20.rész

Townsend Campbell

A házában lenni olyan érzés, mintha otthon lennék, mintha sosem mentünk volna el innen. Résnyire becsukom az ajtót Carára, annak a szobának az ajtaját, amelynek ágyára egy nagyon természetes mozdulattal ledobta a táskáját, majd úgy szaladt át Freddie-hez, mintha a ház minden zegzugát ismerné. Madarat lehetne fogatni vele csupán azért, mert újra itt vagyunk, és mert nem tudja, hogy miért, hogy azért, mert mégiscsak tartok egy kicsit az apjától, és kiakaszt ez az egész szituáció.
Cara után Louis a legjobb dolog, ami történt az életemben, ebben teljesen biztos vagyok, miután még egy kicsit nedves hajjal, az ezeréves pizsamámban leballagok a lépcsőn, és látom, hogy ő már mindenre felkészült, arra, hogy éhes vagyok, szomjas, és hogy sokáig tervezek vele lenni az éjszaka folyamán.
Furcsa, hogy sokszor, vagy talán mindig a rossz dolgok által történnek később a legjobbak, vagy hogy így lesz a része egymás életének két ember. Utáltam azt a randevút, tulajdonképpen már azelőtt, mielőtt személyesen megismertem a partnerem, mert semmi kedvem nem volt hozzá, de ha nem megyek el, ha nem úgy alakul minden, ahogy végül alakult, hogy majdnem ráborítottam az asztalt, akkor ma nem ülök itt ezzel a fantasztikus pasival.
- Ez a takaró és egy zacskó chips is elég lett volna - emelem fel az egyik gondosan leterített plédet, és magamra húzva lehuppanok mellé.
- Van az is - bök a fejével egy doboz Pringles felé az asztalon. Van ott még két doboz üdítő, ásványvíz, egy üveg bor, és 2-2 még forró melegszendvics. Vacsoráztunk, de nem eleget, mert az főként úgy telt, hogy a felpörgött, ki-be rohangáló gyerekeinkbe próbáltunk beleimádkozni pár falatot, és a maradék jutott nekünk.
Mióta megint rácsuktam Finnre az ajtót nem beszéltünk a történtekről, csak egyfajta kimondatlan, de egyértelmű módon itt lebeg közöttünk ez az egész, amihez nekem kellene hozzákezdenem, hiszen elsősorban ezért jöttünk, mégsem megy. Szótlanul közelebb húzódok hozzá, és az a reményem, hogy veszi az adást beteljesül, amikor körém fonja a karjait, és hátradőlve megpihenteti az állát a fejem búbján.
- Nem kellett volna azt csinálnod, amit ma csináltál - fogok hozzá kissé rekedt hangon.
- Nem, tényleg nem - tűnődik - csak a vérbeli köcsögök tesznek ilyesmiket.
Nevetek rajta, az arcomat a nyaka és a válla közötti hajlatba fúrva kuncogok, és magamba szívom az illatát. Más helyzetben nem nagyon lenne bátorságom ehhez, most viszont szükségét érzem a jelenlétének, amit szinte erőszakkal veszek el a bújós rámenősségemmel.
- Egy kicsit hízelgő volt - vallom be halkan motyogva.
- Csak figyelmeztettem a kiskrapekot - horkan fel, és a gúnyos hangjától, meg a 'kiskrapek' jelzőjétől újra mosolyogni kezdek - az, akire gondolok? Cara biológiai donora?
Válaszul halkan hümmögök és bólintok egyet, el kellene húzódnom tőle és normálisan elmondani, hogy mi történt, és hogyan, ehelyett azonban csak magamra igazítom a karjait, és nem mozdulok.
- Mire is figyelmeztetted? - incselkedek.
- Nem is tudom - válaszolja, és közben lustán a hajamat simogatja - talán arra, hogy igényt tartok rád?
Sokkal inkább kérdés, mint kijelentés ez a mondata, mert a beleegyezésem nélkül nem mondana ilyet, felháborodás helyett viszont ezt hallva nagyot dobban a szívem. Én is igényt tartok rá, úgyhogy közönség hiányában most nem olyan feltűnő és szenzációhajhász módon, mint korábban, de felbillentem a fejem, és így az orrom hegye végigsimítja a borostás arcát, mintegy biztatásként számára arra, hogy nyugodtan felém fordíthatja a fejét, és megcsókolhat. Végül talán inkább én csókolom meg őt, mert ha már úgyis olyan bátor vagyok, akkor miért ne tenném?
Percekig így maradunk, és jól esik, jó érzés ahogy a karjaiba zár, simogatja az arcom, elcsitítja az örökké száguldó, tomboló gondolataim, és hogy jól bánik velem, nem csak most, hanem az első pillanattól kezdve. Őszintébben indult az ismeretségem vele, mint bárki mással az életem során, és azt hiszem, hogy ehhez ragaszkodom is. 
- Azt hiszem, többé nem hívlak randira - jelenti ki mindössze néhány milliméterrel az ajkaink között, és a szemei szinte mosolyognak, miközben rám néz. Neki vannak a legkékebb, legdöbbenetesebb, legőszintébb, és legszebb szemei, amiket valaha láttam, és ez eddig nem is tűnt fel.
- Miért? - biggyesztem az ajkaim, közben az egyik kezem felvezetem az arcán, és elbűvölten simogatom a homlokába hulló tincseit. Finn nagyon jóképű, helyes fiú volt, és 4 év elteltével, férfiként is az, de Louis nyomába se érhet, mert benne van valami, ami nagyon különlegessé teszi, valami olyan, ami belülről jön, és nem lehet sem erőltetni, sem megjátszani.
- Mert sokkal közvetlenebbül viselkedsz, ha nem adunk hivatalos kereteket a találkozásainknak - mosolyog - és nem megy el az eszed sem - a puszitól, amit kuncogva a homlokomon hagy elgyengülök. Ez olyan testvéries gesztus, amikor a nagyobb testvér büszke a kisebbre, és ezért nyom egy puszit a homlokára, mégis ebben semmi ilyesmi nincs.
- Szóval nincs több együtt vacsorázás, mozizás, meg ilyesmi?
- Azt nem mondtam - hümmögi mosolyogva - csak nem hívjuk randevúnak.
- Ez bizonyára sokat fog segíteni a gátlásaim leküzdésében - jegyzem meg kissé gúnyosan, piszkálódva.
- Már ne is haragudj, Kedvesem, de perpillanat nem igazán tűnsz annyira nagyon gátlásosnak - céloz arra, hogy az ölében ülök, a karjaimmal a nyaka körül, és az ajkaim még élénk rózsaszínek és duzzadtak az előbbi csókunktól, amit én kezdeményeztem.
- Ez nem egy randi - védekezek.
- Vagy legalábbis nem hívjuk annak - vonja fel a szemöldökét - ahogy a korábbi ilyen alkalmakat se neveztük el, és normálisan lehetett beszélgetni veled, ellenben amikor hivatalosan elhívtalak vacsorázni összevissza hadováltál, kapkodtál...
- De ha máskor elhívsz valahová kettesben, amit bár nem nevezünk randinak, de készülünk rá, és tétje van, akkor ugyanolyan ideges leszek - vitatkozok.
- Tudod mit? - fojtja el a nevetését. - Visszavonom az egészet, mégsem lehet veled beszélgetni, dinka vagy - ha ez nem lenne elég a fülemhez emeli az egyik kezét és még mielőtt bármit is tehetnék megpöcköli. Tátott szájjal meredek rá, míg ő jót röhög.
- Lehet mégis jobb lenne, ha csak barátok lennénk - jegyzem meg tettetett sértettséggel, és megpróbálok kimászni az öléből, de amint megmozdulok a kezeivel átfogja a combjaim és visszatart.
- Jól van, nem úgy gondoltam - nem tudom, hogy ezt vehetem-e bocsánatkérésnek esetleg, mindenesetre édes, ahogy beférkőzik az aurámba, és apró puszikat nyom az arcomra - te vagy a legkirályabb csaj, akivel valaha is találkoztam, T, és ez nagyon nagy dicséret, mert rengeteggel találkoztam már.
- Te is sokat beszélsz - nevetem el magam.
- Mert ideges leszek tőled - panaszolja - nem akarok csak a barátod lenni, nem érem be vele.
- Akkor sem, ha most teljesen összezavarodtam, és tökre komplikált az életem? - kérdezem a tarkóját simogatva.
- Az enyémnél senkié sem komplikáltabb - emeli rám a tekintetét, és a szavainak súlyát egy édes kis mosollyal próbálja elvenni - szóval akkor sem.
- Az jó - mosolygok rá - nem is akarom, hogy csak a barátom legyél.
- Mit keresett ma nálad az a kölyök? Ő húzott fel tegnap is? - kérdezi a hajam simogatása, tekergetése közben, és ezzel teljesen megöli a romantikus hangulatot.
- Most kellett volna megkérdezned, hogy leszek-e barátnőd - jegyzem meg megjátszott szárazsággal és komorsággal, mire teljesen lesápad - helyette megölted a pillanatot.
A káromkodás, ami hirtelen elhagyja a száját annyira random és hirtelen, hogy pislogni sincs időm.
- Ezt már elcsesztem, mi? - húzza el a száját. - Ugye ne kérdezzem meg most?
- Ne - fojtom el a mosolyom - találnod kell egy új megfelelő pillanatot, ha szeretnéd megkérdezni.
- Rajta leszek az ügyön - bólint elgondolkodva - sajnálom.
- Megbocsájtom - hajolok oda hozzá, és megpuszilom a száját.
Király vagyok, nem is, egy királynő, aki bátor, merész, okos, vakmerő, meg minden ilyesmi. Van bátorságom megcsókolni egy férfit, nem semmi, ugye? Igen.
- Azért még válaszolsz nekem? - feszegeti tovább a témát, jogosan. Legördülök róla, helyette miután magamhoz veszem a melegszendvicseket és egy üdítőt a plédet kettőnkre igazítva odafészkelem magam az oldalához. Eszek néhány falatot, mielőtt válaszolnék, és ő nem piszkál ezért, helyette ő is velem falatozik, és a vállam köré dobja az egyik karját. Jó vele összebújni, nagyon, de nagyon jó.
- Tegnap csak úgy felbukkant az ajtóban, ahogy ma is - köszörülöm meg a torkom, és hozzáfogok - elkezdte magyarázni, hogy fogalma sem volt róla, hogy megtartottam Carát, meg ilyesmi, én meg csak álltam ott döbbenten, aztán felpofoztam, elküldtem a fenébe, majd fogtam a gyereket és leléptünk a szüleimhez - foglalom össze a lehető legrövidebb és tömörebb módon.
- Állj, lassíts, és mondd kicsit részletesebben. Szóval, megjelent az otthonotokban...
- És rácsaptam az ajtót - nyelek nagyot egy bólintás kíséretében - mire Cara felébredt, és megijedt. Elmondtam neki, hogy nincs semmi baj, utána pedig kinyitottam az ajtót és nem is tudom, hogy mi ütött belém, de adtam neki egy óriási pofont, pedig még meg sem szólalt.
- Ez a legkevesebb, amit érdemel - morogja ingerülten.
- Utána pedig elkezdtem vele ordítani és megmondtam, hogy tűnjön el - minden egyes szót követően kicsit jobban préselődök az oldalához, és az étvágyam is elmegy - arról beszélt, hogy nem tudta, hogy Cara életben van, vagy hogy én nevelem, meg folyamatosan valami öt percről hadovált, hogy adjak neki annyit, én viszont csak üvöltöztem, mint egy őrült, és abba se hagytam volna, ha Cara nem jön ki. Megláttam, hogy valamit bámul mögöttem, utána meghallottam a kislányom hangját, ahogy sír, és az jutott eszembe, hogy el kell rejtenem, mert... Mert nem láthatja, érted? Mert ő az én gyerekem, én szültem, és én nevelem fel tök egyedül, úgyhogy nincs joga hozzá, hogy most egyszerűen csak beállítson és ilyeneket követeljen - észre sem veszem, hogy szipogok és beindul a könnytermelésem, amíg gyengéden végig nem húzza a hüvelykujját az arcomon, letörölve néhány sós cseppet.
- Teljesen igazad van - húz magához, és megnyugtató puszit nyom a fejem búbjára - ha akarod máris szólhatok az ügyvédeimnek, és elintézhetik, hogy ne jöhessen a közeletekbe.
- Nem tudom, hogy mit akarok - dörgölöm meg az arcom - azt hittem, hogy a tegnapi elég volt, de ma is felbukkant, és már nem hinném, hogy csak úgy feladja.
- Ha távoltartási végzést íratok ellene, akkor muszáj lesz neki.
- De milyen indokkal? Nem tett semmit ellenünk, csak szimplán egy seggfej - nevetek fel szipogva.
- Nem feltétlenül kell megindokolnunk - vonja meg a vállát - nekem nem.
- Megszólalt Mr. Pénzeszsák - próbálok poénkodni, de nem igazán jön be, mert a hatást elrontja az, hogy közben az oldalának dőlve, mint egy zsák krumpli, szipogok.
- Ha szeretnéd az egyiket beleborítom a kádba, hogy tudj benne fürdőzni - bök oldalba - és aranytömböket is tehetünk a szobádba dísznek.
- Király lenne - nevetek.
- Királyi - javít ki, és gyengéden megsimogatja az arcom a hüvelykujjával. - Egy szavadba kerül, és bármit elintézek.
- Csak nem értem, hogy mit akar most, ennyi év után, mert azt nem hiszem el, hogy azt gondolta, hogy nem tartottam meg Carát. Lehet, hogy egy idióta voltam, de nem ennyire, engem a szüleim arra tanítottak, hogy vállaljam a felelősséget a tetteimért, és ezt ő is tudja.
- Talán azért van itt, mert látott titeket az újságokban - tűnődik - lefotóztak velem téged és Carát is, és eddig mivel nem látta őt próbált úgy tenni, mintha ami történt nem lenne igaz, most viszont, mivel láthatott képeket a gyerekéről, nem tudja tovább figyelmen kívül hagyni.
- Pedig jobb lenne - mormolom - nem akarom belevonni az életünkbe, nekünk jó volt eddig is, nélküle.
- Nem kell belevonnod - vonja meg a vállát - olyan döntést hozol, amilyet csak akarsz.
- Nem tudom, hogy Carának mi lenne jó - túrok a hajamba - mert annyira vágyik rá, hogy legyen apukája, de halálra rémült ettől az egésztől, és nem is érti. Elmondtam neki, hogy Finn az apja, és megkérdezte, hogy muszáj-e, hogy ő legyen - nevetem el magam keserűen az arcomat törölgetve. Ez az egész olyan, mint azok a fekete humorú viccek, amik egyszerre borzasztanak el, de nem tudod megakadályozni a szád sarkában bujkáló apró mosolyt.
- Nagyon kicsi még ehhez - tűri el az arcomból az odalógó tincseket.
- Tudom, igyekszem kihagyni belőle - bólintok aprót - mindent úgy csinálok, az egész életemet úgy tervezem meg, hogy neki jó legyen, hogy ne zavarja és zaklassa fel semmi, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, hogy képes legyek mindent megadni neki, legfőképp a boldog és gondtalan gyerekkort, és egy jó családot.
- Mindent tökéletesen csinálsz, Townes, a kislányodnak ennél jobb élete nem is lehetne, anyukája pedig végképp nem - szorítja meg a kezem - lazítanod kellene egy kicsit, nem gondolod? Néha lehetsz önző, és figyelembe veheted azt is, hogy neked mi a jó, mert biztos vagyok benne, hogy ha te boldog vagy, akkor Cara is boldog.
- Boldog vagyok - jelentem ki, a hangomat hallva viszont elbizonytalanodok. A fejemben ezek a kijelentések sokkal magabiztosabbnak hangzanak, és én tényleg boldog vagyok, mi más lehetnék egy ilyen csodás gyerek anyukájaként?
- Aha, tudom - bólint - én is, csak mellette mégis egy kicsit magányos.
Szólásra nyitom a szám, mert hirtelen felindulásból szeretném megosztani vele azt az észrevételem, hogy pedig neki sok jó barátja van, és rengeteg ember, aki körülveszi, de szerencsére időben kapcsol az agyam. Az, hogy valakinek sok jó barátja van, és sokan veszik körül, nem jelenti azt, hogy ez a személy nem magányos. Tapasztalatból tudom, hogy a legnagyobb tömeg, és a leghangosabb társaság közepén is lehetséges egyedül érezni magunkat, főleg miután ténylegesen is egyedül maradsz.
- Te mikor voltál utoljára önző? - kérdezem hirtelen.
- Most? - mosolyodik el, és a számhoz hajol. - Amikor legutóbb kettesben találkoztunk?
- Nem úgy - húzódok el kissé, hogy tudjak gondolkodni - te is feladtál mindent Freddie-ért.
- Igen - sóhajt nagyot - de melyik baromarc apa nem tenné ezt?
Elfintorodok, válaszul pedig horkant egyet.
- Ha megígérem, hogy egy kicsit önző leszek, akkor megígéred, hogy te is?
- Mire gondolsz? - ráncolja a homlokát.
- Szeretnélek látni, és hallani énekelni - simogatom meg az arcát - színpadon, élőben.
- Nem kezdhetek el most turnézni, T...
- Nem ezt mondtam - billentem oldalra a fejem - nem kell turnéznod, csak vállalj el fellépéseket. Ilyeneket csináltál, nem? Elénekelted azt a néhány saját számod, imádtak, és ennyi. Jön a fesztiválszezon, a Summertime Ball, oda nem is kell ennél több, és nagyon jól éreznéd magad.
- Meggondolom - bólint aprót  - Niallnek lesz egy koncertje az Eventim Apollóban - mondja hirtelen - az  egész lemezét elénekli, ha van kedved, elmehetnénk együtt. Fantasztikus a srác, de tényleg, egyszerűen elképesztő.
- Tudom - mosolygok szélesen - rendben, benne vagyok.
- Komolyan? - kerekednek el kissé a szemei. - Ez gyors volt.
- Önzőség, emlékszel? - kacsintok aprót. - Ezzel kezdem.
- És mi lesz a következő? - birizgálja a hajamat egy pimasz kis mosollyal a szája sarkában.
- Talán az, hogy igennel válaszolok egy bizonyos kérdésre,
amit nagyon romantikus körülmények között szeretnél esetleg feltenni nekem - ütögetem tűnődve az arcom.
- Az valóban óriási önzőség lenne - hümmög egyetértően - de támogatom.
Kuncogni kezdek, ha nem pont róla van szó, akkor Louis közelében Finn eszembe se jut, sőt, semmi más nem jut eszembe rajta kívül.
Az önzőségem ott folytatom, hogy a karjaiba omlok, meggondolatlan módon csak úgy hagyom történni az eseményeket, nyilván ha rosszak lennének, akkor nem így tennék, de vele még sosem éreztem azt, hogy bármi rossz lenne abban, amit cselekszünk.
Nem voltam együtt senkivel, mióta Cara megszületett, sőt, soha senki mással nem voltam együtt az apján kívül, és tudom, hogy egyelőre nem is vagyok kész arra, hogy ez változzon, mégis elképesztő érzés, ahogy a testem életre kel. Ha rossz napom van, és rossz gondolatok lepik el az agyam próbálom magam emlékeztetni arra, hogy igazából egy kicseszett királynő vagyok, aki mindent megold, most viszont azért érzem úgy magam, mint egy királynő, mert úgy bánnak velem, és valamiért azt érzem, hogy meg is érdemlem, főleg ennyi idő után. Megérdemlem, hogy legyen egy ilyen csodás barátom, hogy elmehessek vele randizgatni, hogy azt csináljam amit akarok, és ahogyan akarom, megérdemlem, hogy ne mindig csak Cara anyukája legyek, hanem néha csak Townes is, az a 22 éves lány, akit anya minden egyes nap megpróbál előcsalogatni a felelősségteljes felnőtt álca mögül.
Tökre megérdemlem azt, ahogy megcsókol és megérint, hogy a kezét óvatosan és bátortalanul becsúsztatja a felsőm alá, miközben a párnákra dőlünk, és hogy amikor megsimogatja a derekam és a hasam eszembe sem jutnak azok a halvány csíkocskák, amiket a magányos pillanataimban hajlamos vagyok elborzadva nézegetni.
Cara mindig elmondja, hogy neki van a legszebb anyukája, Cam, a szüleim, és minden más ismerősöm is folyton megjegyzi, hogy csinos és szép vagyok, de most annak is érzem magam, pusztán attól, ahogy rám pillant, és bánik velem. Már tudom milyen, ha valakit szó szerint tenyéren hordoznak, és ezt próbálom visszaadni neki, még ha nem is tudom, hogy mi a titka ennek az egésznek.
- Aludnunk kellene - mormolom az egyik díszpárnába, miközben puszikkal halmozza el az arcom szabad felületeit, és a szűk kanapé miatt szinte rajta heverek - az önzőséget a munkahelyemen nem tolerálják.
- Kár - hümmögi - pedig tudnám értékelni, ha holnap minimum délig aludnánk.
Hosszú, elnyújtott nyöszörgés hagyja el a szám.
- Időtlen idők óta nem aludtam ki magam, és addig, amíg Cara el nem kezd kamaszodni nem is fogom.
- Miért? - nevetgél.
- Mert hétvégén is reggel 6-kor ébreszt - fojtok el egy ásítást, és egyben egy mosolyt is, mert ettől függetlenül egyáltalán nem akarom siettetni az időt. Akár ezer évnyi alvást is feladnék azért, hogy örökké ilyen kicsi legyen.
- Freddie-t alig tudom kicsalogatni az ágyból - kuncog - ebben rám hasonlít.
- A hajszínén kívül miben nem hasonlít rád? - fordulok felé, és a fejem a mellkasára hajtom. - Mert szerintem minden vonásában kiköpött olyan, mint te.
- Ez így van - bólint hümmögve - viszont ő magasabb lesz, mint én, és kedvesebb is.
- Te is kedves vagy - gyűrögetem a pólóját.
- Nem mindig, vannak nagyon rossz napjaim, durva hangulatingadozásokkal.
- Azok kiknek nincsenek?
- Azért remélem, hogy a személyiségét illetően inkább Brianára fog ütni, mintsem rám - réved el kissé a tekintete.
- Pedig szerintem veled is minden rendben van - kúszok az arcához, és rászorítom az ajkaim - nagyon is.
Válaszul az egyet nem értését kifejezve felhorkant, mire kissé oldalba könyökölöm.
- Milyen volt? - kérdezem. - Az anyukája.
- Kedves - válaszolja halkan, tűnődve - nagylelkű, önfeláldozó, és megértő. Voltak konfliktusaink, de azok mind miattam.
- Szeretted? - kérdezem hirtelen. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltünk volna erről, vagy ha mégis, akkor mit válaszolt. Volt szó Brianáról, annak a körülményeiről, ahogy megszületett Freddie, de úgy emlékszem, azt sosem kérdeztem meg, hogy mit érzett iránta.
- Nem - sóhajt nagyot - nem voltam szerelmes belé, de született tőle egy gyerekem, akiről tisztességesen gondoskodott, nevelte, és annak ellenére se tiltotta el tőlem, vagy uszította ellenem, hogy idiótán viselkedtem, úgyhogy mint embert, mint egy barátot szerettem, nagyon is, csak közben mégsem tudtam hova tenni ezt az egészet. Jó ember volt, olyan, akit nem lehet pótolni. Anya imádta.
Csendben maradok, a hangjában bujkáló szomorúság miatt nem érzem megfelelőnek a helyzetet a további kérdezősködésre, úgyhogy szótlanul pihenek rajta, és az ujjaimmal le-fel simogatom a mellkasát.
- Amikor legutóbb itt voltál, még tényleg csak barátok voltunk - állapítja meg néhány perccel később már sokkal vidámabban.
- Miért, most nem azok vagyunk? - biggyesztem le az ajkam, és az államat a mellkasán megtámasztva felnézek rá.
- De - tűnődik - csak néhány extrával.
- Szerintem tök jó így - fojtok el egy huncut mosolyt.
- Észrevetted már, hogy magánéleti szempontból mindketten egészen elcseszettek vagyunk? - neveti el magát hirtelen.
- Nem, egyáltalán nem tűnt fel - rázom a fejem - miért mondasz ilyeneket?
- Mi van, ha kettőnknek végül pont ezért fog összejönni minden? Úgy értem, hogy mivel neked egy seggfej volt az előző pasid, én még véletlenül sem szeretnék olyan lenni, mindkettőnknek van egy gyereke, akiket próbálunk megkímélni, és mivel nekem is bejött az élet a nők terén, reménykedek abban, hogy belőlük, vagy legalább Eleanorból kiindulva te is más akarsz lenni.
- Én más vagyok - jegyzem meg tettetett sértettséggel.
- Tudom, tudod hogy értem.
- Aha - bólintok aprót - ezen már én is gondolkodtam. Talán így lesz, nem tudom, majd kiderül.
- Anya nagyon kedvelne téged - túr bele a hajamba, és gyengéden az arcához húz.
- Tényleg? - mosolyodok el, de nem szomorúan, és ő sem az, legalábbis abból, ahogy az orrát játszadozva az enyémhez dörgöli nem tűnik annak.
- Biztos vagyok benne - mosolyog, és végül megcsókol, ma már sokadjára, mégis még mindig azt érzem, hogy legszívesebben beléolvadnék, ha ez lehetséges lenne.
Mikor jutottunk el ide, és hogyan? Mert esküszöm, hogy amikor először beléptem ebbe a házba meg sem fordult a fejemben semmi ilyesmi, bár ha belegondolok, arra az alkalomra nem is emlékszem, mivel atomrészeg voltam, szóval talán mégis.
A karjaim a nyaka köré fonom és engedem, hogy megforduljon, és fölém kerüljön. Az ujjaim beletúrnak a puha hajába, ami egy egészen kicsikét kunkorodik a tarkójánál, miközben azzal a céllal kicsit szétnyitom a lábaim, hogy kényelmesebben elférjünk. Most egy olyan bizonyosnak kellene éreznem magam, akik az autópályákon szoktak álldogálni, és nem stoppolási céllal, ugye? De az az igazság, hogy nem érzem magam annak, sőt, a mámoros boldogságon kívül mást nem is érzek még akkor sem, amikor egészen véletlenül (de tényleg) egymáshoz préselődik a testünk, és a torkom legmélyéről kiszakad egy hangocska.
- Anyuci?
Nem dobom le magamról elég gyorsan, úgyhogy miközben hirtelen felülök összefejelünk, és a fülemben doboló vérem mellett hallom Louis jajjgatásba fulladó nevetését. Még sosem éreztem túl soknak a végtagjaim, most viszont minimum egy polipnak képzelem magam, miközben a lépcső tetejéről álmosan, és döbbenten pislogó lányom szeme láttára kivergődöm magam az alól a férfi alól, aki előtte a kezemet is csak lopva fogja meg, és úgy bujkálunk a pillantása elől, mintha egy szigorú, és erősen katolikus nagymama lenne, pedig csak egy gyerek.
- Mi a baj, Kicsim? - szántok végig kapkodva a hajamon, és a helyére rángatom a megtekeredett, összegyűrődött pólóm.
- Szomjas vagyok - közli ártatlanul, de kíváncsian pislogva Louis irányába, aki rázkódik a röhögéstől. Megölöm.
- Visz neked anyuci vizet, oké? Menj csak vissza az ágyikódba, egy pillanat és ott vagyok - a válaszát meg sem várva fénysebességgel iszkolok a konyhába, és töltök neki egy pohár vizet. Leég a bőr a képemről, de tényleg, és most fel kell mennem hozzá megmagyarázni, hogy mit látott.
- Townes? - próbál megszólítani Lou, akinek igazából pont olyan szörnyen kellene éreznie magát, mint nekem, helyette viszont amikor haragosan felé kapom a fejem újra kitör belőle a nevetés.
A lépcsőn felfelé menet a magasba lendítem a jobb kezem és felmutatom a középső ujjam, majd a fulladozó, hangos röhögésének kíséretében besomfordálok Carához.
- Kistesóm lesz, Mama? - kérdezi alig hogy belépek, mire a lábam földbe gyökerezik, és óriásira kerekedett szemekkel meredek rá. Honnan tud ilyeneket? Honnan?!
- N-nem - nyelek nagyot, és a fejemet kissé megrázva a kezébe adom a poharat  - miért lenne?
- Mert csókolóztatok, láttam - közli hangosan, és magabiztosan, egyenesen a szemembe nézve, mintha nem szégyellném magam már így is eléggé.
- Attól még nem lesz - nyögöm ki - ide ezt meg és aludj, oké?
Szót fogad, megissza a víz felét, majd visszahanyatlik a párnájára, én meg életemben először ülök le mellé úgy, hogy feszengek, és nem tudom, hogy mit kellene mondanom.
- Szeretlek - nyújtja ki az egyik kis kezét, és megfogja az enyém, ezzel mindent megoldva.
- Én is téged - lágyulok el, és adok egy puszit a homlokára - mindennél jobban.
Amikor kimegyek, és megállok a lépcső tetején, ott, ahol észrevett minket, a mellkasom előtt összefont karokkal lepillantok a srácra, aki teljesen gondtalanul ugyanott heverészik, mint néhány perccel korábban, és amikor észreveszi hogy nézem visszatér az arcára a szórakozott vigyora.
- Visszajössz? - tárja ki a karjait, és megpaskolja azt a kevés helyet maga mellett, ami az enyém volt.
- Soha - rázom a fejem, és hátat fordítok neki, de ezt én sem gondolom komolyan, a lehető legkevésbé sem, és ezt tudja, mert megint jót nevet, miközben besétálok a szobába, ami úgy tűnik, hogy hivatalosan is az enyém lett, és ahová 5 percen belül követ, hogy pofátlanul, a tiltakozásom ellenére befészkelje magát mellém.

19.rész

Sziasztok!

Végre megint itt vagyok, ezúttal ráadásul új résszel! Elég fárasztó napok, hetek vannak mögöttem, amiknek még közel sincs vége, de talán most már azt mondhatom, hogy újra rendszeresen tudok majd frissíteni, hiszen az ötödik tantárgyamat leszámítva nincs több írásbelim, "csak" a szóbelik vannak még a nyakamon, amire a nálam bölcsebbek adhatnának valami tanácsot, hogy mégis hogyan készüljek fel, mert jelen pillanatban a fetrengésen és alváson kívül minden másra nagyon nehezen veszem rá magam, a tanulásra meg pláne. Visszatérve a részre, elég nehezen, darabokban írtam meg, ráadásul a tegnap éjszaka folyamán egy elvetemült pillanatomban éjjel 2 körül összegányoltam az egészet, úgyhogy ma jó sok időmbe telt rendbe tenni, de kész van, és nem lett egy remekmű, de legalább ismét tudok valamit fellökni erre az oldalra. Remélem vagytok még páran, akiket érdekel is! <3 

N.x

 Townsend Campbell 

Úgy érzem magam, mint egy élőhalott, és úgy is nézek ki, de reggel felkelek, és a felpuffadt arcom, a véreres szemeim, és a borzasztó lelkiállapotom ellenére megfésülködök, megmosom az arcom, majd átmegyek Carához - akire minimum húsz alkalommal néztem rá az éjszaka folyamán - hogy felébresszem, és a megszokott módon, a megszokott kerékvágásban folytassuk az életünket. Óvodába kell mennie, nekem pedig dolgozni, mindegy mi történik, az ő ritmusát drasztikus módon nem boríthatja fel semmi és senki, a saját biológiai apja sem, főleg nem ő.
Már ébren van, amikor benyitok hozzá, az én régi ágyamon üldögél, rajta a hátizsákjával, amiből kiszedegeti a ruháit és öltözködik. Olyan büszke vagyok rá, hogy képes lennék megint elbőgni magam, azért, mert én se vagyok kutya, de ő még erősebb és kitartóbb, soha senki nem lesz képes úgy megbántani, hogy összeomoljon, és ő soha nem fog kibőgött szemekkel bemenni a gyerekéhez
- Szia, Cicus - mosolygok rá vidámsággal a hangomban. Nehéz, de nem fogom hagyni, hogy észrevegyen bármit is az állapotomból és aggódjon értem, meg amúgy is, adtam magamnak egy éjszakát arra, hogy nyalogassam a sebeim és bőgjek, mintha még mindig az a kislány lennék, aki egyedül maradt, de ezzel be is fejeztem. Ha valaki miatt nem éri meg sírni, akkor az Finn.
- Szia anyuci - válaszol derűsen, és feltápászkodik, hogy felhúzza a nadrágját. Kicsit furcsán, megtekeredve áll rajta, úgyhogy leguggolok, hogy megigazgassam.
- Jól aludtál? - simítom el az arcába hulló tincseket.
Nagyokat bólint, az okos szemeivel mégis áthatóan fürkészi az arcom, majd az egyik kis kezét ráteszi, és megsimogat.
- Te nem aludtál jót, anyuci - állapítja meg, mire kiszárad a szám, és elönt a bűntudat.
- Nem, most tényleg nem - köszörülöm meg a torkom - de majd délután kialszom magam. Vedd fel szépen a pólódat és nyomás fésülködni, addig én készítek neked reggelit, rendben?
- Rendben - fogad szót, és azt csinálja, amire kérem, míg én az arcomat dörzsölgetve, magamba életet lehelve leballagok a lépcsőn.
- Jó reggelt - köszönök a szüleimnek, akik szintén mindketten munkába készülődnek, és már a kávéjukat isszák.
- Szia, Kicsim - válaszolnak szinte egyszerre, és érzem magamon a pillantásukat, miközben töltök magamnak egy csésze kávét, amit azonnal le is húzok, majd kinyitom a hűtőt.
- Voltam a pékségben, Drágám, hoztam nektek reggelit - tájékoztat apu - a pulton van.
- Köszi - pillantok rá hálásan - ha Cara lejön adtok neki egyet, amilyet kér? Felmegyek, hogy én is elkészüljek, de azonnal itt is vagyok, együtt szoktunk reggelizni.
Mosolyogva bólintanak, én pedig el is tűnök, ma pont arra van szükségem, hogy dolgozni menjek, hogy Cam elterelje a gondolataimat az őrültségeivel és az állandó kérdezősködésével Louisról, márpedig a tegnapi randink után  ma extrán rá lesz izgulva a témára. Döbbenetes, hogy a randi, amit a gyerekeink társaságában töltöttünk, és Finn felbukkanása egy napon történt, olyan, mintha évezredek teltek volna el a kettő között. Megrémülök, amikor a kezembe veszem a telefonom és látom, hogy többször is hívott, míg végül küldött egy üzenetet arról, hogy nagyon jól érezte magát velünk ő is, és a kisfia is. Bunkónak érzem magam, mert nem válaszoltam, mert rá se néztem a telefonomra az este folyamán, és mert lényegében teljesen elfeledkeztem róluk abban a pillanatban, ahogy beütött a gáz, de jóvá fogom tenni, amint beérek a kávézóba felhívom, bár a szándékaim nem teljesen tiszták, és a legkevésbé sem mentesek az önzőségtől.
Kapkodva, de gondosabban készülök el, mint máskor, szokásomtól eltérően vastagon lealapozom az arcom és a szokásos enyhe, természetes hatású sminkemhez képest erősen kikenem magam, megpróbálva elrejteni minden nyomát a kiborulásomnak.
- Mit reggelizünk, Baba? - huppanok le mosolyogva a lányom mellé, az étkezőasztalhoz. Teát kortyolgat, és egy félig elfogyasztott cukros briós hever a tányérján, jóízűen falatozik, ami megmosolyogtat. Mindig is jó étvágya volt, mint nekem, és rajta sem látszódik, ahogy rajtam sem, ha nem kezdtem volna el sportolni, akkor csont és bőr lennék, így azonban, közel 5 évvel azután is, hogy abbahagytam, a testem, és az izmaim emlékeznek a régi szép időkre, főként talán mert így is egyfolytában rohanok. Cara a nyomdokaimba fog lépni, imádja nézegetni a videókat a szurkolólányos korszakomról, és havonta minimum egyszer megkér arra, hogy vegyem fel valamelyiket a régi dresszeim közül, sőt, neki is van több, és ha jó idő van, a kertben tanítgatom dolgokra.
Jó életünk van Finn nélkül, mindig is az volt, egyáltalán nincs szükségünk rá.
A lányom jó kedvre derít, a közelében tulajdonképpen lehetetlen nem vidámnak lenni, mert egy igazi kis energiabomba, vicces, kedves, és szórakoztató. Miközben reggelizünk az oviról mesél, a kis barátairól, egy fiúról, aki szerelmes belé, de ő nem, és azt is megosztja velem, hogy szereti Louist, és Freddie-t. Nem kérdez a férfiról, aki felbukkant, és felzaklatott minket, olyan, mintha egyáltalán nem is emlékezne rá, vagy nem érdekelné, és ennek örülök.
- Még van egy kis időnk, szeretnéd, hogy befonjam a hajad? - simogatom a váll alá érő, barna tincseit, melyekben elrejtve megbújnak azok a szőke hajszálak, amik minden alkalommal emlékeztetnek arra, hogy ő nem egyedül csak belőlem van.
- Nem - rázza meg a fejét - de összecofizhatod, kettőbe - mutatja fel az ujjacskáit.
Nem szereti, ha túl hosszú a haja, én pedig szabad kezet adok neki abban, hogy mit akar. Imádnám, ha minden reggel új frizurákat alkothatnék neki, fonatokat és kontyokat, de zavarja, ha túlzottan a szemébe lóg a haja, ahogy engem is, és imádja, amikor frissen van vágva, és az édes kis tincsei Kleopátra stílusban söprögetik a vállát. Gyönyörű gyerekem van, tökéletes szép, és stílusérzékkel, ezekkel megáldva pedig egyszer nagyon veszélyes lesz a most felnövő hímpopuláció számára, főként azért, mert mindemellett megtanítom arra, hogy gondolkodjon, legyen bölcs, mérlegelje a dolgokat, és vigyázzon magára. Nem lesz könnyű préda, nagyon nem.
Tündérien néz ki a két kis copffal a feje két oldalán, kis híján elkezdem fényképezgetni, és legszívesebben minden alkalommal, amikor ránézek nyüszítenék, de mire mindennel végzünk, és el is mosogatok sietnünk kell.
A lakásból kilépve visszatér a gyomoridegem, rossz előérzetem van, ami addig nem múlik el, amíg be nem érek Carával az óvodába, és a cipőjét leváltva puszit nem ad, hogy csatlakozzon a többi gyerekhez. Nem rajongok ezért az óvodáért, azért nem, mert ha lehetne waldorf oviba járatnám, de itt biztonságban lesz, senki nem viheti el innen a gyerekeket, ha a szülők nem szólnak előre, hogy nem ők fognak jönni, rólam pedig mindenki tudja, hogy egyedül nevelem, ahogy azt is, hogy soha senkire nem bíznám rá Carát a szüleimen kívül, és rájuk is csak végső esetben. Ő az én gyerekem, az én felelősségem, az én gondom, ha éppen gondot jelent, és már annak a tudatától is rosszul vagyok, hogy valami miatt ne én jöjjek érte, vagy valaki átvegyen bármit is a szerepeim közül. El sem tudnám viselni, ha megjelenne Finn, és osztoznom kellene, vagy ha reggel ő vinné el, ő jönne érte, vele reggelizne, ő segítene neki elkészülni, egyszerűen nem vagyok ehhez hozzászokva, és nem szeretem a változásokat, ha nem én irányítom őket.
Tudom, hogy jó helyen hagyom, mégis nehéz szívvel megyek el, a tekintetemet vadul jártatva minden irányba, mert Finn nem az a típus, aki könnyen lemond arról, ha a fejébe vesz valamit. Ennek a hercehurcának nem lett tegnap vége, még el sem kezdődött.
A kocsit ott hagyom az óvodai parkolóban és gyalog megyek a kávézóig, habozok, hogy felhívjam-e Louist, és kitálaljak-e a történtekről, aztán rájövök, hogy tulajdonképpen joga van tudni, mert vele randizok, emellett pedig akár a legjobb barátom is lehetett volna, ha nem így alakulnak a dolgok. Sokat beszélgettünk, ha valakinek kiönthetem a szívem, akkor az ő, nem utolsó sorban pedig hallani akarom a hangját, a benne bujkáló örömöt és vidámságot, amikor felveszi.
- Szia, visszahívhatlak később? Épp oviba viszem Freddie-t, és késésben vagyunk.
- Persze - vágom rá, és le is teszem a telefont.
Munkaidőben nem fogom tudni felvenni, elpanaszolni a fájdalmaimat pedig főleg nem, de nincs időm ezen gondolkodni, becsörtetek a kávézóba, ahol Cam már javában rendezkedik, és abban a pillanatban ahogy köszönésre nyílik a szám félbe is szakít, és csacsogni, kérdezősködni kezd.
- Jó reggelt, Napsugár! - kiáltja el magát anélkül, hogy rám pillantana. Ha látna, nem biztos, hogy ezt mondaná. - Már kezdhetsz is mesélni Apuciról! Valami überkirály helyes ez a srác, Townes, megfogtad az Isten lábát, és nagyon féltékeny vagyok!
Az "überkirály helyes" kifejezés valami nagyon új dolog lehet, vagy valami olyasmi, ami Cam fejéből pattant ki, mert még sohasem hallottam, és valószínűleg nem is akarom újra, de elmosolyodom már csak annak az emlékétől is, amikor belépett ide Freddie kezét fogva. Az, ahogy az ő megjelenésére reagáltam össze sem hasonlítható azzal, ahogy Finnt fogadtam, pedig Louist még mindig alig ismerem, Finnleyvel viszont múltam van, másfél olyan évnyi, amikor róla is azt hittem, hogy nem csak a szerelmem, hanem a legjobb barátom is, akivel minden percemet együtt akartam tölteni.
Nem engedem magamnak, hogy rá gondoljak, máskor csak szűkszavúan vonogatnám a vállam és nagyon röviden foglalnám össze, hogy jól éreztük magunkat, most viszont az elejétől a végéig, addig a percig, amíg az autójának dőlve, a homlokát az enyémnek döntve búcsúcsókot adott mindent elmesélek, beleásva magamat a legmélyebb részletekbe is, amiknek a felidézésétől hevesen dobogni kezd a szívem. A saját lányom mondta azt rá, hogy olyan velem, mint egy herceg, és igaza van, mert talán egész életemben nem volt az apámon kívül egy férfi olyan jó hozzám, mint amilyen ő, vagy csak már nem emlékszem rá, mert egy rossz lépés képes minden jó emléket bemocskolni.
- Ő hív? - kapja felém a fejét csillogó szemekkel, amikor két frappuchino legyártása közben előkapom a telefonom a kötényem zsebéből. - Szünetet kellene tartanod, Townes, olyan sápadt vagy! - teszi hozzá hangosabban, amiért más esetben csúnyán néznék rá, most viszont hálásan elmosolyodok. Nem sejt semmit, mert olyan lelkesen és boldogan meséltem el a tegnapi napot, mintha tényleg ott ért volna véget annál az ellopott gyengéd pillanatnál, és nem ott, hogy a hónom alatt a gyerekemmel betörök a szüleimhez, miután felképeltem az embert, akiről még mindig nem tudom, hogy vajon tönkretette, vagy megváltotta-e az életemet.
- Szia, Szépségem - azonnal a torkomon akad a levegő, amikor ezt meghallom - most meg én zavarlak, ugye?
- Nem! - kiáltom hangosabban, mint ahogy terveztem, és bevágom magam mögött a raktár ajtaját. Beszélnem kell vele, legalább annyira szükségem van rá, mint egy lélegzetvételnyi levegőre. - Nem zavarsz, Camila tartja a frontot, van néhány percem. Ne haragudj rám, amiért tegnap már nem kerestelek, de közbejött valami, ami teljesen kiborított.
- De ugye jól vagy? - összefacsarodik a szívem a hangjából kihallható aggódás miatt. Törődik velem, nagyon is.
- Igen, igen, csak... velünk töltenétek a délutánt? Jó lenne beszélgetni.
- Most úton vagyok a kiadómhoz, ovi után pedig elígérkeztem Harryhez, de beugrunk majd, oké? Nálunk is alhattok, T, és beszélgethetünk egész éjszaka, ha akarod.
- Holnap még csak péntek van - dörzsölöm meg az arcom - dolgozom, de majd talán hétvégén, Cara nagyon szeretné.
- Csak ő?
Szerencsére nem látja az elpirulásomat, a halk hümmögésem viszont mindent elárul, amit édes nevetéssel fogad. Talán ahhoz, hogy mi együtt lehessünk pont az kell, hogy mindkettőnknek legyen egy gyereke, aki fontosabb bármi másnál, és akik barátok tudnak lenni, még mielőtt esetleg testvérek lennének. Akikre az egymásnál alvást félig-meddig rá lehet kenni.
Camila, és a kávézó szokásos forgalma mellett nincs időm gondolkodni, legfőképp pedig Finn miatt aggódni. Preston a megszokott helyéről ügyel rám, és amikor kivittem neki a szokásos, kedvencévé vált süteményt és kávécsodát, őszintén érdeklődve megkérdezte, hogy hogy sikerült a tegnapi nap. Elgondolkodtam azon, hogy beszámoljak-e Finnről, és megkérjem, hogy tartsa távol tőlem, végül mégis elvetettem az ötletet, mert talán már mégsem olyan kitartó, mint hittem, mert a régi Finn nem húzott volna el, vagy ha igen, reggelre az ajtóm előtt ült volna, vagy a munkahelyemen, mert mindent kiderít, amit tudni akar. Talán feladta, vagy rájött, hogy most sem kellünk neki, ez lenne a legjobb.
Prestonnál jó kezekben van Cara, sőt, nála jobb helyen aligha lehetne, így amikor elhozom az óvodából, és a lányom már régi ismerősként vetődik a nagydarab férfi karjaiba, és kezdi el mesélni, hogy milyen jó volt a moziban, minden félelmem elpárolog. Lehet, hogy csak túlreagálom ezt az egészet, lehet, hogy Finn csak tett egy sikertelen próbálkozást és valóban visszavonulót fújt, minden megy tovább úgy, ahogy megszoktuk. Biztos is, hogy így van, éppen ezért úgy csinálok, mintha tényleg nem történt volna semmi. Munka után békésen hazamegyek Carával, paranoiás gondolatok és üldözési mánia nélkül, lefektetem aludni, berakok egy adag mosást és rendet teszek a nappaliban, aztán a receptes füzetemet lapozgatva leülök a kanapéra, és próbálom kitalálni, hogy mit készítsek vacsorára, a gondolataim azonban sokkal inkább kalandoznak el annak az eseménynek az irányába, amit tegnap éjjel nem tudtam átgondolni. Automatikusan mosolyogni kezdek, ha a lopva összekulcsolt kisujjainkra gondolok, az ártatlan, piszkálódó flörtölésekre, és arra a kis puszira, amit a szemfüles kislányom azonnal kifigyelt, és ami után ő is puszikat követelt Loutól. Az elmúlt 4 évben is boldog voltam, mert a nehézségek ellenére lehetetlen nem boldognak lenni egy olyan kis csoda édesanyjaként, mint Cara, de mióta Louis belépett az életünkbe, vagy inkább én gázoltam bele az övébe, azóta ez tovább fokozódott. Már nem utálom annyira a hímneműeket, mint korábban, nem csak magamnak beszélem be azt, hogy értékes vagyok, hanem éreztetik is velem, és már nem csak a lányom, a szüleim, vagy a barátaim mondják azt rám, hogy csinos vagyok, hanem valaki olyan is, akinek konkrétan tetszeni szeretnék, és aki egyébként fantasztikus módon tudja kifejezni az elragadtatottságát.
Alig várom, hogy megérkezzenek, és bár holnap még tényleg csak péntek van, nekem pedig dolgoznom kell, elgondolkodok azon, hogy elfogadom az ajánlatát, nem azért, mert tartok Finntől, vagy mert szeretném neki elpanaszolni, hogy mennyire felzaklatott a felbukkanása, hanem egyszerűen csak azért, mert vele akarok lenni. 

 - Mami - zökkent ki Cara hangja, és amikor felpillantok látom, hogy álomittasan lépdel lefelé a lépcsőn - éhes vagyok.
- Gyere, Baba - nyújtom ki a kezeim, és felveszem, mert lehet akármilyen nagy, és akárhány éves is, amíg fel bírom emelni, addig dédelgethetem úgy, mintha még mindig csak egy 3.5 kilós kis csomag lenne - anyu csinál neked valami finomat - mormolom, és belepuszilok a hajába, amikor ásítva a mellkasomra hajtja a fejét.
A pultra ültetem, amíg szeletelek fel neki különböző zöldségeket, majd többféle sajtot olvasztok fel és kavarok össze, mert imádja beletunkolni az uborkát és pirított kenyérkockákat.
- Jót aludtál, Kiscicám? - simogatom meg az arcát, miközben külön kis tányérokba borítom a paradicsomot, paprikát, és uborkát. Több mosatlant csinálok magamnak, mint amennyi valójában szükséges lenne, de megadom a lehetőséget a gyerekemnek arra, hogy úgy válogassa össze amit enni akar, ahogy szeretné, és hogy körbevegye magát a kis tányérkákkal, mintha egy előkelő étteremben lenne.
- Igen - hümmögi a szemét dörzsölgetve - ma is a nagyiéknál alszunk, Anyuci?
- Nem hinném - rázom meg a fejem - képzeld, felhívtam ma Louis-t, és hamarosan átjönnek.
- Tényleg? - derül fel az arca. - Megint elmegyünk valahová?
- Arról nem beszéltünk, csak átjönnek egy kicsit Freddie-vel, de hétvégén talán náluk alszunk, oké? - nyomok puszit az arcára.
- Lehetne ő az apukám, Mami? Ha te is őt akarod, és én is? - egy pillanatra kiszárad a szám, aztán emlékeztetem magam arra, hogy én mondtam neki, hogy ketten fogjuk kiválasztani, hogy ki legyen az édesapja.
- Talán - bólintok aprót - de ez egy lassú dolog, Cara, nem állhatunk elé ezzel csak úgy.
- Tudom - lengeti elmélázva a lábait - szerelmesnek kell lenned belé, ugye?
Kitör belőlem a nevetés, egyrészt mert fogalmam sincs, hogy honnan tud ilyeneket, másrészt pedig mert annyira aranyos, hogy ilyen komolyan kérdezősködik a szerelmi életemről, hogy nem tudok nem nevetni rajta.
- Igen, az elég fontos - emelem le a pultról, majd átpakolom a tálkákat az étkezőasztalra.
- És az vagy? - kíváncsiskodik, miközben felmászik a székre, én pedig leülök mellé. Beszélnünk kell erről, épp itt az ideje.
- Lehet - motyogom, és elveszek egy szelet uborkát, amit belenyomok a szószba - egy kicsit.
Nagyon, egyre jobban.
- Én is - válaszolja teli szájjal, mire ismét elnevetem magam. Fogalma sincs róla, hogy mi a szerelem, és ez így van jól, de rettentően aranyos, hogy ezt mondja. 
- Ugye tudod, hogy ez sem elég? Neki is szeretnie kell minket, és Freddie-nek is.
- Szerintem szeretnek minket - vonja meg a vállát, én meg azt kívánom, hogy bár minden olyan egyszerű lenne, ahogy ő látja. Én szeretem őket, ő is szeret minket, akkor máris költözzünk össze, neveljük fel együtt a gyerekeinket, és éljünk boldogan amíg meg nem halunk.
- Szerintem is - értek egyet - téged biztosan mindketten nagyon szeretnek, de azért ne beszélgessünk még velük erről, oké? Ez az én dolgom, de megígérem, hogy szólni fogok neked, ha történik valami, egyelőre az maradjon kettőnk titka, hogy kiszemeltük őt az apukádnak - kacsintok játékosan, holott olyan mocskos dolgok lapulnak meg a kérésem mögött, hogy ne álljon csak úgy elé, és közölje vele a terveinket, nyaggassa ezzel minden adandó alkalommal, vagy netán elkezdje apucinak hívni. Próbálom játékos formában önteni ezt az egészet, mintha egy titok lenne, amit majd egyszer felfedünk Louis előtt.
- Rendben, anyuci - bólint, és megint teljesen elbűvöl azzal, hogy milyen szófogadó és értelmes - az a fiú nem fog visszajönni, aki tegnap itt volt? Aki az igazi apukám.
- Nem tudom - túrok a hajamba. Hogy is képzeltem, hogy nem fog róla többet kérdezni? Tudnia kell róla dolgokat, és az én feladatom az, hogy megválaszoljam a kérdéseit - szeretnél találkozni vele?
Látványosan feszengeni kezd, és én is kényelmetlenül érzem magam, mert azt remélem, hogy nemmel fog válaszolni, mert nem akarom, hogy találkozzanak, akkor szóba kellene állnom vele, kapcsolatba kellene lépnünk, időt kellene eltöltenünk együtt.
A válaszadása alól mindkettőnket az ment meg, hogy kopognak, és az ajtó túloldaláról szűrődő hangok alapján most nem hívatlan vendégünk jön, hanem valaki olyan, akit mindketten nagyon várunk.
- Louis az, ugye, Mama? - kérdezi hangosan egy darab sajtos répával a szájában, miközben nagy mosollyal az arcomon az ajtóhoz csörtetek, hogy beengedjem őket.
- Miért, valaki mást vársz? - kiáltja el magát, amikor kitárom az ajtót, és már csupán a látványa miatt is még szélesebbre húzódik a szám, pláne attól, hogy még be sem lépett, máris poénkodik a lányommal.
- Szia! - vigyorog rám Freddie, és a kis kezeivel lelkesen integet, miközben Louis leteszi, és önkényesen befurakodik a lábaim mellett.
- Szia, Tücsök - simítok végig szeretettejesen a dús, szöszi haján, még mielőtt eltűnne odabent, és csatlakozna Carához.
Amint bemegy egy kissé érdes kéz simul az arcomra, és puha ajkak tapadnak a számra. Annyira meglepődök, hogy néhány pillanatig csak döbbenten állok, majd a karjaim a nyaka köré fonom és hozzásimulok. Egész nap erre vártam, erre volt szükségem.
- Fáradtnak tűnsz - motyogja az ujjbegyeivel az arcomat simogatva, miután kicsit elhúzódik, de továbbra is közel tart magához - jól vagy?
- Most már - sóhajtok aprót, és a vállára hajtom a fejem.
- Aaanyaaaa, bejöttök már? - kiabál bentről Cara, mire kuncogva forgatni kezdem a szemeim, és kibontakozok a karjaiból. Hozzá tudnék szokni ehhez, mármint nem a lányom türelmetlenkedéséhez, hanem ahhoz a fogadtatáshoz, amiben minden alkalommal részesülök, amikor találkozunk. Különlegesnek érzem magam vele, bár valószínűleg az is vagyok, tekintve, hogy a világ összes nője közül, akik boldogan borulnának a lábai elé, pont engem választott.
Elengedi a kezem, amikor belépünk, és leguggol, hogy a maszatos arcú kislányom az asztaltól felpattanva a karjaiba vetődhessen. Olyan aranyosak, hogy a térdeim szinte megroggyannak alattam őket látva.
- Mi újság? - egyenesedik fel, és kíváncsian jártatja a tekintetét köztem és Cara között. - Ma is jól viselkedtél az oviban?
- Én mindig jól viselkedek - vágja rá a lányom, és visszamasírozik az asztalhoz, ahol boldogan megosztja az uzsonnáját Freddie-vel.
- Te zöldséget eszel? - kerekednek el a szemei látva, hogy Freddie legalább akkora örömmel és lelkesedéssel tunkolja a zöldségeket a sajtszószba, majd a szájába, mint Cara. Közelebb lép hozzá, megfogja a kisfiú egyik kezét, amiben egy darab uborkát szorongat, és az arca elé emelve vizsgálni kezdi, amin mindketten jót derülnek. - Te tényleg tudsz valamit - fordul felém a fejét csóválva ámulatában, mire legszívesebben kidüllesztett mellkassal büszkélkednék mindenkinek, hogy Freddie Reign Tomlinson miattam eszik zöldségeket.
- Nem vagy éhes? Szívesen csinálok még, nem nagy dolog - rohanok be a konyhába kissé idegessé válva annak az emlékétől, hogy legutóbb akkor volt itt, amikor együtt vacsoráztunk, és olyan hülyén viselkedtem.
- Nem, igazából mi már ettünk a nagyfiúval, de úgy tűnik, hogy nem eleget - lép utánam, és homlokráncolva, mosolyogva pillant Freddie-re, aki továbbra is jó étvággyal falatozik a lányom társaságában. - Elmehetnénk valahová, ahol lefoglalják magukat, és tudunk beszélgetni.
- Nem rossz ötlet - hümmögöm - de annyira nem fontos, túl vagyok rajta.
- De min? - fürkészi aggódva az arcomat. - Miattam történt valami? Azért nem hívtál tegnap?
- Dehogy! - reagálok egy kicsit hangosabban, mint ahogy szeretnék. - Nem, veled minden teljesen rendben van, köze sincs hozzád.
- Anyuci, mindent megettünk! - értesít Cara, miközben néhány műanyag tányérkával a kezében beszalad, és leteszi őket a mosogató mellé, a pultra, nyomában Freddie-vel, akinek a kezei ragacsosak a sajtkrémtől.
- Gyere csak ide, Királyfim! - csípem el, és miközben felkapom, hogy elvigyem megmosakodni, puszit nyomok a husis kis arcára.
Amikor vizes pofival, és nedves kezekkel kiszalad a fürdőszobából, és a kezemet törölgetve utána sétálok, engem ér a legnagyobb meglepetés, amikor megpillantom Louis-t, ahogy a szőnyegen ülve úgy babázik a lányommal, mintha egész életében ezt csinálta volna.
- Kér még egy kis teát, Miss Campbell? - kérdezi elvékonyított, nyafogós hangon, egy szoknyás barbie-t szorongatva, majd úgy tesz, mintha Cara babájára borítana valamit, és lányos sikkantást hallatva bocsánatért kezd esedezni.
- Maga tönkretette a ruhámat! - vádolja meg Cara sértetten. - Ki kell fizetnie!
Miután ez megtörténik a lányom elviharzik, Louis barbie pedig összetörten rogy le a felszabadult székre.
- Szóval öröklődik a családban a faképnél hagyásra való hajlam - jegyzi meg rám pillantva, sunyi vigyorral az arcán.
- Én ezt csak bölcsességnek hívom - omlok le az egyik fotelba, azonban már fel is állhatok, mert kopognak.
- Kinyissam? - tápászkodna fel helyettem, de legyintek.
- Ne viccelj, ha a postás, vagy a szomszéd idős néni az, akinek az unokája korábban rendszeresen flangált olyan pólókban, amin a te arcocskád is ott virított meglát azon nyomban szívinfarktust kap - masírozok az ajtóhoz.
- Igazad van, már el is felejtettem, hogy az átlagos emberek így reagálnak rám, és nem olyan közömbösek velem, mint egyes hölgyek - játssza nagyképűen a sértettet.
Mielőtt valami frappánsat válaszolhatnék Freddie megkérdezi, hogy mit jelent a 'közömbös' szó, én pedig kinyitom az ajtót, és rögtön az arcomra is fagy a mosoly.
Megint itt van.
Nem adta fel.
- Szia - mosolyodik el bátortalanul, ami annyira nem rá vall, hogy ha magamhoz térnék a képébe röhögnék, most viszont csak állok, és bámulom ledermedve, pont úgy, mint tegnap - reméltem, hogy mostanra kicsit megnyugodtál. Beszélnünk kellene, Townes, tudom, hogy nincs mentség arra amit tettem, de akkor is hallgass meg.
Hallok hangokat, de nem értem őket.
- Minden rendben, Kicsim? - simul egy ismerős, barátságos kéz a derekamra, és egy ismerős, kemény mellkashoz von. Azonnal megvan a fegyverem Finn ellen, önként és dalolva válik azzá, látom az arcán, amikor felpillantok rá.
Minimum egy fejjel alacsonyabb nála, és nem olyan izmos, mint az exem, viszont kihasználja azt a fölényét, hogy ha nem is sokkal, de 5 évvel idősebb nála, és úgy pillant rá, mint egy kisfiúra, míg engem a hátunk mögött nevetgélő gyerekeink ellenére magabiztosan ölel magához. Kérdezhetne valami olyat, amiből kiderülne, hogy fogalma sincs, hogy ki ez itt az ajtómban, ehelyett azonban úgy tesz, mintha tudná, és talán valóban tudja is, tekintve, hogy úgy préselődök hozzá, mintha egy gyilkos állna előttem. Ki fogom használni, és ő ezt megengedi.
- Mizu, öcsi? - vonja fel a szemöldökét egyszerre kérdőn és gúnyosan, Finn azonban nem az a fajta ember, aki hagyja hogy kigúnyolják, úgyhogy keményen állja Lou pillantását, és úgy méregetik egymást, mint két viaskodásra kész kakas.
- Minden rendben - billentem fel a fejem, és bájos mosollyal az arcomon közel hajolok Louishoz, annyira közel, hogy beszéd közben az ajkaim súrolják a borostás pofiját. Undorító dolgot csinálok - csak kidobom a szemetet.
Szótlanul bólint, majd valami olyat tesz, amitől szó szerint belémreked a levegő. Az állam alá nyúlva felbiccenti a fejem, és olyan rövid, de mély csókban részesít, amitől a testem minden egyes apró millimétere bizseregni kezd, és halk, nyüszítő hangot adok ki, amikor a hajamat a fülem mögé tűrve elválik tőlem, és becsukja az ajtót maga mögött, határozottan és erőteljesen. Lesz mit megmagyaráznom neki.
Pontosan tudom, hogy ez mi volt, ahogy Finn is, mert gyűlöltem, ha ezt csinálta. Ha idegen helyre mentünk, vagy akár ha csak a barátaival voltunk hajlamos volt mindenki előtt a számra nyomni a száját, erőteljesen és érzéketlenül, csak azért, hogy nyilvánvalóvá tegye mindenki számára nyilvánvalót, hogy az ő tulajdonát képezem, márpedig én sosem voltam senkinek a tulajdona, most sem vagyok, de Louisnak megbocsájtom ezt a tettét.
- Nahát - horkant fel gúnyosan - ennyire szükséged van a pénzre, Townes?
Tudom, hogy mire céloz, de nem adom meg neki annak az örömét, hogy lássa, a feltételezésével megsért.
- Ja, tudod, a gyereknevelés nem egy olcsó dolog, és jó anyának lenni is elég bonyolult, szóval csak 4 órában tudok dolgozni, hogy mellette legyen időm foglalkozni a kislányommal is - mosolygok szépen - most pedig húzz el.
- Mi?
- Süket vagy? - komorodik el a hangom. - Azt mondtam, hogy húzz el, ahogy tegnap is!
- Légyszíves, Townes, csak néhány percet adj nekem! - tűnik el minden gúny a hangjából, ami elképesztő, mert Finn sosem könyörgött senkinek, eddig. Térdre fogom kényszeríteni, megérdemlek annyit, hogy a lábaim előtt heverve könyörögjön, ha látni akarja a lányát, és azt akarja, hogy beszéljek vele.
- Hadd gondoljam át - teszek úgy, mintha eltűnődnék, még az arcomat is paskolgatom a mutatóujjammal - nem! Egyrészt azért, mert bent van a családom, akik várnak rám, másrészt, ami a nagyobb részt teszi ki, pedig azért, mert nem állok szóba olyan ganékkal, mint te, úgyhogy add fel, lépj le, és ha eddig nem jutott eszedbe, hogy talán lehet, hogy van egy gyereked attól az idióta kiscsajtól, aki másfél évig volt a barátnőd a gimnáziumban, és akiről tudod, hogy rajtad kívül senkivel nem volt együtt, amikor közölte veled, hogy terhes, akkor most már felejtsd is el az egészet, mert köszi szépen, hogy valami miatt eszedbe jutottunk, de nincs szükségünk rád, ahogy azt az előbb láthattad is. Ne gyere vissza többet, Finn, a saját érdekedben.
- Engedd meg, hogy találkozzak vele, Townes! Ő az én kislányom is! - egész jól haladunk a könyörgés irányába.
- Nem - nézek farkasszemet vele - akkor lehetsz az apja, ha ő azt mondja, egyelőre azonban ő is pont annyira kíváncsi rád, mint én!
- Kérlek!
- Ő az én lányom - szorítom össze az ajkaim - te csak ott voltál, amikor létrejött, aztán soha többé, úgyhogy ha ő bárkinek is a tulajdona, akkor egyedül az enyém, érted?
- Te nem vagy ilyen - rázza meg a fejét - nagyon önzőn viselkedsz, tudod, ugye? Döntéseket hozol helyette, amihez még neked sincs jogod, és azt biztosra veszem, hogy tudod, hogy nem fogok leállni, amíg nem ő maga mondja azt, hogy nem érdeklem.
- 4 éves - állom továbbra is a pillantását - és már most okosabb, mint amilyen én voltam, amikor utoljára találkoztunk, úgyhogy készülj fel a visszautasításra.
- Meglátjuk - biccent, és végre hátrál egy lépést, én meg visszalépek a házamba, és köszönés nélkül becsukom az ajtót. Cara aggódó, és értetlen arccal néz rám, Freddie békésen játszik a szőnyegen, fogalma sincs arról, hogy mi történt, az édesapja pedig meglepő, de büszke tekintettel néz a szemembe, mert valószínűleg hallott mindent, amit kiejtettem a számon, és arra is rájött, hogy kivel beszélek.
- Van kedved ma Louisnál aludni, Cica? - ülök le közéjük, és érdeklődve megsimogatom Cara pofiját.
Költői kérdést tettem fel, mert a válasz annál egyértelműbb nem is lehetne, mint hogy Freddie is felkapja a fejét, és lelkesen rávág egy igent, úgyhogy ma este is pakolunk, és ma sem alszok, csak most nem azzal fogom tölteni az éjszakát, hogy telebőgjem a párnámat egy ilyen lúzer miatt, hanem valami sokkal kellemesebb dologgal, egy sokkal kellemesebb személy társaságában.

Flicker World Tour Munich

Sziasztok!

Sajnos valamiért nem engedi a blogger, hogy videókat töltsek fel, pedig szerettem volna, de megírtam az élménybeszámolót arról a csodáról, aminek tegnap a részese lehettem, fogadjátok sok szeretettel. ❤️

N.x

Nem tartottam titokban előttetek most sem, az új(?) élményt, aminek tegnap részese lehettem, leginkább azért, mert bár sosem vagyok rá képes, de minden alkalommal megpróbálok adni nektek is egy kis darabot abból a csodából, amit ilyenkor átélek. 

Még el sem mentem Harry londoni koncertjére, amikor Niall is bejelentette az új, nagyobb Flicker turnét, én pedig a jegyárusítás napján addig nem voltam hajlandó iskolába menni, amíg nem szereztem jegyet valahová, mindegy volt, hogy hová, csak menjek, csak lássam, csak ne csússzon össze azzal a nyomorult dologgal, ami még mindig itt lebeg a fejem fölött, csak 3 év után újra lássam őt és halljam azokat a dalokat, amikbe abban a pillanatban beleszerettem, amikor először hallottam őket.
Természetesen tudjátok, hogy bár szünet van, én még mindig teljes mellszélességgel ott feszítek mindannyiuk oldalán, és minden szeretetemet rájuk zúdítom, mert a szólólemezeiket, dalaikat is pont annyira imádom, amennyire bandaként imádtam őket, de Niall most kicsit különlegesebb. Alapvetően egyébként Harry girl vagyok, ahogy ezt is valószínűleg már észleltétek, de az én esetemben ez nem azt jelenti, hogy őt bármivel is jobban szeretem, mint a többieket, csak úgy na, nem érném be azzal, ha Harry mondjuk csak a tesóm lenne, mert vegyen feleségül, pont, ennyi. Visszatérve az én (ex)szőke hercegemre, az ő lemeze és a szólómunkássága áll a legközelebb a pici szívemhez, meg egyébként a személyisége is, mert számomra Niall megtestesít mindent, amit a pure beauty fogalma tartalmazhat. Nem tudom, hogy miért, de ő egy nyitott könyv számomra, ránézek és látom a lelkét, hogy milyen amikor egyedül van, hogyan bánik emberekkel, és látom, hogy az egyébként állandó vigyora és látszólagos boldogsága mögött mennyire mély érzelmek, és esetleg fájdalmak lapulnak. A Flicker az a lemez, amire jobb napjaimon ha egyedül vagyok úgy ugrálok, mint egy őrült, rosszabbakon pedig a lelkemet is kibőgöm rá, a koncert pedig ennek az egyvelege volt, egy érzelmi hullámvasút, amire bármikor újra felszállnék, és örökre rajta is maradnék.
Elég későn érkeztem a helyszínre, többnyire azért, mert pár héttel ezelőtt Facebookon összeszedtem két német csajszit, akik ugyanúgy a müncheni koncertre vettek jegyet, mint én, és azt tervezték, hogy sátoroznak, így foglalják a helyet nekem is, de ez végül nem jött össze, mert hiába hívtam őket, nem vették fel a telefont, meg úgy egyébként is elég bonyolult dolog megtalálni egymást.
Szerintem ez volt a turné legkisebb koncertje, mindössze 2000 fős volt a hely, egy nagyobb disco valami gyártelep(?) közepén, de szó sem lehetett arról, hogy én ne elől álljak, úgyhogy a kalandomat azzal indítottam, hogy amint hátat fordítottak nekem a biztonságisok átmásztam a kordonokon, és előre csörtetettem azok közé, akik tulajdonképpen hajnalok hajnala óta ott várakoztak, mert szó sem lehetett arról, hogy utaztam 200 kilométert, hónapok óta minden pénzem erre tettem félre, ezért gürcöltem úgy, hogy közben érettségizek, nyelvvizsgázok, jó lenne, ha fel is vennének, meg egyébként nálam jobban senki sem szereti Niallt, szóval én egyszerűen nem állhattam hátul. Kicsit egyébként megijedtem, amikor megláttam, hogy a lányok kezén számok vannak, meg egy csaj közölte velem, hogy ha az nekem nincs a kezemen, akkor menjek hátra, de megkérdeztem az egyik biztonságist, hogy ez baj-e, mire megvonta a vállát és legyintett egyet, úgyhogy bár végig idegeskedtem azt az időt, amíg át nem jutottam a kapukon, de az elsők között rontottam be az épületbe, és miután megvettem a kötelező, méregdrága Flicker turnés pólót, amire hónapok óta csorgattam a nyálam, besoroltam a soundcheck és a VIP jegyesek mögé, körülbelül a 8. sorba.
Eddig ha állójegyem volt mindig nagyon korán kimentem a helyszínre, ami miatt mire beértünk már fáradt voltam, és fájt mindenem, de most röpke 4 órát töltöttem a sorban, azt is úgy, hogy egymás hegyén-hátán ülve énekeltünk, szóval meglepő módon a kapunyitáskor nem akart még szétrobbanni a gerincem, és a benti várakozás is nagyon kellemes volt, barátságos volt a légkör, és még úgy is sokan leálltak velem beszélgetni, hogy az értetlen pislogásaim által ordított rólam, hogy nem német vagyok, és egy kukkot sem értek abból a karattyolásból, ami körülöttem folyik. Angliában ez nem volt meg, ott senki sem akart barátkozni, nem szóltak hozzám, itt viszont mindenki kedves volt és mosolygott, amíg Juliára vártunk pedig bezengtük az egész kis termet a dalokkal, amiket játszottak. Shawn koncertjén nem énekeltünk úgy, és olyan hangerővel Shawn Mendes dalokat, ahogy itt a There's Nothing Holding Me Back-et zengtük.
Így utólag már szégyellem magam miatta, de nem néztem utána Julia Michaelsnek, mert annyira lekötött az, hogy újra látom Niallt, hogy úgy voltam vele, akar Michael Jacksont is elém állíthatnák (RIP❤), az sem érdekelne, csak gyorsan zavarja le a dolgát, aztán adja át a helyét az én királyfimnak. Ehhez képest nagyon jól szórakoztam, Julia annyira menő csaj, hogy szabályosan elgondolkodtam a nemi identitásomon, mert ha fiú lennék, tuti, hogy elrabolnám.
Tipikusan az a nő, aki lenni akarok, mindemellett óriási hangulatot csinált és nagyon kedves, hálás volt, látszott rajta, hogy imádja amit csinál, imádja, hogy itt lehet, minket, és Niallt is. Bár őt ki nem?
Azért a vonzalmaimat illető dolgok abban a pillanatban helyreálltak, amint egy kisebb várakozást követően átadta a helyét Niallnek. Az On the loose az egyik kedvenc számom az albumról már a kezdetek kezdete óta, de akkor ahogy lekapcsolták a lámpákat és a zenekar elkezdte játszani, majd 3 év után újra kirobbant a színpadra, a szemem elé az a férfi, aki amikor legutóbb láttam egy szöszi kisfiú volt, majdnem olyan idős, mint most én, esküszöm, hogy fogalmam se volt róla, hogy ez most melyik szám, ki vagyok én, hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Harrynél kicsinek éreztem az 5000 fős Eventim Apollot, kicsi volt a színpad, fullasztó volt ott állni, nem láttam semmit, pedig elől voltam, itt viszont annyira családias légkör alakult ki, hogy tudtam, mikor talált meg a tekintete esetleg pont engem, és hogy melyik kis mosoly szól annak, hogy a legváratlanabb pillanatokban kezdtem el akkorákat szökdelni, mint egy hegyikecske.
Nem szeretem a kis helyeket, nem tartom méltónak őket hozzájuk, és nem árasztanak koncert hangulatot, de ez tökéletes volt, Niall teljesen a magáévá tette, és tényleg olyan volt, mintha mindenki mellett ott állna, és külön neki énekelne.
Sajnos amikor az ember jól érzi magát nagyon gyorsan telik az idő, én pedig erre a koncertre igazán csak az első 5-6 szám után érkezem meg, addig csak néztem őt nagy szemekkel, nem hittem el, hogy itt vagyok, hogy ő itt van, és ez az egész igazi. Nyilván ott voltam, és észleltem, hogy mi történik körülöttem, élveztem a koncertet, csak volt bennem egy gát, ami a Flickernél úgy felborult, hogy kitépett egy darabot a lelkemből. Niall itt megkért minket, hogy tegyük el a telefonunkat, mert ez a szám a kedvence, nagyon személyes, és bár nem tudjuk, hogy miért írta, min ment keresztül, de valószínűleg mindenkinek az életében történt már valami, amihez tudja társítani a Flickert, úgyhogy ha ez nevetés, vagy éppen sírás, vagy bármi, akkor osszuk meg egymással. Igazából a számot még el se kezdte játszani, amikor már bőgtem, mert hirtelen olyan kis szomorú lett, én meg annak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy valaki képes volt ennyire nagyon megbántani egy ilyen csodálatos emberkét, mint amilyen ő, hiszen ha az enyém lenne, akkor én mindennél jobban vigyáznék rá. Amíg énekelt mindenki csendben volt, aki nem, azt azonnal lepisszegték, ami kicsit rontott a hangulaton, de összességében nagyon szép volt, meg hát természetesen én is az voltam, miközben a taknyom-nyálam összefolyt, patakokban ömlött rólam a víz, és egy idegen csaj szorongatta a kezem, hogy nehogy elájuljak. Úgy gondolom, hogy ez kellett nekem, sosem úszom meg a koncerteket sírás nélkül, és ha ez nem következik be rögtön az első daloknál, akkor egy ideig nem nagyon találom a helyem, itt viszont rájöttem arra, hogy tényleg itt vagyok, tényleg megcsináltam már megint, és ha a világon egy dolgot sosem veszítek el, akkor az a szeretem iránta, és a dinka haverjai iránt, meg ezek az emlékek, annak az érzése, hogy van egy hely, ahová tartozok, és egy ember (öt), aki mindig fogja a kezem, és itt van velem, úgy is, hogy amúgy fogalmuk sincs róla. Valószínűleg nem lennék most életben, ha nem találom meg őket, vagy inkább találnak meg ők engem közel 8 évvel ezelőtt, mert ha valakik igazán megtanítottak engem élni és küzdeni, akkor azok ők.
Visszatérve a koncertre, mert már kezdek baromira filozofikus és letargikus hangulatba esni, a Flicker után elénekelte a Fool's Goldot, amitől ugyebár megint mindenki megőrült, mert na... Bunkóság, vagy nem, de nagyon sokan bekiabálták, hogy hiányzik nekik a One Direction, és remélhetőleg vette is az adást, mert ezekkel, és azzal, hogy minimum háromszor zendítettünk rá a Historyra eléggé nyilvánvalóvá tettük az igényeinket még úgy is, hogy itt tényleg olyan emberek voltak, akik szeretik Niallt, és a zenéjét.
A legeslegkedvencebb dalom a lemezről egyébként a Since We're Alone, ez a dal számomra olyan, hogy ha sikerülne egyszer végre úgy találkoznom Niallel, hogy csak rám figyel, akkor megkérném, hogy írja le nekem az "if you get lost in the light it's okay, I can see in the dark" sort, és magamra tetováltatnám, de akár az egész dalt is, mert szerintem ha van gyönyörű szerelmi vallomás, akkor ez az. Végig ezt vártam, és megkísérelem, hogy október óta nem voltam annyira boldog, mint akkor, amikor elénekelte, én meg a karjaimmal a fejem fölött néztem a plafont, bőgtem (ofc), és egyszerűen csak hálás voltam azért, hogy létezik, hogy én létezek, hogy ez a dal van, és megosztjuk egymással az életünk ezen perceit.
Óriásit buliztunk a Mirrorsra, csoda, hogy nem dőlt össze a hely, a Slow Hands alatt leugrott a színpadról, és a kordonok előtt masírozott, a számomra öreg bácsikás táncát sem hagyta ki, majd még utoljára romba döntöttünk mindent az On My Ownnal, ami abszolút a himnuszom, és megint csak egy olyan dal, ami tökéletesen én vagyok, az én felfogásomról szól, és ha a dalai láma csúszna-mászna a kegyeimért, őt is elhajtanám a fenébe, és azt az életet választanám, amit ezekben a napokban, percekben élek.
Fantasztikus volt, a fantasztikusnál is fantasztikusabb, hónapok óta a zsigereimben éreztem, hogy az lesz, de mégis mindent felülmúlt. A lassú dalok gyönyörűek voltak, a gyorsaknál, pörgőseknél megőrültünk, Niall imádott minket, pont annyira, amennyire mi őt. Leírhatatlan a sugárzó mosolya, ahogy mászkál, hogy amikor zongorázik vagy gitározik is fel-felpillant, hogy mosolygjon egyet ránk, vagy éppen huncutul odaszóljon valamit valakinek.
Képtelen vagyok megosztani veletek egy ilyen élményt, és ezt mindig elmondom, mert szerintem az nem lenne jó élménybeszámoló, ha percről-percre leírnék mindent amit csinált, minden mozdulatát, muszáj eltérnem a témától és belevinni a saját érzelmeim, gondolataim, mert ezek az én élményeim, az én érzelmeim, amiket éreztem és megéltem.
Csodálatos volt, a szó legszorosabb értelmében, hálás vagyok azért, hogy ott lehettem és láthattam, hogy mi lett a gitárjával őrülten rohangáló kis makiból, aki mindig is a szívem csücske volt. Kívánom nektek, hogy éljétek át egyszer azt, amit én 24 órával ezelőtt átéltem, amikor a pólómat szorongatva, zokogva kiestem az ajtón, és megint úgy vonszoltak vissza a szállodába, ahogy a bécsi 1D után, mert ez egy lelki fröccs volt, némely tekintetben egy óriási pofon, egyben egy kedves, védelmező simogatással és annak ígéretével, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak. Niall Horan kitépett egy darabot belőlem és magával vitte, de ideadott egy kicsit a sajátjából is, ami sokkal szebb, mint bárki másé. Ezért érdemes élni.