35.rész

 Townsend Campbell

Finnley nem jelenik meg aznap a kávézóban, és mintha az égiek is rajtam akarnának segíteni egész héten nem tűnik fel, csupán a randink közepén kapok tőle egy hívást, és sajnos szomorúan közölnöm kell vele, hogy Cara nincs jelenleg a közelben, hívjon reggel.
Üzleti útra, vagy mi a francra utazott Glasgowba egészen vasárnapig, ami azt jelenti, hogy nyerek 5 teljes napot amely során kiheverhetem az elmúlt hetet, és lelkiekben felkészülhetek arra a beszélgetésre, amit Louis és én fogunk vele megejteni. A randinkon viszont mindketten rájövünk valamire, és megállapodást kötünk. Nagyon fontos, hogy a gyerekeink szeressék egymást és minket is, mindkettőnket, de ez az egész nem azzal indult, hogy csak papás-mamást játszunk, és bár mindketten örülünk annak, hogy a gyerekeink ennyire elfogadóak, kicsit több időt kell találnunk arra, hogy csak egymással legyünk, és ne folyton csak az anya és apa szerepben lássuk egymást.
Mindketten elrontottuk egy kicsit, az ő gyerekének anya kell, az enyémnek apa, és ahelyett hogy hagytuk volna kibontakozni kettőnk egyszerű, úgymond független kapcsolatát, egyből belelöktük a másikat abba a szerepbe ami hiányzik a gyerekünk életéből, és ez nem rossz, csak kicsit elhamarkodott volt. Akármilyen furcsa is ezt kimondani, de egymás társaságában valahogy a második helyre kell csúsztatnunk életünk főszerepeit és az elsőre tenni csak önmagunkat, azt, akik a gyerekeink előtt voltunk, vagy nélkülük vagyunk. Barátokként megismertük egymás független oldalát is, de egy kapcsolatban ez más, és ehhez sok együtt, kettesben töltött idő kell, hogy ne csak azt szeressük egymásban, amit az anyai és apai szerepeinkben adni tudunk, mert egy normális kapcsolatban sem azért szeretsz bele valakibe, mert jó apa, vagy jó anya, hiszen ezt nem lehet látni, előre látni pedig pláne nem.
Mi szeretjük egymást, ez kétségtelen, nem szükséges ebből a szempontból párterápiára járnunk, csak kimaradt a kapcsolatunk azon része, amikor csak mi ketten vagyunk (a világ ellen), és észrevétlenül kialakul köztünk a ragaszkodás, érzelmek, azok a dolgok, amik alapból lezajlanak két idegen között akik egymásba szeretnek. A miénk egyből azzal indult, hogy felmértem, vajon jó apja tudna-e lenni a gyerekemnek, a nyakába zúdítottam mindent, Cara elkezdte apának hívni és megjelent az exem, akivel máris háborút vívunk mindannyian.
Ezek nem fognak eltűnni, és nem is akarunk mindent a kukába dobni, megmondani a gyerekeknek hogy mostantól nincsenek közös programok, és Cara ne hívja őt apának, csak lelassítunk egy kicsit.
Miután mindketten elvisszük a gyerekeinket az oviba szerdán beugrik a munkaidőm közben csak mert "arra jár" és kapok tőle egyetlen szál virágot egy puszi kíséretében, csütörtökön órákig telefonálunk éjszaka, péntekre pedig szabadnapot veszek ki már a hét elején, és együtt töltjük a délelőttöt amíg a lurkóink oviban vannak, és fogalmuk sincs arról, hogy mi épp szüneteltetjük a felnőttségünket.
Szépen elkészülök reggel, pont mint amikor dolgozni indulok, azonban miután elviszem Carát a kávézóba csak azért ugrok be, hogy kérjek két extra forró kávécsodát és néhány szelet süteményt, utána hazamegyek, és a reggel felvett szürke cigarettanadrágot és szűk inget cicanadrágra és bő pulcsira cserélem. Egész nap nem fogunk innen kimozdulni, a teljes nap a miénk, mert anya fog délután elmenni Caráért, és leköti egész délutánra valami sütős-főzős programmal.
Bűntudatom kellene hogy legyen amiatt, mert önző módon tényleg lepasszolom a lányom, de valamilyen furcsa módon ez most elkerül, és nem érzek semmi mást csak izgatottságot, és egy kis kimerültséget, amit végre kipihenhetek. Nem kell aggódnom a lányom miatt, mert jó kezekben van és jól fogja érezni magát, nincs a közelben Finnley, hogy bármivel megzavarjon, felidegesítsen, váratlanul betoppanjon és előálljon azzal az ötlettel, hogy elviszi valahová Carát. Nincs semmi, ami tönkretehetné azt a néhány órát, amit a barátommal töltök.
Az ajtóban toporogva várom, hogy miután leparkolt kikászálódjon és bejöjjön, de csak a kapun lép még be amikor mezítláb kirohanok elé, és a szó legszorosabb értelmében a karjaiba vetem magam.
- Szia - nevet, és esetlenül leejti a kezében szorongatott szatyrot hogy átöleljen - mivel érdemeltem ki ezt a kitörő örömöt és lelkesedést?
- Ez a mi napunk! - csókolgatom az arcát, és a homlokom az övének döntöm, ami kifejezetten kényelmetlen, mert közben izgágán fészkelődök és ugrándozok. - Az egész nap csak kettőnkké, elhiszed?
- Ha ez számodra ilyen óriási dolog minden hétre beiktatunk egy ilyen napot - nevet, és felnyalábolja a szatyrot - hoztam pár cuccot, ha akarod főzhetünk együtt valamit de azzal is megelégszem ha ebédre pizzát rendelünk.
- Legyen mindkettő - bújok a nyakához.
- Zokni nélkül, mezítláb vagy, te bolond nőszemély? - hördül fel, és fél kézzel megemel, hogy a cipőjére álljak, én viszont kiugrok a kezei közül és beszökkenek a meleg lakásba.
Kint fúj a szél és talán eső is lesz, tökéletes az időjárás ahhoz, hogy idebent hangulatosan punnyadhassunk egymás társaságában. Ez a nap ennél jobb nem is lehetne!
Otthonosan mozogva lerúgja a cipőit, ő nincs olyan lazán öltözve mint én, mert szűk nadrág simul a formás lábaira, és valami zenekaros fekete pólót visel, ami azért meglepő, mert számára a hétköznapi viselet is sokszor olyan laza, mint nekem az itthoni, de egy szót sem szólok, hülye lennék megemlíteni az észrevételem, amikor imádom ahogy ezek a nadrágok állnak rajta.
Besétál a konyhába és ledobja a cuccokat a pultra, aztán végre felém fordul és megint a karjaiba omolhatok.
- Nagyon vártalak! - mormolom az ajkai közé, amikor mohó csókban összeforrunk. - Még mindig sajnálom a múltkorit.
- Ne idegesíts - húzza össze a szemeit tettetett haraggal - Lottie elhozza Freddie-t az oviból és nála tölti a délutánt.
- Cara anyáékkal lesz, aki újabban fitnessguru, ezért mindenféle mindenmentes sütiket és ételeket fognak csinálni.
- Rossz szülők vagyunk? - kérdezi hirtelen, és el kell gondolkodnom a válaszon.
- Nem, azt hiszem nem - válaszolom végül - minden szülő szokott egy kis szabadságot kivenni.
- Helyes válasz - csókol meg, és szinte elolvadok. Hiányzott, tényleg, és bár eddig is mindig igyekeztünk alkalmakat találni néhány kettesben töltött órára, azok mégsem olyanok voltak mint most, amikor ténylegesen csak ketten vagyunk, és senki sem fog az emeletről anya vagy apa után kiabálni, vagy éppenséggel rajtakapni minket bármin is. 

- Vettem mindenféle egészségtelen cuccot - nyargalok a konyhaszekrényhez, és kikapok belőle 2 doboz Pringlest és mindenféle csokikat - mit szólsz hozzá, ha megnézünk valami filmet, utána pedig főzünk? Délután pedig elmehetnénk valahová, vagy csak legyünk itthon, nem tudom, amit akarsz...

- Megint azt csinálod - kacarászik.

- Mit? - torpanok meg. - Mit csinálok? 

- Dilis vagy - vigyorog édesen - mint minden alkalommal amikor randiztunk, pont úgy viselkedsz. 

- Bocsi - harapdálom az ajkaim - csak izgatott vagyok.

- Ne kérj bocsánatot - fogja át a derekam - imádom amikor ilyen vagy, azt jelenti, hogy még mindig izgulsz egy kicsit a közelemben. 

- Csak azt szeretném hogy jó legyen ez a nap - bújok hozzá.

- Már most is tökéletes, akkor is az lesz ha semmit sem csinálunk csak nézzük egymást.

- Ennél kreatívabb vagyok azért - kuncogok - válasszunk egy filmet, valamit amit mindketten kedvelünk és nem mesefilm. 

- Én kedvelem azokat is - húz a kanapé felé, majd amikor lehuppan rá az ölébe von.

- Én is, de kicsit túl sokat láttam belőlük az elmúlt években, és túl keveset nyálas vígjátékokból.

Elhúzza a száját és vág egy fintort, de nem mondja azt hogy nem nézhetünk ilyesmit, és ettől szélesedik a mosoly az arcomon, mert képes lenne nyálas, szörnyű vígjátékokat nézni velem, ha ez lenne a kívánságom. 

- Válassz akkor valamit - paskolja meg gyengéden a fenekem, amikor a távirányítóért nyúlok.

- Együtt - rázom meg a fejem - olyat nézünk, ami téged is érdekel, nem vagyok önző.

- Az biztos - nevet fel - pont ez a baj veled, Bébi. Az egyetlen.

- Szerintem pedig ez egy pozitív dolog - nyitom meg a netflixet a képernyőn , és lefordulok az öléből, de még így is szorosan az oldalához bújva maradok - hoztam kávét, ahogy szereted, még nem hűlt ki, ott van a pulton - emelem fel a fejem készen arra, hogy felugorjak érte.

- Maradj itt - nyom vissza, és feltápászkodik ő, hogy idehozza a kávékat, és végül a pulton felejtett rágcsálnivalókat is. 

- Mit szeretnél nézni? - ugrálok a műfajok között.

- Leginkább téged - huppan le mellém, majd át is nyúl rajtam, és a kanapé végébe dobált puha takarók egyikét magához veszi, és betakargat mindkettőnket. 

- Ez szörnyen nyálas volt - grimaszolok - de aranyos.

Én is legszívesebben őt nézném, képes lennék akár órákon keresztül vizsgálni az arca minden egyes milliméterét, kiemelve a száját, a szemeit, és a körülöttük lévő nevetőráncokat. Ő a legszebb férfi, akit valaha láttam, és ez azt jelenti, hogy egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy megunjam a látványát.

- Nézzünk valamit, amit nem néznénk a srácok közelében - dobja át az egyik karját a vállamon, és magához húz. A meleg takaró alatt, kényelmes ruhákban a karjai közé simulva ennél komfortosabban nem is érezhetném magam, ha tudnék dorombolni valószínűleg ezzel fejezném ki az elégedettségem, de mivel nem tudok, így csak boldogan mosolygok.

- Nem szeretem a horrort - húzom el a szám.

- Én sem, úgyhogy az kizárva - veszi ki a kezemből a távirányítót - mit szólsz valamihez, ami nem ijesztő, de izgalmas? 

- Oké - bólintok - ha nincsenek benne szellemek és mindenféle fura dolgok, akkor jöhet. Kriminálpszichológus akartam lenni, bírom az őrülteket meg a vért.

Együtt kiválasztunk egy filmet ami nem ijesztő, nem is annyira brutális, de a leírása alapján izgalmasnak tűnik, és a kanapén kényelmesen elnyúlva néhány percig csendben fogyasztjuk az egészségtelen reggelinket, cukros, édes kávét a kakaós kekszekkel, amiket Cam nagyon gondosan csomagolt el reggel, miközben malackodó tippeket adott a délelőttünk eltöltéséhez, egy idő után viszont megtöri a csendet egy kérdéssel.

- Nem akarsz egyetemre menni? - simít végig a hajamon. - Hogy azt tanulhasd amit szeretnél, és később abban is dolgozz?

-  Talán egyszer elvégzem - vonok vállat - de nem tudom, hogy fogok-e valaha is a szakmában dolgozni. Carának mindjárt kezdődik a suli és szüksége van rám, most nem kezdhetek el egyetemre járni.

- Miért nem? - vonja össze a szemöldökét. - Már nem vagy egyedül és tudlak támogatni titeket anyagilag, járhatsz suliba és tanulhatsz, ketten megoldjuk.

- Nem, én így nem érezném jól magam - rázom meg a fejem - önálló vagyok évek óta, nem bírnám, ha hirtelen eltartanának, ráadásul úgy, hogy tényleg nem csinálnék semmit, és neked vissza kell menned a színpadra, nem adhatod fel az álmaidat az enyémekért.

- Ketten mindent megoldanánk - néz a szemembe - vissza fogok menni a színpadra, te pedig az leszel ami lenni akarsz.

- Majd beszélünk róla - kúszok feljebb, és megpuszilom a száját - ha tényleg így akarod, akkor visszatérünk rá egyszer.

- Rendben - bólint aprót, majd a figyelmünket újra a filmre fordítjuk. 

Sosem bírtam csak csendben ülve nézni valamit, és Finnel emiatt nem is szerettem filmezni, mert ő viszont a csendet szereti, a fecsegésem számára zavaró és idegesítő volt, Lou viszont velem egyszerre szisszen fel, kommentálja a történéseket, és akár a film közepén is megvitatjuk az eddig látottakat. Ő a másik felem, de tényleg, és erre pont úgy jövök rá megint, ahogy a legelején. Valószínűleg csak badarságokat hordunk össze, de a film végét követően még hosszú ideig csak ülünk és egymás szavába vágva diskurálunk, aztán nem is tudom, hogy miért, de szóba kerül a középiskola, és hogy sokáig tornáztam, úgyhogy kimegyünk a kertbe és a borult időjárás meg a szél ellenére néhány nyújtás után szaltózok párat, majd odafönt megmutatom neki a régi ruháim és a dresszeket, amiket Carának varrattam. A szemében csodálat ül, és bár huncut célzásokat tesz arra, hogy vegyem fel őket, a szavai mögött nincs semmiféle beteges perverzió, és valahogy szavak nélkül is tudom, hogy a béna pulcsimban, kócos hajjal is pont annyira tetszek neki most, mint ahogy a tapadós, miniszoknyás dresszekben tetszenék. 

- Mit szeretnél főzni? - kérdezem, miközben a kezét fogva húzom magam után le a lépcsőn, a konyha felé. 

- Csak vettem mindenfélét amit hasznosnak találtam - von vállat - ajánlottak a boltban valami furcsa olasz sajtot ami elvileg sima tésztára ráolvasztva nagyon finom, hoztam belőle, szóval ha szeretnéd kipróbálhatjuk.

- Oké - csillan fel a szemem - csináljak mellé pár szelet húst is? A tésztával nem lakunk olyan jól.

- Nem - ölel át hátulról - csak tészta legyen, és később úgyis rendelünk pizzát, nem?

- Igazad van - döntöm oldalra a nyakam amikor belepuszil, hogy még jobban hozzáférjen. 

- Majd én megcsinálom - simít végig a derekamon, majd felültet a pultra.

Elmondom hogy hol találja az edényeket és a tésztát, majd gyakorlatias mozdulattal feldobja a vizet forrni, és elgondolkodva kavargatja néhány pillanatig, miközben nekem megint be nem áll a szám. 

- Nagyon jól áll neked a főzés - közlöm az észrevételeimet, miközben sajtot reszelek - mindig is bírtam, ha egy férfi főzött, lehet azért voltam kb 16 éves koromban ráfüggve ezekre a béna főzőműsorokra, bár azokban sosem dögös pasik voltak, mármint szerintem Gordon Ramsey egyáltalán nem az, mellé pedig még bunkó is... Na mindegy, de neked nagyon jól áll ez az egész, csak le kellene venned a pólód és szerezni valahonnan egy dögös köténykét. 

- Miről beszélsz? - nevet harsányan. - Milyen köténykét, Townes?

- Tudod mi az, nekem is viselnem kell munka közben - magyarázom, és a kezemmel el is mutogatom, hogy mire gondolok, sajtot szórva a konyha legkülönbözőbb pontjaiba - a fekete jól állna neked a tetkóid miatt, fogok is venni. 

- Nem vagy komplett - rázza a fejét, majd hirtelen felindulásból lekapja a pólóját és az egyik székre dobja, nekem meg összefut a nyál a számban - így jó?

- Aha - fordítom el a fejem - nem is kell kötény, illetve de, csak akkor a nadrágod is vedd le.

Összehúzott szemöldökkel méreget, majd szórakozott arccal kigombolná a nadrágját is, viszont egy kiáltással megállítom, főként mert eszméletlen módon bugyog a forró víz a lábasban.

- Vedd lejjebb, mert megolvad a füle! - mutatok rá a reszelővel, ő pedig azonnal lejjebb húzza, és kibontja a tésztát, hogy beleborítsa. 

Szinte rátapadnak a szemeim a csupasz bőrére, az izmainak táncolására, miközben kibontja azt a hülye zacskót és beleönti a tartalmát a zubogó vízbe, majd a kukához sétál hogy beledobja. Vékony alkatú, de valahogy mégsem, formás kis karizmai vannak és a hasát megtapogatva ott is érezném az izomkötegeket, mert még ha nem is jár edzeni, napi 8-10 órában a gyerekét emelgeti, és elég sűrűn az én lányomat is, ami felér az edzésekkel. Nem egy szekrény, de nem is tetszettek soha a nagydarab férfiak, ő pont tökéletes minden apró szegletében kívül és belül egyaránt. 

- Ha tudnám táncoltatni az izmaimat most megtenném - röhög jót azon, hogy konkrétan nyálcsorgatva bámulom.

- Hm? - rázom meg a fejem, és ráemelem a kómás, ködös tekintetem, a sajttal teli tálkát és a reszelőt félretolva a pult másik felébe.

- Nagyon imponáló ahogy nézel - támaszkodik meg a combom két oldalán és az arcomhoz hajol, miközben felfuttatom az ujjaim a karján és a hátán, megsimogatva a bugyuta kis mintákat rajtuk. Ad egy puszit az orrom hegyére, majd ellöki magát a pulttól hogy elzárja a gázt és leszűrje a tésztát. Gőz száll fel és borítja be az arcát, amikor leönti a forró vizet róla, majd a szűrőben rázogatva végül egy tálba önti. Felé nyújtom a sajtot és az összeset rázúdítja, egy fakanállal jót átkavarva az egészet, mire pedig a végére ér azon jár az agyam, hogy talán valami új, furcsa fétisem van, de azzal nyugtatom magam, hogy valószínűleg nem, csak odáig vagyok érte. 

Az a sajt olyan kemény volt, mint egy darab kő, a tésztára ráborítva viszont meglepően jó illatok szállnak fel, úgyhogy leugrom a pultról, hogy szaglászva közelebb lépjek.

- Biztos nem kell hozzá még valami? 

- Azért, hogy még tovább fantáziálhass arról, hogy valami köténykében pucéran főzök? - incselkedik. - Nem, nem kell.

- Haha - bököm oldalba, ugyanakkor az arcom a hátához simítom - piszkálj csak, de tudom, hogy ugyanezeket gondoltad, amikor a kertben produkáltam magam.

- Nem hiszem hogy tudod, hogy miket gondoltam - fordul felém, és a kezei közé veszi az arcom. 

- Talán jobb is - simítom bele a tenyerébe a fejem - éhen halok - bontakozok ki végül a karjaiból, hogy szedjek mindkettőnknek. 

Jól megpakolt tálakkal telepedünk vissza a kanapéra, és hirtelen felindulásból megnyitom a youtube-ot a tévén, és miközben eszünk már csak piszkálódásból is rákeresek a One Direction X-Faktor-beli szerepléseire. 

Emlékszem arra, amikor az egész ország őket imádta, és hogy az iskolában minden lány azt vitatta meg, hogy mennyire helyesek, édesek, és tehetségesek, mostani szemmel látva viszont dőlök a röhögéstől, nem azért, mert rosszak, hanem mert annyira amatőrök, és olyan hülye ruhákba vannak felöltöztetve. 

- Nálad gonoszabb emberrel még nem találkoztam! - vádol meg sértetten, és kihúzódik teljesen a kanapé sarkába, ahol dühösen tömi magába a tésztát.

Visítozok azon, ahogy "táncként" rángatják a vállukat és toporognak, meg mert olyan dalokat adtak nekik, amiket képtelenség 5 embernek elénekelnie, ezért minimum ketten csak a hangot adják és édesen vigyorognak.

- Sajnálom! - mászok hozzá közelebb. - Nem rajtatok nevetek!

- De igen - fordítja el a fejét - kiröhögsz minket.

- Ez nem igaz - prüszkölök - csak nagyon aranyosak voltatok, és nagyon kezdők.

- Igen - húzza össze a szemeit - de kezdőként baromi jók - pillant a tévére, és végül belőle is kirobban a nevetés.

- Annyira cuki voltál! - halmozom el csókokkal az arcát. 

- Imádtam - nézi nosztalgikus mosollyal a 18 éves önmagát a képernyőn - és nagyon hiányzik ez az egész. 

- Tudom - simogatom meg ellágyulva a tarkóját - de bármikor újrakezdhetitek. 

- Gyere inkább ide - teszi le az asztalra a tányérját és az enyémet is, nagyon hirtelen félbeszakítva a témát azzal, hogy kilép a videóból is, és némi pötyögés után elindít valami számot, amit én nem is ismerek, ami nem csoda, mert zeneileg valószínűleg ég és föld vagyunk, ő profi szakember, én meg csak egy barista, aki néha hallgatja a rádiót munka közben. 

Az ölébe mászok és a homlokom nekitámasztva az övének a szemébe nézek, megbeszélés nélkül nézünk farkasszemet és végül elrontja az egészet azzal, hogy megcsikizi a derekam.

- Ez csalás! 

- Nem csalás, ha nem beszéltük meg, hogy játszunk valamit - érvel, és a válaszomat meg sem várva hallgattat el azzal, hogy megcsókol, ettől kezdve pedig igazán nincs semmi ellenkeznivalóm. 

Amikor a tenyerét a pulcsim alá csúsztatva egyre feljebb kalandozik már-már reflexszerűen húzódok el felszisszenve, és pillantok aggodalmasan a lépcső felé.

- Nincs itthon - motyogja a nyakamba - senki. 

Ilyen még nem volt, és hülyék lennénk nem kihasználni az alkalmat. 

- Bezártuk az ajtót? - ráncolom a homlokom, és megpróbálok kimászni az öléből.

- Akkor fordítottad el a kulcsot, amikor letettem a konyhában a cuccokat - tart vissza a combomnál fogva - benne is hagytad.

Felpillantok és hunyorogva a zárra nézek, aztán nyugtázom hogy igaza van és lehajtom a fejem hozzá. Szenvedélyesebbek vagyunk, mint eddig bármikor, nem húzódunk el felváltva egymástól az után hallgatózva, hogy vajon szűrődnek-e be hozzánk bármiféle hangok, amikből arra következtethetünk, hogy a gyerekeink felébredtek, netán közelednek is felénk, és eszembe sem jut ellenkezni, pedig most járhat az idő dél körül és illene felhívnom anyát megkérdezni, hogy minden rendben van-e Carával.

Úgy röhögünk, mint két idétlen kölyök, amikor felbotorkálunk a lépcsőn a szobám felé, mert a nappali mégiscsak feszélyez, hiszen azon a kanapén szoktunk filmezni a lányommal, és mindenhol ott vannak az ő kis dolgai, meg úgy egyébként ott éljük a közös életünket, a hálószobám viszont nagyrészt gyerekmentes övezet. Itt csattant el az első csókunk, de még akkor sem mertem belegondolni abba, hogy egyszer ideáig jutunk, pedig Cara születése óta folyton arról álmodozok, hogy egyszer lesz egy férfi is ebben a házban, ebben a szobában, akivel szeretni fogjuk egymást. 

- Szedsz már valami bogyót, ugye? - kérdezi, és hirtelen nem is tudok semmit reagálni bólogatáson kívül. 

- Igen, de... de légyszi, te is - nyelek nagyokat - még véletlenül sem akarok...

- Oké, oké - helyez puszikat az arcomra, és teljesíti a kérésemet. A létező összes eszközzel védekezni akarok, mert még egyszer nem fog úgy összeomlani az életem, ahogy egyszer bekövetkezett, és bár Louis tökéletes, akire a saját életem mellett a gyerekemét is képes lennék aggodalmaskodás nélkül rábízni, Finnről is azt gondoltam, hogy egy földre szállt angyal.

Még most, természetes fénynél sem zavar, hogy látja a testem apró hibáit, pedig most szinte világítanak a kis csíkok a combomon, viszont ő észrevétlenül átsiklik fölöttük, és így én sem fordítok rájuk figyelmet, sőt, rajta kívül abszolút semmire sem figyelek a világon. Nem kell csendben lennünk, és ez valamiféle feloldozást jelent, hogy ha akarunk tényleg lehetünk csak ketten az egész világ ellen. 

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - mormolja a fülembe. Kócos és izzadt a haja, kipirult az arca és csillognak a szemei, a kezei beburkolják a fedetlen testem, a fekete tetoválásai mellett szinte világít az én csupasz, kicsit megszaggatott bőröm. 

Valamilyen különös, természetfeletti, megmagyarázhatatlan módon mi ketten tökéletesek vagyunk együtt. 

- Tudom - válaszolom, és megpuszilom a duzzadt száját, amit talán pont én haraptam meg egy kicsit. A mellkasához bújok és magunkra húzom a takarót, hogy újabb élményt gyűjtsek, mert még sosem időztünk zavartalanul, hosszasan beszélgetve az ágyban, újra és újra egymásnak esve.

34.rész

Townsend Campbell

A délutáni viselkedésemet és a vitánkat követően nem hittem volna, hogy kimászik az ágyból és kapkodva rohan hozzám, de ezt csinálja, míg én csorgó könnyekkel, szipogva nézem.
Fáradt és csüggedt, látom a mozdulatain, ahogy a szeretetet is, miközben lefejtegeti magáról a lányom karjait, majd feláll és karon ragad, én pedig megilletődötten, sietve követem.
Szükségem van rá, és most vagy megint nagyon összeveszünk, vagy kegyetlenül kibőgöm magam minden miatt, amit egy hete halmozok.
Becsukja az ajtót és gyengéden neki taszít, a pizsamafelsőm a kezével együtt csúszik fel, miközben megfogja a derekam és hevesen megcsókolva magához húz. Haragszom rá amiért verseng, mert kísérleteket tesz arra, hogy Finnhez hasonlóan megvásárolja a lányom, mert minden áron jobb akar lenni nála, amikor amúgy is jobb, de szeretem őt, jobban, mint Carán kívül eddig bárkit, és bár óriási káosz van a fejemben, még mindig nem akarok senki mást rajta kívül.  Hiányzott, nem tudom, hogy mit miért csinálok, hogy miért nem akartam látni egész héten annak ellenére, hogy közben mégis megőrültem nélküle, és hogy meddig csináltam volna ezt, ha ma nem elégeli meg, de szeretem, őszintén, akkor is, ha egy hülye vagyok, és ő is az.
- Miért sírsz? - fogja meg az arcom, és elszakad tőlem - Townes, mi a fene történt, mit csinált veled az a barom?
- Sajnálom! - szakad fel belőlem, és a vállába temetem az arcom, mert nem akarom, hogy a gyerekeink felébredjenek a borzasztó bőgésemre, és halálra rémüljenek.
Felnyalából, azt hinném, hogy a szobájába visz, vagy az enyémbe, de leballag velem a lépcsőn és végül a kanapén találom magam, ott, ahol ez az egész elkezdődött köztünk, azon a helyen, ahol igazán barátokká váltunk, még mielőtt többek lettünk volna. Az arcom a kezembe temetve sírok, leginkább azért, mert magához ölel, és fellángol bennem a hiánya, hogy milyen hülye vagyok, és mennyire közel kerültem hirtelen ahhoz, hogy elveszítsem.
- Ne haragudj! - fogom a két kezembe az arcát. - Sajnálom, olyan hülye vagyok, bocsáss meg!
- Townes - szólítgat, egy idő után pedig ő is megfogja az arcom, és a miközben a nevemet ismételgeti csókokat nyom a számra.
- Nem akarlak bántani - szipogom - nem akarlak elveszíteni, Louis.
- Nem fogsz - dönti a homlokát az enyémnek - Istenem, dehogy, sosem mondanék le rólad! Mondd el, hogy mi történt, Bébi, mi a baj? Hadd segítsek!
Én magam sem tudom, minden, de ez mégiscsak túlzás, csak kicsit sok ez az egész, Finn beállítása, a múltheti durva veszekedésünk ami kiborította Carát, hogy minden nap a kávézóban ül és néha este is visszajön, hogy legutóbb felhozta azt a témát, hogy bemutatná a szüleinek, elvinné hétvégi programokra, és hogy hirtelen Louis szemébe se tudok nézni, de megőrülök a hiányától, és az agyamra megy a versengésével, közben pedig mégis megértem. Összejöttünk, ő is túl van egy rossz időszakon és én is, erre az én rossz időszakom hirtelen betoppan az ajtón és jóvá akar tenni mindent.
Nem vagyok képes másra azon kívül, hogy az ölébe másszak, és a kezeimet a számra szorítva tovább bőgjek, és annak ellenére, hogy folyamatosan azt ismételgeti, hogy nem veszítem el, semmi más nem jár a fejemben csak az, hogy milyen közel vagyok ehhez.
Finnek nem volt elég egyszer gallyra vágni az életem, visszajött hogy másodjára is megtegye.
Egy idő után rájön arra, hogy valószínűleg jobb, ha hagyja hogy kiadjak magamból mindent, és csak akkor szól újra hozzám, amikor a hangos bőgésem csendes szipogássá és hüppögéssé halkul.
- Kérsz egy pohár vizet? - tűri el a megizzadt hajam az arcomból.
Jól esne, de ahhoz fel kellene állnia és nem akarom hogy elmenjen, úgyhogy megrázom a fejem és a mellkasához bújok. Csak egy cumi kellene a számba, vagy a hüvelykujjam, és teljesen olyan lennék mint egy kiborult gyerek, mint Cara a dackorszakában, amikor az enyhe lázadozásai után megtört.
Nem akarok veszekedni vele, nem akarom bántani, csak egész héten gyűlt bennem a kétségbeesés és harag Finn miatt, folyton vissza kellett nyelnem a véleményem, a csípős beszólásaim és az ellentmondásom, ez az egész pedig most rajta csattant.
- Sajnálom - bököm ki újra, mert nem tudom, hogy mi mást mondhatnék.
- Tudom - mormolja, és belepuszil a nyakamba. Gondoskodóan és féltőn simogatja a hátam, a pillantása aggódásról árulkodik de mégis kemény marad, férfias. Hirtelen a köztünk lévő néhány év korkülönbség évtizedeknek tűnik, mintha én egy gyerek lennék, ő pedig egy igazán bölcs felnőtt, érett férfi.
Tudom, hogy mit kell mondanom neki, hogy mire van szükségünk mindkettőnknek.
- Szeretlek - húzom magamhoz az arcát, és egymásénak döntjük a homlokunkat - csak téged.
Halk, horkantáshoz hasonló hangot ad ki, majd szinte belemarkol a hajamba és magához húz. Olyan mohón csókol mintha ez lenne az utolsó alkalom amikor megteheti, mert bármelyik pillanatban eltűnhetek, és ettől megint belém hasít a felismerés, hogy mit tettem vele. Nem nagyon hiszem el, hogy Carán kívül bárkinek is szüksége van rám, de ennek a férfinek és a kisfiának igen, és én cserben hagytam.
- Azt hittem, hogy vissza akarsz menni hozzá - szakad el végül és nagyot nyel mielőtt ezt kimondja - hogy visszacsábított magához a kis görény.
- Nem- rázom a fejem - sose mennék vissza hozzá, csak összezavarodtam és nagyon nehéz ez nekem. Nem viselem jól, nagyon nem, gyűlölöm a jelenlétét és hogy szóba kell állnom vele, de muszáj megtennem Cara miatt.
- Semmit sem muszáj - húzza az arcához a kezeim, én pedig azonnal simogatni kezdem. Hiányzott, még most is hiányzik, pedig az ölében ülök.
- De Cara valamiért szeretné megismerni, és te is a legjobbat akarod a gyerekednek. Így is haragszik rám, ha eltiltom tőle még jobban fog utálni - csuklik el a hangom.
- Nem utál, te buta - mosolyodik el, és vigasztalóan homlokon csókol - imád téged.
- Ahogy téged is - emelem rá a tekintetem - ezen Finn sem tud változtatni és nem is hagynám ha megpróbálná, azt tényleg nem - dörgölöm meg a szemeim.
- Nem akarlak most ezzel terhelni, Townes, de mindenképp tisztáznunk kell ezt az egészet, ha valamikor a nagyon közeli jövőben készen állsz rá. Tudod, hogy nem titkolom el a véleményem és kimondom, hogy zavar az exed jelenléte, de nem akarlak elveszíteni titeket.
- Én készen állok rá - kapom fel a fejem - beszéljük meg, Lou! Beszéljük meg, hogy nem akarok visszamenni hozzá, és senki mást sem akarok rajtad kívül. Esküszöm! Hogy hiheted ezt egyáltalán?
- Nem találkoztál velem egy hétig miatta - válaszolja halkan, a hajába túrva - és ma egész nap úgy néztél rám, mintha valami szörnyűséget követtem volna el.
- Sajnálom - görbül lefelé a szám - sajnálom, rossz napom van, rossz hetem...
- De én azért vagyok, hogy megoszd velem ezeket! Nem csak akkor akarok veled lenni, amikor boldog vagy Townes, nekem mindenhogy kellesz - fogja meg az arcom, és a szemembe néz - akkor is, ha ott liheg mögötted ez a fajankó, és akkor is, ha osztoznom kell vele Carán! Kelletek, érted? És látni akarlak, ha tehetném a nap minden percében, úgyhogy ne rázz le, mert beleőrülök! Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül ezen a héten, és ne mondd ki még egyszer, hogy sajnálod!
Becsukom a szólásra nyitott szám amivel pont ezt készültem mondani és nagyot nyelek. Megfojtanak a könnyek, nehéz tőlük a fejem, a mellkasom, az egész testem.
- Mondd el nekem, hogy mi történt - érinti az orrát az arcomhoz - beszélgess velem, ha nem akarsz róla, akkor bármiről! Barátok vagyunk, Townes, azok is.
- A nevét sem akarom hallani - rázom meg a fejem - túl sok nekem ez az egész, Lou, fogalmam sincs hogy hogy működjek együtt vele, hogyan hagyhatnám hogy elvigye magával Carát bárhová is, hogy hogyan osztozzak vele...
- Úgy, ahogy velem - válaszolja - velem megy neked.
- Mert téged szeretlek, és bízom benned - simogatom a tarkóját - látom, hogy milyen vagy Carával, tudom, hogy miért imád téged ennyire, pont azért, amiért én is, de Finn... Gyűlölöm őt, és nem tudom, hogy Cara miért akar vele találkozni.
- Mert ő nem ismeri azt a történetet, amit te, mert csak egy gyerek aki igyekszik mindenkiben a jót meglátni. Bébi, ha Freddie felfogná, hogy pont olyan nyomorult voltam, mint Finnley, nem akarná hogy én legyek az apja, de gyerek még és nem is emlékszik arra, hogy inkább bulizni mentem, mintsem Brianához és hozzá. Carának Finn csak egy ember aki valamikor elkövetett egy hibát, aminek ő még nem fogja fel a súlyát, ezért könnyen megbocsájtotta. Tudja, hogy neked valami fáj, hidd el, hogy tudja, de nem érti és nem is kell megértenie, nem szabad belekavarodnia. Nem mondom azt, hogy bocsáss meg neki, engedd el vele bárhová is és viseld el, mert önző vagyok és nem akarom hogy megtedd ezeket, de nekem adtak egy második esélyt és talán valamennyire jóvá tettem, csak ezt Bri nem látja már. Nem érdemli meg, ahogy én sem érdemeltem, sőt, sokkal kevésbé érdemeltem meg én, mert 24 éves voltam betonbiztos anyagi háttérrel, nem pedig egy 18 éves gimis kölyök, de... Én jóvá tettem, Kicsim, talán ő sem reménytelen, és hidd el, el sem hiszem, hogy ezt mondom - grimaszol.
- Te vagy a legjobb ember, akit ismerek - fürkészem megdöbbenve az arcát, melyre válaszul egy egészen kicsit elpirul.
- Könnyebb lesz neked, ha rendbe teszed magadban a dolgokat - simogatja meg a pizsamafelsőmből kivillanó bőröm - és én melletted vagyok.
- Sajnálom - mondom ki újra - amit csináltam.
- Sokáig fogod még ezt ismételgetni? - mosolyog, én pedig az alsó ajkamat harapdálva bólintok. - Megbocsájtok, és nem is haragudtam rád, úgyhogy nyugodj meg.
- Nagyon hiányoztál - krákogom, és átölelem a nyakát - csak egy kicsit egyedül akartam maradni, de sosem sikerült.
- Akkor legközelebb szólj, és egyedül hagylak - csókol bele a nyakamba - elviszem Carát is.
Aprót bólintok, a közelségétől az egész testem olyan lesz, mint a puding.
- Ne vegyél neki drága ajándékokat - szólalok meg újra - kérlek! Nem a pénzedért kellesz nekünk.
- Hanem miért? - emeli fel a fejét, és ezúttal a pillantásában huncut kihívás ül, én pedig belemegyek a játékba, amibe invitál. A szemétségeim után egész nyugodtan dícsérhetem az egóját azzal, hogy szerelmet vallok neki.
- Mert kedves vagy - piszkálgatom az ujjaimmal a nyakára kunkorodó haját. Kicsit hosszabb mint szokott lenni, kócos, és az arcára is ráfér egy borotválás, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mennyire vonzó - és vicces, megértő, segítőkész, gondoskodó, mert abban a nagy szívedben jut hely nekem és a lányomnak, szeretsz mindkettőnket, és megengeded, hogy mindössze néhány hónap után Cara Apának szólítson. Ez nagyon, nagyon korai, de neki sokat jelent, és nekem is.
- Nekem is - kapja fel a fejét - Townes, engem ez a lehető legkevésbé sem zavar! Nagyon szeretem őt, bárcsak az én lányom lenne! 
Bárcsak az ő lánya lenne!
- Veled hajlandó vagyok osztozni rajta - mosolygok rá - nagyon hiányoztál neki is. - Tudom - bólint aprót - elmondta, és megígértette velem, hogy többé nem tűnök el így.
- Sa...
- Ki ne mondd - tapasztja a kezét a számra - ne mondd ki többször, hogy sajnálod! Cara lefekvésnél, a mese után azt mondta nekem, hogy nagyon szeret, és ez kárpótol, rendben?
Bólogatok, majd amikor elveszi a kezét bevallom, hogy Freddie velem is közölte hogy hiányoztam neki, és bár azt nem mondta hogy szeret, de a nyakamat hosszan átfogva ölelt mielőtt kimentem volna, és kaptam egy puszit is. Cara egész életében nagyon nyílt gyerek volt, könnyebben kimond dolgokat, kifejezi az érzelmeit, hozzá képest Freddie csendes, megfontolt, és zárkózott, amilyen minden gyerek lenne, ha elveszítené az édesanyját. Beengedett az életébe engem, és már csak ezért sem szabad újra önsajnálatba zuhanva nyalogatni a sebeim, valamint parkolópályára tenni a jól működő kapcsolatom, aminek része két rendkívül érzékeny gyerek is. Idióta vagyok.
Késő van és fáradt vagyok, amikor a mellkasára borulva beszéd közben óriásit ásítok megint ő a felnőtt, és elrendeli hogy aludnom kell, pedig szívesen maradnék még lent és beszélgetnék vele, viszont ugyanilyen szívesen fészkelem be magam az ágyába is, és bújok hozzá amikor bemászik mellém.
Hiányzott az a biztonság amit a karjai és a teste adnak, nem szoktunk hétköznap egymásnál aludni, de talán azért érzem ezt most ennyire mert a hét folyamán egy ölelésben sem volt részem tőle a saját hülye hibám miatt. Kimerült vagyok, szeretethiányos, és egy kicsit szomorú, de boldogan alszom el a karjai között, mert bár elszúrtam, köztünk mégsem változott semmi, legalábbis negatív irányba.
Az elmúlt hetem éjszakáit forgolódással és gyötrődéssel töltöttem, melyekhez képest most úgy alszom mint a bunda, és bár reggel a szemhéjaim rettentő nehezek, mégis lényegesen kipihentebbnek érzem magam, mint előtte, és a kedvem is sokkal jobb a bezártságtól amit a kitetovált karok nyújtanak.
Alvás közben rájöttem valamire, ami így ébrenléti állapotban, a szuszogását a bőrömön érezve csak méginkább erősödik bennem. Bele kell vonnom őt a döntéseimbe amiket meghozok Carával kapcsolatban, joga van beleszólni és elmondani a véleményét, mert a lányom őt tekinti az édesapjának, és amúgy is a társam. Ő már itt volt, amikor Finn nem, és nem zárhatom ki ebből a zűrös helyzetből akkor sem, ha akarom, mert pont annyira benne van már, mint amennyire én.
- Nem maradhatnánk inkább itthon? - nyöszörgi rekedt hangon, álmosan, amikor megpróbálok kibújni mellőle.
- Dolgoznom kell - hajolok vissza, és megpuszilom az arcát - de pihenj csak, tudok foglalkozni Freddie-vel is, és elviszem az oviba, ha szólsz nekik, hogy nem te viszed.
- Dehogy - tornázza fel magát a szemeit dörzsölgetve - felkelek, csak gyere ide egy kicsit - tárja ki a kezeit egy gyerek esetlenségével, én pedig azonnal odabújok hozzá.
- Ráérsz délután? - hajtom a fejem a vállára. - Jó lenne ha bejönnél a kávézóba, és ha ma is megjelenik Finn akkor beszéljünk vele erről az egészről, ketten.
- Ott leszek - bólogat, és a tekintete meglepettségről árulkodik, mégsem mond semmit. - Vacsorázz velem este, menjünk el együtt valahová, ketten.
- Rendben - adok gyengéd csókot a szájára - akarod, hogy a szüleim vigyázzanak Freddie-re is? 
- Még nem ismeri annyira őket - rázza meg a fejét - de később lehet róla szó, ha gyakrabban találkozik velük.
- Oké - bólintok aprót - most megyek, Cara már valószínűleg az ágyán ülve azt várja, hogy megfésüljem.
- Várj - ragadja meg a kezem, és visszahúz - szeretnék hazamenni Donnyba.
- Oké - pislogok nagyokat.
- Gyertek velem! - szorongatja a kezem. - Majd megbeszéljük hogy mikor, csak néhány napról van szó, egy hétvégéről, de már nagyon hiányoznak a tesóim és szükségük is van rám...
- Rendben - lépek hozzá vissza, és megfogom az arcát - veletek megyünk, szeretném őket megismerni.
- Annyit kérdeznek rólad, főleg a lányok - mosolyodik el - imádni fognak, Carát is.
Visszamosolygok rá és megpuszilom a száját, ami rossz döntés, mert nagyon nehezen megyek ki a szobából, de emlékeztetem magam az anyai teendőimre és a türelmetlen lányomra, úgyhogy erőt veszek magamon. Segít, hogy egy darabig velem jön, aztán a derekamon végigsimítva válik el tőlem és megy be a kisfiához.
Igazam volt, Cara már a táskájában turkál a fogkeféje után amikor belépek a szobájába, a haja pedig még kócos az alvástól, de már felöltözött és több mint ébernek tűnik.
- Jó reggelt! - lépek be hozzá mosolyogva.
- Szia, Mami! - emeli ki diadalittas mosollyal a fogkeféjét. - Apu velem aludt, de reggelre eltűnt - panaszolja.
- Tudom - próbálom elfojtani a vigyorgásom az alsó ajkam rágcsálásával - átjött hozzám.
- Szóval akkor már nem haragszol rá? - kérdezi ártatlanul, de aggódva.
- Nem - telepedek le az ágyára, ő pedig közelebb jön, hogy megfésüljem. Felesleges hazudnom neki és azt mondanom, hogy nem haragudtam, mert olyan tisztán lát mindent hogy lehetetlen titkolózni előtte, úgyhogy az a legjobb, ha őszinte vagyok hozzá. 
- Megbeszéltük, és nem kell aggódnod, akkor is szeretjük egymást, ha egy kicsit haragszunk a másikra, téged és Freddie-t pedig mindketten nagyon szeretünk - nyomok puszit az arcára. - Ne haragudj, amiért olyan undok voltam!
- Én is undok voltam - hajtja le a fejét elszégyellve magát, és felém fordulva a karjaimba bújik - bocsánat!
- Semmi baj - simítok végig a hátán - menj szépen fogat mosni, én addig felöltözök és készítek reggelit.
- Oké - bólogat, és azonnal az ajtó felé veszi az irányt, ahol valószínűleg belefut a két kedvenc hímneműjébe, mert leírhatatlan boldogsággal kíván jó reggelt, és nagyon hirtelen tűnik el az ajtóból.
Jó érzés együtt elindulni reggeli után. Először Freddie-t visszük el az oviba, ahová mindannyian bemegyünk, és Cara csodálkozva nézelődik, hogy milyen kicsi, és mennyire más, mint az övé, majd a munkahelyem, és a lányom óvodája felé vesszük az irányt.
Hosszasan búcsúzkodik mindkettőnktől, elidőzve Lou karjaiban, és büszkén újságolva az óvónénijének, hogy az anyukája és az apukája is vele jött ma reggel, én pedig szokás szerint alig tudom visszatartani a könnyeimet. Más gyerekeknél ez nem nagy dolog, az enyémnek viszont a világ nyolcadik csodája, és valószínűleg az egyik legnagyobb ajándék, amit Loutól kaphat.
- Látod? Ezért nincs szükség drága ajándékokra - bújok hozzá, amikor kifelé tartunk - neki ez számít a legtöbbet.
- Észben tartom - mosolyog - van egy kis elintéznivalóm délelőtt, de itt leszünk mire jössz érte.
Gyalog kísér el a kávézóig, ami előtt hosszasan csókolózunk mielőtt bemennék. Egy hetet kell bepótolnunk és ez azzal jár, hogy az utcai járókelők sem zavarnak minket, az sem, ha közben meglöknek, és csúnyán néznek ránk.
Az annál inkább, hogy amikor lihegve felemelem a fejem az első dolog amit meglátok az az, hogy Cam az arcát a kirakathoz préselve, szinte már perverz mosollyal bámul minket, és elismerően feltartja a hüvelykujját.
- Jézusom - forgatom a szemeim nevetve - néha tényleg azt hiszem, hogy ez a csaj bolond.
- Szerintem nem az - temeti az arcát a hajamba nevetéstől rázkódva - csak törődik veled.
- Betegesen - nevetek, és végül a fejemet rázva integetek Camilának.

33/2.rész

Louis Tomlinson

A héten már harmadjára ráz le azzal a mesével, hogy fáradt, és Carával tölti a délutánt, holott nagyon jól tudom, hogy mi folyik a háttérben. Péntek van és napok óta nem láttam, azt hiszem ilyen a megismerkedésünk óta még egyszer sem volt, úgyhogy kezdek megőrülni, és őrülten féltékeny lenni, mert tudom, egyszerűen tudom, hogy az a kis köcsög van a háttérben, ő mesterkedik valamin, ami miatt Townes alig hajlandó szóba állni velem a hétvégénk óta. Mindent megteszek azért, hogy jó legyen nekik, a csillagokat is lehoznám az égről, erre ez a kis szarzsák megjelenik és minden az ölébe pottyan, ráadásul úgy, hogy a csajom elvileg gyűlöli. Elvileg, bennem pedig úgy fortyog a féltékenység, mint még soha semmikor.
- Nem ismerek rád - jegyzi meg teli szájjal Haz, az udvariasság tökéletes példája, aki otthon Gucci helyett egyszerű kínai papucsban és melegítőben, félmeztelenül terpeszkedik és elégedetten figyeli, ahogy a fiam a szájába lapátolja azt az ételt, amit ő készített - feszült vagy.
Válaszul még számomra is érthetetlen módon motyogok valamit, és kedvetlenül döfködöm a tésztát a villámmal. Nem is tudom, hogy hogy kerültem ide, rossz kedvem van és morcos vagyok, nem túl jó társaság Freddie-nek, úgyhogy átjöttünk egy olyan személyhez, aki mindig jobb kedvre tud deríteni minket, közben pedig ellát a bölcs párkapcsolati tanácsaival, holott Harryénél silányabb szerelmi élete nem sok mindenkinek van, de jelenleg ezt a magának való, önbeteljesítő korszakát éli és jól érzi magát, úgyhogy nem aggódom miatta. Ő mindig kiegyensúlyozott, mindig mindent kézben tart és rendben van, ha nem, arról tudunk, nagyon szembetűnő.
Rám hagyja a válasznak nem nevezhető válaszom és helyette Freddie-hez fordul, az előkészítőről kérdezi ahová hamarosan járni fog, a fiam pedig nagy örömmel és lelkesedéssel válaszol, a kis kezeivel gesztikulálva meséli, hogy megtanul majd írni, olvasni, és száznál tovább számolni. Büszke magára, én pedig mérhetetlenül büszke vagyok rá.
- Townesról van szó? - fordul felém a barátom, amikor Freddie lepattan a székről és elszalad kezet mosni azt kiabálva, hogy ne segítsünk neki, mert már nagyfiú.
Ez a kijelentés eszméletlen fájdalommal hasít belém.
- Inkább az exéről - vonok vállat, mintha nem érdekelne - parkolópályára kerültem.
- Ez baromság - horkant fel, és eltúrja a megint kissé hosszúra nőtt tincseit az arcából - teljesen odáig van érted, ahogy a kislány is.
- Az exe viszont ezt nem veszi figyelembe és mesterkedik valamiben - csikorgatom a fogaim, azonban Freddie visszatér a fürdőszobából és a dühömet mosolyba torzítom.
- De te menőbb vagy - bök oldalba a könyökével és a fiam felé fordul - ugye, Freddie, hogy neked van a legmenőbb apukád?
- Igen - mászik vissza az asztalhoz és a kezébe veszi a játékokat, amivel H megint meglepte. Jobban elkényezteti a fiamat, mint én.
- Kit érdekel, hogy miben mesterkedik? - vonja fel a szemöldökét. - Mióta hagyod, hogy valaki megpróbáljon kitúrni a helyedről?
A hangja szinte vádló, és tudom, hogy nem úgy gondolja, de az arca a hangjával párosulva olyan mély döbbenetet vált ki belőlem, hogy percekre magamba zuhanva gondolkodok azon, hogy vajon miért is hagyom tényleg, hogy egy ilyen jöttment kis senkiházi, aki az egész életét tönkretette megpróbáljon belerondítani az enyémbe.
Elviselem a hétvégét Townes nélkül, felfogom amit mond, de nem fogadom el egyetlen pillanatra sem, nem hagyom, hogy eltaszítson magától, és hétfőre épp eléggé felspannolt állapotba kerülök a tervem megvalósításához.
Folyamatosan üzeneteket váltottunk egymással, éjszakánként felhívott és elmondta, hogy hiányzom neki, beszélt Freddie-vel és én beszéltem Carával, de nekem ez nem elég, hónapokig, évekig éltem úgy párkapcsolatban, hogy csak telefonon keresztül hallottam a csajom hangját és egy hülye kis képernyőn láttam az arcát, ebből pedig már nagyon elegem van, de csendben maradok. Tudom, hogy nem direkt csinálja, érzem a hangján hogy zavart és tanácstalan, és nem azért nem találkozunk, mert nem akar látni, de ettől még gyűlnek bennem az érzelmek, és bosszút fogok ezért állni, de egyáltalán nem rajta.
Hétfőn nem viszem Freddie-t oviba, sokáig alszunk, aztán elmegyünk egy autókölcsönzőbe és kiválasztjuk a legdrágább, legextrább luxusverdát, amibe beülve a kávézó elé hajtok. Ha Finnley megvette Carát egy dinka elektromos kisautóval, akkor tessék, én hoztam egy valódit.
Leengedett tetővel dudálok a kávézó előtt és idegesítő módon berregtetem a motort, magunkra vonzunk minden figyelmet, Freddie pedig boldogan sikoltozik.
Ha Townes nem jön ki, Camila fog, az a csaj pedig kirángatja a barátnőjét, ez teljesen biztos, vagy végső esetben Cara rongyol ki hozzám tekintve, hogy több mint egy hete találkoztunk utoljára. Végül nem Cara, és nem is Camila lép ki elsőnek, Townes dugja ki az arcát az édes kis barista kötényében, a kezdeti döbbenet után viszont dühösen szorítja össze az ajkait, miközben én olyan boldogan integetek, ahogy Freddie.
Cara úgy ront ki, hogy még én is megijedek, a járdán bamészkodva sétáló tömeg közepébe rohan, majd hirtelen ott terem a kocsinál, rácsimpaszkodik az ajtóra, és szinte elemi erővel nyitja ki, majd vágódik az ölembe. Látom Townes arcán a rémületet amit a lánya ezzel a mutatványával okozott, de képtelen vagyok ezzel foglalkozni most, miközben minden csepp erejével a nyakamba kapaszkodik, és a combjaimon térdelve ölel magához.
- Úgy hiányoztál! - fakad sírva, mire döbbenten simítok végig a hátán, az arcomat a puha, rövid kis tincseibe temetve. - Miért nem jöttetek hozzánk?
- Te is nekem - válaszolom összeszoruló torokkal és magunkhoz húzom Freddie-t, hogy ne érezze magát kívülállónak. Mi a fenét válaszolhatnék a kérdésére? Én magam sem tudom - sok dolgom volt, Kicsim.
- De máskor ne csináld ezt - hüppögi, ebbe pedig a szívem szakad bele. Haragszom Townesra, de legfőképp arra a kis köcsögre, mert ha ő nincs akkor nem éljük át ezt a pokolian szar hetet.
- Nem fogom - nyomok puszit a homlokára - megígérem, oké?
- Oké - bólogat, és a kis kezével megdörgöli az arcát, de amint végez újra belém temetkezik. Egyáltalán nem törődik az autóval amiben ülünk, pedig miatta kölcsönöztem, hogy lepipáljam az apját, akinek csak egy elektromos játékautóra futotta, én viszont akár ezt is megvehetem, ha ez a kívánsága.
- Gyere, köszönsz Maminak? Itt van Finn is - nyújtja ki a kis kezét, és felhívja a figyelmem arra, amit eddig szerencsére nem vettem észre, hogy a vetélytársam most is épp a csajom mellett ácsorog, és pont annyira nem tűnik boldognak a látványomtól, mint amennyire engem sem tesz azzá az övé. Ami legalább ezt egy kicsit ellensúlyozza az, hogy Finnley-t még mindig a nevén szólítja, nem pedig Apának, ellenben én már voltam az neki, és ezt annyiszor fogom az orra alá dörgölni akárhányszor csak lehetőségem adódik rá.
- Inkább neki kellene idejönni, nem? - billentem oldalra a fejemet - Kipróbáljuk az autót.
- Tényleg, új autód van!- pillant fel döbbenten. - Szia, Freddie!
- Szia - integet vissza a kisfiam, és édes kis mosolyt villantanak egymásra, majd felkapja a fejét és kiabálni kezd anyukájának. - Mami, gyere ide, légyszi!
Rázza a fejét és a szájáról azt a mondatot olvasom le, hogy még dolgoznia kell, ekkor azonban megjelenik Camila, aki úgy tűnik, hogy lassacskán az őrangyalommá lép elő, és a kezével hevesen gesztikulálva mondd valamit, majd kioldja Townes köténykéjét, és felém taszítja.
- De Cam, még majdnem egy órát kell dolgoznom! - hallom meg végül a hangját.
- Ne aggódj, bírom nélküled, és nem köplek be! - vigyorog, és kiveszi Townes nyakából a kötényt. - Meg ne lássalak itt többet ma!
- Gyertek, csüccsenjetek hátra, Manók - mászok ki a kocsiból, és először átemelem Carát a hátsó ülésre, majd Freddie-t is, és amikor megfordulok az én dühös, morcos kiscicám is előttem áll.
- Szia - fogom meg a kezét, és remélem, hogy nem haragszik rám túlságosan - nagyon hiányoztál - egyfelől puncsolni akarok, hogy enyhüljön az arckifejezése, másfelől minden egyes kiejtett mással és magánhangzóm szinte fájdalmasan igaz.
Lehajolok, és már csak azért is megcsókolom, mert pár méterre áll tőlünk az exe, Townes pedig nem hazudtol meg, az indokolatlan haragja ellenére úgy olvad szét a karjaimban, mint a fagyi, és annál nehezebb talán még sosem volt elválni tőle, mint most.
Karikásak a szemei és fáradt az arca, ez elmúlt egy hétben valószínűleg pont ugyanúgy felőrölte magát valamin, ahogy én.
- Gyere - mormolom a fülébe - hadd vigyelek el titeket pár körre.
Az ajkait egymáshoz préselve bólint, és beül az autóba, előtte viszont felderül az arca, amikor meglátja Freddie-t, aki megpróbálja előrevetni magát a látványára. Esélye sincs annak a jómadárnak ellenem és a fiam ellen, de megvan benne ugyanaz a vonás, ami bennem, hogy nem adja fel.
- Townes - csörtet a kocsihoz, éppen mielőtt beindítanám - akkor este beugorhatok 1-2 órára?
- Bocs, haver, de ma este programjuk lesz a csajoknak - fordítom el a kulcsot, és elégedetten mosolygok, amikor a motor elkezd dorombolni.
A válaszát meg sem várva kifordulok az útra, és az elégedettség kissé kárörvendő mosolya ül ki az arcomra, amikor Cara boldogan nevetni kezd, mert az arcába fúj a kellemes tavaszi szél. Ennél szebb napunk nem is lehetne egy kis autókázáshoz.
- Tetszik? - pillantok hátra. - Kimegyek a városból olyan helyre, ahol gyorsabban is tudunk menni.
Lelkes visítozás a válasz, mire érzem, hogy szinte újra életre kelek. Az egyik kezem Townes combjára teszem, és a térde felé csúsztatva megfogom a kezét, amit rajta pihentet. Jó érzés belekulcsolni az ujjaim az övébe, még ha jelenleg a fejét elfordítva nézelődik is, és látszólag még mindig dühös, de nem értem, hogy miért.
- Honnan van ez a kocsi, Lou? - fordítja egyszercsak felém a fejét, és nem tudom eldönteni, hogy a tekintete vádló, dühös, vagy egyszerűen csak értetlen.
- Kölcsönöztem - vonok vállat - talán lecserélem a kocsim, előtte szeretem kipróbálni az újat.
Szó nélkül bólint, a kezét a számhoz húzom és megpuszilom, lehet rám dühös, ez a helyzet még mindig sokkal jobb mint az, hogy napokon keresztül nem láttam, mert most legalább mellettem forrong, és nem lebzsel körülötte az a kis patkány.
- Ne menj túl messzire, jó? És túl gyorsan se - figyelmeztet Townes, amikor ráfordulok az autópályára vezető útra.
- Miért, van valami délutáni programotok? - szalad ki a számon, majd hozzáteszem -Sosem sodornálak titeket veszélybe, nem  hajtok úgy, mint egy őrült.
- Nincsen pogramunk! - kiabálja hátulról az én kis angyalom, elbűvölően édes módon kifelejtve a "program" szóból az 'r' betűt - Én veled akarok lenni!
- Mennünk kell bevásárolni, Cara!
- Nem megyek! - reagál hevesen, ami nem csak számomra meglepő, hanem T számára is. - Louis-val és Freddie-vel maradok.
- Mi lenne, ha együtt oldanánk meg? - próbálok békíteni. - Nekünk is vásárolnunk kell.
- Úgy jó - dől vissza a mellkasa előtt karba tett kezekkel - aludhatok nálatok is?
- Holnap óvodába kell menned, Kicsim! - reagál megint az édesanyja, és egyszerűen le vagyok döbbenve azon, hogy folyton ellenem beszél.
- De máskor is aludtunk már úgy ott, hogy ovi volt - vitatkozik hevesen a kislány - te maradj akkor otthon!
Mélységes megbántódás ül ki Townes arcára, az ajkai döbbenten nyílnak el, majd összezárja őket és az ajtó felé fordul. Nem mondom, hogy nem facsarodik össze érte a szívem, de nem értem, hogy miért beszél ellenem, miért haragszik, és hogy egyáltalán mi a baj, mégsem szólok egy szót sem, mert nem a gyerekek előtt fogom kérdőre vonni.
Rátérek az autópályára és kicsit rálépek a gázra, a hátam mögül érkező vidám gyereksikongatások, az arcunkba csapódó, hajunkat borzoló szél, és Townes morcos jelenléte hamar kiürítik a fejem. Megveszem ezt az autót, csak azért, mert legközelebb ha Brightonba, vagy bárhová máshová kirándulunk ilyen hangulatban szeretném megtenni, csak egy boldog nővel mellettem.
- Ebédeltetek már? - simogatom meg a kezét. - Beüljünk valahová?
- Nem - válaszolja tömören - csak állj meg egy Sainsbury's-nél, muszáj bevásárolnom.
- Oké - bólintok aprót. Szívesen odahajolnék hozzá egy puszira vagy ölelésre, bármire ami arról árulkodik, hogy most is úgy szeret, ahogy egy héttel ezelőtt, vagy ahogy én szeretem őt, de nem tehetem meg.
Megfordulok, és bár kifejezetten tud bosszantani a városi közlekedés, most nem leszek tőle ideges, mert Cara és Freddie a nyitott tető miatt sokkal érdeklődőbben nézelődik, mint máskor, és aranyos, ártatlan kis kérdéseket tesznek fel, figyelmeztetik egymást, ha a kertvárosi területeken az ablakokban meglátnak egy macskát vagy kutyát. Veszek majd nekik egy kutyát is, elhozunk egyet a menhelyről, elfér majd nálunk a kertben és imádni fogják, Freddie megint egyre többet beszél Brianáról és a hiányáról, jót fog neki tenni egy állandó, szőrös kis barát, és Elnek is voltak kutyái, akik tulajdonképpen jobban hiányoznak nekem, mint ő. Egy kutya mindenkivel csodát fog tenni.
- Maradj itt, Baba, jó? - kászálódik ki T a kocsiból abban a pillanatban, amint találok egy szabad parkolót a Sainsbury's előtt. - Nektek mire van szükségetek? - fordul felém, és a tekintetét ide-oda jártaja köztem és Freddie között.
- Csak néhány apróság, valami gabonapehely a fiatal úrnak...
- Csokis! - vág közbe az említett, és végre látok egy őszinte mosolyt Townestól.
- Mirelit zöldségek, csirkemell, egy doboz mosókapszula is jól jönne. Miért nem megyünk be együtt? Egyszerűbb lenne - kérdezem végül értetlen arccal.
- Most hadd menjek egyedül - rágcsálja az alsó ajkát, és már nem tűnik dühösnek, csak végtelenül elveszettnek, egy kislánynak.
- Oké - bólintok végül - vásárolj csak be magatoknak, a többit majd megoldom - bólintok, ám mielőtt elsétálna megragadom az egyik kezét és gyengéden magamhoz vonom, rábírva arra, hogy hajoljon be hozzám.
Zaklatott az arca és közelebbről látom, hogy milyen mélyek a sötét gödrök a szemei alatt, az arca oldalán, a füle irányában pedig a tökéletes bőrén sebesre vakart, piszkált pattanások vannak.
- Sajnálom - mormolom, mielőtt megcsókolnám - ha megsértettelek, vagy feldühítettelek.
Nagyot sóhajt, talán legszívesebben elfordulna, vagy egy puszival lógva hagyna, végül az ujjai mégiscsak végigsimítanak a halántékomon és megcsókol. Megmosolytat a hátulról, főként Freddie oldaláról feltörő erőteljes fújolás, az egyik kezemmel hátra nyúlva megpróbálom elkapni a lábát, így a fújolás nevetésbe torkollik.
Nézem ahogy elballag, hogy milyen csinos a sima, fekete, magasított derekú nadrágjában amihez egy egyszerű fehér pólót vett fel és topánkát, a haja pedig lágy hullámokban söprögeti a vállát. Nem akar túlságosan feltűnő lenni, minden apró pontjában tökéletesen természetes, éppen ezért szegeződik rá minden tekintet, és azt kívánom, hogy bár mégiscsak bementünk volna vele, hogy ott feszíthessek az oldalán mindenki tudatára adva, hogy kihez tartozik, nem mintha nem lenne ezzel tisztába az egész világ.
- Mesélj nekem, Édesem! - fordulok hátra Carához intézve a szavaimat. - Mi újság?
- Semmi - von vállat, aztán kitör belőle ez a rengeteg semmi - tudtad, hogy többet nem járhatok majd oviba, hanem iskolába kell? A nyári szünet után, de nekem nincs kedvem hozzá.
- Pedig az iskola fontos - mosolygok, őt viszont ez nem érdekli.
- Sokat volt velem Finn - mondja, de közben úgy néz rám, mintha tudná, hogy ennek nem biztos, hogy örülni fogok - ő vigyáz rá mostanában Preston helyett.
- Tessék? - kapom fel a fejem. - Preston már nem szokott ott lenni veletek?
A fejét rázza, én pedig hitetlen egy pillanatnyira kerülök attól, hogy kiakadjak. Tudom, hogy ez nem azért van így, mert a testőröm hirtelen ráunt a feladatára és magára hagyta őket, hiszen Townes még mindig felügyeletre szorul miattam, annál is inkább Cara, aki egyáltalán nem tudja megvédeni magát, ha valami őrült a közelükbe megy!
- Akkor aludhatok nálatok? - kérdezi ártatlanul.
- Persze, Kicsim - bólintok, és most már erőltetnem kell a mosolygást.
Townes nem vásárol túl sokáig, és ebben is megcáfolja a nőket, mert órák helyett ő mindent elintéz maximum 20 perc alatt, és két megpakolt szatyorral jön ki az épületből, de bár kicsit tovább maradt volna, mert most amikor elé sietek alig bírom tartani a szám, nehogy kérdőre vonjam.
- Cara még mindig nálunk szeretne aludni - közlöm - jössz te is?
Hosszasan vizsgálja az arcom és most ő szűri le, hogy valami bajom van, válaszul pedig csak bólint, de meggyőződésem hogy azért, mert nem engedné, hogy Cara nélküle jöjjön, mert még bennem sem bízik meg annyira, hogy rám merje hagyni a lányát.
- Hazaviszlek titeket és ha nem bánod veled hagynám Freddie-t, amíg visszaviszem a kocsit.
Megint csak bólint, mire forrni kezd az agyvizem, de összeszorítom a szám és csendben maradok, mert nem vagyok hajlandó még véletlenül sem a két gyerek előtt összeszólalkozni vele.
- Freddie, egy kicsit majd Towneséknál maradsz, rendben? Amíg visszaviszem az autót.
- Hova viszed vissza? - kotyog közbe Cara, míg a kisfiam szófogadóan bólint, és csillogó szemekkel néz Townesra.
- A bácsihoz, akitől kaptam, nem az enyém.
- Nem? - döbben meg nagy szemekkel, majd csalódottan néz körül.
- Nem, de talán egyszer veszek egy ilyet.
Látom, hogy ez megint nem tetszik Townesnak, de saját magamnak ellentmondva még most sem reagálok, helyette hangosabbra veszem az eddig is szóló zenét, és igyekszem elterelni a figyelmem azzal, hogy hülyén mozgolódok és táncolok, amin hátul jókat kacagnak és csatlakoznak hozzám. Múlthéten még Townes is velünk együtt táncolt volna, sőt, szinte látom magam előtt ahogy a fejét hátravetve, a felemelt karokkal énekel, ahogy akkor is csinálta, amikor először bulizott velem a pocsék randink utáni görbe éjszakán, amikor belészerettem. Hiányzik az a lány. 
Hazaviszem őket, megvárom, hogy Townes bepakoljon a hűtőbe és összeszedje a holnapi cuccokat magának és Carának, majd visszahajtunk hozzám, beengedem őket a lakásba és nézem, ahogy a két gyerek boldogan felrohan a lépcsőn, de előtte megígértetik velem, hogy siessek haza.
- Beszélnünk kell - fogom kézen Townest és magammal húzom, a kulcsokkal közben idegesen babrálok.
- Nem szívesen hagyom őket egyedül - próbál kibújni a beszélgetés alól, de engem nem ver át.
- Semmi rosszat nem csinálnak - húzom magam után a tornácra, és becsukom az ajtót. - Townes, miért nem jár már Preston a kávézóba?
- Mert felesleges - ráncolja a homlokát - a munkahelyem biztonságos, és neki valószínűleg sokkal jobb dolga is van annál, mint hogy egész nap egy asztalnál üldögéljen és figyeljen engem.
- Ez a munkája! - hurrogom le durván. - Ez a munkája, amivel megbíztam! Azért nincs már szükségetek rá, mert az a kis majom úgyis folyton ott lebzsel körülöttetek? Azért nem vagy hajlandó találkozni, vagy egyáltalán normálisan beszélgetni velem? Ezért nem láthatom már Carát?
Dühösen levegő után kapkodva tátog, de nem tud mivel visszavágni, mert fején találtam a szöget, tökéletesen, rohadtul igazam van!
- Nem - böki ki végül - semmi köze hozzá.
- Semmi? - forrongok - Akkor miért volt ott most is, miért mondta azt Cara, hogy olyan sok időt töltenek együtt, és mi miért nem férünk már el az életetekben?
- Nem vagyok köteles beszámolni neked mindenről - túr a hajába idegesen, erre pedig szó szerint leesik az állam.
- Nem, tényleg nem vagy - préselem össze az ajkaim - de múlthéten még a barátnőm voltál.
- Az az ember a gyerekem apja, Louis - nyel nagyot.
- Én is lehetnék az! - csattanok fel - Többet adtam neki az elmúlt néhány hónapban, mint amit ettől a hülyegyerektől egész életében kaphat!
- Mit? Hogy folyton lepipálod? Hogy ha ő néhány játékot vesz neki, akkor te egy játékboltot? Hogy London helyett Brightonba viszed pár napra, és elektromos autó helyett veszel egy cabriot? Hogy folyton versengtek egymással, amit kiprovokálsz? Nekünk nem ez kell, Louis!
- És nem csak ezt adom - kiáltok fel, tudva, hogy bent úgysem hallják, mert a háznak tökéletes a hangszigetelése, ami bent történik bent is marad, és fordítva - de ha neked az az öltönyös bájgúnár kell, akkor még most közöld ezt velünk meg a lányoddal!
- Nem kell - rendül meg, és könnyek öntik el a szemeit.
- Akkor ne vágj a fejemhez ilyen dolgokat, amikor te is tudod, hogy a saját gyerekemként szeretem már most Carát, és azért versengek azzal a lúzerrel, mert magamnak akarlak titeket!
- Nem akarom, hogy versengj vele - rázza a fejét.
- Én még nem akarom, hogy a közeletekbe menjen, hogy visszaférkőzzön az életetekbe, elvegyen titeket tőlünk, és összetörje a kisfiam szívét. Tudod, hogy mindketten min mentünk keresztül, és azt hittem, hogy pont annyira figyelsz arra, hogy ne bántsuk egymást, amennyire én, hiszen te stresszeltél folyton azon, hogy mi lesz, ha nem működik, de ezt most nem én rontom el, Townes, nem én ráztalak le egész héten valaki másért! Haragszol rám valami miatt, amit nem én váltottam ki!
- Louis...
- Vigyázz a fiamra, amíg visszaviszem ezt a szart. Ne aggódj, nem veszem meg, én nem akarom ajándékokkal megvásárolni a lányod, enélkül is előbb vagyok az apja, mint az a kölyök.
Lerohanom a lépcsőn és egyenesen a kocsihoz megyek, hangosan csattanva vágom be az ajtaját és úgy hajtok el, mint egy dühös kölyök, néhány méter megtétele után pedig felhúzom a tetőt, mert semmi kedvem ahhoz, hogy lefotózzanak, amint kivörösödött arccal, láthatóan zaklatottan hajtok el otthonról.
Nem viszem vissza azonnal a kocsit, és az ígéretem ellenére nem sietek haza, céltalanul körözök a városban, bemászok a dugóba és dühösen csapkodom a kormányt, mintha annyira sietnem kellene valahová és a forgalom miatt nem tudnék haladni, aztán amikor kijutok egyszerűen félreállok, felhívom Prestont, és a lehető legundorítóbb, legbunkóbb módon veszek össze vele amiatt, mert nem teljesítette a munkát, amiért fizetem. Mire ténylegesen a kölcsönző felé veszem az irányt borzasztóan kimerültnek érzem magam és semmi mást nem szeretnék, csak felhívni anyát, elpanaszolni neki ezt az egészet és tanácsot kérni tőle. Ő mindig tudta a választ és a megoldást mindenre, felnevelt egy fészekalja gyereket köztük egy olyannal, mint én, aki egyszercsak fogta magát és útnak eredt fiúbandásat játszani. Ő tudná, hogy most mi ez az egész, hogy mit kezdjek ezzel a kölyökkel, mit gondol Townes és miért csinálja azt, amit, de anya már nincs itt, ne hívhatom fel, nem hallhatom a hangját, és nélküle kell boldogulnom.
Egyedül kell maradnom egy kicsit, közben meg haza is kell mennem, mert Freddie felhúzza magát, ha túl sok időre eltűnök, úgyhogy végül hazamegyek, mosolyt erőltetek az arcomra, és a gyerekek előtt beszélek Towneshoz, de kerülöm a tekintetét.
Tudja, hogy igazam volt, ahogy én is tudom, hogy neki is van igazság a szavaiban, de attól ez még nem változtat a tényen, hogy semmibe vette a biztonságuk érdekében tett intézkedésem és engem is.
Készített vacsorát a távollétemben, beszélgetünk, miközben eszünk, de nem egymással, hanem a gyerekekkel, utána külön elmegyünk fürdetni, de a kérdés amit Freddie eközben feltesz nem is érhetne váratlanabbul.
- Apu, mondhat ma Townes mesét nekem?
- Persze - bólogatok döbbenten - biztosan, beszéld meg vele.
- Te pedig mondhatsz addig Carának - néz a szemembe - nekem nem baj.
- Ez nagyon kedves tőled - puszilom meg a homlokát - de mondhatok mindkettőtöknek.
- Ne, most nekem csak Townes - rázza a fejét.
- Értem, rendben - veszem ki a vízből, és szárazra törölgetem, majd belebújtatom a pizsijébe.
A fürdőszobából kilépve látom, hogy Townes és Cara már korábban végeztek, és a lány, a barátnőm pont olyan megdöbbenéssel áll elém Cara kérésével, ahogy én fogadtam Freddie ötletét. Furcsa ez az egész, és biztos, hogy ezt a két apróság együtt eszelte ki, de lényegtelen, mert kitörő lelkesedéssel megyek be a kislányomhoz.
A szoba, amiben először csak a kis vendégemként fogadtam őt most már kezd lányos gyerekszobává alakulni, tőlem kapott játékok vannak gondosan elhelyezve a polcokon, tudom, hogy van néhány ruha a szekrényben, a lenti fürdőszobában pedig hercegnős sampon és tusfürdő, mellette T kakaóvaj illatú dolgai. Nem tudom, hogy mikor, de az elmúlt néhány hónap nagyon kevés ideje alatt egy család lettünk.
Leemelek a polcról egy kiscicáról szóló mesekönyvet, és Cara mellé ülök, aki csillogó szemekkel néz rám, és a takarója egyik felével gondosan betakargat, miközben a lehető legközelebb telepedik hozzám, és az oldalamhoz bújva nézi ahogy olvasok, és lapozok a képekkel tarkított könyvben.
- Ez nagyon jó mese volt - ásítja, amikor befejezem a Daisy nevű cicáról szóló könyvet, aki egerészni indult, végül mégsem ette meg az egereket, mert helyette életre szóló barátok lettek.
Legközelebbre ezt a mesét átköltöm valami sokkal izgalmasabbra, Daisy találkozik majd csizmás kandúrral, a megevésre szánt egerek bajba kerülnek és ketten szánják meg őket, lehajóznak a csatornán, gonosz patkányokkal találkoznak, a nyomukba ered egy sintér, elvesznek Londonban... Előtte viszont felhívom majd az én Daisy-met és Phoebe-ot, és lassan ideje lesz hazamennem hozzájuk és a kismanókhoz, akkor is, ha utálom látni a házunkat anya nélkül, a helyet, ami még mindig úgy néz ki, ahogy ő szerette, és mindenhol az ő dolgai vannak.
Istenemre mondom, imádom a húgaim, de ők is egyre jobban hasonlítanak rá, főleg Fizzy, és ez nagyon nehéz.
- Itt maradsz még egy kicsit? - ránt vissza a földre a kislány, akinek viszont jelenleg rám van úgy szüksége, ahogy nekem anyára lenne.
- Persze - válaszolom türelmesen - feküdj le szépen, nem megyek sehová.
- Idejössz mellém, ahogy néha anyu szokott? - fészkelődik, és felemeli a takaróját.
Bebújok mellé, nem teszek különbséget közte is Freddie közt, vagy bármelyik testvérem között, akik néha vágytak a társaságomra.
Lehet, hogy ez a kislány nem a vérem, de az apja vagyok, az akarok lenni, és ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy 10 ujjam van és Louis Tomlinson a nevem.
- Nagyon hiányoztál nekem - suttogja, és a karjaimba mászva egészen picire húzza össze magát.
- Te is nagyon hiányoztál - simogatom a haját - de most rmár itt vagyok.
- Igen - bólint aprót - apu?
Forrni, főni kezd a délután folyamán csalódottságtól összefacsarodott szívem, ezt a megszólítást hallva szinte újra életre kelek.
- Tessék?
- Nagyon szeretlek - motyogja, melyre hosszú másodperceken keresztül képtelen vagyok válaszolni a torkomba gyűlő óriási gombócok miatt.
- Én is nagyon szeretlek, kislányom - válaszolom végül, és szorosan magamhoz ölelem.
Nem tudom, hogy mikor alszunk el, hosszú időnek tűnik, de valójában talán csak percek teltek el amikor azon gondolkodtam, hogy hirtelen milyen törékennyé vált a kapcsolatom Townes-szal, és hogy milyen rossz volt veszekedni vele, majd felszínes beszélgetéseket folytatni, és mennyire szeretnék most vele lenni, de közben milyen jó itt, Cara mellett is, aki egyre inkább elismer engem az apukájának. Talán órák, talán csak percek telnek el, de sötét van, amikor egy óvatos érintésre és halk hangokra végül ismét felemelem a fejem és realizálom, hogy a karjaimban békésen alvó gyerek nem Freddie, a sötétben pedig Townes érint meg bizonytalanul, az ablakon beszűrődő holdfényben könnyektől maszatos arccal.
- Mi a baj, mi történt? - kapkodom a fejem, és óvatosan lefejtem magamról a kislányt, aki szuszogva, nyöszörögve fordul az oldalára, de alszik tovább.
- Kérlek gyere át hozzám, és aludj velem! - hasít bele a csendbe ez a halk, könyörögve elsuttogott mondat, én pedig már megyek is, mert nem tudok nemet mondani neki, és mert pokolian hiányzott.

33/1.rész

Sziasztok!
Igen, tudom, hogy vasárnap van, és a rész megjelölése is árulkodik arról, hogy ez bizony nem igazán nevezhető résznek, max részletnek, de mentségemre szóljon, hogy szóltam előre a beköltözésről és a gólyatáborról, ahol a 3 nap alatt max 10 órát aludtam, ebből 1.5 napot teljesen alvás nélkül. Jövőhéten összedobok valami extra hosszút kárpótlásul, most viszont ennyivel kell beérnetek, remélem megértitek.

N.x

Townsend Campbell

Finn igazán nem ad nekem időt semmire, ahogy tulajdonképpen eddig sem tette, csak most már tényleg szó nélkül tűröm, és jó képet vágok hozzá. Szerda reggel van, amikor felhív azzal a kérdéssel,hogy óvoda után bejöhet-e a kávézóba Carához, én pedig úgy cselekszem ahogy ígértem, és átadom a telefont a lányomnak.
Preston sokkot kap, amikor már csak megszokásból is bejön reggel és elmondom, hogy felesleges ismét nálunk töltenie az egész napját, mert lesz aki vigyázzon Carára, nem is akárki.
- Nem tetszik ez nekem, Kislány - rázza a fejét - egy másik asztaltól fogom figyelni őket.
- Cara megismer - mosolyodok el - nem tudsz elbújni előle, és akkor veled fog foglalkozni. Nem akarok több vitát Finnel, Preston, nem lesz semmi gond, tudod, ő nem rossz ember, nem úgy, ahogy gondolod.
- Nem akarod tudni, hogy mit gondolok róla - húzza össze a szemeit, majd megrázza a fejét - rendben, de ezt te magyarázod meg a főnöknek.
- Persze - nevetem el magam. Nagyon furcsa Loura úgy gondolni, mint ennek a nagydarab pasinak a főnökére, de azért bólintok - vállalom a felelősséget.
Elkészítem a szokásos kávéját, elcsomagolok egy szelet sütit, utána pedig elköszönök tőle, és szinte fájó szívvel nézem ahogy elmegy.
Munka közben Cam többször is megkérdezi, hogy jól vagyok-e, mert nem tudok úgy viccelődni vele, ahogy mindig, és néha elfog a szédülés, rosszullét. Alaptalan félelmeim és gátlásaim keletkeznek néhány óra alatt, és felébred bennem a szégyen, ami tényleg borzasztó. Borzasztóan nagy hülyeség, de Finn egyetemet végzett, lett belőle valaki, aki zakóban és élére vasalt ingben jár, és folyton a telefonját figyelgeti, pedig csak 22 éves, én meg egy egyszerű barista vagyok, valaki, aki 4 órát tud dolgozni, és a gyereke után járó támogatásokból tudja normális színvonalon eltartani a családját. Az más kérdés, hogy erről pont ez a jólfésült, cicomás aktakukac tehet, de attól még így van, csak közben az élősködő barista párja a világ lakosságának felső tízezrébe tartozik, és mindenkinél különb, az ő jelenlétében pedig sosem szégyelltem azt, aki vagyok, és amit csinálok. 
Egy fiatal anyuka, aki minden lehetőséget és esélyt megragad, hogy mindent megadjon a gyerekének. Büszkének kellene lennem erre, és minden egyes kávéba rajzolt szívecskére, amit egyetem és diploma helyett csináltam, és csinálok jelenleg is.
- Ha nem szeded össze magad, T, nem engedem be ide azt a seggfejet! - fenyeget meg a barátnőm azt követően, hogy már nem csak a műanyag dolgokat ejtem el, hanem összetörök egy csészét is.
- Nem zárhatsz ki egy fizető vendéget - söpröm össze a maradványokat.
- Kit érdekel? - rántja meg a vállát. - Bevállalom, hogy kirúgjanak, amúgy meg Will úgysem bírná egy fél napig sem nélkülem, páratlan munkaerő vagyok!
- Akkor ez a páratlan munkaerő felvenné a rendelésem? - szakítja félbe Cami önfényezését egy morcos vénember, az arcát látva pedig azonnal elmosolyodok. Talán mégsem vagyok annyira veszett ügy.
Látszólag lehiggadok addigra, mire érte megyek a lányomért, a gyomromat viszont még mindig óriási, indokolatlan görcs szorítja össze. Legalább nem hamarabb érkezik meg, hogy néhány kínos percet kelljen eltöltenem a társaságában, és vele együtt bemenni az oviba, hanem néhány perccel azután fut be, hogy Cara befészkeli magát a játszós kuckóba egy pohár limonádé, és egy cukormentes keksz társaságában.
Nekem nincs hozzá egy rossz szavam se, amikor belép csak biccentek, és minden figyelmemet az éppen készítendő habos kávéra összpontosítom, Cam azonban senkinek sem tett olyan ígéretek, mint én, és egyébként sem hazudtolja meg önmagát.
- Gyáva férgeket nem szolgálunk ki - mondja a pultnak támaszkodva, összehúzott szemekkel, pont olyan hangerővel, hogy a lányomig ne jusson el, de a körülöttünk állók hallják.
- Cam - sziszegem, de csak kényszerből. Igazából nagyon is szórakoztat, hogy a legjobb barátnőm megszólaltatja Lou azon gondolatait, amiket nem mond ki a gyerekeink miatt.
- Camila? - vonja fel a szemöldökét Finnley. - Hű, látom nem sokat változtál!
- Miért, te igen? Növesztettél gerincet a gimi óta?
Figyelmen kívül hagyja, helyette pont valami olyat szúr oda, ami miatt egész nap stresszeltem.
- Csinálnál nekem egy kávét, Kedvesem? Valami extrát, olyan kis mintával a tetején, biztos tudod.
- Nem Carához jöttél, Finn? - kérdezem halkan, és átnyújtom a vevőjének az általa tökéletesen leírt kávéját.
A szó, amivel Cam illeti őt nem fogalmazható meg finoman, én pedig hátat fordítva bemegyek a raktárba, mintha sürgősen szükségem lenne onnan valamire, de még így is hallom a barátnőm további szájalását.
- Mekkora egy tetű bunkó vagy - közli, de mégis elkezdi megcsinálni a kérését - én azért csinálom ezt, mert ezt akarom, te barom, Townes viszont kényszerből van itt, úgyhogy ha előtte még egyszer leszólod a munkánkat rád borítom a rohadt habos kávédat "olyan kis mintával" - löki elé a csészét, majd megtörli a kezét és hátat fordít, így pont megpillant engem, ahogy az ajtóban állva döbbenten nézem.
- Nem úgy gondoltam - tátog meglepetten az exem, Cam pedig mellettem elhaladva újabb megjegyzést tesz.
- Sosem értettem, hogy mit eszel ezen a seggfejen, T - rázza a fejét - de legalább azóta már kifinomultabb az ízlésed - bök finoman oldalba és kacsint is egyet.
Csak azért nem válaszolok, mert tettem egy ígéretet.
- Cara már nagyon vár téged - erőltetek mosolyt az arcomra és a lányomra pillantok, aki elmélyülten rendezget valamit az egyik kis asztalnál, és még mindig azt az egy kekszet majszolja, amit 10 perccel ezelőtt adtam neki. 
- Sajnálom - vakargatja idegesen a tarkóját.
- Nem kell - mosolygok tovább kitartóan - ehhez a munkához tényleg nem kell diploma.
- Townes...
- 3.25£ a kávéd - ütöm be a gépbe, és nem fogadom el a visszajárót, amit borravalónak akar adni. Nincs szükségem a pénzére.
Eloldalog, és abban a pillanatban ahogy odaér Carához Cam dühösen szuszogva megjelenik mellettem.
- Ez az ember egyetlen dolgot csinált jól egész életében, azt is csak azért, mert te vagy az anyja - jelenti ki, majd hirtelen átölel - ne vedd fel amit mondott, ez egy király munkahely.
- Tudom - paskolom meg ügyetlenül a karját - kösz, Cami, de Cara előtt ne mondj ilyeneket, rendben?
- Persze, minek nézel? A jelenlétében nem szekálom, felfogtam amit mondtál, viszont ha továbbra sem vigyáz a szájára teljesen biztos vagyok benne, hogy a barátod helyre fogja tenni, és ott akarok lenni, amikor ez megtörténik - vigyorog huncutul.
- Én azért remélem, hogy nem jutunk el eddig - kapok fel egy törlőrongyot, hogy letakarítsam az üres asztalokat. Menjen a pokolba Finnley a diplomájával!
Lelkiismeretesen dolgozok, minden egyes kávéba beleadom szívem-lelkem, mert enélkül a munka nélkül megnézhetnénk magunkat, és ugyanezzel a felfogással seprem le a morzsákat az asztalokról, majd takarítom le őket, mosom el a csészéket, és seprek fel az emberek lábai közt cikázva anélkül, hogy zavarnám őket. Közben pedig továbbra is tartom magam az ígéretemhez, és csak a távolból pillantok rá néha a lányomra meg a férfira, aki mellette ül, és valamit épp a telefonján mutogat neki.
Egész életemben azt magyaráztam magamnak, hogy Cara rám hasonlít, olyan színű a haja, mint az enyém, bár nem göndörödik olyan rakoncátlan módon, ahogy reggelente az én tincseim, olyan színű a szeme is, mint az enyém, ugyanolyanok az ujjaink, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, az igazság azonban az, hogy így egymás mellett a vak is látja, hogy apa és lánya üldögél együtt. Hasonlóak a mozdulataik, a vonásaik, a mosolyuk, és még az én kőszívem is megremeg, amikor Finn megsimogatja a kislány arcát.
Rohadtul elszúrt mindent, de most én vagyok az, aki az útjában áll annak, hogy helyrehozza.
A munkaidőm lejártával sem szólok, csendben átöltözök hátul, csinosítgatom magam és megkérem a helyünkre érkező lányokat, hogy addig tartsák szemmel a gyerekem. Szándékosan húzom az időt, holott szeretnék hazamenni és a délután hátralévő óráit kihasználni, de hirtelen nem tudom, hogy ezt mégis hogyan közöljem, úgyhogy leülök egy székre az öltözőben és néhány pillanatig zavartalanul nyomkodom a telefonomat. Nincs erre lehetőségem azóta mióta a kisasszony kibújt, mert mindig vele foglalkozok, ha nem, akkor látástól vakulásig dolgozok vagy valami olyat csinálok, ami érte van, mégis ha belegondolok abba, hogy órákig nélküle legyek összeszorul a torkom és elfog a rémület. Akkor is ez van, ha a saját anyám vigyáz rá, ha Finnre hagynám, vagy elvinné, valószínűleg nagyon rövid időn belül beleőrülnék az aggodalomba, pedig talán néha nekem is jól esne egy kis szabadidő. Pontosan erre lenne szükségem ahhoz, hogy Louis-val teljesen átlagos, normális kapcsolatom legyen, randikra amikről nem kell időben hazaérni, napokra amikor csak kettesben vagyunk, ez idő alatt pedig nem stresszelek azon, hogy szar anya vagyok, mert lepasszolom a gyerekem valaki másnak, vagy csak aggódok miatta.
- Townes? - összerezzenek, amikor a semmiből hirtelen megszólít Cam, és felnézve szembesülök az értetlenül felvont szemöldökével. - Mi a fenét csinálsz még mindig idebent?
Hirtelen óriási csomó költözik a torkomba és elhomályosul a tekintetem, lehajtom a fejem, de Camila azonnal átlát rajtam, és még mielőtt bármit is mondhatnék káromkodik egy cifrát, majd letámad, és a fejemet a mellkasához szorítja.
- Ne csináld ezt, T! - pátyolgat úgy, ahogy anya csinálta minden alkalommal, amikor estem egy nagyot. - Ne sírj már miatta, hiszen annyira nem éri meg, hát nem látod?!
- Nem sírok - motyogom, de a szervezetem ellenem fordul, és leszánkázik egy csepp az arcomon.
- Elküldöm innen, jó? Lehet, hogy te megígérted hogy nem csinálod, de én nem mondtam senkinek semmit, és amúgy is a kezdetektől nagyon utálom ezt a gyereket! Elküldöm, és soha nem fog visszajönni az életetekbe, oké, Bébi? Csak ne bőgj már egy ilyen lúzer alak miatt, amikor a pasid mindenkinél menőbb!
- Nem miatta - törlöm le egy határozott mozdulattal a könnyeim - csak feszült vagyok.
- Tudom - sóhajt nagyot - egy szavadba kerül és kipenderítem innen!
- Ne - túrok a hajamba - nem kell, Cara szeretne vele lenni.
- Cara még csak 4 éves, Townes, nem tudja hogy mit szeretne.
- Ez nem igaz - rázom a fejem - te is tudod, hogy okos, értelmes gyerek, tudja hogy mit szeretne és nekem nincs jogom ahhoz, hogy az útjába álljak. Egész életében az apját akarta, most itt van.
- Nem az apját akarta, hanem egy apát, ez nem ugyanaz.
- Nem tudom úgy elmondani, hogy megértsd, Cam - rázom a fejem - de most nem csinálhatok mindent úgy, ahogy nekem jó.
- Évek óta nem csinálod azt, ami neked jó - néz velem farkasszemet.
- Ez nem igaz!
- Nem? Akkor passzold le hozzám egy éjszakára a kis hercegnőt és lépj le a barátodhoz levezetni a feszkót, vagy csinálj bármit amit akarsz, de Cara nélkül.
- Camila...
- Látod? Mondom, máris kifogásokat keresel! Nem azt mondtam, hogy Finnel hagyd egyedül egy napra, velem kellene, és tudod, hogy én ugyanúgy vigyáznék rá, ahogy te, de...
- Rendben - bólintok végül - de nem most. - Nekem mindegy, hogy mikor - vonja meg a vállát - és az ígéreted ellenére közöld ezzel a barommal, ha valami nem tetszik, mert az a kislány kint a te gyereked!
- Jó - sóhajtok nagyot.
- Még valami - húzza össze a szemeit - ha még egyszer sírni látlak miatta, felpofozlak.
- Engem? - háborodok fel. - Dehát miért?
- Mert még mindig nem látod, hogy nem érdemes - fújtat dühösen - de főként azért, hogy még véletlenül se jusson eszedbe visszafogadni őt!
- Én nem...
- Merem remélni - bólint szigorúan, majd hátat fordít, és szó nélkül elvonul egyedül hagyva engem a döbbentemmel, és a bennem növekvő rémült kételkedéssel.