23.rész

Townsend Campbell 

Remegek az idegtől és fáj a gyomrom attól a nagy görcstől, ami összeszorítja. A parkolóban vagyok a pub előtt, ahol megbeszéltük hogy találkozunk, de nem akarok bemenni, nem vagyok rá képes, nem tudom lefolytatni azt a beszélgetést, amit elvár tőlem.
Idegesen húzogatom a szoknyám alját, miközben nézegetem a legutóbbi üzenetet Louistól, amiben arra kér, hogy hívjam amint megszabadulok "attól a kölyöktől", és megígéri, hogy minden rendben lesz. Két okból nagyon csinosan öltöztem fel ma, az egyik, hogy amint innen eltűnök Louhoz megyek, aki a szüleim már hónapokkal ezelőtt lefoglalt esti programja miatt érte megy Caráért, a másik, hogy Finn orra alá dörgöljem, mi nem lehet az övé. Lehet, hogy szültem egy gyereket, és karikák vannak a szemem alatt, de jól nézek ki, jobban, mint bármelyik csaj aki felbukkant az Instagramjára és a hülye facebookjára feltöltött képein, és nem is akárkivel randizok, hanem egy olyan személlyel, aki bárkit megkaphatna, és mégis én kellek neki. Louis sokkal jobb nála, sokkal jobb bárkinél, akivel valaha találkoztam, úgyhogy talán ma még meg is köszönöm Finnek, hogy időben elhúzott, mert így esélyem van egy sokkal jobb párkapcsolatra.
Legyűröm a félelmem, emlékeztetem magam arra, hogy nem az olasz maffiával találkozok, hanem csak azzal a gyáva kölyökkel, aki semmit nem csinált jól az életében azon kívül, hogy elültette bennem azt a fantasztikus kislányt, akinek én vagyok az anyukája. Ez csak Finn, az a lúzer, az a nagyképű hülyegyerek, és mégis rosszul vagyok attól, hogy kettesben kell találkoznom vele.
A házamba akart jönni, ott akart beszélgetni velem, de közöltem, hogy szó sem lehet róla, hogy az otthonunk közelébe engedjem, ráadásul ténylegesen kettesben legyek vele, így vagyunk most itt, a kellemes hangulatú, King James nevű pubban, ahol az emberek sült krumplit korai vacsoráznak, Guinessel melegítenek a kezdődő hétvégére, és ahol talán van annyi esélye, hogy nem kezdek ordítozni, nem úgy, mint otthon.
Azonnal meglátom őt, és ő is engem, valami mosolyféleséget próbál az arcára erőltetni, amitől késztetést érzek arra, hogy felpofozzam, ezt pedig csak fokozza az, hogy látványosan végigmér a lábujjaimtól a fejem búbjáig.
- Szia, nagyon csinos vagy! - tápászkodik fel a helyéről, én azonban bevágom magam a boxba és válaszul csak felmordulok. Nem fog visszakapni, olyan könnyen ahogy gondolja pedig pláne nem.
A kezeit tördelve visszaereszkedik és csendben nézi, hogy a táskámban turkálok a pénztárcám után. Innom kell valamit, és talán ennem is, máshogy nem tudok itt ülni.
- Meghívlak.
- Nem szorulok rá - morgom - de még ha rászorulnék se kellene.
- Townes, kérlek...
Durva és dühös pillantást vetek rá, amivel elhallgattatom. Nem fogok bájcsevegni vele, nem fogok úgy tenni, mintha szívességet tenne nekünk azzal, hogy itt van, amikor valójában én teszek marha nagy szívességet neki, hogy egyáltalán többé-kevésbé hajlandó vagyok szóba állni vele.
- Hogy van a kislány?
"A kislány".
- Remekül - zárom rövidre, majd úgy döntök, hozzáteszek még valamit. Ott bántom, ahol tudom, még ha ez borzalmasan is hangzik - a barátom vigyáz rá - dalolom egy bájos mosoly kíséretében.

- Nagyon szép - jegyzi meg szerencsétlenül - Cara.

- Ja, rám hasonlít - minden szavam egy olyan döfés lesz számára, amitől azt kívánja majd, bár maradt volna inkább nyugton ott, ahol az elmúlt éveket töltötte.

- Végig ezt fogod csinálni? 

- Mit? - döntöm félre a fejem, és közben felállok, hogy a pulthoz menjek. 

- Tudod hogy mit, Townes, ne szórakozz velem! 

- Hadd emlékeztesselek valamire - támaszkodok az asztalra, és közelebb hajolok hozzá, bár a karom végig libabőrössé válik a közelségétől - nem akarok itt lenni, kényszerítettél rá azzal, hogy levakarhatatlan vagy, úgyhogy vagy hálás vagy azért, mert egyáltalán hajlandó vagyok beszélni hozzád, vagy tudod, hogy merre van a kijárat, és én is. Nekünk nincs szükségünk rád, Finn, nem én zaklatlak téged azzal, hogy ugyan, légyszi-légyszi legyél már az apja a lányomnak, te zaklatsz az otthonunkban, és lassan már mindenhol, aminek ha akarok nagyon könnyen véget vethetek, úgyhogy gyorsan közöld velem, amiért idehívtál, és utána felejtsük el egymást. Nem leszel a kislányom apja, tökmindegy mit csinálsz, és ezt jobb, ha felfogod, rengeteg beszédtől kímélnél meg vele!

Elsétálok, és a pultnál kérek magamnak egy italt, mert máshogy tényleg nem bírok egy légtérben lenni vele, és bár éhes vagyok, főleg a többi ember miatt, akik sültkrumplit, halat, vagy hamburgert majszolnak, nem rendelek magamnak ételt, mert nem tervezek olyan hosszú ideig vele maradni, amíg elkészítik, és megeszem. 

- Nagyon sajnálom amit tettem, Townes! - fogad ezzel, amikor visszasétálok a boxhoz.

- Kicsit elkéstél, mondjuk kb 4 és fél évet.

- Tudom, de próbálj megérteni, kérlek!

- Oké, lássuk csak - csapom le a Guinesst az asztalra, és az államat a két ujjam közé véve úgy teszek, mintha nagyon gondolkodnék - szegény Finnley csak 18 volt, amikor teherbe ejtette a barátnőjét, kénytelen volt elmenni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, bulizgatni, egyetemre járni, meg ilyesmi, mert szegény még olyan fiatal volt ahhoz, hogy apa legyen, ellenben a megalázott barátnőnek az volt minden álma, hogy egyedül felneveljen egy babát! Annyira megértelek, Finn! Úgy érzed, most már készen állsz, hogy apa legyél? Szeretnéd közölni a kislánnyal, aki nélküled nőtt fel eddig, hogy most már szerepet kívánsz játszani az életében, de csak akkor, amikor épp olyan kedved van? Szeretnéd, hogy felrúgjam az új kapcsolatom, és visszafogadjalak? Mindent lehet, Édesem, csak rád vártunk, csak arra, hogy végre megérj, és ne egy beszari kis seggfej legyél! - kicsit egyre hangosabb vagyok, és néhányan homlokráncolva emelik fel a fejüket, míg én cinikusan mosolyogva, de dühtől kipirult arccal nézek rá.

- Jóvá akarom tenni, T - harapdálja az ajkait - engedd meg! Adj egy esélyt! Te nem akarsz egy család lenni? Nem az lenne a legjobb, ha Cara valódi szülei együtt lennének, és teljes családban nőne fel?

- Ne merészelj érzelmileg zsarolni! - sziszegem. - A gyerekem nélküled is teljes családban nő fel, és te baromira nem vagy a valódi szülője!

- Miért, akkor ki az, az a srác, akit 2 hónapja ismersz? 

- Tudod mi a vicces? - kortyolok a sörömbe. - Hogy a 2 hónap alatt elérte, hogy Cara minden adandó alkalommal megkérdezze tőlem, hogy lehet-e Louis az apukája, úgyhogy lehet, hogy igen, de mindenesetre az biztos, hogy több esélye van rá, mint neked valaha!

- Engedd, hogy találkozzak vele, hogy megismerjem! 

- Nem - préselem ki az összeszorított ajkaim közül - te ezt hogy gondolod egyáltalán? Elmentél, kiélted magad, ki tudja milyen nőkkel voltál együtt, lettél valaki, és most már jók vagyunk mi is? Felejtsd el, Finn, én nem az a nő vagyok, aki boldogon széttárt végtagokkal fogad vissza a baklövéseid után!
- Sajnálom - dörzsölgeti az arcát kínosan.
- Nem, nem sajnálod - rázom a fejem - ha sajnálnád, már korábban megkerestél volna minket, nem is értem, hogy most mit keresel itt.
- Láttalak titeket a hírekben - böki ki - láttam a képeket rólad és Caráról, és rájöttem, hogy ő az én lányom.
- Nem a te lányod - húzom meg újra a poharat - ő az én lányom, te csak segítettél abban, hogy az enyém legyen.
- Szeretném jóvá tenni, Townes, az apja akarok lenni, engedd meg, hogy találkozzak vele és megismerjem. Nem veszem el tőled, nem akarom felforgatni az életeteket, nem kérem, hogy dobj el mindent, csak egyetlen esélyt adj hogy bebizonyítsam, nem olyan vagyok, mint hiszed!
Remegnek a kezeim, eleresztem a sört, amit minden erőmmel szorongatok, és az asztal alatt a térdeim közé csúsztatom őket. Nem kell, hogy lássa.
- Nem tudod, hogy mit kérsz tőlem - rázom a fejem - megkérdezem tőle, hogy akar-e találkozni veled, mert én nem olyan anya vagyok, aki dönt a gyereke helyett, viszont azt tartsd tiszteletben, ha azt mondja, hogy nem kíváncsi rád.
- Köszönöm -bólint - és kérlek hidd el, hogy sajnálom, ha visszacsinálhatnám nem tenném meg újra.
- De nem tudod visszacsinálni - iszom meg a maradék Guinesst, és felállok - most elmegyek, programom van estére.
Valójában még nincs, de lesz, mert egy ilyen beszélgetés után esélytelen, hogy hazamenjek, elrendezzem Carát, normálisan viselkedjek, majd egyedül maradjak a gondolataimmal egész éjszakára. Önző leszek, és a bűntársam ennek nagyon fog örülni, remélhetőleg.
Annak ellenére, hogy egyáltalán nem kérem, kikísér a kocsiig, és amikor beszállok elkapja az ajtót, hogy a szemembe nézve újra megköszönje, hogy hajlandó voltam találkozni vele, és úgy cselekszem, ahogy a lányunk akarja. Ezért a szóért nagyon szeretném előkapni a paprikasprayt a kesztyűtartóból és az összeset a szemébe nyomni a flakonnal együtt, végül csak fogcsikorgatva bólintok, és beszállok, miközben pedig kihajtok a parkolóból látom, hogy ő egy vadiúj, piros Audi A8-hoz sétál kulcsokkal a kezében. Jól megszedte magát, drága ruhákat hord, drága kocsija van, jó munkahelye, én meg egy kávézóban gürizek heti 5 napot, és a szaros 4 órás fizetésemből meg az állami támogatásokból tartom el magunkat.
Olyan gyűlöletet érzek, ami belülről mardos, és amikor dugóba kerülök elbőgöm magam. Valaki, aki nem az én cipőmben jár nem tudhatja, hogy mit érzek, de engem csupán a tudat is megbolondít, hogy Cara közelébe kell majd engednem, hagyni, hogy beszélgessenek, esetleg valamikor egyedül is maradjon vele, hogy elvigye hétvégére. 

Ez az ember nem tett érte semmit, most pedig azt akarja, hogy osztozzak vele. 

Teljesen kiborulok, de tudom hogy össze kell szednem magam a gyerekek miatt, úgyhogy mire Louishoz érek már csak az arcom és a szemem enyhe pirossága árulkodik arról, hogy tátott szájjal bőgve vezettem végig a városon. 

A feljárón egy idegen, mégis ismerős autó áll, de még így is kényelmesen elférek mellette. Olyan ez a ház számomra, mintha ide járnánk nyaralni, és bár általában a legkülönfélébb indokokkal állítunk be, mégis minden alkalommal kellemes érzés fog el, mert itt kedvesen, szeretettel várnak. 

Most is úgy jövök, hogy tudom, bent megnyugtató szavak, biztos karok, édes csókok, és kedvesség vár egy sokkal jobb férfi személyében, valamint a tündéri lányom, és egy pont annyira tündéri kisfiú. 

Nincsenek egyedül, amikor egy halk kopogás után benyitok, és Louis rosszalló "mondtam már, hogy nem kell kopognod" arccal, de mégis örömmel ajtót nyit, félszemmel látok egy halvány rózsaszín hajú lányt guggolni a szőnyegen kirakósozó gyerekek mellett, mielőttt betölti a látóterem az arca, a többi érzékszervem pedig az illata, az érintése az ajkamon és az arcomon. Már nem bújkalunk, és ez nagyon jó. 

- Szia - mosolyog rám, és megfogja a kezem, csak végigpillant rajtam és az arcát látva tudom, hogy tudja, nem viselem olyan jól ezt az egészet mint ahogy azt mások előtt mutatom. 

- Szia Mami! - kurjantja Cara, vele együtt pedig Freddie is, bár ő egyszerűen T-nek hív, mert a Townest nehezen mondja még ki. 

- Sziasztok - sóhajtok nagyot mosolyogva, a lány pedig derűs arccal felegyenesedik. Talán sokat utazik napos helyekre, vagy csak rendszeresen szolizni jár, de a bőre kreolos árnyalatúra barnult, amiről a tejkaramella jut eszembe, az arca pedig gondosan ki van sminkelve. Kicsit sok, de kinek mi, összességében helyesnek tűnik, főként amikor elmosolyodik, és mert Cara elbűvölve simogatja a rózsaszín tincseit.

- Townes, végre megismerheted a legnagyobb húgomat, Lottie-t - navigál hozzá Louis. 

Kicsit zavarban vagyok, ez a lány kb ugyanolyan korú, mint én, talán idősebb is kicsit, barátnők lehetnénk, de mégiscsak Lou egyik családtagja, Freddie-t leszámítva az első, akit megismerek, és ettől rózsaszínné válik az arcom. 

- Nagyon örülök hogy megismerhetlek - mosolyog Lottie, aki legalább olyan közvetlen, mint a bátyja, mert kézfogás meg ilyesmi helyett átölel. 

- Én is örülök - válaszolom meglepetten, és köré fonom a karjaim. 

- Louis már annyit mesélt rólad és a kislányodról! - lelkendezik. - Annyira édes, és gyönyörű kis tündér. 

- Köszönöm - derül fel az arcom - Townsend Campbell vagyok, de leginkább csak Townes.

- Lottie Tomlinson - nyúl a kezemért, és a hivatalosság kedvéért kedvesen megszorítja, és hirtelen kapok egy puszit is a fejemre a testvérétől. - Annyira jó, hogy Lou végre talált valakit, aki illik hozzá! 

- Ez én lennék? - lepődök meg, közben a gyerekemhez sétálok, és magamhoz ölelem, amikor a nyakát nyújtva puszit ad az arcomra. Őt követi Freddie, és a lelkemben tátongó nagy repedés és lyuk, amiben harag kavarog összehúzódni látszik. 

- Ki más? - húzza fel a szemöldökét.

- Jó kislány voltál? - kérdezem Carától, és az ujjaimmal simogatom közben a haját. Nagyokat bólint. 

Majdnem azt mondom neki, hogy valami komoly dologról kellene majd beszélnünk, végül mégis elharapom a nyelvem, mert nem akarom, hogy ezen stresszeljen addig, amíg ténylegesen sört nem kerítünk a beszélgetésre, amit én nagyon, de nagyon nem akarok. 

- Nem tudom - vonok vállat Lottie kérdésére válaszolva. Nem akarok előtte akaszkodónak tűnni, és nem akarok az a lány lenni, aki szégyentelenül összebújik és csókolózik a barátjával, de nagyon vágyom most legalább egy ölelésre. - Ha szerinted a tesódhoz egy ilyen csődtömeg illik, mint én, az... 

Nem szoktam ilyen negatív lenni, pláne nem mások, egy majdnem idegen ember előtt, de most egyszerűen csak nem vagyok jól, és amikor lehajtott fejjel a lábaim kezdem tanulmányozni, Louis pedig óvatosan megfogja a karom, feladok minden hülye gondolatot arról, hogy engem is mennyire zavarnak a folyton ölelkező párok, és a karjai közé bújok Lottie megilletődött tekintete elől. 

- Légyszi menjünk el ma este valahová - motyogom a vállába, és azonnal érzem a válaszul érkező bólintását. 

- Lotts, mi a programod ma éjszakára? 

- Vigyázok Freddie-re, és az új kis barátnőmre? - kérdez vissza mosolygós, kedves hangon. Nem probléma neki, és ha ő vigyázna Carára én sem aggódnék, ő is egy Tomlinson, aki nagy szerepet játszik a kisebb testvérei felnevelésében, nála jobb személy nem nagyon tudna vigyázni a kislányomra. 

- Tényleg, Mami? - lelkesedik Cara, és ezzel tényleg elszállnak az aggodalmaim. Szívesen maradna vele, Cara szívesen barátkozik és sosem nyüszít amiatt, mert mostanában el-eltűnök néhány órára vagy egy estére. 

- Nem baj? - rágcsálom az alsó ajkam.

- Dehogy, egyáltalán nem - legyint - nagyon jól elleszünk, áthívom a barátom, Tommy-t is, hogy a kis hölgynek esetleg megmutassam a csajos dolgaim, ha engeded, ők pedig Freddie-vel pasiskodjanak. 

- Oké - bólintok egy apró mosollyal a szám sarkában - köszönöm. 

- Ugyan már - von vállat - visszajövök 8 körül, rendben? 

- Köszi - mosolyog rá Louis - jövök neked eggyel, vagy inkább egymillióval.

- Nem jössz semmivel - lép közelebb, és a fénylő, rúzsos ajkaival puszit nyom Lou enyhén borostás arcára. - Mit szólsz hozzá Cara, ha ma este Freddie és te velem maradtok? 

- Jóó - derül fel az arca, és tényleg megnyugszom. 

Lehetek önző, lehetek egy normális 22 éves, akinek most egy kicsit fáj minden, és szeretne csak úgy bulizni egyet egy sráccal, akit szeret. 

Hazaugrok összeszedni Carának néhány dolgot és kicsípni magam úgy istenigazából. Felveszem azt a ruhát, amit anyától kaptam, és amiben elcsattant az a bizonyos első csókunk, a hajamat gondosan begöndörítem és sokáig bíbelődök a sminkemmel is, hogy azt az érzést keltsem magamnak, mintha tényleg nem lennék akárki, egy nagy nulla. 

Ezt akkor hiszem el ténylegesen, amikor hosszas búcsúzkodás, ígéretek, jó éjszakát kívánások és puszik után végül beülök Louis autójába, mellé, és magához húz. 

- Kikészít ez a ruha - mormolja az ajkaim közé, az egyik kezét a combomra simítva - kikészítesz.

Nem csak a szája mondja ezt, hanem a tekintete és az ujjai, ahogy óvatosan megértinik a ruhám alját, az ujjbegyeivel dörzsölgeti a finom anyagot. Az arcom az ő frissen borotvált pofijához simítom, a váltó kényelmetlenül böki a hasam, de nem foglalkozom vele. 

- Elmondod? - simogatja meg a hajam. 

- Csak ugyanaz - vonom meg a vállam az ajkaim harapdálva és eleresztem - azt mondtam neki, hogy úgy cselekszem, ahogy Cara akarja, de beszélni sem akarok vele erről. 

- Muszáj? 

- Nem fog leszállni rólunk - rázom a fejem - előállt azzal, hogy a gyerekünknek az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lennének. 

Élesen beszívja a levegőt, és kihúzza magát az ülésben, miközben éppen csak beindítja az autót. Nem szól egy szót sem. 

- Megmondtam, hogy szó sem lehet róla - nézek rá - nem dobok el mindent érte, nekem már nem ő kell. 

Megfogja a kezem, megszorítja, majd a sajátjával együtt a váltóra helyezi. A világ legnagyobb hülyéje lennék, ha Finnt választanám helyette, még akkor is, ha nem ő Cara igazi apja. 

Önzőség, önzőség, önzőség. 

- Elviszlek a kedvenc helyemre - vált témát - a srácokkal mindig oda jártunk, ha épp Londonban voltunk. 

- Vigyázol rám? - kérdezem hirtelen, mire meglepetten fordul felém. - Ha véletlen megismétlem ugyanazt a műsort, amit aznap.

- Persze - mosolyog rám - már ismeretlenül is vigyáztam rád, nem? 

De, valóban, és azóta is, töretlenül. 

Egy elit szórakozóhelyre visz, egy olyanra, ahol nem igazán bámulnak meg minket, amikor egymás kezét fogva bevonulunk. Tulajdonképpen nem is olyan vészes vele lenni, mint azt az elején elképzeltem, mert bár pletykálkodnak, néha szembetalálom magam egy képpel rólunk az újságok címlapján, amikor a kávézóba menet elrohanok az újságos bódé mellett, és az is idegesít, amikor a szemem sarkából vakukat látok megvillani, összességében nem sok gondot okoz számomra az, hogy egy világsztárral randizgatok, és különben is, amit ad, azzal százszorosan kárpótól a béna lesifotók és a fura pillantások miatt. 

Még túl korán van a bulizáshoz, bár a hely már így is zsúfolásig van, úgyhogy keresünk egy szabad asztalt, és néhány ital társaságában elsírom neki az összes bánatom, utána pedig csak beszélgetünk, mindenről és semmiről egyaránt, mígnem már elég hangos a zene, és eléggé kótyagos a fejem ahhoz, hogy felpattanjak, és táncolni menjek, magammal húzva őt is. 

Egy pillanatig sem ellenkezik, talán azért, mert ígéretet tett arra, hogy vigyáz rám, talán másért, de nevetve követ, és amikor az emberek közé befurakodva, a karomat a magasba emelve, artikulálatlanul énekelve körbetáncolom, a karjait körém fonva magához húz, és belenevet a nyakamba. 

Előtte nem szégyellem magam semmiért, azért sem, amennyit ittam, és azért sem, ahogy emiatt viselkedek. Érzem, hogy piros és meleg az arcom, fénylenek a szemeim, hülyén nézhetek ki, és ő mégis szinte felfal a tekintetével. Megkérdezhetné végre, hogy leszek-e a barátnője, igent mondanék, helyette azonban csak velem együtt őrültködik, fogja a kezem és forgat, igazodik az idétlen mozdulataimhoz, táncol velem, és ezt még soha egy férfi sem csinálta értem. Sokkal, de sokkal jobb annál, amit valójában érdemlek. 

Órákkal később az oldalához bújva támolygok ki a szórakozóhelyről, kócos a hajam és izzadt vagyok, csuklok az utolsóként megivott guinesstől, és talán az előtte lehúzott vodka narancstól is. 

- Ne menjünk haza hozzád, jó? - motyogom a nyakába. - Nem akarom hogy így lássanak. 

- Akkor hozzád megyünk - bólint, és ebbe én is beleegyezek. 

- Éhes vagyok - közlöm, amikor beülünk a kocsiba - rendelünk pizzát? 

- Persze - nevet hangosan, és kiveszi a zsebéből a telefonját - milyet kérsz? 

- Kukoricásat - lelkesedek - sok sajttal, csirkehússal, gombával, ananásszal, és fűszerekkel. 

- Fúj, Townes, sosem hittem volna, hogy te is ilyen ananászos csaj vagy - fintorog.

- Kérj hozzá még sört is - fojtok el egy csuklást.

- Szerintem tökéletes lesz mellé az üdítő - nevetgél, ami harsányabbá válik, amikor nyaktól fölfelé kicsit elvesztem az egyensúlyom, és megfejelem az ablakot. 

Miközben telefonál hangosan magyarázom a kívánságaimat, és hogy a pizzám készen és melegen várjon, mire hazaérünk. Az egyik kezét végül a számra tapasztja, és bár rázkódik az elfojtott nevetéstől akkor sem rántja el, amikor nyalogatni kezdem.

- Ugye velem maradsz? - fürkészem az arcát, miután leadja a rendelést, és elindulunk. - Egész éjjel. 

- Persze - bólint - megígértem, hogy vigyázok rád.

- Mert akkor nem maradnál, ha nem kellene? - ráncolom a homlokom. 

- De, valószínűleg - próbálja elfojtani a mosolyát - akkor is veled maradnék.

- Az jó - rebegtetem a szempilláim - nagyon nem szeretnék egyedül maradni. 

- Nem fogsz - simogatja meg a combom. 

Amíg utazunk kicsit elalélok, de amikor megállunk a lakásom előtt újult erőre kelek, és kipattanok a kocsiból. 

- Olyan lesz, mint a filmekben - fogom meg a kezét - leülünk az ágyam elé, és pizzát eszünk.

- Ahogy akarod - zárja le az autót, és botladozva követ. 

A lábtörlő mellett tényleg ott van egy zacskó, és nem értem, hogy hogyan lett kifizetve, úgyhogy nyugtázom magamban, hogy ingyen van, és felkapom, hogy aztán a kulcsomat előkotorva bevágódjunk a lakásba. 

- Milyen jófejek, hogy még fizetni sem kell érte! - fecsegem. - Biztos miattad van, mert megmondtad a neved. 

Elindulok felfelé a lépcsőn anélkül, hogy bezárnám az ajtót. 

- Tökre nem értem, hogy a gazdagok miért kapnak ingyen dolgokat - turkálok a szatyorban, közben pedig megbotlok és majdnem elhasalok a lépcsőn, viszont hátulról megragad, én meg folytatom a szófosást - van pénzetek megvenni, nem? Nekünk kellene ingyen kapni őket, a csóróknak.

- Teljesen igazad van, Bébi, de te nem vagy csóró. 

Bébi. 

- Dehogynem - lököm be a szobám ajtaját, ezzel együtt pedig le is omlok az ágy elé, hogy nekiessek az egyik doboznak. 

Egy erőteljes mozdulattal lerúgom a cipőim, az egyik a falnak repül és majdnem lever róla egy képet Caráról, de végül nem, úgyhogy nem aggódok, Lou pedig kacagva foglal helyet mellettem. 

- Vidd arrébb ezt a szörnyűséget - fintorog, és átrakja a másik oldalamra a pizzámat, hogy közelebb tudjon húzódni hozzám.

- Ez finom - dünnyögöm teli szájjal, és felé kínálom a félig megcsócsált szeletem, miközben ő kiveszi a sajátját a szatyorból, és egy üveg gyömbért is, amit felém nyújt. 

Folyton mosoly ül az arcán, amikor rám néz, amikor pedig nekidönti a hátát az ágynak a vállára dőlök, és úgy majszolom a pizzám. 

- Te vagy a legjobb barátom - jegyzem meg behunyt szemekkel. 

- Azt hittem, hogy Camilla - dörmögi. 

- Nem - nyúlok ki még egy szelet pizzáért, amiről a sajt a combomra csöppen, és kénytelen vagyok az ujjammal leszedni és lenyalogatni - ő is az, de te vagy a legjobb. 

- Ha most megkérdezem, hogy leszel-e a barátnőm, akkor emlékezni fogsz rá holnap? - húzódik el kissé, és a tekintetét az arcomon jártatja, miközben csupa maszat vagyok, egy fél pizza lóg ki a számból, leettem magam, és a szép hajam mostanra inkább egy fészekre hasonlít. 

- Ígérem - nyújtom felé a kisujjam, amibe nevetve beleakasztja a sajátját. 

- Leszel a barátnőm, Townes? - kis híján félrenyelek, mert valamiért nem hittem, hogy tényleg megkérdezi. Olyan hülye vagyok. - Ez eléggé megfelelő alkalom? 

- Igen - tulajdonképpen a második kérdésére válaszolok, de mindegy, mindkettőre ugyanez érvényes - nagyon szeretnék az lenni. 

Ledobom a kezemben szorongatott szeletet a papírdobozra, és a nyaka köré fonom a karjaim. 

- Townes, bedobtad az undorító ananászos kajádat az enyéim közé - fintorog, de csak azért, hogy piszkálódjon, mert végül nevetni kezd, a hüvelykujjával megtörli a pizzaszószos az alsó ajkam, és az ölébe húzva megcsókol, így kócosan, részegen, pizzásan, ananászosan, a földön ülve, és mégis ez az egyik legjobb csók, amit valaha is kaptam. 

22.rész

Sziasztok! 

Immáron megérve jelentkezek újra, végre új résszel, és bár még mindig tökre fáradtan, de agyilag mindenképpen pihentebben. Mindenek előtt szeretném nagyon megköszönni nektek a megértéseteket, amiről nem csak az előző posztom alatt biztosítottatok, hanem az elmúlt kb 9 hónap alatt időről-időre mindig. Köszönök mindent, a kedves üzeneteket, az érdeklődéseket, a megértést, hogy sokan nem csak az olvasóim vagytok, hanem a barátaim is, és annyira sok mindent hoztok az életembe, amiről mások csak álmodozni mernek. Fantasztikusak vagytok, mindannyian egytől-egyig, és nagyon-nagyon szeretlek titeket, remélem, hogy ezzel tisztában vagytok. <3

Mostantól igyekezni fogok visszaállítani a szokásos rendszerességet még akkor is, amikor épp Európa, vagy a világ másik felén kalandozok, és merek reménykedni a részek pozitív változásában is, hiszen az agyamban újra van hely a beteg fantáziám kibontakozásának is. 

N.x

 

Townsend Campbell

Megmagyarázom magamnak, hogy azért töltünk itt még egy éjszakát, hogy ne kelljen Carát ide-oda rángatnom, de mindenki tudja, hogy ez csak ürügy, még akkor is, ha valójában tényleg nem azért maradunk, hogy nyugodtan enyelegjek Louval, hanem mert egyszerűen jó itt, és így mindannyiunknak.
Főzőcskézés közben néha kinézek a nappaliba csak azért, mert tündéri, ahogy a kanapén fekvő beteg kislányom mellett hűségesen ott ücsörög Freddie, és be nem áll a szája, miközben mindenféle játékkal babrál, és mutogatja őket Carának.
- Még Niall sem tudja így szóra bírni - mosolyodik el Louis, és a levegőbe dob egy palacsintát, ami elegánsan visszaesik a serpenyőbe. Ügyes, nagyon is, nem egy életképtelen, vagy épp elkényeztetett ficsúr, akire mások főznek és hírből sem ismeri a konyhát. Mellettem áll és segít, együtt főzünk vacsorát és nem én egyedül, ami egyrészt kicsit emlékeztet arra, amikor Finnel bénázva próbáltam valamit kotyvasztani, másrészt pedig teljesen felülírja ezt az emléket, mert Louis nem ácsorog tanácstalanul és húzgálja a száját, hanem a recepteket figyelmesen olvasgatva azt csinálja amit írnak, vagy amit mondok, és ha valami nem sikerül neki duzzogás helyett jót nevet magán.
- Elég csendes kisfiú, nem? - szűrök le egy adag tésztát a mosogató fölött.
- Régen nem volt az, be nem állt a szája - hümmög - csak mióta itt van ilyen, de rendben lesz, látod.
A hangja kicsit olyan, mintha magát győzködné erről, de szerintem is igaza van, ez az édes, szőke kisherceg idővel újra az a felhőtlenül boldog gyerek lesz, aki az őt ért változások előtt volt, és lehet, hogy ezen Cara fogja átsegíteni. Már azóta is sokat változott, mióta először találkoztunk, nem látom annyit cumizni, nem borul ki előttem, és Louis sincs kiakadva azon, hogy esetleg nem tudja kezelni ezeket a helyzeteket. Freddie egy mosolygós, életvidám, kedves, és nagyon jószándékú kisfiú, akitől elolvadok akárhányszor megpillantom, mert annyira elképesztően cuki.
Beszalad a konyhába azt a bögrét szorongatva, amiből a lányom teázott, megáll előttem, és a nagy, kék szemeit tágra nyitva elmondja, hogy miközben mesét mondott Cara elaludt, de szeretne még vinni neki teát. 

Félig töltöm a bögrét, nehogy magára borítsa, majd leguggolok elé és a kezébe adom, de van egy feltételem is.
- Kapok egy puszit? - rebegtetem a szempilláim a lehető legbájosabban.
Közelebb húzódik, és édesen hozzám simulva az arcát az enyémhez nyomja, nem egészen puszi, de egyelőre talán beérem ezzel is.
- Apu is kap puszit? - biggyeszti az ajkait Louis, és nem ügyeskedik dobálással, csak simán megfordítja az éppen sülő utolsó palacsinták egyikét.
- Elfogyott - rázza a fejét a karjaim közé simulva, és nevetve elszalad.
- Vigyázz, Kicsim, el ne törjön a bögre, vagy ki ne borítsd a teát! - pillantok utána aggodalmasan, és csak akkor térek vissza a munkámhoz, amikor a bögrét az asztalra teszi, és visszamászik Cara mellé.
- Szóval elfogyott - horkant fel megjátszott sértődéssel, magában motyogva Lou, és befejezi a sütögetést - elvetted az utolsó puszimat!
- Sajnálom - vonok vállat mosolyogva - vigasztaljon az, hogy Cara viszont valószínűleg bőven tartogat puszikat számodra, bár talán nem most kellene őket begyűjtened.
- Mit nekem egy kis baci! - legyint nagyképűen, majd mögém húzódik, és a derekamat átölelve hátráltat abban, hogy összekavarjam a tésztát a szósszal, de ő egy igazán édes teher, főként amikor belepuszil a nyakamba, és motyogni kezd. - Imádom, ahogy Freddie-vel bánsz, nagyon szeret téged.
- Tényleg? - döntöm kicsit hátra a fejem, és megengedem magamnak, hogy a karjaiba simuljak egy egészen röpke pillanat erejéig. Válaszul halkan hümmög a nyakam érzékeny bőrébe. - Én is nagyon szeretem őt.
Finoman nógat, hogy forduljak felé, úgyhogy kénytelen vagyok teljes mértékben félbehagyni a munkám, méghozzá úgy, hogy amikor már teljes mértékben rá figyelek másodpercekig nem szólal még meg, csak fürkészi az arcom, amikor viszont megszólal levesz a lábamról, már megint. 

- Hol voltál eddig, és miért nem jöttél hamarabb?
Elfordítom a fejem, egyrészt mert annyira zavarba hoz hirtelen, hogy fogalmam sincs mi lehetne erre a helyes reakció, másrészt pedig mert ez a kérdés egy érzelmi lavinát indít el bennem. Nekem van egy sokkal jobb kérdésem, mint az övé, hol volt eddig ő, és miért nem botlottunk egymásba hamarabb?
A választ én magam mondom meg.
- Mert akkor nem lennének ilyen gyönyörű gyerekeink.
Nem is tudom, hogy mióta randizgatunk egyáltalán beszéltünk-e arról, hogy mi lesz a gyerekekkel, én csak úgy eldöntöttem, hogy ha Cara egyszer valakit apának fog nevezni, akkor az ő lesz, de erről nem kértem ki a véleményét, ahogy ő sem arról, hogy én hogy viszonyulok ahhoz az édes kis herceghez, aki minden vonásában olyan, mint ő. Számomra valahogy egyértelmű volt, hogy mindketten hozunk mindent amink van, mert ha nekem ő kell, kell Freddie is, és tudom, hogy pont azért, mert ugyanabban a cipőben járunk számára is egyértelmű, hogy velem együtt Carát is megkapja, csak az bizonytalanít el, hogy ha egyszer ennél sokkal több lesz közöttünk, akkor vajon a lányomnak, akinek a legnagyobb álma egy apa, ugyanúgy csak Louis lesz-e? És hogy Freddie örökké szóvá fogja-e tenni, hogy neki már van anyukája?
- T? - húz vissza a valóságba azzal, hogy aggodalmas tekintettel simogatja az arcom. - Elkalandoztál?
A hanglejtése valahol a kérdés és a kijelentés határán egyensúlyozik, aprót bólintok és közel húzódok hozzá, a karjaim a nyaka köré fonom és a vállára hajtom a fejem. Mibe kevertem magam, és miért bukkant fel mellé még Finn is? Ma munka közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy Cara miatta lett beteg, mert a lányom nem szokott csak úgy elkapni valamit, ha az egész óvoda beteg, ő akkor is tökéletesen jól érzi magát. Nem azt mondom, hogy nem lehetséges az, hogy valahol összeszedett  egy vírust, de ha az anyai megérzésem nem csal, akkor ennek az egésznek Finn az oka, és az, hogy a megjelenése felzaklatta Carát, még ha ő ennek nem is igazán ad hangot. 
Percekig nem szól semmit egyikünk sem, a karjaiba simulva csendesen élvezem, hogy lassan simogatja a hátam és a hajam, miközben a nappaliban a gyerekeink édesen kuncognak valamin, ami a tv-ben megy. 
Még soha senki nem mondott olyat, még csak nem is célzott arra, hogy valami hiányzott az életéből, mielőtt megismert engem, és az, hogy Louis most erre gondol jobban esik, mint bármi más. Nekem is hiányzott valami az életemből ami általa most megvan, és basszus, egy idióta lennék ezt elvesztegetni, úgyhogy akármi is történik, foggal-körömmel ragaszkodok hozzá.
- Megterítesz? - töröm meg a meghitt pillanatot, és megpróbálok kibontakozni a karjaiból.
- Persze - bólint aprót, mielőtt azonban hozzákezdene a kezei közé veszi az arcom, és magához húz.
Ahhoz képest, hogy az elején milyen görcsösen próbáltuk a köztünk kialakuló dolgokat titokban tartani a gyerekeink előtt, most már egészen gátlástalanok vagyunk, és ez talán jelent valamit, valami jót.
Mindig is próbáltam belekalkulálni az életünkbe azt, hogy együtt tudják reggelizni Carával, hogy vacsoránál megbeszélhessük a napunkat, és hogy mi lesz másnap. Számomra fontos az, hogy egy asztalnál üljünk, hogy Cara tudja, hogy a családok így működnek, függetlenül attól, hogy hány főből állnak, este együtt vacsoráznak, reggel együtt reggeliznek, minőségi időt töltenek egymással, de a valódi vágyam, amit szeretném, ha minél többször megélnénk, az pontosan az, ami itt az első pillanattól fogva megvan. Amikor még fél napja sem ismertük egymást is együtt ültünk le vacsorázni, most pedig, hogy a Louis által megterített asztalra lepakolom az ételt, amit együtt főztünk, a legvadabb álmaimat testesíti meg. Tudom, hogy működhetne az, hogy mi négyen egy igazi kis család legyünk, már most működik.
- Vájúhoz! - kurjantja el magát, mire kirobban belőlem a nevetés. Összecserélte a kanalak és a villák helyét, mindezt úgy, hogy kanál nem is szükséges ehhez az étkezéshez, de nem szólok egy szót sem, mert olyan lelkiismeretesen terített meg, hogy gonosz dolog lenne szóvá tenni egy ilyen apró kis hibát, főleg úgy, hogy ezt követően a karjaiba kapja Freddie-t, és a feje fölé emelve rázogatja, aprókat dob rajta, majd a hóna alá csapva lehajol az én kis betegemhez, farkasszemet néz vele, bár Cara végig nevet, majd hirtelen egy óriási puszit nyom a homlokára.
Hogy is juthatott egyáltalán az az eszembe, hogy nem akarna az én gyerekem apukája is lenni? Minden élet kifut a lábamból csak attól, hogy nézem őket, és elképzelem az esetleges jövőt.
Nagyon korai tervezgetnem, és nagyon nem is kellene, mert ha valaki, én tudom, hogy milyen váratlanul tudnak álmok és tervek összeomlani, de a bennem rejlő naiv kislány masszívan harcol a józan eszem ellen, és rogyadozó térdekkel, rajongva nézi ezt a csodás pasit, akinek sosem kell magyarázkodnia, mert mindent ért, és nem ítélkezik.
Leteszi Freddie-t az egyik székre, majd megakadályozza Carát abban, hogy magától álljon fel, és a karjaiba véve leülteti a kisfiú mellé, olyan gyengéden bánva vele, mintha törékeny lenne. Lefekvés előtt megkérdezem majd, amit Louis egyébként is elmesélt, de érdekel a lányom szemszögéből is, hogy hogy telt a napjuk. Látni akarom a csillogást a szemeiben és a belőle sugárzó szeretetet, hogy emlékeztessen arra, hogy ez az egész nem csak önzőség, hanem főként miatta is van, még ha nagy szerepet játszanak benne a saját érdekeim is. Ha engem a tenyerén hordozna, de Carával nem bánna jól, akkor eszem ágában se lenne vele lenni, így viszont azt érzem, hogy megütöttem a főnyereményt, és ez az érzés csak fokozódik, amikor kérés nélkül mindkét gyereknek szed tésztát és szószt.
Nem tudom hogy tudja-e, hogy amit csinál az teljes mértékben az, amitől nálam megdöglik az a bizonyos légy, de minél több időt töltünk együtt annál inkább belébolondulok.
- Vacsora után be kell venned a gyógyszered, Kincsem - hajolok át az asztalon, és megfogom a kezét. Meleg, és az arca is kezd megint kipirulni, ahogy a szemei is üvegesek, ennek ellenére úgy tűnik, hogy jó a kedve, és az étvágya is. Az én kis harcosom.
- Oké - bólint aprót, a fél szememmel pedig látom, hogy ezt követően Louis elmosolyodik, amit a lányom sunyin viszonoz.
- Mi ez a vigyorgás? - jártatom közöttük a tekintetem. - Mit titkoltok előlem?
- A titok azért titok, hogy köztünk maradjon - bölcselkedik Tomlinson, mire döbbenten nyílnak szét az ajkaim. Szóval nekik már közös titkaik is vannak, amikből én kimaradok.
- Hát jó - húzom fel az orrom grimaszolva, látszólag sértetten, közben viszont inkább arra koncentrálok, hogy elbűvölten nézem azt az édes kis teremtést, aki a rendes evőeszközökkel küzdve próbál rendesen enni, néha azonban inkább a pici kezeivel markolja meg a tésztákat és nyomja őket a szájába.
- Segítsek, Pajti? - vizsgálja Lou is szórakozott, de árgus szemekkel.
- Nem - mormolja teli szájjal, és a markában szorongatja a villáját, meg egy kanalat is.
- Nem úgy kell fogni, nézd - még én magam is meglepődök, amikor Cara félbehagyja az evést, hogy megigazítsa Freddie könyékig maszatos kezeiben az evőeszközöket, és megmutassa, hogy hogy kell velük ügyesebben enni.
Nem veszem észre, hogy eközben pedig egy kéz a combra csúszik, de pusztán azzal a céllal, hogy finoman megszorítva felhívja magára a figyelmem, és lopva egymásra mosolyogjunk. Mindketten ugyanarra gondolunk, és egyetértünk. 

Louis Tomlinson 

Ezek azok a pillanatok, amik úgy hiányoztak már évek óta az életemből, bár nem azon a módon, hogy most történnek. Szerepcsere történt, már én vagyok az egyik azok közül, akik a saját szüleim voltak, és bár még a 30-hoz közelítve sem érzem úgy, hogy felnőtt vagyok, aki meg is érett arra a feladatra, hogy felnőtt legyen, és felelősségteljes, nem bánom, hogy végül itt kötöttem ki, és így.
Csak itthon vagyunk, a házamban, ahol évek óta éldegélek kisebb-nagyobb kihagyásokkal, mégis olyan, mintha Doncasterben lennék, vagy egy teljesen más házban, más légkörrel. Idejött ez a nő, illetve még csak alkalmanként fel-felbukkan, de amikor itt van igazi otthont csinál a házamból, és igazi családot a családomból. Jó illatot hoz, mosolyokat, nevetést, könnyedséget, boldogságot, a fiamnak újra lesz anyukája, még ha nem is tudatosan csinálja, én pedig kapok még egy gyereket, egy lányt, aki csak engem akar az apukájának.
Engem, mert ezek szerint mégsem csinálom annyira nagyon rosszul, ahogy néha hiszem.
Mire megfürödtünk és elpakoltunk Freddie nagyon elfáradt, Cara pedig újra belázasodott, úgyhogy most csend van, a betakargatott kisfiam mellett fekszek, és ismét lefolytatom vele a leggyakoribb beszélgetésünket. Sosem tudok neki semmi újat mondani, mert nem lehet, de őt ezek az újra és újra elmondott mondatok megnyugtatják, és emlékeztetik.
- Tényleg mindig látnak minket, Apu? - kérdezi a mellkasomhoz bújva. - Anyu és a nagyi.
Olyan kicsi még, annyira, de annyira kicsi még ehhez az egészhez, és én annyira nem vagyok jó abban, hogy erről beszéljek vele. Én is csak egy elárvult kisfiú vagyok, aki biztos akar lenni abban, hogy az anyukája látja odafentről, büszke rá, és mindig vele lesz, hogyan tudnék válaszolni a kérdéseire, amikor én sem kapok választ rájuk?
- Hát persze, Kicsim - simogatom a dús, szőke hajtömeget a buksiján. Fodrászhoz kell majd mennünk, neki is és nekem is.  - Ők mindig itt vannak velünk, akkor is, ha nem látjuk őket.
- Nagyon hiányoznak nekem - dünnyögi, mire összefacsarodik a szívem.
- Nekem is, Freddie - nyelek nagyot - nekem is hiányoznak.
- De az nagyon jó, hogy itt van Cara és Townes - emeli rám a tekintetét, és édesen elmosolyodik - jó együtt lenni velük.
- Szerintem is - mosolygok rá vissza - mit szólnál hozzá, ha többet lenne ilyen, hm?
- Oké - ásít nagyot.
- Lehetne a barátnőm szerinted? - próbálom úgy megtudni a véleményét, hogy az a leginkább gyereknyelven legyen, közben pedig elgondolkodva simogatom a buksiját. Legutóbb amikor valami ilyesmit kérdeztem tőle a lehető legváratlanabb választ adta, és bebizonyította, hogy sokkal több mindent tud, mint egy átlagos 3 éves. Óvatosnak kell lennem vele, lassan adagolni a dolgokat, ha nem akarom kiborítani, és valahogy azt is tudatnom kell vele, hogy Townes nem lesz az új anyukája, ha nem akarja, sőt, egyáltalán nem akarom vele Brianát pótolni számára, csak a saját boldogságom keresem egy olyan nő személyében, aki nem csupán elfogad mindkettőnket, hanem szereti is a kisfiam.
Meglep, hogy a karjaimban heverve végül lassan bólogatni kezd.
- Megkérdezhetnéd tőle - mosolyodok el - neked biztos nem mond nemet.
- Apu, hol a cumim?
Kicsit letör a lelkesedésemből, hogy már megint azt az átkozott cumit kéri, de nem szólok egy szót sem, csak elveszem az éjjeliszekrényről és engedem, hogy a szájába vegye. Egy nap majd újra nem lesz rá szüksége, el fogja hagyni, ezzel nyugtatom magam.
- Jól van, Édesem, hagylak aludni - bújok ki mellőle, előtte viszont hosszan megpuszilom a homlokát - szép álmokat, Freddie.
- Jó éjszakát, Apu - mormolja cumival a szájában, és a kis kezeit nyújtja felém.
Odabújok hozzá, mindkét karjával átfogja a nyakam és hosszan megölel, én meg hirtelen az elérzékenyülés határán hintázok.
- Nagyon szeretlek - ölelem magamhoz - jobban mindennél.
És sosem bocsájtom meg magamnak, hogy elszúrtam az első két évet.
Az arcomat dörzsölgetve lépek ki a szobájából, résnyire nyitva hagyva az ajtót, ahogy mindig. Cara ajtaja alól még fény szűrődik ki, és amikor megállok előtte a hangjukat is hallom. Szeretnék bemenni és jó éjszakát kívánni neki, leülni Townes mellé az ágyára és kicsit beszélgetni, de ezzel talán megzavarnám őket, és amúgy is, ma alig töltöttek egy kevés időt kettesben, nem pofátlankodhatok be hozzájuk csak úgy.
Elmegyek zuhanyozni, és miközben csorog rám a forró víz önkényesen eldöntöm, hogy megint vele fogok aludni, ha beleegyezik, mert mellette feküdni tegnap éjjel, és mellette ébredni ma reggel valami olyan volt, amit nagyon régen tapasztaltam utoljára.
Aprót ugrik amikor benyitok hozzá, mire akaratlanul is elnevetem magam, bár az arcán azonnal látom, hogy valami nincs teljesen rendben, ezt a tényt azonban néhány pillanatig még figyelmen kívül hagyom, és a dereka köré fonom a karjaim, majd adok egy apró puszit a nyakára.
- Vendégül látsz az ágyadban ma  éjszakára is? - mormolom.
- Nem tudom, Lou, mászkálni fogok Cara miatt, talán ő is átjön, ha nem tud aludni, mert rosszul van.
- Nem zavar, és ígérem, hogy a helyemre megyek, ha esetleg melléd akar bújni.
- Oké - húzza fölfelé a száját, és a fejét egy sóhaj kíséretében a vállamnak dönti.
Jó illata van a hajának, és neki önmagának is, mint a kakaóvajnak és a kókusznak.
- Mi a baj? - kérdezem végül, és gyengéden magam felé fordítom. - Történt valami? Vacsora közben úgy láttam, hogy minden rendben.
- Nem nagy dolog - rázza meg a fejét - csak Finn bejelölt Facebookon, és kaptam tőle egy üzenetet. Szeretné megbeszélni, hogy mikor találkozhat velem kettesben, és Carával is.
Elkomorodok, az ajkaim egymáshoz préselve bólintok. Nem tetszik nekem az a gyerek, nem tetszik, hogy éppen akkor bukkant fel, amikor én rátaláltam Townesra, már eleve a létezése sem tetszik, az pedig főleg nem, hogy fejtörést okoz a majdnem barátnőmnek, és Cara is nyugtalan miatta.
- Ne válaszolj neki, és kapcsold ki a telefonod.
- Úgysem hagyja annyiban - fonja maga köré a karjait, ezt látva pedig én is átölelem. Ha ez a kölyök azért bukkant fel, hogy felzaklassa őket, és elkezdjen azért teperni, hogy helyrehozza amit teljesen tönkretett, akkor sok sikert neki hozzá, mert előbb szembe kell néznie velem, és én egy irigy, önző ember vagyok, aki nem adja oda másnak azt, amit akar.
- Akkor csak most ne válaszolj neki, és kapcsold ki a telefonod - húzódok olyan közel hozzá, hogy az orrom megbökje az övét. A francba, hiszen én már szeretem ezt a nőt, már akkor levett a lábamról amikor felpattant attól az asztaltól és megmondta a magáét annak a lúzernek, nem adom, nemhogy neki, senkinek sem, és amúgy is megállapodtunk valamiben Carával. Csakhogy a megállapodásunknak részét képezi az is, hogy azt csinálja, amire az édesanyja kéri.
- Cara nagyon jól érezte magát veled - simogatja meg az arcom - köszönöm, hogy vele töltötted a napot, és vigyáztál rá. Tudom, hogy fontosabb dolgod is lett volna.
Majdnem kicsúszik a számon az a kijelentés, hogy számomra már semmi sem lehet fontosabb a családomnál, de az utolsó pillanatban a nyelvemre harapok. Neki nehezebb, mint nekem, ő nem azon az oldalon áll, amelyiken én, hanem épp a másikon, az ilyen seggfejek által cserben hagyottak csapatát erősíti, mint amilyen én is vagyok. Okkal bizalmatlan, megfontolt, óvatos, és visszafogott, és nem vagyunk egy család, még nem, de talán majd idővel azok leszünk, ha nem kavar be az a sunyi seggfej. 

- Bármikor - simogatom meg az arcát - fantasztikus lányod van.

- Ahogy a te fiad is csodálatos - viszonozza a bókom, de nem kényszerből, az arcán látszik, hogy komolyan gondolja.

- Kizárásos alapon akkor mi is kifogástalan szülők vagyunk - vigyorodok el, ezzel együtt pedig a szájához hajolok. Úgy vágyom rá, mint egy csepp vízre, de nem azon a mohó, és mindent elveszek módon, ahogy korábban másokra, neki a társaságát vágyom, az együtt töltött időt, a kötetlen, őszinte beszélgetéseket, hogy miközben belé szeretek egyre mélyül a barátságunk is, hogy ez az egész nem egy felszínes és üres viszony, hanem annál sokkal több, megnyílunk egymásnak.

Semmi meglepő nincs már abban, amikor zuhanyzás után kissé nedves hajjal, amit egy törülközővel dörzsölget, rövidnadrágban, és bő pólóban lép be, mégis azonnal félreteszem a telefonom, amit addig nyomkodtam, és az ágy szélén ülve csak rá figyelek.

- A második nevét használja, becenévként - szólal meg durcás tekintettel, bosszúsan - a vezetéknevét pedig rövidítve, ezért nem tudtam megtalálni. Mal F. Myers, azaz Malcolm Finnley Myers, hát nem rohadtul kreatív? Mondtam már, hogy Carának direkt olyan nevet adtam, ami az én vezetéknevemhez illik, az övéhez meg nem? 

Úgy tűnik, a zuhany alatt volt ideje gondolkodni, és most dühös, a dühe viszont megmozdít bennem valamit. Az ingerült mozdulataiban, abban, ahogy ledobja a fotelra a törülközőt, amivel a haját törölgeti, és utánaküldi a telefonját is látom azt a nőt, akit megismertem, és aki miatt tátva maradt a szám. 

Townes nem a női alteregóm, hanem a másik felem.

- Tudod, hogy mivel van tele a profilja? Bulizós képekkel, utazásokkal, barátokkal, azzal, hogy tavalyig egyetemre járt, és most állást kapott egy menő cégnél, míg az én elmúlt majdnem 5 évem azzal telt, hogy gyereket szültem, pelenkáztam, megpróbáltam táplálni, közben gyűjtögettem az aprópénzt házra meg kocsira, és... nekem is voltak álmaim ezen kívül, én is akartam utazni és egyetemre járni, nekem is jó lett volna, ha nem csak egy barátom marad a gimiből, hanem az összes! Bejelölt azért a hülye kamu facebookján, hogy mindezt az orrom alá dörgölje, mert nem elég, hogy felbukkant a semmiből megbolygatni az életünket, még ezt is kell csinálnia! 

Megértem, minden egyes kimondott szavát, és mindent ami miatt dühös, és nem hibáztatom ezekért. Neki a nyakába szakadt minden, ami egy gyerekkel és a hirtelen felnőtté válással jön, míg az a nyomorult folytatta a gondtalan életét, mintha semmi sem történt volna. 

- Gyere ide - nyújtom felé a kezem, és a karját megfogva az ölembe húzom.

- Ez az egész annyira nem fair - dörzsöli meg a kezével az arcát, a mellkasa közben hevesen emelkedik fel és le.

- Mit számít már, elcserélnéd Carát egyetemre meg bulikra és barátokra?

- Nem, persze hogy nem - szipogja - csak neki miért jött össze minden, miközben felrúgott két életet? Nem rólam van szó, hanem Caráról, neki szüksége lett volna rá.

- Ez tényleg igazságtalanság - hümmögök - de talán nem lesz így örökre, megkapja majd a büntetését idővel, sőt, elég büntetés lesz számára az, hogy egy napon majd felébred és rájön arra, hogy teljesen egyedül van, pedig lehetne egy fantasztikus családja, addigra viszont az a család már az enyém lesz. 

Látom, hogy a dühös, és szomorú ajkai erre a kijelentésemre megrándulnak.

- Komolyan gondolod? 

- Teljesen - bólintok aprót - ha te is szeretnéd, ha elviseltek engem, és hogy vissza akarok menni a srácokhoz és a zenéhez.

- Mondjak valamit? - simogatja az arcom. - Azt teszel amit csak akarsz, amíg ilyen jó vagy hozzánk.

Felmordulok, és eltüntetem a távolságot köztünk. Szeretném megkérni arra, hogy akármit is mond, akármit ígér neki az a baromarc exe, válasszon engem, mert sokkal többet tudok adni neki, mint bárki más, mert egyszerűen én jobb vagyok, mint ő, szeretem a kislányát, szeretem őt, szeretném, ha mindketten rendbe hoznánk a hülye, elcseszett életünket, és valami nagyon jót alkotnánk belőle együtt. Kellenek nekem, akarom azt a családot amivé válhatnánk, és kész vagyok megküzdeni értük, ha kell.

Sziasztok!
Nem sokszor szégyellem magam annyira, mint most.
Annyira, de annyira sajnálom, hogy már megint azért dugom ide a képem, hogy ezt mondjam, de konkrétan elfelejtettem, hogy ma szombat van, és hogy kellett volna alkotnom valamit a héten.
Most már nagyon a célegyenesben vagyok, szerdával véget ér ez az egész érettségi mizéria számomra, de így az utolsó napokra már nagyon végem van, fáj minden, és néha komolyan azt érzem, hogy hamarosan elpattan valami a fejemben. Túl vagyok az emelteken, a rettegett törin is, de szerdán az angol után egyszerre a nyakamba szakadt 40 magyar és 20 olasz tétel, amire ez a pár napom maradt, és annyira elsüllyedtem, hogy... Ennyire, hogy azt se tudom milyen nap van.
Rettenetesen sajnálom, hogy ezt csinálom, hogy a blogom egy ilyen összegányolt, rendszertelen izé lett, amikor régen mindenki azért dicsért, hogy milyen pontos és rendszeres vagyok. Ezt jól elcsesztem, de nem direkt, tényleg nem, csak kezdem érezni, hogy tényleg mennyire durván túlvállalom magam, és nem tudok egyszerre dolgozni, tanulni, írni, jó barát, és néha csak úgy önmagam is lenni.
Szörnyen érzem magam, leginkább azért, mert a legnagyobb csalódást magamnak okozom ezzel az egésszel, és mert lehet, hogy pont az én trehány rendszertelenségem, és a blogom sarokba állítása miatt vagytok egyre kevesebben. Konkrétan fulladozok a könnyeimtől egy olyan apróság miatt, hogy megint nem tudtam megírni nektek az új részt, és mert már annyira fáradt és ingerült vagyok, hogy bármin kifakadok. Sajnálom, és ígérem, hogy amint túl leszek az utolsó két szóbelimen megírom az új részt, és azonnal felteszem, nem kell megvárnotok a jövőhét szombatot.
Sajnálom, sajnálom, sajnálom, ne haragudjatok rám!

N.x

21.rész

Sziasztok! 

Kicsit későn, de ide értem, és elvégre még szombat van. Sajnos megint azt kell mondanom, hogy a jövőheti rész érkezése elég kérdéses, mert 11-én és 13-án kell mennem az emelt szóbelijeimre, és szégyen, de még mindig nem állok sehogy a tételekkel, szóval ami jelenleg a legkevésbé hiányzik az az, hogy írogassak, de nem mondok semmit sem biztosra, talán itt leszek, talán nem. Remélem megértitek, és már nincs sok hátra, 2.5 hét múlva véget érnek a középiskola okozta szenvedéseim. :D

Puszi. <3 

N.x

 

Townsend Campbell 

Néhány perccel az ébresztőm megszólalása előtt felébredek, és először halálra rémülök attól, hogy egy másik test tart fogságban, majd kitisztul az agyam, és már azért nézem fáradtságtól égő szemekkel, megmerevedve, mert nem hiszem el, hogy egy férfi van az ágyamban. Illetve gyakorlatilag én vagyok egy férfi ágyában, mert ez az ő tulajdona, az ő háza, az ő szobája, az ő ágya.
A hasán fekszik, az éjszaka folyamán valahogy lekerült róla a pólója, így a testemet erőtlenül átfogó karján valamennyire látom a tetkókat. Apró kis idétlenségek, egy gördeszkás kis figura, egy csésze tea, meg ilyesmik, amiken jót mosolygok, és nem értem, hogy miért dönthetett úgy, hogy magára varratja őket, valamiért mégsem kérdőjelezem meg az ép eszét. Ezek azzá teszik őt, aki, úgyhogy pontosan ott a helyük, ahol vannak. 
Résnyire nyílt ajkakkal, a nyakamhoz bújva szuszog, olyan az arca, mint egy kisfiúnak, mint Freddie-nek, és ettől kedvem lenne a karjaimba vonva dédelgetni, helyette viszont csak bátortalanul megsimogatom a kissé kócos, barna tincseket a fején.
Nem érzek késztetést arra, hogy kiugorjak mellőle, a szerelmi kapcsolatokkal összefüggő félelmeim, amik miatt azóta aggódok, mióta Cara él, most nincsenek sehol. A lányom tökéletesen rendben van azzal a dologgal, hogy felbukkant egy férfi az életünkben, valaki olyan, aki lopva megfogja az anyukája kezét, és akivel rajtakapja csókolózni. Szégyellem magam miatta, de nem annyira, mint amit elképzeltem, és az is tökéletes, hogy egy ágyban heverészek vele, mert most, ebben a pillanatban teljesen elégedett és boldog vagyok, ez pedig fontos, nem?
Szükségem van egy társra, és most úgy érzem, hogy megtaláltam azt a valakit, aki lehetne.
Tudom, hogy fel kell kelnem, mindkettőnknek, óvodába kell vinnünk a gyerekeinket, dolgozni kell mennünk, vagy legalábbis nekem biztosan, de addig még van néhány perc, amit azzal kívánok eltölteni, hogy felé fordulok, és közelebb húzódok hozzá.
Onnan tudom, hogy felébred, hogy a derekamon ernyedten lógó karjába visszatér az élet, egy pillanatra megfeszül, majd nagyot sóhajtva újra elernyed, és kicsit közelebb húz magához.
- Jó reggelt - mormolja kissé rekedt hangon, és megpuszilja a hajam. Ez a legédesebb gesztus, amiben valaha részesültem.
- Jó reggelt - az én hangom is olyan rekedt, mint az övé. Zavarban kellene éreznem magam, valahogy ez lenne a helyénvaló azok után, hogy évek óta most először ébredek valaki olyan mellett, aki nem a lányom, vagy az anyám, és férfi, de ez az érzés nem jön, pedig már-már várom. 
- Jól aludtál? - érdeklődik, és úgy fészkeli magát, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.
Szörnyen nézhetek ki, biztos kócos vagyok, nyúzott az arcom, kicsik a szemeim, és rossz a szájszagom, de miközben az égkék tekintetével fürkész csak kedvesen mosolyog. Látott már így, amikor átmenetileg itt laktunk minden reggel így vánszorogtam le, és ez előbb volt, mint az, amikor először hívott randira. Rájövök arra, hogy ez mennyivel könnyebb, mint az előző kapcsolatom volt, vagy bármelyik olyan kapcsolat lehet, ahol a két fél tényleg a megszokott lépcsőfokokon mászik felfelé, és talán a megismerkedésükhöz viszonyítva csak hónapok múlva látják a párjukat smink nélkül.
Régen rengeteget aggódtam emiatt, mindig gyönyörű akartam lenni, tökéletes, most pedig valahogy egyáltalán nem tud foglalkoztatni ez az egész. Talán igénytelenebb lettem, vagy csak már nem érdekelnek az olyan felszínes dolgok, mint a külső, és úgy tűnik, hogy őt sem foglalkoztatja, mert ugyanúgy néz rám, ahogy akkor is, amikor órákig csinosítgatom magam miatta. 
- Szűkösen - hümmögöm - képzeld, valaki befurakodott mellém, amikor épp elaludtam volna.
- Micsoda pimaszság - mosolyodik el, és huncut csillogás költözik a tekintetébe. Szeretném ezt az arcot látni minden egyes reggel, minden pillanatban, de az ilyen képzelgésekhez még minden tekintetben nagyon korán van.
- Meglepően kellemes volt - húzódok kicsit közelebb.
- Észrevettem - hümmögi - főleg amikor lerúgtad a vesém.
- Ez nem igaz - nevetek fel. - alig mozgok alvás közben!
- Szóval szándékos volt - állapítja meg homlokráncolva, mire felkapok egy kispárnát és hozzávágom.
Hangosan nevetni kezd, és ez az egyik legszebb dolog, amit valaha is hallottam. Nem tudom, hogy én éppen hogy néztem ki akkor, amikor megismertük egymást, de neki folyton volt egy kis szomorúság a szemében és reménytelenség az arcán, amit mostanában már nem látok, úgyhogy elgondolkodok azon, hogy talán ez miattam van. Ő hozott jónéhány problémát az életembe, de azt hiszem, én is boldogabb vagyok, és élvezem, hogy valaki a kedvemben akar járni, szépen bánik velem, és látja bennem a nőt is, nem csak az anyukát.
- Ez bántalmazásnak minősül, asszony! - ragadja meg a párnát, és finoman oldalba taszít vele.
- Asszony? - nyílnak nagyra a szemeim, melyre válaszképpen csak tovább folytatja a jóízű kacagást. Tegnap este óta rendkívül jó kedve van. - Kelj fel inkább, és magyarázd el valahogy a lányomnak, hogy a csókolózástól nem lesz kistesója.
- Mi? - vihogja, és miközben én feltápászkodok, ő a karjait a feje alá hajtogatva kényelembe helyezkedik.
- Cara megkérdezte tőlem, hogy lesz-e kistestvére - fordulok felé egy pólót kihalászva a táskámból, és megvonom a vállam - mert látta, hogy csókolózunk! - szegezem rá úgy a mutatóujjam, ahogy Cara szokta rám az övét, ha megvádol valamivel.
- És miért nekem kellene felvilágosítani? Ez nem pont a nők dolga?
- Te is benne voltál - mosolygok sunyin - és ne hidd, hogy esetleg attól, hogy mi nem emlegetjük, ő nem fogja tőled is megkérdezni. Találj ki valami épkézláb választ.
- Hogy is van az a dolog a méhecskékkel meg a virágokkal? - hunyorog rám, mintha erősen gondolkodna.
- Ne merészeld!
- Miért, te hogy gondoltad? - szemtelenkedik.
- Felejtsük el inkább - rázom a fejem, és kirángatom a ruháim a táskámból - nem gondolod, hogy talán fel kellene ébresztened a királyfit?
- Ébren vagyok - vicceskedik, és rettentően jól szórakozik saját magán, ami engem is nevetésre ösztönöz. Carával jól telnek a reggeleink, sőt, az egész napunk, de azért ilyen vidáman nagyon ritkán indul. - Van még idő bőven, hánykor kezdesz dolgozni? Fél kilenckor? Mert most éppen fél 7 van.
- De fogalmam sincs, hogy innen mennyi időbe telik eljutni az ovihoz.
- Elviszlek titeket - tápászkodik fel, és miután kinyújtózik hozzám lép, és a derekam köré fonja a karjait. A szívem nagyokat dobban a mellkasomban - és utána értetek is megyek, ebédelhetünk együtt valahol.
Apró kis puszit ad a nyakamra, amitől mindenhol libabőrös leszek.
- Rendben - bólintok aprót. Ember legyen a talpán, aki erre, ilyen körülménynek között nemet tudna mondani.
Maga felé fordít, és a kócos hajam, meg a rusnya reggeli külsőm ellenére az ajkait az enyémhez érinti, mielőtt kiballagna, hogy elvégezze a reggeli teendőit.
Másodpercek alatt öltözök át, majd az ujjaimmal a hajamat fésülgetve átcsörtetek Carához, aki nagy meglepetésemre még alszik. Megtorpanok az ajtóban és egy ideig csak nézem azt a pici lányt, aki szinte elveszik a nagy ágyon, miközben a kezecskéit az arca mellé fektetve, elnyílt ajkakkal szuszog. Jobb, amikor magától felébred, mert nekem nincs szívem ahhoz, hogy felkeltsem, csak leülök az ágy szélére, simogatom, és gyönyörködök benne. A világ legszebb, és legjobb gyerekének vagyok az anyukája. 
- Ébresztő, Kiscicám - szólitgatom halkan, és megpuszilom az arcát. Gyanúsan meleg, és már attól rossz érzésem van, hogy nem ébredt fel saját magától. Hosszú, elnyújtott nyöszörgést hallat, majd amikor kinyitja a szemeit megbizonyosodok róla, hogy valami tényleg nincs rendben vele.
- Mami - nyöszörgi, és miközben felém nyújtja a kezeit elsírja magát.
- Mi a baj, Édesem? - az aggódás azonnal olyan erővel lesz úrrá rajtam, hogy fizikailag érzem, ahogy lezsibbad az agyam. Lecsúszok az ágy mellé, hogy pont szemben legyek vele, és jobban hozzám tudjon bújni.
- Nem tudom - hüppögi, a következő pillanatban pedig először köhögni, majd öklendezni kezd. Nem állok fel időben, és nem is otthon vagyunk, hogy tudjam, miért hova kell rohannom, úgyhogy szinte végignézem, ahogy lehányja az ágy szélét és a tiszta takarót.
Pánikba esek, nem attól, hogy ezzel bármi kárt okozott, mert nem, akár puszta kézzel mosok ki mindent, hanem attól, hogy ez történt. Utoljára akkor fordult elő ilyesmi, amikor elkezdtem beszoktatni az óvodába, és mindenféle bacilust összeszedett, de Cara erős kislány, a szervezete gyorsan hozzászokott az óvodai körülményekhez, pont ezért most döbbenten állok a dolog előtt.
- Semmi baj - rántok ki egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló kis dobozból és megtörlöm a száját, majd lerángatom róla a takarót, és miközben keservesen sír a karjaimba kapva elindulok vele a fürdőszoba felé. - Rosszul vagy még, Édesem? Jönni fog még?
A fejét rázza, de ebben nem vagyok olyan biztos.
Louis értetlen arccal pillant ki Freddie szobájából, amikor végigcsörtetek a folyosón és megpillant minket, de nincs időm magyarázkodni, berontok a legközelebbi fürdőszobába, és megmosom Cara arcát.
- Minden rendben? - áll meg bizonytalanul, Freddie kezét szorongatva az ajtóban néhány perccel később. Próbálok nem összeroskadni, a lányom pedig falfehér arccal üldögél a wc ülőke tetején, és egy pohár vizet szorongat.
- Apuci, mi a baj Carával? - leskelődik félve, aggodalmasan Freddie.
- Beteg, Kicsim - válaszolok türelmesen, és megdörgölöm az arcom. Valószínűleg semmi komoly, úgyhogy miért is hoznám rá a frászt mindenkire, főleg pont rájuk? Megint csak én reagálom túl.
- Hívjak orvost? Vagy elviszlek titeket a sajátotokhoz, mi már készen vagyunk, adok enni a nagyfiúnak és mehetünk - hadarja, és ideges pillantásokat vet a kislányomra.
- Nem tudom - túrok a hajamba - szólnom kell anyának, hogy maradjon otthon, és el kell vinnem hozzá, én nem hiányozhatok többet a munkából, elment egy hetem amikor itt voltunk, és alig van szabadnapom a beosztásom miatt, nem kellene kivennem, akkor nem fogunk tudni elmenni nyaralni.
- Nee - nyüszíti, mire felé kapom a fejem, de rájövök, hogy pont a nyaralás miatt csinálja - megígérted, Mami!
- És be is tartom - fordulok felé, és a karjaimba veszem. Úgy csimpaszkodik rám, mint egy kismajom - ezért nem maradhatok otthon veled én.
- Nem kell elvinnünk sehová, és aggódnod sem kell ezen az egészen - vág közbe Lou - máris lemondom a mai programom és vigyázok rá, ha ez neked rendben van.
- Nem, miattunk ne...
- Townes, semmi fontosat nem kell csinálnom amúgy sem, nem határidőre dolgozok és nekem beosztásom sincs, csak a stúdióban üldögélnék, emellett pedig öt húgom van, egy öcsém, és egy kisfiam, tudok rá vigyázni.
- Tudom, nem is jutott eszembe, hogy nem - nyelek nagyot - nem baj?
- Ha baj lenne nem ajánlanám fel - mosolyodik el, és amikor kilépünk megsimogatja Cara hátát.
- Köszönöm - nyújtom ki a kezem, és annak ellenére, hogy Freddie aggodalmasan nézelődve mellettünk áll végigsimítok az arcán. Nem túl romantikus ezt követően közölni, hogy Cara összehányta az ágyat, és nem tudom visszafektetni, annyi időm pedig már nincs, hogy feltakarítsam.
- Nem gond, bedobom a mosógépbe, holnap pedig úgyis jönnek takarítani, és viszik a ruhákat a tisztítóba, a kisasszony pedig nyugodtan pihenhet az én szobámban.
- El kell vinned Freddie-t, ugye? Én pedig mindjárt indulok - rágcsálom az alsó ajkam továbbra is Carát ölelve - velünk tudsz jönni, Édeske?
Nem túl meggyőző az a nyöszörgés, amit válaszul kapok.
- Ha nem baj, hogy mégis a saját autóddal kell menned, akkor a többit bízd rám, elviszem Freddie-t az oviba, visszafelé pedig beugrunk Carával a gyerekorvosunkhoz - mondja, miközben én leteszem a lányom a kanapéra, párnákból fészket építek neki, és betakargatom, pedig még fel kellene öltöztetnem, és megfésülni.
- Nem gond, hogy nem oda tartozik? - emelem fel a fejem, válaszul viszont csak legyint, elvégre az ő életében majdnem minden megoldható egy legyintéssel.
- Rendben - szántok végig idegesen a hajamon - jó lesz így, Baba? Itt maradsz Louisval?
Látszik rajta, hogy nem érzi jól magát, ennek ellenére édes kis mosollyal az arcán bólint, és rajongva pillant a férfire, aki épp arra készül, hogy tojást süssön Freddie-nek.
- Reggelizel, Townes? - kérdezi, mielőtt felrohannék a lépcsőn, hogy először is emberi kinézetű fejet varázsoljak magamnak, másodszor meg valamennyire rendbe hozzam Cara helyét, és felöltöztessem.
- Csak egy pirítóst, már nincs időm többre - kiáltok vissza.
A hajam egy gyors kontyba fogom, és éppen csak annyi sminket dobok az arcomra, hogy eltűnjenek a karikák a szemem alól, amiket Finn okozott, ezt követően pedig készen állok arra, hogy mindent leszedjek Cara ágyáról, betuszkoljam a fürdőszobai szennyestartóba, és szellőztessek.
Amikor újra lemegyek a kezeimben szorongatva a ruháit egy bögre gőzölgő teával, és egy tányér keksszel az ölében üldögél, a tv-ben pedig valami mese csatorna megy, amit Freddie-vel együtt, aki az asztalnál reggelizik, ámulva bámul. A szívem megint egy kicsit nagyobbakat dobban attól, hogy a kérésem nélkül gondoskodik a gyerekemről.
Felöltöztetem Carát, aki most talán a tv, talán a betegség miatt nem nagyon működik közre velem, de ezért egyáltalán nem tudom hibáztatni.
- Csináltam neked reggelit - tol elém Lou egy kis csomagot, amikor leülök Freddie mellé, hogy gyorsan elfogyasszam azt a két pirítóst, amit szintén elkészített nekem. - Nem mehetsz el éhesen.
Leesik az állam, a papírzacskóban egy még meleg szendvics van, benne tojással, paradicsomos babbal, és tulajdonképpen mindennel, amit az angol reggeli magába foglal, mellette egy apró csomag gumicukor, és termoszban mellékel hozzá valószínűleg forró teát is. Képes lennék elsírni magam, helyette viszont csak nagyot nyelve megköszönöm, és remélem, hogy kettesben tudunk maradni még néhány másodpercre. Esküszöm, hogy nem értem, és nem is akarom megérteni azt a nőt, aki csak játszadozott vele, de hálás vagyok neki.
Annak ellenére, hogy egyszerre indulunk, és én magam ültetem be Carát a kocsijába, nagyon rosszul esik elindulni. Még sosem bíztam rá a lányom valaki másra a szüleimen kívül, és még sosem volt olyan, hogy őt az egyik irányba vitték, én pedig a másikba mentem. Fizikailag rosszul vagyok tőle, és ez látszik is rajtam.
- Nem kell aggódnod, nagyon jól fogunk szórakozni - mosolyog rám, és vet egy pillantást az autóra, aminek a hátsó ülésén a két gyerek, bár Cara eléggé elaléltan, de beszélget, és nevetgél.
- Tudom - bólintok aprót - hívj fel ha bármi van, rendben? Adok oda pénzt is, hogy ha kap gyógyszereket kiváltsd őket.
- Hagyd - fogja meg a kezem, mielőtt beletúrnék a táskámba - semmiség, Townes, nem kell kifizetned.
- De ő az én gyerekem - védekezek, viszont az arckifejezéséből ítélve esélytelen, hogy meggyőzzem bármiről is.
- Vigyázz magadra, és ne aggódj! - hajol az arcomhoz, és a kis közönségünk ellenére szájon puszil.
Szóval már itt tartunk. 

Louis Tomlinson 

Kényelmetlenül érzem magam az orvosi rendelőben, ezek a helyek folyton anyára emlékeztetnek.
Csak be kell kopognom és már mehetünk is, nincs várakozás, ha az ember a zsebébe tud nyúlni, és megvenni egy egyszerű magángyerekorvos vizsgálatát, de ennyit bőven megér az egész, és legalább nem vár még itt rajtunk kívül minimum 8 másik beteg gyerek, akik adogathatják egymás között a vírusokat.
Az én cserfes kis barátnőm most szokatlanul nagy csendben van, pedig a kocsiban még válaszolgatott a kérdéseimre, a rendelőbe belépve viszont gyanakodva, bizalmatlanul pillantgat az egyébként kedves orvos felé.
- Mr. Tomlinson, nem is tudtam, hogy lánya is van! - poénkodik, válaszul pedig csak megvonom a vállam, és leteszem Carát a vizsgáló ágyra.
- Nem kell félned, nagyon kedves a bácsi, és itt maradok veled - simogatom meg az arcát, és megpróbálok kierőszakolni belőle egy kis mosolyt. Nem engedi el a kezem, és olyan tekintettel nézi az orvost, amikor az leguggol elé, hogy alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam.
- Hogy hívnak, Tündérem?
Előbb rám néz, majd vissza a dokira, és újra rám. Amikor nekem mutatkozott be büszkén kihúzva magát közölte a nevét, most viszont feszeng, mert nincs itt az anyukája.
- Cara Campbell - mutatkozik be végül, és alig észrevehetően közelebb húzódik hozzám.
- Milyen szép neved van! Nos, derítsük ki, hogy mi a galiba, Cara.
Amikor felhívtam elmondtam, de nyilván ebből nem lehet semmilyen diagnózist leszűrni.
A kezét fogva figyelemmel kísérem, hogy megnézik a torkát, és megvizsgálják, amikor viszont oda kerül a sor, hogy le kell vennie a pólóját ahhoz, hogy meghallgassák a tüdejét, elfordulok, mert annak ellenére, hogy öt húgom van, fogalmam sincs, hogy most mit kellene csinálnom.
Hallom a kuncogását a hátam mögött, és ez megmosolyogtat, mert ezek szerint még sincs annyira rossz kedve, vagy csak az én bénázásom szórakoztatja, de mégiscsak más az, ha az ember saját gyerekéről van szó, akinek esetleg látja a megszületését, akit kötelessége fürdetni és pelenkázni, vagy ha a testvére, akinek besegít a gondozásában, és más, ha valaki másnak a gyerekét látja így. Nem azért, mert zavarba hozna, vagy bármi ilyesmi, csak egyszerűen mégsem tudok mit kezdeni vele, mert nem tudom, hogy Townes mire tanítja, meg egyébként is.
Jobban érzem magam, amikor újra fel van öltözve, és a lábait lóbálva üldögél mellettem arra várva, hogy most már mehessünk. Én is ezt várom, nem bírom a szagokat és ezt a környezetet, folyamatosan anyát meg Brianát látom magam előtt.
Megkönnyebbülök, amikor végre kilépünk, és már csak annyi a dolgom az egészségüggyel kapcsolatban, hogy kiváltsam a gyógyszereit.
- Bírod még, Gyönyörűm? - kötöm be a hátsó ülésre, és adok egy puszit a homlokára.
- Éhes vagyok.
- Megszerezzük a bogyóidat és otthon eszünk valami finomat - mosolygok rá, majd előre csörtetek, és beülök a vezető ülésbe. A telefonomra pillantva máris látom, hogy érkezett egy üzenetem Townestól, amiben arról érdeklődik, hogy mit mondott az orvos. Az aggódása folyton mosolygásra késztet, ugyanakkor megértem, mert én nem aggódok, ha valami gond van Freddie-vel, hanem sík ideg vagyok.
- Anyukád nagyon ideges - tájékoztatom - jól megijesztettél minket.
- Bocsi - válaszolja, mire elnevetem magam. Le sem tagadhatnák egymást. - Láttam hogy ma is puszit adtál neki.
Ajajj.
- Aha - hümmögöm - nagyon... kedvelem az anyukád - keresem a szavakat.
Tényleg, tulajdonképpen hogy is lehetne ezt nevezni? Kedvelem? Igen, nagyon, de ez annál több, ahhoz viszont még túl korán vagy, hogy azt mondhassam, hogy szeretem, pedig de. Szeretem, mert kedves, mert szépen bánik a saját gyerekével, és Freddie-vel is ugyanúgy, szeretem ahogy nevet, az idegeskedését, a túlkomplikálását, a fecsegését, hogy talpraesett, nagyszájú, és nem hagyja magát, de hogy ez azt is jelenti, hogy kezdek belé szeretni, vagy netán ez már meg is történt-e, azt nem tudom, fogalmam sincs róla.
- Anya is téged - hozza a tudtomra, ami miatt szélesedik a hülye vigyor a fejemen - meg én is.
- Tényleg? Én is nagyon bírlak téged - pillantok rá a tükrön keresztül. Még mindig olyan fehér, mint a fal, és furcsán csillognak a szemei.
Megállok a legközelebbi gyógyszertárnál, megint kibűvölöm a kocsiból, beviszem, megszerzem a bogyóit, újra beültetem, és megpróbálok olyan hamar hazajutni amilyen gyorsan csak lehet.
- Szeretnél felmenni a szobámba és aludni egyet, Nagylány, vagy jó lesz itt a kanapén? - kérdezem, amikor belépünk az ajtón.
- Itt jó - indul el felé, és mire én becsukom az ajtót ő már le is rúgja a cipőjét és felmászik a párnákból épített kis fészkébe.
- Tudom, hogy éhes vagy, de sajnos neked most nem kellene tojást meg kolbászt sütnöm - magyarázom, miközben bekapcsolom neki a tévét - hozok pirítóst és teát, rendben? Utána be kellene venned azokat a gyógyszereket, amiket a doktor bácsi adott.
- Nem szeretem a gyógyszereket - nyöszörgi.
- Tudom, én sem, de jobban fogod érezni magad tőlük - simogatom meg a buksiját, és megmutatom, hogy hogyan tudja elkapcsolni a tévét. Remélem, hogy vele nem kell olyan harcokat megvívnom az orvosság miatt, mint Freddie-vel.
Mivel Townes megengedte neki, hogy a mekiben egyen, így valószínűleg nem olyan megszállottan egészségmániás, mint néhány mostani anyuka, szóval a gyógyszerek mellé rakok ki egy kis csomag chipset is, hátha ezzel lekenyerezem a kisasszonyt.  
- Van egy alkum számodra - huppanok le mellé, és az ölébe teszem a tálcát, rajta két pirítóssal.
- Mi az az alku?
- Hogy megegyezünk valamiben - magyarázom - ha beveszed a gyógyszereket, akkor adok valami jutalmat.
- Oké, de ne mondd meg a maminak - bizonytalankodik - nem szoktunk ilyet csinálni.
Basszus.
- Szóval ezzel azt mondod, hogy jutalom nélkül is megennéd őket?
Aprókat bólint, miközben beleharap az egyik teavajas kenyérbe. Ezt nem hiszem el.
- Tudom, hogy jobban leszek tőle - vonja meg a vállát - anyával megbeszéltük, még régen, amikor sokat voltam beteg az ovi miatt.
- Te egy nagyon fantasztikus kislány vagy, ugye tudod? - szavakkal kifejezhetetlen a döbbenetem. 
- Te is az vagy - simogatja meg a kezem kedvesen - szeretném, ha te lennél az apukám.
Sokkot kapok, lever a víz, és hevesebben kezd dobogni a szívem. Ahhoz sem vagyok elég jó, hogy egyetlen gyerek édesapja legyek, nemhogy kettőé, de képes lennék elsírni magam ettől a kijelentéstől, mert ez a kislány, akinek a csodálatos anyukája mellett minden álma egy igazi apa, engem lát megfelelőnek a feladatra mindössze néhány héttel az első találkozásunkat követően.
- Anya azt mondta, hogy ezt ne mondjam el neked - hajtja le a fejét, és meglepődve veszem észre, hogy kicsit elpirul, egyúttal pedig lefelé görbül a szája - de azt is mondta, hogy egyszer kiválaszthatom majd, hogy ki legyen az apukám, valaki, akit mindketten szeretünk, és én téged akarlak, nem azt a fiút, aki odajött hozzánk.
- Édesem - húzódok közelebb hozzá, és a tálcát félretéve az ölembe húzom. Nagyon meleg az arca, talán lázas, és azért mond ilyeneket, de attól a szavai még keményen beletalálnak a lelkembe.
- Ne mondd meg neki, hogy elmondtam - fúrja az arcát a mellkasomba.
- Nem fogom, Kicsim - simítok végig a hátán - nagyon nehéz dolgot kérsz tőlem, Cara.
- Miért? - emeli fel a fejét szomorúan. - Te nem akarsz az apukám lenni?
- De igen - bólintok aprót, és letörlöm a krokodilkönnyeit - de ez nem ilyen egyszerű, viszont megígérem neked, hogy mindent megteszek azért, hogy egy nap egy család legyünk, rendben? Nagyon sok idő lesz, de megpróbálom.
- Rendben - motyogja.
- Cserébe te is ígérj meg nekem valamit - nagyot nyelek, mert ezt már nincs annyira ínyemre kimondani. - Ha az édesanyád arra kér, adj egy esélyt annak a fiúnak is, aki az igazi apukád.
Még akkor is, ha én legszívesebben megfejelném, és pusztítóan féltékeny leszek, ha együtt látom őket.
- De sírt miatta - kapja fel a fejét - és nem szeretem, ha sír.
- Az anyukád tudja, hogy mi a jó neked, és neki - bölcselkedek tovább, bár fogcsikorgatva - hallgass rá.
- Jó - egyezik bele - és amúgy tényleg nem lesz kistesóm? Mert láttalak titeket este, de anya azt mondta, hogy nem lesz.
Kiszárad a szám, Townesnak igaza volt, nem bújhatok ki az alól, hogy ezt elmagyarázzam én is a lányának.
- Nem, tényleg nem lesz - próbálom kimondani anélkül, hogy elröhögném magam - nem így lesznek a kisbabák.
Kérlek, kérlek, kérlek, ne kérdezd meg, hogy akkor mégis hogyan lesznek!
- Szóval akkor nem látta a gólya.
Mi?
- Nem - préselem ki magamból prüszkölve  - nem látta.
- Kár - fűzi hozzá, és kimászik az ölemből, hogy folytassa az evést, ezzel pedig úgy tűnik, hogy le is zárja a témát, most már nyugodtan bemehetek a konyhába, hogy felhívjam álmaim nőjét, és szénné röhögjem magam.
Valóban minden zokszó nélkül lenyeli az összes gyógyszert, amit nagyon precízen kimérve a szájába adagolok, utána pedig lefekszik, és bár folyamatosan ki-be kell takargatnom, mert hol fázik, hol melege van, amikor lehozom Freddie néhány mesekönyvét figyelmesen hallgatja a felolvasásom, és édesen kuncog a vicces részeknél.
Fiús apának lenni fantasztikus, de legalább ekkora élvezet lehet az apaság egy kislánnyal is.
Miután elalszik még percekig ülök mellette anélkül, hogy megmozdulnék, vagy egyáltalán hangosabban levegőt vennék. A mai beszélgetésünkkel egy olyan gondolatot ültetett az agyamban, amin napokon, éjszakákon keresztül fogok rágódni, de már most tudom, hogy ha eddig nem tettem, most fejjel belevetem magam ebbe az egészbe, és ha kell foggal-körömmel megharcolok azért, amit megígértem neki, és amit én is megérdemlek. Nekem is az a célom, hogy megóvjam a gyerekem minden rossztól, és Townesnak is, éppen ezért tudom, hogy nem fogjuk bántani egymást.