilyesmiket? - méregeti oldalra döntött fejjel, hogy lerúgom a fehér, összegyűrve alig maroknyi méretű anyagot.
- Szerencsére nem - lépek közelebb hozzá, mire kitárja a karjait és miután az ölébe ülök hátradől, magával húzva engem is.
- Pedig remek ízlése van - húzza össze a szemöldökét.
- Én jobban szeretem a kicsit szolidabb, többet takaró darabokat - nevetek rá, és magunkra húzom a vékony takarót.
Olyan érzés, mintha újra 17-18 éves lennék.
- A szüleid örülni fognak? - simogatja kicsit gondterhelt arccal a hajam. Meglepően ártatlan, ahogy heverünk egymás mellett, alig néhány centivel az orrunk között.
- Miattuk kell a legkevésbé aggódnod, biztos, hogy örülni fognak - nyugtatom meg.
- Én nem olyan vagyok, mint ő - mormolja a szemembe nézve.
- Tudom - pislogok nagyokat meglepetten - ha olyan lennél most nem feküdnél az ágyamban.
Mosolyog, és magához húz, a mai nap folyamán először, én pedig óriási örömmel közeledek felé.
Finnel nem így kezdődött a kapcsolatunk, nem barátkozással, majd édes, bizonytalan randira hívásokkal, és kis csokor virágokkal, hanem a fejemnek dobott papírgalacsinokkal, és odacsapódásokkal az iskola folyosóján megjegyezve azt, hogy jól nézek ki.
Akkor ez így volt jó, gyerekek voltunk, fagyizni mentünk és nem étterembe, meghívott egy sütire, és házibulikba jártunk, nem elit szórakozóhelyekre, bujkáltunk a szüleink elől, kerestük a pillanatokat amikor kettesben maradhatunk, de mellette nem éreztem nőnek magamat, csak egy gyereknek egy másik gyerek mellett, akik hülyén viselkednek és meggondolatlan döntéseket hoznak. Louis mellett lehetek gyerek, de vele felnőtt nő is, érezteti velem, hogy az vagyok, vagy legalább annak tekint, és azt hiszem, tudjuk, hogy szeretjük egymást, szavak nélkül, ilyen korán is, mert nem kérdezte volna meg, hogy leszek-e a barátnője, ha nem így lenne, és nem mondtam volna igent, ha nem így lenne.
- Hogy fogom elmondani Carának? - fújtatok, amikor elválunk egymástól. - Így, hogy közben felbukkant az apja, és arról is beszélnem kellene vele?
- Nem tudom - húzza az ajkához a tenyerem, és belecsókol - de nem kell egyedül elmondanod, veled leszek, ha szeretnéd.
Szótlanul közelebb húzódok hozzá és átölelem, kenyérre lehetne kenni az ilyen kijelentéseivel, mert sokszor pont azokat a dolgokat mondja ki, amiket évekkel ezelőtt Finntől akartam volna hallani.
- Az jó lenne - motyogom.
- Elmondhatjuk nekik együtt - gondolkodik hangosan - ha hazamentünk.
- Nem lenne túl korai? - aggodalmaskodok - Mármint Carának biztos nem, nagyon fog örülni, ha megérti hogy miről van szó, de Freddie...
- Már beszélgettünk róla, rendben van, megérti majd, hogy nem az anyukája helyét akarod átvenni, és szeret téged meg Carát is, ő csak azt fogja látni, hogy több időt töltünk együtt.
- Nem zavar ez az egész Finnel? - kérdezem bizonytalanul - Hogy most talán majd alkudoznom kell vele, és bekavar mindenbe?
- De - simogatja a gerincem - zavar, mert tudom hogy ideges vagy miatta, de nincs jogom beleszólni, és én is voltam hasonló helyzetben, mint ő, tudom hogy jóvá akarja tenni, de ettől nem szeretném kevésbé beverni az orrát.
Felnevetek, és az ajkaim a szájára nyomom. Jó döntést hoztam, akkor is, ha ez problémákat fog szülni, akkor is, ha nehéz lesz megmagyarázni Carának, és megérteni Freddie-nek. A zsigereimben érzem, hogy ez jó, és működni fog, mert szándékosan nem bántanánk egymást, és még ha nem is működne, akkor is békés úton válnánk szét, mert mindkettőnknek van egy gyereke, akiket védeni akarunk. De működni fog, működnie kell.
Egész délelőtt heverészünk, elszunnyadok a gyógyszertől és addig vagy ő is pihen, vagy egyszerűen csak a karjaiban dédelget, utána pedig beszélgetünk, bolondozunk, és csókcsatákat vívunk, melyeket nem zavar meg senki és semmi.
Nem is tudom, hogy hogyan tudtam eddig nélküle élni.
Rendelünk ebédet, ezúttal valamivel egészségesebbet, mint a pizza, de ugyanolyan hanyag módon esszük meg, mint éjjel, csak ezúttal az ágyamban fetrengve. Nem hazudtam, amikor azt mondtam tegnap, hogy ő a legjobb barátom, mert tényleg ő az, meg még valami sokkal több. Kinevet, amikor leeszem magam, és megszúrja a nyelvem a villa, azt mondja, hogy hülye vagyok, és közben mégiscsak megölel, de aztán megcsókol, és kikötünk ott, hogy mindent félretéve lecsúszok a párnákra magammal húzva őt is, és megpróbálunk csak azért nem egymásnak esni, mert túl korai, mert hogy nézne ki, ha a lépcső legaljáról hirtelen a háromnegyedére ugranánk?
Valójában azonban mi egyáltalán nem a lépcső legalján vagyunk azzal, hogy hivatalosan is egy pár vagyunk, és azt hiszem, felnőttként, ilyen helyzetben már nem igazán van sorrend, meg olyan szabályok, hogy például csak az ötödik randin csókolózol, de azért mégiscsak.
Fél évtizede voltam együtt utoljára valakivel, valaki olyannal, aki rohadtul meg sem érdemelte, és most pont annyira nem tudom kezelni a testem, mint tizenévesen, de azért mégiscsak türtőztetem magam, mert nem vagyok egy olcsó nőszemély, nem adom magam könnyen még neki sem.
Az igazság azonban sokkal inkább az, hogy még mindig vannak gyerekes vágyaim és elképzeléseim arról, hogyan működnek a párkapcsolatok, és a felnőtt élet. Végig akarok járni vele egy utat, ami a saját, kissé bonyolult tündérmesém lehet, és nem úgy kezdődik, hogy azonnal odaadom magam a királyfinak, akkor sem, ha igazából ő már most kiérdemelt.

Az egyetlen dolog ami nehezebb volt számomra annál, hogy elmondjam Carának ami köztem és Louis között van, illetve megmagyarázzam, hogy mi a helyzet a valódi apjával, az az volt, amikor a szüleim elé kellett állnom a bejelentéssel, hogy terhes vagyok, és megtartom.
Végül mégiscsak úgy döntünk, hogy külön mondjuk el Carának és Freddie-nek a történteket, mert a lányomnak valami mást is tudnia kell, amiről nem tudok egyedül beszámolni, és így biztos, hogy megválaszolhatjuk minden felmerülő kérdésüket.
A gyerekem úgy ül a kanapén, mintha valami borzalmas dolgot készülnénk elmondani neki, és hiába igyekszem megnyugtatóan viselkedni, remegnek a kezeim. Az egyiknek örülni fog, a másiktól összezavarodik, én pedig nem tudom, hogy jó ötlet-e egyszerre elmondani a két dolgot, vagy valamelyikkel várnom kellene, de talán mégiscsak így a legtisztább, és ha kell annyiszor fogom újra és újra elmondani, akárhányszor csak szükség van rá.

Fogalmam sincs, hogy hogy kellene hozzákezdenem, a legkomolyabb dolog, amiről eddig beszélnem kellet vele az az óvoda volt, nem valami ilyesmi, és előre tudom, hogy borzalmas leszek az ilyenekben később is, a rémálmom, hogy egy napon majd a menstruációról, meg a biztonságos szexről kell diskurálnom vele, most viszont szerencsére Louis átveszi az irányítást helyettem, és a kezemet megfogva leülünk Cara mellé, és ő végig megnyugtatóan mosolyog rá. Én sem emiatt vagyok ideges, sokkal inkább a másik miatt, amiről csak nekem kell majd beszélnem vele, és rettegek a válaszától. Csak 4 éves, miért akarom, hogy meghozzon egy ilyen döntést? Nekem kellene a sarkamra állnom és megmondani az apjának, hogy menjen a pokolba, nem pedig rábízni egy ilyen döntést egy 4 éves kisgyerekre. Nem vagyok normális, elment az összes józan eszem. 

- Mi a baj, Mami? - vizsgálja ideges tekintettel az arcom, mire majdnem összerezzenek. Látja rajtam, és ez nem jó, nem szabadna.

- Semmi, Tündérkém, ellenkezőleg - mosolygok rá - valami nagyon jó dolgot szeretnénk elmondani neked.

- Mégiscsak lesz kistesóm?! - derül fel az arca, melyre válaszul mindketten lefagyva, leesett állal bámulunk rá.

- Nem - nyögi ki Louis - nem lesz, Kicsim.

Hosszú, elnyújtott "óó"-zást hallat, és hirtelen nem bírom ki, hogy ne nevessek fel rajta. A lányom nem felejt, de nem ám, és emiatt életünk végéig szívni fogunk.

- Nem is akarod tudni, hogy mit szeretnénk elmondani neked? - vonja fel a szemöldökét, és közelebb hajol hozzá, hogy megkeresse a tekintetét. - Pedig majdnem olyan jó, mintha kistesód születne, sőt, lényegében valami hasonlóról van szó, de ha nem akarod tudni... - megvonja a vállát, és úgy tesz, mintha fel akarna állni, és elsétálni.

- De akarom tudni! - kiált fel, mire kénytelen vagyok lepisszegni, mert Freddie fent alszik - Bocsi, Anyu - suttogja.

- Hát jó - huppan vissza mellém, és körém fonja a karjait - tudod, ugye, hogy nagyon szeretlek téged, és az anyukádat is? 

Nagyokat dobban a szívem a torkomban és a mellkasomban egyaránt.

Nagyon szeretlek téged, és az anyukádat is. 

Nagyon szeretlek téged, és az anyukádat is. 

Cara pedig bólint, olyan nagyot, hogy félek, a nyaka is megroppant tőle. Tudja, hát persze hogy tudja, a gyerekek mindig mindent jobban, és előbb tudnak, mint a felnőttek. 

- Én is nagyon szeretlek téged, és anyát - válaszolja édesen, mire majdnem elbőgöm magam, és Louis vállára borulok. Csodás kis családunk lesz egy napon, kicsit kusza, kicsit bonyolult, de akkor is csodás, mert a lányom a lánya lesz, ha akarja, és a fia az én fiam is, ha úgy döntenek.

- Akkor nem bánod, ha mostantól még többet leszünk együtt? - harapdálja az alsó ajkát, most először mutatva bármi jelét annak, hogy ideges. - Nagyon szeretnék többet veletek lenni, néha csak veled, és néha csak az anyukáddal, és azt is nagyon szeretném, ha egyszer egy család lennénk, és te lennél Freddie nővére. Mit szólnál hozzá? 

- Te leszel anyának a pasija? - kérdezi oldalra döntött fejjel, ezt hallva pedig kirobban belőlem a nevetés. Egyszerűen halvány lila gőzöm sincs róla, hogy honnan tanul, vagy honnan hal ilyen dolgokat, de végem van tőle.

- Igen - válaszolja Louis nevetve.

- Oké  - vigyorodik el csillogó szemekkel - és az apukám is? 

- Ezt majd megbeszéljük, Kiscicám - hárítok, de Louis közbevág, és ezzel tulajdonképpen átvezeti a beszélgetést a másik témába.

- Nagyon szeretnék az lenni - bólint aprót - de az az igazság, hogy neked már van apukád, Cara, aki szeretne találkozni veled.

- De én azt akarom, hogy te legyél az apukám! - nyüszít sírós hangon, és a karjait nyújtja Lou felé, aki azonnal az ölébe húzza, és magához öleli.

Olyan egyszerű lenne ez az egész, ha Finn ott maradt volna, ahol eddig volt, Cara megkapná amit akar, én is megkapnám amit akarok, és az életünk teljesen normális lenne, de most itt van ez a nyomorult, aki miatt nem mondhatom azt a lányomnak, hogy Louis lesz az édesapja, helyette magyarázkodnom kell, és egy olyan helyzetbe hozni, amit én sem tudok felfogni, pedig közel 22 éves vagyok.

Lehet Louis az apukád, de mégsem? Vannak gyerekek, akiknek két apukájuk van? 

Egyik sem megfelelő a valódi helyzet megmagyarázására. 

- Nem kell, hogy ő legyen az apukád, Baba - simogatom a hátát, és közelebb bújok hozzá - az lesz, akit kiválasztunk, emlékszel? Ha nem akarod őt megismerni nem kell. 

- Legyél te az apukám, légyszi - kezd pityeregni, és ragaszkodóan Louis nyaka köré fonja a karjait, a lábaival pedig amennyire éri körbefogja a felsőtestét - megígérted!

- Az leszek, ha azt szeretnéd - teljesen sokkot kapok a választól, és a kezeimet a számra szorítva, könnyes szemekkel nézem őket. Megütöttem a főnyereményt, megnyertem az élet lottóját, megtaláltam a kincsesládát a szivárvány lábánál ezzel a férfival, és dögöljek meg, ha hagyom, hogy ezt valami, vagy valaki elrontsa.

Belefúrja az arcát a lányom vállig érő, puha hajába, és gyengéden ringatja, simogatja, majd az egyik kezét felém nyújtja, és magukhoz húz. Erről álmodok, mióta megszületett a kislányom, és ez a pillanat csak akkor lehetne még ennél is tökéletesebb. ha Freddie is itt lenne és azt mondaná, hogy elfogadja, hogy egy kicsit az ő anyukája is legyek, mert nem akarom átvenni a szívében Briana helyét, de szeretem ezt a kisfiút, és pont akkora örömmel vennék részt a felnevelésében és az életében, mint amekkorával Louis és Cara fogadja egymást. Egy napon talán majd eljön ez is, egyelőre beérem azzal, ami most van, és nem erőltetem a Finnről való beszélgetést a kislányommal. Megtettem, amit ígértem, megpróbáltam beszélni róla Carával, a reakciója pedig nyilvánvaló, nem akarja az életébe azt a férfit, ahogy már én sem, és ezt Finn kénytelen lesz elfogadni, mert ez az, amit a lányunk akar, hogy Louis legyen az édesapja, és ebbe én is gond nélkül beleegyezek, vele hajlandó vagyok osztozni. 

- Én is szeretlek - döntöm a homlokom az övének, amikor felém fordítja a fejét, mert Cara elszundított a karjaiban - téged, Carát, és Freddie-t is. 

És végre nem csak én vagyok az, akinek krokodilkönnyek csillognak a szemében, hanem ő is, és tudom, tényleg tudom, érzem, hogy mindkettőnk számára ez a leghelyesebb lépés, amit tehetünk.