2018. január 27., szombat

8.rész

Sziasztok! 
Picit később, mint a megszokott, de végre itt vagyok. Azzal a naiv felfogással vágtam neki ennek a hétnek, hogy lesz időm írni, mivel az öt napból kettőn nyílt napon voltam, egyet pedig itthon töltöttem, mert felesleges lett volna visszamennem a suliba, de annyira fáradt voltam, és annyira nem volt időm, hogy az első néhány sortól eltekintve az egész részt a mai napon hoztam össze. Picit talán rövidebb lett, mint szokott, és nem annyira eseménydús, de úgy gondolom, kellenek ilyenek is, és a rohanós hétnek lett eredménye is, mert úgy gondolom, végre kiválasztottam, hogy melyik egyetemre is akarok menni. 
Remélem, hogy jól vagytok, túlestetek a félévi hajtásokon, és mindenki elérte azt az eredményt amit kitűzött maga elé.
N.x


  
Townsend Campbell

Nem bírom tovább, én magam sem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de nem bírok tovább a fenekemen maradni és csinálni a semmit, úgyhogy szerda este közlöm Louis-val, hogy másnap szeretnék bemenni dolgozni, ő pedig az előzetes megállapodásunk miatt egy szót sem szól ez ellen, csak elintézi hogy elkísérjen egy civil ruhás testőr.
- Biztos nem szeretnél óvodába menni, Baba? - kérdezem Carától miközben magamra rángatom a nadrágom.
- Nem - rázza meg a fejét édesen, az ágyam közepén terpeszkedve - itt maradok.
- Rendben, de csak most az egyszer - hajolok le hozzá, és cuppanós puszit nyomok az arcára - hamarosan hazamegyünk, tudod.
- De én nem akarok - dünnyögi, és mellé olyan szomorú arcot vág, hogy azonnal összefacsarodik a szívem - jó itt.
- Tudom, Kincs, de nem maradhatunk itt örökké, viszont megígérem hogy majd eljövünk még, és ők is eljöhetnek hozzánk.
Válaszul nem szól semmit, csak az oldalára fordul, én pedig egy nagy sóhaj kíséretében megsimogatom a hátát. Nem lesz olyan könnyű hazamenni, mint ahogy azt eddig terveztem, Cara túl gyorsan megszereti az embereket és hosszú távra tervez, rosszul fogja viselni amikor el kell innen mennünk. Talán ez egy jó lecke nekem arra, hogy ha egyszer lesz jelentkező a családunk hiányzó tagjának betöltésére, akkor ne mutassam be azonnal a lányomnak, és ne töltsön túl sok időt velünk a kezdetekben, mert ha mégsem működik, az Carát nagyon rosszul fogja érinteni.
- Biztos nem gond? - pillantok idegesen Louisra, leplezni sem tudom a természetes anyai aggodalmaimat, holott a saját, még ébredező kisfiát magához szorítva áll előttem. Mivel tegnap elaludtunk, és Freddie nem ment oviba, Louis úgy döntött, hogy a héten többet már nem is viszi. Megteheti, sokkal könnyebben mint én.
- Dehogy, minden a legnagyobb rendben lesz, nem kell aggódnod - mosolyog rám bizalmasan - nagyon jól fogunk mulatni.
- Abban nem kételkedek - viszonzom a mosolyát.
- Vigyázz magadra, Townes, hívj ha bármi van - komolyodik meg néhány pillanatra - intézkedek.
- Köszi, de tudok vigyázni magamra, és azt hiszem már nagyon alaposan gondoskodtál arról is, hogy más vigyázzon rám.
- Nem kockáztatok - húzódik huncut mosolyra a szája. - Ha mégis megtalál valaki, ne válaszolj semmire, amire nem akarsz.
- Ez azt jelenti, hogy ha valaki megkérdezi tőlem, hogy feleségül veszel-e, és én szeretnék válaszolni rá, akkor mondhatom, hogy azon már rég túl vagyunk? - vonom föl a szemöldököm kíváncsian, és nem kicsit szemtelenül.
- Leköteleznél - nevet fel.
- Most már mennem kell - túrom át még utoljára a táskám, hogy minden megvan-e - köszönsz anyunak, Szépségem? - pillantok vágyakozón Carára, aki épp egy tányér gabonapelyhet lapátol magára, a megszólításra azonban leugrik a székről és felém szalad.
Leguggolok hozzá és magamhoz ölelem, olyan szorosan és olyan sokáig, mintha nem max 5 óra múlva látnám újra, hanem 5 év múlva. Rossz anyának érzem magam amiatt amit most teszek, itt kellene maradnom vele, nem kellene visszamennem dolgozni csak azért, mert semmit sem tudok kezdeni magammal, javarészt pedig azért, mert szükségünk van a pénzre, minden egyes megveszekedett angol fontra.
- Szia Anyuci - puszilja meg az arcom.
- Légy jó kislány és fogadj szót Lounak, rendicsek? - simítok végig a pofiján és a szemébe nézek. - Érezd jól magad, és legyen szép napotok - egy újabb utolsó puszi és ölelés után felegyenesedve mosolygok rá az előttem álló, hozzánk hasonlóan csonka kis családra, és tudom, hogy Cara ennél nagyobb biztonságban, ennél jobb helyen, és Louisnál jobb embernél nem is maradhatna.
- Vigyázni fogok rá - biztosít azért róla még egyszer.
- Tudom - bólintok aprót - most már mennem kell, de hívj, ha gond van, és rohanok.
- Legyen neked is szép napod, Townes - engedi el a füle mellett az utolsó mondatom, és miközben kinyitom az ajtót félszemmel látom, hogy az én örökké boldog, mosolygós, gyönyörű kislányom hátralép, és az egyik kis kezét Louis kezébe csúsztatja.
- Sziasztok - köszönök el, és magam is meglepődök, amikor kissé megremeg a hangom.
- Szia Mami! - ugrándozik Cara, és mellé a szabad kezével lelkesen integet.
- Szia - emeli meg a csöppnyi kis fejét Freddie is, és az egyik kezét előrenyújtva, tündéri módon jobbra-balra kezdi mozgatni a nyitott tenyerét.
Legszívesebben odarohannék hozzá, kikapnám az édesapja kezei közül és összepuszilgatnám a kerek, pufi kis arcát, jelenleg azonban csak magamban olvadok tócsává, és leplezetlen elérzékenyüléssel az arcomon becsukom magam mögött a bejárati ajtót, a szívemben viszont azzal az érzéssel, mintha hazulról indulnék dolgozni, és egy teljes család köszönne el tőlem, majd várna haza.
- Townes? - vágódik ki az ajtó, és épp mielőtt beülnék az udvarban parkoló fekete autóba, aminek az ajtaját az egyik már múltkor látott testőr kinyitja előttem Louis szalad utánam csupán zoknival a lábain.
- Igen? - fordulok felé kissé rémülten és meglepetten. Még én magam sem tudom, hogy mire számítok, mit fog közölni.
- Figyelj, esetleg ha úgy van, elmehetünk valahová együtt? - egy pillanatra a vér is megfagy az ereimben és leesik az állam, majd folytatja a mondatot. - Fagyizni, vagy játszóházba? Megengeded hogy elvigyem Carát? Teljesen megértem azt is, ha nemet mondasz, csak ezt nem beszéltük meg, és arra gondoltam, hogy ha engeded, akkor esetleg kimozdulnék velük, amíg dolgozol.
- Persze - hápogok döbbenten - igen, nyugodtan, Cara imádná - a bejárat felé pillantok, aminek az ablakában ott áll a lányom és a nála alig néhány centivel alacsonyabb kisfiú, és mindketten érdeklődve, huncutul figyelnek minket.
- Rendben - mosolyodik el.
Viszonzom a mosolyát, majd beülök az autóba, és még mielőtt becsuknám az ajtót épp hallom, hogy megkéri a testőrt, akinek már megint elfelejtettem a nevét, hogy nagyon vigyázzon rám.
Az utóbbi 2 napban rengeteg időt töltöttünk együtt, valószínűleg ez van, ha két ember egy háztartásban él, de azt hiszem mi most épp megéljük a friss barátságok azon fázisát, amikor csak beszélsz és beszélsz a másikkal, nem tudod abbahagyni, kérdéseket teszel fel és kérdéseket válaszolsz meg, szeretnéd megosztani a másikkal az életed minden pillanatát amiből kimaradt. Az eliten borozós esténket, és a tegnapi összefejelős reggelünket követően tegnap este is sokáig beszélgettünk, lényegében ma hajnalig, és bár fáradt vagyok, megérte. A gimi óta nem volt részem ilyesmiben, éppen emiatt nagyon élvezem most ezt az új barátságot, és egymás megismerését.
- Teljesen biztos benne, hogy máris szeretne újra munkába állni, Ms Campbell? - pillant hátra a sofőröm.
- Igen, teljesen - bólintok magabiztosan. Mégis mi történhetne? Csak meguntak már, és vége lett annak a felhajtásnak ami napokkal ezelőtt volt, már nem kellene hogy olyan érdekes legyek, az égvilágon mindent kiteregettek rólam, úgyhogy már semmi sincs, aminek a kiderítéséhez kellenék én is.
- Jézus Isten, egy híresség van a kávézóban! - visít fel Camila a gépek beüzemelése közben, amikor a sarkamban a még mindig noname, nagydarab emberrel belépek az egyelőre még üres munkahelyemre.
- Állítsd le magad! - nevetek fel.
- Hát rájöttél arra, hogy a hírnév nem tart örökké, ezért nem is olyan rossz dolog egy fix munkahely? - pimaszkodik óriási mosollyal az arcán.
- Úgy ahogy mondod - csóválom rosszallón a fejem.
- Amúgy heló - integet lelkesen a hátam mögött álldogáló embernek - maga Townes testőre?
- Valami olyasmi - bólint kedvesen, látszólag szórakoztatja Cami viselkedése.
- Kér egy kávét? Én jobban csinálom mint ő - prüszkölve felnevetek, majd esetlenül hellyel kívánom a bébiszitterem, aki elfogadja a kávét. Tulajdonképpen halvány lila gőzöm sincs, hogy mit kellene kezdenem vele, hogyan kellene viselkednem, és nem utolsó sorban mit fog itt csinálni egész nap, csak ül és kávézik meg sütit eszik, miközben rajtam meg a vendégeken tartja a szemét készen arra, hogy bármikor felpattanjon és leterítsen valakit? Valószínűleg.
- Megyek és átöltözöm, utána segítek - sasszézok el Camila mögött, és kinyitom a raktárak felé vezető folyosóra nyíló ajtót.
- Amúgy nagyon dögös vagy - jelenti ki fennhangon.
- Kösz - pillantok le magamra. Nincs rajtam semmi extra, csak egy szűk, fekete nadrág, és egy egyszínű póló virágmintás kabátkával. Emlékeztem magam arra, hogy megkérdezzem Louistól, hogy honnan szerezte ezeket a ruhákat, bár nem biztos hogy akarom tudni. 
A nadrágot magamon hagyom és felveszem az egyenruhának becézett halvány rózsaszín inget, valamint a fekete köténykét, végezetül pedig a hajamat szoros copfba fogom. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem jó érzés kicsit megint a saját, átlagos életemet élni.
- A kis hercegnőt is vitted már oviba? - kezd kérdezősködni Cami abban a pillanatban, hogy előbújok hátulról és munkába állok.
- Nem - rázom meg a fejem - nem szeretett volna még menni, úgyhogy otthon maradt Louis-val és a kisfiával.
- Otthon? - fordul felém kimeresztett szemekkel, meglehetősen eszelős és kombináló tekintettel - Louis-val?
- Tudod hogy értem - forgatom a szemeim, ő viszont ahelyett, hogy biztosítana arról, hogy tudja, sokkal inkább úgy néz, mintha ezerszer többet képzelne bele ebbe az ártatlan mondatba mint amit valójában jelent.
- Hát persze - vigyorog, azonban mellette szóljon, hogy ezzel le is zárja ezt a témát és nem lovagol rajta többet.
A megszokott, pontos időpontban nyitunk, néhány percen belül pedig elkezdenek szállingózni az emberek, azonban semmi különöset nem veszek észre, nem bámulnak, nem kérdeznek semmi szokványosat, kérik a kávéikat, amiket elkészítek, majd megköszönik és elmennek dolgozni, én meg folytatom a saját munkámat, amit az őröm egy laptop mögül, elfoglaltságot színlelve árgus szemekkel figyel. Most látom csak az előnyét annak, hogy délelőtt dolgozhatok, ebben az esetben ugyanis nagyon kedvező, hogy a tinilányok, akiknek rosszul eshet, hogy összeboronáltak a bálványukkal, vagy csak érdekelné őket a kilétem most többnyire iskolában vannak. Még én sem hiszem el, hogy alig 3 nappal ezelőtt ez a nyugodt, kellemes hely őrültekházává változott miattam.
- Nagyon durva volt az elmúlt 2 nap? - érdeklődök két kávé elkészítése közben.
- Aha - vonja meg a vállát Cam, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy dolog - sokkal többen jöttek, és mindenkit te érdekelsz. Láttad hogy miket írtak rólad? Mindent kiderítettek.
- Csak azt nem, hogy valójában semmi nincs köztem és a sztárpalánta új barátom között - morgom.
- Ne aggódj, délután szoktak idecsődülni, viszont ha híre megy annak, hogy ma bejöttél dolgozni számíts rá, hogy megint megjelennek majd amikor ténylegesen itt vagy, bár úgy látom emiatt nem kell aggódnod - bök az állával a felvigyázóm irányába. - Meddig maradtok a szépfiúnál?
- Nem sokáig, hétvégén szeretnék hazamenni.
- Hétfő délután véletlenül felétek sétáltam, és a környéken mindenhol fura, fényképezőgépes alakokba botlottam - tájékoztat - gondolkoztam rajta, hogy ellopok egyet, és akkor egy évig nem kellene dolgoznom.
- Borzasztó vagy - nevetek fel.
- Szerintem egyébként ha már úgyis nyakig benne vagy, meg kellene próbálnod elcsábítani a kis cukorfalatot - majdnem félrenyelem a nyálam amikor ezt kijelenti.
- Halkabban, Cam!
- De tényleg - birizgálja a hosszú, szőke copfjának végét - jó páros lennétek.
- Aha - vetek rá szúrós pillantást - örülök hogy így gondolod.
Csókot dob az irányomba, majd magában dúdolgatva felkap a pult alól egy tiszta törlőrongyot és tisztítószert, hogy nekiálljon letakarítani az asztalokat. Többnyire visszahozzák a poharakat és tányérokat, vannak azonban itt is olyanok, akik cselédnek néznek minket, és mindent széthagynak az asztalokon, de végül is igazuk van, mi kapunk fizetést azért a munkáért, hiába foglalja magába a barista szó csupán a kávékészítést, takarítás nélkül.
A munkaidőm sokkal gyorsabban, és sokkal kevésbé eseménydúsan telik el, mint ahogy azt elképzeltem, mindössze az a furcsa, hogy közben nem kell szünetet tartanom és átrohanni az oviba Caráért, és szokatlan, hogy a kedvenc forró, vagy épp jeges csokijával nem üldögél a játszósarokban és rajzol, színez, lapozgat egy könyvet, vagy kirakózik zavartalanul. Nagyon hiányzik, és jelen pillanatban elképzelni sem tudom milyen lesz néhány hónap múlva, amikor elkezdi az iskolát és tovább lesz ott, én pedig hosszabb műszakot tudok vállalni, hosszabb időt kell eltöltenünk egymás nélkül. Érzem, hogy imádni fogja, mert imád új dolgokat tanulni, érdekli minden, és már alig várja, hogy megtanuljon írni, olvasni és számolni, nekem viszont borzasztó lesz hozzászokni. Megkérem Prestont - akinek időközben megtudtam a nevét, mert Camila megkérdezte - hogy munka után vigyen haza, mármint a tényleges otthonomba, csak hogy felmérjem a terepet, és ellenőrizzem, hogy a királyi ékszerek megvannak-e még.
A kocsim a megszokott helyén áll, Louis elintézte, hogy a kávézóhoz közeli megszokott parkolóhelyemről valaki, aki feltehetőleg nőnemű, hazavigye. A kert sincs feldúlva, bár igazán gyér az a néhány négyzetméternyi zöld terület, amit tönkre lehetett volna tenni, és az ajtót sem feszítették fel.
- Lehetnek a környéken fotósok, Ms Campbell - figyelmeztet Preston mielőtt még egyáltalán felvetném azt az ötletet, hogy kiszálljak.
- Király - vonom meg a vállam - hívjon csak Townesnak, sajnos nem vagyok egy úri kisasszony, úgyhogy nem sértődök meg miatta. Szeretnék bemenni, a kislányomnak szüksége lenne néhány dologra.
- Biztos vagyok benne, hogy Louis beszerzi őket, ha szól neki.
- Köszönöm, de tényleg szeretnék bemenni, nem gond ha lefotóznak - mondom, és már ki is nyitom az ajtót, hogy kiszálljak. - Maradjon csak itt, néhány perc az egész - azzal kiugrok, és a lakáskulccsal csörögve átvágok a kerten. Fotózzanak csak le, kit érdekel? Néhány nap múlva az egész életünk visszaáll majd a normális ritmusába, és minden nap a kávézó és a lakásunk között fogok ingázni a lányommal, nem lehet valaki örökké a nyomomban.
Kiveszem a hűtőből a romlandó ételeket, mindent úgy hagytam itt ahogy volt, és legszívesebben azonnal nekiállnék elmosogatni meg feltakarítani, de erre tényleg nincs idő, és most már nagyon szeretném újra látni Carát, úgyhogy csak beledobálom egy papírzacskóba a joghurtokat, amiket reggelire szokott enni, és összeszedek néhány fontos dolgot, ellenőrzöm a zárakat, majd bepattanok a kocsiba és diadalittasan rávigyorgok Prestonra.
- Na, gyors voltam, vagy gyors voltam?
- Elképesztő sebességű volt, Townes - bólint egy félmosollyal a szája sarkában.
- Hányan próbáltak közben a házam közelébe férkőzni? Sokan? Minden bokorban lapul valaki csak rám várva, mint a The Walking Deadben a zombik?
- Nem hinném, viszont azt már értem, hogy miért kedveli Louis - nevet fel vidáman, talán most először mióta ismerem.
- Mert engem nem lehet nem kedvelni - vonok vállat - fárasztó a munkája? Sok bunkó sztárra vigyáz?
- Nem, csak a fiúkra, bár az néha pont elég fárasztó - mosolyog továbbra is - cserébe viszont nagyon rendes gyerekek.
Gyerekek? Louis 27 éves, gondolom, hogy akkor a többiek is itt körül vannak, hogy lennének már gyerekek? De ebbe azt hiszem, nem fogok belekötni.
- Köszönöm - szólalok meg - hogy arra szánta a napját, hogy engem felügyeljen.
- Szívesen - von vállat - ez a munkám.
- Elég menő munkája van - osztom meg vele a gondolataimat - játszott a laptopján, ingyen kávézott és sütizett, olyan bájos lányok szolgálták ki mint Cam és én, és mindezért még fizetik is.
- Hát  ilyenkor tényleg nem panaszkodhatok - kacag fel - reméljük, hogy a helyzet a továbbiakban is ilyen marad, és akkor nem lesz szükség más módszerekre a megóvásához.
- Ez úgy hangzott, mintha egy titkos ügynök lenne.
- Ki mondta, hogy nem vagyok? - vonja fel a szemöldökét, és most rajtam van a sor, hogy felnevessek. Tényleg, ki mondta, hogy nem az?
Egy idegen autó parkol a feljáró egyik felén, amikor megérkezünk Louis házához, és mivel az autó nem tűnik egy több éves, leharcolt roncsnak, merek arra következtetni, hogy valaki olyan tartózkodik itt, akinek egészen más a szociális helyzete mint az enyém.
Az anyai oldalam megint eluralkodik rajtam, és szinte vágtatok a bejárat felé, magam mögött hagyva Prestont, bár gondolom ezért nem haragszik meg.
- Mami! - kiált fel Cara az érkezésemre, és nem is tudom, hogy honnan, de elindul felém, és mire megérkezik már a padlón térdelve kapom a karjaimba.
- Szia - fogom a kezeim közé az arcát és millió puszival árasztom el - szia szépségem, itt vagyok - ölelem magamhoz, és néhány pillanatig mintha elvesznénk egymás szeretetében, erre az időre pedig minden megszűnne.
- Szia - töri meg a csendet Freddie, és amikor felpillantok mellettünk áll, és az egyik apró kis kezével megsimogatja a vállam. Döbbenten nézek rá, majd felpillantok, és a tekintetem találkozik Louis hasonlóan meglepődött szempárjával. Mellette áll egy másik srác is, rövid hajának végéi, és a füle körüli tincsek helyesen göndörödnek, és fura ruhákat visel, de egyelőre nem szentelek több figyelmet neki, túlságosan leköt a lányom, és a szöszi kisfiú.
- Szia, nagyfiú - fogom meg a tenyerét és most először merem megtenni azt, hogy megpuszilom. Számítok valamiféle féltékenységre Carától, de egyelőre nem adja semmi jelét ennek - mi újság, hiányoztam? - jártatom a tekintetem köztük, majd amikor mindketten bólogatni kezdenek ellágyulva próbálom talpra küzdeni magam.
- Nézd, Mami, itt egy másik fiú Louis bandájából! - kapaszkodik bele a szabad kezembe Cara, és gyermekies mozdulattal rámutat az egyik kis ujjacskával a "fiúra", és elkezd húzni felé.
- Fantasztikus - nevetek rá - hát ez igazán megtisztelő számunkra, Baba.
- Harry Styles vagyok - lép elém a srác, és barátságosan végigsimít a lányom buksiján, miközben gödröcskés mosollyal az arcán felém nyújtja az egyik kezét.
- Townsend Campbell - fogadom el a kezét, ami megdöbbentően nagy, és barátságosan meleg. Hogy lehet egy kéz barátságosan meleg?
- Örülök, hogy találkoztunk, nagyon édes a kislányod - jegyzi meg, mire büszkén elvigyorodok.
- Volt kitől örökölnie - vonom meg a vállam, majd a gyerekekre pillantok. - Meséljetek, mit csináltatok ma? Mentetek valahová? - kérdezősködök, amibe próbálom egyre inkább Freddie-t is belevonni.  
- Nem - válaszolja meg helyettük Louis - úgy döntöttünk, hogy inkább megvárunk téged is, hogy ne maradj ki a mókából.
- Hát ez rendes tőletek - mosolyodok el - hova szeretnétek menni?
- Az meglepetés - vágja rá olyan arccal, hogy tudom, csak a gyerekek előtt titkolózik.
- Jól van skacok, én akkor megyek is, örülök hogy találkoztunk, Townes - lép el mellettem Harry kedvesen mosolyogva - majd beugrok még, és később beszélünk, Lou.
Meglepődök azon, hogy milyen gyorsan lelécel, hiszen alig volt itt, és remélem, hogy nem én ijesztettem el, de Louis azonnal meg is nyugtat, amikor aggodalmasan pillantok a fiú után, akinek látszólag arra volt ideje, hogy barátságot kössön a lányommal, mert Cara elbűvölten integet neki az ajtóban.
- Csak beugrott, bemegy Londonba és megkérdezte, hogy szükségünk van-e valamire. Egyél valamit, ha éhes vagy, és ha gondolod mehetünk is.
- Oké - bólintok nagyot.
Eszek néhány falatot, tényleg nagyon keveset, mert Louis lopva odasúgja nekem, hogy játszóházba megyünk, ahol nem csak a gyerekek, hanem mi is szórakozni fogunk, és valószínűleg annyira nem lenne jó, ha két ugrás közben viszont látnám az ebédem. Elvonulunk, amíg mindketten átöltöztetjük a saját gyerekünket, és magunk is elkészülünk, fél óra múlva pedig a nappaliban találkozunk.
- Hová megyünk, apu? - érdeklődik Freddie, miközben próbálja a számára legkényelmesebb pozíciót felvenni a gyerekülésben.
- Nem mondhatom el - rázza a fejét a fiú - majd meglátjátok ha odaérünk.
- De miért? - kérdezi Cara is, miközben épp becsatolom őt.
- Mert meglepetés - vágja rá.
- De én nem szeretem a meglepetéseket - kontrázik a lányom, és kicsit durcásan néz maga elé. Tényleg nem igazán szereti őket.
- Hát akkor teszünk arról, hogy ez megváltozzon - nyomok puszit a feje búbjára, majd becsukom az ajtót.
- Townes, biztos nem baj nektek, ha együtt látnak minket? - kérdezi Louis kissé halkabban, amikor helyet foglalok mellette, és beindítja az autót.
- Egészen biztos - mosolygok rá, ő pedig nem kérdez többet.
A játszóház egy hatalmas épület, amiről már kívülről megállapítható, hogy óriási a belmagassága, és még csak éppen kivesszük a gyerekeinket a kocsiból, amikor egymást túlkiabálva örömködni kezdenek, mintha tudnák, hogy hol vannak, holott még én sem tudom, de a gyerekek köztudottan okosabbak a felnőtteknél. Az örömük csak akkor lesz nagyobb, már már katarzishoz hasonló mértékű, amikor belépünk az épületbe és megtölti a fülünket a gyerekek visítozása, nevetése, és a rengeteg szín.
- Mennyibe kerülnek a belépők? - kapom elő a pénztárcám.
- Semmibe - rázza a fejét - a vendégeim vagytok.
- De... - nyitom el a szám, ekkor azonban már a pénztárnál áll és kéri a belépőket.
- Bemehetünk, Mami? Ugye be? - fickándozik izgatottan Cara.
- Persze, Kicsim - mosolygok rá, és az arcáról sugárzó izgatott boldogságtól ellágyul a szívem. Louis Freddie kezét, és két műanyag karszalagot szorongatva lép oda hozzánk, és átnyújtja nekem őket.
- Oké, skacok - guggol le a gyerekek elé - mielőtt bemegyünk megbeszélést tartunk. Figyelmesen hallgatom én is, és a csöppségek is, közben pedig reménykedek abban, hogy arról fog beszélni, amitől nekem összerándult a gyomrom amikor beléptünk. Rengeteg a gyerek, és bár tudom, hogy az, ha folyamatosan Cara sarkában lennék, és fognám a kezét elrontaná a mulatságot, nem tudom, hogy hogyan máshogy tudnám megakadályozni azt, hogy szem elől veszítsem.
Leguggolok én is melléjük, miközben Lou belefog a mondandójába.
- Bárhová bemehettek, bármivel játszhattok amivel csak szeretnétek, de egy feltétellel - hatásszünetet tart, mindkét izgatott, de árgus szemekkel figyelő gyerekre ránéz - szólnotok kell nekünk, ha menni szeretnétek valahová, rendben? Nem szaladtok el egyedül, hanem mindig a közelünkben maradtok, és együtt megyünk át oda, ahová menni szeretnétek.
- Oké - vágják rá kórusban, mire akaratlanul is elmosolyodok. Louis nagyon jó apa, és nagyon felelősségteljes férfi.
- Akkor indulás! - kiáltja el magát olyan hangosan, hogy az összes várakozó szülő furcsa pillantásokat vet ránk miatta, majd mindenkit megelőzve, elsőként ront be a dzsungelnek kinéző játékok közé, a gyerekek pedig már most visítva követik.
Soha nem szórakoztam még olyan jól, mint akkor, amikor egymást lökdösve, húzva verekedjük oda magunkat a csúszdához, ami egy óriási, műanyag labdákkal teli medencébe vezet, és amibe a gyerekeink már rég belecsobbantak, vagy akkor, amikor az ugrálóvárban direkt úgy ugrálunk, hogy felváltva zökkentsük ki egymást az egyensúlyunkból, vagy amikor libasorban, és egy nagycsomó idegen gyerekkel a nyomunkban mászkálunk az átlátszó, színes csövekből épített alagutakban. Amikor órákkal később egymás gyerekével a nyakában, kifulladva, és nagyon fáradtan eljövünk, de csupán csak azért, mert zárásidő van sokkal teljesebbnek érzem magam, mint bármikor az életem során. Mindketten kócosak és izzadtak vagyunk, Cara a nyakában ül és boldogan kacarászik, amikor ugrándozni kezd, én pedig Freddie lábait erősen markolva ügetek a kocsihoz, amibe amikor beülnek szinte azonnal leeresztenek, és álmosan süppednek bele az ülésekbe.
- Jól érezted magad? - dől hátra ő is, amikor beülünk, és mielőtt elindulnánk lustán felém billenti a fejét.
- Fantasztikusan - villantom rá a lehető legszélesebb mosolyom.
- Én is - viszonozza, és egy pillanatra egymás szemébe nézünk, nekem pedig furcsán nagyot dobban a szívem, amikor felfedezem, hogy mennyire különleges kék színűek a szemei, és hogy mennyi jóság, törődés, és szeretet csillog bennük.  

2018. január 20., szombat

7.rész


 Townsend Campell

Hercegnős, és igazán kislányos mesekönyvek hiányában én magam alkotok esti mesét a lányom számára egybegyúrva az összes általam ismert történetet, így menekül Belle fél pár cipőben, vérző ujjal egy menő autót vezetve, amit a tündérkeresztanyjától kapott a gonosz farkas és gonosz mostoha elől, a hátsó ülésen a hét törpével a három kismalac közül az egyikük háza felé. Carának már rég aludnia kellene, helyette azonban az oldalamhoz bújva nagyokat kacag a képtelen történetemen, amit egyre nagyobb átéléssel mesélek. Mindig is nagyon élénk volt a fantáziám, korábban sokat olvastam, úgyhogy valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a legjobb esti meséket tudom összedobni.
Belle története végül ott ér véget mára, hogy egyenesen belehajt a törpékkel és mindennel együtt Shrek mocsarába.
- De Mami ez nem ér! - nyűglődik a lányom. - Mi lesz ezután?
- Elalszanak - vágom rá - ahogy neked is kellene.
- De nem, mert akkor elsüllyednek a sárban! Shrek megmenti őket?
- Azt csak holnap tudhatjuk meg, Baba - nyomok puszit a homlokára - mára elég volt ennyi.
Hosszú, nyüszítéshez hasonló hangot hallat, azonban belenyugszik abba, hogy a többit csak holnap tudhatja meg, míg én kissé gonoszul mosolygok magam elé. Jó anya vagyok, ugye? Király meséket tudok mondani, a lányom imád engem, szófogadó, nem hisztizik, és végtelenül aranyos. Egy rossz anyának nem lehet ilyen jól nevelt, kedves kislánya, nem? Vagyis nagyon ritka az ilyesmi. 
- Szeretlek - húzom a számhoz a kis kezét, amivel átfogja a mellkasom, és belepuszilok a puha, aprócska tenyerébe.
- Én is szeretlek - suttogja behunyt szemekkel.
Óvatosan átnyúlva fölötte leoltom a lámpát, és amikor a sötétség ránk telepszik mindketten felsóhajtunk. Pillanatokon belül el fog aludni, és akkor ki kell mennem, de egyelőre csak szeretnék még jobban összebújni vele, magamba szívni az illatát és azt képzelni, hogy még mindig csak néhány hónapos, akinek egyedül én jelentem az egész  világot, és nem hagy itt még mielőtt kettőt pisloghatnék. Gyengéden simogatom a hátát és a puha haját, hallgatom az egyre egyenletesebb légzését és most is arra gondolok amire mindig, hogy jól döntöttem, életem legjobb döntését hoztam meg akkor, amikor vállaltam a tetteim következményeit.
Még mielőtt nagyon elérzékenyülnék kibújok mellőle, és az ágy szélére telepedve óvatosan betakargatom.
- Jó éjszakát, Kisbabám - simítok végig az arcán, majd apró puszit adok rá, és végül felállok, hogy távozzak.
Már nincs rám szüksége éjszakánként, évek óta nem sterilizáltam cumisüveget félálomban, nem melegítettem tápszert, nem próbáltam csak még egy csepp tejet kierőszakolni magamból, nem tapogatóztam résnyire nyitott szemekkel a törlőkendő után, ültem a kiságy mellett a mutatóujjammal a szájában és próbáltam enyhíteni a fájdalmán, amit a fogzás okozott. Sokszor alig vártam, hogy túl legyünk egy-egy időszakon, a hasfájáson, a refluxon, majd a fogzáson, azon, hogy egy éjszaka 3-4 alkalommal felkeljünk, most pedig visszasírom és azt kívánom, bár ülhetnék mellette egész éjjel, szorongatva a pici kezét, és Isten őrizzen attól, hogy valami fájdalma legyen, de bár szólna, hogy szüksége van rám, bár még mindig csak ott tartanánk, hogy hajnali 3-kor a tűzhely előtt állva, borzas hajjal, zombiként, a terhes hasam utáni maradványokkal a pólóm alatt lefagyasztott anyatejet forralok, majd a szobám felé vágtatva beleütközök a saját anyámba, aki nem segít, de büszke rám, és arra, hogy egyetlen pillanatra sem akartam soha eldobni magamtól azt a nyűgös kis csomagot, akinek éppen mindig akkor kordul meg a pocakja, amikor már majdnem a mély alvás fázisába kerülök. Inkább nem aludnék hónapokig, csak bár érezhetném még egyszer azt, hogy a pocakomban nyugtalankodik, és bár átélhetném még egyszer azt a csodálatos pillanatot, amikor a szörnyű fájdalmakat követően a mellkasomra tették.
A könnyeimet törölgetve megyek az átmeneti lakhelyem felé, és próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire gyorsan telik az idő, és hogy mielőtt észhez térhetnek már a diplomaosztóján vagyok, az esküvőjén, vagy épp a szülőszobában szorongatom a kezét, és már rég nem én vagyok számára az első, holott nekem mindig ő lesz.
Sosem értettem, amikor valaki arról beszélt, hogy milyen gyorsan telik az idő, vagy azt mondták, hogy még csak tegnap voltam én is kisgyermek, újszülött, ma pedig már én is édesanya vagyok. Az ember akkor érti csak meg igazán az ilyen dolgokat, amikor már nyakig benne van és átéli, hogy mennyire gyorsan nőnek fel a gyerekek, hogy valójában az élet egy irányíthatatlan gyorsvonatként robog, amin nincs fék, nem tudod megállítani, és nem tölthetsz el túl sok időt a megállókban, mert menni kell tovább.
Még mielőtt teljesen kiborítanám magam úgy döntök elmegyek zuhanyozni, és a késztetés ellenére sem hívom fel anyát hogy kibőgjem magam, mert azzal egyrészt a frászt hoznám rá, másrészt pedig egész éjszaka szipogva forgolódnék és rágódnék a jövő dolgaim, a repülő időn, és azon a seggfejen, aki Cara biológia donora.
Több mint 4 év elteltével sem tudok nem gondolni rá, arra, hogy mi lett volna ha velünk marad, és hogy mennyire hálás vagyok, mert megváltotta az életemet, ugyanakkor mennyire szívből gyűlölöm azért, mert egyedül hagyott nem csak engem, de a gyerekét is, aki viszont még úgy is utána sóvárog, hogy sosem látta, sosem volt az édesapja.
A cuccaimmal a kezemben már épp megindulnék zuhanyozni, amikor halkan kopognak. Cara nem lehet, nem járkál éjszaka, este elalszik és korán reggel felkel, neki nincs olyan rossz alvókája mint nekem, Freddie pedig miért keresne épp engem, és egyáltalán hogyan, amikor Louis akkor vitte lefektetni, amikor mi is elvonultunk? Úgyhogy nincs más lehetőség, csak a srác, aki egész délután árnyéka volt annak akit néhány nappal ezelőtt megismertem, még úgy is, hogy Carával mindent bevetettünk a felvidítása érdekében.
- Szia - húzza valami erőltetett kis mosolyféleségre a száját, én pedig azonnal tudom, hogy miért van itt. Abban a néhány hétben, amit a szüleim házában töltöttünk az első hónapokban én is gyakori vendége voltam a szüleim hálószobájának egy kis beszélgetésre, bátorításra vágyva.
- Szia - viszonzom a mosolyát, és igyekszem minden porcikámmal azt sugallni felé, hogy örülök a látogatásának.
- Nincs kedved lejönni? - vakarózik idétlenül, mint egy nyugtalan kisfiú. - Beszélgethetnénk, ihatnánk valamit...
- Persze - derül fel az arcom, mert az egy tök jó dolog, hogy kimondja amire vágyik. A beszélgetés, és a beismerés, hogy szükségünk van valaki más társaságra egy lépés afelé, hogy újra minden rendben legyen bennünk, a lelkünkben és az elménkben.
- Gyorsan lezuhanyzok előtte, oké?
- Aha - bólint aprót - szereted a vörösbort?
Ezúttal rajtam a sor, hogy bólintsak, majd elsasszézva mellette a fürdőszoba felé veszem az irányt. Vajon észrevette, hogy tökre vörös az arcom, és hogy fátyolos a tekintetem? Észrevette már, hogy borzalmasan védelmező vagyok ha a gyerekemről van szó, ugyanakkor érzékeny, és idegeskedő? Hogy az anyai énem cseppet sem hasonlít arra, aki a munkahelyemen vagyok, vagy akkor, ha Cara nincs a közelben, és nem kell aggódnom miatta?
Világéletemben bőszen tagadtam azt a jóslatot, hogy egyszer pont olyan leszek, mint anya, most pedig pont olyan vagyok, mint amilyen anya volt, és amilyen még most is, csak kicsit nagy a szám, kicsit polgárpukkasztó vagyok, és magányos.
Gyorsan lezuhanyzok, majd belebújok az új, csipkés fehérneműmbe és pizsamába, ami olyan puha és selymes, mintha csak egy második réteg bőr lenne rajtam. Emlékeztet a 16 éves önmagamra, arra a lányra, aki még pizsamából is a legextrábbat, legszebbet vetette meg, mert álmában is szép és szexi akart lenni. Ez mára már rég elmúlt.
A párától összeugrott hajamat egy rögtönzött kontyban összefogom a fejem tetején, majd elhagyom a fürdőszobát és az emeletet is, hogy megkeressem odalent Louis-t. Túl sokáig nem kell kutakodnom, egy üveg bor és két talpas pohár társaságában már elfoglalta a kanapét, azonban elég bosszúsnak tűnik, miközben összeráncolt szemöldökkel hevesen pötyög a telefonján.
- Szóval te ilyen menő borozgatásra gondoltál? - dobom le magam a kanapéra szándékosan akkora erővel, hogy kizökkentsem.
- Hm? - pillant fel zavartan.
- Tudod, én azt a fajta borozást ismerem, amikor az üveget szorongatva nyakalod a legolcsóbbat egy buli közepén, az ilyen úri fajtát nem igazán - biccentek a poharak felé.
- Nézd, részemről semmi akadálya annak, hogy így idd, itthon vagy.
Itthon?
- Igazából nem szoktam borozni - húzom fel a lábaim törökülésbe, míg ő utoljára ránéz a telefonjára, majd kikapcsolja, de komolyan, hogy senki se érje el - de amikor utoljára ittam az tényleg úgy nézett ki, jóval Cara születése előtt.
Megrándul a szája és kissé elmosolyodik, nem ítélkezően, nem gúnyosan, nem azt gondolva, hogy ha 17 éves voltam amikor teherbe estem, akkor vajon hány évesen műveltem ilyesmit. Nem, ő úgy mosolyog, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszélek, és szívesen emlékszik rá vissza.
- Én sem igazán szoktam - nyúl az üvegekért és a dugóhúzóért - de azt hittem jó ötletnek tartod majd.
- Nem mondtam, hogy nem az - dőlök előre, és elveszem a két poharat. - Szóval, ki húzott fel? - biccentek az állammal a kikapcsolt készülék felé.
- Miből gondolod, hogy bárki is felhúzott? - foglalja el magát látványosan azzal, hogy az italt a poharakba töltse.
- Amikor lejöttem eléggé feldúltnak tűntél - vonom meg a vállam - és kikapcsoltad a telefonod.
- Valóban - bólint kimérten - semmi különös, csak egy ismerős.
- Oké - veszem el a poharakat, míg ő az üveget az asztalra teszi, majd az egyiket átvéve tőlem hátradől. Ha nem akarja elmondani, hát nem kell elmondania, ki vagyok én, hogy faggatózzak? - Jobban érzed magad? Freddie miatt.
Belekóstol a borba és hosszan ízlelgeti mielőtt lenyelné, és muszáj lenne válaszolnia.
- Nem - mondja ki végül - de nem azért hívtalak, hogy ilyesmikről beszélgessünk, az én feladatom hogy túl legyek rajta és megtanuljam kezelni.
- De ha bármiben tudok segíteni nagyon szívesen teszem - kopogtatom a körmeimmel a pohár vékony falát. - Egyébként amíg odavoltatok gondolkoztam.
- Tényleg? - vonja fel huncutul a szemöldökét, mire grimaszolva kinyújtom rá a nyelvem.
- Megnéztem hogy miket írnak rólam, és arra jutottam, hogy ha barátok lennénk és esetleg találkoznál velem, vagy nyilvános helyen beszélgetnénk minden egyes alkalommal lezajlana ugyanez, szóval ha ezután a néhány nap után soha többé nem akarsz látni, akkor megértem miért kell itt maradnunk, ha viszont barátok maradnánk, akkor felesleges.
Olyan szemekkel néz, mintha amit mondanék valami rendkívüli lenne, mintha nem hinné el, hogy én ezt kiejtettem a számon, és komolyan gondolom.
- Te mit szeretnél? - kérdezi hirtelen. - Hogy soha többé ne találkozzak veled, és lecsillapodjon ez az egész, vagy hogy barátok maradjunk annak ellenére, hogy akkor már sosem lesz olyan az életed amilyen volt?
- Ezt úgy mondod, mintha valami iszonyatosan komoly döntést kellene meghoznom, amin az életem múlik - nyitom kissé tágabbra a szemeim, hogy fokozzam a drámaiságot.
- Mert néha nehéz a barátomnak lenni, még valaki olyannak is, aki gyerekkorom óta az.
- Rólam már mindent kiteregettek - kezdem el a nadrágom szárát piszkálgatni - vagyis úgy tűnik.
- Ez nem csak arról szól, Townes, fotókat fognak készíteni rólad és Caráról minden egyes alkalommal amikor velem mutatkozol, és akkor is, ha nem.
- Mert ha most kimennék nem történne ez? - nézek rá. - Mondtam neked valamit aznap reggel, amikor hazavittél, és te is mondtál valamit.
- Hogy barátok leszünk - dönti hátra a fejét, és a plafont kezdi nézni.
- Én már döntöttem - ölelem át a lábaim és belekortyolok a borba.
- Csak nem akarlak belekeverni az életem bonyodalmaiba sem téged, sem a lányodat.
- Már nyakig benne vagyok - mosolygok rá - és nem azért, hogy rámenős legyek, de én örülnék egy új barátnak.
- Akkor nincs miről beszélnünk - viszonozza a mosolyom - haza szeretnétek menni?
- Jó lenne - bólintok aprót - csak hogy felmérjem a terepet, hogy mennyire tették tönkre a kertet, feltörték-e az ajtót, hogy elvigyék a titkos családi ékszereket, meg ilyenek.
- Nagyon furcsa lány vagy - nevet fel őszinte meglepődéssel és vidámsággal órák óta most először - megoldom hogy holnap hazamehessetek, és ha minden rendben lesz, akkor maradhattok is.
- Van egy olyan érzésem, hogy ennek Cara annyira nem fog örülni - sóhajtok fel.
- Ragaszkodó kislány, ugye? - méregeti az arcom egy félmosollyal a szája sarkában.
- Aha - harapok belülről az ajkamba - nagyon tetszik neki itt, máris megszerette Freddie-t és téged is. Sosem foglalkozott vele úgy senki, ahogyan te ma reggel, pedig szüksége lenne rá.
- Sajnálom - hümmögi - ugyanakkor nem, mert nagyon jó neki egyedül veled is, sugárzik róla a boldogság, és hogy imád téged.
- Igen - hajtom le a fejem, és elkezdem ide-oda lökdösni a vörös folyadékot a pohárban - de attól még szüksége lenne rá, látja az oviban, hogy a többi gyereket gyakran hozzák apukák, és mindig megkérdezi tőlem, hogy az övé hol van, neki mikor lesz már apukája. Túl kicsi még ahhoz, hogy azt válaszoljam, hogy az apja egy rohadék, és fogalmam sincs hogy hol a fenében van meg mit csinál, de már egyébként sem érdekel.
Szemenszedett hazugság.
- Sokáig voltatok együtt? - érdeklődik egy újabb korty közben, majd előrehajol és tölt még magának, valamint nekem is, amikor felé nyújtom a sajátom. - Csak azt mondtad el, hogy hogyan ment el, mást nem. A barátod volt?
- Aha - hümmögök, és ezzel mindkét kérdését megválaszolom. Igen, a barátom volt, nem csak szerelmileg, hanem mindenhogy, és igen, sokáig voltunk együtt, halálosan szerettem még akkor is, amikor a kedvéért egy olyan lánnyá váltam, akit mélyen belül már akkor is utáltam, mert a személyiségem szöges ellentéte volt.
- Ne haragudj, nem akartam tolakodni - fúj visszavonulót, mire meglepetten pillantok fel.
- Csak elgondolkodtam - rázom meg a fejem - másfél évig voltunk együtt, 15 voltam amikor összejöttünk, a gimi elején. Minden tökéletes volt, aztán tudod, új barátai lettek, idősebbek, belekerült egy társaságba amihez nekem is alkalmazkodnom kellett, átformált valaki olyanná, akivel eldicsekedhet, végül így végeztem, nem mintha ez olyan rossz élet lenne. Biztos azt gondolod, hogy de, mert 17 évesen az ember nem áll készen arra, hogy belecsöppenjen ebbe a helyzetbe, de én...
- Hogy én ezt gondolom? - nyílnak nagyra a szemei meglepetten és kissé felháborodottan. - Úgy tűnik, még mindig nem kutakodtál utánam a neten.
- Úgy tűnik, még mindig jobban szeretnélek személyesen megismerni - vonom fel a szemöldököm, és értetlenül nézek rá.
- Townes, én egyetlen pillanatra sem ítélkeztem fölötted, és soha nem gondoltam semmi rosszat rólad. Hogy én ítélkezzek? Townes, én egyetlen napig sem voltam együtt a gyerekem édesanyjával, mert én... Mert akkor szakítottunk a barátnőmmel és minden áron szerettem volna elfelejteni, úgyhogy azt csináltam, amit ebben a szakmában minden férfi csinál ha valami baja van, és meg is lett az eredménye, nem mintha nem imádnám őt ettől függetlenül pont úgy, ahogy te Carát, de kettőnk közül aki fölött lehet ítélkezni az én vagyok.
Nem is tudom mivel jellemezhetném azt a döbbent érzést, ami hirtelen magával ragad. Eddig azt hittem, hogy együtt volt Freddie édesanyjával, hogy a felesége volt, vagy a menyasszonya, a kisfiút pedig tervezték, most pedig kiderül, hogy ugyanabba a helyzetbe került, amibe én, amibe Finn, sőt, neki semmilyen igazán mély kapcsolata nem volt a nővel, akit teherbe ejtett, csak így alakult, és mégsem hátrált meg.
- Nem - rázom meg a fejem hevesen - nem, mert te itt vagy, te neveled, kiérdemelten hív téged apának.
- Most már igen - bólint aprót - és amikor Bri megkeresett azzal, hogy terhes, arra gondoltam, hogy én nem leszek olyan, mint a saját apám volt, aki lelépett néhány hetes koromban, aztán mégis olyan lettem. Nagyon lelkes apuka voltam, később valahogy mégis újra lettek dolgok, amiket előrébb helyeztem, a zene, ami a munkám és a szenvedélyem, bulik a haverokkal, meg ilyesmik. Látogattam őt is, elvittem magammal néhány órára, de az nem olyan volt már... Akkor tértem észhez, amikor Briana már nem volt többé, és Freddie-t a családja akarta magához venni, amit nem hagyhattam, mert rájöttem arra, hogy mit művelek, hogy a saját vér szerinti apám is hasonló volt, és hogy ezért mennyire gyűlölöm. Inkább feladok mindent csak ne érezze azt, amit én érzek a saját biológiai apám miatt.
- Ettől nem kell tartanod - mondom ki nyíltan azt, amit gondolok - jobb később, mint soha. Te vállaltad a tetteid következményét már az első percben, és mindegy hogy mi történt a köztes időszakban, de itt vagy neki, apának hív téged, és az is vagy.
- Te képes lennél megbocsájtani Cara édesapjának? - tesz fel azt a kérdést, amire soha nem tudok válaszolni még magamnak sem, azonban egy dolog nagyon szúrja a szemem ebben a mondatban.
- Nem az édesapja - komorodok el - Carának az a férfi lesz az édesapja, aki vállalja a felnevelését velem, aki szereti is gondoskodik majd róla, mintha a saját lánya lenne. Ő csak a biológia apja, a donor, de sosem volt édesapának nevezhető, nem érdemelte ki.
- Megértem - bólint aprót, és a tekintete is azt sugározza amit mond.
-  És nem tudom, most azt gondolom, hogy nem, sosem tudnék teljesen megbocsájtani neki, akkor sem, ha holnap felbukkanna azzal, hogy semmi mást nem akar ezen a világon csak velünk lenni. Túl sok mindent dobott ki az ablakon ahhoz, hogy ne maradjon bennem örökké egy tüske, de az is lehet, hogy azonnal elfelejtenék mindent. Nem tudom, de lehet, hogy nem is akarom megtudni, hiába gondolok rá minden egyes nap, valószínűleg ő még mindig nem az a férfi, akire nekünk szükségünk van. Én egy nyugodt, teljes családra vágyom, és egy olyan férfira aki eléggé felnőtt ahhoz, hogy ne fordítson hátat nekünk minden kicsi akadálynál, nem pedig egy hülyegyerekre, aki mellett talán minden percben attól félnék, hogy mikor gondol egyet és lép le újra.
- Ezért a Tinder? - próbálja elvenni a beszélgetésünk komolyságát a piszkálódó kérdésével.
- Mondj egy helyet ahol valaki, aki olyan mint én könnyebben tud ismerkedni - fonom össze a karjaim a mellkasom előtt.
- A munkahelyeden?
- Ahová vagy egyetemisták, vagy családos férfiak járnak? - döntöm oldalra a fejem kissé gúnyolódva.
- Soha senki nem szokott neked udvarolni? - emeli meg válaszul a szemöldökét.
- De, de én... Nem szeretem az első pillanatban közölni, hogy csak akkor kezdjen bele bármibe is, ha elfogadja azt, hogy nekem már van egy lányom, és mindig ő lesz a legfontosabb számomra.
- És a Tinderen ez könnyebben megy? Csak mert a múltkori balfék miatt nekem nem úgy jött le.
Dühösen fújok egyet, mire magában nevetni kezd, amit nem hagyjatok, vissza kell vágnom.
- Miért, neked olyan jól mennek ezek? - nézek rá sértetten. - Csak mert abból kiindulva hogy neked is milyen sikeres estéd volt az aznap én sem gondolnám, hogy annyira jól választasz.
Az ajkai meglepetten nyílnak el, talán nagyon rossz helyre tapintottam, de mentségemre szóljon, hogy ő kezdte.
- Igazad van - bólint végül.
- Akkor igyunk a további sikeres párválasztásra - oldom fel a hirtelen beállt fura hangulatot azzal, hogy a poharam az övéhez koccintom - a jobb nőkre és jobb pasikra!
- Hihetetlen vagy - rázza meg a fejét nevetve, amit jó jelnek veszek, szóval annyira nagyon nem taposhattam a lelkébe. 

Louis Tomlinson 


Fél kettő van, és ahogy észrevettem Townes alkohol nélkül is hajlamos túlpörögni ha Cara nincs a közelben, a sokadik pohár bor után viszont borzasztóvá válik, olyanná, mint egy gép, aki gyorsabban dobálja fel a kérdéseit mint ahogy azokra bárki is képes lenne válaszolni.
- Hány éves vagy?
- Huszonhét - kortyolok bele a boromba. Ez a csaj tényleg nem tud semmit rólam? - Hol születtél? Fura az akcentusod.
- Doncasterben - válaszolom, de már jön is a következő kérdés.
- Hány országban jártál eddig?
- Több mint száz - erre kicsit tágabbra nyílnak a szemei és közli, hogy ő kettőben, ebből az egyik Anglia. Vicces lány.
- Mennyire vagy híres?
- Ööö, nagyon? - pillantok körbe a nappaliban szétszórt díjakon, képeken, mindenhez ami ahhoz kötődik, amit a fiúkkal együtt értünk el, és ahhoz a rövid időhöz amíg szólóénekesként futottam.
- És hogy lettél az? Mármint azt tudom, hogy valami volt az X-Factorral meg négy másik sráccal, de hogyan? És miért nem vagytok most együtt? Igazából utáljátok egymást?
- Jézus, nem! - nevetek fel hangosan. Ez még viccnek is rossz, mégis rendszeresen ezzel jönnek az emberek. -Nem utáljuk egymást, ők a legjobb barátaim.
Elmosolyodik, bájosan, és kissé talán irigykedően. Nagyon aranyos, ahogy a pizsamájában, törökülésben kuporog mellettem, és úgy fogja a borospoharat mint ahogy Cara és Freddie a kakaós bögrét tartották reggel. Elkezdem elmesélni a történetünket, és ez meglepően jó érzés. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy hogyan alakult így a sorsunk, hogyan váltunk őt gyerekből a világ legnagyobb fiúbandájává, mert mindenki tudja, most azonban különösen jólesik elmondani neki mindent, felidézni a régi emlékeket.
- Nagyon szereted ezt csinálni, ugye? - vizsgálja az okos szemeivel az arcom, ami kissé kipirult, mert beszéd közben néha elfog a sírhatnék.
- Majdhogynem mindennél jobban - dörzsölöm meg a korábban említett területet. A legjobban Freddie apukája szeretek lenni, akkor is, ha nehéz, ha nem csinálom a legjobban, és ez kiborít.
- Akkor miért nem zenéltek megint együtt? - úgy teszi fel ezt a kérdést, mintha válaszolni rá annyira nagyon könnyű lenne, pedig nem az.
- Mert a többiek a szünet alatt a szólókarrierükkel akartak foglalkozni, el is kezdték, bejött nekik, meg nekem is, aztán megtörtént ami történt, én kikészültem, ők pedig túl jó barátok ahhoz, hogy ezzel mit sem törődve járják a maguk útját. Nem váltották még valóra ezt az álmukat teljesen, és még nem járt le a szerződésünk a menedzsmentünkkel, akik a lelket is kihajtották belőlünk, megbeszéltük, hogy addig nem jövünk vissza, amíg nem érvénytelenedik a szerződés.
Halkan hümmög, jelezve, hogy érti, de talán mégsem annyira, ami nem meglepő, mert az ilyesmit nehéz megérteni valakinek, aki nincs benne. 
- Megismerhetem majd őket? - kérdezi hirtelen.
- Szóval nem járt itt ma valamelyikük? Általában beugranak, most pedig eléggé kíváncsiak rád, szóval azt hittem, hogy legalább Niall idepofátlankodik délelőtt, csak aztán Freddie kiborult, meg én is, és elfelejtettem megkérdezni.
- Nem volt itt senki - rázza meg a fejét, mire a borzas, alig váll alá érő tincsei mozogni kezdenek az arca körül. Fáradtnak tűnik, laposakat pislog, és egyre inkább a kanapé párnáinak dől, de furcsa módon nem akarom, hogy elaludjon, beszélgetni akarok még vele.
- Bemutatlak majd nekik - lazulok el én is kicsit jobban a díszpárnáknak dőlve, előtte azonban a kiürült poharakat az üres üveg mellé teszem az asztalra.
Tovább beszélünk, ezúttal én kérdezem őt, a hangunk azonban egyre inkább összemosódik, és valahogy lassan elalszunk, amire tulajdonképpen csak akkor jövök rá, amikor reggel egy aprócska kéz kezdi rázogatni a vállam, és egy másik piszkálni az arcom.
- Apu - férkőzik bele a tudatalattimba - apu ma nem megyünk oviba?
Kómásan kinyitom a fáradtságtól égő szemeim, de azok le is csukódnak, és csak nehézkesen tudok rájönni arra, hogy az előttem álló két kicsi ember Cara és Freddie. Mintha leforráznának hirtelen felülök, erre válaszul pedig valaki más is, a fejembe pedig tompa fájdalom nyilall, és mindkét kicsi kacagni kezd. Döbbent arccal fordítom a fejem abba az irányba, amerről az ütés érkezett, és szembetalálom magam egy szinten meglepett lánnyal, aki résnyire nyitott szemekkel a kezét egy ponthoz nyomja a fején. Szükségem van néhány percre mire kitisztul bennem a kép, hogy mégis hogyan tudtunk összefejelni, majd vele együtt a pillantásomat ide-oda jártatom a két nagyon vidám, és kipihent huncut között.
- Azt hittem, kellemesebb lesz az első reggel, amikor 5 év után újra egy pasi mellett ébredek fel - jegyzi meg rekedt hangon Townes még mindig a fejét szorongatva, mire akaratlanul is felnevetek még azelőtt, mielőtt a két gyerek ránk vetődne, és szinte egyszerre felnyögnénk a fájdalomtól, és mert akkor is szülőnek kell lenned, ha éppen a saját létezésed is fájdalmat okoz.

2018. január 13., szombat

6.rész

Sziasztok! 
Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki írt a pályaválasztással kapcsolatban, óriási segítség ez számomra, mivel körülbelül 14 éves korom óta a problémáim egyiket képezi ez az egész procedúra, hogy hova fogok menni, mi lesz belőlem, mihez vagyok tehetséges, elég jó. Tegnap voltam egy nyílt napon, ami felborította az összes eddigi elképzelésemet, szóval jelen pillanatban újratervezek, és mindent figyelembe veszek amit ajánlottatok, mondtatok. Őszintén remélem, hogy néhány héten belül megszületik a választás, amit megoszthatok majd veletek. 
 
 N.x

 

Townsend Campell 
 
Mióta megszületett Cara nem volt olyan alkalom, amikor azt mondhattam volna, hogy unatkozok, egészen idáig. Egyértelmű volt számomra, hogy a délelőttöt együtt töltjük, nem mintha lenne más választásunk egyébként, és különben nem töltenénk együtt minden napot az utóbbi 4 évben, de arra számítottam, hogy majd játszani fogunk, anélkül hogy fel kellene állnom megkavarni a kaját, vagy közben bármi mást csinálnék, azonban rá kell jönnöm arra, hogy Cara most nem kér a társaságomból, ami megdöbbentő.
Eddig szerencsésnek tartottam magam azért, mert olyan típusú gyerekem van, aki képes egyedül is lekötni magát amíg én dolgozok, na de hogy akkor is, amikor éppen semmi dolgom nincs, és az égvilágon semmiért nem tudom lebeszélni arról, hogy ne most színezzen már, az elég kiakasztó.
- De Anyuci ez egy új színező, és új színes ceruzák! - vág vissza felháborodottan a könyörgésemre, hogy inkább építsünk együtt valamit, mire szenvedve hanyatt dőlök a puha szőnyegen.
- Megjegyeztem ám - motyogom a karjaimmal eltakarva az arcomat, azonban ez sem igazán rendíti meg, tekintve, hogy a válasza mindösszesen annyi, hogy "jó".
Nehézkesen feltápászkodok és egy ideig igazából teljesen céltalanul járkálok, keresve a helyemet, amit nem találok. Megnézegetem a képeket a falakon, az apró tárgyakat, a különféle zenei díjakat, elismeréseket, mindezt úgy, hogy semmihez nem érek hozzá, pedig a kíváncsiságom rendszerint párosul azzal, hogy szeretem összefogdosni a dolgokat. Átgondolom kiket hívhatnék fel, de Camila dolgozik, ahogy anyu és apu is, akikkel egyébként tegnap már beszéltem azután, hogy hozzájuk is eljutottak a dolgok, és megmagyaráztam ezt az egész helyzetet, rajtuk kívül pedig nem igazán van lehetőségem bárki mást felhívni a főnökömön kívül, aki valószínűleg beugrott a helyemre, és mint ahogy Cami megjósolta teljesen el van ájulva attól, hogy micsoda forgalmat csináltam azzal, hogy híres lettem, ami egyébként nem is igaz.
Annyira sok barátom van, hogy ezzel a lehetőségek ki is merültek, és már azon gondolkozok, hogy újra aktiválom a Tinderem és magasan tojva arra, hogy mit gondolnak mások folytatom a próbálkozást a szerelmi életem fellendítésére, valamint a lányom számára tökéletes apa megtalálására. Végül mégiscsak lemondok erről az ötletről, és helyette olyan dolgokat csinálok, amiket egy anyukának kell, bemegyek Cara jelenlegi szobájába és áthajtogatom az új ruháit, melyeket Louistól kapott, leszedem róluk a címkét és szépen elrendezem őket a polcon, utána ugyanezt megteszem a sajátjaimmal is. Kicsit mindegyik nagy rám, de nagyon csinos darabokat szerzett nekem is és Carának is, ami felveti bennem azt a kérdést, hogy vajon ő vásárolt-e, vagy valaki más, és ha igen akkor ki, valamint honnan tudja a méreteim, mert a fehérneműk tökéletesen passzolnak a habtestemre.
Louis tegnap körbevezetett a házban, megmutatta az összes szobát, minden helyiséget, és engedélyt adott arra, hogy bármikor bárhová bemenjek, mégsem teszem, mert ez nem az én otthonom, és azt hiszem, én nagyon nem örülnék annak, ha egy idegen ember a gyerekével együtt az otthonomban kutakodna. Óriási dolog amit csinál, és erre csak nagyon apránként jövök rá, valószínűleg még a felét sem fedeztem fel annak, hogy tényleg mennyire nagylelkű.
- Még mindig nincs kedved mást játszani, Baba? - lépdelek le a lépcsőn abban a reményben, hogy Cara megunta a színezést, de csak tüntetőleg megrázza a fejét és folytatja a ceruzáival való bíbelődést a nappaliban felállított gyerekasztalnál. 
Ledobom magam a kanapéra és jobb híján előveszem a telefonom, évek óta nincs időm arra, hogy nyugodtan elolvassak egy könyvet, vagy legalább egy novellát, és valószínűleg annyi szabadidőm most sem lesz egyszerre, amennyit ez igényelne, mégis úgy döntök, hogy lekalózkodok valami olvasnivalót a netről, elvégre hiba lenne unatkozással tölteni az időt. Tegnap óta rengeteg nem fogadott hívásom van idegen számoktól, az elmúlt fél órában is keresett valaki, de Louis erre is figyelmeztetett, azt mondta ne vegyem fel a telefont egyiknek sem, és szóljak az ismerőseimnek is, azonban most kezd kicsit dühíteni, hogy mindössze 24 óra alatt kiterítették az egész életemet a világ számára, megtudták a telefonszámom, a címem, zaklatják a családom, és mindezt azért, mert összeakadtam egy Louis Tomlinson nevű fiúval.
Találomra beírom a nevem a google-be csak hogy lássam, most miket derítettek ki rólam. Azon már meg sem lepődök, hogy megszereztek néhány képet a gimnáziumból, és a közösségi oldalakra feltöltött összes fotómat rólam és a gyönyörű lányomról, az sem érdekel, hogy faggatják a regisztrációmat a különböző társkeresőre, az pedig végképp hidegen hagy, hogy miknek neveznek, egyetlen egy dolog zavar igazán, és az az, hogy nem értem miért csapnak ekkora felhajtást körülöttem. Nem lehetne Louisnak barátnője? Nem lehetne egy olyan barátnője, akinek szintén van már gyereke? Nem lehetnek ennek a fiúnak egyszerűen csak barátai, akik lányok, és ha én az szeretnék lenni, akkor örökké ez lesz? Mert akkor felesleges ez az egész, akár haza is mehetünk, felvehetem a telefont és közölhetem mindenkivel, aki kíváncsi rá, hogy mi a helyzet, még mutatkozhatnánk is együtt, ha a legközelebbi alkalommal amikor összefutnánk (már ha lenne ilyen) akkor ugyanez lenne.
Azt hiszem, ha hazajöttek ezt neki is elmondom.
Elmegy a kedvem az olvasástól, úgyhogy helyette a kezembe veszem a távirányítót és bekapcsolom a tévét. Nem vagyok hozzászokva az unatkozáshoz, én egész életemben, mióta először lábra álltam mindig csináltam valamit, suli után szakkörökre jártam, tornáztam, később pompomlány lettem, a barátaimmal lógtam, Cara születése óta pedig csak neki élek. Én nem szoktam egyedül lenni, nem szoktam tétlen lenni, dolgozok, utána pedig vele vagyok, elvégzem a házimunkát, főzök, együtt játszunk, feladatokat csinálunk, addig a pillanatig amíg le nem hunyja a szemét és el nem alszik vele vagyok, utána pedig én is nyugovóra térek. Furcsa számomra, hogy az én állandó elfoglaltságaim nélkül is szüksége van a gyerekemnek egy kis időre, amit csak a saját maga társaságában tölt el. Mindig bűntudatom van amiatt, mert gyakran muszáj megkérnem arra, hogy egy ideig szórakoztassa el magát, lényegében egyébként nekem valamiért mindig bűntudatom van és rossz anyának érzem magam, de ez tényleg egy nagyon gyenge pontom, most meg kiderül, hogy egyébként is igényli az egyedüllétet. Talán mégsem ismerem annyira, mint amennyire gondolom, akkor pedig szörnyű anya vagyok, a lehető legrosszabb.
Alig bírom ki, hogy ne kérdezzem meg nem akar-e valami mesét nézni velem, vagy bármi olyat csinálni ami azt eredményezi, hogy együtt vagyunk, de olyan jól elvan a kis ceruzáival és a színezőjével, hogy csak felbosszantanám a nyaggatásommal. Úgy tűnik, nekem jobban szükségem van rá és a társaságára, mintsem neki az enyémre, mert kettőnk közül nem ő az, aki nem tud mit kezdeni magával, és könyörög azért, hogy csináljunk valamit együtt.
Egy ideig azzal szórakoztatom magam, hogy lapozgatok a netflixen, elolvasom a filmek leírásait, megnézem kik játszanak benne, de egyiket sem indítom el, közben pedig ide-oda fészkelődök, dobálom magam, mert sehogy sem találom a helyem. Valóságos megváltás, amikor Cara végre megszólal.
- Anyuci? - áll fel az asztaltól, és látom, hogy a ceruzákat gyönyörűen elpakolta, a kifestőjét pedig a kis kezében szorongatja. Befejezte az alkotást, végre!
- Tessék, Tündérke? - fordulok felé, és fizikailag érzem, hogy felpezsdül a vérem és jobban csillognak a szemeim.
- Nézd - lépdel felém, majd egy édes mosoly kíséretében az ölembe teszi a művét - neked csináltam.
Megdöbbenve nézem a színes kavalkádot, természetesen gyönyörű, mert minden amit ez a kislány kiad a kezéből tökéletes, de nem az a lényeg, hogy ténylegesen szép-e, vagy csak olyan kis irkafirkákról van szó, amiket abban az időben alkotott, amikor először mertem ceruzát adni a kezébe, hanem maga a gesztus. Könnyek öntik el a szemem, mert persze, hogy tipikusan az a bőgős anyuka vagyok, aki minden alkalommal amikor a gyereke csinál valamit sírni kezd.
- Köszönöm - szorítom magamhoz, és puszikkal árasztom el az arcát - gyönyörű lett, Kicsim - húzom az ölembe, majd magam elé emelem a kis füzetet és a könnyeimen keresztül megcsodálom a kiszínezett virágokat és pillangókat. 
- Szeretlek, anya - simul bele a karjaimba és átölel, mire ha ez lehetséges még inkább elkap a sírás. Bár tudná az a gyerekes, hülye apja, hogy miről mondott le! De így legalább több jut nekem.
- Én is szeretlek - szipogok - mindennél jobban.
- Miért sírsz? - vizsgálja aggodalmasan az arcom, és az egyik apró kis tenyerét a bal orcámra helyezi. - Szomorú vagy?
- Nem - nevetek fel, és a kezemmel törölgetni kezdem a könnyeket az arcomról - nem vagyok szomorú egy kicsit sem, Kisbabám, csak tudod az anyukák ilyen sírósak.
- Tudom - hümmög, mire aztán tényleg kitör belőlem a nevetés, ő pedig angyali hangon együtt kacarászik velem.
- Jól érzed itt magad, édesem? Nem szeretnél hazamenni? - dőlök hátra és magam mellé húzom, így kényelmesen összebújhatunk.
- Nem szeretnék - rázza meg a fejét, és a helyes, vállig érő, szögegyenes hajtincsei vele együtt mozognak - nagyon tetszik nekem itt, jó nagy ez a ház.
- Igen - kuncogok - egyszer nekünk is lesz egy ilyen nagy házunk, oké?
- Nem maradhatunk itt? - pislog rám nagyokat. - Freddie-vel és Louisval, lehetne ő az apukám.
Köpni-nyelni nem tudok erre a kijelentésre, pedig Cara jónéhányszor megdöbbent a mondandóival, most viszont még a szám is kiszárad és ezzel együtt a gondolataim is megfagynak. Hogy kellene elmondanom neki, hogy nem minden férfi lehet az apukája, akivel szóba állok?
- Ez nem ilyen egyszerű, Baba - nyögöm ki nehezen - nem nagyon ismerem még Louist, és sajnos nem lehet csak úgy akárki az apukád.
- Kár - nyugtázza ennyivel, én pedig egy óriási sóhaj kíséretében kiengedem az összes levegőt a tüdőmből. Hajlamos nagyon sokat kérdezni, mindent tudni akar a világról és a dolgok miértjéről, máskor viszont nagyon könnyen annyiban hagyja őket, és szerencsére ez most egy ilyen alkalom, bár látom, hogy kicsit mintha elszomorodna.
- Nagyon igyekszem, hogy szerezzek neked egy jó apukát - nyúlok az álla alá és felemelem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni - a te apukád nem lehet csak úgy akárki, tökéletesnek kell lennie.
- Mert te is az vagy, ugye?
- Igyekszem az lenni - mosolygok rá ellágyultan, ismét könnyezés közeli állapotban - de legfőképp azért, mert te tökéletes vagy.
- Hát igen - ért velem egyet, mire nevetni kezdek. - Nézd, Mami, szerintem megjöttek! - pattan fel hirtelen és az ajtóhoz szalad, hogy a tenyereit és az arcát az üveghez nyomva türelmetlenkedjen. Annyira édes, imádom, hogy ennyire gyorsan barátkozik, és képes ennyire ragaszkodni két olyan személyhez, akiket még 24 órája sem ismer.
- Gyere el az ajtóból, Baba, mert nem tudnak tőled bejönni - tápászkodok fel és odalépek hozzá, hogy a kezét megfogva kissé hátrébb húzzam.
- Jaj - rezzen össze hirtelen, és a szemei meglepetten nyílnak nagyra - Anyu, Freddie elesett! - kiált fel rémülten, és magától is megragadja a kezem, hogy arrébb menjünk, ekkor azonban már meghallom kintről a kisfiú keserves ordítását.
Beleégett az agyamba az a pillanat, amikor Cara először esett igazán nagyot másfél éves korában. Persze, a gyerekek elesnek, ezek együtt járnak a gyermekkorral, és egy idő után megtanultam nem pánikrohamot kapni, amikor néhány lépés megtétele után fenékre tottyant, és hangos visítások közepette krokodilkönnyeket hullajtott, de akkor óriásit esett, és az állát négy öltéssel varrták össze, aminek a nyomai még ma is ott vannak. Akkor azt hittem öngyilkos leszek, és bár a gyerekem a kórházból hazafelé tartva már egyáltalán nem foglalkozott a sérülésével, engem napokon keresztül gyötört a bűntudat és állandóan bőgtem.
Bár Freddie esését nem láttam, úgyhogy nem tudom, hogy csak elbotlott-e, vagy órásit zakózott, pontosan tudom, hogy mit érez most Louis, egyáltalán nem is hibáztatom azért, hogy az ajtót kivágva zaklatottan beront az üvöltő gyerekkel a karjában, ezzel megijesztve Carát.
- Anya! - üvölti torka szakadtából, hátravetett fejjel, eltorzult arccal, hosszan elhúzva a magánhangzókat Freddie, és óriási, kövér könnycseppek folynak végig a kerek kis arcán. - Anya!
- Maradj itt - sosem parancsolok meg semmit Carának, de ez most kicsit úgy hangzik. A bejárati ajtóhoz szaladok és becsukom, míg Louis a kanapéra ülteti a teljesen önkívületi állapotba esett, ordító gyereket, és elkezdi mindenét áttapogatni.
- Hol fáj? - rángatja le róla a kis kabátot. Felszakadt a szája, és a homlokán egy elég nagy méretű horzsolás van. Hülye kérdés megkérdezni, hogy hol fáj, amikor egyértelmű, de az ember nem gondolkozik tisztán az ilyen helyzetekben.
Segíteni akarok, de nem tudom, hogy jogom van-e hozzá, hogy megtehetem-e, vagy Louis elküldene a fenébe, mert semmi közöm a gyerekéhez. 
- Hagyd abba, kérlek, kérlek hagyd abba, Kicsim! - szorítja magához a levegőért kapkodó, lassan már-már elkékülő gyereket, aki folyamatosan az anyukája után ordít.
- Freddie - szólal meg angyali hangon Cara, bár a kisfiú sírása miatt ez alig hallható. Feláll a kanapéról és közelebb sétál hozzájuk, hogy a kis kezét Freddie felé nyújtva megpróbálja megsimogatni, de nem éri el.
- Ülj le, Kicsim, minden rendben lesz - lépek felé, mert azt hiszem, Louisnak legkevésbé sem hiányzik, hogy még ő is láb alatt legyen.
- De Anyuci...
- Minden rendben lesz - ismétlem annyira higgadtan amennyire csak tudom, míg Louis egyre zaklatottabban könyörög Freddie-nek, hogy nyugodjon meg, és éppen csak azért nem tépi a haját, mert ha elengedné kiesne a karjai közül.
- Nem bírom - rázza a fejét, és bár valószínűleg csak saját magának mondja, ez a beismerés keményen belevág a szívembe. Én sem bírtam, és nagyon sokszor még most sem bírom, és ugyanolyan reménytelen könnycseppek folytak végig az arcomon, mint amilyenek kibuggyannak a szemeiből - nem bírom, nem bírom egyedül!
- Segítek - teszem félre azt, hogy talán egyáltalán nem vágyik erre, és kiveszem a kezéből az üvöltő gyereket. Ide-oda dobálja magát, én viszont leülök vele a legelső utamba kerülő fotelba, és szorosan magamhoz ölelem.
Carát is mindig így nyugtattam, és a mai napig így nyugtatom meg, ha valamiért dühös lesz és nem tudja kezelni az indulatait, vagy sír. Elképesztő, hogy egy ölelés önmagában mire képes, de csak reménykedni merek abban, hogy ez Freddie mostani állapotában is működni fog.
- Semmi baj - fogom meg gyengéden, mégis biztos kezekkel a kisfiút - miért sír egy ilyen nagy és okos fiú, hm?
Észreveszi, hogy már nem az apukája fogja, mert amikor megtalál a tekintete döbbenetet látok benne, valószínűleg egy pillanatra azt sem tudja, hogy ki vagyok, bár ez érthető.
- Meg kell nyugodnunk, oké? - kezdem el lassan jobbra-balra ringatni, közben pedig felpillantok Louisra, aki látszólag teljesen kiborulva kóvályog a szobában. Lelassítom a légzésem és annak ellenére, hogy Freddie hüppögve zokog megpróbálom egyenletesen kiengedni és beszívni a levegőt.
- Anya - nyöszörgi fáradtan, könyörgően, mire az eddiginél is jobban összefacsarodik a szívem.
- Az anyukád nagyon vigyáz rád, és nagyon nem szeretné, ha sírnál - veszem a kezeim közé a sírástól kivörösödött, maszatos arcát és az ujjaimmal letörlöm a könnycseppjeit, valamint kihasználom az alkalmat arra, hogy megnézzem a horzsolást a homlokán. Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik, valószínűleg az ijedtség sokkal nagyobb, mint a fájdalom, és közrejátszhat az is, hogy elfáradt.
Visszahúzom magamhoz és halkan csitítgatom, mintha csak egy kisbaba lenne, és egy idő után elcsendesedik, már csak az arcát a mellkasomba temetve halkan hüppög és csuklik.
- Jól van - simogatom gyengéden a kis szőke tincseit - gyere nagyfiú, rendbe tesszük a harci sérülésed - emelkedek fel vele, és miközben a fürdőszoba felé sétálunk biztatóan rámosolygok Louisra, és a fél kezemmel megsimogatom a karját. Nagyon csüggedtnek tűnik, az arca zavart, és bűntudatos, ugyanakkor hálásnak tűnik azért, mert átvettem tőle a helyzetet. 
Egy nedves törülközővel megmosom a kisfiú ragacsos arcát, majd különös gonddal megtörölgetem a kissé megduzzadt, felszakadt alsó ajkát, és a horzsolást a fején.
- Már nem is fáj annyira, ugye? - guggolok le elé, és megsimogatom a bájos kis arcát. - Katona dolog.
- Fáj - szipogja, és közben laposakat pislog. Nem lepődök meg azon, hogy elálmosodott, a sírás borzasztóan energiaigényes.
- Lefekszünk aludni, és mire felébredsz elmúlik - veszem újra a karjaim közé, és apró puszit nyomok az arcára, akkor is, ha semmi jogom hozzá.
Amikor visszamegyünk a nappaliba Louis épp gépies mozdulatokkal pakol ki néhány szatyorból, és éppen Cara elé csúsztat egy műanyag dobozt, benne hallal és sült krumplival.
- Apu - nyöszörgi elnyújtva Freddie, és a karjait a fiú felé nyújtja, aki erre összerezzen, és még mindig azzal a szörnyű reménytelenséggel az arcán elveszi tőlem.
- Itt vagyok - öleli magához szorosan, én pedig azonnal hátrálok egy lépést, mert ez egy nagyon intim pillanat köztük, amiben én nem játszok szerepet.
Felmennek az emeletre, feltételezem azért, hogy Freddie lefeküdhessen aludni,  én pedig folytatom amit Louis elkezdett, és kipakolok a szatyrokból, bár gőzöm sincs, hogy minek hol a helye, ezért csak az asztalon tologatom ide-oda a dolgokat, míg Cara magához képest nagyon csendesen eszik.
- Nagyon megütötte magát Freddie, Anyuci? - kérdezi végül, barna szemeiben színtiszta aggodalommal.
- Nem, Baba, inkább csak megijedt - nyugtatom meg. - Egyél szépen, nem kell aggódnod miatta.
- Szegény - motyogja, majd néhány szem sült krumplit tol a szájába, és tovább pusztítja a villával már amúgy is darabokra szedett halat.
Amikor Louis végül lejön egy szót sem szól, csak kimegy az ajtón. Megértem, teljes mértékben, én is nagyon sok friss levegőt szívtam az utóbbi négy évben, és azt is tudom, hogy néha nem olyan jó ez, néha az embernek szüksége van arra, hogy elsírja valakinek a gondjait, hogy üvöltsön, csapkodjon és romboljon.
Adok neki néhány percet, majd szólok Carának, hogy kint megtalál, és kimegyek. Csak akkor jövök rá arra, hogy az udvart még meg sem néztem, amikor elkezdem körbejárni, hogy megtaláljam Louis-t, akire végül is hátul, egy kerti pavilonban ülve találok rá. Az arcát a tenyerébe temeti, és csak akkor emeli fel a fejét, amikor meghallja a lépteim, és leülök mellé.
- Folyton ez történik - szipogja, és a tenyerével megdörgöli az arcát - és sosem tudom kezelni.
- Valahogy pedig mégis sikerülhetett - húzom fel a lábaim és átölelem őket.
- Mindig Brianát hívja - rázza meg a fejét - akármit csinálok sosem fogom pótolni őt, a nyomába se érhetek.
- Nem kell pótolnod - érintem meg tétován a vállát - azt nem lehet.
- Nem megy egyedül - dönti hátra a fejét, és az eget nézi - annyira igyekszem, de nem megy. Te hogy csinálod? Hogy lehet az, hogy te a kezdetektől fogva egyedül vagy, és mégis mindent tudsz kezelni?
- Pont azért, mert én a kezdetektől egyedül vagyok - húzom bágyadt mosolyra a szám - mellettem sosem volt ott egy társ, hogy segítsen, vállalja velem a felelősséget, és osztozzunk a nehézségekben. Hidd el, nem olyan nehéz, mint amilyennek most hiszed, később menni fog.
- 3 éve azt mondogatom magamnak, hogy menni fog - túr a hajába.
- És megy is - keresem a tekintetét - szerintem jó apa vagy.
- Mert a jó apák ilyen fantasztikusan tudják kezelni, ha sír a gyerekük - motyogja bosszúsan.
- Nem ettől lesz valaki jó szülő - rázom meg a fejem - hanem attól, hogy itt vagy vele, és számíthat rád bármiben. Jó apa vagy, ahogy én is jó anya vagyok, csak szeretjük azt hinni, hogy nem.
- Köszönöm, hogy segítettél Freddie-nek - emeli rám végül a tekintetét.
- Én meg mindent - mosolygok rá, válaszul pedig tétován kitárja a karjait és magához húz. Hosszú ideig ölelkezünk, a fejemet a vállára hajtom és behunyom a szemeim, fogalmam sincs hogy mikor ölelt meg utoljára egy férfi így, vagy hogy egyáltalán volt-e már részem valami ehhez hasonlóban. Érzem, hogy ezzel minden megváltozik köztünk, már nem csak egy néhány napja megismert lány vagyok számára, aki a nyakába szakadt a gyerekével együtt, és többé ő sem csak az a kedves popsztárocska a szememben, akinek valahogy az útjába kerültem. Barátok leszünk, és nem azért, mert én ezt két ital között kijelentettem, hanem mert mindkettőnknek szüksége van egy új barátra.

2018. január 6., szombat

5.rész

Sziasztok! :)
Először is, Boldog Új Évet Mindenkinek immáron 2018-ban! Remélem mindenkinek jól telt a Szilvesztere, ki is pihentétek már, és gőzerővel újra a sulira, meg miegymásra koncentráltok. Amikor elkezdtem ezt az egész blogger dolgot álmomban sem gondoltam volna, hogy 2018-ban is itt rontom majd a levegőt, de úgy látszik ez a végzetem. 
Egy elég furcsa kéréssel/kérdéssel fordulnék most hozzátok abban a reményben, hogy tudtok nekem tanácsot adni. Nem titok, hogy idén, 5 év után véget érnek a tanulmányaim a középiskolában, és mint minden más értelmes embernek, nekem is azon pörög az agyam hónapok óta, hogy mit kezdjek a jövőmmel. Jobb ötlet híján azt már nagyjából behatároltam, hogy kommunikáció és média szakon akarnék kikötni, ha lehet, hogy később talán valami újságíró féleként keressem a kenyerem, de a konkrét egyetem miatt még mindig vannak bennem kérdőjelek. Tudom, hogy vannak köztetek egyetemisták, úgyhogy elsősorban őket szeretném nagyon megkérni, hogy ha tudnak, lássanak el néhány jó tanáccsal, ötlettel az ELTE-t és a Corvinust illetően. Magam sem tudom, hogy mit akarok tudni, leginkább csak azt, hogy mennyire nehéz ezeken a helyeken az élet, hogy bírná-e ezt egy magamfajta introextrovertált furcsaság, és mégis mennyi az esélye annak, hogy sikeres emberként élem majd a jövőm egy ilyen "büfészakos" diplomával, és néhány nyelvvizsgával a kezemben. Help, help, help! 
N.x

 

Louis Tomlinson 

- Anyuci? - férkőzik be a tudatalattimba a vékonyka gyerekhang, majd az ajtó halk nyikorgása.
Anyuci? Kábán, de mégis azonnal éberen pislogok fel, készen állva arra, hogy az ölembe vegyem Freddie-t és ismét megpróbáljam a tőlem telhető legkevésbé fájdalmas, mégis érthető módon elmagyarázni neki, hogy már csak ketten vagyunk, de az édesanyja vigyáz rá, bárhol is van. Ilyenkor mindig elkezd sírni, és a végén én is kiborulok, mert nem tudok segíteni rajta akárhogy is próbálkozok, és mert pontosan tudom hogy mit érez, azonban most nem ez a helyzet. Meglepődök, amikor Freddie helyett egy kislányt látok az ágyam előtt állni, ugyanakkor azonnal megnyugszom és a fáradtság is megpróbál újra fölém kerekedni. Ő is ugyanolyan meglepett néhány pillanatig, mint én, de ezt a kislányt nem olyan fából faragták, hogy megilletődjön, vagy megijedjen a váratlan szituációktól.
- Szia - mosolyodik el bájosan, bár egy ilyen bájos kis teremtés hogyan máshogyan tudna mosolyogni?
Rózsaszín, mintás kezeslábas pizsamát visel, és egy kis plüss medvét szorongat, ami a viseltességét tekintve biztos hogy nem tőlem van. Egyenes, világosbarna tincsei leomlanak a hátára és a vállára, miközben kíváncsi, nagyon is éber tekintettel fürkészi a szobámat és engem. Pont olyan, mint az édesanya.
- Szia - dörzsölöm meg az arcom - minden rendben?
- Éhes vagyok - közli, és közelebb lépdel, a szemével mindent jól megnéz, de nem nyúl semmihez. - Anyuci hol van?
- Biztos még alszik - dobom le magamról az összegyűrődött takarót, és azonnal zavarba is jövök, amikor a kíváncsi gyerekszemek elkezdik tanulmányozni a tetoválásokat a mellkasomon és a lábfejemen. Ennek a gyereknek nincs jelen az életében mindennaposan egy férfi, akit esetleg láthat alsónadrágban flangálni az otthonában, gondolkodnom kellett volna.
- Rajtad miért vannak rajzok? - kérdezi, míg én felállok, és előtúrok egy pólót és egy melegítőt a szekrényemből. 
- Jelentenek valamit számomra - mondom, miközben belebújok a nadrágomba - emlékek.
- És amikor fürdesz lejönnek? - kis híján elnevetem magam, de mentségemre szóljon hogy csak azért, mert annyira aranyos.
- Nem, szívem, ezek sosem fognak lejönni. Mit szeretnél reggelizni? - felé nyújtom a kezem, mégis meglepődök, amikor megfogja.
Cara bátor, bizalmas kislány, aki hamar összebarátkozik mindenkivel, aminek én örülök, mert igazán kínosan érezném magam, ha mondjuk félne tőlem, ugyanakkor ez nem biztos hogy olyan jó tulajdonság a játszótéren, idegen emberek között. 
- Tojást és pirítóst - gabonapehelyre számítottam de ez sem baj, sőt, akkor már annyit csinálok, hogy mindenkinek jusson. - Nagyon szépek ezek a kezeden - mondja, és miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn az ujjacskáival megérinti a karomon azokat a mintákat, amiket elér.
- Köszönöm - mosolygok rá - vannak barátaim akiknek sokkal több ilyen van, majd megismered őket.
- Oké - hümmög beleegyezően - akkor ma nem mehetek oviba? 
- Nem, kicsim, most néhány napig nem.
- Anyu azt mondta hogy azért, mert te híres ember vagy - hátradöntött fejjel pislog fel rám és most úgy fürkész mintha próbálná eldönteni, hogy ez igaz-e.
- Igen, ez így van - simogatom meg a fejét, majd a konyhába érve felültetem a pultra - néhány rossz ember látott minket együtt a mamáddal, és most mindent tudni szeretnének rólatok.
Talán a "rossz ember" enyhe túlzás, de hogyan máshogy fejezhetném ki egy 4 éves gyerek számára azt, hogy azért borultak fel a mindennapjai, mert az egész világot most az édesanyja kiléte és az foglalkoztatja, hogy én mit láthatok benne? És hogy választ kapjanak ezekre a kérdésekre semmitől sem riadnak vissza.
- Ezért voltak olyan sokan az ovinál? - érdeklődik, miközben én a hűtőhöz sétálok és kiveszek egy doboz tojást, majd előhalászok egy serpenyőt és olajat.
- Igen - bólintok aprót - de ez nem fog örökké tartani, hamarosan hazamehettek és minden rendben lesz. 
- Nekem tetszik itt - válaszolja a lábait lóbálva, ezen a kijelentésen pedig igazán meglepődök.
- Tényleg?
- Tényleg - vonja meg a vállát, de közben nem néz rám, helyette a kezében szorongatott macival játszik - kedves vagy.
- Nos, te is kedves vagy - ütök bele néhány tojást a tepsibe és boldogan rámosolygok a kislányra.
- Kár, hogy nem leszel az apukám - jegyzi meg, mire belülről az ajkamba harapok. Sosem találkoztam még semmivel és senkivel, aki a kisgyerekeknél őszintébb és szókimondóbb lenne, de még olyan gyerekkel sem, aki hasonlítana Carára. Tudom, hogy nem kellene, mert valószínűleg fantasztikus élete van Townes mellett, de sajnálom ezt a kislányt, nagyon is.
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz egy nagyon jó apukád, Cara - megsimogatom a kis kezét, amiben a mackóját szorongatja, majd megfordítom a tojásokat.
- Freddie-nek nincs anyukája? - kérdezi, én pedig egy pillanatra ledermedek.
- De, de igen, van - nyelek nagyot. Sosem esett még ennyire nehezemre megválaszolni ezt a kérdést, mert a felnőttek tapintatosak, ha tudni akarnak valamit, a gyerekek azonban nem, csak megkérdezik ami érdekli őket úgy, ahogy az megfogalmazódik bennük.
- És ő is itt lakik?
- Nem, szívem, Freddie anyukája nem lakik itt, ő... Ő a mennyországból vigyáz rá - fogalmazom meg olyan finoman, hogy Briana meghalt, amennyire csak tudom, ez a kislány azonban nagyon okos, és a tekintetéből látom, hogy átlát rajtam. Tudja, hogy ez mit jelent, és nem tesz fel több kérdést, hiába vannak még dolgok amik esetleg érdeklik, mert Townes valószínűleg megtanította neki, hogy a halál egy szomorú dolog, amiről nem beszélünk, ha nem muszáj. Most először látom rajta, hogy elszégyelli magát, lehajtja a fejét és nem néz rám, csak kissé idegesen gyűrögeti a játéka fülét.
- Semmi baj - hívom fel magamra a figyelmét azzal, hogy megsimogatom a fejét -  gyere, mindjárt kész a reggelid - leemelem a pultról és helyette az asztalhoz ültetem, majd bedobok két szelet kenyeret a pirítóba.
Freddie egyik mint
ás tányérjába szedek ki két tojást, majd az egyik kész pirítóst mellé teszem, és egy mintás műanyag  kés és villa kíséretében tálalom a hirtelen elcsendesedett kislány előtt a reggelijét.
- Köszönöm - markolja meg az evőeszközöket.
- Jó étvágyat - mosolygok rá, majd úgy döntök, vele együtt megreggelizek én is.
- Miért vagy híres ember? - bátorodik fel újra annyira, hogy folytassa a kérdezősködést, amikor letelepedek mellé.
- Szeretek énekelni - válaszolom, mielőtt a számba veszek egy darab tojást. - Hallottál már a One Directionről?
Néhány pillanatig gondolkozik, nem lepődnék meg ha azt mondaná, hogy nem, mivel már majdnem 3 éve szüneten vagyunk, és ő még nagyon kicsi, végül mégiscsak felismerés költözik a tekintetébe és nagyot bólint. - Én vagyok a banda egyik tagja - magam is meglepődök azon, hogy még mindig így magyarázom a kilétem, bár hogyan máshogyan is kellene, amikor egyetlen percre sem szűntem meg a 1D tagja lenni? Nem én akartam ezt a nyavalyás szünetet, én a legkevésbé sem akartam, harcoltam ellene, féltem tőle, aztán meg csak elfogadtam hogy a többiek döntöttek, és kissé belefáradtak abba a hajtásba ami a mi életformánkkal együtt járt. Belekezdtem a szólózásba, mert ők is mindannyian ezt csinálták, mert nekik ez még egy megvalósulatlan álmuk volt, de nekem nem, nekem nélkülük nem megy, és amíg csináltam közel sem élveztem annyira mint bármit a korábbi 5 évben. Most meg már nem is csinálok semmit, de azt senki nem veheti el tőlem, hogy egykor a világ legnagyobb fiúbandájának tagja voltam, és még most is az vagyok.
- Énekelsz majd nekem? - kérdezi oldalra döntött fejjel, egy falat pirítóst rágcsálva. - Azt a rakétás zenét.
- Persze - nevetgélek - ha szeretnéd még a barátaimat is elhívom.
- Oké - nyammog édesen, az asztal alatt a lábait lengetve.
Mióta felébresztett most először pillantok az órára, és elborzadok, amikor meglátom, hogy még alig néhány perccel múlt fél 7. Freddie általában háromnegyed 8 körül kel, durván fél óra alatt elkészülünk, az óvodába pedig néhány perc alatt odaérünk, úgyhogy több mint egy órám van még addig, amíg esetlegesen felkel, vagy ébresztenem kell. Az ő megszokott napirendjét nem boríthatja fel a kialakult helyzet, mert amire a fiamnak jelenleg szüksége van, az az állandóság, az, hogy minden nap oviba menjen, és gyerekek társaságában legyen, aztán a megszokott időpontban hazahozzam, és itthon aludjon egy kicsit, majd játsszunk. Mellesleg pedig az is feltűnő lenne, ha hirtelen nem csak Cara és Townes tűnnének el, hanem Freddie és én is, emberek közé kell majd mennem, beszólni 1-2 paparazzinak, hogy álljon le, és akkor eszükbe sem jut majd, hogy akiket keresnek épp nálam vannak.
- Mindig ilyen korán felkelsz? - érdeklődők újból, mert sokkal kellemesebb társaság Cara, mint a zavaros, kavargó gondolatok a fejemben.
- Igen - bólogat - anyu is.
- Gondolom - jegyzem meg, és közben mosoly bujkál a szám sarkában, mert Townes egyáltalán nem tűnik korán kelő típusnak, akkor már rég itt lenne, és nem én készítettem volna reggelit, hanem ő.
Csak gondolnom kell rá, és a lány levágtat a lépcsőn, legalább akkora hévvel, és olyan állapotban, mint akkor, amikor először ébredt itt, csak valahogy mégis idegesebben, aminek valószínűleg tudom az okát. Én is frászt kapnék, ha egy idegen házban reggel a gyerekem nem ott lenne, ahol este lefektettem.
- Mondtam - pillant rám Cara amolyan büszke "nekem volt igazam" módon, majd felderül az arca. - Szia Mami! - köszönti a lányt, aki most még saját magánál is fiatalabbnak néz ki, és pánikolás helyett már egyszerűen csak döbbenten bámul ránk, amit viszont egyáltalán nem tudok hova tenni.
- Sziasztok - lépdel közelebb, majd a lánya mellé érve lehajol, és puszit nyom a feje búbjára - jó reggelt, ti meg mit csináltok?
- Cara éhes volt, úgyhogy csináltam neki reggelit - harapok bele a pirítósomba, de közben akarva akaratlanul végigfuttatom rajta a tekintetem. Azt hiszem, már este is pizsamabán volt, de akkor nem figyeltem, hogy mit vásárolhatott neki Lou, most azonban szinte kiszúrják a szemeim a hosszú lábai, melyeket alig takar a kis mintás rövidnadrág, és az alakját látva nehezen hiszem el, hogy ez a lány valóban túl van egy terhességen. Persze, láttam már ilyet, Hollywoodban nem ritkák az olyan szuper nők, akik már a kórházból is úgy vonulnak ki, mintha a kifutón lennének, és Briana is közéjük tartozott, mert a szülés után még csak-csak látszódott valami, néhány héttel később azonban már nyoma sem volt annak, hogy egy Tomlinsont hordott a szíve alatt, de Townes nem egy amerikai álmot élő nő, aki speckó étrendeket tart és vigyáznak a gyerekére amíg ő a konditeremben kocog. Persze, ettől még lehet szép és csinos, az is, nagyon, nem is értem hogy miért ér meglepetésként, valószínűleg azért, mert nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen közelről, ilyen kevés ruhában egy hús-vér nőt.
Szerencsére nem veszi észre, hogy bámulom, egyelőre túlságosan lefoglalja Cara, és a saját, számomra érthetetlen döbbenete.
- És téged ébresztett fel? - pislog meglepetten. - Miért nem szóltál nekem, Kicsim?
- Téged keresett - vágok közbe - de gondolom nem emlékezett rá, hogy melyik szobában vagy, úgyhogy hozzám jött be, de semmi gond, nagyon szívesen készítettem neki reggelit, gyere és ülj le te is, van még - azon kapom magam, hogy nagyon is reménykedek abban, hogy leül hozzánk és velünk reggelizik, mert a tegnapi közös vacsora is olyan jó élmény volt. Általában egyedül étkezek, vagy Freddie-vel, hónapok óta nem voltam mással egy asztalnál, pont ezért annyira jó volt tegnap, hogy az étkező igazán megtelt élettel, és egy kis ideig talán mindketten élveztük azt, hogy úgy vagyunk együtt, mintha egy család lennénk. Az más kérdés, hogy utána még nagyon sokáig járt az agyam olyasmiken mint, Eleanor és Briana, de akkor is jó volt, és szeretném megismételni addig ameddig lehet. Ha leül hozzánk, akkor rossz, gonosz apa leszek, és felébresztem Freddie-t is.
- Nos, köszönöm - mosolyog rám, és a tekintete is valódi hálát tükröz, főleg amikor rápillant a jóízűen falatozó kislányra. - Jól aludtál, Csillagom? - ezt a kérdést már nem nekem intézi, de miközben felteszi a konyhaszekrényhez sétál, és vesz magának egy tányért, nekem meg úgy felgyorsul erre a szívverésem, mint egy riadt madárkának, pedig csak örülök.
- Megyek, felébresztem a fiatal úrt - emelkedek fel a székről és közben magamban mosolygok, mert úgy tűnik, úgy fogunk reggelizni is, mint egy olyan család, amire annyira nagyon vágyok, még ha igazából közünk sincs semmi ilyesmihez. 

Townsend Campbell 


Amikor nem találom a helyén Carát szívbajt kapok, magam sem értem igazán hogy miért, mert tudom, hogy jó helyen vagyunk, de hát én ilyen vagyok, szóval ez csak a szokásos napi szívinfarktusok egyike, azonban arra nem számítok, ami a konyhában fogad. Azt tudom, hogy miért vagyok hajlamos a túlzott idegeskedésre ha a kislányomról van szó, de azt még én sem igazán tudom hova tenni, hogy miért lábadnak könnybe a szemeim, amikor meglátom őt és Louis-t, ahogy az asztalnál ülve békésen reggeliznek és beszélgetnek. Még soha egyetlen férfi sem gondoskodott a gyerekemről a saját apámon kívül, aki a nagypapája, szóval evidens, hogy törődik vele, úgyhogy inkább úgy mondom, hogy még egyetlen olyan férfi sem gondoskodott róla, aki korban közel áll hozzám, úgyhogy azonnal azt képzelem el, hogy mennyire más lenne mindkettőnk élete, ha volna benne egy ilyen kedves, törődő férfi, aki ugyanúgy foglalkozik az én gyerekemmel is, mint a sajátjával.
- Kérsz kakaót, kisbabám? - simítok el egy kósza kis tincset az arcából és közben boldogan mosolygok rá. A korán kelés egy olyan szokása, amiről képtelen vagyok leszoktatni, mégis most is friss és kipihent, a szemei pedig vidáman, érdeklődően csillognak. Idegesít, hogy kimarad az oviból, ahogy az is, hogy én pedig a munkából, az viszont boldogsággal tölt el, hogy a lányom számára látszólag ez egyáltalán nem baj, sőt, kifejezetten jól érzi magát.
Mivel épp rág, így nem szólal meg, csak nagyokat bólint az én okos kis tündérkém, amitől a szívemet elárasztja a büszkeség. Én nevelem ezt a gyereket, ezt a gyönyörű, okos, udvarias, illemtudó, egyszóval tökéletes kislányt, ráadásul egyedül, és úgy, hogy csak egy hülye kis fruska voltam amikor szültem.
Úgy döntök, a kakaókészítés mellett a kávékban való profizmusomat is megcsillogtatom, és a rendelésemre álló alapanyagok és eszközök segítségével készítek valami finomat Louisnak, hálából mindazért, amit értünk tesz. Nem ismerem a járást a konyhájában, hogy is ismerhetném, amikor mindössze másodjára vagyok itt? Úgyhogy elkezdem nyitogatni a szekrényeket, bár borzasztóan kellemetlenül érzem magam tőle még akkor is, ha ő maga mondta, hogy amíg itt vagyunk minden ugyanannyira az enyém is, mint az övé, és bármire van szükségem, nyugodtan vegyem el.
Persze, amikor megmutatta, hogy hol találom az alapvető dolgokat én azzal hecceltem, hogy hol tartja az aranyat, mert arra igazán szükségem lenne, de azért megtalálom a kakaóport és a bögréket is.
- Jó reggelt - összerezzenek, amikor nagy mosollyal az arcán, és az álmos Freddie-vel a karján belép, azonban az ijedtségemen nagyon gyorsan túllendülök, amikor meglátom a kócos, szőke kisfiút, aki laposakat pislogva, félálomban dől a mellkasára és a fél arcát eltakarja a cumija. Alapvetően nagyon nem helyeslem, ha egy gyerek sokáig cumizik, főleg nem úgy, hogy Carának is csak néhány hónapig volt rá szüksége, de egyrészt semmi közöm hozzá, hogy őt hogy neveli az édesapja, másrészt lelki okai is lehetnek annak, ha egy gyerek sokáig cumizik, és ez a kisfiú nem olyan rég veszítette el az anyukáját.
- Jó reggelt, szépfiú - árad szét széles mosoly az arcomon, és az egyik bögrét leteszem Cara elé, a másikat pedig oda, ahol Louis ült, mert látszólag Freddie egy ideig még nem mozdul el a karjai közül. Most nem annyira barátságos, mint tegnap, mert nyöszörögve elfordítja a fejét, mire Louis bocsánatkérő pillantást vet rám, én azonban csak mosolygok.
- Nézd, öcsi, Townes csinált neked kakaót - telepedik le a helyére és a kezébe veszi a bögrét, ami felé a kisfiú elkezd érdeklődést mutatni, majd az apró kezeibe fogja és a cumiját félretéve bele is kortyol.
- Nagyon finom, ugye? - kíséri figyelemmel Cara. - Anyuci csinálja a legjobb kakaókat - villantja rám a gyönyörű kis fogait egy kakaóbajusszal a szája fölött.
- Egyél szépen, te kis nyalizós - nyomok cuppanós puszit az arcára és letörlöm a száját, majd visszafordulok a kávéhoz. Bár közel sem olyan egyszerű konyhai körülmények között, profi felszerelés nélkül gőzölt tejet és latte-t készíteni, egy barista számára nincs lehetetlen, és végül kifejezetten elégedett vagyok, amikor a kávézóhoz képest nomád körülmények között elé helyezem a művem, rajta egy egészen helyes kis levelekhez hasonló mintával, és egy szívecskével.
- Hű - kereskednek el a szemei - ez az enyém?
- Aha - dőlök a pultnak, és belekortyolok a saját, egyszerű kis kávémba.
- Köszönöm - pislog nagyokat, és ámulva tanulmányozza. Nem tudom, említettem-e neki a munkám, valószínűleg igen, de lehet nem hitte rólam, hogy ilyesmiket is tudok, pedig nem bonyolult, és ez az alap ahhoz, hogy valaki jó barista legyen.
- Én köszönöm - foglalok helyet köztük, hogy nekilássak én is a reggelimnek, amit életemben talán először nem anya készített el nekem, vagy én saját magamnak. - Na, és mi a terv a mai napra? Karantén? Mert ha igen, csak szólok, hogy hosszútávon nagyon idegesítő vagyok, ha nincs semmi elfoglaltságom, szóval találj ki nekem valamit légyszíves.
- Mi az a karantén? Oda megyünk? - pislog nagyokat Cara.
- Nem, Baba, az azt jelenti, hogy itt maradunk - magyarázom gyorsan.
- Én szeretnék itt maradni - közli félig a bögréjébe mormolva, mire mindkettőnk ajka kicsit szélesebb mosolyra görbül.
- Freddie-t oviba viszem, utána pedig elintézek néhány dolgot és bevásárolni is illene elmennem, valószínűleg elütöm az időt addig amíg a nagyfiú óvodában van, viszont nektek tényleg itt kellene maradni - magyarázza, mire kissé elhúzom a szám, habár igazán nincs gondom ezzel, legalább minőségi időt tölthetek együtt a lányommal - kint a medencében meleg víz van, szóval esetleg fürödhettek, és lényegében azt csináltok amit csak szeretnétek.
Aprót bólintok, akármennyire is hihetetlen, vettem az adást azzal kapcsolatban, hogy jónéhány napig bújkálnunk kell, szóval fel sem vetem az ötletet, hogy esetleg vele tarthatnánk, vagy elmehetnék valahová Carával, mondjuk egy játszótérre. Reggeli közben Freddie-t figyelem, ahogy egyre jobban kinyílik, és újra társalogni kezd a lányommal és velem is, miközben a villáját marokra fogva habzsolja a reggelijét, Louis pedig mindeközben óvón, és büszkén figyeli. Kicsit olyan, mintha saját magamat nézném, főleg azért, mert a reggeli befejeztével szemtanúja lehetek annak, hogyan indulnak a reggeleik, és hogyan birkózik meg a gyereknevelés igazán női részeivel egy férfi, és a procedúra végére, mire indulniuk kell az oviba csak bámulok, mert az én lányom még mindig pizsamában flangál, a kávémat csak félig ittam meg, ellenben Freddie igazán helyes kis úriemberként áll készen az óvodára, és Louis is igazán kitett magáért. Eddig csak melegítőben láttam, amiből arra tudok következtetni, hogy ez az egyik kedvenc viselete, most azonban közel sem az van rajta, hanem egy szűkebb, fekete nadrág, és egy fehér póló valami mintával a közepén, és a haja is sokkal rendezettebb az eddig látott lezseren kócosnál. Szörnyen jól néz ki, annyira, hogy néhány pillanatig leplezetlenül bámulom, majd már-már elszégyellem magam azért, mert én még mindig úgy nézek ki, ahogy felkeltem az ágyból. Amikor belép a konyhába Freddie-vel a karján, nyomában Carával, minden eltűntnek hitt tinilány maradványom tócsává olvad, mert egyszeriben megtestesít mindent, amire az utóbbi 4 évben valaha is vágytam, és csak reménykedni tudok benne, hogy ez nem látszik a tekintetemen.
- Még nem adtam neked lakáskulcsot - nyújt felém egy kulcscsomót, rajta legalább 7 kulcscsal. - Van valami, amire még szükségetek van? Valami étel, amit szerettek? Cara?
- Én szeretem a tacot - közli azonnal a lányom, aki éppen azon fáradozik, hogy az ölembe üljön.
- Nem kell semmi, köszönjük - nevetek, és felveszem Carát, hogy aztán magam is felálljak, és elköszönjek a kisfiútól, aki egy játékautót babrál. - Érezd jól magad, nagyfiú - simogatom meg a puha, pufi kis arcát.
- Oké - hümmögi elmélyülten -  apu Cara is jön az oviba? - fordul a kérdésével az édesapja felé, úgyhogy ha ez lehetséges kicsit még jobban tócsává válok, de ennek most Freddie az oka, és az, hogy mennyire nagyon aranyos.
- Nem, Kicsim, de itthon lesz amikor visszajövünk - nyom puszit az arcára, majd felém fordul, hogy elköszönjenek. - Vigyázz a házra, hercegnő - érinti a mutatóujját Cara pisze orrához - és az anyukádra is.
- Én mindig vigyázok anyucira - húzza ki magát büszkén, mire mindketten nevetni kezdünk.
- Sietek vissza - pillant rám - ne engedj be senkit, oké? Aki bejöhet, annak van kulcsa.
- Szóval számítsak arra, hogy fél Hollywood meglátogat az elkövetkezendő 4 órában?
- Még az is lehet - rázza meg a fejét, majd elköszön, és búcsúzásképp kissé esetlenül végigsimít a karomon.
Amikor kilépnek az ajtón késztetést érzek arra, hogy a legközelebbi ablakhoz lépjek, és Carával a karomon nézzem, ahogy kihajtanak a garázsból és elmennek. Különös érzés, mintha máris hiányoznának, és ismét olyan gondolatok forognak a fejemben, hogy ilyen lenne egy átlagos reggel, ha volna egy társam, valaki, aki hasonló hozzá.

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...