45.rész

 Sziasztok!

Az utolsó utáni pillanatban dobtam össze ezt a részt, mert egész héten nem volt hangulatom az íráshoz, és igazából ma sem, csak erőt vett rajtam a bűntudat, viszont kezdem unni az érdektelenséget, szóval ha ti sem, akkor én sem. Kezdődik a vizsgaidőszak, szóval van jobb dolgom is, mint egy olyan blogot vezetni, amit kb 4-5 ember olvas, nem mintha eddig amúgy nem lettem volna folyamatosan elhavazva. 

Nem fogom kommentekhez kötni az új részt, mert az pontosan annyira gáz lenne, mint amennyire 2012-ben az volt, de nagyon az utolsókat rúgja már ez a sztori, meg ez az egész blogolósdi, ti meg főleg, rólam nem is beszélve.

 N.x

Townsend Campbell

Nem hiszek a fülemnek, amikor a recepciós a tárgyalás reggelén feltelefonál, és tájékoztat arról, hogy kik keresnek. Hihetetlen, hogy vették a bátorságot, az agyvizem azonnal az egekbe szökik, mellette viszont meglehetősen lenyűgözött vagyok, hiszen a legutóbbi alkalommal majdnem kikapartam mindkettejük szemét.

Tudtam, hogy találkozni fogunk, az én szüleim is iderepültek, hogy tanúskodjanak, de nem hittem volna, hogy valami ilyen lépésre szánják magukat. Bármit is akarnak, azt felhasználhatom ellenük.

- Mi a baj? - bújik közelebb Louis, és a vékony takaró alatt megkeresi a kezem, amit aztán az ajkához húzva megcsókol. - Mit akarnak, kész a reggeli?

2 napja tudunk ismét kettesben aludni, mióta megérkezett Freddie, de ezt is csak azért, mert Cara a jelenlétében a korábbi emlékek miatt - amikor a kisfiú visítva robbant be közénk, féltékenyen bizonygatva, hogy Lou az ő apukája - kicsit visszahúzódik, és éjszaka amikor felkel nem jön át hozzánk. Forgolódik az ágyban, felkel, megáll az ajtóban majd visszafordul, én meg azonnal fent vagyok, mert én szültem, én nevelem, és tudom, érzem, ha valami baj van. Órákat töltök vele a kanapén és ringatom, beszélgetek vele, mígnem újra elalszik. Napközben jobb kedve van és nagyon örül Freddie-nek, mégis van benne valami, ami miatt szenved, és ettől megszakad a szívem. 

- Itt vannak Finn szülei - sóhajtok óriásit, és belefúrom az arcom a párnába.

- Micsoda? - könyököl fel. - Mi a francot akarnak ilyenkor?

Néhány hajtincse úgy áll a levegőben, mint egy kiskakas taraja, ami az álmos szemeivel és az édes arcával párosulva szörnyen cuki látványt nyújt, és nem is bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, annak ellenére sem, hogy milyen nehéz napnak nézek elébe.

- Nem tudom - nyúlok utána, és az ujjaim a tarkójára csúsztatom, hogy közelebb húzzam magamhoz - de le kell mennem és beszélni velük.

- Miért kéne? - ráncolja a homlokát értetlenül és dühösen. - Nem kell, nincs itt az ügyvéded!

- Ha valami olyat csinálnak, ami sértő, azt felhozhatom ellenük...

- De ők is felhozhatják ellened, ha megint felhúzod magad, Bébi! 

- Ezen kívül viszont nincs más, amit felmutathatnak ellenem. Tudnom kell, hogy mit akarnak.

- Veled megyek - ugrana fel azonnal, de visszahúzom.

- Velem jöhetsz, de még nem most.

- De T...

- Ráérnek várni, fél 8 sincs - mosolyodok el kissé gúnyosan - inkább gyere ide hozzám. 

- Egy szavadba kerül - heveredik azonnal hasra, és sokkal könnyedebb, nyugodtabb arckifejezéssel kúszik fel az arcomhoz. 

Amellett, hogy állandóan ideges és dühös vagyok, mert alig várom, hogy vége legyen ennek az egész balhénak, nagyon boldognak is érzem magam, mert újra mindannyian együtt vagyunk, a repülőtéren Freddie nem csak az ő nyakába ugrott, hanem az enyémbe is, arról nem beszélve, hogy mennyire örült a kislányomnak. Világosan látom magam előtt azt a családot akik lehetünk, vagy akik talán már észrevétlenül lettünk is, ez pedig elképesztő. 

- Miért nem vagy dühös? - cirógatja meg az arcom.

- Az vagyok - fogom meg a kezét, és megsimogatom a kis tetoválásokat az ujjain - meg fáradt, és elegem is van.

- Tudom - húz magához szánakozva, de nekem nem erre van szükségem.

- Közben örülök is, mert itt vagytok nekem - motyogom, apró puszit hagyva a mellkasán - csak ez számít. 

Beletúr a hajamba és megcsókol, én pedig ebben a jelentéktelen kis pillanatban nem is lehetnék boldogabb. A gyerekeink alszanak, én pedig életemben először nem csak a szüleim támogatásával a hátam mögött nézek szembe valamivel, ami igazából rohadtul ijesztő.

Nem sietek, tartom magam ahhoz a makacs elhatározáshoz, hogy a vendégeink bőven ráérnek várni, úgyhogy bőven adok időt kettőnknek, mielőtt rászánnánk magunkat a felöltözésre, de azt is nehézkesen, bohóckodva csináljuk.

Nem akarjuk felébreszteni a lurkókat, egyszer mégis hangos nevetés robban ki belőlem, amikor pofátlanul hátba támad, miközben belebújnék a pólómba, így kis híján felvisítok, ő pedig gyorsan a szám elé csúsztatja a kezeit és átölel. 

Megint tudunk olyanok lenni, mint két kölyök, és ez nagyon hiányzott. A nevetés, a boldogság, a teljesség érzése, amit nem hiányoltam egészen addig, amíg meg nem jelent az életemben, és amíg el nem veszítettem Carát.

Mi így vagyunk jól, teljesen.

- Baba - guggolok le a kislányom mellé, gyengéden megsimogatva a pelyhes kis haját. Minden reggel, minden pillanatban megszakad ezért is a szívem, de jól láthatóan, makacs gyorsasággal nő vissza a haja, néhány hét, néhány hónap, és minden a régi lesz.

Édesen nyöszörögni kezd, én pedig nem akarom felébreszteni, főleg nem úgy, hogy alig alszik éjjel, helyette viszont végre nem kel fel hajnalok hajnalán.

- Anyu és apu elmennek egy kicsit sétálni, jó? Nagyapáék vigyáznak rátok addig.

- De mikor jöttök vissza? - kérdezi hangosan, csukott szemekkel, de legörbülő szájjal, amire Freddie mocorogni kezd.

- Nem soká - igyekszem még halkabb lenni - hozunk valami fincsi reggelit, amit együtt megeszünk majd. Aludj csak még - simogatom meg az arcát, és megpuszilom a homlokát. 

Kábultan bólogat és az oldalára fordul, én meg a meleg időjárás ellenére nem tudom megállni, hogy ne takargassam be egy kicsit, és ne adjak puszit Freddie fejecskéjére is, amikor elhaladok mellette. 

A szüleim legalább olyan döbbentek, mint amilyen Louis volt, amikor átkopogunk hozzájuk és megindoklom, hogy miért kell átmenniük egy kicsit az unokáikhoz.

- Biztos vagy benne, Kicsim? - méreget gyanúsan anya. - Mit forgatsz a fejedben?

- Semmit - vonom fel a szemöldököm - csak tudni akarom, hogy mit akarnak tőlem.

- Valószínűleg azt, amit minden szülő megpróbálna, ha valaki olyasmivel vádolná a gyerekét, amivel te.

Bármennyire nem annak szánja, apa szájából ez a mondat mégis kissé szemrehányóan hangzik.

- Jogosan vádoljuk azzal, amivel! - fortyanok fel.

- Persze - kortyol bele a kávéjába - ők is tudják, de attól még a gyerekükről van szó.

- Aki egy rohadt bűnöző!

- Townes - szorítja meg a kezem egy kicsit Louis, jelezve, hogy higgadjak le. Tudom, hogy igaza van, és hogy délutánig meg kell tanulnom önuralmat gyakorolni.

 - Próbáld meg nem megütni őket, jó? - paskolja meg végül a fejem apa. - Te pedig próbáld meg megakadályozni, fiam, ha mégis valami ilyesmire készül.

Én nem igazán bíznék Lou huncut, cinkos vigyorában, de bólogat, apa pedig anyát bevárva indul a szobánkba.

A lifttel lefelé tartva idegesség költözik a gyomromba, de tényleg jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, Louis pedig ki is használja azt a kis időt, amíg kettesben vagyunk, mert bőszen igyekszik elterelni a figyelmem. Nagyon hiányzik, hogy újra olyan állapotban legyünk kettesben, hogy nem aggódunk és nem gyászol valamilyen furcsa módon a lelkünk, de nem tudom, hogy mikor leszek képes újra hosszasabb időre valaki mással hagyni Carát a saját önzőségem és szükségleteim miatt.

- Ha úgy érzed, eleged van belőlük, akkor azonnal megyünk - figyelmeztet, én viszont csak szótlanul bólintok.

Azonnal érzem a negatív jelenlétüket amint kinyílik a lift ajtaja, és a tekintetem meg is találja a két idősebb fazont, akik a recepciónál ácsorognak bosszús arccal. 

Másfél órán keresztül várakoztattam őket, de nem adták fel, úgyhogy nagyon akarnak valamit, amit abból is leszűrök, hogy nem adnak hangot szemrehányásnak, és a múltkori beteges kifakadásomat sem emlegetik fel. Igazából mindketten nagyon megviseltnek néznek ki, én viszont lehet, hogy kegyetlen vagyok, de nem sajnálom meg őket. Egy cseppnyi szánalom sincs bennem sem irántuk, sem a nyomorult kölykük iránt, mert különböző módokon, de mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy belerondítsanak az életembe, ilyen esetben pedig haragtartó vagyok. 

- Tudnánk beszélni valami nyugodt helyen? 

- Ez egy nyugodt szálloda - szalad ki a számon, és nagyon nagy erőfeszítést igényel tőlem az, hogy ne grimaszoljak.

- Akkor legalább üljünk le valahová - sóhajt nagyot az idős úr, és megpróbál kipréselni magából egy mosolyt, de nem sikerül neki, ahogy én sem tudok kedves lenni.

- Mit akarnak még tőlünk? - szegezem nekik azonnal a kérdést, amint leér a fenekem a kis dohányzóasztal körüli fotelok egyikébe.

- Jól van a kislány? - kérdezi váratlanul az asszony, bennem meg azonnal fellobban az anyatigris védelmező tüze, hiába igyekszik kedvesnek lenni ez az érdeklődés. A gyerekük elvitte az enyémet, hetekig tart szenvedést és aggodalmat okozva mindkettőnknek ezzel, úgyhogy a helyében én nem venném a számra Carát.

- Nem - nézek a szemébe - nincs jól, és mindannyian tudjuk, hogy erről ki tehet!

- Townsend... - ha nem az ejtené ki a nevem, aki, azonnal rászólnék, hogy Townesnak szólítson, így viszont eszem ágában sincs megkérni, hogy becézzen.

- Mind tudjuk, hogy a fiam mekkorát hibázott - vág a felesége szavába az úr - azt is, hogy valószínűleg értelmetlen amiért itt vagyunk, de Townes, Finn a gyerekünk, aki hibázott, de meg is bánta, és semmi rosszat nem akart ezzel az egésszel.

- Elrabolta a gyerekem! - emelem fel a hangom, mielőtt Louis tenné meg.

- Tudjuk - horgasztja le a fejét, elkerülve a gyilkos pillantásom.

- Készek vagyunk bármekkora összeget kifizetni, amennyiben ejted a vádakat Finnley ellen - szólal fel az asszony, nekem meg Louisval együtt esik le az állam, de szó szerint.

Eltelik néhány hosszú másodperc, mire igazán felfogom, hogy mit mondott, viszont amikor megtörténik felpattanok, de nem kezdek ordítani, csak ellentmondás nem tűrően, kővé dermedt arccal a fotocellás ajtóra mutatok.

- Takarodjanak!

- Tessék? Townes, bármekkora összegről is legyen szó...

- Tűnjenek innen! - emelkedik meg a hangom. - Tűnjenek, mielőtt felhívom az ügyvédem és a rendőrséget is! Maguk még annál is undorítóbbak, mint amilyennek alapból hittem, ha azt képzelik, hogy pénzen kivásárolhatják Finnley-t abból a szarságból, amit csinált! Ez nem fogja visszaadni azt a 3 hetet, amikor a lányom szenvedett, én meg kis híján beledöglöttem, és nem teszi könnyebbé az elmúlt 5 évemet sem! Óriási hiba volt idejönniük, maguknak komolyan teljesen elment az eszük...

- Nem! - csattan fel ingerülten. - Nem ment el, és ha igazán szeretnéd a saját gyereked, akkor tudnád, hogy miért vagyunk itt!

- Tudom, hogy miért vannak itt - hajolnék az arcába, ha Louis nem húzna gyengéden vissza - mert a gyerekük egy szarházi, az enyém viszont sosem fogja a példáját követni, mert magukkal ellentétben én jó embert tudok nevelni belőle, de akkor sem próbálnám pénzzel kivásárolni a bűneiből, ha borzalmas felnőtt válna belőle, mert megtanítom felelősséget vállalni értük!

- Minden rendben, kisasszony? - jelenik meg a semmiből egy biztonsági őr.

- Persze, csak tüntesse el őket - válaszol helyettem Lou, a fejével megvetően intve a díszes páros felé, pontosan kimondva azt, amit gondolok. 

- Gondolja át! - tesz egy utolsó próbálkozást Finn apja, és lelkileg próbál megvesztegetni, miközben a biztonságis valóban kitoloncolja őket, én meg egyszerűen hátat fordítok ennek az egésznek.- Kérem!

- Én arra kértem a fiát, hogy tűnjön el az életemből - morgom az orrom alatt, sietős léptekben a lift felé igyekezve, mert nem akarok újra kifakadni. Megteszi helyettem a barátom, aki egészen eddig igyekezett a háttérben maradni, most azonban a fejét fogva dühöng azon, hogy az emberek valóban azt hiszik, hogy pénzzel mindent elrendezhetnek.

- Hagyjuk, jó? - fogom meg a kezét és az arcát. - Nem vártam mást tőlük.

- Ez undorító! - fújtat. 

- Aha, az - bólintok - de van még egy dolog, amit felhozhatok ellenük, mert teljesen biztos, hogy ilyesmit tisztességes jogi keretek között egy tárgyalás előtt tilos csinálni.

- Börtönben a helyük a nyomorult gyerekük mellett!

- Ezt te sem gondolod komolyan, és én sem - dörgölöm az orrom az övéhez - felejtsük el, jó? Kérlek! Már tényleg nem akarok semmi mást, csak hogy vége legyen ennek és hazamenjünk, átköltözzünk hozzád, és többet ne kelljen látnom őket.

- Alig várom - higgad le kicsit, és megfogja az arcom - elképesztő voltál, és remélem tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád azért, ahogy viseled ezt az egészet. 

- Miattad van...

- Nem - rázza meg a fejét - azért van, mert ilyen fantasztikus és erős nő vagy, azelőtt is az voltál, mielőtt megismertük egymást.

- Mert Carának szüksége volt rám.

- Ne keress kifogásokat, Townes - tűri el a hajam az arcomból, amit az ujjaival megsimogat - nagyon kevés olyan nő van, mint te.

Szótlanul rázom a fejem és odabújok hozzá. Szívesen közölném vele, hogy férfiből pedig valószínűleg egy olyan sincs, mint ő, de befogom a szám, és végül csendben ölelkezünk, amíg felér a lift. 

- Basszus, megígértem Carának, hogy hozunk fel reggelit! - kapok a fejemhez.

- Akkor menjünk vissza le - von vállat - vagy máris szólok a szobapincérnek, hogy hozzon valamit.

- Azt mondtam neki, hogy sétálni megyünk, tudni fogja, hogy hazudtam...

- Menjünk ki - nevet fel - van még időnk, T, reggelizzünk együtt egy közeli kávézóban, valahol, ami nem ez a szálloda, nem is láttad még a várost!

Vonakodva jártatom a pillantásom a szobánk és a lift között, döntésképtelen vagyok addig, amíg nem figyelmeztet valami nagyon fontosra.

- Láttad, hogy a szüleid bemennek hozzájuk - simogatja a kezem - biztonságban vannak.

Hirtelen a legjobb barátaim, azaz könnyek szorítják el a torkom, és aprót bólintva fordítok hátat a szobának, hogy vele menjek reggelizni, de közben felemésszen az ideg.

- Nem kell félned - kulcsolja össze a kezeinket - többé semmi rossz nem történhet sem Carával, sem veled.

- Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha ezt újra megérteni - nyelek nagyot - és nem beleőrülni az aggódásba akárhányszor valaki mással hagyom. Eddig egész jó voltam pedig...

- Mondok valamit, ha nem haragszol meg - nyomja le ismét a nulladikra vezető gombot, és magához húz - eddig is nagyon aggódós voltál.

- Tudom, de... 

- Én is tudom, hogy mi jön a "de" után, mert én is elveszítettem őt, és én is ugyanúgy belehaltam egy kicsit, szóval nem kell megmagyaráznod. Majd együtt mindent rendbe teszünk.

Jó mélyen elraktározom az elmémben ezt az ígéretet, hogy mindig emlékezzek rá, amikor valami nehézségbe ütközünk.

Együtt mindent rendbe teszünk, többé nem én egyedül.