51.rész

Townsend Campbell 

Meglepően gyorsan visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Telnek a napok és máris szombat van, ezt onnan tudom, hogy nem az ébresztőmre kelek, hanem magamtól nyílnak ki a szemeim, mert rettentő melegem van. Cara a mellkasomhoz kucorodva még szuszog, ami ritka alkalom, úgyhogy most kiélvezem, pedig nekem is égnek a fáradtságtól a szemeim.
Nem kellene hagynom, hogy velem aludjon, most már tényleg nem, mert elkezdtük bedobozolni a dolgainkat, és az életünk hamarosan már tényleg nem ilyen lesz, hanem olyan, amire közel 5 éven keresztül készültünk, de nem tudok nemet mondani neki, amikor éjjel bebújik mellém. Élvezem, hogy szüksége van rám, és nem mondom ki hangosan, meg tűrtőztetem magam, de legszívesebben én magam hoznám át, mert nekem is szükségem van rá, hogy vigyázzak rá, szemmel tartsam, álmomban is érezzem és tudjam, hogy biztonságban van.
Megpuszilom a homlokát és lejjebb húzom rajta a takarót, mert a pizsamája neki is nedvesen tapad a kis hátához.  Még mindig pityereg, amikor megjelenik éjszakánként, még ha nappal vidám és gondtalan is, emiatt pedig folyton kattog az agyam, ezt leszámítva viszont tényleg jól vagyunk.
Ő élvezettel pakolássza össze a cuccait, amiket aztán vagy Louis visz magával, vagy mi dobunk a csomagtartóba pár dobozt, amikor átugrunk hozzájuk, nekem viszont tényleg fáj a szívem ezért a kis lakásért, ami tanúja volt Cara első 5 évének, úgyhogy talán próbálom egy kicsit elnyújtani a költözés folyamatát, hogy 1-2 nappal tovább legyünk itt.
Tudom, hogy jó lesz nekünk, de ragaszkodó típus vagyok, és ha tehetném az egész kis házat feltenném egy utánfutóra és Louis udvarára szállítanám, hogy egy kicsit minden nap beüljek nosztalgiázni.
Mindig volt bennem egy tehetős mennyiségű harag és gyűlölet Finnley iránt, ami egy kicsit akadályozta azt, hogy teljes mértékben boldog legyek, most már viszont minden elpárolgott belőlem, és látom, hogy nem is volt olyan rossz, és olyan nehéz egyedül nevelni a kislányom.
Azt mondják, az ember csak akkor tudja meg, hogy jó anya volt-e, amikor a gyermeke elmúlik 20 éves, de az az igazság, hogy nekem elég már most ránéznem hogy tudjam, nem rontottam el eddig semmit.
A mindenfelé meredező haja csiklandozza az arcom, amikor lehajtom a fejem hogy egy kicsit odabújjak hozzá. Olyan békés és zavartalan, hogy csak éppen az ujjbegyeimmel merem megsimogatni az arcát, nehogy felébresszem. A haja most arra emlékeztet, amikor megszületett, és elkezdett megszáradni. A kis pelyhek úgy álltak mindenfelé a fején, mint egy kiscsibe puha tollai. Nagyon szeretném csak egyetlen napra visszakapni azt a kisbabát, pedig ez a pillanat is véges, és hamarosan ugyanígy visszasírom.
Addig szundizok vele, amíg magától fel nem ébred, és nyughatatlanul azonnal kibújik az ölelésemből. Ő nem olyan, mint én, nem szeret még sokáig lustálkodni kényelemben és melegben, hanem azonnal felpattan, öltözik, és játszik, vagy keres magának valami elfoglaltságot.
Nyöszörögve nyúlnék utána, de már kint is van az ajtón.
Ennyi, magamra maradtam.
Kihasználom, hogy kivételesen nem kell nekem is azonnal felpattanni, és így a szemeimet dörzsölgetve, ásítozva nézek szembe a sötétítőn át beáramló napfénnyel, majd előveszem a telefonom és végiggörgetem a híreket, küldök egy rövid üzenetet Louisnak, amiben jó reggelt kívánok, de természetesen még nem válaszol, mert ő tovább tud aludni.
Az anyai ösztöneim végül erőt vesznek rajtam, mert reggelit kell készítenem, úgyhogy kimászok az ágyból és pizsamában Cara szobája felé veszem az irányt.
Nem kezdett el átöltözni, de a játékait rendezgeti, és a tegnap félig üresen hagyott dobozba pakolja őket.
- Jó reggelt, Édesem - lépek be hozzá, és megpuszilom a feje búbját - jól aludtál?
- Jó reggelt, Anyuci - válaszol, de nem a kérdésemre - ma költözünk?
- Nem hiszem, még kell egy pár nap - ülök le az ágya szélére, és azonnal elgondolkodom azon, hogy ezt átvigyük-e. - Szeretnéd, hogy átvigyük a bútoraidat? Az ágyat és a szekrényeket?
- Aha - hümmög, ami miatt máskor rászólnék, de most nem. Más szülőknek káromkodnak a gyerekei, az enyém csak ilyesmit csinál - azt szeretném hogy ugyanilyen legyen a szobám.
- Tényleg? Nem szeretnél új dolgokat? Mert vehetünk...
- Nem - rázza a fejét - ezek jók. Átviszünk mindent?
- Nem hiszem, apunak is vannak bútorai - simogatom a rózsaszín, mintás ágytakaróját - de néhány dolgot elviszünk azért. 
- Mi lesz a házunkkal? - kérdezi olyan szemekkel, mintha most jött volna rá arra, hogy többé tényleg nem itt fogunk lakni.
- Még nem tudom - válaszolok, végignézve a szobáján. Mégiscsak szükségünk lesz költöztetőkre, mert a szekrényét, az asztalkáját, az ágyát, polcokat, szőnyegeket nem tudjuk a saját autóinkkal átvinni még akkor sem, ha szétszedjük. Kelleni fog egy teherautó, és még több doboz.
- Eladjuk?
- Nem hiszem - nézek az aggódó kis arcára - talán beköltözik majd ide valaki más, de attól még a miénk marad, és egy nap majd a tiéd lesz.
- Oké - nyugszik meg, és feláll, hogy elvegyen egy újabb ütés dobozt - eltelt már 5 év, Mama?
- N-nem - pislogok meglepetten, bár azonnal levágom, hogy miért kérdezi - 5 év elég hosszú idő, tudod, 5 év múlva már majdnem 10 éves leszel.
Eláll a lélegzetem attól, hogy ezt hangosan kimondom. 5 év múlva én 28 éves leszek, Cara pedig 10.
A gondolat is elborzaszt, hogy ilyen nagy legyen, és hogy egyre közelebb jön a nap, amikor már tényleg nem lesz így szüksége rám.
Camila őrült szavai jutnak eszembe, mert még mindig állandóan kisbabákkal tömi a fejem. Azt hiszem, ő most ért el az életének azon szakaszába, amikor előtörnek a benne tomboló anyai hormonok, csak bár ezt valaki máson töltené ki, és nem rajtam, mert így folyton felébreszti a bennem lappangó dolgokat is.
Sosem terveztem azt, hogy örökké csak ketten legyünk Carával, mindig bennem volt, hogy megtalálom majd egyszer a férfit akire szükségem van, és lesznek még gyerekeim, viszont így, hogy mindketten hozunk egy gyereket a kapcsolatunkba azt hiszem, azt is elfogadnám, ha csak ez lenne a családunk. Szörnyen korai ilyeneket gondolkodnom, és hogy néha mégis eszembe jut, az teljes mértékben a túlbuzgó anyám meg Cam hibája.
- És Finnley addig börtönben lesz? - zökkennek vissza a valóságba.
- Erről már sokat beszélgettünk, Kicsim - túrnék a hajamba, de az ujjaim beleakadnak a kócos fürtökbe.
- Nem akarom, hogy ott legyen - mondja, és közben a szájába veszi a hüvelykujját.
Ezt még sosem jelentette ki így, úgyhogy meglepődve nézek rá, és várom, hogy mondjon még valamit, de nem szól.
- Találkozni szeretnél vele? - kérdezem végül.
- Nem.
- Szeretnéd, hogy ő legyen az apukád?
- Nem - rázza a fejét, és itt szinte elborzad - de nem akarom, hogy ilyen hosszú ideig börtönben legyen. Ott nagyon rossz bácsik vannak.
- Igen - nyelek nagyot.
- Ő is az, Anyuci? Nagyon rossz dolog, hogy elvitt engem?
- Vannak ennél rosszabbak is - telepedek le mellé - de számomra az egyik legrosszabb volt, ami történhetett - simogatom meg az arcát.
- Én csak veled akartam lenni - nyel nagyot, és ez hirtelen rádöbbent valamire.
- Azt hiszem, ő is csak ezt akarta - harapdálom az ajkaim - veled lenni.
- Miattam került börtönbe? - szipog idegesen.
- Dehogy, Kicsim! - fogom a kezeim közé az arcát. - Nem, nem miattad!
- Azt hiszem... Én szerintem megbocsájtok neki egy kicsit, Mami, jó?
- Jó - nevetek fel a könnyeimet nyelve - szeretnéd, hogy én is így tegyek?
- Hová tedd?
- Úgy értettem, hogy szeretnéd, ha én is egy kicsit megbocsájtanék neki?
- Talán - bólogat - akkor kijöhet a börtönből?
- Nem tudom - fogom meg a kis kezét - de megkérdezem, jó? Ha kijön akarsz vele találkozni?
- Nem hiszem - hajtja le a fejét, kicsit talán szégyellve magát, pedig ez rendben van.
Az is bizonyítja, hogy mennyire jó ember, hogy képes a megbocsájtásra.
- Mit szeretnél reggelizni? - váltok témát.
- Tojást - vágja rá néhány másodpercnyi gondolkodás után - és pirítóst.
- Szólok ha kész van - nyomok puszit a homlokára - délután pedig megint átviszünk néhány dobozt Louis-hoz, oké?
- Oké - bólogat, és feláll, hogy újabb adag könyvet vegyen le a polcáról.
Néhány perc alatt megsütök pár tojást, majd éppen amikor kikapcsolom a kenyérpirítót leül az asztalhoz.
A szokásainknak muszáj megmaradnia a költözés után is, annak, hogy mindig együtt reggelizünk és vacsorázunk, hogy mesét olvasok neki, és délutánonként játszunk, valamilyen szinten viszont alkalmazkodnunk is kell, és mindenbe belevonni Freddie-t.
Nem tudom, hogy mennyi, és milyen típusú változás áll előttem, és hogy készen állok-e rájuk, de az eddigiekkel is megbírkóztam, talán ez sem lesz olyan nehéz. Ugyanazt kell csinálnom, amit eddig, csak két gyerekkel.
- Délután elmehetünk a játszótérre? - kérdezi teli szájjal.
- Persze, Kicsim, de légyszíves előbb nyeld le ami a szádban van, és utána beszélj - figyelmeztetem kedvesen.
- Bocsi, Anyu - dalolja, miközben egy újabb falatot szúr a villájára. - Már majdnem elpakoltam az összes játékom, segítesz majd a ruháimat is?
- Hogyne, Édesem, amúgy is ráfér már a ruháidra, hogy átnézzük őket, mert sokat nőttél. Jövőhéten elmegyünk vásárolni, és veszünk neked néhány újat.
- A többit odaadhatjuk másoknak? Olyan gyerekeknek, akiknek nincs pénzük venni?
- Persze - pislogok meglepetten - ez nagyon kedves tőled.
Megvonja a vállát, mert épp egy falat pirítóst rágcsál, és szófogadóan nem kezd el beszélni, amíg teli a szája.
Miután befejeztük az evést és elmosogatok felmegyek vele a szobájába, és amíg ő a játékokat pakolássza tovább, én kiürítem a szekrényét.
Keserédes dolog ez a válogatás, mert annyi sok szép ruhát kapott, és rengeteget vettem neki én is, de mindössze csak néhányszor adtam rá őket, mert pillanatok alatt kinőtte. Miközben külön rendszerezem azokat, amiket még idén nyáron felvehet, és amik már biztos hogy kicsik, folyton azon zakatol az agyam, hogy talán nem kellene most azonnal eladományoznunk őket, mert talán jók lehetnek még a jövőben, felveheti őket egy másik gyerek a családból, vagy talán ha egyszer Cam is terhes lesz, vagy a fiúk családot alapítanak... Bár azt hiszem, ők nem lesznek rászorulva arra, hogy a lányom kinőtt ruháiba öltöztessék a gyerekeiket.
Eszembe jut, hogy egy csomó babaruha van a padláson is bezsákolva, amiket Cara szintén csak néhányszor vett fel, mert babaként még gyorsabban nőtt, mint most.
Mindenki mondta, hogy ne vásároljak neki annyi mindent, de nem bírtam megállni, mert a korom ellenére engem is elbűvöltek a szebbnél szebb kis rugdalózók, amiket a pocakomhoz illesztve nézegettem és elképzeltem benne a babámat.
Kénytelen leszek előszedni őket, és azokkal is csinálni valamit, muszáj lesz eldöntenem, hogy megválunk-e tőlük, vagy örizgetem még pár évig valahol abban a reményben, hogy viselheti őket még néhány ismerős gyerek.
- Fent vannak a babaruháid is a padláson - szólalok meg kissé rekedten.
- Odaadhatjuk azokat is - válaszol anélkül, hogy igazán figyelne. Bár nem is az ő dolga eldönteni, hogy mit csináljunk velük, hanem az enyém.
Talán néhányat elteszek majd, csak azért, hogy párszor elővegyem és nézegessem őket azon gondolkodva, hogy egyszer milyen pici volt, de az nagyon beteges lenne.
Szörnyű dolog a felnövés.
Két külön dobozba pakolom a ruhákat, és filccel felírom a kicsikre az "adomány" szót.
Ki kell szortíroznunk a cipőit és a kabátokat is, vennünk kell nyári ruhákat, iskolakezdés előtt pedig még mindenfélét, meg hátizsákot, tolltartót, tanszereket.
Hónapokig kell majd félretennem, hogy minden meglegyen.
Csodálkozom azon, hogy Louis nem hív fel és nem üzen, pedig telnek az órák és biztos, hogy már ébren vannak, de nem zaklatom, mert nem akarok olyan barátnő lenni, aki teljesen ráakaszkodik a párjára. Mindkettőnknek van élete, ráadásul annyira nem egyszerű, szóval rendben van, hogy nem én vagyok az első gondolata ébredés után.
Később mindent megmagyaráz viszont az, amikor megszólal a csengő, és a lépcsőn lefelé száguldva hallom a hangjukat beszűrődni. Ekkor jövök rá, hogy még mindig pizsamában vagyunk, mert reggeli után csak megfésülködtünk, fogat mostunk és megmosakodtunk, viszont nem öltöztünk át, és ezt Cara nem is tette szóvá.
- Sziasztok - nyitom ki nagy mosollyal az ajtót, és azonnal felkapom a szöszi kisfiút - szia, Gyönyörűm! - nyomok puszikat az arcára, mire nevetve próbál eltolni magától.
- Felébresztettünk? - kérdezi értetlenül Lou, amikor belépve odahajol hozzám, és a számra helyezett apró csók kíséretében meghúzgálja a hálóingem alját.
- Nem, csak valahogy elmaradt eddig az öltözés - rázom meg a fejem, és leteszem Freddie-t.
Cara egy kis tornádóként süvít le a lépcsőn, és egyenesen Lou karjaiba ugrik. Annyira édes látvány, hogy bár már legalább százszor voltam tanúja, de most is kicsit elérzékenyülten tapogatom a mellkasom.
- Olyan más a házatok - közli velem Freddie.
- Azért, mert sok dolog már nincs itt - guggolok le hozzá - átvittük hozzátok, tudod.
Bólint, de azért összehúzott szemekkel nézelődik tovább.
- Reggeliztetek már? - pillantok fel Lou-ra, amikor leteszi Carát.
- Aha, azért jöttünk, hogy ha van kedvetek együtt ebédelhetnénk - mosolyog édesen - bent a belvárosban, valami szép helyen.
- Persze - bólintok nagyot - máris átöltözünk és elkészülnünk. Épp Cara ruháit pakoltam, úgy tűnik, mégiscsak szükségünk lesz a költöztetőkre, mert szeretné átvinni a bútorait.
- Igen, mert azt akarom, hogy ugyanilyen legyen a szobám - fecsegi - minden pontosan ugyanolyan.
- Oké - nevetgél - nem gond, megoldjuk.
- Mikor jöttök hozzánk? - kérdezi félrebillentett fejjel a hercegem. - Még soká?
- Nem, már nem olyan soká - mosolygok rá - várod?
- Igen - bólogat megszeppenten - várom.
- Olyan édes vagy - simogatom meg az arcát, mire elmosolyodik.
Nagyon féltem tőle, hogy hogy reagál majd, és igazából még mindig félek, hogy egyszer elege lesz belőlünk, amikor már együtt élünk, de jelenleg nem úgy tűnik, mintha annyira bánná, hogy költözünk.
Azt hiszem, szüksége van egy nőre, ha nem is egy új anyára, de legalább egy nőnemű valakire, akitől kaphat valami hasonlót, és ez én vagyok, ezért egyre inkább elfogad.
- Gyere, Freddie, segíts pakolni! - ragadja meg a kezét Cara, és elindul a lépcső felé.
- Kicsim, Freddie nem ezért jött - nevetek, viszont addigra már a lépcső felénél vannak, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha Freddie bánná, hogy munkára fogják. - Mindjárt megyek és öltözünk! - kiáltok utána, de Lou megfogja a derekam és maga felé fordít.
- Most, hogy elmentek a fiatalok - a számhoz hajol, és magához ölelve megcsókol - szia.
- Szia - kuncogok, és beletúrok a hajába. Fodrásznál volt, és nagyon jól áll neki, hogy a haja rövidebb, ahogy jól áll neki a nyár is, meg a boldogság az arcán.
- Hoztam neked valamit - nyúl a zsebébe, és a kezembe helyez valamit, ami fémesen csilingel.
Kinyitom a markom, és amit először észreveszek, az a kulcskarikáról lógó kis fém, rózsaszín virágok, és egy apró szívecske a rajta fityegő lakáskulcs mellett.
- Köszönöm - ölelem át a nyakát, és belefúrom az arcom a vállába.
- Semmiség - simít végig a derekamon - másoltattam még párat, hogy legyen majd Carának is.
- Alig várja, hogy költözzünk - mosolygok rá - nézd meg a szobáját, már kiürített mindent.
- Te is várod? - húz vissza, amikor elindulnék fölfelé.
- Persze - emelem a kezem az arcához - Cara szeretné, ha délután elmennénk a játszótérre, de igyekszem a maradék néhány dolgot a lehető leghamarabb összepakolni, és akkor megvagyunk.
- Kiürítem majd a szobáját, hogy elférjenek a bútorai, és a te cuccaidnak is csinálok helyet. Káosz lesz egy ideig, de együtt mindent elrendezünk - elmélkedik - nem vagyok túl jó az ilyesmiben, bútorozottan vettem a házat.
- Megoldjuk - húzom magammal - én jó vagyok a rendezkedésben.
- Nem kételkedtem benne - nevet fel, majd kézenfogva sétálunk Cara szobájához.
Nem hiszem, hogy Freddie túl sokszor volt már itt, sőt, biztos hogy nem, mert nagy szemekkel vizsgálja a kislányos bútorokat és a plafonra ragasztott világító csillagokat. Vennem kell olyanokat is.
- Látod, hogy már majdnem kész vagyok, Apu? - kiáltja vidáman a kislányom, és a kezét kitárva mutatja a kiürült szobáját.
- Nagyon ügyes vagy, Édesem - mosolyog rá szélesen - alig várom, hogy magadat is átpakold hozzám!
Mindkét gyerek nevet, míg én a fejemet a vállára hajtva mosolygok. Jobban nem is dönthetnék.
- Cara azt mondta, hogy adományozzuk el a kinőtt ruháit - újságolom, miközben a hálószobámhoz sétálunk, hogy átöltözzek.
- Milyen kedves!
- Igen - bólintok mosolyogva - csak én annyira sajnálom azokat a ruhákat, és a padláson még az összes babaholmija is ott van. Nem volt szívem kidobni őket, legszívesebben néha elővenném és nézegetném, hogy milyen picik.
- Elhozhatod őket - vonja meg a vállát - elférnek az én padlásomon, vagy a garázsban, még szükség lehet rájuk.
Egy pillanatra megtorpanok, majd gyorsan tovább lépdelek utána, be a szobámba. Nem mondok semmit, de ezer gondolat cikázik a fejemben, holott már beszéltünk erről, de mindig furcsa hallani, hogy mennyire nagyon hosszútávra tervez velem. Nem mintha én nem tervezném az egész életemet vele leélni, de a gondolat, hogy egy napon tényleg közös gyerekeink (is) legyenek...
- Mennyire elegáns helyre megyünk? - álldogálok tanácstalanul a szekrényem előtt.
- Nem tudom, de semmi túl puccos, felvehetsz bármit. Mindenben csinos vagy.
- Még a téli cuccaim vannak elől - mászok fejjel a szekrényembe, és közben egyszerűen ledobálok mindent. Úgyis össze kell pakolnom nekem is a ruháimat.
- Ez jó? - emelek ki egy lenge, hátul megkötős, nyitott hátú, apró mintás nyári ruhát.
- Vedd fel - biztat az ágyamon heverészve.
Mivel a gyerekek hangját még mindig Cara szobájából hallom, így zavartalanul lekapom a hálóingem, belebújok a ruhába.
- Ezt nem veheted fel! - kiált fel Louis, mire megrökönyödve nézek rá.
- Miért nem?
- Mert nem - tápászkodik fel - így nem, hogy tudom mi van alatta. Illetve mi nincs...
Nevetek, és közelebb lépek hozzá, hogy masnit kössön a derekamra hátul.
- Nem vehetek fel hozzá, nyitott a háta - bökök hátra a vállam fölött - kösd meg, légyszi.
- Townes - nyüszít, de azért megfogja a szalagokat, és gyengéden masnira köti őket, mielőtt pofátlanul a fülemhez hajolva mormolni nem kezdene az ajándéka későbbi kibontásáról. Gyengéden a karjára csapok, ami miatt hangos nevetésben tör ki, miközben én kisietek a szobából, hogy Carát is felöltöztessem. 
- De csinos vagy, Anyuci! - lelkendezik amint meglát, emiatt Freddie is felém kapja a fejét.
- Köszönöm, Kicsim - simítok végig mindkettejük buksiján - te mit szeretnél felvenni?
- Nem tudom, valami szépet - vonja meg a vállát - és kérek olyan masnit is a hajamba, tudod...
- Persze, picúr - túrok bele az alig összepakolt dobozba. Tavaly rengeteg nyári ruhát vettem neki, de azoknak a háromnegyede az adományozós dobozban landolt egy órával ezelőtt. Sürgősen el kell mennünk vásárolni.
Végül sikerül találnom egy édes kis rucit, amin macskák vannak, és tavaly mindig a fehér kis tornacipőjével adtam rá, mert úgy annyira elbűvölő volt.
Még éppen jó, sokkal rövidebb, mint tavaly volt, de nincs kint belőle a popója, és még mindig annyira édes, hogy képtelen vagyok átöltöztetni.
Akkor jelenik meg újra Louis, amikor épp caatokat tűzök Cara hajába, Freddie pedig mellettünk ücsörögve nézi, ahogy foglalatoskodok.
- Szeretnél egyet te is? - nyújtok felé nevetve egy hajcsatot, de eltolja a kezem.
- Ilyen csak a kislányok hajában lehet! Én kisfiú vagyok!
- Ezt gondold át még egyszer, fiam, mert Harry bátyád hajában is megtalálható néha mindenféle ilyen dolog - telepedik le a másik oldalamra Louis.
- Ez gonosz volt - nevetek rá.
- Nem, ez az igazság, amikor hosszú volt a haja mindenféle hülyeséget csinált vele - vigyorog - befonatta, meg ilyenek.
- Befonod majd nekem is, ha megint hosszú lesz? - emeli rá a tekintetét Cara, és ez olyan kérés, amire lehetetlen nemet mondani.
- Nem lesz olyan szép, mint anyukádé - hümmög - de persze, majd megtanulom.
Csak elképzelem, hogy Cara haját fonogatja, és azonnal mosolyognom kell.
Előkeresem a megfelelő cipőket, leheletnyi sminket viszek fel az arcomra, de tényleg csak nagyon keveset, mert Louis folyton azzal rágja a fülem, hogy felesleges, majd a táskámat felkapva sietek utánuk, mert már a gyerekeket ülteti be az autóba.
- Minden oké? - hajolok be hátra, és ellenőrzöm, hogy mindkettőjük rendesen be van-e csatolva.
- Szép vagy - simogatja meg a hajam váratlanul Freddie. Egy pillanatra lefagyok, majd óriási mosollyal az arcomon nézek rá.
- Köszönöm, Kicsim - simítok végig a pirospozsgás kis arcán - muszáj szépnek lennem, ha veletek megyek valahová.
- Mindig szép vagy - jegyzi meg félszegen.
Annyira édes, hogy szinte megroggyannak a térdeim alattam.
- Ugye? Nekünk van a legszebb anyukánk! - kontrázik Cara, és bár a megfogalmazás miatt egy röpke másodpercig aggódok, nehogy Freddie megsértődjön, de nem mond semmit, csak egyetértően bólogat.
- Hallottad? - nézek sugárzó arccal Louis-ra.
- Igen, és igazuk van - helyesel.
- De Freddie-t hallottad? - fogom meg a kezét izgatottan. - Hogy nem ellenkezett?
- Kellett volna? - csóválja a fejét mosolyogva, majd megpuszil, és az autó túloldalára vezet. - Gyere, szépségem- tárja ki előttem az ajtót.
Az én életemnek sosem volt a része valami olyasmi, mint egy hétvégi ebéd egy belvárosi étteremben. Egyszerű családban nőttem fel, anya egy biztosítótársaságnál dolgozik, apa taxis, és jól éltünk, de sosem fürödtünk a pénzben, csak kivételes alkalmakkor jártunk étterembe, például a születésnapomon.
Egész életemben az volt az egyik célom, hogy hasonló körülményekben éljek, és többé-kevésbé ezt megvalósítottam, ráadásul egyedül. Küzdenem kell majd azzal, hogy Louisnak mennyire más az anyagi helyzete, mint az enyém, de az egy nagyon szerencsés dolog, hogy ő is átlagos családból származik, tehát tisztában van a pénz értékével, és nem szórja meggondolatlanul.
Egy nagyon kellemes étterembe megyünk, aminek a teraszán, a napsütésben és az enyhén fújó szélben ebédelünk. Büszke vagyok a gyerekekre, mert bár néha túl hangosan beszélnek, és ügyetlenül bánnak az evőeszközökkel, egyáltalán nem úgy viselkednek, mint néhány kis szörnyeteg a tévéműsorokban.
Tulajdonképpen annyira idilli ez az egész, hogy az asztal alatt folyton magamba csípek, és remélem, hogy nem ébredek fel sosem.
Ebéd után az autót az étteremnél hagyjuk, és felpattanunk egy buszra, amivel kimegyünk a Towerhez. Vétek lenne ezt a gyönyörű időt nem kihasználni, és még ha nem is ilyen lenne, a gyerekeink csodálkozó arca és nevetése mindent megér, miközben a nyitott tetejű emeletes buszon az arcukba fúj a langyos szél. 
Mögöttük ülünk, és bár rendszeresen szívrohamot kapok, mert túlságosan kihajolnak, Louis nevetve próbál nyugtatni, és az egyik karjával a vállam körül tart közel magához.
Nem vagyunk egy nyálas szerelmespár, akik minden pillanatban bókolnak a másiknak, és le sem tudnak szakadni egymásról, sőt, kifejezetten utálom az ilyesmit, mert mindig idegesítőnek tartottam az ilyen párocskákat, de most felbiccentem a fejem és óvatosan megpuszilom az arcát, miközben a fülébe suttogom, hogy mennyire szeretem.
Nagyon rosszul vagyok attól, hogy a Towernél a gyerekeink szabadon mászkálnak és szaladgálnak, mert legszívesebben mindkettejük kezét fognám, és árgus szemekkel szugerálnám az embereket, akik nagy valószínűséggel csak ártatlan turisták, de Louis nem engedi, pedig az emberek furcsán odafigyelnek ránk, és mutogatnak felénk.
Tudom, hogy felismerték, és ez nem zavar, mert tisztában vagyok vele, hogy ez az életéhez tartozik, az zavar, hogy Cara és Freddie tőlünk néhány méter távolságban szaladgál, és nem mellettünk vannak.
- Figyelünk rájuk, lazíts - szorítja meg a kezem - tudom mi jár a fejedben, de nem történhet semmi rossz.
Nagyot nyelve bólintok, de továbbra sem veszem le róluk a tekintetem, pedig tényleg nem történik semmi, nincsenek veszélyben, itt nem közlekednek autók, az emberek pedig kikerülik őket. 
- Nézd, Anyuci!
Egy pillanatig fogalmam sincs, hogy ez kinek szólt, mert nem Cara kiabál, de velem együtt Louis is megtorpan.
Freddie megragadja a kezem, és elkezd valami felé húzni, miközben én őt bámulom döbbenten.
- Nézd, mit csinál a bácsi! - lelkendezik, és a kis ujjával egy idős férfira mutat, akit szinte ellepnek a galambok, mert magokat tart a kezében.
- Hogy mondtad? - omlok le elé, és megfogom a kis arcát.
Meglepődve néz rám, elgondolkodik, majd lehajtaná a fejét, de fogom az arcát, és mosolyogva, gyengéden magam felé fordítom.
- Megismételnéd, Kicsim?
- Hívhatlak... Hívhatlak az anyukámnak? - kérdezi csendesen, és a kis szemeit elöntik a könnyek. Sírva fakadok, és magamhoz húzom.
- Nagyon örülnék neki - a mellkasomhoz szorítom, az ujjaim összekócolják a szőke haját.
Egymásra borulva sírunk, a szemem sarkából látom, hogy pár méterrel odébb Lou is elérzékenyülve tartja Carát, de néhány percig nem jönnek közelebb.
- Nekem már van anyukám - közli velem szipogva Freddie - de lehetsz te is, és apu is lehet Cara apukája.
- Köszönöm - törölgetem az arcát - megígérem, hogy nagyon jó anyukád leszek. 
Válaszul aprókat bólint és a fejét a vállamra fekteti. Sugárzó mosollyal nézek fel Louis-ra, mire leteszi Carát, aki vidáman hozzánk szalad, és belecsimpaszkodik a vállamba.
Így lesz hirtelen hivatalosan is két gyerekem, és ebből tudom, hogy már aligha jöhet bármi is, ami miatt az összeköltözés, és a jövő nem működhet olyan jól, ahogy elképzeltem.