42.rész

 Hahó!

A vártnál sajnos kicsit többet csúsztam, aminek az az oka, hogy eszméletlenül elfáradtam a hétvégén, de végül sikerült befejeznem a részt, és pénteken/szombaton ettől függetlenül is ugyanúgy frissítek!

N.x

Townsend Campbell

Nem engedem el a lányom, és ő sem engem. Finnley kihallgatását már lerendezték a rendőrök azalatt az idő alatt, amíg mi megérkeztünk Londonból New Yorkba, de ez az egész hosszabb procedúra, mint azt bárki hinné, és nem mehetünk csak úgy haza.
Fotósok gyűltek a repülőtérhez, akik pofátlan módon kattintgatnak az arcunkba, amikor Carát ölelve, Louval és Zaynnel a hátam mögött kilépek az épületből.
Szeretném elküldeni őket a fenébe, de gyorsan emlékeztetem magam arra, hogy nincs olyan újság a világon, legyen az neves hírlap vagy szenny bulvár, amelyik ne hozta volna le legalább egyszer Cara képét Louis miatt. Ettől még nem lesz kevésbé pofátlan az, hogy információ éhesen itt tobzódnak, de elsiklok felette, mert végre visszakaptam a kislányom.
- Hová megyünk? - motyogja Cara, amikor beülünk egy fekete autó hátsó ülésére, repülőtéri dolgozók pedig a csomagtartóba pakolják a cuccainkat. - Haza?
- Egy szállodába, Édesem - simogatom a kis fejét. Képes lennék puszta kézzel megfojtani Finnley-t már csak azért is, mert lenyírta Cara haját, de nyelek egy nagyot és arra összpontosítok, hogy itt van, és jól van - nagyon messze vagyunk az otthonunktól, de hamarosan hazamegyünk.
- Van üres lakosztály a hotelban ahol lakunk - tájékoztat Zayn, amikor elfoglalja a vezetőülést. Nem számítottam rá, hogy ő fog vezetni, de ez mindegy - foglaltam nektek.
Louis vált pár szót néhány biztonságissal, nem hallom a hangját, csak látom ahogy szigorú arccal bólogat, majd kinyitja az ajtót és úgy ül be mellénk, hogy azonnal átölel az egyik karjával.
- Remek - húzom mosolyra a szám - köszönöm, hogy idejöttél Carához, és mindent.
- Ne viccelj, ez a legkevesebb - rázza meg a fejét, és beindítja az autót, ami lágyan berregni kezd.
Boldog vagyok, zavart, haragos, meggyötört, fáradt, de boldog. Cara nélkül nem tudok az lenni, nélküle tényleg értelmét veszti az életem, vele viszont azonnal minden a helyére zökken, még ha nehéz is.
Zaklatott, tudom hogy az, én is az vagyok, és talán évek óta most először látom újra, hogy a hüvelykujját a szájába veszi, de egy szót sem szólok miatta. A szabad kezével még mindig a ruhám markolja, és a tekintetét köztem meg Louis között jártatja, aki az egyik karjával engem ölel, a másikkal Carát kettőnk között.
- Freddie hol van? - kérdezi végül.
- Otthon van, Édesem - simogatja Lou a buksiját - ő most nem jött velünk, de már nagyon várja hogy újra találkozzatok. Beszélhettek majd telefonon, ha szeretnél.
Aprót bólint, de többet egy szót sem szól azalatt az idő alatt, amíg a reptérről a szállodába érünk, pedig döbbenetes kilátás tárul elénk, és én tátott szájjal nézem a várost. Sosem jártam még az Egyesült királyság határain kívül, New Yorkot látva pedig gyerekes lelkesedés lesz úrrá rajtam.
- Maradhatnánk itt pár napot - simogatja a hüvelykujjával Louis a vállam - Lottie utánunk hozza Freddie-t, megnézzük rendesen a várost, aztán átmehetünk a nyugati partra, úgyis megígértem neki, hogy elviszem a nagyszüleihez, velünk tarthattok, csak néhány nap van hátra a nyári szünetig.
- Majd megbeszéljük, jó? - bólintok aprót. - Ha Cara haza szeretne menni, akkor mi hazamegyünk.
Megértően bólogat és ad egy puszit az arcomra, az egyik kezét folyton a lányomon tartja, ahogy a tekintetét is. Tudom, hogy ugyanúgy eladná akár a lelkét is azért hogy megóvja, ahogy én.
A mellkasához fészkelem magam, és olyan elbűvölten simogatom Cara arcát, mint amikor apró baba volt, aki a mellkasomon is bőven elfért. Beszélni akarok vele arról ami történt, de nem hozom fel egyelőre, muszáj kialudnunk magunkat, neki pedig kihevernie minden sokkot, amin keresztülment. 
Louis és Zayn elmélyült értekezésbe kezdenek, amit mindketten csendben hallgatunk. Nem tudok túl sokat erről a srácról, csak azt amit mindenki, és hogy valamikor nagyon haragudtak egymásra, de most nem tűnik úgy. Később majd bemutatkozok neki rendesen és szánok időt arra, hogy megismerjük egymást.
- Hagyd azokat, majd felhozzák - terel maga előtt Lou, hogy ne forduljak a csomagok után - ez a munkájuk, majd adok egy kis borravalót nekik.
Nem tudom, hogy neki és nekem mit jelent a kis borravaló, de nem kezdek kötekedni, örülök, hogy mindkét karommal átfoghatom a kislányom.
Zayn helyét átveszi valaki más az autóban és elhajt vele, amit megdöbbenve nézek, mert ilyet még csak a filmekben láttam.
Két szupersztár áll mellettem, hónapok óta együtt vagyok az egyikkel, paparazzik üldöztek miatta, de csak most fogom fel igazán, hogy ez tényleg mit jelent.
Egy szót sem kell szólnia a recepciós pultnál, csak kap egy kulcsot, és a tenyerét a derekamon pihentetve a lift felé irányít.
- Nagyon szép ez a hely - éled fel Cara a karjaimban, és csillogó szemekkel néz körül.
- Ugye? - mosolyog rá Zayn. - Mondtam, hogy jó helyre hozlak majd.
- Éhes vagyok - pillant fel rám.
- Kérünk neked valami ennivalót amint felértünk - válaszol helyettem Louis - választhatsz bármit, rendben?
Édesen bólogat, majd hirtelen kinyújtja mindkét karját és átkéri magát Lou ölelésébe. Üresnek érzem magam nélküle, de nem vonakodok attól hogy átadjam neki, azok után amin ő is keresztülment arra is kész lennék, hogy most azonnal összekössük az életünket és a nevére vegye a lányom.
A lányunk.
Az egyik karján Carát tartja, a másikat a derekam köré fonja amikor megérkezik a lift, és úgy irányít minket végig a folyosón a szobánkhoz, mintha világéletében itt élt volna.
- Mi eggyel feljebb lakunk - mutatja az ujjával Zayn - szóljatok ha szükségetek van bármire amihez kellek. Később ha pihentetek lóghatunk együtt, megmutatom a környéket.
- Köszönjük - fordulok felé. Cara bágyadtan integet, miközben Louis kinyitja az ajtót és együtt bemennek.
Közelebb lépek hozzá, és hirtelen felindulásból átölelem, mert nem lett volna kötelessége belefolyni ebbe az egész ügybe, telefonálgatni, intézkedni, és fejvesztve rohanni egy idegen gyerekhez, még akkor sem, ha a barátjának fontosak vagyunk - mindent, de tényleg!
- Bárki megtette volna - simogatja meg esetlenül a hátam - na, menj csak be a kislányodhoz, nagyon hiányoztál neki.
- Amúgy Townes vagyok - dörgölöm meg a kissé könny fátyolos szemeim, és kinyújtom felé a kezem - Townsend Campbell, a lányom pedig Cara.
- Tudom - mosolyodik el sejtelmesen - már mondtad, de enélkül is többet tudok rólad, mint gondolnád.
- Alig várom, hogy kiderítsem miket - mosolygok rá - később találkozunk!
- Pihenjetek! - int, majd visszafordul a lift felé.
Tátva marad a szám a tágas, szép lakosztálytól, amiben a lányom csodálkozva járkál, nagy szemekkel nézelődik.
Gyönyörű minden, főleg a kilátás, mégis az a legszebb számomra, hogy itt van velünk Cara, és tényleg soha többé senki nem veheti el őt tőlem, mert ezek után még jobban fogok vigyázni rá.
- Gyere ide, Kicsim - guggolok le, és kitárom a karjaim. Percekig csak csendben ölelkezünk Louis kissé feszült piszmogásával a háttérben, mert talán nem érzi magát közénk valónak most, pedig nagyon is az. - Nagyon-nagyon sajnálom ami történt, Kisbabám - motyogom elcsukló hangon a fülébe - ugye tudod, hogy nem szándékosan hagytam, hogy elvigyen? Nem engedtem meg neki, nem tudtam hogy mit csinált.
- Azt mondta, hogy utánunk fogsz jönni - szipogja - azért jöttem vele ide.
Lou leplezetlenül nagyot horkant a háttérben, magában valószínűleg még mindig forrong a dühtől, csak Cara miatt nem fakad ki.
- Soha többé nem vihet el - simogatom az arcát - soha, mindig vigyázni fog rád mostantól valaki, rendben?
Erre már nem válaszol, a fejét a vállamra hajtva ölel még néhány percig, aztán elenged, és még egyszer közli, hogy éhes. Soványka, sokkal vékonyabb, mint amilyen akkor volt, amikor utoljára láttam, de nem merem megkérdezni hogy miért.
- Mit szeretnél enni, Kicsim? - terem mellette Lou egy köteg szórólappal, és egy keménykötésű étlappal.
- Husit - kucorodik fel a kanapéra - sült krumplival és sok majonézzel, és sütit is. Szabad? - néz rám kérdőn.
- Most mindent szabad - bólogatok, és melléjük húzódok.
Nagyon hiányzik hogy itt legyen mellettünk Freddie is, árulónak érzem magam, mert az apukája velünk van, egy óceánnyi távolságra tőle, hogy az én gyerekemmel foglalkozzon.
- Te mit kérsz, Édesem? - nyúl át Cara fölött, és a kezemet megfogva kizökkent a gondolataimból. Automatikusan rámosolygok, és bár az arca kicsit feszült, látom rajta az elfojtott düht, a szemei mégiscsak arról árulkodnak, hogy ezzel együtt boldog is. Imádja a gyerekem, minden mozdulata és minden pillantása ezt tükrözi, ettől pedig boldogan szorul el a torkom.
- Mindegy, válassz nekem valamit - simogatom meg a kezét.
- Hoztál nekem ruhákat, Mami? - fészkelődik közöttünk a kislányom. - Az én ruháimat.
- Persze, Édesem! - pattanok fel, és felkapom őt is.
A londínerek az ajtó mellé tették a bőröndöket, amik közül a sajátomat magunk után rángatva betörök az első szobába, ami az utamba akad.
Miközben átöltözik még inkább látom, hogy milyen sovány lett az én egészséges kislányom, és néhány pillanattal később a tükörben nézegetve magát könnyes szemekkel feltesz egy olyan kérdést, amitől nekem is azonnal könnybe lábadnak a szemeim.
- Nagyon csúnya vagyok, ugye? - forgolódik kétségbeesett arccal. - Miért akarta Finnley hogy kisfiú legyek?
Most először mondja ki a nevét, és még mindig nem hívja az apjának.
- Nem tudom - vetem magam térdre előtte, hogy azonnal a karjaimba vonjam - nem tudom, hogy mi járt a fejében, Kicsim, de nem vagy csúnya még így sem. Gyönyörű vagy, a legszebb kislány a világon, a hajad pedig hamarosan újra visszanő, addig meg ha akarod veszünk neked parókát, vagy bármit amit szeretnél. Nem akarom hogy csúnyának érezd magad, mert csodálatos vagy!
- Mikor megyünk haza, Anyu? - remeg meg erőteljesen. - A házunkban szeretnék lenni.
- Tudom, én is azt szeretném ha ott lennénk - puszilom meg a homlokát - de most itt kell maradunk egy darabig, Édesem, viszont megígérem, hogy nagyon jól fogjuk itt érezni magunkat, ez egy nagyon szép város és azt csinálunk amit csak akarsz. Mit szólnál hozzá ha Freddie is itt lenne?
- Jó - szipogja - de hazamegyünk majd?
- Persze, amint lehet. 
Segítek neki felöltözni, amit ezúttal nem utasít vissza azzal az indokkal, hogy ő már nagylány. Van egy olyan érzésem, hogy ha eddig kimaradt a visszababásodás időszaka, akkor az most eljönni, de egyetlen pillanatig sem hibáztathatok miatta senki mást, csak Finnley-t.
A karomban viszem ki a nappaliba, ahol az asztal mellett egy zsúrkocsi van, terítve mindenféle étellel. Louis kicsit túlzásba esett, mert Cara kérését teljesítve mindenféle húst látok, hasábkrumplit, cakkos krumplit, héjában sültet, és valószínűleg nekem kérte a különféle tésztákat, salátát, és pizzát.
- Várunk még valakit? - telepedek le a kanapéra, míg ő a konyhában molyol valamit.
- Nem, ez a miénk - lép elő néhány szalvétát szorongatva - vagy várunk valakit? - néz meglepetten.
- Ezek szerint nem - vonok vállát szórakozottan, a lányom hátát simogatva.
- Kaphatok mindenből? - nyújtogatja érdeklődve a nyakát az ételek felé.
- Persze! - vágja rá helyettem, majd azonnal a kocsinál terem és egy tányért felkapva elkezd mindenből szedni.
- Elég mindenből egy kicsi, Lou - nézem döbbenten az óriási adagokat, amiket kiszed - nem fogja mindet megenni.
- Nem baj - rázza a fejét - egyél csak mindenből amennyit akarsz, Életem, szedek a többiből is és rendelhetek ha még kérsz vagy nem ízlenek.
- Nem kell, ez jó - nyom a szájába néhány krumplit a lányom, és a villájára egy egész szelet húst döf, amiből nagyot harap.
Elgondolkodom azon, hogy Finnley talán azzal zsarolta, hogy nem adott neki enni, de nem akarok ilyesmiket kérdezni tőle, egyelőre azt sem tudom, hogy egyáltalán hogyan hozzam fel a témát.
Döbbenetes adagot fal fel, ezt látva pedig már nem tudok csendben maradni.
- Kaptál enni, Kicsikém? - kérdezem elszorult torokkal. - Adott neked enni?
Nem vagyok hajlandó kimondani a nevét.
- Igen, de nem kértem - veszi az ujját a szájába, és Louis oldalához fészkeli magát - azért, hogy hazavigyen.
Éhségsztrájkolt.
Nem tudom leplezni az arcomra kiülő döbbent elszörnyedést, az apjának viszont újra élénk színt ölt az arca, és kicsit szorosabban vonja magához.
- Most már minden rendben - bizonygatja sokkal inkább saját magának, mint nekünk, de azért megnyugtató puszit ad Cara fejére, és megfogja a kezem.
- Mit csináltatok? - erőltetem tovább a témát. Ha már belekezdtem, akkor folytatom is, tudnom kell mindent.
- Semmit - vonja meg a vállát, az ujjával könyékig a szájában - csak egy házban voltunk, és néha elmentünk valahová. Nem bántott, Mami, csak levágta a hajam.
- Elmosogatok - pattan fel Louis.
Tudom, hogy azért csinálja, mert nem akar többet hallani.
- Biztos, Édesem? Elmondhatod, ha csinált valami csúnyát.
- Nem csinált - nyel nagyot - csak mérges volt amikor sírtam, de nem mindig. Nem bántott, Anyucika, csak haza akartam jönni hozzátok - fakad sírva, Lou viszont eddigre már hangosan csörömpöl a konyhafülkében.
- Rendben - veszem gyorsan az ölembe - elhiszem, nem kell sírnod.
- Légyszi ne vigyen el többször! - mar belém a kezeivel.
- Nem fog - hintázok előre-hátra, hogy megnyugtassam - nem visz el soha többé senki.
A barátom kiront a konyhából, és a kezeit a fejéhez szorítva átszáguld a nappalin, és bemegy az egyik szobába.
- Apu haragszik rám? - csuklik fel idegesen.
- Nem, Kicsim - próbálok a lehető legnyugodtabban válaszolni - nem rád haragszik. Bemehetek egy kicsit beszélgetni vele? Itt maradsz addig? Ott leszünk bent, abban a szobában, nyugodtan bejöhetsz amikor csak szeretnéd, oké?
- Oké - bólogat szipogva.
- Mindjárt jövünk - tápászkodok fel nehezen - kapcsolj be addig valami mesét.
Még azt a néhány méter távolságot is szörnyen nehéz most megtennem, ami Cara és a hálószoba között van, de a lábaim visznek előre, még ha közben folyton hátra is pislogok a kanapé sarkában gubbasztó gyerekre, aki érdeklődve kapcsolgatja a tévét.
Az én kislányom, de mégsem, mert ez nem az a vidám gyerek, akit aznap reggel oviba vittem.
Halkan kopogok az ajtón, megérteném, ha most elküldene, de helyette mond valamit, ami behívásnak tűnik. Nem is csukta be rendesen az ajtót, résnyire nyitva van.
- Bejöhetek? - kérdezem azért, biztos ami biztos, amikor óvatosan belépek.
- Persze - bólint. Egy óriási franciágy szélén ül, a homlokát a tenyerének támasztva, de amikor belépek meggyötört arccal felpillant - ne haragudjatok ezért, csak nem bírom hallgatni - csuklik el a hangja.
Nagy léptekben trappolok oda elé és lefeszegetem a kezeit az arcáról, amit megfogva ráveszem arra, hogy a szemébe nézzen.
- Nincs miért bocsánatot kérned - simogatom a tarkóját - ne sajnáld, hogy szereted a kislányom.
- Költözzetek hozzám - néz rám könnyes szemekkel, és az ölébe von. Sokkot kapok. - Légyszíves, Townes!
- Miért?
- Hadd vigyázzak rátok! Kérlek! Már úgyis félig ott laktok, cuccoljatok át teljesen, van hely, és a biztonsági rendszeren senki és semmi nem jut át!
- Nem otthonról vitte el - nyelek nagyot.
- Tudom, tudom, nem is azt akartam mondani, hogy valami baj van a házatokkal, de kérlek! Hadd vigyázzak rátok.
- Ez nagyon korai - rágom a körmöm - nem cuccolhatok át hozzád meggondolatlanul, amikor mindkettőnknek gyerekei vannak. Ha nem lennének, akkor persze, vágjunk bele, de Lou...
- Ezerszer átgondoltam már ezt az egészet az elmúlt hetek alatt - szorongatja ragaszkodóan a derekam - tudom, hogy korai, de szeretlek titeket, jól megvagyunk mi is és a gyerekek is, működhet!
- Tudod, hogy mennyit dolgoztam azért a házért amiben élünk, és mindenért ami benne van?
- Nem kérem, hogy add el - rázza a fejét - csak adj egy esélyt nekünk, Cicám. Nagyobb biztonságban lennétek.
- Adj nekem egy kis időt, jó? - simogatom a haját - hadd nyugodjunk meg mindannyian. Átgondolom, megbeszéljük, és ha nemet mondok az nem azért lesz, mert nem szeretlek, vagy mert nem akarom amit adsz nekem, hanem mert Carának, nekem, és Freddie-nek egyelőre jobb így.
- Rendben - húzza a tenyerem a szájához.
- Sajnálom, amit mondtam neked...
- Ne kezdd megint, Townes!
- Nem - döntöm a homlokom az övének - tényleg sajnálom, szörnyű voltam! Látom, hogy mennyire szereted őt, borzasztó hogy rád fogtam ami történt, de én...
- Még mindig tudom, hogy nem gondoltad komolyan - túr bele a hajamba - és nagyon szeretlek mindkettőtöket, érted? Belepusztulnék, ha bármi történne veletek.
- Én is szeretlek - helyezek apró puszikat a szájára - menj ki hozzá és legyél vele, nem hozom fel többé a történteket előtted.

- Ha Zayn nincs ott, és Cara nem kezd el kiabálni, nem is tudom mit csináltam volna azzal a szar alakkal - rázza a fejét dühösen.

- Még nekem is találkoznom kell vele - mosolyodok el cinikusan - ne aggódj emiatt, megkapja amit érdemel.

- Az biztos - morogja, majd visszahajol a számhoz egy újabb csókért. 

Amikor visszamegyünk a nappaliba leguggol a lányom elé, és az arcát a kezei közé véve bizonygatja, hogy soha többé nem történik vele semmi rossz, mert tenni fog róla. Az ajkaim belső felét harapdálva nézem őket, próbálok nem sírni, de mégis a ruhám ujjával dörzsölgetem a szemem.

Azt akarja, hogy költözzünk hozzá, és nem tudom, hogy most mit csináljak, mert egyszerre tűnik nagyon jó, és nagyon veszélyes ötletnek, mert mi van, ha mégsem fog működni? Mi van, ha az összeköltözés rádöbbent minket arra, hogy mégsem vagyunk egymáshoz valóak, ez pedug óriási törés lesz Cara életében? És Freddie? Cara akar egy apát, de Freddie-nek van anyukája, és nem akar egy újat a személyemben, ezt már kimondta. Mégis később, amikor mi már lefekvéshez készülődünk és Louis felhívja, a lányom kiveszi a kezéből a készüléket és a két gyerek szívfacsaróan édes örömmel beszélget egymással. 

Akarom amit ajánl, de nagyon félek, mert a csak mi ketten lennénk egy pillanatig sem gondolkodnék rajta, de kicsi gyerekeink vannak, akiket már épp elég megrázkódtatás ért.

Egy ágyban fekszem a lányommal hosszú hetek után most először, és nem is akarok kibújni mellőle. Most nem kéri hogy mondjak mesét, csak a jelenlétemet akarja, úgyhogy a hátát és a haját simogatva dúdolgatok neki, és egyszerűen csak hálás vagyok azért, hogy visszakaptam.

- Nagyon szeretlek - mormolom a hajába mielőtt kimásznék mellőle. Nem válaszol, egyenletesen szuszog, az ujjait úgy kell lefeszegetnem a ruhámról. 

Nem kérte, hogy maradjak vele éjszakára, ezért kimegyek, emlékeztetve saját magamat a szabályaimra, amik még aktuálisabbak lesznek, ha úgy döntök hogy rábólintok Louis ajánlatára.

Úgy gondolok rá, mintha ez valami üzleti dolog lenne, nem pedig egy döntés, amit kettőnknek kell meghoznia, és ami egy sokkal magasabb szintre emelné a kapcsolatunkat.

A fiatal párok gyakran hamar összeköltöznek, de nem azok, akiknek már vannak gyerekeik az előző kapcsolatukból. Azok fogalmam sincs hogy mit csinálnak. 

- Elaludt? - kérdezi Lou, amikor bemegyek a szobánkba.

A nagy franciágyon ücsörög a telefonját nyomkodva, a bőröndjeink a szoba közepén hevernek feltúrva, mert kiszedtünk belőle valamit, amiben aludhatunk, de a visszapakoláshoz, vagy a normális kipakoláshoz egyikünknek sem volt energiája.

- Igen - bólogatok, és odamászok mellé - nagyon félek, hogy valamit nem mondd el nekem. 

- Ha így van úgyis kiderül - próbál megnyugtatni, de sikertelenül - ne gondoljunk most már semmi rosszra, itt van velünk. 

Végigheveredek az ágyon és magamra húzom a takarót, az időeltolódás, és az elmúlt órák megpróbáltatásai miatt nagyon kimerültnek érzem magam, fogalmam sincs, hogy ióta vagyok ébren, vagy hogy otthon ennyi az idő. Még nem is hívtam fel senkit, ne köszöntem meg a rendőröknek és a nyomozóknak, hogy megtalálták a gyerekem, nem csináltam semmit. 

- Gyere ide - húzom meg Lou pólóját. 

Nem szánom parancsnak, mégis azonnal elteszi a telefonját és leoltja a villanyt, mielőtt mellém bújna. A testének közelségében és melegében érzem azt, amit Cara érezhet az én karjaiban, hogy otthon vagyok. Ez a férfi végigcsinálta velem életem legszörnyűbb megpróbáltatását, kiállt valami ahhoz hasonló próbát, amit Finnley nem, méghozzá nem is akárhogyan.

- Komolyan gondoltad? - suttogom. - Hogy költözzünk hozzád?

- Komolytalannak tűnt? - érzem a leheletét az arcomon, miközben beszél. 

- Nem, csak... mi lesz Freddie-vel? Ő fogja a legnehezebben viselni.

- Múltkor lerajzolta a családját az oviban - ölel át, és a hátam alját kezdi masszírozni. Beleolvadok a karjaiba - engem, titeket, és az anyukáját a felhők közé. Ismerem őt, nem lesz gond.

- És ha nem működik? 

- Tudom, hogy működni fog - hajol a résnyire nyílt ajkaimhoz, így szinte a számba beszél - de ha nem, képesek vagyunk nyugodtan és csendben elrendezni. Akkor sem akarlak elveszíteni titeket. 

Aprót bólintok, én magam sem tudom hogy ezt mire értem, de nem kérdez többet. Egymásba feledkezünk, az az énem, amelyik Cara eltűnésével meghalt most feltámadni látszik, a lelkemben és a szívemben szétárad a boldogság, újra ott van bennük a remény, és a kislányos vágyaim.

Ha összeköltözünk és működik, akkor egy nap talán feleségül vesz, születnek még gyerekeink vagy felneveljük ezt a kettőt mindent megadva nekik, és boldogságban leéljük az egész életünket együtt. Olyanok leszünk, mint azok az idősek, akik az utcán még mindig kézen fogva járnak, és Mamának meg Papának hívják egymást. Gyönyörű unokáink lesznek, szép családunk, és nem rontunk el mindent az életünk felénél.

- Anyuci! - kipattannak a szemeim, Louis pedig megdermedve ugrik le rólam, amikor meghalljuk Cara zaklatott hangját. 

Bepánikolok, végigpörgetem a fejeben, hogy vajon bezártam-e az ajtót, Finnley az éjszakát egy cellában tölti-e, és hogy felengednek-e csak úgy valakit a szobánkhoz, vagy képes volt-e belógni. Botladozva vágom ki az ajtót a barátommal a nyomomban, nem hallok mást csak azt, hogy sír a gyerekem, emiatt pedig úgy rontok be hozzá, mintha életveszélyben lenne.

Remegve ül az ágya közepén, felhúzott lábakkal ringatózik és kómás, könnyes tekintettel néz ránk, amikor leomlunk mellé. A zsigereimben érzem, hogy történt vele valami, akkor is, ha Finnley tényleg egy ujjal sem bántotta.

Zokogva kéri, hogy hadd aludjon velünk, és bár ez éles ellentétben áll az évekkel ezelőtt meghozott szabályaimmal nem kezdem el megmagyarázni neki, hogy egyedül kell aludnia a saját ágyában. Óriási megrázkódtatás érte, ahogy engem is, Louis pedig a karjai között cipeli át az ágyunkba, ahol kettőnk között alszik vissza, az egyik kezével az enyémet szorongatva, a másikkal az apja pólóját markolva.

41.rész

Hahó!

A jövőheti rész érkezésének időpontja még elég bizonytalan, mert péntek hajnalban elutazom, szombaton 5SOS koncertre megyek és egész nap az aréna előtt táborozok, vasárnap pedig várost nézek és éjszaka utazok haza, tehát egyelőre nem nagyon tudom, hogy mikor lesz időm feltenni, vagy esetlegesen befejezni. Lehet, hogy hamarabb érkezik, lehet, hogy csak vasárnap, vagy hétfőn, még nem tudom, de a lényeg, hogy biztosan felkerül majd.

N.x

 

Finnley Harlow

Sokkal több ideig tartott ez a procedúra, mint amennyit szántam rá.
Másfél hete Amerikában akarok lenni, de még mindig csak London külvárosáig jutottunk.
- Maradj a kocsiban, Kicsim! - szólok a hátul ülő lányomnak, de a biztonság kedvéért lezárom az ajtókat, mielőtt kiszállnék.
Épp elkapom a kérdést, amit feltesz, de úgy teszek mint aki nem hallja, és amúgy sincs időm megválaszolni, minél hamarabb szeretnék elhúzni innét, immáron John és Josh Smithként.
3 hétbe telt elintézni ezeket a rohadt papírokat, 3 hét bujkálásba, tervezésbe, küzdésbe Carával és a hisztijeivel, amit ma sem fogok elkerülni. A csávó, akivel hónapokkal ezelőtt lezsíroztam ezt az egészet az utolsó pillanatban visszatáncolt, amikor megtudta, hogy Cara 4 éves, és hogy micsoda hírverést csinált ebből az anyja meg a pöttöm pasija, úgyhogy itt maradtam a szarban.
Szerencsére vannak a világon még emberek, akiket ez nem érdekel és simán megvesztegethetőek pénzzel, úgyhogy most itt vagyok, de minél hamarabb szeretnék eltűnni.
- Megvannak? - kérdezem lazán zsebre dugott kezekkel a napszemüvegem mögül. Szőkére festettem a hajamat ezért az egészét, Caráét pedig levágtam fiúsra. Még így sem néz ki fiúnak, olyan gyönyörű kislány, de a rövid, tüsi haj előhozta azokat a vonásait amik egyértelműen tőlem vannak, és így simán hihető, hogy ő a kisöcsém.
- Nem tőlem vannak - válaszolja nyomatékosan, baromira erős olasz akcentussal - na húzz innen, monello!
Erőteljesen a mellkasomhoz vágja a borítékot, majd egy cigivel a szájában elmasírozik a kopott, lógó szürke melegítőjében.
Iratokat hamisít, és bár ízig-vérig olasz, la famiglia é molto importante meg minden, pont azért, mert egy csóró szicíliai akinek semmi köze a maffiához, hajlandó volt megcsinálni nekem ezeket, de ez nem jelenti azt, hogy nem vet meg.
Én is Cara családja vagyok, nem csinálok rosszat. Elvettem az anyjától, de nem csinálok rosszat, mert én vagyok az apja, és holnap eltűnünk innen. Lehet, hogy egy gyökér voltam, de most az egész életemet feláldozom érte, a hátam mögött hagyok mindent és mindenkit, a családomat, barátaimat, a jól felépített életemet azért, hogy gyerekrablónak bélyegezzenek, de együtt legyek vele.
- Most már hazamegyünk? - nyüszíti halkan, amikor visszaülök az autóba.
- Persze, Kicsim - bontom ki elmélyülten a borítékot, és ellenőrzöm az igazolványokat meg útleveleket. Megtévesztően eredetinek tűnnek, mivel nem értek az ilyesmihez soha az életben nem mondanám meg, hogy hamisak, napjában pedig annyi ember repked a világban, hogy nem fognak túl sok időt szánni ránk.
Csak ki kell jutnunk innen, ebből a városból, ahol minden a fényképeinkkel van tele.
- Én a Mamihoz akarok menni! - kezd megint sírni, amikor rájön arra, hogy a már megszokott irányba megyek, a ház felé, amit erre a kis időre kibéreltem.
- Mondtam már, hogy mostantól velem élsz, Cara, holnap pedig elutazunk és hamarosan elmegyünk együtt Disneylandbe!
- De én nem akarok Disneylandbe menni, én anyut és aput akarom!
- Én vagyok az Apukád! - szólok rá a kelleténél erőteljesebben. Nem képes felfogni, hogy én vagyok az apja, én csináltam, és én áldozok fel érte most mindent!
- Nem - motyogja összeszorított szájjal, makacsul engem szuggerálva, de halkan.
Szakasztott olyan, mint az anyja, makacs és harapós, mint egy kismacska, ezzel tart rettegésben az utazással kapcsolatban. Ha a reptéren kiveri a hisztit azzal végem van.
Üvölt és rúgkapál, amikor kiszedem a kocsiból, a kezemet a szájára tapasztva magyarázok mindenféle baromságot arról, hogy Disneylandbe fogunk menni, elköltözünk a nagy Amerikába és majd járhat New Yorkban iskolába, elmehetünk a Broadwayre, meg mindenféle olyan dolog, amivel az ilyen kislányok megvesztegethetőek és elhallgathatóak. De Cara nem mindenféle kislány, és nem marad csendben. A házba érve amikor leteszem leveti magát a padlóra és torka szakadtából azt üvölti, hogy az anyját akarja. Csoda, hogy ezt még eddig egy szomszéd sem hallotta meg, másképp már rég elvitt volna a rendőrség.
Nem tudom, meddig tart majd ez az időszak, hogy még hány hétig fog elutasítani és mindenféle válogatott módon büntetni. Jó helyre viszem, egyenesen New Yorkba, és bár amíg el nem csitul ez az egész mizéria kénytelenek leszünk ott is bujkálni, de egyszer tényleg megadom neki azt az életet amit ígérek, és az sokkal jobb, mint amit az anyja valaha is képes volt megteremteni neki.
- Mit akarsz vacsorázni? - sétálok el mellette úgy, hogy látszólag figyelembe se veszem a műsorozását.
Még kicsi, úgyhogy remélem elfelejti majd az anyját meg ennek az egésznek a körülményeit, és nem fogja életem végéig a fejemhez vágni.
A kérdésemre elhallgat, rendkívül hatásos módszere az éhségsztrájk, majdnem megtört vele a legelső alkalommal, de aztán annyira kiéhezett, hogy befalt mindent. Ezt csinálja most is, tegnap éjszaka rengeteg mindent evett, és most 2-3 napig megint nem fogad majd el semmit.
Felül a padlón és bekucorodik az egyik sarokba, a használt, viseltes fotel mögé. Ha nem látnám az arcát, akkor tényleg úgy nézne ki, mint egy kisfiú, de mivel az anyja nem hagyta hogy igazán hosszúra nőjön a haja, azért a néhány centiért annyira nem kár. Pár hét és visszanő, sőt, én hagyni fogom hogy hosszú legyen, és mindenféle frizurákat találok majd ki.
Amerikában is szerzek majd neki új személyit, együtt választunk majd egy nevet neki, olyat ami illik a vezetéknevemhez és nem üt el tőle teljesen, nem úgy, mint a Cara.
Townes ezt is direkt csinálta, direkt olyan keresztnevet adott a lányunknak ami az ő vezetéknevével passzol és az enyémmel egyáltalán nem. Egy részem megérti, tudom hogy hibáztam, de ha simán visszaengedett volna az életébe nem tenném ezt. Megosztozhattunk volna a gyerekünkön, ő döntött úgy, hogy nem akar.
Csinálok vacsorát, sütök pár tojást, csinálok pirítóst és paradicsomos babot borítok rá. Ez reggelinek felel meg, de kit érdekel milyen napszakban eszi az ember?
- Te is kérsz? - kínálom kedvesen a sarokban gubbasztó gyereket, aki erre felpattan, és berohan a szobájába.
Szóval nem, így is jó.
Összepakolom a cuccait és holnap reggel itt sem vagyunk, fogadni mernék rá hogy még sosem ült repülőn, most meg kapásból az első osztályra szereztem jegyeket, mert ott nem zavarnak minket feleslegesen, és nem fenyeget annyira a lebukás veszélye, mint a turista osztályon, ahol mindenféle szerzet megfordul.
Rohadt sokba van nekem ez az egész, úgyhogy remélem, hogy megéri.
Mire végzek az evéssel és bemegyek hozzá, hogy megpróbáljam megpuhítani, már az átmeneti ágyán összekucorodva alszik. Elfog a bűntudat, mert az arca kipirult és csillog a rászáradt könnyeitől, de emlékeztetem magam arra, hogy velem jobb élete lesz, és hamarosan megbékél, úgyhogy betakarom, és alig néhány perc alatt elpakolom a mini bőröndjébe a cuccait.
Most minden fiús, az alap higiéniai dolgokon kívül mindössze néhány nadrágot és pólót, meg egy cipőt vettem neki, hogy addig kitartsanak amíg itt vagyunk, de nem akarok belőle fiút csinálni még akkor sem, ha minden egyszerűbb lenne ha kissrácnak születik, úgyhogy amint lehetőségem lesz rá bevásárolok szebbnél-szebb lányos ruhákból.
Gőzöm sincs, hogy hogyan kell gyereket nevelni, de ezt senkinek nem tanítják szerintem, úgyhogy majd egyszer belejövök.
Jó apja leszek, már most is az vagyok.
A bőröndjével a kezemben a saját szobámba megyek és ott is összepakolok, kínosan ügyelek arra, hogy semmi ne maradjon itt, főként ne olyan, ami bizonyítékul szolgálhatna arra, hogy mi éltünk ebben a lakásban egy darabig.
Egy egész életét csomagolok el egyetlen bőröndbe, a szükséges ruháim, laptopot meg ilyesmiket, és minden mást magam mögött hagyok, a lakásom, az autóm, a munkám, a családom, de főként a becsületem.
Hajnalban a repülőtérre hajtva a torkomban dobog a szívem is izzadok, pedig muszáj túltennem magam ezen a becsekkolás előtt, különben végem.
Cara a hátsó ülésen tátott szájjal alszik, úgyhogy legalább ő nem megy az idegeimre egyelőre, bár nem könnyítette meg a dolgom.
Remélem, hogy tovább alszik majd, vagy legalább elég kómás lesz ahhoz, hogy ne rendezzen jelenetet.
Nem bámul minket senki, de mégis úgy érzem, hogy mindenki engem néz, miközben a fiúnak kinéző lányommal a vállamon, két bőröndöt rángatva magam után beállok a pulthoz becsekkolni.
Itt kell átjutnunk meg a kapukon, aztán Amerikában az ellenőrzésen, és vége ennek az egésznek, szerzek valahogy zöldkártyát, vagy átmegyünk Kanadába, és sima életünk lesz.
Még számomra is csodával határos, hogy gond nélkül elfogadják a hamis iratokat, Cara pedig csak álmosan, nagyokat pislogva emeli fel néha a fejét.
Simán beveszik, hogy ő az öcsém, és mielőtt észbe kaphatnék már a repülőn ülünk, ahol elit bánásmódban van részünk.
- Hova megyünk? - kérdezi, amikor eléggé magához tér ahhoz, hogy foglalkoztatni kezdje a környezete. - Mi ez?
- Egy repülőgép - paskolom meg ügyetlenül a tüsi haját - ültél már ilyenen?
Nem válaszol, szóval nem.  
Az a legjobb, ha az út alatt nem csak éhségsztrájkol, hanem beszélni sem hajlandó, úgy biztosan túléljük.
- Anyu is jön? - kérdezi remegő hangon, amikor elindul a kifutópályán a gép. Elfehéredik, és az ablak mellett ülve óriásira tágulnak a szemei, amikor meglátja a gépezet szárnyait.
Hazudok, hogy ne kezdjen el ordítani.
- Igen - bólintok.
Kapkodni kezdi a levegőt, amikor elrugaszkodunk a talajtól és emelkedni kezdünk, teljesen belefeszül az ülésbe és nem hagyja, hogy megfogjam a kezét vagy megérintsem, de legalább csendben van.
Úton vagyunk az államokba, feljutottunk a repülőre, már csak néhány óra és tényleg igazán messze leszünk Townestól meg mindentől, ami ezt elronthatná.
De Carától és az akaratától sosem leszek távol, és arra a lehető legkevésbé sem számítok, hogy órákkal később a New York-i repülőtér közepén, amikor gondtalanul átjutunk mindenen az ölelkezve újraegyesülő családokat látva torka szakadtából üvölteni kezd, és elrohan.
- Azt mondtad, hogy itt lesz anyu! - visítja. - Az anyukámat akarom, Finnley! Hol van az anyukám?!
Kitépi a kezét az enyémből és tudom is, hogy végem. Most tényleg mindenki felénk fordul, elengedem a cuccokat és a nyomába eredek, de Cara okos gyerek, túlságosan okos, és mire meglátom már az egyik biztonsági őr lábába kapaszkodik.
- Mi történt, Kicsim? Hogy hívnak? - kapja fel a nagydarab férfi, Cara pedig tönkreteszi az életem.
- Cara Campbell - zokogja egyenesen rám nézve.
Az utolsó utáni szalmaszálba kapaszkodva megpróbálok elfutni, de nincs esélyem. A semmiből terem elő egy rakás biztonsági őr és úgy terítenek le a földre, mint egy közveszélyes terroristát, mindezt Cara végignézni, és folyamatosan ugyanazt hajtogatja.
- Anyut akarom! 

Townsend Campbell 

- A New York-i JFK reptéren vannak - nem fogom fel amit a nyomozó mond, kikapcsol az agyam - a kislány nagyon zaklatott, de jól van. Megvannak, Townes, hamarosan visszakapja Carát!
Visszakapom.
Visszakapom a lányom.
Cara megvan.
- Oda kell mennem - nyögöm ki. A torkom úgy összeszorult, mintha fojtogatnának.
- Hamarosan amúgy is hazahozzuk, de...
- Nem várok többet! - buggyannak ki a könnyeim.
- Tudom, menjen csak.
Akkor is mennék, ha tilos lenne, akkor is, ha hajóval kellene útnak indulnom, vagy úszva, akkor is, ha a vesémet vagy a lelkemet kellene eladnom érte.
Felhívom Louis-t, mert tudnia kell, éjszaka van, napok óta nem beszéltünk, kegyetlenül és nagyon szemét módon a lelkébe gázoltam, de tudnia kell.
- Tudom, tudom Bébi, most hívott a nyomozó - hallom a vonal másik végéről, hogy kapkodva pakolászik valamit, pedig még meg sem szólaltam, nem is mondtam semmit - intézem a repülőt, azonnal indulunk, megyek érted.
- Köszönöm! - sírom el magam. - Ne haragudj rám, Louis, annyira sajnálom amit mondtam és tettem. Nem gondoltam komolyan, tudod, hogy nem.
- Tudom, Kicsim - csuklik el az ő hangja is - most már minden rendben lesz, nem haragszom. Szedd össze a cuccaidat, ott vagyok egy órán belül.
- Szeretlek - törölgetem a könnyeimet.
- Én is szeretlek. Hívom Lottie-t és intézem a gépet, sietek hozzád.
Hozzám. Hozzám és a lányomhoz.
Céltalanul, kapkodva hányok össze mindenféle göncöt a bőröndömbe, majd átrohanok Cara szobájába, és neki már sokkal gondosabban pakolok össze. A kedvenc ruháit teszem el, kis szoknyákat szép blúzokkal, a két kedvenc cipőjét, leggingseket, közben pedig csorognak a könnyeim.
Hazahozom, visszakapom, biztonságban lesz, előtte viszont megölöm Finnley-t, amiért ezt tette velünk. Távoltartási végzést szerzek ellene, lecsukatom, és a puszta kezemmel kaparom ki a szemét.
Louis még ki sem száll az autóból, én már az ajtó előtt állok és bezárom.
Remegnek a kezeim és az egész testem, most a karjaiban sem nyugszom meg, de megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor a szapora lépteinek hangját követően maga felé fordít és szorosan átölel.
Minden nap minden pillanatában hiányzott, amit abban a tudatban töltöttem, hogy egy életre magamra haragítottam és mindent tönkretettem kettőnk között, de ő jobb ember, mint amilyen én valaha voltam.
- Annyira sajnálom - nézek rá csorgó könnyekkel, miután az ajkait ezerszer a számra és az arcomra szorította - szörnyű dolgot mondtam, Lou!
- Nem számít - tűri a hajamat a fülem mögé.
- De igen, mert nem igaz - csúsztatom a kezeimet az arcára - nálad jobbat nem is kívánhatnék az életünkbe. Bocsáss meg!
- Semmi baj - mosolyog rám lágyan - nyugodj meg, és menjünk a lányunkért.
Van egy kis óvatosság a hangjában, ahogy ezt kimondja, de bátorítóan rámosolygok és megszorítom a kezét. Cara a mi lányunk, vele szívesen osztom meg.
- Hol van Freddie? - forgolódok értetlenül, miután beteszi a csomagjaimat hátulra és beül mellém.
- Ő most nem jön - fészkelődik kicsit, és beindítja az autót - Lottie vigyáz rá. Nem értené, hogy mi történik, és felzaklatná.
- Annyira elhanyagoltam szegényt - önt el a bűntudat, mert egyáltalán nem foglalkoztam az utóbbi hetekben a kisfiúval, holott Louis képes volt egyszerre vele is törődni, és mindent megtenni azért, hogy Cara meglegyen.
- Ne gyötörd magad ilyesmikkel, Townes - fogja meg a kezem - elvitték a lányod, persze, hogy nem játszottál nevetgélve Freddie-vel.
- Jóvá teszem!
- Tudom - simogat elmosolyodva.
Nem tudom, hogy honnan szerzett hirtelen a leghamarabbi járat business osztályára két jegyet, és azt sem kérdezem meg, hogy miért végzünk mindenféle procedúrával sokkal hamarabb, mint a többi utas, holott nem voltunk a reptéren 2 órával az indulás előtt. Nem érdekel semmi, csak a gépen akarok lenni, úton a lányomhoz.
- Felhívtam Zaynt - közli, miközben elveszi a kért kávékat a légiutaskísérőtől - nem ismerik még egymást, de Cara tudni fogja hogy ki ő, és vele marad amíg mi odaérünk. Zayn ért a gyerekekhez, megnyugtatja majd és szórakoztatja.
- Köszönöm - bólintok a kávét, és a kezét szorongatva - mondd neki, hogy küldjön egy képet Caráról, látni szeretném!
Mindketten sokkot kapunk, amikor megérkezik a kép, és Zayn ölében egy kisírt szemű kisfiú ül, akinek szakasztott olyan az arca és minden vonása, mint az én Carámé.
- Az a rohadt szemét! - fakad ki hangosan, nem törődve a többi utassal.
Engem is megrendít amit látok, dühössé tesz, de egyelőre csak azzal tudok foglalkozni, hogy a kislányom biztonságban van, jó kezekben, és úton vagyunk hozzá.
Nincsenek ütésnyomok az arcán, nem néz ki úgy, mintha Finnley nagyon rosszul bánt volna vele. Attól eltekintve, hogy kisfiút csinált belőle, tisztának és ápoltnak tűnik, de a mindig vidám, derűs arcocskája most beesett és szinte szürke.
- Soha többé nem mehet a közelébe - szorongatom a készüléket könnyes szemekkel - soha.
- Hát persze hogy nem - húz magához, és védelmezően átölel - mindent elintézek.
- Nem, ezt majd én - dörzsölöm meg az arcom - már így is annyi mindent tettél, én nem ezért...
- Tudom, hogy nem ezért vagy velem - mosolyodik el, és megpuszil - de hadd intézzem el én, Townes.
- Csak érjünk oda - bólintok reszketve - vissza akarom kapni.
Rájövök, hogy nem is szóltam a szüleimnek, nem szóltam senkinek arról, hogy mi történt és hova megyek, bár ha kiderül, akkor a híreknek köszönhetően úgyis mindenkinek tudni fog róla.
Írok egy üzenetet anyának, amiben bocsánatot kérek, röviden tájékoztatom a történtekről, és megkérem, hogy szóljon a hozzám legközelebb állóknak is róla. Ez egy személyt takar, Camilát, akivel szintén szóba sem álltam az elmúlt napokban, pedig tudom, hogy kiplakátolta a kávézót Cara képével, és minden rendelés mellé odabiggyesztett egy szórólapot róla, amit a saját költségén, otthon csinált és nyomtatott.
Rengeteg embertől kell majd bocsánatot kérnem, ha hazajövünk.
Megint mindenkinél gyorsabban túl leszünk minden procedúrán amikor végre megérkezünk, és azon kapom magam, hogy mint egy kotorékeb, folyamatosan kapkodom a fejem és nyughatatlanul keresem a lányom az emberek tömegében, holott tudom, hogy valahol máshol, elkülönítve van.
Louis céltudatosabb, mint én, és úgy tűnik, hogy ténylegesen tud is valamit, ezért a kezét el sem engedve követem.
- Ms Campbell, Mr Tomlinson? - szinte megrémít a fegyveres biztonsági őr, aki az irataink ellenőrzése után hozzánk csapódik.
- Igen - bólint helyettem is Lou, és felmutatja az igazolványát, mintha nem lehetne tudni anélkül is, hogy ő kicsoda.
- Jöjjenek - int. Nagyon erős amerikai akcentusa van, szinte nehezemre esik megérteni amit mond, de nem gondolkozok ilyeneket. Akkor is követném, ha a pokol legmélyebb bugyraiba vinne.
Bevisz egy terembe, ami látszólag egy váró, csak utasok helyett rendőrök nyüzsögnek benne, a gyűrűjükben fél szemmel meglátom Finnt is, de a tekintetem azonnal a lányomra tapad, aki kisebb, mint amikor utoljára láttam, elvesztette az édes kis bubifrizuráját, és csinos kislány ruhák helyett fiús fazonú farmer és sötét póló van rajta, de akkor is az én gyerekem.
- Anyuci! - visít fel, és leveti magát a székről, amin félig fekve nekidőlt Zaynnek.
Eldobok mindent, kirántom a kezem Louis ujjai közül és szapora léptekkel omlok le elé. Mindketten zokogunk amikor a karjaimba veti magát, de most végre újra kapok levegőt, és visszatér a fény az életembe. Minden végtagommal átfogom és magamhoz szorítom, a kis ujjait szinte belém vájva hangosan sír, de most már minden rendben lesz.
- Sajnálom, Kicsim! - fogom a kezeim közé az arcát, és ezernyi csókkal árasztom el. - Annyira sajnálom, hogy nem vigyáztam rád!
- Anyuci - kapkod levegő után, a pici kezeivel a ruhámat és a hajamat markolva, mint akkor, amikor egészen apró baba volt.
A hangja zene füleimnek, de tényleg, nem beszélve az illatáról, a teste melegéről, az érintéséről.
9 hónapon keresztül hordtam őt magamban, és nincsenek szavak arra az érzésre, amikor egy anya elveszíti a gyerekét, ahogy arra sem, amikor visszakapja. Én a szerencsések közé tartozom, mert visszakaptam, de beledöglenék abba, ha ez nem így lenne.
- Itt vagyok - szorítom magamhoz - most már itt van anyu, Kisbabám.
- Louis, ne! - rohan el mellettünk Zayn, és hirtelen visszazökkenünk a valóságba, amiben a barátom vicsorogva szorítja a falhoz az exem, és épp teljes erejéből arcon vágja. Tágra nyílt szemmel, meglepődve nézem, de valamiért nem szólok egy szót sem, nem szólnék, ha Cara nem kezdene el visítani.
Három rendőr veti rá magát Louisra, mégis Zayn az, aki képes hátrébb rángatni. 

- Megöllek - ordibál - ha még egyszer a családom közelébe mész rohadtul kinyírlak!

- Louis, itt a gyerek! - kiabálja túl Zayn és elébe áll, hogy a vállánál fogva tolja hátrébb. Tajtékzik a dühtől, és amikor összetalálkozik a pillantásom azzal a rohadékéval, aki a falhoz lapulva törölgeti a vérző orrát, én is legszívesebben felpattannék és ott folytatnám, ahol a barátom kénytelen befejezni.

- Apu - reszket Cara a karjaimban - ne bántsd, Apu, ne!

Patakzanak a könnyek az arcán, sose láttam még ilyen keservesen sírni, és ettől én is elbőgöm magam.

- Semmi baj - próbálok felállni vele, de hirtelen jártányi erőm sincs, és nem is kell, hogy legyen, mert Louis szinte hozzánk vágódik, elmarja a kezemből a lányom, de közben valahogy engem is átölel, és mindketten kimerülten omlunk a karjaiba. 

- Mit csinált veled? - csuklik el a hangja, miközben végighúzza a kezét a lányom tüsi haján, és megtapogatja a végtagjait, húzgálja rajta a ruhákat. - Bántott téged, Kicsim? Bántott valahogy?

- Nem - ejti ki nehezen, mert közben csuklik a sírástól - haza akarok menni. 

40.rész

Louis Tomlinson 

Szinte kábultan követem Townes szüleit, nézem ahogy összeszedik néhány cuccukat, mintha kötelező lenne megvárnom őket, és csak akkor indulok kifelé, amikor az apja is elindul és maga előtt terelget.
- Nem gondolta komolyan - simogatja a hátam az anyukája, mintha egy bágyadt óvodás lennék, nem pedig egy közel 30 éves férfi - csak túlságosan zaklatott.
- Aha, tudom - bólintok összeszorított szájjal, és a zsebembe dugott kezeimmel nyújtogatom a nadrágom - én még nem megyek haza, várok egy kicsit.
- Talán tényleg jobb lenne, ha kicsit békén hagynánk őt, Louis...
- Nem megyek vissza - cövekelek le a kertben - békén hagyom, csak egy kicsit még maradok, leülök ide a lépcsőre.
- Biztos vagy benne? Nem muszáj vezetned, ha nem akarsz, hazaviszünk és valamelyikünk utánad viszi az autódat.
- Nem kell - erőltetek mosolyt az arcomra - minden rendben, csak kiürítem a fejem.
Valójában biztos akarok lenni abban, hogy T nem csinál semmi butaságot, és én sem.
Vonakodva, de végül bólintanak, és elsétálnak az autójuk felé, míg én leereszkedem a lépcsőre és lehajtott fejjel, a hajamba túrva becsukom a szemem néhány pillanat erejéig. A szívem nagyobbik fele szeretne visszamenni, valahogy megnyugtatni, kitalálni valamit, a maradék viszont csúnyán lüktet a szavaktól, amiket a fejemhez vágott.
Tudom hogy nem gondolta komolyan és tényleg csak a zaklatottság beszélt belőle, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ettől még lehet az én hibám ez az egész. Talán ő igazából nem engem okol, de hazudnék ha azt mondanám hogy nekem nem fordul meg a fejemben napjában ezerszer annak a gondolata, hogy nélkülem tényleg nem jött volna vissza Finnley. Miattam kerültek címlapra, és Finn azt mondta neki, hogy emiatt jött rá arra, mekkorát hibázott. Talán tönkretettem egy családot azzal, hogy beléptem az életükbe.
Nem mintha egyet nem tettem volna már tönkre.
Feltápászkodok, néhány másodpercig az ajtóra pislogva tépelődök, mert mégiscsak szeretnék visszamenni hozzá, nem bírom annak a gondolatát sem, hogy szörnyen kiborult és nem lehetek mellette, ugyanakkor ő küldött el mindenkit, és talán csak rontok a helyzeten, ha visszamegyek.
Nehéz szívvel, de beülök az autómba és hazamegyek. Freddie Liammel van, Bearrel együtt elvitte őt is valami programra, ezért tudtam most beugrani, de már azt kívánom, bárcsak inkább otthon maradtam volna, vagy bárcsak inkább én is velük tartottam volna. Azért találok ki Freddie-nek mindenféle fárasztó programot meg játékot, hogy éjszaka aludjon és minél hamarabb leléphessek. Nem töltök vele minőségi időt és ez még csak fel sem tűnik neki, pedig szörnyű apa vagyok.
Szörnyű apa, aki közben próbálja megtalálni a másik gyerekét.
Nem akarok vezetés közben telefonálni, így is begyűjtöttem már néhány büntetőpontot, úgyhogy mielőtt felhívnám a nyomozót hazamegyek, de abban a pillanatban a fülemen van a készülék amint behajtok a kapun.
- Vártam a hívását - sóhajt bele a telefonba - sajnálom, hogy rossz híreket kellett közölnöm.
- Hajlandó vagyok bármit megtenni azért, hogy megtaláljuk Carát!
- Louis, ez az egész nem pénz kérdése, az apa nem követel pénzt a gyerekért, hogy visszavásárolhassák, csak úgy eltűnt vele, de továbbra is dolgozunk, nem azért, mert ön sokat fizet érte, hanem mert nekünk is vannak gyerekeink és unokáink.
- Ön szerint ez az én hibám? - kérdezem nagyot nyelve. - A nyilvánosság miatt találta meg őket ez a... Finnley?
- Gyerekek százezreit rabolja el valamelyik családtagjuk nap mint nap, fiam, nem is beszélve másokról, akiknek semmi közük ezekhez a gyerekekhez- valahogy ezzel nem nyugtat meg - nem kell ehhez híresnek lenni.
- De ha én nem vagyok...
- Felesleges dolgokon tépelődik, mert ha még így is van, a gyerek nem kerül meg akkor sem, ha hátat fordít az életének. Ne rágódjon, előbb vagy utóbb megtaláljuk, hibázni fog a fiú.
- Honnan tudja?
- Ez a kölyök nem bűnöző, ezt mind tudjuk, csak egy elkényeztetett ficsúr akinek mindig úgy alakultak a dolgai ahogy akarta, és most, hogy ebben az esetben ez csődöt mondott, csinált valami hülyeséget. Nagyon jól csinálja, de mindenki hibázik, még a legprofibbak is, és akkor elkapjuk, de fennáll annak az esélye is, hogy önként feladja magát, ha a kislány igazán megnehezíti a dolgát.
- De befellegzett az életének - horkantok - miért adná fel magát, ha tudja hogy az mivel jár?
- Sokszor a bűntudat rosszabb, mint a tényleges büntetés. Meggyőződésem, hogy Finnley nem rossz gyerek, csak kétségbeesett.
- Találja meg a lányunkat - kérem már vagy ezredjére - ha kell még hozzá pénz, valami eszköz, bármi...
- Tudom, Mr. Tomlinson, keresni fogom - búcsúzik, de gyorsan félbeszakítom, mielőtt letenné.
- Uram?
- Mondja!
- Townesnak muszáj tudnia mindenről? - vakargatom a tarkóm. - Nagyon kiborult...
- Ő Cara édesanyja, és én nem hazudok egy anyának, aki reménykedve várja haza a gyerekét.
- Nem kérem, hogy hazudjon neki - kezdem harapdálni a számat - csak...
- Nem, Louis - a hangja kedves, de határozott, nem fogom tudni rábeszélni semmire - Townes erős lány, megbirkózik az információkkal, amikről tudnia kell.
- Akkor csak közölje őket előbb velem!
- Jogilag ön nem a gyermek hozzátartozója - sóhajt nagyot, míg én megbántódva pislogok magam elé.
Jogilag még nem, de mindenféle szar jogon kívül úgy szeretem ezt a kislányt, mintha a saját vérem lenne, és nem fair, hogy ezt nem veszi figyelembe.
- Rendben, értem - krákogom - hívjon, ha megtud valamit.
- Ez természetes.
- Ön szerint hogy vitte ki az országból?
- Csak feltételezzük, hogy kivitte...
- De hogyan lehetett rá képes?
- A vonatokat nem ellenőrzik olyan szigorúan, mint a repülőgépeket, talán átvitte a franciákhoz.
- Logikus - motyogom - további szép napot, Uram!
Nekem is kedvem lenne földhöz vágni a készüléket, helyette viszont remegő kezekkel leteszem a dohányzóasztalra és ledőlök a kanapéra. Ha ez a szemét Carát vonattal vitte át a határon, akkor beperelem az összes kicseszett vonat céget, vagy Isten tudja mit azért, mert rohadtul nem ellenőrzik alaposan az embereket! De ha repülővel vitte ki, akkor őket is, ha busszal, akkor őket, mindegy, de valahogy bosszút állok ezért mindenkin aki felelős miatta, aztán pedig rengeteg pénzt adományozok valami szervezetnek, akik eltűnt emberek keresésével foglalkoznak.
Játékok vannak szétdobálva a padlón, mert tegnap Freddie makacsul nem volt hajlandó összepakolni, nekem meg nem volt kedvem vitatkozni vele, de megtiltottam Lottie-nak, hogy összepakoljon utána. Most nekem kellene, helyette viszont lefekszem, és csak nézem a cuccokat. Ráférne egy takarítás a házra, a legutóbbi két alkalmat lemondtam, de most már vagy én emberelem meg magam és takarítok ki úgy, ahogy azt az édesanyám tanította, vagy hajlandó vagyok beszédbe elegyedni a házvezetőnővel amíg beengedem.
Elalszom, tulajdonképpen hetek óta nem alszom rendesen és állandóan rohanok, szóval azzal a tudattal, hogy ez most nincs, egyszerűen bealszom.
A telefonom csörgésére riadok fel, fogalmam sincs hogy mennyivel később, de kint már sötét van és egy ideig nem is tudom eldönteni, hogy milyen napszak van, mi történik.
- Igen? - dörzsölgetem az arcom.
- Csá, otthon vagy, vagy menjek még pár kört Freddie-vel?
- Itthon vagyok - dörmögöm - gyertek.
- Vettem kaját - közli búcsúzóul, majd lerakjuk.
Liam belelát a fejembe, ebben azóta vagyok biztos, mióta ismerem. Visszahanyatlok a párnára és szundizok addig, amíg megjönnek, hogy aztán újra felriadjak Freddie érkezésére.
- Szia apu! - csattog be, és amikor nehézkesen felülök Payno kezét elengedve boldogan szalad felém.
- Hé - kapom a karjaimba, és magamhoz ölelem - szia, Kicsim! Hiányoztam?
- Igen - öleli át a nyakam, egy pillanatra pedig elérzékenyülök. Cara elvesztése is fáj és kiakaszt, de Freddie eltűnésébe egy nap után beledöglenék, mert ő tényleg mégiscsak az én vérem, a fiam, akit az idiótaságom ellenére az élete kezdete óta ismerek. Szar apja voltam, de szeretem.
- Jól érezted magad? - nyomok puszit a homlokára, majd vele a karjaimba Liam felé sétálok, és belecsapok a kinyújtott kezébe, hogy aztán együtt induljunk a konyha felé.
- Igen, voltunk az állatkertben! - újságolja, mintha nem tudnám. - Láttunk elefántokat, meg zsiráfot, és olyan csíkos lovakat!
- Zebrákat, öcsi - javítja ki Liam nevetve.
- Igen, azokat, meg kígyókat és teknősbékát, meg majmokat is! - kapja a kezeit a szája elé. - Lehet egy majmunk, Apa?
- Már van - köhintek, majd Payne szúrós pillantására röhögni kezdek - Niall bácsikád szakasztott olyan.
- Nem is igaz - mogyogja a fiam, és kéri, hogy tegyem le.
- Vacsorázol még, Freddie Reign?
- Nem - kiáltja, és berohan a nappaliba.
- Evett? - fordulok kérdőn a barátom felé, aki otthonosan mozogva kivesz két villát a fiókból és már le is huppan az egyik székre.
- Aha - döf rá néhány szem krumplit  - betoltak egy ekkora adagot.
- Remek - mosolyodok el, és magamhoz húzom a másik doboz Fish&Chipset.
Nem szoktunk utcai árusok kajáin élni, de mostanában egyre gyakrabban fordul elő mégis, és ez most Liam esetében is meglepő, mert az új fitness mániája miatt rendkívül figyel az evésre, de egy szót sem szólok arról, hogy ez nem túl egészséges. Örülök, hogy itt van, ahogy annak is, hogy gondolt rám.
- Hogy van Bear?
- Tökéletesen - derül fel az amúgy is derűs arca a fia említésére - annyira nagy, el sem hinnéd, hogy fiatalabb Freddie-nél!
Mosolyogva a számba tömök egy adag krumplit és halat. Kölykök voltunk amikor megismertük egymást, most meg a gyerekeinkről beszélgetünk, és ez több mint ijesztő. Tényleg repül az idő.
- Mi újság Townes-szal, van valami fejlemény? - kérdezi halkan, tekintve, hogy a fiam dúdolva játszik a nappaliban, tőlünk alig pár méterre.
- Elzavart - nyelem le a számban forgatott falatot, de azonnal vissza is kíván jönni - mindenkit. Szörnyen kiborult, felhívták, hogy Cara már valószínűleg nincs az országban - remeg meg a hangom.
- Basszus, ember! - szisszen fel. - Hogy lehetséges ez?
- Nem tudom - bámulok lehajtott fejjel a kajámra - azt mondta, hogy én tehetek róla, arról hogy ez történt.
- Dehát ez nem igaz! - hördül fel, és ha lehet helyettem is megbántódik.
- Ki tudja...
- Mindenki! Semmi közöd ehhez, nem te hoztad a nyakára ezt a pasit!
- Gyakorlatilag...
- Gyakorlatilag ő volt vele együtt, mindegy hogy mikor, és ez az egész bármikor megtörténhetett volna nélküled is!
- Apu, bekapcsolhatom a tv-t? - kiabálja Freddie, ami felesleges, mert normál hangerővel is hallanám, de ő biztos akar lenni a dolgában.
- Csak egy órára, Freddie! - válaszolom, majd visszafordulok Liam felé. - Én mégis hibásnak érzem magam.
- Nem vagy, és mindent megteszel értük, Lou. Hagyd most őt egy kicsit, hadd gondolkozzon, ő is rá fog jönni hogy hülyeséget mondott.
- Szóval te is így gondolod? Hogy hagyjam békén?
- Igen, de ne túl sokáig azért - turkálja a krumplit a villájával - az sem jó.
- Jól megvagytok Cheryllel, ugye? Mármint...
- Aha - bólint nagyot - persze, jóban vagyunk Bear miatt.
Hónapokig tartott mire ők ketten lezárták az örökös csatázásaikat, nem azért, mert Liam szeretett egy boldogtalan kapcsolatban élni, hanem mert ez azzal járt, hogy egy kicsit elveszíti Beart, de most már minden oké, ha ő mondja, és azt hiszem egész jól megoldja a kapcsolattartást és a közös programokat a fiával. Jobb apa, mint amilyen én valaha voltam.
- Hívd fel holnap délután, ha addig nem keres magától - tanácsolja.
- Megőrülök attól, hogy nem lehetek mellette - motyogom, ő pedig egy együttérző pillantás kíséretében bólint - meg attól is, hogy már semmit sem tudok tenni.
- Ne rágódj most ezen - tanácsolja - foglalkozz Freddie-vel, ő itt van.
Elmosolyodva bólintok és a fiam felé nézek, aki a szőnyeg közepén ülve, a távirányítót szorongatva, tátott szájjal néz valami dinka mesét. Utálom amikor tévézik, de én is néztem amikor kicsi voltam, a húgaim is, meg úgy az emberiség kb fele, és semmi bajuk sincs tőle, szóval nem vonom meg a fiamtól ennek az örömét, ha nem függ rá túlságosan, ami eddig szerencsére nem következett be. Freddie kreatív gyerek, aki egyedül is lefoglalja magát, nem szükséges a tv ahhoz, hogy ha valami dolgom van, akkor lekössem.
Liam eltereli a témát és evés közben inkább a munkánkról beszélgetünk, egy számról amin dolgozik, műsorokról ahová meghívtak minket, és a tervezett turnéinkról. Ezt mindet én parkolópályára tettem, már megint, de attól még szívesen hallgatom ahogy ő mesél mindenről amit csinál, mert szívvel-lélekkel teszi, és igazán élvezi.
- Gyere, adj egy pacsit, nagyfiú! - hívja magához Freddie-t, amikor kb egy órával később lelépni készül.
Freddie felpattan és minden erejét beleadva, egy a termetéhez képest igazán nagy ugrás kíséretében belecsap Liam tenyerébe, aki erre úgy tesz, mintha fájna neki, míg a fiam boldogan nevet rajta.
- Pihenj - veregeti meg a vállam mielőtt elmenne - minden rendben lesz.
- Remélem - húzom erőltetett mosolyra a számat - vigyázz hazafelé, és üdvözlöm a trónörököst, legközelebb hozd őt is!
- Mindenképp - vigyorodik el - sziasztok.
- Szia, Liam bácsi! - integet vidáman a szöszi kisfiam, majd sarkon fordul és újra beveti magát a játékai közé.
Elpakolok a konyhában, normálisan elmosogatok és kiviszem a szemetet, majd letelepedek az építőkockák tengerébe, a fiam pedig egyből beszélni kezd.
- Ez egy repülőgép lesz - fecsegi - olyan amivel idejöttünk, és amilyennel majd megyünk meglátogatni nagymamát és Austint.
- Tényleg hasonlít rá - helyeselek, és azonnal elraktározom a fejemben, hogy kalózhajós Lego mellett repülőgépeset is vásároljak neki valamikor, vagy legalább hasonlót.
Nem kényeztetem el, mert épp elég úri gyereket láttam már ahhoz, hogy még csak a közelükbe se akarjam engedni, de azért nem csak a születésnapján meg karácsonykor kap ajándékot, néha meglepem, elég ritkán ahhoz, hogy örüljön neki, és ne váljon szokásává azt kérdezni, hogy mikor kap megint valamit. Folyton cserélem a játékait, amikor ráun valamire, akkor előveszek egy régebbit és a másik megy a helyére, a fiókba. Hallottam már másoktól is, anyukáktól, hogy ezt csinálják, és nálunk működik, emellett pedig még képes vagyok tartani azt, hogy Freddie nem kütyüzik. Nincs tablet, nincs telefon, Briana sem kötötte őt le soha ilyesmivel, én pedig semmit sem utálok jobban a telefont nyomkodó pici gyerekek látványánál, úgyhogy Freddie közelében én is igyekszem kerülni az ilyesmit, hogy ne telepedjen mellém és kapjon kedvet hozzá.
Anyu büszke lenne rám, akkor is az volt, amikor igazán hülyén viselkedtem, mindig látta bennem a jót és azt, hogy a rossz dolgaimat sem szándékosan teszem.
Igyekszem jó ember lenni, egész életemben ez volt az egyik célom.
- Csak mi utazhatunk rajta, vagy más emberek is?
- Mások is - bíbelődik az apró kis kockákkal, igazgat valamit, majd az apró kis kezébe fogva a tákolmányt süvítő hangok kíséretében hadonászni kezd vele - hazajöhetnek vele Caráék.
Egy pillanatra megmerevedek, hogy Liam talán elszólta magát, vagy a fülébe jutott valami a tévéből amíg nem figyeltem, de azt nem így mondaná, és ő csak egy kisfiú, akinek hiányoznak a szerettei.
- Hamarosan hazajönnek, életem - simogatom a haját, és remélem, hogy nem hazudok akkorát.
Szólnom kell Lottie-nak, hogy ne jöjjön ma este, és küldeni szeretnék Townes-nak egy üzenetet.
- Tudoom - bólogat játékosan - már mondtad. Felhívhatjuk őket a telefonodon?
- Ma már nem - vágom rá gyorsan - mert már alszanak, de máskor felhívjuk őket, oké?
- Oké - von vállat, mire megkönnyebbülten fellélegzek.
Órákig ülök vele a padlón és bíbelődünk a játékaival, az agyam kikapcsol és megfeledkezek az egész világról. Az elmúlt délutánok alatt fejben egyáltalán nem voltam Freddie-vel, amikor együtt játszottunk, és ez bűntudattal tölt el, most viszont tényleg vele vagyok, és nem megyek el éjszaka sem.
Szólok Lottie-nak, hogy ne jöjjön, és bár a válaszában érdeklődik arról, hogy miért ne, erre már nem írok vissza neki, és végül Townesnak sem küldök üzenetet, mert azzal megint egy teljesen más mederbe terelődnének a gondolataim.
Nem hagyhatom csak úgy ott valahol a készüléket, mert még mindig reménykedek egy bizonyos hívásban, de nem érek hozzá, nem foglalkozom vele.
- Hogy eltelt az idő - lepődök meg a tv melletti órára pillanatva, ami kilencet mutat - mennünk kellene fürdeni, kisfiam.
- Muszáj? - húzza el a száját, de pakolni kezd, ráadásul anélkül, hogy megkérném rá.
- Tudod, hogy igen - szedegetem szét az apró darabokat, és gondosan elhelyezek mindent a dobozában.
Segítek neki lezuhanyozni, majd a wc deszkán ülve dörzsölgetem a cápás törölközőjével a vizes tejfölszőke tincseit, amin nagyokat kacag.
Szörnyen elhanyagoltam őt azzal, hogy ilyenkor már csak rohanva megfürdettem és ágyba dugtam, úgyhogy most nem sietek, vele együtt mosok fogat, majd a karjaimban viszem a szobájába és nem úgy olvasok neki mesét, mintha üldöznének, hanem az összes színészi képességemet alkalmazva, apait-anyait beleadva előadom neki a történeteket, ami miatt nem alszik el, csak álmosan kacarászik.
- Tényleg ez volt az utolsó - helyezem a könyvet az éjjeliszekrényre - aludj most már.
- Szép álmokat, Apu! - nagyot ásít, és a kis arcát belefúrja a párnába. Csordultig van vele a szívem amikor ránézek, szakasztott olyan, mint én, és már nem az a megtört, zaklatott kisfiú, aki nem értette hogy hová tűnt az anyukája, és miért kellett a csodálatos tengerparti otthonát a borús, de így is csodálatos Londonra cserélnie, a megszokott családját pedig egy ilyen gyökérre, mint én. Ez a Freddie boldog, kiegyensúlyozott, rengeteg szeretet ad, és kap is, erre pedig büszke vagyok. Talán nem csinálom olyan rosszul, talán nem fog gyűlölni amikor felnő.
Bárcsak újra lenne lehetőségem Carát is boldogabbá tenni.

Remélem jól vagy, sajnálom hogy felzaklattunk. Itt vagyok, ha kellek.

Szeretlek. 

Lou

Személytelennek és bénának érzem az üzenetet amit végül elküldök, mert legszívesebben nem csak ennyit írnék, hanem mindent amit érzek, hogy mennyire sajnálok mindent, hogy én is tudom, hogy ez az én hibám, de talán ez túl sok lenne most neki, úgyhogy csak biztosítom arról, hogy még mindig itt vagyok, ha kellek.
Akkor is, ha nem, Cara miatt.
Nem érkezik válasz, amin nem lepődök meg mert számítottam rá, de azért rosszul érint. Tudom, hogy most dühös és zavarodott, de végig mellette álltam ebben az egész zürzavarban, és én is ugyanúgy szeretném visszakapni Carát, emiatt pedig talán megérdemelnék egy "oké"-t, ha mást nem is.
Sosem tudtam igazán jól gitározni, de azért néha a kezembe veszem és a turnéink alatt sokat tanultam Nialltől, ő volt a mi kis profi zenészünk és tanárunk, aki Harry-t is megtanította játszani. Nem tudok aludni, úgyhogy a zenébe menekülök, és az ágyamra telepedve pengetem a húrokat, tekergetem a kulcsokat.
Elhanyagoltam a zenét és a saját kis lemezcégem, az albumom sem készül el soha ha így haladok, parkolópályára tettem az egész életem, mindent amiért annyi éven át, szinte még gyerekként dolgoztam, és ez nincs így rendben. Nem jó, hogy valami fontosat egy másik fontosért mindig feláldozok, az élet nem így működik, nem tehetem félre a fiam Caráért, a zenét Freddie-ért, mindent Townesért, egyensúlyt kell találnom saját magamban. De mindenek előtt most Carát kell előkerítenünk, ő most tényleg mindennél fontosabb.