31.rész

Townsend Campbell

Amikor reggel 6:35-kor rácsimpaszkodik egy kicsi kéz a kilincsre, és halkan nyikorogva kinyílik az ajtó, amin belopakodik a lányom, abban a rettentően kómás, ködös állapotomban amiben vagyok némán hálát adok annak, hogy ruhában vagyunk, még ha az nagyon minimális is, és a gyerekem nem rögtön úgy lát minket egy ágyban, hogy teljesen pucérak vagyunk.
Louis mellkasán heverek, miközben az egyik apró mintákkal, és érthetetlen módon egy nagy galambbal tarkított karját a hátamon pihenteti. Konkrétan rajta fekszem, de ennél kényelmesebb számomra semmi sem lehetne, az más kérdés, hogy ő valószínűleg nem ezen az állásponton van, de nem panaszkodik, csak halkan horkol.
Cara néhány percig bizonytalanul ácsorog az ajtóban, nem látja a lapos pislogásaim és hogy résnyire nyitott szemekkel figyelem. Azon tűnődhet amire kicsi korától fogva nevelem, hogy nem megyünk be egymás szobájába kopogás nélkül, csak ha valami baj van, hogy tudnia kell a saját ágyában, egyedül aludni, és hogy egy napon lesz egy férfi is a házunkban, ezek a szabályok pedig méginkább életbe lépnek, de nem tudok haragudni rá a megszegésükért.
Már épp úgy döntene, hogy mégsincs szüksége semmire, vagy csak erőt vesz rajta a bűntudata, ami miatt hátat fordít, én pedig mégsem hagyhatnám, hogy csak úgy elmenjen, elvégre ez egy idegen ház, idegen város, és ez a felállás is szokatlan, úgyhogy épp szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem mi a baj, de valaki gyorsabb, mint én.
- Minden rendben, Kicsim? - mozdul meg a fejem alatt, és bár ebben a percben nyithatta ki a szemeit, egyik kezével felkönyököl, a másikkal nem hagyja, hogy lebucskázzak róla.
- Igen - hümmögi a lányom - én csak...
- Éhes vagy? - kérdezi, készen arra, hogy felpattanjon, és reggelit készítsen neki.
- Nem - érkezik a válasz - visszamegyek.
- Szeretnél idejönni? - gördít le óvatosan magáról, és felül mellettem, miközben remélhetőleg hihetően alvást színlelek.
Nem hallom Cara válaszát, csak a puha kis meztelen talpának apró lépteit, majd a fészkelődést, miközben Lou valószínűleg az ágyra emeli.
- Mami nem fog haragudni? - kérdezi halkan.
- Biztos vagyok benne, hogy nem - hallom a választ, és alig bírom visszafojtani a mosolygást. Mégis hogyan tudnék haragudni? Pontosan tudom milyen indíttatásból van itt, azért, amiért az összes gyerek szeret néha bemászni a szülei közé, amiért én is átvándoroltam hozzájuk néha az éjszaka közepén is. Máskor is bújtunk már össze, olyankor általában én voltam a kezdeményező, de most itt van ez a férfi, akivel a lányom alig tud betelni, ahogy azzal az érzéssel is, hogy olyan, mintha két szülője lenne. 
- Freddie még alszik, Édesem? - fészkelődik, és érzem, ahogy a lányom apró kis teste közénk kerül, a haja megsimogatja az arcom, miközben bólint.
- Visszamegyek majd, mielőtt felébred - suttogja - csak egy kicsit maradok, jó?
A szemhéjaim mögött könnycseppek képződnek.
- Nem kell, elférünk itt mindannyian - hajtja vissza a fejét a párnára, és előbb Carát simogatja meg, utána engem is.
Elbóbiskolok, az egyik karom automatikusan a kis csemetém köré fonódik, és elmondhatatlanul jó érzés érezni egy testet a másik oldalán, valakit, aki mindkettőnket beburkol a karjaival.
Hallom, hogy egy darabig suttogva beszélnek valamiről, de nem fogom fel, hogy miről, és szó szerint a legkellemesebb álmomból riadok fel, amikor éles hang hasít a levegőbe.
- Neeeem! - szapora kis léptek hangja után egy apró test csapódik a matrachoz és durván löki arrébb nem csak a lányom, hanem még engem is. - Én apukám! - kiáltja hangosan, sírós hangon Freddie, és a kómásan elkerekedett szemű férfire veti magát, miközben Cara sírni kezd, én meg értetlenül próbálom működésre bírni az agysejtállományom.
- Semmi baj, Édesem - vonom magamhoz a lányom, akinek valószínűleg a legnagyobb problémája most csupán az, hogy visszaaludhatott, és Freddie kiabálása megijesztette.
- Bocsánat, Mami! - zokogja a mellkasomba.
- Semmi baj - simogatom a hátát és a haját - semmi rosszat nem csináltál, Kiscicám.
- Én apukám! - erősködik makacsul a kisfiú, és szinte az apukája nyakába mászik, miközben ő felül, és próbálja az ölében tartani a kiborult, haragos gyerekét.
Tulajdonképpen teljesen mértékben megértem Freddie-t, és elszégyellem magam amiatt, amit én és a lányom csinálunk, még ha ebben nincs is semmi rossz szándék, és egyáltalán nem akarjuk elvenni az apukáját. Csak úgy megjelentünk az életében pár hónappal azután, hogy elveszítette az édesanyját, rögtön betolakodtunk az otthonába, megbolygattunk mindent, most pedig úgy talál ránk, hogy a lányom az ő egyetlen hozzátartozója karjaiban hever egy nő társaságában, aki nem az anyja.
Neki ez nem olyan, mint Carának, ő nem fogad engem kitörő örömmel és lelkesedéssel, mert neki már volt anyukája, van anyukája, akit én sosem fogok tudni helyettesíteni.
- Higgadj le, Kishaver, rendben? - dönti Louis a homlokát az apró, szőke hasonmásáénak - Nem kell kiborulnod, Freddie.
Szólásra nyitom a szám, hogy megpróbáljam megmagyarázni a kisfiúnak, hogy egyáltalán nem szeretnénk elvenni az édesapját, de nem jön ki hang a torkomon, és amúgy is talán jobb lenne, ha mindketten kimennénk, de amikor megmozdulok Louis kinyújtja az egyik kezét, és megfogja az enyémet. Az ujjait ragaszkodóan az én ujjaim közé csúsztatja, és erősen szorítjuk egymást.
- De te csak az én apukám vagy - fonja a karjait a nyaka köré sírós hangon, és a térdeit egyenesen az apja gyomrába mélyeszti, akinek erre fájdalmas grimaszba torzul az arca, és levegőért kap.
- Igen, a te apukád vagyok, és mindig a te apukád is leszek - mondja néhány másodperc elteltével - és nem szeretlek kevésbé azért, mert Cara és Townes beléptek az életünkbe, érted, Kicsim? Lehetek a te apukád, és lehetek az övé is,  ez nem befolyásolja azt, hogy te az én kisfiam vagy, és a világon mindennél jobban szeretlek, tudod? Mindkettőtöknek jut elég belőlem, és mindig itt leszek neked, Freddie, nem kell féltékenynek lenned.
Válasz nem érkezik, csak a vállára hajtja a szőke buksiját, befelé fordulva, hogy ne ránk nézzen, míg én elképedve nézek Louisra, és szorítom magamhoz a szipogó gyerekem.
Ha most Freddie azt mondja, hogy neki így nem jó, szó nélkül kiszállok az életükből és viszem magammal Carát is, mert ha az én gyerekemnek nem lenne jó ez az egész, ezt tenném, de Louis nem anyuka, és egy kicsit makacsabb, mint én, még ha ez számomra is megdöbbentő.
- Kérlek, fogadd el ezt, Kisfiam, jó? Mert ők nagyon fontosak nekem, és tudom, hogy neked is.
- De engem kihagytatok - szipogja - az alvásból.
- Van neked is hely - nevet fel, és hirtelen végighúzza az egyik tenyerét az jobb arcán, közel a szemeihez - gyere, bújj ide közénk, csak azért nem hívtunk mert még aludtál, de vártuk hogy felébredj.
Még arrébb húzódik, egészen az ágy szélére, és én is kivándorlok az utolsó pár centiig, amikor közénk emeli a kisfiút, és a lányom mellé fekteti, aki szinte belém bújva, félve leskelődik. Arra emlékeztet, amikor még apróság volt, és miközben hangosan cuppogva, sóhajtozva, és pihegve telitömte a pocakját a nagy, akkor még mélykék szemeivel leskelődött, én meg visszanéztem rá, és képtelen voltam betelni a gyönyörűségével. A mai napig nem tudok, soha nem is leszek rá képes.
Freddie az apjához bújik, aki viszont kinyújtja a kezét és visszahúzza Carát is, bár ezúttal csak az apróság hátához préselődve, de rajta hagyja a kezét, a sort pedig én zárom, és a két kócos gyerekfej fölött igyekszem minden hálámat a tekintetembe sűríteni, mert nem vetődhetek rá most, és csókolhatom ki belőle a szuszt is azért amit tett és mondott. Ezt csak másfél óra múlva tudom megtenni, miközben reggelit csinál, és a két gyerek már tökéletes összhangban, hangosan beszélgetve öltözködik a hálószobában. Megvitatják, hogy mi van Freddie pólóján, Cara zokniján, és hogy a nadrágján rózsaszín karikák, és nem pöttyök vannak, mert a pöttyök és karikák nem ugyanazok, míg én le sem tudok szakadni Louis ajkairól.
- Megkérem Freddie-t, hogy minden nap rúgjon ki titeket az ágyból üvöltve, hogy elmagyarázhassam neki a helyzetet, és ilyen jutalomban részesüljek - kuncog csibészes mosollyal.
- A létezésed is jutalmazásra méltó - nyomok egy utolsó puszit az arcára, tovább növelve az egóját.
Bódítóan szép látvány nézni őt, ahogy póló nélkül, melegítőben rántottát kavargat és kicsit elsózza. Szó szerint az asztalra borulva, tátott szájjal vizsgálok minden egyes tetoválást a karjain, a feliratot és a 70-es számot a mellkasán, aminek még meg sem kérdeztem a jelentését, a barna szőrszálakat, és azt a kis ösvényt, ami eltűnik az alsójában. Finn nem ilyen alkatú, már akkor is magas volt amikor először randira csábított, és egész életében focizott, ami mellé edzeni járt, én meg büszkén feszítettem mellette pont abban a szerepben, amire szánt. Jól néztünk ki együtt, a helyes sportoló srác meg én, aki a nevetséges iskolai ponpomlánycsapatban ugrabugráltam, és szaltókat hánytam egy álló emberekből épített 10 méteres piramis tetejéről. Mint valami undorító, elcsépelt amerikai film vagy könyv szereplői, aminek semmi valóságalapja nincs.
Hát, ennek se volt, és akkor sem cserélném le ezt az édesen alacsony, vékony alkatú, mégis izmos, vidám arcú, kedves férfit, akinek néha mégis gondok okozta ráncok barázdálják a homlokát, ha Finn hirtelen Leonardo DiCapriová válna. Semmi pénzért, senkiért, azért, mert vonzóbbnak és szebbnek tartom őt, mint bármelyik férfit az egész világon. A közelébe se érnek, Finn meg aztán főleg nem.
Reggeli után felpattanunk egy városnéző busz tetejére, ami tulajdonképpen az én programom, mert mindig is imádtam várost nézni, bár inkább két lábon, mintsem egy buszon, azután jegyet veszünk a Sea Life-ba, ami lélegzetelállítóan csodálatos. Egy darabig Freddie ül a nyakában, és nézi tátott szájjal, elbűvölve a fölöttünk úszkáló halakat, cápákat és teknősöket, utána cserélnek, gond nélkül átadja a helyét Carának és megragadja a felszabadult kezem, hogy maga után húzva az üvegre tapassza az apró kis kezét és az arcát, és úgy csodálkozzon rá mindenre amit lát.
- És ők tényleg az óceánban élnek?
- Bizony - guggolok le mellé, miközben hallom, hogy a lányom épp felkiált, és rámutat egy óriási teknősre, ami nagyon közel úszik az üveghez - de sajnos ott nem láthatjuk így őket, mert nagyon mélyen vannak.
- Akkor hogy kerültek ide? Az óceán alatt vagyunk? - fordul felém elképedt arccal.
- Nem - kuncogok - óriási medencék vannak fölöttünk és ők ezekben élnek, azért, hogy mi megnézhessük őket.
- De ez nem jó akkor nekik - hüledezik - elhozták őket az otthonukból! 
- Talán inkább azért vannak itt, mert megsebesülhettek, és az itt dolgozó bácsik és nénik megmentették őket azzal, hogy idehozták őket, már ez az otthonuk - simogatom a haját, és még véletlenül sem mondom azt, hogy igaza van, még ha valószínűleg tényleg az az igazság is, amit ő mond. - Szerintem szeretnek itt lakni, nézd - mutatok egy csapat boldogan úszkáló bohóchalra, és egy cápára, aki zavartalanul elhúz az üveg előtt. Véletlenül sem szeretném felzaklatni Freddie-t, úgyhogy bár nem szeretem "hülyének nézni" a gyerekeket azzal, hogy az igazság helyett valami mesével etetem be őket, ez most egy kivételes eset, és reménykedek abban, hogy ennek a cápának sem most szottyan kedve megenni a körülötte élő többi halat, mert azt elég nehéz lenne kimagyarázni.
Az akvárium után felülünk egy hajóra, aminek az alja üveg, és alattunk teknősök úszkálnák, bedugjuk a fejünket minden lehetséges helyre, ahonnan még közelebb rácsodálkozhatunk ezekre az élőlényekre, simogatunk tengeri csillagot, teknőst, ráját, és látunk delfineket is. Valószínűleg az egész életünket ezen a helyen kellene leélnünk, ha nem közölné egyszerre mindkét gyerek, hogy éhes, ezért hiszti nélkül tudunk lelépni.
Visszamegyünk a vidámparkhoz, és bár egyáltalán nem vagyok híve az itt fellelhető valószínűleg egészségtelen ételeknek, már megint kivételt teszek, mert nem fogom elrontani a hangulatot azzal, hogy parancsba adom egy normális étterem keresését. Mindketten óriási étvággyal tömnek magukba 1-1 hotdogot, és nekem ezt bőven elég látni.
- Jól érzed magad? - húz közelebb magához Lou, és a homlokát az enyémnek döntve ad egy puszit az orrom hegyére.
- Fantasztikusan - bújok közelebb hozzá, és remélem nem kérdezi meg, hogy jobb program-e ez, mint amit Finnley kitalált, mert a nevét sem akaron hallani, az ő szájából pláne nem - nem szeretnék hazamenni.
- Én sem - neveti el magát - de bármikor visszajöhetünk, vagy akár minden hétvégén elmehetünk valahová.
- A te világodban így működik? - fonom köré a karjaim mosolyogva

 - Az én világomban úgy működik, ahogy a tiédben is, ha még nem jöttél volna rá - ironizál, és a kezeit az arcomra helyezve magához irányít egy puszira. A habzsoló gyerekeink, és még ezer idegen ember előtt, miközben ő a világ egyik leghíresebb embere, én meg lényegében egy senki vagyok, egy a sok közül, az a szerencsés, akinek összejött az, amiről talán millióan álmodoznak. Tudom, hogy szerencsés vagyok, de azt nem, hogy mennyire, ezt sosem leszek képes felfogni, feldolgozni pedig még annyira sem. 

A nap fennmaradó részét a vidámparkban töltjük, és lényegében ugyanazt csináljuk amit tegnap este, de két ilyen kicsi gyerek nem unja meg olyan könnyen, mint mondjuk mi, mi pedig azért nem, mert öröm látni, hogy élvezik, és emiatt ezredjére is felülünk velük mindenre, és próbáljuk kihalászni ugyanazt a macit a gépből, amiből úgysem lehet.
Zárás után még a parton bohóckodunk, ugyanúgy, ahogy tegnap, hazafelé viszont már úgy megyünk, hogy mindketten a karjainkban cipelünk egy szuszogó kis csomagot. Kimaradt a délutáni alvás, emiatt hirtelen, egyik pillanatról a másikra eltűnt a jókedvük és sírni kezdtek, aztán amint a karjainkba vettük őket el is aludtak, és valószínűleg már nem is kelnek fel, csak ha éhesek lesznek, cserébe viszont Cara még korábban ébren lesz, mint egyébként. De mindennek megvan a jó oldala, ennek az, hogy marad néhány óránk, amit kettesben tölthetünk, és nem éjszaka van.
- Elugrok valami vacsoráért, rendben? - kapja fel a kulcsait az asztalról. - Mit szeretnél?
- Carának valami tésztát hozz, légyszi - túrok bele a táskámba a pénztárcámért, de haragos pillantást vet rám - nekem is jó lesz az.
- Jól van - nyom puszit az arcomra - sietek.
Felé fordulok egy rövid, apró csókra, ami után megsimogatja a hajam és az arcom, majd felveszi a cipőjét és mosolyogva integet mielőtt kimegy az ajtón.
Nélküle egészen más a légkör, és azonnal érzem a hiányát, Brighton nagyon szép város és Carával kettesben is egy tartalmas hétvégét tudnánk itt eltölteni, de ő mindent megváltoztat már a puszta jelenlétével, arról nem is beszélve, hogy a nyakába kapja a lányom és ha kell ide-oda rohangál vele, majd megcsikizi, és reggel közénk emeli az ágyba, amiben összebújva alszunk.
- Mami? - hallom meg a halk kis hangját, majd álmosan kibotorkál a szobájukból. - Éhes vagyok.
- Louis elment vacsoráért, Kiscicám - szaladok elé, és a karjaimba veszem. - Siet vissza, kibírod addig?
Aprókat bólint, miközben letelepedek vele az egyik fotelba, és úgy ringatom, simogatom a hátát, ahogy azóta, mióta túl nagy ahhoz, hogy elférjen a karomon.
- Nagyon jó volt ma, Mami - suttogja álmos, rekedtes hangon.
- Szerintem is - puszilok bele a hajába.
- Muszáj hazamennünk? Nem lakhatunk itt?
- Ez nem a mi házunk, Édesem - hajtom a fejem az övére - mi Londonban élünk, ott az ovid, a kávézó, ott van a házunk és benne az összes játékod, a barátaid, nem hiányoznának?
Csendben marad, és nem tudom eldönteni, hogy ez mit jelent, de nem is erőltetem. Nekem elég lenne minden, ami itt van, nem vágyok ennél többre.
- Anyuci? - töri meg a beállt csendet.
- Tessék, Kisbabám?
- Nekem nem baj, ha Freddie anyukája is leszel - döbbenten kerekednek el a szemeim, és néhány másodpercre teljesen lefagyok.
- Miért mondod ezt, Kicsim?
- Mert ha egy család leszünk, és Louis az én apukám is lesz, akkor te pedig Freddie anyukája, nem? Nekem nem baj.
Nagyot nyelek, hogy ne bőgjem el magam.
- Ez nagyon kedves tőled - suttogom, de a "kedves" egyáltalán nem a jó szó erre.
- Aha, tudom - ásítja, én meg elnevetem magam, pont akkor, amikor valahol a szoba másik felében sms érkezését jelzi a telefonom.
Képtelen vagyok felállni és megkeresni, mindezt egy rajtam csimpaszkodó kislánnyal, mert talán Louis az, vagy anya faggat arról, hogy hogy telt a napunk, és fantáziál olyan dolgokról, mint a domináns színek az esküvőnkön.
Nincs igazam, az a személy von kérdőre a hollétünkről, akire a legkevésbé sem vagyok kíváncsi, és annak örülnék a legjobban, ha a föld színéről is nyomtalanul eltűnne. Először nem akarok válaszolni neki, utána mégis leírom hogy hol vagyunk, és részletesen kifejtem azt is, hogy kivel.
A válasza egy tömör mondat arról, hogy holnap látni akar minket.
- Ki az, Anyuci?
Most mondjam azt, hogy az apja?
- Senki, csak Camila - erőltetek mosolyt az arcomra, és bár gyűlölök hazudni, főleg a lányomnak, nem vagyok hajlandó arra, hogy az eszébe juttassam ezt a görényt, amikor épp megint arról beszél, hogy Louis lesz az apukája.
Kikapcsolom a készüléket és szinte a fotel párnái közé préselem, mert látni sem akarom.
Louis néhány percen belül befut, a lányom pedig sokkal éberebben ugrik le az ölemből és szalad elé, mint ahogy velem kommunikált, és nem az ételnek örül ennyire.
- Hát te hogy-hogy ébren vagy? - kapja a karjaiba.
- Éhes vagyok - közli a lányom a fejét a vállára hajtva - mit hoztál?
A konyhába sétálnak, Cara feláll az egyik székre és együtt pakolják ki a dobozokat a szatyorból, és bár még mindig vidám vagyok, a gondolataim kicsit máshol járnak, és ez észrevehető.
- Felébresszem Freddie-t? - simítok végig a hátán, miközben elhaladok mellette.
- Mi ilyet nem ihatunk - emel fel Cara egy üveg bort.
- Nem is nektek hoztam - nyújtja rá játékosan a nyelvét, majd rám pillant - megpróbálhatod, biztos éhes.
Halkan belépek a kisfiúhoz, aki összekucorodva, mélyen alszik, és az ágy szélére ülve, a hátát simogatva ébresztgetem.
- Neeem - nyüszíti bele a párnájába, és a hasára fordul.
- Nem vagy éhes, Kicsim? - simogatom a szőke tincseit - Apu hozott neked vacsorát.
- Mit hozott - forgolódik, és csukott szemmel, félig alvó állapotban beszél hozzám, amin nem tudok nem nevetni.
- Nem tudom, de biztos valami finomat - kuncogok - gyere, vacsorázz velünk, utána hagyunk aludni.
- Jó - dünnyögi, és kinyújtja felém a karjait.
Ritkán emelek fel akkora örömmel 10 kilót, mint most, de ez a 10 kiló az összes végtagjával belém kapaszkodik, és a fejét a vállamra hajtva, nagyon kómásan szuszog. Lehet, hogy először nagyon tiltakozott, amikor az került szóba, hogy én és az apukája együtt legyünk, és lehet, hogy sosem fog az anyukájaként tekinteni rám, akkor sem, ha végül tényleg Louis a végzetem, de szeret engem, és ezt most nagyon is érzem.

Louis Tomlinson

A kinti szél, és a lehűlt levegő nem akadályoz meg abban, hogy bűnbe csábítsam a barátnőm. Amikor nemet mond az ötletemre egyszerűen beizzítom a jacuzzit, ledobálom a ruháimat, és kényelmesen elterülök a bugyborékoló forró vízben, magamnál tartva a drága bort is, amit vettem.
- Louis, fel fognak ébredni - álldogál egyik lábáról a másikra. Két szavamba fog kerülni, és itt ül mellettem.
- Nem fognak - ügyeskedem ki a dugót a palackból - teljesen kiütötték magukat, nem aludtak délután sem, teli van a pocakjuk, miért is ébrednének fel?
- De Lou, ez a cucc az udvar közepén van.
- Ami zárt és védett - húzom meg az üveget - ne akard, hogy kiszálljak, és ruhástól dobjalak bele. Tudod, hogy képes vagyok rá - húzom össze a szemöldököm.
Nagyot sóhajt, a tekintetével végigpásztázza az udvart, néhány hosszú másodpercig az ablakon néz befelé, aztán keresztbe fonja a karjait és a póló alját megragadva áthúzza azt a fején. Ez az én csajom!
Ledobja a nadrágját, és amikor bemászik mellém már a szokásos, kislányosan lelkes és huncut mosolya ül az arcán.
- Szia - helyezkedik el mellettem, míg én elvarázsoltan nézem, ahogy a melltartója megszívja magát vízzel. Megérdemelnék egy jó erős nyakon vágást azért, mert így bámulom. Istenem, hiszen én megfojtanám azt, aki Carára nézne így, vagy a húgaimra!
- Szia - viszonzom a mosolyát, és az ölembe húzom - nehéz volt?
- Nem - forgatja a szemeit, és kiveszi a kezemből a bort - ha ketten lennénk nem gondolkodtam volna, de így...
- Ketten vagyunk - mormolom a nyakába, miközben hátrahajtja a fejét és beleiszik az üvegbe - Freddie nem ébred fel, ez teljesen biztos.
- Csak ha megszomjazik - hümmög, melyre válaszul felnevetek, mert eszembe jut az arca, a döbbent pánik a szemében, amikor Cara meglátott minket.
- Nem nevettél ilyen jót, amikor a lányom kérdőre vont - húzza össze a szemeit, és felém fordul. Így a legjobb, kétség kívül.
- Alszanak, mint a bunda, és van víz az ágyuk mellett - tűrök el egy tincset az arcából, ami kiugrott az apró kis copfjából - ne keress kifogásokat, már itt vagy.
Rosszallóan csóválja a fejét, közben mégis mosolyog, és a bort a fejünk fölé tartva közelebb húzódik egy ártatlan kis puszi erejéig.
- Hova megyünk legközelebb? - kérdezem, az ujjaimat a víz alatt szétterítve a derekán. - Mit szólsz Biburyhez? Bár azt a törpék nem élveznék annyira, csak egy kis falu, de szép, neked tetszene, elmehetnénk csak ketten.
- És kire hagyjuk őket? - kuncog hitetlenkedve.
- Erre tartom a barátaimat - vonok vállat - Cara imádja Niallt, nem? Képzeld el, mennyire örülne neki, ha vele lehetne egy teljes hétvégén keresztül.
- És képzeld el, Niall mennyire örülne annak, ha rendezne egy olyan sírás-rívást, mint amilyet ma a parton csak azért, mert álmos volt - nevetgél - de benne vagyok, elmegyek veled kettesben Biburybe.
- Megbeszéltük - biccentek aprót - elvihetem Carát Disneylandbe a születésnapján?
- Louis, Cara szülinapja augusztusban lesz - hunyorog - Párizsba akarod vinni?
- Los Angelesbe - hümmögök - ott is van.
- Ne viccelj! - nevet fel hitetlenkedve.
- Hazaviszem Freddie-t - csúsztatom le a kezem a combjára, a másikkal elveszem a bort és iszok belőle egy kicsit - Briana családjához, néhány napra. Nincs ínyemre, de ők nevelték a fiamat 2 évig, és Freddie-nek hiányoznak, az ő érdekeit kell néznem, de gyertek velünk és tényleg elmehetünk, elmehetünk akárhová. Van ott egy lakásom, Townes, nem is kellene találkoznotok Briana rokonaival.
- Nem tudom - túr a hajába - mindig ilyen váratlan és megdöbbentő ötletekkel fogsz előállni? Én nem vagyok ehhez hozzászokva, Louis, és dolgozom.
- Mindig - bólintok mosolyogva - és ha ez a munkád rovására megy, szerzek neked egy munkahelyet ahol nem bánják, ha folyton velem vagy.
- Ez mégis milyen munkahely? - kacarászik.
- Lehetsz a menedzserem - vigyorgok - vagy nem is, inkább a testőröm. Nagyon ijesztő vagy, amikor a kis köcsög exed felbosszant, sokkal rémisztőbb mint Preston, akiről mindenki tudja, hogy bárány lelkű.
- Nem is rossz ötlet - megy bele a játékomba - nem nagyon tudnám elviselni, hogy valaki a területemre merészkedjen, úgyhogy biztos jó testőr lennék.
- A területedre? - nevetek fel, ő pedig elégedett arccal, határozottan bólint.
- Bizony - billenti oldalra a fejét - ami az enyém az az enyém.
- És még a férfiak a szexisták, mert a tulajdonuknak tekintik a nőket - horkantok viccelődve.
- Én ilyet nem mondtam sosem - rázza a fejét - amíg így viselkedsz velem, addig annak tekintesz aminek csak akarsz, csak ezt közöld a barom exemmel is.
- Miért, nincs tisztában vele?
- De, csak szeretem az orra alá dörgölni - iszik még egy kortyot, utána a jacuzzi szélére teszi az üveget - amíg elmentél vacsiért kaptam tőle egy üzenetet, kérdőre vont, hogy miért nem vagyunk otthon, és közölte, hogy holnap látni akar minket. Akar, érted. Engedélyt kellene kérnie ahhoz, hogy láthassa Carát, nem pedig követeléseket benyújtania.
Elborul az agyam.
- Szóval nem adja fel - morgom.
- Ne beszéljünk róla - mászna ki az ölemből, de visszatartom, és sokkal közelebb húzom magamhoz.
- Ugye elmondod, ha bepróbálkozik, és adsz nekem egy esélyt, hogy képen töröljem?
- Nem nagyon szeretném, hogy ilyesmit csinálj, nem mintha nem imponálna, ha verekednél miattam - ütögeti az alsó ajkát az ujjaival, majd vidáman elmosolyodik - de szerencsére nincs rá szükség, megvédem magam, hidd el.
- Egyetlen percig sem kételkedtem benne - viszonzom a mosolyát, és a vizes ujjaimmal a hajába túrok, hogy magamhoz húzzam az arcát - mondjuk azt szívesen megnéztem volna, amikor felpofoztad.
- Csak nehogy neked is jusson egy - nevet, és megpaskolja az arcom.
- Miért jutna? Én egy szent vagyok - nagyképűsködök, és lecsúsztatom a kezem a hátán - gyere ide.
- De Lou, a gyerekek... - tiltakozik, aztán hirtelen összezárja az ajkait.
Mondtam már, hogy megbolondít a tudat, hogy egy másik férfi legyeskedik körülötte? Az elődöm, aki egy lúzer, és mégis tombolni tudnék attól amikor azt mondja, hogy megint kénytelenek voltak találkozni vele. Én is az orra alá akarom dörgölni a nyilvánvalót, jobban, mint bárki, és nem egyszerűen azzal, hogy a szeme láttára megfogom Townes kezét, vagy adok neki egy puszit.
Megjelölöm a területem, és holnap én magam fogom kontyba a haját, mielőtt elindulunk haza. Látni fogja, még szép, hogy látja, ahogy azt is látja majd, hogy a lánya mennyivel jobban szeret engem, mint őt.
Ha aznap nem egy étteremben van mindkettőnknek pocsék randija, ha máshova megyek iszogatni, vagy ő máshova megy, ha felhívom a srácokat, vagy hozzá csatlakozik Camila, ha nem áll le velem beszélni, ha nem olyan részeg, amilyen volt, ha nem viszem haza magamhoz, akkor most nem tartanánk itt, valószínűleg nem is ismernénk egymást, és ez a kis nyomorult visszaférkőzhetett volna az életükbe, de az a nagy helyzet, hogy én már itt vagyok, és letöröm a szarvát.