53.rész

 Townsend Campbell 

Egy anyának nem szabadna olyanokat csinálnia, amiket én művelek, és egy apának sem. Mentségünkre szóljon, hogy a meglehetősen vad Vegasi hétvégénk csak egyszeri alkalom, és az is biztos, hogy megismételhetetlen.
Louis turnéjának a felénél vagyunk, a gyerekek Los Angelesben Freddie nagymamájánál és családjánál, mi meg itt, Zaynnel, hogy... Nem is tudom, miért, hogy minek indult, de annyi biztos, hogy nem annak, ami végül kisült belőle.
Vegas olyan számomra, mint egy óriási játszótér, és hiába jártak már itt a srácok, Louis ebben is teljes mértékben a partnerem, úgyhogy együtt vetjük bele magunkat az éjszakába.
Alapjáraton utálom a szerencsejátékot és mindenféle olyan dolgot, amin pénz áll vagy bukik, de most fejest ugrunk egy póker partiba, amit elvileg én játszok, mégis Lou mondja, hogy mit csináljak, majd őrült módon kipróbálom a színes, csilingelő masinákat, miközben egyre csak iszunk.
Nem vagyok ilyen, a hétköznapokban nem, ezt mindenki tudja, de a barátom néhány órával ezelőtt akkora koncertet adott itt, hogy csoda, hogy nem dőlt romba ez a város, meg amúgy is... Vegasról beszélünk, meg egy hétvégéről a gyerekek nélkül a világ bulifővárosában.
Az viszont kétségtelenül nem tartozott egyikünk tervei közé sem, hogy összeházasodunk, amihez ráadásul Elvis Presley fog hozzájárulni.
- Biztos ezt akarod? - kérdezgetem alkoholban úszó szemekkel, az arcát csókolgatva.
- Még soha semmiben sem voltam ennyire biztos! - jelenti ki magabiztosan, és azt hiszem, azért markol rá kicsit erősebben a derekamra, mert megszédül.
- De biztos? Tuti biztos? Becsszó?
- Kisujjeskü - kulcsolja a mutatóujját az én gyűrűsömhöz, ami egyáltalán nem kisujjeskü, de mindegy - veszek neked egy óriási gyémántot! Akkorát, hogy a holdon is lássák! Tudtad amúgy, hogy lehet nem is voltak a Holdon? Kamu az egész...
- Nem is kamu! - vitatkozik Zayn, melyre válaszul Louis csendre inti.
- Azt akartam hogy Cara legyen a koszorúslány - dőlök a vállának picsogva, miközben a gagyi templom felé irányít, amit 10 perccel ezelőtt kiszúrtunk, és elhatároztuk, hogy itt az ideje másfél év után összekötni az életünket.
- Majd elveszlek otthon is - legyint - most nincsenek is itt vendégek.
- Hé, én az vagyok! - vágja rá sértetten Z.
- Ezért nagyon romantikus - nyávogom, és megint megpuszilom az arcát - te leszel a tanunk, Zaynie!
- Hol kell itt bemenni? - piszkálja a lábával a gagyi templom ajtaját Lou, és kis híján hátraesünk, amikor kivágódik, és egy vidám ifjú pár lép ki rajta.
A lányon olcsó menyasszonyi ruha van, a fején egy műanyag tiara, az is oldalra csúszva, és egy műanyag, temetői virágokból álló csokrot szorongat, miközben a párjának dőlve sír. Tök részegek, és tuti, hogy csak pár órája ismerik egymást.
- Hé, Elvis! - vágtázik be a templomba Lou, ügyet sem vetve a boldog párra.
- Maga nem meghalt? - hunyorog rá Zayn, és elfojt egy csuklást, vagy az is lehet, hogy böfögést. - Már vagy 40 éve, huh? Jól néz ki azért.
- Mi vagyunk a következők! - kiabálja Louis, bár nem tudom, hogy miért.
- Időpontot kell kérni - áll terpeszbe Elvis, és kérdőn néz a társaságunkra a napszemüvege mögül.
- A háromszorosát fizetem, ha most összeadsz minket - hadonászik a mutatóujjával - sőt, minden pénzem odaadom, ha most feleségül vehetem ezt a nőt! - ordítja teli torokból.
- Lou, de miért kiabálsz? - suttogom, hátha akkor csendesebb lesz.
- Oké, legyen - rázza meg a haját Elvis. - Hátul vannak a ruhák meg a cuccok...
- Vennem kell gyűrűt! - kiáltja megint Louis, és megragadja Zayn karját. - Mindjárt visszajövök.
Bárgyún integetek utánuk és nevetek, amikor kirohannak a templomból, ami belülről sem igazán élethű templom, mert nincs orgona, szent képek, meg ilyesmik, de van padsor, meg egy kis dobogó, amin gondolom Elvis levezényli a szertartást.
- Ott hátul átöltözhetsz - fogja meg a karom, és egy kis helyiség felé terel.
Egy kicsit szédülök, de azért bemegyek, és hálát adok azért, mert a hátam mögé nyúlva épp elérem a ruhám cipzárját és leszenvedem magamról anélkül, hogy felborulnék vagy hánynék.
Több menyasszonyi ruha van vállfákra, főként habos-babos, amikben úgy néznék ki, mint egy habcsók, úgyhogy szinte rájuk se pillantok, leveszem az egyetlent, ami nagyon könnyed anyagú, és amikor felveszem kicsit olyan, mint egy hálóing, de nincs már időm átöltözni mert kintről meghallom Louis ordítását.
- Zayn! - kiáltom nevetve, a ruha gombjaival küzdve. - Gyere ide!
- Majd én megyek, Szerelmem! - kiabálja Lou.
- Nem! - sikoltom. - Te nem jöhetsz ide! Nem láthatsz!
- Hát de én veszlek feleségül, mi az hogy nem láthatlak? Én már mindenhogy láttalak! Mindenhogy!
Valaki elhallgattatja, mert hirtelen befogja a száját és bejön hozzám Zayn, aki amikor meglát elkezd bőgni.
- Gombold be és fűzd be ezt az izét - nyüszítem.
- Olyan gyönyörű vagy - potyognak a könnyei - a többieknek is látniuk kellene!
- Vedd fel nekik - vonok vállat - ez a mi időnk! Nem várjuk meg, hogy iderepüljenek.
A fejemre biggyesztek egy művirágokból álló virágkoszorút és elkönyvelem, hogy úgy nézek ki mint egy görög istennő. Pont valaki olyan, akit feleségül vehet a részeg Louis Tomlinson.
Csak és kizárólag a részeg.
- Kész vagy már? - kiabálja megint. - Alig várom hogy feleségül vegyelek!
- Legyél az apám - fordulok Zaynhez.
- Mi? - csuklik. - Nem! Akkor kb 5 évesen csináltalak volna!
- Nem, te hülye! Csak kísérj be, mert apa nincs itt!
- De akkor ki fogja felvenni?
- Majd Elvis! - vágom rá.
- Jó - bólint - odaadom neki a telefonom!
A saját lábaiban botladozva kimegy, és valamit alkudozik Presleyvel, aztán visszajön, és egy hátsó kijáraton keresztül kimegyünk, hogy a templom elejéhez sétáljunk.
- Kész vagyunk! - nyitja ki az ajtót, és a fejét bedugva rajta elordítja magát.
Egy magnóból recsegve, meg-megakadva elindul a nászinduló, homlokráncolca várakozunk, amíg egyenletes nem lesz a zene, aztán Z kivágja az ajtót, és a bámészkodó járókelők előtt bevezet a templomba, ahol Elvis mellett Louis vár.
- Lassabban! - rángatom meg a karját, mert szinte trappol. - Lassan kell bevonulni!
- Ja, tényleg - torpan meg, aztán újra elindulunk, ezúttal viszont olyan lassan, mint két teknősbéka.
Pont van időm elbőgni magam, mert Louis is sír, a videózó Elvis mellett egy nyitott dobozt szorongat, benne egy gyűrűvel.
Egy órával ezelőtt még fogalmam se volt róla, hogy hozzámegyek.
- Sok boldogságot, lányom - puszil homlokon Zayn, és a kezünket drámaian egymásba helyezi, hogy aztán kettőnk között átnyúlva visszavegye a telefonját Presley atyától.
- Kösz, Elvis! - mutatja fel a hüvelykujját, majd a telefonnal a kezében tesz egy léggitározós mozdulatot, a lábával meg olyan furán csinál, mint régen Presley.
- Amúgy ez igazi? A papír? - kérdezem.
- Aha, az - vonogatja a szemöldökét El. Vajon ez lehet a beceneve? Nem tetszik az El, Louis is néha így emlegette az exét, szóval a minket összeadó pasit nem hívhatják így. Talán inkább Vis, vagy Elvie, esetleg Pelvie vagy Prelvis, mint a Presley és az Elvis összevonva.
- Jó, mert ha nem igazi, akkor beperellek - bökdösi meg Pelvie csupasz mellkasát Louis.
Szerintem ez tényleg Elvis Presley. Tuti hogy megunta a felhajtást és inkább idejött Vegasba hogy az igaz szerelem hírnöke legyen. Az esküvő után meg kell kérdeznem, hogy mitől maradt fiatal.
- Hol a csokrod? - ráncolja a homlokát a mindjárt férjem.
- Elfelejtettem - kerekednek el a szemeim.
- Mindegy - von vállat.
- Befejezitek a beszélgetést, hogy összeadhassalak titeket? - szólal fel kicsit hangosabban Elvie.
Nem is emlékszem arra, hogy mit mond, talán mert végig Louis-t bámulom, és a torkomban dobog a szívem. Lehet, hogy tök részegek vagyunk, de ez akkor is egy fontos pillanat, hiszen valóra válik az álmom.

A meglehetősen ismerős fejfájás és hányinger miatt amikor órákkal később magamhoz térek a vakító napsütésben tényleg azt hiszem, hogy álmodtam, aztán amikor a kezeimet az arcomra ejtem és megcsikar a világ legnagyobb és legrondább gyémántja azonnal rájövök, hogy nem álmodtam.
Tényleg hozzámentem Louis-hoz, amit az éjjeliszekrényre biggyesztett aláírt papírok, meg az a polaroid fotó bizonyít, amin együtt vigyorgunk Elvissel és Zaynnel, én menyasszonyi ruhában, magasba emelt kézzel.
Elakadó lélegzettel bámulom azt, meg a kezem, majd Louis-t, aki meggyötört arccal alszik.
Azon gondolkodom, hogy felébresztem, de olyan kimerültnek tűnik, hogy nincs szívem hozzá, helyette hangtalanul kimászok az ágyból, felmarkolom a papírt meg a fotót a szekrényről és kimegyek a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét. Az utóbbi hónapok alatt rájöttem, hogy Louis már miért nem szereti a szállodákat, nekem sem lettek a kedvenceim, főként a hűtő miatt nem, amiben italokon kívül csak csoki szokott lenni, az is méregdrágán.
Amint ételre gondolok felfordul a gyomrom, úgyhogy becsukom a hűtőszekrény ajtaját és helyette bedobok egy kapszulát a kávégépbe. Olyan hangosak ezek a masinák, mint egy repülőgép, de nincs már itt hagyományos kávéfőző, szóval nincs más választásom. A lefőtt forró kávéval meg a papírokkal az asztalhoz telepedek, és mielőtt belekortyolnék hosszú másodpercekig forgatom az ormótlan gyűrűt az ujjamon. Rettenetesen néz ki, aligha hiszem, hogy Louisnak ez tetszeni fog. Ez az egész nem fog tetszeni neki, nekem sem tetszik, bár kétségtelenül mókás a fénykép, amin egy Elvis imitátor pózol mellettünk.
Áttanulmányozom a papírt, imádkozom, hogy csak kamu legyen, de nem tűnik annak. Kísértetiesen hasonlít a szüleim házassági szerződésére, még egy rohadt pecsét is van rajta, meg az aláírásunk!
- Olyan hangos ez a cucc, mint egy láncfűrész - vánszorog ki Louis az arcát dörzsölgetve, meggyötörten - miért nem alszol még, Townes?
Nagyokat nyelek, de nem válaszolok. A kávégéphez lép és a zaj ellenére magának is csinál egyet, közben álmosan a pultnak dől.
- Mit nézegetsz? - kérdezi, és a papír felé nyúl, ekkor viszont meglátja a gyűrűt az ujjamon.
- Összeházasodtunk - közlöm remegő hangon.
- Mit csináltunk?
- Feleségül vettél, részegen.
Kicsit éberebben kezd pislogni, megdörgöli az arcát, felmarkolja a kávéját és leül mellém, majd a kezébe fogja a kezem és megszemléli a gyűrűt.
- Úgy tűnik, részegen bátrabb vagyok - motyogja szinte csak magának - nagyon ronda ez a gyűrű, bocsi. Hé, most meg miért sírsz?
- Feleségül vettél - temetem az arcom a tenyerembe.
- És ez olyan rossz? - pislog rémülten, lefeszegetve az ujjaim az arcomról. - Sajnálom, ha nem akartad, biztos az én ötletem volt ez a baromság. Biztos el... Elválhatunk, Kicsim.
Talán a fáradtságtól, talán más miatt, de olyan keservesen kezdek sírni, hogy még én is értetlenül állok az előtt, hogy miért jön ki ilyesmi belőlem. Levegőért kapkodva gubbasztok a széken, ő pedig tehetetlenül és értetlenül simogat, majd az ölébe húzva próbál megnyugtatni.
Nem azzal van a bajom, hogy feleségül vett, vagyis nem úgy, ahogy ő gondolja, hanem azzal, hogy ez Vegasban történt, ráadásul úgy, hogy a felére nem is emlékszem. Nem volt itt Cara koszorúslánynak, nem Freddie hozta be a gyűrűt, nem őrjöngött Camila velem együtt...
- Sajnálom - kér bocsánatot már vagy tizedjére, tehetetlenül. - Biztos hogy igazi ez a papír, Townes? Nagyon sok helyen kamu az egész.
- Azt írja, hogy igazi - hüppögöm.
- Figyelj, elmegyünk ma és elintézzük, megértem, hogy miért nem akartad.  Semmi baj!
- Én... Én akartam - nyöszörgöm - csak nem így. Nem is emlékszem rá, és úgy néz ki az a ruha, mint egy tóga - bökök a fényképre, de ahogy kimondom kínomban elröhögöm magam.
- Szerintem gyönyörű voltál - nevet velem, és megpuszilja az arcom - nézd, mekkora gyűrűt vettem!
- Szörnyen néz ki - prüszkölöm.
- Tudom, kicseréltetem - vigyorog rám - és visszamegyünk Elvishez elválni.
- Nem akarok elválni - motyogom - ezt még kimondani is rossz. Nem akarok elvált nő lenni, én csak... Csak máshogy képzeltem el az esküvőnket, ha esetleg lett volna...
- Lett volna? - néz rám tágra nyílt szemekkel. - Miért beszélsz róla múlt időben?
- Nem tudom, hogy te mit gondolsz erről - simítom el a hajam az arcomból - sosem beszéltünk róla.
- Szerinted mit gondolok róla, ha az az első dolgom egy részeges vegasi éjszakán, hogy feleségül veszlek? - nevet fel az arcomat simogatva. - Vedd le ezt az ocsmányságot.
- Miért? - feszegetem le a gyűrűt az ujjamról, és a kezébe nyomom.
Felemel az öléből, majd visszaereszt a székre, én meg döbbenten nézem, ahogy lecsúszik elém a padlóra.
Néhány pillanatig fogalmam sincs, hogy mit csinál, csak amikor bénázva az ujjai közé fogja a gyémántot akkor jövök rá.
- Ne, figyelj, ezt nem kell most csak azért, mert ilyen hülyék voltunk...
- Jaj, Townes, fogd már be - nevet rám - hozzám jössz? Megint, most rendesen? Szép ruhával, szép helyen, vendégekkel, józanon?
- Lou...
- Nem azért, mert részegen elvettelek - rázza meg a fejét - hanem mert szeretlek.

- Olyan hülye vagy - nevetek könnyes szemekkel - persze hogy hozzád megyek!
Ragyogó mosollyal húzza vissza az ujjamra a gyűrűt, amit már nem akarok lecseréltetni, és talán mégsem annyira ronda. Most már a boldogságtól sírva vetődök a nyakába, és perceket keresztül hangtalanul szorongatjuk egymást.
- Nagyon szeretlek - motyogja a hajamba. 

- Én is téged - fogom az arcát a kezeim közé - én is nagyon szeretlek.
Összerándulunk, amikor dörömbölni kezdenek az ajtón, majd társul hozzá Zayn hangja.
- Hé, srácok! - püföli az ajtót. - Nyissátok ki, ezt látnotok kell!
- Majd később! - kiáltja Lou. - Most húzz innen!
- Nem, Lou, komolyan, nyisd ki!
- Nem hinném, hogy elháltuk a házasságunk - motyogja a fülembe.
- Szerintem a videót akarja megmutatni - kuncogok - te nem vagy kíváncsi rá?
- Fantasztikus az időzítésed! - nyitja ki végül morcosan az ajtót, Zayn pedig vörös fejjel berongyol, és a kezembe nyomja a telefonját, rajta az esküvönkről készült fenomenális felvétellel.
Néhány hónappal később, egy szép, napfényes tavaszi napon viszont tényleg hozzá megyek, szép ruhában, szép helyen, a családunk körében, egy csomó koszorúslánnyal, akikkel a hátam mögött apu kísér oda Louis-hoz, és Freddie hozza be a gyűrűket.
- Anyu? - szalad oda hozzánk Cara, miután bohóckodva kitáncolta magát Niallel. - Súghatok neked valamit?
Gyönyörű a halványsárga kis ruhájában, a feje tetején helyes kis konttyal, amit mindenféle csillogó hajtűk díszítenek.
Kibontakozok Louis karjaiból, és leguggolok elé.
- Hangosan kell súgnod, hogy halljam a zenétől.
Bólogatva közelebb lép, a száját eltakarja a kezével és a fülemhez hajol.
- Lehet most már nekem is Tomlinson a nevem?
Könnyek szöknek a szemembe, miközben aprót bólintok. Átfogom a derekát és bár összegyűrődnek a ruháink, de felemelem.
- Kérdezd meg aputól is - simogatom meg az arcát.
- Nem - bújik el szégyellősen.
- Cara, Cara! - bukkan elő valahonnan Freddie, és a ruhámba kapaszkodva néz a testvérére. - Miért sír Cara, Mami?
- Nem is sírok - kapja fel a fejét.
- Nem sír - simogatja meg a fejét Lou - mit akarsz kérdezni, Édesem?
- Hát hogy... hogy...
- Igen? - mosolyog rá biztatóan.
- Nem hívhatnának most már engem is inkább Tomlinsonnak? - harapdálja az alsó ajkát. Könnyes szemekkel nézek a férjemre, magamhoz szorítva a kisbabám. Ez az egy lépés van hátra ahhoz, hogy Cara teljes mértékben az ő kislánya legyen.
Louis megrendülve néz vissza ránk, majd nagyot nyelve bólogatni kezd, és kiveszi a kezemből a lányunk.
- Dehogynem, Édesem - törölgeti a kibuggyanó könnyeit - hát persze, hogy neked is lehet ez a neved.
Így leszünk mi a Tomlinson család.

Vége

Jövőhéten jelentkezem. x