11.rész

Townsend Campbell 

Talán még maga a szülés sem volt annyira nehéz, mint az, hogy hazavigyem Carát.
Már közvetlenül ébredés után a 4 éves, az idő túlnyomó többségében nagyon okos, érett, szófogadó lányom átváltozik egy kis szörnyeteggé, akire még én magam sem ismerek rá, és tulajdonképpen egy szót sem szólhatok miatta, mert én vagyok az, aki miatt ezt átéli. Számítottam erre, voltak előjelei, például a feldúltság akárhányszor elmondtam, hogy hamarosan haza kell mennünk, és hogy elalvás előtt, valamint a legváratlanabb pillanatokban közölte, hogy nem akarja ezt, de amit valójában csinál az tényleg váratlanul ér, és úgy érzem, visszarepültünk az időben a 2,5-3 év körüli dackorszakhoz.
"Jó" pont, hogy legalább ezt is látja Louis, nem csak azt, amikor tündéri jó kislány, hanem azt is, hogy nekünk is vannak nehéz pillanataink, óriási sírások és kiborulások, nem csak nekik.
Próbálom mindenben a lehető legjobbat meglátni.
Még akkor is, ha nem feltétlenül van.
- Neeeeeem! - üvölti olyan hangosan a fülembe, hogy azt hiszem, még néhány további ilyen után cafatokban fog lógni a dobhártyám. - Nem akarok hazamenni!
- Tudom, Baba - ismétlem körülbelül ötezredjére még mindig higgadtan, türelmes hangon, holott legszívesebben én is pont azt csinálnám, amit ő.
Erősen fogom, miközben Louis kinyitja az ajtót, és kiviszi a csomagjainkat. Úgy jöttünk ide, hogy semmi nem volt nálunk, most pedig mindketten egy-egy jól megpakolt táskával megyünk haza, mert Louis hallani sem akar arról, hogy bármit is itt hagyunk.
- Neeeeeem! - vált át a gyerekem egy egészen különleges, más dimenzióba tartozó, már-már ultrahangnyi magasságokba ívelő sikításba, miközben ide-oda dobálja magát a karjaimban és óriási könnyek potyognak az arcán.
Mit tettem vele?
- Nyugodj meg, kicsi szívem, megígértem hogy eljöhetsz máskor is - fonom köré a másik karom és megpróbálom a mellkasomhoz szorítani, de jelen pillanatban teli van haraggal, úgyhogy nem engedi.
- De én nem akarok máskor eljönni, itt akarok maradni! - zokogja eltorzult, érthetetlen hangon, ilyenkor pedig a legjobb dolog, amit egy anya tehet az az, hogy csendben marad, és csinálja amit csinálnia kell, mert akkor hamarabb vége lesz.
A csapkodás, vergődés, és visítás ellenére elindulok az autó felé, ami minket vár, előtte azonban sajnálkozva nézek a kisfiúra, aki a szőnyegen ülve döbbenten pislog a lényre, aki tegnap este még normális kislány formában volt. Ha Cara így folytatja egyikünk sem tud majd Freddie-től elbúcsúzni.
- Townes? - fordul felém Lou, miután berakja az autó csomagterébe a táskáinkat.
Fáradt, bocsánatkérő pillantást vetek rá, őt azonban most nem én érdeklem, mert Caráért nyújtja a kezét, én pedig félve, de már-már örömmel nyújtom át neki, hogy legalább egy kicsit fellélegezhessenek a hallójárataim és én is. Ha csak úgy letenném, akkor vagy földhöz vágná magát, vagy elrohanna, és minden kezdődne elölről.
- Menj csak, köszönj el Freddie-től, ki is jöhet - mondja kedvesen, nyugodtan, miközben Cara épp az ő megsüketítésén és a pólója markolászással való megrongálásának dolgozik elég erőteljesen.
Rossz anya vagyok, mert egy kicsit megkönnyebbülök attól, hogy távolabb kerülhetnek tőlük?
- Miért sír Cara? - néz rám az óriási, aggodalommal telt kék szemeivel a kisfiú, amikor belépek hozzá.
- Mert nagyon szeretne itt maradni - guggolok le hozzá - de most már haza kell mennünk.
- Miért? - kérdezi félrebillentett fejjel, lebiggyedő ajkakkal.
- Mert mi nem itt lakunk, Kicsim, csak néhány napra jöttünk.
- De miért? - szomorkodik látványosan, ezzel összefacsarva a szívemet. - Nem jöttök többet?
- Dehogynem - fogom meg a pici kezeit - persze, hogy jövünk, amikor csak lehet! Te eljössz majd hozzánk?
- Igen - kezd bólogatni néhány másodpercnyi gondolkodást követően - apuval.
- Alig várom - simogatom meg a kis arcát, majd közelebb húzódok hozzá és magamhoz ölelem. - Legyél nagyon jó kisfiú, rendben?
- Oké - fonja körém a vékony kis karjait - szeretlek.
A levegő a tüdőmben ragad és hosszú másodpercekig ott is marad, teljesen megbénítva mindenem, mire eljut az agyamig annak a szónak a jelentése, amivel megtisztelt.
- Én is szeretlek - ölelem szorosabban, átfogva a dús, szőke hajjal borított fejecskéjét, és könnyes szemekkel nyomok egy puszit az arcára - kijössz, köszönsz Carának is? - erőltetek mosolyt az arcomra.
Tényleg rohadtul nem akarok én sem hazamenni, és folytatni azt az életet amiben csak ketten vagyunk, édes kisfiú és a világ legrendesebb pasija nélkül.
A karjaimban tartva viszem ki, már az autóból látom, hogy Cara még mindig sír, miközben Louis valamit nagyon próbál elmagyarázni neki, a sofőrünk, és a barátommá vált Preston pedig figyelmesen nézi őket.
Szerintem Cara direkt az én kedvemért emel a hangerején, és az addig kissé elhalkult tiltakozása Louis ellen megint hangosabb lesz.
- Szia - integet a karjaim közt Freddie.
- Gyere, köszönj Freddie-nek, Nagylány, megbeszéltünk valamit.
- De én nem akarok köszönni! Nem akarok hazamenni! - kiáltja, és forgolódni kezd Louis kezében.
Csak egyszer az életben érjünk haza.
- Tudom - próbálja hűségesen lenyugtatni - de kérlek, légy jó kislány és fogadj szót, Cara.
- De én nem akarok jó kislány lenni! - visítja, és azt hiszem, ha bárki megpróbálná megérinteni csapkodni kezdene.
- Cara, kérlek! - sóhajtok, és közelebb lépek. - Csak adj egy puszit Freddie-nek.
- Hagyjál! - fúrja bele az arcát Louis nyakába.
Esküszöm nem emlékszek rá, hogy valaha is viselkedett volna így, vagy hasonlóan, ez viszont most nagyon rosszul esik.
- Köszönünk mindent - fordulok Louis felé - majd ha hazaértünk és lenyugodtak a kedélyek hívlak, jó?
- Persze - mosolyog rám - nagyon örülök, hogy itt voltatok, Townes.
- Én is - biccentek aprót, viszonozva a mosolyát.
Nem így akartam elköszönni.
- Hagyd csak, megoldom - legyint, amikor kinyújtom a kezem, hogy kicseréljük a gyerekeinket. Nem tudja, hogy mit vállal be azzal, hogy beülteti Carát a kocsiba és a beszerelt gyerekülésbe, mert végig önkívületi állapotban sikoltozik, csapkod, és minimum háromszor megrúgja.
- Legközelebb ha találkoztok megint kedves lesz - beszélek a megdöbbent kisfiúhoz.
- Haragszik? - vizsgálja az arcomat.
- Nem - simogatom meg, holott de, Cara nagyon is haragszik, méghozzá egyedül rám. Én vagyok a gonosz, aki hazarángatja, aki szembemegy az akaratával, aki elrontja a boldogságát.
- Viselkedj szépen és vigyázz az anyukádra, Tücsök - hallom Louis tompa hangját, miközben megpróbálja túlkiabálni az üvöltő gyerekem.
- Szia, Nagyfiú - szorítom magamhoz még egyszer Freddie-t és puszit nyomok az arcára, majd amikor Louis izzadtan kihúzza a fejét a kocsiból a kezébe nyomom, és beugrok a saját, agresszív katatóniás állapotú lányom mellé. Amikor Preston is beszáll is beindítja a kocsit Cara mindennél hangosabban zendít rá, a kezeit az ablakra szorítja és reménytelenségében csapkodja, miközben úgy üvölt, mint akit megszállt egy démon.
- Nem akarok hazamenni! Ne menjünk haza! Mama, nem, nem, nem, nem! Légyszi ne küldj el, ne menjünk haza, légyszi legyél az apukám! - ismételgeti, miközben kihajtunk a kapun, és mivel Louis kívülről már nem hall, és nem is lát semmit, max az ablakhoz csapódó tenyereket, kitartóan mosolyogva integetnek utánunk, míg én sokkot kapva bámulom a gyerekem.
Azt hittem, már nem érhetnek meglepetések vele kapcsolatban, ezzel mégsem tudok mit kezdeni, soha senki nem készített fel ilyen helyzetekre.
- Cara, annyira sajnálom, Kiscicám- nyúlok felé bátortalanul, de dühösen lök el magától.
- Szerintem hagynod kellene - szól közbe Preston, mire hálásan kapom fel a fejem és nézek rá, talán ő tud mondani valami hasznosat, talán ő már felnevelt néhány gyereket. - Hagyd, fárassza csak le magát, később neked lesz könnyebb.
- Borzasztóan sajnálom hogy ezt kell hallgatnod - hajolok előre amennyire csak tudok - nem szokott így viselkedni, még csak hasonlóan sem.
- Semmi gond - mosolyog rám a tükrön keresztül.
Kb az út felénél tartunk, amikor Cara eléggé elfárad ahhoz, hogy elcsendesedjen, és pokoli üvöltés helyett már csak halkan szipogjon, a duzzogását kifejezve természetesen nekem háttal.
A kezemet az ölembe ejtve tördelem, rettenetesen szeretném megvigasztalni és borzasztóan szomorú vagyok amiatt, ahogy viselkedik velem, ugyanakkor teljesen megértem.
- Fel a fejjel, kislány - szólal meg ismét a sofőröm, és hirtelen nem is tudom, hogy melyikünkhöz beszél - nem gondolja komolyan.
- Aha, tudom - tűröm el a hajam az arcomból és aprót bólintok. - Neked is vannak gyerekeid?
- Egy lányom, és öt fiam - mosolyodik el.
- Öt fiú? - nyílnak nagyra a szemeim. - Hű!
- Ott laktál az egyiknél.
- Mi? - vonom össze a szemöldököm. - Ja, hogy úgy öt fiú! Régóta ismered őket?
- A kezdetek kezdete óta - vág nagyon is büszke arcot.
- És tulajdonképpen mi vagy te nekik? Munkatárs, vagy...?
- Louis személyi testőre - válaszolja meg a kérdésem - korábban Zayn tartozott a felügyeletem alá, de amikor a kissrác a kilépés mellett döntött egy időre parkolópályára kerültem, ami így oldódott meg.
Kilépés? Parkolópálya?
- És veled is olyan rendesek, mint amilyenek velem voltak? - érdeklődök. - Úgy értem, hogy neked akkor Louis a főnököd, nem?
- Ők mindenkivel nagyon rendesek - vonja meg a vállát - kedves srácok, nagyon szórakoztatóak, és egyáltalán nem olyanok, mint mások az ő szintjükön. Nagyon jó gyerekek.
- Igen, azt hiszem, erre én is rájöttem - bólintok aprót.
Tehát nem baj, ha tényleg randizni fogok Louis-val, mert tényleg jó ember, nem mintha erre az utóbbi egy hét nem lett volna elég, hogy rájöjjek.
Csak akkor jövök rá arra, hogy Cara tulajdonképpen már nem is duzzog, hanem alszik, amikor megérkezünk az otthonunkhoz, és itt az idő, hogy kiszálljak.
- Sajnos nem segíthetek a csomagokkal, még mindig lehetnek a fotósok a közelben - fordul hátra hozzánk.
- Semmi gond - mosolygok rá könnyedén - egyedülálló anya vagyok, rémlik? Nekem aztán megy a cipekedés, viszont lehet, hogy most kétszer fordulok, előbb beviszem Carát.
- Természetesen - bólint, én meg kiugrok a kocsiból, és azt megkerülve kiszedem az alvó lányomat a gyerekülésből, és reménykedve abban, hogy nem ébred fel, elindulok vele befelé.
Némi bénázás után sikerül kinyitnom az ajtót és bejutunk, de nem jön az a bizonyos "otthon, édes otthon" érzés, inkább csak a letargikus "már megint itt" állapot, holott szeretem ezt a lakást és azzal az állapottal se volt semmi bajom, amiben éltünk, egészen addig, amíg először együtt nem reggeliztünk, majd dumáltuk át az egész éjszakát, azaz bele nem kóstoltam abba, hogy milyen lenne igazi, teljes családként az élet.
Most már legszívesebben én is sakál hangon üvöltenék, helyette viszont leteszem Carát a kanapéra, aztán kimegyek a cuccokért, búcsúzóul pedig beülök még néhány másodpercre a kocsiba megköszönni az őrzés-védést és fuvarozást. Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára találkoztunk, meg egy olyan is, amikor a táskáinkkal a kezemben bemegyek, mintha épp most jöttünk volna haza egy nyaralásból.
Máris érzem a késztetést arra, hogy kisuvickoljam a ház minden zegzugát, elsőként azonban csak lecserélem az ágyneműt Cara szobájában és néhány percre kinyitom az ablakot, hogy azután felvihessen az ágyába. Remélhetőleg mire felébred nem gyűlöl majd annyira, és jobb kedve lesz.
- Szia - emelem a fülemhez a telefonom, miután anya felveszi - itthon vagyunk.
- Szia, Townes! - olyan lelkes a hangja, mintha hónapok óta nem hallott volna felőlem, pedig minden nap írtam neki üzenetet. - Minden rendben? Nem zaklatnak titeket?
- Öhm, azt hiszem, nem, de még csak 10 perce érkeztünk - kikukucskálok az ablakokon, majd a biztonság kedvéért ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtót. - Cara egész nap sírt, sőt, ez nagyon enyhe fogalom, valójában ordítva, üvöltve tombolt, amiért haza kellett jönnünk.
- Szegény Kicsikém! - már majdnem megmelengeti a szívem az együttérzése, amikor kiderül, hogy nem is engem sajnál. - Annyira szeretett ott lenni?
- Szegény én! - háborgok. - És szegény mindenki, akinek hallgatnia kellett!
- Ne mondj ilyet, Townes! - hurrog le a maga kedves módján.
- De tényleg - rázom meg a fejem, valójában viszont már csak mosolyogni tudok az egészen, kivéve persze azt a részt, hogy mennyire gyűlöl most - nagyon haragszik rám.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz.
- De, viszont teljesen megérdemlem, mert ha én nem ismerem meg ezt a srácot, akkor nem kell odamennünk, tehát Cara nem ismeri meg, és nem üvölt úgy, mint akit kínoznak, mert...
- És akkor mégis hogy tervezel megismerkedni bárkivel is, Townsend, ha nem úgy, ahogy ezzel a fiúval találkoztál?
- Úgy, hogy egyedül piálok és sajnálom magam? Remélhetőleg erre többet nem kerül sor - jegyzem meg bosszúsan. A szarkazmus egy olyan eszköz, amit előszeretettel használok mióta egyáltalán beszélni tudok. Szerencsére Cara nem örökölte, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy nem, még eddig.
- Nem erre gondoltam - szinte látom magam előtt, ahogy az anyukám forgatja a szemeit. Valakitől hoznom kellett a személyiségi jegyeimet, és a szüleim elég jó donorok voltak abból a szempontból, hogy hogyan szülessen egy nagyszájú, néha kötekedő, szarkasztikus kölykük, aki mindemellett szó szerint mindenen képes elbőgni magát, amit a mostantól kezdve Sátánka becenevű gyereke csinál.
- Nem akarok most ismerkedni egy darabig - morgom végül.
- 5 éve ezt mondod - kontrázik, nekem azonban olyan válasz van a tarsolyomban, amivel garantáltan én nyerem ezt a vitának nem nevezhető szócsatát.
- Louis randira hívott, és elfogadtam, úgyhogy szerencsére mostanság remélhetőleg nem kell új emberekkel találkoznom és ismerkednem, esetleg címlapra kerülnöm miattuk - próbálom lazán közölni, de inkább hasonlít a hangom egy izgatott tinilányéhoz.
- Tényleg elhívott? - óbégatja döbbenten, lelkesen, és tökre elvarázsoltan. - Annyira helyes ez a fiú, Townes, mindent elolvastam róla a neten és tudtad, hogy van fent egy rakás videó is? Annyira kedves és vicces, pont neked való!
- Aha, köszi a megállapítást - biccentek magam elé - majd meglátjuk.
- Ugye veletek is rendes volt? Biztos, ha Cara ennyire megszerette, és nem jöttetek haza, meg mert persze elfogadtad a meghívását! Úgy örülök Townes, végre valaki!
- Van egy gyereke - nyögöm be, és kicsit mintha azt várnám, hogy anya ezúttal arra zendít rá, hogy ebben az esetben utasítsam vissza, de a reakciója eléggé meglepő még számomra is, holott nem mindenkinek reagál úgy az édesanyja a 17 éves lánya terhessége, ahogy az enyém tette, úgyhogy igazán nem lenne okom a meglepettségre.
- És?
- Mi és? - nyílnak nagyra a szemeim. - Annak a kisfiúnak néhány hónappal ezelőtt meghalt az anyukája, az apja meg szupersztár!
- Most kifogásokat keresel? - tényleg látom őt magam előtt, ahogy összeráncolt, és felvont szemöldökkel, csípőre tett kezekkel von kérdőre. - Szerintem fel kellene hívnod, hogy emlékeztesd magad arra, hogy valószínűleg milyen jól érezted magad a társaságában, ugyanis évek óta nem hallottam olyannak a hangod, mint most.
- Milyennek? - vonom fel ezúttal én a szemöldököm. - Szarkasztikusnak, szeszélyesnek, fáradtnak? Olyannak, aki épp most tett le aludni egy hiénababát?
- Lelkesnek - engedi el a füle mellett a gúnyolódásom - és boldognak.
Lelkesnek és boldognak?!
- A legutóbbi lelkesedésem és boldogságom eredménye ma berepesztette a dobhártyámat.
Nem beszélve arról, hogy mennyi mindent repesztett szét még korábban.
- És mindennél jobban imádod - mondja, és ez olyan ütőkártya, amire nem tudok reagálni, mert így van. Imádom, teljes szívemből, akkor is, amikor egy bájos kis tündér, és akkor is, amikor ordítva csapkod és követelőzik, ami szerencsére igazán nem gyakori.
- Szóval szerinted ha összejövök vele, de ugyanígy járok, az lényegtelen, mert azt a gyereket is imádnám?
- Townes, nem mindenki olyan, mint Finn.
- Tudom - hajtom le a fejem - egy lapon se lehet őket említeni - vallom be hangosan én magam.
- Na látod, szerintem ez a fiú tudja, hogy mit vállalna veled, mert befogadott a házába, együtt élt veletek, és mint ahogy mondtad, neki is megvan a maga keresztje. Nem lehetett egyszerű randira hívni téged.
- Cara azt üvöltözte, amikor eljöttünk, hogy azt akarja, hogy az apukája legyen - ereszkedek le a kanapéra a fejemet fogva. - Csak azért vonakodok ettől, mert mi van, ha működik, de később történik valami, és el kell mondanom Carának...
- Néha muszáj kockázatokat vállalnunk, Kicsim. Soha nem fogsz valaki olyat találni, aki az első alkalommal megígéri neked, hogy örökké veletek marad és a lányod édesapja lesz.
- Tudom, hogy igazad van - morgom - már megint.
- Az anyukáknak mindig igazuk van - jelenti ki büszkén - és ezt meg te is pont annyira jól tudod, mint én.
Mosolyogva bólintok, bár nem látja, majd beszélünk még néhány percet elvonatkoztatva a randi témától, míg végül elköszönök, mert muszáj valami ennivalót csinálnom, és kipakolnom, elkezdeni takarítani, valamint felhívni Louist. Legalábbis így tervezem, viszont egy gyerek az ilyen terveket egy szempillantás alatt keresztbe húzza, és én sem kezdhetem el fertőtlenítővel átsúrolni az egész házat, amikor a lányom hüppögve bukdácsol le a lépcsőn.
- Mama - dünnyögi, ami szerint már nem haragszik rám annyira nagyon.
- Szia, Baba - dobok el mindent ami a kezemben van, és felszaladok elé, hogy a karjaimba vegyem. Ilyenkor döbbenek rá, hogy tényleg mennyire nagyon kicsi még, hiába okos és értelmes, hiába csinál fantasztikus dolgokat, pár hónappal ezelőtt még csak 3 éves volt, azelőtt pedig karonülő kisbaba, mit várok el tőle? Lehet, hogy már nem kell pelenkáznom, és tud egyedül enni, de attól még nagyon kicsi, nem csoda, hogy egyes dolgokra úgy reagál, ahogy.
- Kérlek ne haragudj rám, édes kincsem - fúrom bele az arcom a nyakába, és ringatni kezdem - de nem maradhattunk ott még tovább, oviba kell menned, nekem pedig dolgozni, és nem költöztünk oda.
Válaszul csak hüppög, én meg leomlok a kanapéra és szorosan magamhoz húzom, hogy a háta simogatása közben megnyugodjon. Mennyire szörnyű vagyok, amiért egy kis szörnyetegnek neveztem, és hasonlók!
- De olyan jó volt ott! - sírja szomorúan, lebiggyesztett ajkakkal.
- Tudom, Kicsikém, de mindketten megígértük neked hogy bármikor elmehetsz - simogatom a haját - csak szólsz, megbeszélem Louis-val, és elmegyünk, oké?
- Oké - szipogja.

NA BEZZEG MOST ILYEN EGYSZERŰ?
- Kérsz jégkrémet? - kérdezem hirtelen felindulásból. Nem akarom őt ezzel megvesztegetni, mindössze szeretném jobb kedvre deríteni, és egyébként sem vonom meg tőle az élet ilyesfajta örömeit. Természetesen nem tömöm csokival és cukorkával, és nagyon is próbálkozom mindenből a legjobbat adni neki, például a boltokban csak bio termékeket vásárolok, de ha megkívánja, akkor mindig van itthon számára valami, egy kis csoki, keksz, vagy hasonló, mert hiába egészégmániás most a világon az összes szülő, és pattog ezen mindenki, én egészséges felnőtt lettem úgy, hogy tőlem se vontak meg semmit, plusz a gyerekemet egyedül én nevelem, és senkinek semmi köze hozzá, hogy mit engedek meg.
Szinte már örülök, amikor bólogatni kezd, én pedig előkaphatom a fagyasztóból azt a korábbról megmaradt fél doboz eperjégkrémet, meg két kanalat. Fog a fene takarítani ma, meg ilyen hülyeségek, mesét fogunk nézni és mellé jégkrémet zabálunk, utána pedig játszok vele, és még az is lehet, hogy megengedem, hogy mellettem aludjon, vagy inkább én magam kérem meg rá. Rossz anya vagyok? Lehet, de én még nem hallottam olyasmiről, hogy egy király, engedékeny, jófej anyát gyűlölne a gyereke, úgyhogy miután a jégkrém kellemesen olvadt állapotba kerül, és már nem annyira vészesen hideg, hogy felcsapja a torkát, a kezébe adom a saját kanalát, én pedig mellé dőlök, és élvezettel nyomom a számba a hideg fagyit. Nem rossz itthon lenni, sőt, jelen pillanatban nagyon is élvezem, hogy egy hét után újra csak kettesben vagyunk, de hiányérzetem is van, rettenetesen, amit nem pótol az sem, hogy a "megszokott" időpontban, amikor találkoztunk a nappalijában, ezúttal megcsörren a telefonom, és a változatosság kedvéért átbeszéljük az éjszakát, mert hát miért ne?

10.rész második fele

Sziasztok! 

Annyira, de annyira szégyellem magam, viszont ez a rész sem lett az eddigi pályafutásom csúcsa, hiába próbálkoztam, valamiért egyáltalán nem olyanra sikerült, mint amilyennek elképzeltem, ráadásul a héten beteg is lettem, ami szintén nem javított a helyzeten, mindenesetre jelen pillanatban annak is örülök, hogy befejeztem, és többet legalább ezzel a résszel sem szenvedek. Próbálom összekapni magam, hogy jövőhétre tényleg valami igazán minőséginek mondható részt hozzák, most azonban csak ennyi telt ki tőlem, ne haragudjatok!

N.x

Townsend Campbell

Ez a lehető legrosszabb alkalom arra, hogy megismerjem a fiúkat, vagy inkább arra volt a legrosszabb, hogy Louis feltegye azt a kérdést, ami ilyen idétlen állapotba sodort. Látszólag neki ez semmi különös, mert gondosan, odafigyelve üzemeli be a grillezőt, én viszont teljesen úgy érzem magam, mint akinek elment az esze, nem tudom feldolgozni, hogy randira hívtak, ráadásul valaki olyan, aki személyesen ismert meg, ráadásul pont arról az oldalamról, amit ellenkező esetben egy darabig inkább rejtegetnék, Louis pedig még csak nem is egy túlzottan átlagos személy.
Mit láthat bennem? Miért pont én? Jó ötlet ez egyáltalán?
Ezeknél a kérdéseknél azonban sokkal, de sokkal fontosabb gondolatok kötik le a fantáziám, mégpedig az álmodozás egy gyönyörű családról, arról, hogy ezt a fiút, férfit nem zavarja, hogy lényegében tinimami vagyok, és talán abból a tiszta őszinteségen alapuló kezdetleges barátságból, ami kialakult köztünk sokkal több is lehetne. Nagyon korai még ezt gondolni, és ha egyszer újra egyedül maradok rendbe kell majd tennem a gondolataimat, mert nem eshetek bele abba a hibába, hogy túlságosan beleélem magamat ebbe az egészbe, mert a szabályaim alól ő sem kivétel, esetleg csak azért, mert bizonyára neki is vannak, méghozzá nagyon hasonlóak az enyémekhez. Ha elkezdünk randizni, az nem befolyásolhatja a gyerekemet semmilyen szempontból, és Freddie-t sem, nem ránthatom magammal Carát, és még véletlenül sem haladhatunk túl gyorsan, mert ettől még nem leszünk azonnal egy család, nem lesz azonnal az én lányom apja is, hogy ha esetleg mégsem lenne meg köztünk az összhang magyarázkodnom kelljen. A fontossági sorrendem sosem fog változni, mindig Cara lesz az első, de szerencsére a miérteket neki nem kell megmagyaráznom. Sok mindenben megkönnyíti a dolgom, másokban azonban akkora terhet akaszt rám, amiről egyelőre gőzöm sincs, hogyan fogom elbírni, hiszen a saját gyerekem mellett Freddie-re is ügyelnünk kell, méghozzá sokkal fokozottabban, mint Carára, hiszen ez a kisfiú mindössze néhány hónappal ezelőtt veszítette el az édesanyját. De itt még nem tartunk, ezzel ráérünk majd esetleg akkor foglalkozni, ha messzebb is merészkedünk azon a barátságos, kellemes zónán, ahol jelen pillanatban vagyunk, mindenesetre az egómat jelenleg igencsak melengeti a tudat, hogy ezek szerint nem hagyom hidegen, lát bennem valamit, ami alapján méltónak tart arra, hogy esetleg a társa lehessek. Ez jó érzés, mind a nőiességemet, hiúságomat, mind az anyaságot illetően, hiszen neki elsősorban egy olyan nőre lenne szüksége, aki tudja kezelni, főként pedig elfogadni és szeretni Freddie-t, bennem pedig látja a lehetőséget erre, sőt, talán azt is, hogy ezek már bekövetkeztek, hiszem lehetetlen nem imádni ezt az édes kiskölyköt.
- Mesélj magadról, Townes! - érkezik el a kérés, amitől egész végig rettegtem. Hiába tudhatnak rólam már mindent az internetről, újságokból, magától Louistól, valahogy éreztem hogy nem fogjuk kikerülni azt, hogy személyesen is megkérdezzék, és emiatt egész délután idegeskedtem. Nem szégyellem magam, mint ahogy azt már rengetegszer kijelentettem, megállapítottam, hangoztattam, de ettől függetlenül még nem mesélem el szívesebben a történteket még olyan személyeknek sem, akik valószínűleg nagyon hasonlítanak arra a fiúra, aki több megértést mutatott az irányomba mint bárki más az elmúlt 4 évben, tehát ők is valószínűleg pont ilyen kedvesek, és nem gondolnak semmi rosszat rólam.
- Inkább ti meséljetek magatokról, nektek mintha érdekesebb életetek lenne - kerülöm ki a válaszadást.
- Rólunk mindent tudhatsz a netről - legyint Niall egy mini szendviccsel a szájában.
Louis, mintha vérprofi lenne a grillsütő mellett állomásozik és gondosan ügyelve minden részletre a húsokat sütögeti, Harry a homokozó közepén üldögél Freddie mellett, és elmélyülten homokoznak, míg a lányom inkább Liamet köti le azzal, hogy egy mondókás kifestőkönyvet lapozgat, és mindegyiket elmondja, a műveit pedig bemutatja. Borzasztóan élvezi, hogy ennyi férfi veszi körül , aki figyel rá és foglalkozik vele.
- Ti komolyan ennyire utáltok a foglalkozásotokról beszélni? - nevetek fel. - Louis is mindig ezt mondja, de tudjátok mi a helyzet? Már rólam is minden fent van a neten, szóval olvassátok el nyugodtan - vonom meg a vállam, és elveszek én is egy kisebb méretű szendvicset, amit egészben nyomok a számba, majd hátradőlök, mint aki kielégítő választ adott.
- Szóval akkor te vagy Lou barátunk új szerelme? - teszi fel a kérdést sunyi vigyorral a szája sarkában Harry, miközben Freddie homokot lapátol a hosszú, kinyújtott lábaira, Louis pedig látszólag teljes erejéből hozzávág egy konyharuhát, amin mindannyian harsányan nevetni kezdenek, köztük a két kicsi is. - Most miért? Ezt írják! - kiáltja védekezően feltett kezekkel.
- Az a rejtett tehetségem, hogy egy hét alatt csábítok el szupersztár férfiakat - vonom fel a szemöldököm kihívóan. - Szóval, melyikőtöknek nincs barátnője? Bár az se zavar, ha van - vonom meg a vállam, majd a kissé megdöbbent pillantásukat látva nevetni kezdek.
- Mama, kaphatok én is? - tápászkodik fel a lányom, és a kezét nyújtja a szendvicsek felé.
- Persze, Baba - komolyodok meg azonnal, és egy szalvétára szedek ki néhány szendvicset, amiből kihúzom a fogpiszkálót, nehogy megszúrja magát, vagy másokat. - Éhes vagy?
Teli szájjal bólogatni kezd, majd sarkon fordul és letelepedik a korábban elfoglalt helyére, Liam és Niall közé. 
- Végül is pont úgy nézel ki, mint egy megrögzött férfifaló - pillant rám cinkosan Lou.
- Fekete özvegy a becenevem - kacsintok rá - ezért nincs a képben a biológiai donor.
- Mi az a bigolóiai donor? - kérdezi érdeklődve Freddie, mire a számhoz kapom a kezeim. Mekkora bunkó vagyok, pont én, aki mindig figyelek arra, hogy ne mondjak soha semmi hülyeséget a gyerekem előtt!
- Én - vágja rá rezzenéstelen arccal Louis - az apukád, ezt jelenti.
Freddie szerencsére nem foglalkozik többet a témával, visszatér a játékaihoz, én pedig odatátogok egy halk "bocsi"-t Lou felé, aki csak magában kuncogva legyint egyet.
- Szóval megetted - tér vissza az eredeti témához Liam, miközben Cara inkább Niallel foglalkozik most, és megkéri, hogy olvasson fel valamit a kezében tartott foglalkoztató füzetből.
- Aha - hümmögök - és jobban jártunk.
- Feltűnt - jegyzi meg csupa kedvességgel a hangjában.
Carát szerencsére nem egy bonyolult feladat rávenni arra, hogy pakolja össze a cuccait és jöjjön enni, mivel már amúgy is éhes, Freddie viszont nehezebben hagyja ott a játékot, mellé pedig még csupa homok is, így muszáj lenne megmosdatnunk, ami nem feltétlenül egy hálás feladat, és csak Louis tud megbirkózni vele, mert a kicsi hirtelen mindenkit utálni kezd, aki a közelébe megy, még Harryt is. Pontosan tudom, hogy milyen ez, ugyanis egy évvel ezelőtt mi is, és minden kisgyerekes szülő megélte a dackorszakot, amikor a gyerek csak és kizárólag azt akarja csinálni amit ő kigondolt, és ahogy ő gondolja. Ez az időszak hangos, és nehéz, ciki amikor a porontyod korábban akármilyen jó gyerek volt is földhöz vágja magát nyilvános helyeken, mert nem tetszik neki valami, és muszáj, hogy kötélből legyenek az idegeid, ha jó szülő akarsz lenni. Mindig is elítéltem azokat az anyukákat/apukákat, akik felemelik a hangjukat, vagy épp a kezüket a gyerekükkel szemben, és talán a fiatalságomból adódóan nekem több türelmem volt Cara kiborulásaihoz, mint mondjuk amennyi egy negyvenes anyukának lenne, azt már az első alkalommal, sőt, a létezése első pillanatában megfogadtam, hogy sosem bántom sehogy, mindegy mit követ el. Túléltük, ahogy ők is túl fogják, még ha néha nehéz is, és szörnyű érzés amikor fel kell kapnod és egyszerűen figyelmen kívül hagyni az akaratát, közben pedig sír, csapkod, és közli veled, hogy mennyire szörnyű vagy, még akkor is, ha nélküled egyetlen percig sem tudna létezni.
- Nem kellene segítenünk? - pillantgat Lou után Niall elég feszülten.
- Az csak rontana a helyzeten - rázom meg a fejem - mire kijönnek semmi baj nem lesz.
- Régebben nem csinált ilyeneket - motyogja döbbenten Harry, és leporolja a nyakig homokos nadrágját.
- Aha - mormogja Liam - csak régebben még élt az anyukája - teszi hozzá halkan, úgy, hogy Cara lehetőleg ne halljon belőle semmit, majd megfordul, és átveszi Louis szerepét abban, hogy kiossza az adagokat.
Mire visszajönnek már csak Freddie kissé pirospozsgás arca, és Louis látványos fáradtságra árulkodik a korábbi harcukról, egyébként a kisfiú egy dobozzal a kezében siet felénk, és bőszen vigyorog.
- Mit hozol? - hagyom félbe egy pillanatra Cara adagjának az apróra darabolását, és a kisfiúra nézek, aki elégedetten biggyeszti le az asztal mellé a társasjátékot, ezzel azonnal magára vonva a lányom figyelmét, és mellé guggolva elkezdi kipakolni.
- Játékot - mondja. Rövid, lényegre törő válasz, amin mindannyian elmosolyodunk.
- Hé, fiatal úr, arról volt szó hogy előbb eszünk, utána játszunk - simít végig a szőke tincsecskéken az édesapja, és kihúzza magának az egyik szabadon maradt széket.
- Tudom - dalolja kissé szemrehányó hanglejtéssel, majd a kezeit nyújtja a férfi felé, aki az ölébe ülteti. Freddie szőke hajától eltekintve nagyon hasonlítanak egymásra, szinte látom magam előtt Louis-t ilyen apróságként.
- Hol van a másik fiú? - kérdezi a lányom, miután bőszen megrágja és lenyeli a szájában tartott ételt. Imádom, hogy mennyire illemtudó és udvarias.
- Kicsoda, Baba? - ráncolom a szemöldököm. - Ennyien vagyunk.
- Tudom, de van egy másik fiú is - tájékoztat, miközben a villáját marokra fogva beledöfi egy újabb falat húsba -miért nincs itt? Rajta van a képeken.
- Szerintem a kis hölgy Zaynre gondol - fejti meg a rejtélyt Harry - vagy nem, Cara?
- De - bólint okosan, én meg elcsodálkozok azon, hogy mennyire jó megfigyelő, ugyanis nekem nem tűnt fel, hogy eggyel kevesebben vannak, mint a bent látható képek többségén.
Amúgy meg honnan tudja a hiányzó srác nevét? Tényleg döbbenetesek a gyerekek.
- Ő most Amerikában van - tájékoztatja Liam - ott lakik a barátnőjével. Tudod hol van Amerika?
- Tudom - bólogat - rajta van a térképen, anyuci megmutatta.
Ellágyulva simítok végig a haján, miközben a lábait lengetve egy újabb adagot lapátol a szájába.
- Máris okosabb, mint te - löki oldalba huncut vigyorral az arcán Niall, és mindannyian mosolyogni kezdenek, ebből pedig arra következtetek, hogy ez valami belső poén lehet, vagy egy történet.
Valaki olyan számára, mint én, felfoghatatlan hogy mennyi mindent élhettek meg ők együtt, hogy mi van a hátuk mögött. Most csak 4 srácot látok, akik látszólag ennél komfortosabban nem is érezhetnék magukat, és akiken az egyetlen kevésbé mindennapi dolog, ami igazán szembetűnik az az, hogy a maguk módján mennyire különlegesen jóképűek, ettől eltekintve viszont átlagos fiatal férfiaknak tűnnek, nem pedig szupersztároknak. Mindenesetre azt hiszem, teljesen megértem, hogy miért imádhatják őket a nők.
Miután mindannyian jól laktunk, és a gyerekek nyugtalankodni kezdenek, Louis bentről hoz egy vastag plédet, amire mindannyian letelepedünk, és Freddie irányításával kipakoljuk a társasjátékot. Régen, amikor gyerek voltam az összes családi összejövetelen, ünnepen előkerült egy ehhez hasonló játék, és bár akkoriban mindig veszekedés lett a vége, mert a gyerekek, vagyis akkoriban még én és az unokatestvéreim közül mindig az nem tudott veszteni, aki épp vesztett, egészen kellemes emlékek fűznek hozzá. Legutóbb karácsonykor láttam ilyen játékot, és akkor Cara a nagypapájával karöltve rútul levert mindenkit, még ha nem is túl tisztességesen.
- Hé, de ezt csak négyen lehet játszani - olvasgatja a leírást Harry.
- Nem baj - vonom meg a vállam - majd párokba rendeződünk.
- Oké, akkor én vagyok Carával - csap le a lányomra Niall, mire a kislány édesen vigyorogva felpattan, és odaugrándozik az új barátjához.
- Enyém Freddie! - kiáltja Harry és Liam egyszerre, majd bosszúsan összenéznek, és kisebb vitát folytatnak le arról, hogy melyikük legyen a kisfiú csapattársa, mígnem Liam azzal az érvével, hogy Haz már amúgy is órákat homokozott Freddie-vel győzedelmeskedik. Véletlenül sem jut eszükbe, hogy esetleg megkérdezhetnék tőle, hogy kivel akar lenni, nem mintha egyébként lenne bármi kifogása azt elnézve, hogy milyen békés és elégedett arccal telepedik le Liam ölébe.
- Akkor ti együtt vagytok, én meg egyedül - morogja duzzogva Harry, és még a hosszú lábait is sértetten felhúzza.
- Melyikünkkel akarsz lenni, Hazza? - kérdezi már-már olyan hangon Louis, mint ahogyan a gyerekekhez beszél.
- Jó így - legyint megenyhülve, és elfogadja a kis kék bábut, amit Freddie a kezébe nyom - Zayn lélekben itt van velem, meg amúgy sem akarok egy olyan csajjal lenni, aki pasikat eszik reggelire - paskolja meg a levegőt, mintha az valakinek a válla lenne, és rám kacsint.
- Győzzön a legjobb! - kiált fel hirtelen a csapattársam, majd egy határozott mozdulattal felém fordul, és csak a gyors reakcióidőmnek köszönhető, hogy felemelem a kezem, amibe belecsap.
Mondhatnám, hogy kemény, és könyörtelen játékot játszunk, az igazság azonban az, hogy elég lassan játszunk, mivel kissé időigényesek a dobások, és a lépések kiszámolása, valamint a szabályok többszöri elmagyarázása is, de ettől függetlenül nagyon élvezem, és azt hiszem, nem csak én. Jó érzés látni, ahogy Niall babusgatja a lányom, együtt dobnak, hangosan számolják a lépéseket, és együtt örülnek minden kis apróságnak, ugyanez Liam és Freddie esetében is, és amikor egy olyan pillanatban, amikor a két páros Harryvel kiegészülve hangosan, és hosszan elnyújtva számolja Freddie lépéseit a cél felé rápillantok a mellettem ülő fiúra látom rajta, hogy ugyanazok a gondolatok járnak a fejében, amik az enyémben. Fantasztikus barátai vannak.
- Tök jó, hogy összefutottál Lou-val, Townes - bök oldalba a könyökével Niall.
- Szerintem is - fordulok felé a karjaim közt Carával, aki lassan kezd kidőlni a fáradtságtól, de azért lustán elmosolyodik amikor a fiú megsimogatja a hátát.
- Örülök hogy megismerhettem önt, kisasszony - hajol meg előtte, és udvariasan megpuszilja a kezét.
Viszonylag hosszú ideig búcsúzkodunk, mindhárman elköszönnek tőlem, és külön a lányomtól, valamint Freddie-től, közben pedig többször is megkérdezik, hogy mikor látnak újra, mintha én lennék az, akivel akkora kiváltság lehet találkozni. Mire elmennek szinte fizikailag érzem, hogy ragyog az arcom a jókedvtől, és valósággal olyan érzésem van, mint aki újjászületett. Talán a gimiben vett körbe utoljára ennyi férfi, de valószínűleg egyikük se volt olyan kedves, mint amilyenek ők, és mindegyiküknek lehetett valami hátsó szándéka velem, nem úgy, mint nekik.
- Na, mit gondolsz? - lép mellém Louis, akinek Freddie ugyanúgy hever a vállán, mint az enyémen Cara.
- Vajon? - vonom fel a szemöldököm mosolyogva.
- Rettenetesek.
- Azok - nevetem el magam - nem is tudom hogyan fogjuk feldolgozni ezt a traumát.
- Végtelenül sajnálom, hogy kitettelek titeket ennek - rázza a fejét széles mosollyal az arcán.
- Meg az összes többi dolognak is ezen a héten, tényleg nem tudom, hogy hogy fogom feldolgozni, hogy mindezek után haza kell mennünk.
- Nem akarok hazamenni, Mama - nyöszörgi elnyújtott, sírós hangon a lányom mintegy reflexből. 

Nagyon kínos lenne, ha azt mondanám, hogy én sem? 

10.rész első fele

Sziasztok!
Ne haragudjatok, szörnyen szégyellem magam, de sajnos ezen a hétvégén nem tudok egy egész részt hozni. Borzasztóan idegőrlő hetem volt, szerdáig az emelt töri tartott sakkban, csütörtökön egyszerűen csak fetrengtem és sajnáltam magam, tegnap este elrángattak bulizni a barátaim, ma meg próba nyelvvizsgáztam felsőfokon, úgyhogy vagy nem volt időm írni, vagy amikor lett volna túlságosan lefoglalt a tanulás okozta rettentő mély sebeim nyalogatása sorozatnézés közben. Nagyon sajnálom, tényleg, többször is nekiálltam egyébként de pont a rettenetes idegállapotom és hangulatom miatt nem ment az írás (sem) és alig tudtam összeszenvedni azt a keveset, amit végül úgy döntöttem, hogy felteszek. Azóta próbálom befejezni mióta hazaértem, de annyira fáradt vagyok hogy gépelés közben folyton csukódnak le a szemeim és csak zagyvaságokat hordok össze értelmes gondolatok helyett. Jövőhétre igyekszem összekapni, nem utolsó sorban pedig kipihenni magam, és bepótolni a mostani elmaradást, jelenleg viszont legyetek szívesek beérni ennyivel. 
Sajnálom! <3
 

N.x 

Louis Tomlinson 

Most először veszem észre, hogy Townes mintha kicsit megszeppenne társaságban. Ezt a lányt eddig akárhányszor, akárhol láttam kicsit nagyszájú volt, harsány, mások számára meglepő módon őszinte, olyan mint én, azonban amikor az otthonomba beáramlik a három barátom számomra észrevehető módon megváltozik, kicsit távolságtartóbb lesz, csendesebb, mint amilyen egyébként társaságban, és óvatos, amin igazán nem is lepődök meg, mert a srácok hozzák a formájukat. Niall harsány, már akkor kacag valamin amikor beesnek az ajtón, Liam a laza, elvont cuccaiban és az aranyláncával a nyakában egészen egy drogbáró hatását kelti, vagy mint egy kifehéredett afroamerikai rapperét, nem pedig valaki olyanét, aki a gyerekének a Maci nevet adta, és egyébként olyan érzékeny lelkű, mint egy kislány, Harry meg csak Harry, szokásától eltérően ma egészen hétköznapin néz ki, és hoz magával egy nagy zacskó pillecukrot meg mindenféle bio, egészséges rágcsálnivalót. Egyszer a színpadon, egy koncert közepén folytattunk le a nuggets kontra brokkoli és egészséges étkezés vitát, vesztett, de nem adja fel.
A régi, majdnem 4 évvel ezelőtti emlék hatására összerándul a gyomrom, megint arra gondolok, hogy mennyire jó lenne újra színpadon állni, de velük, és nem egyedül, hogy mennyire jó lenne legalább arra a 2-3 órára újra gyereknek lenni és amellett, hogy azt csinálnám, amit Freddie után a legjobban imádok, vízipisztollyal rohangálni, húzni az agyukat, élvezni az életet. De nem vehetem el az álmukat, ami már nem biztos, hogy ugyanaz, mint az enyém. Az egészből egyébként ők hiányoznak a legjobban, és mindenki más is, akivel közel 6 év összes napját eltöltöttem, de ahhoz még ennyi idő után sem szoktam hozzá, hogy nincsenek körülöttem a nap 24 órájában, és már rég nem töltünk együtt annyi időt, mint korábban. Az elején hetekig, hónapokig nem láttuk egymást.
18 hónapról volt szó, ez pedig már közel a negyvenedik, több mint 1200 nap, annak az időnek majdnem a fele, amíg ténylegesen egy banda voltunk.
- Mami, Mami nézd! - húzgálja Townes kezét az a kis tündér, akit az elmúlt néhány napban nagyon megszerettem. - Nézd, ők tényleg ők! - fogalmazza meg édesen, hogy a barátaim és én tényleg azok vagyunk, akik, és közben csillogó tekintettel nézi az anyukáját és a fiúkat. Amikor megszületett mi már valószínűleg az utolsó turnénkat zártuk, és mégis tudja ez az édes kis csöppség, hogy kik vagyunk. Tudom, hogy Townes valószínűleg sosem beszélt neki rólunk, hiszen őt annyira nem rántotta magával a körülöttünk lévő felhajtás, mint másokat, de az életünk, és a munkánk egyik legfontosabb célja mindig is az volt számunkra, hogy egy napon anyák meséljenek a gyerekeiknek arról a bizonyos 5 zakkant kölyökről, és az évekkel ezelőtti cél és álom lassan egyre inkább valósággá válik, mert időközben nem csak mi nőttünk fel.
- Kik? - tátja el a száját megjátszott döbbenettel Niall, és mellé ugrik is egy aprót.
- Hát a One Direction! - kiállt fel a kislány lelkesen, mire a szőnyegen békésen kirakósozó fiam rémülten rezzen össze. Nem szereti a hangoskodást.
- Tényleg? - folytatja az ámuldozást Niall.
- Tényleg - kuncog, és elvarázsoltan jártatja a tekintetét közöttük. Érdekes, hogy külön-külön sem én, sem Harry nem varázsoltuk el annyira, mint amennyire együtt. Ezt teszi a fiúbanda hatás.
- Ez fantasztikus, Baba -  simogatja meg a buksiját Townes, és magához képest félénken, de barátságosan pillant végig rajtuk.
- És te ki vagy? - guggol le Cara elé Liam.
- Cara Campbell - húzza ki magát - ő pedig az anyukám, Anyu Campell - jelenti ki váratlanul, mire kipukkan belőlem a nevetés.
- Milyen szép nevetek van! - vihorászik Liam, Niall meg Harry viszont nem is próbálják visszafogni magukat, és Townes is felnevet.
Mellé lépek, és a formalitás kedvéért bemutatom őket egymásnak, mert bár ez nem igazán, úgy érzem talán könnyebben feloldódik, ha bemutatkozhat.
- Örülök hogy megismerhetlek, Anyu Campbell - vigyorog rá Niall, és azonnal megöleli, ez ilyen Horan szokás, bennem viszont felfortyan valami. Távol kell tartanom őt Nialltől, aki jelen pillanatban az egyetlen szingli közülünk, és aki egyébként jó eséllyel pályázhatna arra a címre, hogy Townes kiválasztottja legyen, amivel szemben egyébként semmi kifogásom nem lenne, hiszen Niall messze a legrendesebb fickó  akit ismerek, de előbb esélyt kell adnia nekem. Nem tudom, hogy ezt mikor döntöttem el, de így van, muszáj adnia egy esélyt, csak egy randit, mert nélküle talán egy olyan lehetőséget szalasztok el, amit egész életemben bánnék.
- Hogy lehet az, hogy külön csak tőlem nem lettél ilyen izgatott? - guggolok le a kislány elé, aki válaszul édesen, huncutul mosolyogni kezd.
- Csinálhatunk egy fényképet? - kérdezi. - Mami, lehet?
- Persze hogy lehet - jön teljesen izgalomba Harry, a kislány pedig elrohan, és felkapja a konyhaasztalról az édesanyja telefonját, amit aztán a kezembe nyom. - Louis, fotózz le engem velük! - adja ki a parancsot, és céltudatosan a fiúk felé vágtat, én meg döbbenten pislogok a készülékre.
- Townes - motyogom megrökönyödve - a lányod jobban megbántott, mint eddig bárki más az életemben.
Felkapja a fejét és előbb rám néz, majd a kuncogó gyerekre, aki lelkesen szorongatja Liam és Niall kezét, majd hirtelen elengedi őket és felém szalad, a becsapódásával pedig majd' felborít.
- Csak vicceltem, te buta! - kacagja.
- Cara! - hüledezik Townes, én viszont csak nevetek, és megölelem a kislányt, akiben látszólag most kivételesen sok energia van. Egészen váratlanul ér, amikor megjelenik Freddie, és söprögető mozdulatokat téve kissé erőszakosan bedúródik a karjaim közé, szándékosan félrelökve Carát.
- Én apukám! - jelenti ki, és ha nem lenne olyan édes arca, amilyen van, azt mondanám, hogy kifejezetten csúnya pillantást vet a kislányra, akivel eddig gond nélkül kijött.
- Gyere, Baba - jelenik meg Townes, és megfogja a saját csemetéjének apró kezét úgy téve, mintha valami szörnyen fontos dolgot kellene mutatnia neki. Mindössze néhány másodpercig pislog megbántottan, utána követi az anyukáját a konyha felé, én pedig szorosan magamhoz ölelem a durcás, dühös kisfiút.
- Na mi történt, nagyfiú? - simogatom a hátát. - Féltékeny vagy?
- Nem - nyöszörgi, mire halkan nevetni kezdek és megpuszilom a puha, husis kis arcát. Hát persze, hogy nem.
Townes, mint egy igazi kis háziasszony egész délelőtt azzal foglalatoskodott, hogy legyen mint ennünk, holott van, de azt hiszem, az olyan lányos dolog, hogy ha olyan vendégek jönnek, akiket nem ismer, akkor valami saját készítésű ételt kell csinálni. A srácokkal és Freddie-vel, általa pedig néhány játék kíséretében kimegyünk az udvarra. Kellemes idő van, nem túl meleg, de nem is hideg, a nap derűsen árasztja a fényét, Freddie pedig azonnal a garázsba szalad, hogy kihozza a homokozó játékait.
- Tényleg nagyon helyes lány - jegyzi meg Liam, és barátságosan oldalba bök.
- Mármint melyik? - kérdezem, miközben a nyakamat nyújtogatom Freddie után, Harry viszont már a nyomában is van, amin felbuzdulva, és a múltkori nagy esésére egyáltalán nem emlékezve gyorsabban, nevetve kezd rohanni a gyerekem, viszont Hazt sem kell félteni, ahogy a módszereit sem. Az esést, és az esetleges óriási hisztit elkerülve, amit az váltana ki, ha egyszerűen megállítaná a túlpörgött kisfiam beéri, és felkapja, majd a feje fölé emelve gyengéden rázogatni, dobálni kezdi. Egy nap jó apa lesz, talán sokkal jobb, mint amilyen én vagyok.
- Mindkettő - fűzi hozzá nevetve Niall - Eleanorral mi van?
- Semmi - vonom meg a vállam - nem hívom vissza, addig biztos nem amíg ők itt vannak.
- Hagynod kellene - hümmögi Liam - itt van ez a lány, aranyos, kedves, jól kijöttök, nem? Szedd össze magad és tényleg hívd el egy randira.
- Azon vagyok - morgom, és lopva körbenézek, hátha elkerülte esetleg a figyelmem, és már ők is kint vannak, de nem. - Figyu, segítetek? Be kellene gyújtani a grillsütőt, Townes teljesen felpörgött és pácolt be húst, meg csinált mindenféle kis harapnivalót miattatok.
- Király! - kiált fel Niall 'Haspók' Horan. - Tartsd meg!
- Kívánságod számomra parancs, Horan nagyúr - hajlok meg előtte kissé.
- Helyes! - vágja rá. - Épp ideje már, hogy normális csajod legyen!
Ezzel a végszóval pedig megjelenik Townes és Cara, a kislány egy tálcán mini szendvicseket hoz, látszik rajta, hogy milyen büszke magára, hiszen ő is segített az elkészítésben, ahogy a fiam is ott ült velük, és igaz, hogy minden második falat kenyeret, sajtot, és felvágottat a szájába tett, hűségesen döfködte beléjük a fogpiszkálókat is.
Az édesanyja a fenekével akadályozza meg, hogy bevágódjon az ajtó, majd valami nehezebb dologgal egyensúlyozva - amik valószínűleg a húsok - lépdel a lánya után. Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mit hozott vissza az én életembe és a fiaméba is ennyire rövid idő alatt, visszahozta a nagybetűs NŐT, és azt hiszem, ezzel mindent el is árultam.
Tudom, hogy jóformán még csak gyerekek voltak, amikor terhes lett, de annak a kölyöknek fogalma sincs, hogy mit veszített a lelépésével, és itt most nem csak Caráról van szó, hanem arról is, hogy Townes mennyire jó anya, ezen kívül pedig mennyire jó ember, hiszen kedves, gondoskodó, figyelmes, vicces, fantasztikusan jó társaság, és hogy valószínűleg mindent megtett volna azért (ahogy most is) hogy felnőjön a feladatokhoz, akadályokhoz, és egyben tartsa a családját.
Szükségem van rá.
- Elveszem - sietek elé, ügyesen kikerülve a lelkes kislányt, aki boldogan kínálgatja Niallt és Liamet.
- Jaj nem kell, köszi, de elbírom - mondja, ekkora viszont már félig elveszem tőle a tálat, félig pedig ő tartja, és az ujjaink összeérnek.
- Townes? - szakad ki belőlem, és remélem, hogy a fiúkat tényleg nagyon leköti Cara.
- Hm? - pislog fel érdeklődően.
- Figyelj csak, az jutott eszembe, mármint hogy néhány napja már gondolkozok azon, hogy esetleg miután hazamentek lenne-e kedved találkozni velem? Tudod, a hasonmásaink nélkül.
- Te most randira hívsz engem? - nyílnak nagyra a szemei és pontosan azon a tagadhatatlanul őszinte módon döbben meg, amilyennek megismertem. Kicsit túl hangos, aztán észreveszi magát és zavartan húzza be a nyakát, a szemem sarkából pedig látom, hogy a barátaim szándékosan úgy tesznek, mintha semmit sem hallottak volna.
- Ha nem bánod - szívom be idegesen az alsó ajkam. Elhamarkodom ezt az egészet? Túl korai neki? Lehet, hogy nem is kedvel, csak mivel kénytelen itt maradni, így hajlandó szóba állni velem, egyébként pedig ki nem áll.
- Nem - vágja rá hirtelen, amin én is meglepődök, és az arcából ítélve ő is - nem, a legkevésbé sem.
- Király - mosolyodok el - akkor majd megbeszéljük hogy mikor.
- Rendben - viszonozza a lelkes pillantásom, és végre engedi, hogy elvegyem tőle a nehéz tálat.
Ennyire egyszerű volt? Ettől voltam ennyire betojva?
Harry visszajön Freddie-vel, aki boldogan lengeti a homokozós vödrét, benne a formákkal, játékokkal, én pedig a két bőszen vigyorgó csatlósommal elmegyek, hogy kihozzam a grillezőt és a szenet.
- Ne mondjatok semmit - hurrogom le őket, még mielőtt egyáltalán kinyitnák a szájukat.
- Miért ne? - háborodik fel Niall.
- Ez még nem jelent semmit.
- Dehogynem! - vitatkozik, azonban egy szigorú pillantással gyorsan elérem hogy elcsendesedjen.
- Nem - kötöm az ebet a karóhoz - az ő és az én esetemben a randizás egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy elmentek valahová együtt, aztán látjátok hogy egész jól működik köztetek valami és összejöttök.
- Lou, nem gondolod hogy egy egészen picit hajlamos vagy túlreagálni ezt a dolgot? - kérdezi tapintatosan Liam.
- Nem - sóhajtok nagyot - egyáltalán nem reagálok túl semmit.
- Oké, haver - vág közbe Niall - de azért ne cseszd el azonnal, ha valami nem úgy történik ahogy azt képzeled.
Válaszul csak magamban dörmögök, szerencsére odaérünk a garázshoz és a továbbiakban lefoglalja őket hogy segítsenek kipakolni, a későbbiekben pedig Townes előtt nem fognak ellátni a jó tanácsaikkal. Remélhetőleg. 

Na nem mintha engem régebben bármi is visszafoghatott volna attól, hogy mindenbe beleüssem az orrom. 

9.rész

 Townsend Campbell

Egészen szokásunkká vált már az esti "bandázás", amikor a gyerekek elalvását követően kettesben összefutunk a nappaliban, néha előre megbeszélve, máskor pedig csak véletlenül, mert így alakul, na nem mintha ez a néhány alkalom egy annyira hosszú időtartamot foglalna magába, hiszen még mindig csak néhány napja ismerjük egymást, azonban estéről estére megváltozik valami. A legelső alkalommal, amikor szerényen és bátortalanul megkérdezte, hogy volna-e kedvem lemenni beszélgetni vele, kezdetben néhány dolgot harapófogóval sem tudtam volna kihúzni belőle, és mind a ketten a kanapé két sarkában ültünk, most pedig, mindössze 4 nappal később egymásnak dőlve félig fekvő, félig ülő helyzetben sajtos popcornt tömünk magunkba, és egy korábbi, vajon rossz, vagy jó szülők vagyunk-e témájú beszélgetésünk miatt a Rossz anyákat nézzük, és próbálunk nem úgy nevetni, hogy azzal felébresszük a porontyainkat. Minden nap ad nekem valamit ez a fiú, amiben vagy nagyon régen, vagy sosem volt korábban részem, és emiatt egyre inkább a szívembe zárom, egyre kevésbé akarok visszatérni azokba a hétköznapokba, amik nem úgy indulnak, hogy én és a lányom megreggelizünk vele és a fiával, az estéim pedig nem úgy végződnek, hogy tőle köszönök el utoljára.
Szükségem van rá, és szükségem van a barátságra, a megértésére, az összhangra kettőnk között, arra, hogy ugyanazok jelentik a legfontosabbat számunkra, majdnem ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és arra is, hogy lássam Carát, ahogy szélesen mosolyog rá, és Freddie-t, miközben egyre inkább megnyílik nekem. Ma este már jó éjt puszit adott, mielőtt Louis bevitte volna aludni, a lányom pedig látványosan szorong attól, hogy haza kell mennünk. Az egyetlen, ami miatt tényleg bánom azt, ahogy a dolgok alakultak, az az, hogy felforgattam a lányom életét, hogy megtapasztalhatta milyen lehet az élet, aminek része egy férfi, de hosszútávon ezt még mindig nem tudom biztosítani számára, hiszen Louis nem lesz az apukája, holott ha előre eldönthetném, hogy milyen legyen az a férfi, aki Carát a lányának nevezheti, olyan lenne mint ő.
- Furcsa lesz nélkületek - jegyzi meg miután véget ér a film, és már csak a netflix tárházával szemezünk.
- Ne is mondd - csóválom a fejem, és ha már itt tartunk úgy döntök, teljesen őszinte leszek vele, mert miért ne lennék az? Nagyon is őszinte ember vagyok, aki mindig mindenről megmondja hogy mit gondol, és mindenről szeret beszélgetni. - Gondoltad volna, hogy végül ez lesz? Cara már a gondolattól is rosszul van, hogy haza kell mennünk, és én sem igazán tudom, hogy ezek után mit fogok kezdeni magammal miután őt elaltatom esténként.
- Fogalmam sincs, hogy mit gondoltam - mosolyodik el - csak az járt a fejemben, hogy bajba sodortalak téged és a kislányod, és a lehető legbiztonságosabb helyre kell vigyelek titeket, ami Freddie miatt az otthonom. Egyébként is felhívtalak volna, azt hiszem, mert érdekelt hogy valójában ki az a lány, akiről az volt az első benyomásom, hogy a női alteregóm, de azt hiszem jobb volt így megismerni téged, közvetlen közelről.
-  Téged is - csúszok kicsit lejjebb a kanapén - sosem láttam még kisgyerekes apukát, mármint nem így.
- Hiányozni fogtok - vallja be, és én csak egyetérteni tudok, nekem is hiányozni fognak ők, és hiányozni fog az is, hogy valószínűleg miután elmegyünk sosem fogok többé ilyen hosszú, beszélgetős estéken részt venni.
- Azért ne búcsúzkodjunk még - bököm finoman oldalba a könyökömmel.
- Nem - mosolyog rám - úgyis beszélünk majd, és remélem találkozni is fogunk, mert a srácok elég jól összebarátkoztak, Cara pedig nagyon jó hatással van Freddie-t.
- Nagyon jó testvér lenne - tűnődök hangosan, és elképzelem hogy milyen lenne, ha az én okos nagylányom tényleg testvérré válhatna, hogy mindig ott lenne körülötte és megtanítaná dolgokra, ahogy délután Freddie-nek is megmutatta, hogy hogyan kell karkötőt készíteni.
- Még lehet, sőt, bizonyára lesz is. Próbálkozni fogsz, nem? Vagy annyira elrettentő volt a múltkori randid, hogy úgy döntöttél, inkább soha többé nem találkozol senki mással?  - cukkol.
- Nem tudsz erről leszállni, ugye? - nevetek fel. - 22 éves vagyok, reménykedek benne, hogy talán van még esélyem megismerni egy normális férfi  mielőtt feldobom a talpam.
- Nagyon kell igyekezned - nevetgél, és a szemei körül huncut nevetőráncok jelennek meg.
- És te? - pillantok fel rá. - Te fogsz ismerkedni?
- Ez elkerülhetetlen - húzza el a száját, mintha kifejezetten zavaró lenne az, hogy érdeklődnek iránta - de egy ideig nem hinném, és senkivel nem ugrok fejest a gyereknevelésbe, főleg nem azután, hogy Eleanornak szemmel láthatóan így már nem nagyon kellek.
- Ő az a lány, aki a múltkor felültetett? - ragadom meg az alkalmat, hogy végre megtudjak valamit róla. - Utolérted azóta? Mi volt a kifogása?
- Aha, ő - csendesedik el kissé - valami hülyeség, nem lényeges, de mióta megjelentek a cikkek rólunk úgy tesz, mintha teljesen ki lenne borulva és ő lenne a sértett, holott csak nem tetszik neki a gondolat, hogy esetleg máris találtam valaki mást, és nem sírok utána. Az igazság az, hogy sosem volt egyszerű vele a kapcsolatom, miatta kezdtem bele abba az életformába is, ami miatt a Kispajtás most odafent szuszog, és miatta távolodtam el a tőle, mert egy gyerekkel együtt, aki nem tőle van, gondolom már nem vagyok annyira jó buli, a jelenlegi felállásban pedig főleg nem, pedig egy nő miatt sem vagyok hajlandó többé lemondani erről a kisfiúról, sosem szabadott volna. A lényeg annyi, hogy most napok óta üzenetekkel bombáz, és nagyon érdekli a kiléted, én meg nem veszem a fáradtságot arra, hogy külön neki magyarázkodjak, amiért remélem hogy nem haragszol meg.
- Akár azt is mondhatod neki, hogy már rég a múlté - jelentem ki, és azt veszem észre, hogy az eddigi rossz véleményem eziránt a lány iránt most égető haraggá és olyasfajta ellenszenvvé válik, aminek az irányítása alatt képes lennék kikaparni a szemét - erősítsd meg benne azt amit hisz! Ugye nem akarsz együtt lenni egy olyan nővel, aki sosem tekintene úgy Freddie-re, mint a saját gyerekére, és azt várta el tőled, hogy mondj le róla, ha vele akarsz lenni? - tornázom fel magam és egyenesen a szemébe nézek. 
- Tudom, hogy őrültség volt - rázza meg a fejét - és nem, nem akarok, a fiamnak szüksége van egy édesanyára.
- Jó válasz - nyugszok meg, és visszahanyatlok a kényelmes pozíciómba.
- De szerinted van olyan nő, akit ez nem zavar?
- Ezt egy kicsit most sértésnek vettem - pillantok rá döbbenten - miért ne lenne? Engem nem zavarna, és egyébként is, szerinted ha minden férfinak, akinek gyereke születik egy megromlott kapcsolatból, vagy valamilyen oknál fogva ő neveli, az örökké egyedül marad? Milyen világban élsz?
-  Nem tudom, hülye kérdés volt - rázza meg a fejét.
- Ha a férfiakkal ez lenne a helyzet, akkor a nőkkel is, vagy nem?
- Nekem lényegében két apám van, és egyik sem a vérszerinti - vonja meg a vállát, és a kérdő tekintetem miatt azonnal válaszol is - hat tesóm van két különböző apától, az igazi apámnak Markot tekintem, kicsi voltam amikor összejött anyával, aki nem sokkal volt idősebb, amikor engem szült, mint te, amikor Carát, de sosem zavarta hogy már ott van egy kis zabigyerek szerény személyemben - mosolyodik el, és az arcára valahogy kiül, hogy mennyire szereti a férfit, aki felnevelte - sosem tett különbséget köztem is a négy húgom között, a nevére vett, és ugyanúgy nevelt, ugyanúgy szeretett ahogy őket, a válásuk után is. A másik öt gyereket kapott a nyakába, három kiskorút, és amellett, hogy anya halála után egyedül az ő feladata lett a két picur felnevelése, minket sem rúgott ki, látom rajta hogy szereti a húgaim, és ők is imádják, úgyhogy saját tapasztalatból mondom, hogy a férfiak talán elfogadóbbak.
- Már értem, hogy miért nem gondoltál rólam semmi rosszat, amikor elmondtam hogy mi a helyzet - nézek a szemébe, és nagyot nyelek.
- Úgy jártál, mint az anyukám - viszonozza a pillantásom, de az övében van valami, ami miatt elszorul a torkom - és nála jobb anyát nem is kívánhattam volna sem magamnak, sem a testvéreimnek. Nem az tesz valakit jó vagy rossz szülővé, hogy hány éves, amikor megszületik a gyereke, és nem is a körülmények, hanem utána minden más.
- Mi történt az édesanyáddal? - kérdezem halkan.
- Leukémia - nyel nagyot, majd elfordítja a fejét és hirtelen feláll, felkapva a kiürült popcornos tálat, és a konyhába megy. Talán magára kellene hagynom néhány pillanatra, de nem tudom, azt hiszem, talán túl tolakodó voltam, túl sokat kérdeztem valami olyanról, amihez semmi közöm. Néha nem tudom, hogy hol kell abbahagyni, és azt sem, hogy mikor kellene a háttérben meghúzódnom egy kicsit.
- Ne haragudj - lépek be utána. A pulton támaszkodva, lehajtott fejjel mély levegőt vesz, amikor belépek zavartan megdörgöli az arcát, és úgy tesz, mintha hirtelen megfázott volna, azért szipogna - nem akartam tolakodó lenni, sajnálom, ha felkavartalak.
- Semmi gond - rázza meg a fejét, de kerüli a pillantásom - csak nehéz róla beszélni - mondja, ezzel együtt pedig el is csuklik a hangja.
Odasietek hozzá, és hirtelen minden létező gátlásomat eldobva egyszerűen átölelem, úgy ahogy Carát szoktam, és ahogy Freddie-t is öleltem amikor kiborult, csak Louis náluk azért sokkal magasabb még akkor is, ha valójában viszonylag kis termetű férfi, aki max 1-2 centivel nőtt túl engem. A karjaimban valahogy mintha kissé összeomlana, nem áll egyenesen, hanem nekem dőlve viszonozza az ölelésem, és a fejét a vállamra hajtva mélyen, remegősen belélegzik, mintha kicsit túl fáradt lenne mindenhez. Nem akarom elengedni, és ő sem enged el engem, talán mindkettőnknek szüksége van erre az ölelésre, hogy erőt merítsünk, hogy egymás támaszai legyünk legalább néhány perc erejéig, és hogy ne lássam az arcán végigcsorgó kövér könnycseppeket. Ez az a pillanat, amikor rájövök arra, hogy az a fiú, akit mindössze egy hete ismerek, és aki az esetek többségében mosolygós, kedves, vicces és jókedélyű, igazából borzasztóan maga alatt van, mert egyedül maradt a gyerekével, elveszítette az édesanyját, talán végleg összeomlott a kapcsolata egy lánnyal, aki valószínűleg sosem érdemelte meg, és mert talán éppen ezek miatt a munkája sem úgy alakul, ahogy szeretné, mert azok alapján ahogy beszélt róla, a szünet számára csak egy kényszer, alkalmazkodás. Ránézésre irigylésre méltó élete van, jobban belelátva viszont nem szívesen cserélnék vele, mert az egy dolog, ha az embernek valami nem úgy alakul az életében ahogy tervezte, de ettől függetlenül boldog, sőt, ez teszi boldoggá, az pedig egy másik, amikor sorjában minden összedől, te ott maradsz egymagad, és amikor legszívesebben összeomlanál akkor is erősnek kell lenned, mert van valaki, aki számít rád. A szép ház, a pénz, és a siker nem pótolja azokat a dolgokat, amiket ez a srác elvesztett az utóbbi hónapokban, és a nyakamat teszem rá, hogy mindenét amije van elcserélné azért, hogy visszakapja az anyukáját és Freddie édesanyját, a régi problémáit.
- Szerintem az anyukád nagyon büszke rád - mondom ki hangosan, és kicsit elhúzódok tőle, hogy lássam az arcát, és a kezemmel tétován letörölgessem a nedvességet a szemei alól - mert ilyen jó ember vagy. Hidd el, hogy minden rendbe fog jönni egyszer, még azok is amik most reménytelennek tűnnek.
- Köszönöm - emeli rám a tekintetét, és bár nem tudom, hogy ezt pontosan most mire érti, de ez egyáltalán nem is fontos.
A borostái furcsán karistolják a tenyerem, miközben leszedem a könnycseppeket az arcáról és úgy vigasztalom, mint egy gyereket, eközben pedig elgondolkodok azon, hogy egyáltalán éreztem-e valaha egy olyan férfi arcszőrzetének tapintását, érintését, aki nem az apám, a nagypapám, vagy bármilyen családtagom. Kisgyerekként egyszerre gyűlöltem és imádtam, amikor apa puszit adott, és a borostái szurkálták az arcom, mára már ez egy olyan megszokott érzés, ami hiányozna, ha egyszer csak eltűnne, most pedig Louis arcát simogatva eltűnődök azon a tényen, hogy 22 éves vagyok, édesanya, és még sosem volt dolgom egy igazi férfival, csak egy kamaszfiúval, akit néha nagyon is okolok azért amit velem tett, máskor pedig megértem, mert csak egy gyerek volt, nem mintha én nem az lettem volna. Vele ellentétben Louis egy igazi férfi, nem csak azért, mert idősebb, mert neki valószínűleg egy ideje már kiütköztek a nyilvánvaló vonások az arcán, hanem azért is ahogy viselkedik, mert édesapának lehet hívni, mert felelősségteljes, gondoskodó, és mert nem szégyelli az érzelmeit, mert itt áll velem szemben és pityereg az anyukája után, és mindenért amit elveszített az utóbbi időben.
- Townes? - szólít meg halkan, ezzel kizökkent a gondolataimból.
Zavartan engedem le a kezeim és rázom meg kissé a fejem, de ezúttal rajta a sor, a kezébe fogja a tenyereim, és mindketten hallgatunk, amikor néhány percig tétovázva szorongatja őket, mintha nem tudná eldönteni, hogy mondani akar-e valami fontosat, vagy egyszerűen visszatenni őket az arcára. Rá kell jönnöm arra, hogy nem csak a lányom hajlamos túl hamar megszeretni másokat, emellett pedig eszembe jutnak azok a mondatok, amikkel Camila tömi a fejem, hogy jó páros lennénk, és próbálkozzak be nála, de az ilyesmi nem így megy, főleg nem a mi esetünkben, és csak azért nem biztos, hogy olyan jó páros lennénk, mert egy cipőben járunk. Van egyáltalán bennünk bármi közös ezen kívül?
Sosem tudom meg, hogy Louis végül mit szándékozik tenni, mert fentről halk sírás hangjai szűrődnek le. Az én anyai, kiéleződött füleim az ultra és infrahangokat is meghallanák, ha azokat a gyerekem adná ki, úgyhogy egy pillanat alatt kirántom a kezem a fiú tenyeréből és egy profi futó tempójával vágok át a nappalin, majd fel a lépcsőn, és rátöröm a csukott szobaajtót a lányomra. Semmi komoly nem történt, csak álmában lefordult az ágyról, de ezt próbálja meg bárki is megmagyarázni egy olyan típusú anyának, mint amilyen én vagyok. Egy szempillantás alatt mellette termek és a padlóról a karjaimba kapom, nem ordít vagy visít, csak rémülten, félálomban pityereg, a vérnyomásom azonban így is az egekben van.
- Édesem - szorítom magamhoz, és igyekszem a lehető legnyugodtabb hangon beszélni hozzá, miközben végigtapogatom, hogy minden porcikája ép-e. Tulajdonképpen pont azt művelem, amit néhány nappal ezelőtt Louis is csinált, amikor Freddie elesett - nem történt semmi baj, Kisbabám - mondom félhangosan sokkal inkább magamnak, mint a kislánynak, aki a mellkasomnak dőlve, a végtagjait lustán lelógatva újra elalszik, és néha remegősen felszipog. Csak megijedt, nem történt semmi.
- Rendben van? - összerezzenek, eszembe sem jutott, hogy Louis talán követett ide, de minden jel arra utal, hogy igen, mert a sötétben is látom az aggódó tekintetét, amivel az ajtófélfának támaszkodva figyel minket.
- Persze - suttogom, de megremeg a hangom. Visszafektetem Carát a helyére, mely közben egyszer felpillant, és a kis kezeit felém nyújtva, nyöszörögve szólít magához, én pedig néhány hosszú másodperc erejéig leomlok az ágy szélére és magamhoz ölelem. Utoljára akkor esett le, amikor elhagytuk a babaágyat és elkezdtem átszoktatni a mostanira, akkoriban matracot tettem az ágya mellé, így mindig puhára esett, most viszont csak a szőnyeg fogta fel, és ezért kerülget szívinfarktus.
Nehezemre esik magára hagynom, félek, hogy újra addig fog fészkelődni, mígnem a padlón köt ki, de ha valamit megtanultam az anyaság során az az, hogy sajnos nem védhetem meg mindentől a gyerekem, hiába szeretném ezt mindennél jobban.
- Hozzak néhány párnát és takarót a padlóra? - kérdezi Louis, válaszul pedig hálásan bólogatok. Együtt tesszük biztonságossá az ágy mindkét oldalát a házban fellelhető összes takaróval és párnával, végül pedig mielőtt végleg magára hagynánk a lányomat végigsimít az arcán, és kicsit feljebb húzza rajta a takarót, amiben szinte eltűnik az én kis apróságom. Minden megvan ennek a fiúnak a mozdulataiban, aminek meg kell lennie egy olyan emberében, akivel szívesen "osztoznék" ezen a kislányon. Amikor kilépünk finoman nekidőlök az oldalának, válaszul átkarol, és egy pillanatra megint olyan érzésem van, amilyen egy olyan anyának lehetne, akinek teljes a családja.
Anya és apa együtt elhagyják a gyerekszobát, és miközben lefelé tartanak, hogy együtt töltsenek egy kis időt, még benéznek a másik gyerekükhöz is, hogy minden rendben van-e.
Kezd elmenni az eszem, ugyanakkor ez minden amire vágyok.

Louis Tomlinson 

Harry az első, aki megunja az elütésekkel teli pötyögést, na meg a meggyőzhetetlenségemet, és a csoportos chatszobánkat otthagyva inkább felhív. Épp Liamnek válaszolok, és előre látom magam előtt, hogy mivel ez a beszélgetés hosszúra fog nyúlni, Liam végig bombáz majd hülye mozgóképekkel és matricákkal azon bosszankodva, hogy miért nem válaszolok már. Ha szerencsém van talál majd valami témát Niallel és Zaynnel, amiről eldumálgathatnak, míg engem Harold tart szóval.
- Mikor lettél te ennyire beszari? - dörmögi bele a készülékbe szakítva a tipikus, udvarias modorával, amit még velünk szemben sem tud megtörni. Harry minden beszélgetést köszönéssel indít, érdeklődik a vonal másik felén lévő hogylétéről, egyszóval angolosan udvariaskodik egy sort mielőtt rátérne a tárgyra, nem pedig in medias res módon azonnal belevág a mondanivalójába.
- Szervusz Harold - veszem át a szerepét - hogy vagy? Ugye nem zavarlak? Jól aludtál?
- Hagyjuk ezt most és válaszolj a kérdésemre, Lou - mondja szokatlan szigorúsággal. Nagyon szeretem ezt a srácot, ahogy a többieket is, de Haz mindig egy icipicivel több volt számomra, és ez vezetett ahhoz, hogy ma már nyilvánosság előtt nem lehetünk annyira nagyon jó barátok, mint amennyire valójában vagyunk, mert a sajtó és a rajongók rázendítenek a Larry témára, amin igazán nem segít, hogy Haz borzasztóan a szívén viseli az emberi kapcsolatokat, és kiáll mindenért, mindenkiért. Nála lelkiismeretesebb, elfogadóbb, és kedvesebb emberrel még nem hozott össze az élet, olyan nekem, mintha az összes kisöcsém közül (akik a többiek) ő lenne a legkisebb, aki még gyermekien őszinte, és rengeteg szeretet ad. Ha nem lennének ezek a pletykák és kreálmányok rólunk, valószínűleg még mindig együtt laknánk, sőt, talán sosem költöztünk volna külön, és akkor nem kanászodtam volna el úgy, ahogy az történt, mert Harry egy kőszikla, aki teljes mértékben két lábbal áll a földön, és mindenkit visszaránt, aki egy kicsit is elrugaszkodik a valóságtól, vagy elindul egy rossz irányba. Annak idején rengeteget papolt nekem, én meg nem hallgattam rá, és most itt vagyok. Tulajdonképpen ha egy valamiért gyűlölöm azt, ami körülöttünk folyik, akkor az pontosan az, hogy egy időre szétrobbantották a barátságunkat, és azt már soha nem kapom vissza, ami 10 évvel ezelőtt nagyon erősen, gátlások és túlgondolások nélkül megvolt köztünk. Ő volt, és a mai napig ő a legjobb barátom, jobb mint akiket kölyökkorom óta ismerek, jobb mint bárki, és ez igaz a többiekre is, mert velük megéltem a legőrültebb és legjobb dolgot, amit egy ember megélhet, ott voltunk egymásnak mindig, a legboldogabb és legnehezebb pillanatokban is, éveken keresztül csak ők voltak a családom, akikkel minden napom minden percét szívesen töltöttem.
- Nem vagyok az - válaszolom sértettséggel a hangomban, holott de, nagyon is az vagyok, és ezt Haz pontosan tudja - csak nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e, mert talán Freddie-nek ez még túl korai, és itt van a kislány is, plusz neki évek óta nem volt senkije.
- De Louis, hiszen akkor találkoztál vele, amikor épp egy elcseszett randi után volt, és te is! Eleannorral nem lenne túl korai Freddie-nek?
- Az más - motyogom.
- Valóban - vágja rá - tényleg más, azért, mert Eleanor sosem tudna igazán Freddie anyukája lenni, ellenben ez a lány amikor ott voltam már úgy nézett rá, mintha kicsit a sajátja is lenne. Lou, hiszen ő a tökéletes nő, legalább próbáld meg randira hívni és ha nemet mond, akkor maradhattok egyszerűen barátok, de nagy kár lenne ha még csak esélyt sem adnál neki.
- Nem tudom, Haz, sokkal nehezebb minden, ha már van egy gyereked, nekünk pedig mindkettőnknek van, gondolnunk kell rájuk is.
- Most csak kifogásokat keresel - vágja a fejemhez, de természetesen a legnyugodtabb, legkedvesebb hangján.
- Lehet - mormolom - de tényleg így van.
- Tudom, Tommo, de ez már nem fog megváltozni, mindig ilyen lenne. Tényleg csak próbáld meg, kérdezd meg tőle, hogy lenne-e kedve zavartalanul, teljesen a gyerekek nélkül eltölteni veled néhány órát valahol, ez még nem jelenti azt, hogy azonnal egyesítenetek kell a családotokat és Freddie anyunak fogja szólítani.
- Igazad van - hümmögök - megpróbálom, jó? De nem ígérek semmit.
- Nekem nem is kell, magadért csináld.
- Átjöttök délután? - váltok témát. - Szép idő lesz, grillezhetnénk a kertben, biztos ő is örülne neki, és megismerhetnétek, kicsit mintha bántotta volna a múltkor, hogy elsiettél.
- Aha, megbeszéljük a srácokkal - látom magam előtt, hogy bólogat.
- Oké - mosolyodok el - most már felkelek, Freddie hamarosan ébredezik, reggelit kellene készítenem.
- Jól van, apuci - cukkol, majd elbúcsúzik - később találkozunk.
Miután leteszem pötyögök egy üzenetet a csoportunkba arról, hogy délután mindenki jöjjön hozzám, kifogás nincs, majd felkapok egy melegítőt és pólót, hogy lemenjek, azonban most engem ér akkora meglepetés, mint amekkora őt érhette néhány nappal ezelőtt, ugyanis Townes a nappaliban üldögél a létező összes építőkocka között, és Freddie-vel játszik, aki lelkesen szorgoskodik körülötte, újabb és újabb kockákat bányász elő a játékos dobozokból, és boldogan karattyol legó várakról, tornyokról, és a repülőgépről, amit együtt építettünk. Hónapok óta nem láttam ilyennek a kisfiamat, pláne nem valaki olyannal, akit mindössze néhány napja ismer, és ez az, ami megadja a kezdő lökést ahhoz, hogy Townes-t egyszer randira hívjam. Freddie már a szívébe zárta, és ő is fiamat, én pedig a kislányát.
Briana rengeteget játszott vele, ahogy az öccse, Austin is, amíg LA-ben éltek, ez eszembe juttatja, hogy ideje lenne már megejtenünk egy utazást a szülővárosába, de igazság szerint borzasztóan rettegek attól, hogy felkavarná Freddie-t, ha hazavinném a régi otthonába, ahol mindenki ott lenne, csak az anyukája nem. Túl kicsi még ehhez, nekik kell eljönniük, ha látni akarják, nem tehetem ki ennek.
Percekig állok azon a lépcsőfokon, ahol tudatosult bennem a kép ami elém tárul, és csak nézem, hallgatom őket. Freddie-nek be nem áll a szája, miközben Townes mellett guggolva ügyesen nyomkodja egymásba a játékokat, a lány pedig érdeklődve kérdez vissza, beszél hozzá, és szeretetteljesen végigsimít az én drága kisfiam szöszi haján. Képes lennék az egész további életemet úgy leélni, hogy őket nézem, és közben emlékezek arra, hogy a saját anyukám hogy játszott velem, amikor én voltam ilyen kicsi, ő pedig annyi idős, mint most Townes. Érdekes, hogy őt látom benne, ugyanakkor minél tovább nézem ahogy játszik a gyerekemmel, annál biztosabb leszek benne, hogy anyának, és talán Brianának is van valami köze ahhoz, hogy ez a lány most itt ül a nappalimban, és a szokásosnál is jobban felragyog az arca, amikor észreveszi, hogy figyelem őket.