1.rész

Kedveseim! 
Tudom, tudom, most mindenki jól meglepődött azon, hogy mit keresek én itt, mit keres ez a blog itt, és úgy összességében mi a fene folyik. Nagy vonalakban annyi, hogy már hetek óta tűkön ülve várom, hogy végre végre megnyithassam ezt a blogot, mert mióta újra magyar földre léptem a rengeteg tennivalóm mellett egyéb sem jár a fejemben csak ez a történet, de annyi minden volt eddig, kezdve a főkolompos szalagavatómmal, hogy egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele. Most még elég gányul néz ki a blog, de ez napokon belül változni fog, mert már készül a csodaszép design, de nem egyedül én vagyok elfoglalt ezen a világon, szóval légyszi most tekintsetek el a blog kinézetétől és attól, hogy konkrétan üres az egész, és koncentráljatok ti is arra, amire én, mégpedig hogy most ünnepélyes keretek között megnyitom a 8. (??!!) blogom, aminek a főszereplőjéről perceken belül lehull a lepel. 
Óriási öröm számomra, hogy még mindig itt lehetek, és nem mondom azt, hogy mindig minden simán fog menni, mert itt lebeg a fejem fölött az érettségi, de igyekezni fogok, hogy mindig a lehető legjobbat hozzam ki magamból, cserébe viszont ti is legyetek aktívak. Nagyon szeretném, ha feliratkoznátok a blogra, és néha-néha hagynátok magatok után valami kis életjelet. Köszönöm!

Nessa.x

Ui: Frissítés előreláthatólag szombatonként. 

 

Townsend Campbell

 

Dögunalmas ez az ember.
A körmeimmel az asztallapon kopogtatva, erőltetetten mosolyogva hallgatom, ahogy már mióta megérkeztünk csak magáról beszél, egyszer sem kérdez vissza, érdeklődik felőlem, vagy egyáltalán mutat bármi jelenséget arra vonatkozóan, hogy azért van itt, mert érdeklem. Valójában azt hiszem, hogy nem is azért van itt, hanem azért, hogy villogjon magával, a márkás zakójával, a drága karórájával, és a legapróbb részletekbe menően elmesélje, hogyan vásárolta meg magának a legújabb Mercedest.
Jó ötletnek tűnt olyan társkeresőt böngészni, amin ilyen "elit" emberek vannak, ügyvédek, brókerek, informatikusok, egyszóval diplomás, intelligens, nem utolsó sorban pedig talán gazdag emberek, de azt hiszem most életre szólóan megbántam ezt a döntést, és a diplomás emberek is elásták magukat a szememben. Hülye gyíkok.
És hogy mit keresek én, Townsend Campbell itt, ezzel a kockafejjel? 
Apát a 4 éves lányomnak, de ezt a fószert tutibiztos, hogy soha az életben nem engedném Cara közelébe.
Ja, jó ötletnek tűnt ilyen menő társkeresőn kutakodni, egyrészt mert az öltönyös pasik jól néznek ki, másrészt meg azért, mert biztos van munkájuk, megfelelő anyagi hátterük, és azt feltételezné az ember, hogy az intelligenciájuk is eléri azt a szintet, amikor nem fordítanak hátat egy nőnek csak azért, mert gyereke van, de azt hiszem ez a pasi határozottan az a típus, aki igenis megtenné. Lényegében ez most nem is olyan rossz dolog, mert így ennek a borzalomnak a végén elég lesz annyit mondanom, hogy sietnem kell haza, mert vár a kislányom, ő pedig behúzott farokkal fog menekülni. Mert a férfiak ilyenek, 18, 30, és 45 évesen is.
A levelemben, amiben megismerkedni terveztem ezzel a Robin akárkivel, azt írtam, hogy egyetemre járok, jogot tanulok, vagy valami hasonló hülyeséget, próbáltam minél intelligensebbnek tűnni, úgyhogy összevissza hazudoztam, és egyetlen szó erejéig sem említettem meg Carát. Mentségemre szóljon, hogy nem így terveztem, ha ez a pasi rendes lenne a randi végén kitálalnék és megmondanám, hogy csak akkor hívjon el másodikra, ha képes tudomásul venni, hogy az én életemben a lányom az első, és nem vagyok más, csak egy részmunkaidős barista a Cara óvodájához legközelebb eső kávézóban, amúgy meg csak és kizárólag akkor lehet része az életemnek, ha megfelelőnek találom arra a feladatra, ami miatt most itt ülök és szenvedek, de ez a pasi nem rendes, nem olyan értelemben, amit én elvárok. A gyerekemnek apa kell, egy igazi, hús-vér apa, aki törődik vele, gondoskodik róla, nem mellesleg pedig a saját gyerekeként szereti, ha már a vérszerinti apadonornak nem kellettem sem én, sem pedig az a kis apróság, akit elültetett bennem a gimnázium utolsó évében, ez a fószer viszont csak egy felvágós gyökér, aki azt hiszi, hogy menő, holott a legkevésbé sem az. Pont olyan, amilyen Ő volt.
Lopva előveszem a telefonom a táskámból és az asztal alatt üzenetet küldök anyának, melyben érdeklődők arról, hogy mi újság az én kis angyalkámmal, mosott-e rendesen fogat, és ágyban van-e már.
- Capital, hé, Capital, figyelsz? - összeráncolt homlokkal kapom fel a fejem, és nézek az előttem ülő férfira. Capital? Mi a fene?
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy figyelsz rám, Capital?
Capital?! Fura nevem van, de azért ez több, mint sértő!
- A nevem Townes - válaszolom unottan, félig lehunyt szemekkel - és a válaszom nem, nem figyelek, mert halálra unom magam.
- Hogyan? - tátog, amiről pont úgy néz ki, mint egy ponty. Nem csúnya, külsőre nem, azonban a hülye személyisége miatt ezt már nem tudom látni, mert annyira idegesít, hogy még a szép arcocskája sem tud segíteni a véleményemen, ami most kitörni látszik.
- Nem tudom, feltűnt-e, de ez egy randi, DiCaprio, nem egy céges megbeszélés, meg amúgy is szarok a menő kocsidra, a karórádra, meg a puccos gönceidre, úgyhogy most lelépek. Ha folytatni akarod a társkeresőkön való ismerkedést, legközelebb azt is írd oda, hogy egy nagyképű kocka vagy, és csak azért mész randira valakivel, hogy magadról beszélhess -  kirángatok a pénztárcámból 20 fontot és a tányérom mellé dobom, bár csak turkáltam az ételben, ami egyébként valószínűleg többe került, de Sir Pénzeszsáknak nem fog gondot okozni a kifizetése, ha meg mégis, az már nem az én problémám.
A táskát a vállamra kapom, kifelé menet lerántom a kabátom a fogasról, majd az itt vacsorázók, és az összes pincér tekintetének kereszttüzében magamhoz méltó módon, vissza sem nézve távozok. Hülye társkeresők, hülye randik, hülye férfiak!
A metróaluljáró felé veszem az irányt, közben hívom anyát, aki épp az előbb válaszolt az üzenetemre, tehát még ébren van.
- Szia, Townes, máris vége a randinak, vagy kilógtál hogy felhívhass, mert nem válaszoltam elég gyorsan?
- Az első - morgom - egy seggfej volt, beugrok Caráért.
- Sajnálom! - válaszolja együttérzéssel a hangjában. - Cara már alszik, ne ébreszd fel, helyette hívd fel Camilát és menjetek el valahová, hogy ne menjen kárba ez az este.
Gyorsan átgondolom, és végül is logikusnak találom amit mond, ez az este amúgy is az enyém lett volna, és mióta megszületett a lányom alig van részem ilyesmiben, pedig azt leszámítva, hogy van egy gyerekem, én is csupán egy 22 éves fiatal nő vagyok, aki vágyik a szórakozásra, barátokra, és gondtalanságra. Ha már ez az ember egy lúzer volt, legalább érezzem jól magam a legjobb barátnőm társaságában!
- Nem volt semmi gond? Vacsorázott rendesen? Mosott fogat? Nem sírt utánam elalvásnál? - aggodalmaskodok.
- Minden a legnagyobb rendben volt, Kicsim, Cara okos kislány, megértette, hogy ma nálunk alszik, holnap pedig jössz érte. Egész este arról fecsegett, hogy randizol valakivel - kuncog, ellenben nekem elszorul a torkom, mert csalódást fogok okozni neki.
- Katasztrófa volt - rázom meg a fejem - otthagytam a fenébe.
- Bizonyára ez volt a helyes döntés - válaszolja az én mindig támogató, megértő édesanyám. - Holnap majd mindent elmesélsz, most menj és érezd jól magad.
- Légyszíves tegyél Cara mellé egy pohár vizet, hogy éjszaka ha felébred és megszomjazik ne kelljen mászkálnia, mert nagyon kómás, és nincs hozzászokva a házatokhoz. Ha bármi van hívj fel, és rohanok haza!
- Már tettem, Townes, ugye tudod, hogy téged is felneveltelek? Túlélted a gyerekkorod, méghozzá elég boldogan.
- Tudom, csak... - nagyot nyelek, a nyelvem hegyén van a mondat második fele, az, hogy mellette ott volt apa, ő nem volt egyedül, de nem teszem hozzá - csak aggódok - fejezem be kissé könnyes szemekkel.
Nagyon kevés időt töltök a lányom nélkül, többet voltam otthon Carával, mint az állam által megadott 9 hónap, bár közben elvállaltam alkalmi munkákat, mint a kutyasétáltatás, egybekötve azzal, hogy kendőben vittem magammal az egyre kíváncsibb és befogadóbb kisbabám. Másfél éves korában kaptam meg az állásom, minden nap bevittem az óvodába néhány órára, utána pedig, amíg én dolgoztam a kávézóban ücsörgött, rajzolt, színezett a gyerekeknek berendezett sarokban, elfoglalta magát, és szórakoztatott engem meg a vendégeket. Mindig úgy kértem a beosztásom, hogy az összeegyeztethető legyen a lányom kialakított napirendjével, azután kezdtem, hogy reggel elvittem őt az oviba, és 1-2 órával azután végeztem, hogy elhoztam, így a délutáni csendespihenőjét mindig a saját ágyában töltötte, a nap hátralevő részében pedig csak ő birtokolta a figyelmem. Most is pont ilyenek a napjaink, azzal a különbséggel, hogy többet beszél, sőt, be nem áll a szája, verseket mond, mondókákat, és minden érdekli. Az első néhány hónapban laktunk csak a szüleimnél, éppen addig, amíg a terhességem első hónapjai alatt összeszedett pénzből, és a különböző juttatásokból utána képes lettem fenntartani egy állami lakást, és megtanultam, hogy hogyan kell bánni egy babával, az én kisbabámmal. Tulajdonképpen elképesztő, hogy néhány hónap alatt mire képes az ember még akkor is, ha nagyon fiatal. 9 hónapom volt arra, hogy egy idióta, meggondolatlan 17 éves csitriből, akit jól felcsinált, majd otthagyott a pasija felelősségteljes anyává váljak, olyanná, akire büszke lesz egy napon a gyereke. Korábban fájtak reggelente a kelések, a legnagyobb problémám az volt, ha kimaradtam valamiből, például egy buliból, a testi fájdalmaim pedig kizárólag a pompomlánykodás okozta izomlázból, és halálosnak ítélt menstruációs görcsökből eredtek. Cara születése megváltoztatott mindent, a szülőszobában visszasírtam az egyszerű, tompa alhasi görcsöket, és a kemény, fájós combizmokat, de az éjszakai keléseket, és a szoptatással való küzdést sosem cseréltem volna vissza a nehézkes hétköznapi kelésekre, és a bevánszorgásra az iskolába. Mondtak rólam dolgokat, mindenkiről mondanak, aki teherbe esik a gimnáziumban, azokról meg főleg, akiknek lelép a pasija, és bár összetörtem, de egyetlen pillanatra sem adtam fel, vagy gondoltam arra, hogy egy túlzottan egyszerű módszerrel lerendezem az egészet, és visszatérek a szánalmas kis életemhez, mintha sosem történt volna semmi. Nehéz egyedülálló anyának lenni, főleg ennyire fiatalon, de megoldottam mindent, nem tart el minket senki, van fedél a fejünk felett, és a gyerekemnek mindene megvan. Ő a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, és még ha lenne is lehetőségem rá, nem változtatnék az életem egyetlen másodpercén sem, mert Cara nélkül az egész értelmét veszítené. Nem mondom, hogy nem volt nehéz, és ijesztő 17 évesen, néhány hónappal az érettségi előtt szembesülni azzal, hogy babát várok, azzal pedig főleg nem, hogy az apja megalázott, egyetlen másodpercre sem vállalta fel a gyerekét, majd egyszerűen eltűnt, mintha sosem létezett volna. Sem ő, sem a szülei nem érdeklődtek soha utánam vagy Cara után, gyerektartás pedig egy utópikus világban létezhet csak, de enélkül is megcsináltam, és megcsinálom minden egyes nap, mert bár rettentően idétlen, meggondolatlan tinédzser voltam, abban a pillanatban felnőttem és felelősséget vállaltam a tetteimért amint pozitívat teszteltem.
- Én is aggódok, Townes, ez sosem fog változni, de el kell fogadnunk, hogy nem csak mi, anyák tudunk vigyázni a gyerekeinkre.
- Nézz be hozzá azért, még mielőtt lefekszel, jó? És ne csukd rá az ajtót.
- Természetesen - mondja mosolygós hangon - érezd jól magad, Kicsim, rúgj ki a hámból!
Ha az annak számít, hogy kb 2 órával később a város valószínűleg legzsúfoltabb pubjában egy idegen férfi és néhány üres pohár társaságában a zenét és az emberek beszélgetését túlüvöltve bőgök, akkor ma nagyon is kirúgok a hámból.

Louis Tomlinson 

Felültetett, minden egyes eltelt másodperc után egyre biztosabb vagyok benne. Próbálok nem állandóan fészkelődni és forgolódni, hogy annyira ne legyek feltűnő, de azt hiszem ez reménytelen, tekintve, hogy előttem ott az üres teríték, mellettem meg egy csokor virág. Végül rendelek magamnak vacsorát, meg egy üveg bort is, hiszen Freddie ma úgyis Lottie-nál alszik, mindegy, hogy kiütöm-e magam, vagy nem, a fiam nem fogja látni, és ez a lényeg. Magamban olyan csúnyán szidom Eleanort amennyire csak tudom, a valóságban azonban csak lapátolom magamba az ételt és azt hiszem a vak is láthatja, hogy mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. Túlságosan elfoglalnak a saját problémáim, hogy Eleanor már megint átvert, de most utoljára, és hogy még mindig nem találok módot arra, hogyan magyarázhatnám el a 3 éves fiamnak, hogy az édesanyja miért tűnt el egyik pillanatról a másikra, miért hoztam Londonba, és miért borult fel 8 hónappal ezelőtt az egész élete. Kezdek kiborulni, a torkomat összeszorítják, és marják a dühös könnyek, már ott tartok, hogy egyszerűen felugrok, hagyok annyi pénzt az asztalon, hogy elég legyen, és eltűnök, amikor megteszi ezt helyettem valaki más. Olyan, mint egy dühös kiskutya, szék csikordul a padlón amikor feláll, és egyenesen az előtte ülő aktakukac arcába nézve jól megmondja a véleményét, majd némi pénzt az asztalra dobva elviharzik, hangosan bevágva maga után az ajtót. Még én is döbbenten pislogok, nemhogy az a szegény srác, akit most szembesítettek azzal, hogy elég szarul randizik, azonban miután észhez térek alig tudom visszafojtani a nevetésem, és a székemről is majdnem leborulok, úgy nézem, hogy ki lehetett ez a kis szeszélyes. Nem is tudom igazán, hogy kit sajnáljak, szegény sorstársamat, akinek éppen csak nem borítottak egy pohár vizet is az arcába, miközben megmondták neki, hogy egy lúzer, vagy a lányt, akinek a kirohanásából ítélve valószínűleg ez volt élete egyik legrosszabb randija, és most talán szomorúan meg dühösen vágtat haza, pont úgy, ahogy mindjárt én is fogok. Azt hiszem az ő oldalán állok, ő sem azt kapta amit várt, és amit megérdemel.
Sajnálom, hogy korábban nem figyeltem fel rá, és amikor felpattant nem néztem meg jobban, hogy megjegyezzem magamnak az arcát, és valahogy kiderítsem nevét. Utána kellett volna mennem, utána kellene mennem, de valószínűleg már a legközelebbi aluljáróban van, vagy felpattant az első buszra, ami erre jött, és ez megint kicsit lejjebb viszi az életkedvem. Fogom a cuccaim és úgy döntök, ideje mennem, hogy az este hátralévő részét valami olyannal töltsem, ami elfeledteti velem Eleanor újabb szemét húzását, és azt is, hogy sosem leszek olyan jó szülője a fiamnak, amilyen az édesanyja volt. Szerencsémre az áldozat, vagy inkább az elkövető is úgy dönt, hogy távozik, úgyhogy egyszerre lépünk az ajtóhoz, és már csak udvariasságból is előre engedem, holott a kezdeti sajnálat helyett most inkább kedvem lenne rácsapni az ajtót, de megragadom a kínálkozó lehetőséget.
- Elég szeszélyes lány volt - jegyzem meg a lehető legbarátságosabb hangon - hogy hívták?
- Fogalmam sincs, haver - vonja meg a vállát, és úgy pillant rám, mintha csak egy idegesítő, beszélő kis porszem lennék a vállán, amit mindjárt lepöcköl. Vérbeli gyökér - valami Cities, Capital, vagy Town akármi, hülye neve volt.
Óriási késztetést érzek arra, hogy orrbanyomjam, mert egy bunkó, és már tudom is az okát annak, hogy miért kapta azt, amit kapott. Én is tudok bunkó lenni, én is haragszom Eleanorra, morgok miatta, és gondolatban a pokol kénköves bugyráig szidom, de sosem mondanék ki semmit hangosan a legapróbb dologról sem, mert aki a legkevésbé is férfinak érzi magát, az nem mond ronda dolgokat egy nőről sem.
- Te meg egy köcsög vagy - morgom az orrom alatt, miközben a kulcsokat lóbálva a mutatóujján elvágtat mellettem, és beugrik a puccos kocsiba. Már értem is, hogy mire fel van ekkora arca, miért vetett rám olyan pillantást, és miért nem méltatta meg annyira sem a lányt, akit randizni vitt, hogy megjegyezze a nevét. Apuci pici fia, akinek mindene megvan, és valószínűleg semmit sem magának teremtett meg lekezelően bánhat bárkivel, egy hírességgel is, aki a nulláról indult, egy nővel pedig főleg.
A motorokat jó rendesen megbőgetve hajt el, nekem meg azzal a lendülettel felfelé is lendül a középső ujjam.
- Farok - fűzöm hozzá még utoljára, majd a kapucnit a fejembe húzva eltűnök.
Mióta szüneten vagyunk kicsit nyugisabban mászkálhatok egyedül az utcán, mióta nem foglalkozok a szólóénekesi pályámmal, és nálam van Freddie, főleg. Foglalkoznak velem de nem tudnak semmit rólam, vagy csak alig-alig, pletykák röppennek fel, majd ülnek el, néha lefotóznak valahol, de konkrétan senki nem tud semmit, mert már nem engedem, mert saját magam mellett felelős vagyok a fiamért is, aki csak rám számíthat, és a srácokra. Nem csinálhatok semmi hülyeséget, nem bulizhatok féktelenül, sodorhatom bármiféle veszélybe magam, mert nem veszíthet el engem is. Viszont az, hogy valahol megigyak egy sört, és kipanaszkodjam magam a barátaim társaságában nem rejteget túl sok veszélyt, úgyhogy fogok egy taxit és elvitetem magam ahhoz a pubhoz, ahol régebben néha összegyűltünk a srácokkal, és a dicsőségfalán ott díszeleg egy arany téglába vésve a "Harry hibája volt" mondat,  mert 8 nappal azután, hogy egy banda lettünk, Niall 15 felest húzott le ott Harry biztatására. Kegyetlenül berúgtunk, holott még csak gyerekek voltunk, gyerekek, akik alig több mint egy hete ismerték egymást, és belecsöppentek egy új világ kapujába.
Az utóbbi hónapok alatt sok embert veszítettem el, sokan fordítottak hátat nekem, de ők nem, és tudom, hogy nem is fognak, mert 6 éven keresztül minden nap az életem részei voltak, és utána is bármikor felhívhattam őket, ott voltak, amikor meghalt anyu, akkor is, amikor Briana, és akkor is, amikor mindent felforgatva kiharcoltam magamnak a fiam. És most is itt vannak, mindannyian turnézni terveztünk a saját, most már önálló lemezeinkkel, de nem csak én nem indultam útnak, hanem ők sem, mert nem hagynak magamra. 
Egy ideig forgatom a kezemben a telefonom, bármelyiküket hívnám fel perceken belül itt teremne, valamiért mégsem teszem, pedig jelenleg nem sok mindenre vágyok annál jobban, hogy a legjobb barátaim társaságában biztonságban berúgjak annyira, hogy kellemes érzésekkel érjen véget ez a mai nap, de mit érnék el vele? Reggel minden ugyanilyen lenne. Végül nem hívom fel őket, egyrészt mert ha van valami programjuk miért rontanám el, másrészt pedig kinek lenne kedve a siránkozásomat hallgatni arról, hogy annyi év, és annyi együtt megélt dolog után most Eleanor folyamatosan hülyét csinál belőlem, és abból a reményemből, hogy egy család lehetünk?
Megiszok egy sört, utána pedig hazamegyek, lefekszek aludni, reggel pedig elmegyek Lottie-hoz Freddie-ért és együtt töltjük a napot, legalábbis így tervezem. A taxi nem közvetlenül a pub előtt tesz ki, hanem kicsit arrébb, a nyakkendőmet húzogatva, ellazítva térek be a helyre, ami dugig van emberekkel, elvégre péntek este van, mindenki ilyenkor éli az életét. Elvegyülök köztük, zömében az az életkor van jelen, akik magasról tesznek arra, hogy ki vagyok, és remélem, hogy ez így is marad legalább erre az alkalomra, mert most tényleg igazán nincs kedvem se fotózkodni, se később megmagyarázni mindenkinek, hogy miért voltam éppen itt, éppen most, és egyedül. Leülök a pulthoz és kérek magamnak egy sört, jobban örülnék, ha elbújhatnék hátul, egy eldugott kis asztalnál, de látom, hogy erre abszolút nincs semmi esély, mert mindenhol emberek vannak, és még mindig özönlenek be az ajtókon.
Csendben kortyolgatom az italom és közben nézelődök, olyasmiken jár az agyam, mint az, hogy vajon ez a sok vidám ember mit hagyhatott a háta mögött csak ma, vajon ők mikkel küzdenek meg nap mint nap, és azokhoz képest az én küzdelmeim vajon micsodák. Kezdek a saját magam agyára menni, mert ez egyáltalán nem én vagyok, úgyhogy hátradöntött fejjel lehúzom a söröm, remélve, hogy új erőre kapok általa, azonban amikor lecsapom a poharat a pultra egy lány tántorog mellém, és ugyanazért helyezi le a poharát, amiért én is, újabb körért. Nem hiszek a szememnek, amikor oldalra fordítom a fejem, hogy jobban megnézhessem magamnak, mert esküdni mernék rá, hogy ez a lány ugyanaz, akit 1 órával ezelőtt láttam kiborulni és elcsörtetni, az a lány, aki azzal a kőbunkóval vacsorázott. Alig láttam az arcát, de megismerem a ruhájáról, a csinos, csipkés kis sárga felsőjéről, és a szűk nadrágról, meg a jelenleg váll alá érő, de valószínűleg hosszabb barna hajáról, ami dúsan keretezi az arcát, ami egyébként meglepően szép. Na nem mintha azt hittem volna, hogy egy olyan kis pénzeszsákkal, mint az a gyerek az étteremben csúnya lányok randevúznak, de ez a látvány minden elképzelésem túltesz, még akkor is, ha most laposakat pislog, és kicsit bizonytalanul áll a lábán.
- Szia - szólítom meg a lehető legbarátságosabban, remélve, hogy én nem járok úgy, mint a mai randipartnere. - Bocsi, hogy zavarlak, de nem te vagy az a lány, aki ma olyan csúnyán kikosarazott egy tökfejet?
A "tökfej" kifejezés elég enyhe, de nem akarok rondán beszélni, Freddie miatt igyekszek leszokni róla. Ezerrel töröm a fejem az étterem nevén, mert nyilván pontosabb lenne, ha azt is hozzátenném, de egyszerűen nem jut eszembe, úgyhogy reménykedek abban, hogy nincs még több száz sárga felsős csinos lány a városban, aki pont ma kosarazott ki egy puccos hülyegyereket.
Felém fordítja a fejét és az arcán egyszerre fut át döbbenet és szégyen, mert valószínűleg nem büszke a tettére, ahogy én sem voltam az soha a kiborulásaim után 1-1 tenyérbemászó paparazzival szemben, végül aprót bólint, de közben vadul fürkészi az arcom, bizonyára ismerős vagyok neki. Imádkozok azért, hogy ne jöjjön rá, hogy honnan, mert sosem szégyelltem azt aki vagyok, és amit csinálok, de borzasztóan szeretném ha nem az alapján döntené el, hogy leáll-e velem beszélgetni, vagy nem.
- Hát, nem tudom, hogy pontosan mit követett el ellened, de később amikor eljöttem váltottam vele pár szót, és csodálkozok azon, hogy nem borítottad rá a vacsorád, meg egy egész üveg bort desszertnek. 
Nevetni kezd, a kissé makacs, dacos, és bizalmatlanságot tükröző vonalak kisimulnak az arcán, és a helyüket átveszi egy gyönyörű, széles, kislányos mosoly, és ha már itt tartunk fogalmam sincs, hogy vajon hány éves lehet, mert fiatalabbnak tűnik, mint én, viszont van valami a kisugárzásában, ami meglepően éretté és felnőtté teszi még annak ellenére is, hogy kicsit részeg.
- Louis vagyok - nyújtom felé a kezem udvariasan, remélve, hogy elfogadja, és megmondja a nevét, amit az a barom nem tudott.
- Townes - helyezi a kezét az enyémbe, és viszonozza a mosolyom.
Az életemre esküszöm, hogy fogalmam sincs róla, mi kezdődik el ezzel az egyszerű gesztussal.