46.rész

 Sziasztok!

Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, örülök nekik, és fogok válaszolni rájuk, bár azt még mindig nem értem, hogy ezt miért csak akkor lehet, amikor már szóvá teszem, hogy mennyire gáz a helyzet. Mindegy, örülök azért.

Boldog Karácsonyt Nektek! <3

N.x

Louis Tomlinson

Azt hiszem, soha életemben nem éreztem olyan büszkeséget, amit a tárgyalóteremben Townest nézve.
A vallomásom után a "közönség" soraiba száműzve, összeszorított szájjal ücsörgök, mert itt senki nem hajlandó figyelembe venni az életükben játszott szerepem, ezáltal pedig beleszólásom is alig van dolgokba, de T nélkülem is boldogul, az ügyvédem nélkül is boldogulna, Caráért viszont megszakad a szívem.
Megszeppenve ül mindenki szeme előtt, mert az ügyvéd és az ügyész is kihallgatja, a szemei karikásak, feszülten rágcsálja a száját, a fején pedig egy kis pöttyös kendő van.
Gyűlölöm ennek a látványát, mert akaratlanul is azt juttatja eszembe, amikor anya már nagyon beteg volt, de egy szót sem szólok, mert Cara közérzetén javít valamit.
Kétségbeesetten keresi folyton az anyukája, vagy az én pillantásom, éppen ezért alig veszem le róla a tekintetem, és igyekszem biztatóan mosolyogni rá, de nem viszonozza.
Beszéltem már én, a szülei, Camila, aki mellettem ül és tördeli a kezeit, és mindjárt beszélni fog ő maga is, amivel ellentétben Finnley csak a szüleit tudta felhozni, és valami egyetemi havert, akit talán épp úgy lefizetettek, ahogy a barátnőmet is megpróbálták, mert nagyon szűkszavúan válaszol a kérdésekre.
El fogják ítélni, és alig várom, hogy megtudjam mennyi időre.
- Ms Campbell, ön saját maga mellett kíván tanúskodni, hallgatjuk.
- Igen - húzza ki magát, és feláll. Bár csak hátulról látom, de gyönyörű szép, ahogy a haja most egyenesen ömlik a vállára, és hosszabb, mint amilyen szokott lenni, mert egy ideje nem volt fodrásznál. Nadrágkosztümöt visel, mert idősebbnek és komolyabbnak akar tűnni a valóságnál, de számomra még így is pont olyan, mint egy felnőttet játszó tinédzser, de ebben nincs semmi rossz, és tiszta szívből szeretem. Most szigorúnak és keménynek tűnik, de ha hazamegyünk átvált kedves és gondoskodó, kicsit túlaggódó anyukába, ha kettesben maradunk és eltelik egy kis idő, amíg feldolgozza és lezárja a történteket, akkor pedig előjön majd az az egyszerű 22 éves lány, aki az ismeretségünk 3-4. órájában felpattant egy pultra táncolni, és teljesen levett a lábamról.  
Azt hittem, hogy előtör majd belőle az idegesség, de meglepően higgadt, mint amilyen reggel is volt, de hátulról is látom, hogy a tekintetét nem a bíróra helyezi, hanem Carára.
Ez nem egy gyermekelhelyezési per, nem fogják tőle elvenni, bár úgy tűnik, Finnley bandája ebben mesterkedik, a hangja mégis olyan, mintha egy bűnösség bebizonyítása helyett inkább arról akarna meggyőzni mindenkit, hogy ő jó anya.
Az, a legjobb, és aki ebben kételkedik, annak valami nagyon komoly baja van.
- 17 éves voltam, amikor terhes lettem - kezdi, és bár az elején elhangzik egy nagy sóhaj, mire a "terhes" szóhoz jut már büszkén kihúzza magát, én meg olyan erősen préselem a talpamat a padlóhoz, hogy belesajdul a combom - és már az első pillanatában magamra is maradtam. Mivel gyerekek voltunk, gyerekes tettek követték egymást, mert amikor ezt elmondtam a gyerekem biológiai apjának kiröhögött, és az egész iskolában elhíresztelte, hogy nem ő az apa. Azt hiszem, mindenki tudta, hogy nem igaz amit mond, de a gimnázium szemét hely, ahol én lettem a legújabb pletykatéma, méghozzá a legszaftosabból, szóval egy barátom kivételével mindenki elfordult tőlem, Finnley pedig a családjával együtt egyik napról a másikra eltűnt. Ők megtehették az ilyesmit, igazából azt is gond nélkül megtehették volna, hogy annál egy sokkal kisebb összeggel elhallgattassanak, mint amennyibe a költözés került, mert én nem vártam semmit, ehelyett mielőtt magamra hagytak volna még rúgtak is belém néhányat. De most nem ez a lényeg, az a lényeg, hogy a lehető legkevesebb külső segítséggel, egyedül megteremtettem a körülményeket a gyerekemnek, leérettségiztem, és azóta is minden nap azért kelek fel, hogy neki biztosítsak mindent. Megtehettem volna, hogy odaadom valaki másnak, azt is megtehettem volna, hogy egyszerűen nem szülöm meg, mert a saját felelőtlen döntsem miatt kerültem abba a helyzetbe, amibe, egyedül az én döntésem volt, hogy ezt hogy kezelem, de én nem vagyok gyilkos, és megtanítottak felelősséget vállalni a tetteimért. A mai napig gyötörne a bűntudat, ha akkor máshogy döntök, és bár így romba borítottam mindent, amiről akkoriban álmodoztam és elképzeltem, egyetlen pillanatig sem bánom, mert a kislányom mindenért kárpótol, és mindent feláldoznék érte. Miatta hajlandó lettem volna befogadni az életünkbe az apját, amikor felbukkant, megpróbáltam, de ez nem volt elég. Lehet engem gyanúsítani azzal, hogy önző voltam és dühösen reagáltam, de tudok egy anyát, aki pont így reagál mindenre, amivel a fiát jogosan gyanúsítják. Hagytam, hogy elvigye, beengedtem a lakásunkba és meghúzódtam a háttérben, hogy ne zavarjak, cserébe pedig elrabolta az óvodából a gyerekem, nem tudom, hogy hova, és milyen körülmények közé vitte, levágta a haját, kivitte az országból, és most a korábban önálló, életvidám kislányom köztünk alszik és felsír éjszaka. Azt zokszó nélkül elfogadom, ha valaki szerint rossz anya vagyok, de én sosem hagytam magára szándékosan a gyerekem, nem szakítottam el senkitől, és nem én voltam az sem, aki gyermekelhelyezési perrel fenyegetőzött.
Camila a könnyeit törölgeti mellettem, T anyukája halkan sírdogál elől, nekem meg csak hang nélkül duzzad a mellkasom a büszkeségtől, mert a világ legvagányabb csajával vagyok együtt.
Leül, az ügyész pedig felpattan, mint egy oroszlán, aki előtt friss, nyers húst lengetnek. Carához vágtat, akinek látványosan kikerekednek a szemei, és ültében hátrahőköl. Legszívesebben felpattannék, megragadnám a grabancát, és minimum 5 méterrel távolabb vonszolnám a kislánytól, most viszont tehetetlenül, a fogaimat csikorgatva nézem, ahogy megáll előtte.
- Bántott téged az apukád, Cara? - szegezi neki a kérdést, melyre válaszul a kislány arcára értetlen döbbenet ül ki, pedig már néhányszor megkérdezték tőle ugyanezt.
- Nem - néz fel, egyenesen rám, mire azonnal tudom, hogy azért nem érti a kérdést, mert azt hiszi, hogy rám gondolnak.
- Akkor miért nem tudsz aludni este, ahogy anyukád mondja? Mitől félsz?
- Azért, mert félek, hogy Finnley megint elvisz - nyel nagyot - és rosszat álmodok. Nem akarom, hogy megint elvigyem anyutól - homályosul el a tekintete.
- De nem ütött meg? Nem ért hozzád úgy, ami fájt, vagy nem akartad?
- Kicsoda?
- Az apukád.
- Apu sose bánt - ráncolja a szemöldökét, a tekintete pedig értetlenül ugrál Townes, Finn, és köztem.
- Ki az apukád, Kicsim? - szólal fel ezúttal az ügyvéd, kapva kapva az alkalmon.
- Ott ül Cami mellett - emeli fel a kis kezét, és egyenesen rám mutat. Nagyokat dobban a szívem. 
- Finn az apukád, Cara - akadékoskodik az ügyész, és tudom, hogy azért, mert ez a dolga, de attól még kedvem támad megragadni a nyakát.
- Nem - tördeli a kezeit - mert nem akarom hogy ő legyen.
Ez a kijelentése pedig egyöntetűen belefojtja a szót néhány pillanatra mindenkibe, de leginkább az ügyészbe.
- Miért nem?
- Azért, mert elvitt anyutól! - fakad ki hangosan. - Mondtam neki, hogy nem akarok menni, de mégis elvitt, és levágta a hajam, és anyu mindig sírt miatta! Nekem nem kell ilyen apuka, akkor inkább ne legyen semmilyen!
Le sem tagadhatná, hogy Townes vére csörgedezik az ereiben, mert ahogy ott ül, dühtől kipirult arccal, szakasztott olyan, mint ő.
- Szerinted miért vitt el anyukádtól?
- Nem tudom.
- Nem lehet hogy azért, mert úgy gondolta, hogy anyukád nem bánik jól veled?
- Nekem van a legjobb és legszebb anyukám a világon - jelenti ki makacsul összeszorított szájjal - aki ezt nem tudja, az buta!
A tenyeremmel rejtem el a szám, hogy ne röhögjek fel hangosan. Ez a kislány rendesen próbára tesz itt mindenkit, és bosszút áll azért, amit csináltak vele. 
- Miért gondolod ezt az anyukádról? - száll be megint az ügyvéd.
- Mert mindig gondoskodik rólam, finomat főz nekem, együtt megyünk az oviba, aztán egy kicsit játszok a munkahelyén is, ahol csinál nekem kakaót meg sütit ha kérek, utána játszunk otthon, játszótérre szoktunk menni, társasozunk, át szoktunk menni apuhoz és ott is játszani, akkor Freddie is velünk van, és voltunk együtt nyaralni is, meg elmentünk egy koncertre!
- Finn nem bánt veled jól?
- Hozott ajándékokat - vonja meg a vállát - addig jó volt, amíg nem vitt el, de már utálom.
- Rossz ember ezért?
- Ilyet nem kérdezhet! - szól közbe az ügyész, a bíró viszont szót ad.
- Nem tudom - szorong látványosan - én csak nem akartam vele menni.
- Köszönöm - bólint, majd visszaül Townes mellé.
A tárgyalás itt tulajdonképpen véget ér, de különösen hálás vagyok azért, amikor szünetet hirdet, és vehetünk egy nagyobb lélegzetet.
Cara azonnal a karjainkba menekül, én pedig mindkettőjüket magamhoz szorítom amint lehet, bár velem együtt az egész családja odaözönlik hozzá.
- Alig várom, hogy vége legyen - szorítja az ujjait az orrnyergére.
- Már nincs sok hátra - simítok végig a derekán - és nagyon ügyesek vagytok.
- Ezek az amerikai tárgyalások sokkal hosszabbak, mint a filmekben - nyöszörgi, és felveszi Carát, aki a lábába csimpaszkodik.
- Mikor megyünk haza, Anyuci?
- Remélem, hogy hamarosan - öleli át a kislányt mindkét karjával.
- Vissza kell oda ülnöm megint? - pillant aggodalmasan a hely felé, ahol órák óta nyaggatják.
- Nem tudom, remélem, hogy nem - az arca kimerültséget tükröz, mégis elmosolyodik, amikor Camila mellé lép, és a saját stílusában, fennhangon közli vele, hogy milyen menő, és csak azért fojtja magába a csúnya szavakat, mert Cara nagyokat pislog rá.
- Nem akarsz egy kicsit kijönni velem? - szakítok félbe hirtelen mindenkit, ő pedig kapva kap az alkalmon.
- De - bólint nagyot - itt maradsz Camival és a nagyiékkal egy kicsit? Csak néhány percre megyek ki apuval - simogatja Cara hirtelen kétségbeeső arcát, de ennek ellenére végül rábólint a kislány.
A kezét az enyémbe csúsztatja, és szapora léptekkel elhagyjuk a levegőtlen termet, ki az épület elé. Ha nem szoktam volna le Freddie miatt, akkor most azonnal rágyújtanék, így viszont egy darabig csak az alsó ajkam rágcsálom.
- Már visszhangzik a fejem ettől a rengeteg hangtól - jegyzi meg halkan, ahogy kiérünk, nyomunkban néhány testőrrel, akiket a menedzsment rendelt ide, és akik eddig csendben, civilben elrejtőztek a padsorokban, vagy a fal mellett állva figyelték az eseményeket. a paparazzik és a tolakodó újságírók miatt van rájuk szükség, akik nagy valószínűséggel már ellepték a főbejáratot, hátul viszont nincs senki.
- Mit gondolsz, hány évet fog kapni? - kérdezem óvatosan.
- Nem tudom, nem sokat - von vállat - senkit sem csuknak le azért, mert hülye.
- Mindenkit azért csuknak le, mert hülye - vonom fel a szemöldököm - vagy legalábbis mert hülye döntést hozott.
- De ez más, feleslegesen mondtam el, hogy mit csinált miután teherbe ejtett, ez nem bűn.
- Dehogynem!
- De nem olyan, amiért börtön jár - neveti el magát - mi lenne, ha most nem erről beszélnénk?
- Beszéljünk arról, hogy mit csinálunk, amikor ennek vége - ölelem át mindkét karommal, és az arcom a nyakába fúrom.
Felemelő érzés, ahogy megroggyannak a térdei és elgyengülve öleli át a nyakam.
Nem mondom ki, de alig várom, hogy végleg eltűnjön ez a szemét az életükből, mert eddig a kapcsolatunk jelentős részébe belerondított valamilyen tettével, úgyhogy már nem akarok mást, csak hogy eltűnjön, és ne terelje el a figyelmét a csajomnak, ne tegye tönkre a kedvét, és ne kelljen úgy éreznem, hogy versengek vele, bár a versenyt határozottan én nyertem meg.
- Ha te nem vagy, és ezt egyedül csinálom végig... - simogatja a hajam a homlokát az enyémnek döntve.
- Ha én nem vagyok, akkor ez nem történik meg.
- Buta vagy - rázza meg a fejét, így a pisze orra az enyémhez dörgölőzik.
- Vissza kell mennünk - adok puszit a szájára, ezzel teljesen ellentmondva a szavaimnak. Ha lehetne itt maradnék vele, és folytatnánk az ömlengést, bent viszont van egy gyerek, aki alig várja, hogy visszamenjünk, és egy lezáratlan ügy, aminek pontot kell tennünk a végére.
- Tudom - bólint aprót - gőzöm sincs, hogy Cara mikor lesz újra a régi.
- Rendbe fog jönni, nem olyan fából faragták, hogy ez az egész megtörje. A te véred.
- Ugye? - pislog büszkén. - Hála Istennek nem olyan, mint ők.
- Nem is lehetne olyan egy ilyen anyával - húzom magamhoz, és megpuszilom a homlokát - nagyon büszke vagyok rátok.
- Jaj, Lou...
- Menj vissza, és intézd el őket - paskolom meg gyengéden a fenekét - állj bosszút!
- Tudod, lehet, hogy már nem akarok - tűnödik el, míg visszaballagunk a tárgyalóterembe - elpárolgott.
- Akkor csak tarts ki a végéig - kísérem a helyére - alig várom, hogy hazaérjünk - mormolom a fülébe, majd ártatlan mosollyal gyorsan leguggolok Cara elé.
- Hazamegyünk már, Apu? - nyüszíti. - Mit csinálnak még?
- Hamarosan, Tücsök - cirógatom meg az arcát - mindjárt vége, ígérem!
- Éhes vagyok - fészkelődik.
- Mit szeretnél vacsira? Szólok Lottie-nak, hogy kérjen a kedves pincér bácsitól, így mire hazaérünk ott fog várni.
- Lasagnát - böki ki, erre értetlenül összeugrik a szemöldököm, mert nem hinném, hogy evett már olyat, de azonnal magyarázatot is ad a kérésére. - Az Garfield kedvenc étele!
- Csodás, máris szólok az érdekedben - adok puszit a homlokára - tarts ki, Édesem.
- Szeretlek - öleli át hirtelen a nyakam, erre fél szemmel látom, hogy Townes elérzékenyülve a mellkasához kap.
- Én is szeretlek, Baba - simítok végig a hátán, majd lassan lefejtem magamról a kezeit, de mielőtt hátraballagnék Towneshoz is odahajolok - és téged is.
- Fogalmad sincs, hogy én mennyire - mosolyog, majd elengedi a kezem, én pedig aprót biccentek a szülei felé, majd hátraiszkolok Camilához, de előtte vetek egy pillantást a terem másik felébe, Finn felé. Szarul néz ki, tudja, hogy befellegzett neki.
- Hé, figyelj, nincs egy öcséd? Vagy bátyád? - szegezi nekem váratlanul Cam, amikor leülök mellé.
- De, van - nézek vissza furán.
- És nem akarod bemutatni nekem? Nektek Tomlinsonoknak tuti, hogy a véretekben van valami, és én úgy irigylem Townest!
- Az öcsém 5 éves - fojtom el a nevetésem, mert a bíró felmászik a helyére.
- Oh, hát... Ebben az esetben, akkor megvárom, hogy 18 legyen.
- Lesz hozzá néhány szavam - suttogok fojtottan, ő meg velem nevet. Bírom ezt a csajt, nagyon jófej. - Cam?
- Hm? - nézi meredten a történéseket. 

- T szerencsés, hogy ilyen barátnője van, mint te.
Néhány másodpercnyi döbbenet után nyel egy nagyot, és a lehető legőszintébben elmosolyodva megszorítja a kezem. Nincs ebben  semmi félreérthető, semmi hátsó szándék egyik oldalról sem, ezt pedig mindketten tudjuk.
- Csendet kérek! - püföli az asztalt a húsklopfoló micsodájával a bíró. - Az esküdtszék meghozta a döntését!
Mindannyian fészkelődni kezdünk a helyünkön, és hiába tudom, hogy valószínűleg minden nekünk kedvez, elragad a félelem, hogy talán mégsem.
Nagyon furák ezek az amerikai tárgyalások, és tényleg nagyon hosszúak. Az esküdtszék egyik tagja, egy köpcös, kopaszodó férfi egy papírral a kezében feláll, és kihirdeti az ítéletet. Finnley bűnös, és 5 év börtönre ítélik gyermekrablás, irathamisítás, és gyermekbántalmazás gyanúja miatt, melynek alapjául Cara levágott haja, és az szolgál, hogy 5 kilót fogyott 3 hét alatt, 12 kilóról 7-re, ebbe belegondolva pedig hányingerem támad.
Nem tör ki üdvrivalgás az oldalunkon, ahogy az az amcsi filmekben történne, csendben vagyunk, és Finn sem kezd hisztériázni, amikor megkérdezik, hogy akar-e mondani valamit, mindössze annyit mond, hogy sajnálja, majd szótlanul hagyja, hogy elvezessék a rendőrök.
Cseszheted a sajnálatod, te seggfej! 

Townsend Campbell

Dicsőséget kellene érezném, örömöt, mámort, mert Lou szavaival élve bosszút álltam, de nem érzek semmit, csak fáradtságot.
Amikor elhagyjuk a termet anélkül, hogy szóba állnánk a másik oldalról bárkivel, Camila ragyogó mosollyal mellém csapódik, és lelkendezni kezd, de képtelen vagyok együtt örülni vele.
Lecsukattam egy embert 5 évre.
- Finnley tényleg börtönbe kerül? - hallom a lányom hangját, ahogy ezt a kérdést Anyának szegezi úgy, hogy Louis karján ül.
Anya sem igazán tud válaszolni, helyette apa bólint csendben, Lou pedig megsimogatja az arcát.
- Így nem csinálhat veled semmi rosszat, nem vihet sehová soha többet.
Nem válaszol, de látom, hogy hogy forognak a kis kerekek az agyában, a sajátomban pedig hallom, hogy mindenféle olyan kérdést tesz fel nekem, amit nem akarok megválaszolni.
Lecsukattam egy embert, aki megérdemli, de mégsem érzem magam jobban ettől, pedig 5 évet kap, annyit, amennyit én is elveszítettem. 
Paparazzik rohannak meg minket, amikor kimennénk az ajtón, de Louis testőrei rendet teremtenek, ő pedig az egyik karját körém fonva, a másikkal Carát ölelve, szinte a saját testével védelmezve terel minket az autóhoz. Külön megyünk, eggyel mi hárman, egy másikkal pedig a szüleim és Cam.
Mivel nem Lou vezet, így mindhárman a hátsó ülésre zsúfolódunk, közénk emelve Carát, aki ettől nagyon boldognak tűnik.
- Vége van - motyogja, a kezét átnyújtva a lányom buksija fölött, és megsimogatja az alsó ajkam. Egy örökkévalóságnak tűnik ez a nap, és nagyon távolinak a reggel, pedig csak néhány óra telt el. Éhes vagyok, fáradt, és talán egy kicsit szeretnék egyedül maradni, leginkább viszont vele kettesben, csak egy egészen rövid időre.
A gondolataimat eltereli Freddie, amikor megérkezünk az otthonnak aligha nevezhető szállodába, és visító, hangos lelkesedéssel fogad minket. Lottie valahogy szerzett egy hosszú asztalt, amit vagy ő, vagy egy pincér megterített 8 főre. Ünnepi vacsorát szervezett, de nem biztos, hogy akarok ünnepelni.
- Fantasztikus vagy - dícsérem meg, amikor a nyakamba omlik.
- Nem, te vagy fantasztikus! Amit végigcsináltál nem csak most, hanem az elmúlt években... Örülök, hogy újra van egy ilyen nő a családunkban, sőt, nem is egy, hanem azonnal kettő - pillant a lányomra, én meg totál elérzékenyülök. Nem akarok hangosan sírni, mert azzal újra halálra rémíteném Carát, ezért elfordulva törölgetem a szemem a zakóm ujjával.
Hálás vagyok neki azért, mert szervezett egy vacsorát, éhen halok én is, Cara is, és bizonyára a többiek is, de most nagyon nincs kedvem megvitatni a történeteket, vagy bármi mást, egyszerűen csak a lehető leghamarabb ágyba akarok kerülni, a többiek, főként Camila, viszont nem így gondolják.
A nagy hangú, vidám barátnőm egy üveg pezsgővel ront be, mindezt úgy, hogy mögötte ott lépdelnek a szüleim, anya viszont mindig vevő volt az ilyesmire. Együtt nagyon hamar elérik, hogy a két gyerek folyamatosan kacagjon, és miközben eszünk én is feloldódok, mivel valószínűleg szándékosan kerülik a tárgyalást és Finnley témáját, de még így is alig várom, hogy véget érjen ez a nap, és a széles mosolyra ellenére valószínűleg Louis is ezen az állásponton van.
Vele akarok lenni, most csak vele, és ezt látja, szóval megpróbál óvatos célzásokat tenni arra, hogy a gyerekek álmosak, ez pedig nyilvánvalóvá is válik, mert kezdenek nyűgösek lenni, nehezen tartják meg a fejüket, de Cara még így is erőtlenül lapátol a szájába egy szelet süteményt. Legszívesebben állandóan etetném, mert szörnyű, hogy milyen sovány, de igazából eszik magától is, rengeteget. A "vendégek" elvonulnak, a szüleim is egy szobába, és Lottie és Camilával tart a közös lakosztályukba. Nem lepődtem meg azon, hogy milyen gyorsan megtalálták a közös hangot, de azért örülök, mert mindketten nagyon fontosak nekem.
Nem nyaggatjuk most olyanokkal a lurkóinkat, mint a fürdés, mert egyrészt aligha lettek koszosak a nap folyamán, másrészt meg ülve elalszanak, úgyhogy éppen csak átöltöztetjük őket, aztán már alszanak is. Nagyon szeretném, ha nem ébrednének fel éjszaka, már csak azért sem, mert az elmúlt napok nagyon kevés alvásai miatt kimerült vagyok.
- Lezuhanyzok - túrom elő a pizsamám, és miközben elsétálok mellette végigsimítok a hátán.
- Menj csak, figyelek rájuk - mosolyog rám, és lehajol, hogy adjon egy puszit a számra.
Szívesen állnék órákig a zuhany alatt, de ennél még jobban hívogat a puha ágy, úgyhogy gyorsan megmosakszom, fogat mosok, és megfésülködöm. Nem nézek a tükörképemre, és a gondolataim is próbálom elterelni, mert tényleg nem érzem jól magam attól az ítélettől, ami született.
Szinte szó nélkül váltjuk egymást, én kijövök a fürdőből, ő pedig bemegy. Megállok a gyerekek ajtajában és néhány percig hallgatózom, de csak egyenletes szuszogást hallok, mélyen alszanak.
Leoltom a villanyt, helyette felkapcsolom az éjjeli lámpát, úgy várom vissza Louis-t, aki egy törülközővel dörzsölgetve a haját, alsónadrágban csattog be.
Levettem a bugyim, mielőtt bebújtam volna az ágyba, de mivel betakaróztam, ő ezt nem látja.
- Szia - bújik be mellém, félredobva a törülközőt - miért érzem azt, hogy nem vagy boldog?
- Örülök, hogy vége - mosolygok rá.
- De nem vagy boldog.
- Nagyon hiányoztál - simogatom meg az arcát.
- Townes, ha tudnád, hogy nekem mennyire... - simogatná meg a combom, de amikor a keze felfelé haladva nem érinti a szokásos anyagot egy pillanatra elakad a lélegzete, majd egymásra nézünk, és szó nélkül úgy fordul, hogy egy kicsit fölöttem legyen.
- Becsuktad az ajtót? - teszem a kezem a tarkójára.
- Igen, de nem zártam be, szeretnéd?
- Nem nagyon tudom túltenni annak a körülményein, hogy mi mit csináltunk, amikor elvitte - nyelek nagyot - de igen, zárd be, mert ha rajtakap valamelyikük elsüllyedek.
- A lakosztály ajtaján senki sem tud bejönni - nyugtat, miután elfordítja azt a kis pöcköt, amivel bezárja az ajtót, és felém lépdel.
Várakozóan szorul össze a méhem, ezzel együtt pedig a combjaim is, de elront mindent, amikor felnevet azon, hogy felidézi azt a kínos percet, amikor Cara meglátott minket csókolózás közben, és ezért napokig kérdezgette, hogy lesz-e kistesója.
Szinte a szájába nevetek, amikor fölém hajolva megcsókol, és eltolja az útból a takarót.
Tényleg nagyon hiányzott, hogy így együtt legyünk, pokolian, csak éppen a bűntudat és aggodalom közben nem erre gondoltunk.
Most is bűntudatom van, de ezt legyűrjük azzal, hogy másodpercek alatt kibújtat a pólómból és birtokba veszi a testem.
Azonnal elfelejtem Finnt és ezt az egész hercehurcát, az egyetlen ami a fejemben zakatol, hogy nagyon halknak kell lennünk.
Mindketten tudjuk, hogy talán alig van időnk, mielőtt Cara felébred, meg amúgy is türelmetlenek vagyunk. Az arcát a nyakamba temeti, én meg a hajába túrok, és próbálok a lehető legcsöndesebb lenni. Minden porcikám szinte visít érte, de nem tudok teljesen kikapcsolni, mert rettegek, hogy meghallom Cara hangját, vagy bekopog az ajtón, pedig most már mindig így lesz. Gőzöm sincs, hogy hogyan oldják meg a felnőttek az ilyen... dolgaikat, ha már gyerekeik vannak, de utána kell járnom, méghozzá a rendkívül segítőkész anyukám nélkül. De az is lehet, hogy rájövünk egyedül.