29.rész

Sziasztok!
Amit most felteszek az egy fél résznek is kevés, de ennyit tudtam produlálni az elmúlt pár nap alatt, egy mozgalnas nyaralás és két koncert között, úgyhogy bocsi, de be kell érnetek ezzel, és jövőhéten megpróbálok valami sokkal élvezhetőbbet összehozni.
Kicsit megerőltethetnétek magatokat amúgy, és nem az az 1-2 személy, aki hűségesen kitart mellettem és mindig ír, hanem azok, akik csendben lapítanak, mert jelen pillanatban ez a blog azért létezik, hogy minden alkalommal amikor ránézek elvegye az életkedvem és szembesítsen azzal, hogy honnan hova süllyedtem, illetve nem én, hanem a munkásságom.

N.x

Townsend Campbell

Meglepően rossz érzés hétfő reggel a saját ágyamban, egyedül, az ébresztőre kelni, és nekiállni a szokásos dolgoknak, elkezdeni a hetet. Szokás szerint Cara már ébren van, az este kikészített ruháit viseli, és a játékait pakolássza, amikor bemegyek hozzá. Nem kell már szólnom neki, hogy menjen és mosson fogat, mert amikor meglát néhány percig odabújik hozzám és csendben ölelkezünk, utána pedig bemegy a fürdőszobába, míg én lemegyek reggelit készíteni.
A testemben enyhe, kellemes izomláz uralkodik a hétvégi lepedőakrobatika miatt, és azt hinnénk, hogy valami ilyesmi után hétfő reggelre az ember lányában kielégítődnek a kielégítendő vágyak, még ha azok olyan hosszú ideig is halmozódtak, mint bennem, de amikor rántotta sütés közben ránézek a telefonomra és meglátom az üzenetet, amiben Louis épp arról tájékoztat, hogy mennyire rettentő kellemetlen az ébredés nélkülem, a gyomrom azonnal egy feszítő kis görccsé válik.
Én vagyok az, főként, aki nem akarja elsietni ezt a dolgot kettőnk között, de most azt érzem, hogy ha tehetném azonnal összeköltöznék vele. Minden amit eddig tett értünk csak arról árulkodik, hogy mennyire jó ember, milyen jó hozzám és a lányomhoz is, és istenemre mondom, egy szavába kerülne hogy az összes cuccunkat összepakolva feladjak mindent amit önerőből felépítettem magunknak, mert kihozza belőlem azt a meggondolatlan tinilányt, akinek nem volt lehetősége szép lassan felnőtté érni, mert az egyik pillanatról a másikra kellett azzá válnia.
- Elmondhatom az óvodában, Mama, hogy hol voltunk hétvégén? - kérdezi csillogó szemekkel a lányom, miközben tojást lapátol a szájába.
- Persze, Kicsim - mosolygok rá - mesélhetsz a koncertről.
- És majd megmutathatom a képet is?
- Hogyne, Cica, ovi után elmegyünk előhívatni párat, oké?
- Oké - kortyol nagyot a kakaójából - egyszer majd megint eljössz értem Louis-val?
- Biztosan - simogatom a haját - megígérem.
Egész hétvégén, és tegnap este is, miközben altattam azon aggódtam, hogy nehogy esetleg olyan kínos kérdéseket tegyen fel, amikre nem fogok tudni választ adni. Frusztrált a jelenlétük, bár nem annyira, hogy megálljt parancsoljak önmagunknak, mindenesetre amiatt ideges vagyok, hogy nehogy egy egészen váratlan pillanatban nekem szegezzen egy olyan kérdést, amikről a szülők vicces sztorikat írnak a fórumokra, amiket unalmas perceimben böngészni szoktam.
- Jó - bólint aprót - ugye egyszer egy család leszünk? Olyan, hogy mindig együtt lakunk és eljön értem egyedül is az oviba, mint a többiek apukája.
Egész hétvégére kiment a fejemből a különleges helyzetünk, a tény, hogy csonka családok vagyunk, hogy az életünk nem olyan egyszerű, amilyennek lennie kellene, és hogy a szép dolgokba is belerondít jelenleg Finn felbukkanása. Elfelejtettem a felbukkanását, hogy részt akar venni az életünkben, osztoznom kellene rajta Carán, és hogy egyetlen egy alkalommal megpróbált azzal elcsábítani, vagy talán zsarolni, hogy a gyereknek az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lennének. Pont annyira érdekel most az ő létezése, amennyire kimutattam és foglalkoztam vele az elmúlt napokban, az elmélyült édes csókok, érintések, ölelések, elsuttogott ígéretek, zavarba ejtő megjegyzések közepette. Hidegzuhanyként ér a szembesülés, hogy talán az egész csak egy illúzió, egy átmeneti állapot volt, és az átlagos hétköznapokba való visszatéréssel mindennek olyan hirtelen vége is lesz, amilyen hirtelen eldöntöttem, hogy megengedem annak a férfinak, akit szeretek, hogy olyan intim kapcsolatba kerüljön velem, amilyenben még az az ember sem volt, akitől van egy gyerekem. Finn csak összefeküdt velem, amikor a testem még teljesen hibátlan volt, feszes, és csinos, nem látta, és soha nem is fogja látni a szakadt bőrt a derekamon, a hasamon, a melleimen és a combjaimon, sosem fogom engedni hogy megsimogassa, megcsókolja őket, és soha de soha nem fogok neki még egy gyereket szülni, akkor sem, ha a csillagokat is lehozza az égről.
- Ezt most sem tudom neked biztosra megígérni, Babám, de remélem - törölgetem a száját, és megpuszilom - remélem, hogy mi négyen egy család leszünk.
- Én is - bólogat - elég volt, Anyuci. Köszönöm!
- Egészségedre - simogatom a haját - hozz gyorsan egy hajgumit meg a fésűdet, hadd csináljak neked egy copfot, utána irány az ovi.
Órákig tudnék bíbelődni a hajával, már az is örömet okoz, hogy jelen pillanatban elég hosszú ahhoz, hogy egy kis copfba tudjam fogni, és ne zavarja, úgyhogy örömmel fésülgetem és tűzök csatokat a hajába, utána elrendezem saját magamat is, még különösebb gondot fordítva a megjelenésemre mint egyébként, és jókedvűen indulunk el. Az autóban útközben zenét hallgatunk, Cara újra és újra felidézi az élményeit, amiket mosolyogva hallgatok, és próbálok csak rá összpontosítani, meg az ő emlékeire, és nem a saját, zavarbaejtően szerelmes emlékképeimre.
Tényleg megint olyan vagyok, mint egy kislány, aki most először tapasztal ilyen érzéseket, megint érzem azokat a bizonyos pillangókat a hasamban, a szívem különösen nagy dobbanásait, és megint képes lennék csak úgy ábrándozni róla és rólam, elképzelni kettőnknek egy tökéletes esküvőt, egy egész tökéletes életet, amit mindannyian nagyon megérdemelnénk.
Boldogan köszönünk el egymástól az oviban, bár a szívem szokás szerint nehéz egy picit, miközben nézem ahogy integetve beszalad a barátaihoz, de most először tényleg nagyon nem érdekel mások fura pillantása, sőt, büszkén kihúzom magam amikor rám nézve az egyik anyuka valamit sutyorogni kezd a másiknak.
Én vagyok az a nő, aki kell A Tökéletes Férfinak, és erre büszke vagyok, nagyon, úgyhogy mindenki bekaphatja, ezt az érzést pedig azonnal meg is osztom a szerelmemmel, miközben a kávézó felé sétálok. Visszaadta az önbizalmam, amit nem hittem hogy elveszítettem egészen addig, amíg nem szerette a testem a maga hibás, tökéletlen valójában.
Az oviból a munkahelyemig tartó 3 perces sétát pont úgy teszem meg, mint azok az emberek, akikre én is hajlamos vagyok panaszkodni, mert vakon, a telefonomba mélyedve, azt nyomkodva botladozok az utcán, és az arcomon éppen óriási vigyor ül, amikor belépek a kávézóba.
- Hűha, milyen boldog ma valaki! - rikácsolja Cam abban a pillanatban, ahogy meglát, és zsebre gyűröm a telefonom, ami folyton rezeg Louis flörtölő, huncut üzeneteitől válaszul az én újságolásomra.
- Szia - mosolygok rá - jó hétvégéd volt?
- A tiéd nyomába se ért, Kisanyám! Milyen volt a koncert? Mondtam már, hogy mennyire brutálisan édes kis család vagytok ti négyen? Összehozhatnál Niallel, annnnnyira imádom azt a srácot, Townes, olyan édes!
- Azt hiszem randizik valakivel - vonulok hátra, hogy átöltözzek, Cam pedig követ, mint egy hűséges kiskutya - de tényleg nagyon édes, ha szabad lesz egyből megemlítelek neki téged.
Lerántok egy hajgumit a csuklómról és apró, helyes kis copfba kötném a hajam, ha Cam hagyná.
- Mi az a nyakadon? - kerekednek el a szemei hirtelen, én meg zavartan kapok oda attól tartva, hogy valami undorító bogár az. - Townsend Campbell, neked kiszívták a nyakad?!
- Mi? Nem! Miről beszélsz? - rontok oda zavartan, melltartóban a tükörhöz, mely által szembesülök azzal, hogy a nyakamon tényleg van valami, ami eddig jól megbújt a hajam mögött, most azonban bőszen vigyorogva, vörösen integet.
- Dehogynem! - sipákolja. - Te jó ég, Townes, most már tényleg biztos vagyok benne, hogy az én hétvégém a tiédhez képest semmi volt! Mondj el mindent!
Rákvörös arccal fordulok el, és megpróbálom az öltözködéssel lefoglalni magam, míg ő tovább hablatyol és könyörög, hogy számoljak be mindenről.
- Kizárt dolog - rázom a fejem, és elsétálok mellette, hogy beálljak a pultba és ellenőrizzem meg betöltsem a gépeket.
Kizárt, hogy beszámoljak arról, milyen váratlanul kötöttem ki az ágyában, és engedtem magamhoz, vagy arról, hogy utána hogy estünk egymásnak minden lehetséges helyen és időben, amikor a gyerekeink nyugovóra tértek. Nem fogok beszámolni az érintéseiről, a csókjairól, arról a foltról a nyakamon, vagy akár bárhol máshol.
Megint rezeg a telefonom, és amikor ránézek az arcom újra felforrósodik. Nem ír mocskos és udvariatlan dolgokat, nem küldözget magáról illetlen képeket, mint valami neveletlen, nagyképű kölyök, csak egyszerűen olyan drámaian édes, túlreagált módon tudja közölni a hiányomat akár csak maga mellől, akár az ágyából, amit az én összefoltozott szívem nagyon nehezen dolgoz fel.
- Mi az? - robban mellém Cam - Mit ír?
- Cam, kérlek! - fordulok el nevetve, és a készüléket a fejem fölé tartva egy rakás emojival és szívecskével válaszolok, mint valami 12 éves kis csitri.
- Townes, mint kiderült a hétvégédet ennek a tökéletes férfinek az ágyában töltötted, és nem azon van a hangsúly, hogy mennyire helyes, édes, és híres ez a pasi, hanem azon, hogy 5 év után ágyba vitte a legjobb barátnőmet! Muszáj legalább egy kicsit mesélned róla!
- Ki kell nyitnunk - túrok a hajamba megadóan sóhajtva.
- Jó volt? - mereszti rám a szemeit. - Vigyázott rád?
Elfordulva bólintok, és ellenőrzöm a sütiket, amiket már az érkezésem előtt gondosan kipakolt a pultba.
- Fájt?
- Nem - préselem ki magamból.
- Nem is úgy nézel ki - vizsgálgat vigyorogva, és vállat von. - Mikor? Hol voltak a törpék?
- Aludtak - nevetek kínosan, pipacspiros fejjel - a koncert után.
És hajnalban, reggel a zuhanyzóban, délután amíg szundiztak, minden adandó percben.
- Baszki, ezek után én is Niall Horan koncertre akarok menni, még mielőtt tényleg pókhálós leszek! - jelenti ki hangosan, de feloldva a zavaromat, mert önfeledten nevetni kezdek.
- Szólok pár szót az érdekedben.
- Úgy örülök neked, Csajszi! - vágódik hirtelen, kitárt karokkal hozzám. - Jobban megérdemled őt és ezt, mint bárki más!
- Jaj, Cam - fonom köré esetlenül a karjaim.
- De tényleg - szorongat - úgyhogy légyszíves ne törődj azzal a barommal, bármit is csinál, jó? Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, nem is kell, csak tudd, hogy attól, hogy a gyereked vérszerinti apja, még nincs joga semmihez amihez azt hiszi, hogy igen, ahhoz pláne nem, hogy belerondítson a boldogságodba.
Bólintok. Camila néha borzasztóan kelekótya, kapkodó, és tolakodóan kíváncsi, de ettől függetlenül az egyik legkedvesebb, legjólelkűbb ember akit ismerek, amit az is bizonyít, hogy ő maradt az egyetlen barátnőm a gimiből. Népszerű lány volt, én is az voltam, és amikor elkezdődött az az egész Finnel nyíltan mellettem állt, és akkor is büszkén csacsogott mellettem, amikor már jócskán gömbölyödött a pocakom, közben pedig gyilkos pillantásokat lövellt mindenki felé.
Szóltam neki, amikor beindult a szülés, és a szüleim után ő volt az első, aki berongyolt, és vicceskedve megkérdezte, hogy mikor lesz újra használható az alsótestem, mert apát kell kerítenünk a gyerekemnek, aztán ránézett a lányomra és elbőgte magát. Ő szerezte nekem ezt a munkát, minden alkalommal amikor közbejön valami ő ugrik be helyettem és emiatt nem vár el semmit, egyetlen szót sem szól, és úgy az elmúlt 5 évben tényleg ő volt, és ő az a személy, akire bármikor, bármilyen helyzetben számíthatok, és aki mindig örül nekem.
- Köszi - szorítom magamhoz - igyekszem.
- Nyissunk ki, Bébi, mert elég felhős az idő, és kell egy hely a sok nagyvárosi kényelmesnek, ahová menekülhetnek - bontakozik ki a karjaimból, és az ajtóhoz siet, hogy megfordítsa a táblát - Egyébként nagyon jól áll neked, hogy tudod... - vigyorog - tisztára kivirultál.
- Hülye vagy - kacagok, de tudom hogy igaza van, én is láttam már tegnap is, de ma reggel főként, hogy az arcom mennyivel derűsebb, és a szemeim élénkebben csillognak.
A kedvem is sokkal jobb, akkor is bájosan és kedvesen viselkedek, amikor a vendég velem pont nem az, vagy épp visszahozza a kávéját, mert nem ízlik neki. Az a munkám, hogy bájos és kedves legyek, miközben kávékat készítek és eltakarítok mások után, és mindig igyekszem jó képet vágni a dologhoz, mert nagyon szükségem van erre a munkára, sokszor mégsem tudom megállni az ilyeneket szemforgatás és megjegyzések nélkül, most azonban az sem tudná elrontani a kedvem, ha kirúgnának. Egy dolog viszont elrontja, egy ember, aki ott áll az óvoda kapujában, amikor a dzsekimet éppen csak felkapva, csapkodó esőben átrohanok Caráért.
- Mi a fenét keresel itt? - nyílnak óriásira a szemeim.
- Jöttem a lányomért - von vállat, miközben egyébként a szemem láttára megbámul egy anyukát, aki kettőnk között siet el.
- Felejtsd el! -  vetem oda, és elindulok befelé, de követ, és ettől azonnal ideges és feszült leszek. Honnan a francból tudja, hogy hova jár a lányom?
- Szóval abban a kávézóban dolgozol? - csapódik mellém, és a kezével a kötényem felé nyúl, amin ott van a logónk.
- Kénytelen vagyok - ütöm el a kezét - tudod, én nem tudtam egyetemre menni, hogy olyan nagymenő legyek, mint te.
- Mit is akartál tanulni? Kriminálpszichológiát? Sportmenedzsmentet? 
- Bárhová bekerülhettem volna - vonok vállat - de tudod, végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult az életem - rántom le a hajgumit a csuklómról, amivel reggel végül nem kötöttem össze a hajam a nyakamon éktelenkedő folt miatt, most azonban a fejem tetejére, egy kontyba fogom. Lássa csak, annyira szemét vagyok, hogy a szeme láttára ugranék Louis ölébe, ha lehetőségem lenne rá.
Gyűlölöm ezt az embert, és ez minden alkalommal amikor látom egyre fokozódik.
- Szóval még mindig itt tartunk - fújtat.
- Örökké itt fogunk tartani - vágok vissza - ha műsorozni kezdesz az óvodában, Cara és az óvónők előtt, lemondhatsz arról, hogy valaha is újra láthatod!
- Igen, ezt is hallottam már - tárja szélesre az ajtót, és tettetett udvariassággal beenged maga előtt.
Már közel sem vagyok olyan magabiztos, mint reggel, mert megint furcsán néznek rám, most azonban a mögöttem koslató férfi miatt, aki nem az, akivel köztudottan együtt töltöttem a hétvégét, és legutóbb itt járt velem.
Meglepődök, mert Cara már a cipős szekrénykéjénél ül, és amikor belépek nem pattan fel, hogy a nyakamba ugorjon, csak gubbasztva megjegyez valamit, amit sosem szokott.
- Elkéstél, Mami! - hányja a szememre, és furcsa pillantásokat vet Finnre, aki szokásosan előadja magát, és felkapja a kis kabátkáját, meg látványosan nézelődik az oviban.
- Ne haragudj, Édesem - veszem el a férfitől a kis kabátot anélkül, hogy elszakítanám - feltartottak, de siettem.
- Nem is köszönsz Apunak, Cara?
Nem válaszol, csak feláll, beledugja a kezeit a kabát ujjába, összehúzza magán, és nyűgösen a lábamhoz bújik.
- Mi a baj, Kisbabám?
- Semmi - mormolja - hazamegyünk?
- Tudod, hogy még egy kicsit dolgoznom kell, Cara - simogatom a haját - nem érzed jól magad?
- Hazaviszem! Majd én törődök vele, ha nem jól van!
- Nem - bújik a karjaimba - Anyuval megyek haza, te nem jössz!
Ez még engem is megdöbbent, ugyanakkor ennél hatásosabb semmi sem lehetne, mert Finnley szintre hátrál egy lépést meglepetésében, és szorosra zárt szájjal elhallgat. 
- Kaphatok teát és sütit? - fogja meg a kezem.
- Persze - annak ellenére hogy 5 éves, és nehéz, a karjaimba veszem, és hagyom hogy úgy rám csimpaszkodjon, mint egy kis majom.
- Minden rendben volt ma Carával? - torpanok meg az egyik óvónő előtt, nem törődve azzal, hogy Finn a hátunk mögött áll.
- Hogyne, Ms Campbell - pislog nagyokat megdöbbenten - Cara nagyon jó kislány.
- Tudom - bólintok - de jól érezte magát?
- Nem tűnt úgy, hogy bármi baj lenne. Rosszul érzed magad, Kincsem?
A fejét rázza, de nem válaszol, csak a nyakamba temeti az arcát én meg tehetetlen vagyok, mert jelenleg nem tudok semmit sem tenni érte.
- Majd otthon beszélgessünk, Mami - motyogja, miközben kifelé tartunk.
- Rendben, Baba - puszilom meg a haját - beszélgetünk, azt csinálunk amit csak akarsz.
- De csak ketten - emeli fel a fejét, és Finnre néz - nem akarok most veled lenni.
- Értem - hallom a válaszát - rendben, Cara, majd máskor.
- Figyelj csak, Babu, mintha úgy láttam volna, hogy Preston is a vendégünk ma.
- Tényleg? - kapja fel a fejét. 
- Aha - ballagok a munkahelyem felé, és a fejére húzom a kapucniját a csapkodó eső ellen.
Finnley nem jön utánunk, lemarad, valamikor megfordul, és csak annyiból tudom, hogy elmegy, hogy Cara annyira udvarias, hogy elköszön tőle, én meg megint megnyugszom. Borzasztóan zavar a jelenléte, hogy a nyakamban liheg, néz, megjegyzéseket tesz, hozzáér a gyerekemhez, nélküle minden sokkal de sokkal jobb, Cara problémája pedig nem olyan nagy, mint amilyennek elsőre tűnt, a lányom ugyanis csak éppen ma döbbent rá arra, hogy szerelmes, és ez pont annyira letaglózza, ahogy engem is a saját érzelmeim.