30.rész

Sziasztok! 

Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, lényegesen több volt ez, mint a már megszokott 1-2, és nagyon örülök neki, hogy még mindig vagytok itt páran. Adjatok máskor is életjelet, mert fontos nekem, még mindig pontosan annyira, mint a legelején.

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, én kivételesen nagyon szeretem. :) 

N.x

 

 Townsend Campbell

A legutóbbi sikertelen akciója után Finnley valószínűleg rájött arra, hogy a lányomat nem érdekli "csak úgy", főleg, ha olyan fontosabb dolgai is akadnak, mint például szerelmesnek lenni az Oliver nevű édes, vörös hajú kisfiúba, aki most költözött a szüleivel a környékre, szóval visszatér a lekenyerezős, szeretetmegvásárolós taktikájához, és kénytelen vagyok eltűrni, hogy Cara egész napirendjét felborítva londoni körutazást szervez a szombati napunkra. Tudom, hogy a lányom este rettentő fáradt lesz, aminek én iszom majd meg a levét, mégis muszáj vagyok jó képet vágni a dologhoz, hogy felülnek a London Eye-ra, amire a jegyet csak magának és Carának fizeti ki, elmennek a Towerhez, a palotához, ahol muszáj megvárni egy őrségváltást, a Picadillyhez és a Harrodsba, ahol megvásárol neki valami méregdrága játékot, és a Madame Tussaudsba is, amivel lényegében öngólt rúg, és rettentő jól szórakozok rajta, mert amikor Cara meglátja Louis, és a többiek viasz szobrát a többi látogatóval nem törődve sikítva rohan oda, és kisebb szívrohamot okoz az itt dolgozóknak azzal, hogy viasz Louis nyakába ugrik.
- Nézd, Mama! - mászkál a szobrok között, és nagy szemekkel, elbűvölten simogatja őket. - Itt van az a fiú is, akivel még nem találkoztam! - vizsgálja viasz Zaynt.
- Gyere, Cara, menjünk tovább, a másik szobában van Justin Bieberről is!
- Nem tudom hogy az kicsoda - veti oda félvállról, majd megkérdezi, hogy lefényképezem-e, és amikor bólintok boldogan odahúzódik Louishoz.
- Megmutatod majd neki? - simogatom a haját, amikor visszaszalad hozzám, hogy megnézze.
- Igen! - lelkesedik - örülni fog, ugye? Nagyon hasonlít rá ez a szobor!
- Nagyon örülni fog - nyomok puszit a feje búbjára.
- Mehetünk tovább? - toporog Finn, mivel gondolom nem tetszik neki, hogy a közös programjukon Cara azért a férfiért lelkesedik és beszél róla, aki nagyobb eséllyel lehet egy nap az apja, mint ő.
Ez van, drágaság, edd meg amit megfőztél.
Mivel nem volt betervezve erre a hónapra annyi költekezés, amennyit kénytelen voltam a nap folyamán magamra költeni azért, mert Finn csak Carával akart lenni, én pedig csak "kolonc" voltam, így miután hazamegyünk, eltakarodik, én pedig megfürdetem és lefektetem a lányom, kénytelen vagyok ellenőrizni a számla egyenlegem, a tárcámban fellelhető készpénzt, és megszámolni azt is, amit eddig a nyaralásunkra tettem félre. London nem olcsó, a turista látványosságok pedig főleg nem azok, és nem azt mondom, hogy annyira borzasztó összegeket hagytam ott ma, de egyedülálló anyaként igenis minden fillér számít, és ha rajtam múlik nem biztos, hogy a legdrágább olasz étteremben vacsoráztunk volna olyan ételeket, amiket itthon én is néhány perc alatt összedobok. Átlátok a szitán és tudom, hogy ezzel az egésszel Finnek az a hátsó szándéka volt, hogy mutogassa a vagyonát, de nem hatott meg vele, és akkor sem fogadtam volna el, hogy nekem is mindent ő fizessen, ha felajánlja. Fulladjon bele a pénzébe meg a rohadt diplomájába!
Zavar hogy ezt csinálja, hogy megvásárolja a lányom, és állandóan belemászik az életünkbe, de valakit talán még nálam is jobban zavar, valakit, aki konkurenciának érzi, féltékeny, és feszült, amikor beszámolok róla.
Valóságos sokként ér, amikor szerdán besétál a kávézóba a kedvenc kisfiúmmal az oldalán, Carát azonnal megbolondítva, és kiskutyaszemekkel beszámol arról a tervéről, hogy a teljes hétvégét Brightonban szeretné tölteni velünk, péntek délutántól vasárnap estig.
- Lou, erre nincs szükség - tátogok, és az órára pillantva kioldom a kötényem - neked nem kell megvásárolnod őt, enélkül is imád.
- Ki beszél itt megvásárlásról? - vonja össze a szemöldökét, és lazán a pult mögé sétálva követ hátra, mert Preston a megszokott helyén ül, és árgus szemekkel ügyel a gyerekeinkre. - Szia, Cam!
- Szia - olvadozik a barátnőm.
- Nem kell lepipálnod őt - gombolom ki az ingem.
- Csak veletek akarom tölteni a hétvégét - nyitja nagyra a szemeit, mintha a feltételezés is sértené, hogy azért csinálja, mert szeretné lekörözni az exem - és kellőképp lefárasztani a skacokat ahhoz, hogy együtt töltsek néhány órát egy csodás nővel - nyomul közelebb, a karjait a derekam köré fonva, az ajkát a nyakamhoz érintve.
- Nincs most pénzem erre is - túrok a hajamba.
- Kérlek, ne keress kifogásokat, Townes - mormolja - tudod, hogy a pénz nem akadály.
- Ne versengj vele így - fordulok felé kigombolt inggel, ami nem jó ötlet, mert a tekintete az arcom és a szemeim helyett azonnal máshová szegeződik, nem mintha ez nem töltene el büszkeséggel, tekintve a szemében megcsillanó vágyat, miközben a vékony anyagot eltolva megsimogatja a cirmókás derekam.
- Nem versengek - rázza a fejét - mert ez a kis pöcs nem is elég ahhoz, hogy ellenem versenyezzen.
Kuncogok a megjegyzésén, az enyhe nagyképűsködésén, ami végül is tökéletesen igaz, és a karjaim a nyaka köré fonom. Imádom, annyira imádom.
- Rendben - bólintok, a homlokomat nekitámasztva az övének- teljesen igazad van. 

- Mint mindig - vigyorodik el, és megfogja az arcom, hogy magához húzzon. Az övé frissen borotvált, puha, és bár imádom, amikor a borostái az arcomat karistolva emlékeztetnek arra, hogy nem egy olyan hülye kölyökkel van dolgom, mint Finn, ez a puha babapofi is a lelkem legmélyéig hatol, mert annyira végtelenül aranyos az arca. Freddie egy napon hajszál pontosan ugyanígy fog kinézni. 

- Azért jöttél, hogy közöld a terveidet és nagyképűsködj egy kicsit? - bújok bele az utcai ruhámba, egy hosszított fazonú, háromnegyedes ujjú, babarózsaszín tavaszi felsőbe. 

- Aha - von vállat - és hogy együtt ebédeljünk.

- Jól hangzik - mosolygok rá, és miután elrendezem a cuccaim felkapom a rövidített fazonú, fehér dzsekim és a táskám, majd egymás kezét fogva kivonulunk, hogy összeszedjük a pótkerekeinket, és annak ellenére, hogy neki tényleg van mire felvágni, nem egy méregdrága olasz helyre cipel, ahol a pizzát is késsel és villával kell enni, hanem bemászunk Camden Town legközepébe, és egy kínai büfé bárszékeire telepedve néhány fontért cserébe olyan gasztronómiai élményben van részünk, ami után elgondolkodok a Kínába való bevándorláson.

Nem mondjuk el a srácoknak, hogy hová megyünk, csütörtök este miután Cara elaludt a lehető legnagyobb csendben pakolom össze a dolgait a mini bőröndjébe, amit a negyedik születésnapjára kapott a nagyszüleitől, miután közölte, hogy világutazó lesz, majd saját magamnak is pakolok néhány holmit, és kipakolom őket a kocsiba, melynek a kulcsait péntek reggel Cam gondjaira bízom- de csak miután Louis arra kanyarodik, hogy átdobja a bőröndjeinket a sajátjába - hogy miután leléptünk vigye haza, vagy használja egész hétvégén, ha szeretné, mert a munkaidőm lejártával, amikor a gyerekem kezét fogva kilépek a kávézóból Louis autója már az enyém előtt áll, és amikor meglát minket vigyorogva lehúzza az ablakot.

- Ma is együtt ebédelünk? - lelkesedik a kislányom, és nagy léptekben indul felé.

- Még annál is jobb - simítok végig a fején, és miután megemelem, hogy néhány pillanatra a barátom nyakába csimpaszkodjon és megpuszilja, beültetem Freddie mellé, a saját, vadiúj gyerekülésébe. 

Már nem pakolásszuk át állandóan az én kocsimból azt a kicsit elhasználódottat, ami már amúgy is szűkös, mert néhány hónapos korától fogva abban szállítom, és már közel sem akkora, mint akkor volt. Louis vett neki egy sajátot, amit rózsaszín és lila pöttyök díszítenek, és átvitt értelemben valami olyasmit jelképez számomra, mint amikor egymásnál hagytok 1-1 fogkefét. Most már felesleges mindig az otthonit hurcolászni, úgyis tudjuk mindketten, hogy szükség van egy állandóra. 

- Most már elmondod hogy hová megyünk, Apu? - nyafogja Freddie, miközben bekötöm a lányom.

- Meglepetés - pillant rájuk a visszapillantón keresztül, és látom az arcán, hogy rettentő jól szórakozik a kisfiú türelmetlenkedésén. 

- Te se mondod meg, Townes? - néz rám szomorúan.

- Nem bizony - mászok egy kicsit keresztül a lányomon, és megpuszilom az arcát, majd visszahúzódok, és beugrok Lou mellé.

- Szia - helyez diszkrét kis puszit az arcomra, mert a gyerekeink előtt nyilván nem csókol meg úgy, ahogy egyébként szokott - szeretnél még menni valahová, vagy minden megvan? 

- Valami ebéd kellene Carának - mondom, ekkorra viszont már a biztonsági övet kikapcsolva hátranyúl, és egy szatyorból papírdobozos ételeket szed elő. 

- Szerinted nem gondoltam rá? - vonja össze a szemöldökét, és előbb a lányom, majd az én ölembe is helyez egy-egy dobozt, és újrahasznosított műanyagból készült evőeszközöket. - Nézd, Picúr, tegyél az ölébe jó sok szalvétát, nehogy leedd a ruhád. 

Nem a kocsit, a méregdrága kárpitot, hanem az olcsó, Primarkos kis cicanadrágját. Mondtam már, hogy mennyire végtelenül szeretem?

- Az autóra jobban figyelj, Kicsim - fordulok hátra, pont mikor kibontja az ételt, és elmar belőle egy darabka sajtot. 

- Csak sima csirkemell és saláta, nem hagy foltot, meg amúgy is, ez a kocsi már látott mindent Freddie által - nevetgél - te kérsz enni, Kishaver? 

- Most nem - ásít nagyot - csak a csokimat.

- Azt mindjárt gondoltam - vigyorog jókedvűen, és tovább turkálva elővesz a szatyorból néhány csokit a két gyereknek, és kettőnknek is. 

- Csak ebéd után, Baba - figyelmeztetem, miközben teli szájjal elvesz egyet Loutól.

Belelátok az ételes dobozba, a husija apró kis darabokra van vágva, amiket ügyesen szurkál fel az evőeszközére.

Louis annyira figyelmes. 

- Tudom - bólint, miután lenyeli a szájában lévő falatot - a Hyde parkba megyünk? 

- Egy sokkal jobb helyre, el Londonból - kacsint rá a szerelmem - mit szólsz hozzá? 

- Tényleg? - nyílnak nagyra a szemei.

- Bizony - bólint nagyot - de többet nem árulhatok el. 

Türelmetlen nyöszörgés a válasz, melyhez Freddie is csatlakozik csokitól maszatos arccal, de nem hisztériáznak, és nem is nyafognak többet a dolgon, még csak Londonból próbálunk kikeveredni, amikor a kisfiú elalszik, Cara pedig az üres ételes dobozkát rendesen lezárva maga mellé helyezi, és az ablak felé fordul, de ő is nagyokat pislog és ásít. 

- Jó napod volt? - simítja az egyik tenyerét a combomra. 

- Csak a szokásos - vonok vállat - elég nagy volt a forgalom, de ez nekünk csak jó, volt egy társaság akik elég szép borravalót adtak. Neked? 

- Elvállaltam egy koncertet - újságolja - júniusban a Summertime Ballt.

- Ez fantasztikus! - kapom a szám elé a kezeim, majdnem kiütve az ölemből a maradék ételt. - Ugye elmehetünk?

- Hát persze - mosolyog rám - miattad vállaltam. 

Miattam. 

- A szállásunk pont a tengerrel szemben van - kulcsolja össze a kezeinket, és a hüvelykujjával finoman dörzsölgeti az enyémet, miközben lopva hátrapillant a gyerekekre, de már Cara is alszik - egy apartman, senki sem fog zavarni minket. 

- Az, amit átküldtél? - csillannak fel a szemeim, válaszul pedig aprót bólint - Cara teljesen odáig lesz!

- Én egy kicsit tartok Freddie-től - szegezi a tekintetét az útra - sokat jártak a tengerpartra, bár az homokos, és nem kavicsos, és ott mindig meleg van, ez a víz pedig egyáltalán nem alkalmas még fürdésre, de ez nem változtat a tényen, hogy eszébe fog jutni.

- Nagyon sok minden más is eszébe juttathatja minden nap - nyúlok az arcához, és megsimogatom - most majd kap új emlékeket, és nem fogjuk hagyni, hogy szomorkodjon. 

A szájához húzza a kezemet és megpuszilja, én pedig a maradékokat összegyűjtve amennyire lehet elpakolok, majd felé fordulva elhelyezkedek az ülésen, és egyszerre nézem őt is, meg a tájat is. Isten se tudja mikor hagytam el utoljára Londont, Brightonban pedig akkor jártam legutóbb, amikor Cara csak néhány hónapos volt. Eljöttünk a szüleimmel egy hétvégére kikapcsolódni, ami leginkább arról szólt, hogy kérés nélkül elvitték az unokájukat, én pedig bepótoltam a korábbi hónapokban kihagyott alvást. 

Éppen csak beérünk Brightonba, amikor mindkét apróság ébredezni kezd, és álomittas hangon, hunyorogva kérdezik, hogy hol vagyunk. 

- Nézzetek ki az ablakon - mosolyog rájuk Louis, amikor ráhajtunk egy útra, melyről a házakon és fákon keresztül láthatóvá válik a sötétkéken elterülő óriási víztömeg, amin vidáman táncol a napfény.

Tágra nyílt szemű "húú" és "azta" felkiáltások hangzanak fel a lányomtól, Freddie viszont egészen másképp reagál, bár nem kevésbé lelkesen. 

- Apu, jöttünk meglátogatni a nagyiékat?!

- Nem, Kicsim, ez... Ez nem az a tengerpart - nyel nagyot, én pedig visszafojtott lélegzettel hallgatom a válaszát - az sokkal messzebb van, de nyáron elmegyünk majd, oké? 

- Tényleg elmegyünk? - fürkészi áthatóan. - Nagyon hiányoznak nekem, Apu. 

- Tudom, Édesem - bólint összepréselt ajkakkal - elmegyünk majd, a szavamat adom, de itt is jól fogod érezni magad, velünk. 

- Mehetünk majd fürdeni is - sikongat a lányom - és gyűjtünk kagylókat?! 

- Még nagyon hideg a víz, Kincsem - pillantok rá - de a széléről mindenképp gyűjtünk kagylókat. 

- A tengerben még nem fürdünk, Cica, viszont a szállodánkban fogunk! - derül fel újra Lou arca. - Képzeld, van jacuzzi! 

- Jacuzzi?! - visítja. 

- Bizony - vigyorog - ugye hoztatok fürdőruhát?

- Mi nem is hoztunk semmit, Mami! - szörnyed el hirtelen. 

- Azt képzeled, hogy nem gondoskodtam mindenről? - fordulok hátra tettetett felháborodással. - Elpakoltam neked mindent, amíg tegnap este aludtál.  

- Fürdőruhát is? 

- Azt is - mosolygok rá. 

- És elmegyünk majd ahhoz a sok játékhoz?! - kiáltja Freddie, és az édes kis mutatóujját az ablakhoz préseli a Brighton Pierre mutatva.

- Azért jöttünk - válaszoljuk szinte teljesen egyszerre Louval. 

Másért is, de az mellékes jelenleg. 

- Köszi! - szorítja a kis kezeit a mellkasához a lányom, én meg képes lennék elsírni magam attól, hogy ennyire boldognak látom őt is, és a mellette izgatottan fészkelődő kisfiút is. 

Lepakolunk a szálláson, és amikor a nyíló ajtón egyszerre ront be a két izgatott apróság, mi pedig a csomagjainkkal a kezünkben, mégis valamelyest egymáshoz bújva nézzük őket olyan érzés számomra, mintha egy nászútra érkeznénk meg, vagy egy új, közösen vásárolt otthonba, de már ez is sokkal több, mint bármi amit elképzelni mertem. Ez határozottan egy családi hétvége, és csupán a gondolatától is olyan boldog vagyok, hogy kellemes borzongás fut át a testemen. 

- Köszönöm - teszem le a csomagokat, és a hajába túrva átölelem a mellettem álló férfit. 

- Szeretlek - mormolja az orrát az enyémhez dörgölve - mindannyiótokat. 

- Tudom - simogatom az arcát - én is. 

Jobban, mint bárki vagy bármi mást. 

A gyerekeink már sikongatva ágyakon ugrálnak, míg mi az ajtóban állva csókolózunk, és szinte elolvadok a karjaiban. 

- Ugye ez jobb, mint London, meg Madame Tussauds és az a hülye óriáskerék? 

- Lou - forgatom a szemeim - a Madame Tussaudsban is te tetszettél neki a legjobban. 

- Ugye jobb? - bújik bele a vállig érő hajamba. 

- Sokkal - sóhajtok fel - te egymagad sokkal jobb vagy, mint bármi amit ő adni tud, vagy ahová vihet minket. 

- Hol van a jacuzzi? Megyünk a tengerpartra? - robban ki a lányom, és szemrebbenés nélkül közénk szalad, nem zavarja, hogy épp egy intim pillanatban rohan közénk. 

- Előbb hadd pakoljunk ki, és nézzünk körbe itt, Édes - simogatja meg a buksiját Louis - keressük meg a jacuzzit.

A jacuzzi a teraszon van, amitől először elszörnyedek, és elkönyvelek egy instant tüdőgyulladást magunknak, aztán Louis figyelmeztet arra, hogy folyamatosan forró vízben ülve még a hideg angol  levegő sem tud ártani nekünk. 

Két hálószoba van, bennük két egyszemélyes ággyal, és egy franciaággyal, és az egész hely nagyon családbarát, a konyha és a fürdőszoba mindennel tökéletesen felszerelt, a hűtőben van néhány kisdobozos üdítő, és egy üveg pezsgő. 

A Brighton Pieren péntek lévén sokan vannak, nem olyan rengetegen, mint nyáron, mégis kicsit bátortalanul, fenntartásokkal közelítem meg a helyet a gyerekek társaságában, mert nincs velünk se Preston, se semmilyen biztonságis, hogy ha gond van, a segítségünkre siessen, de az igazság az, hogy Louisnak még csak a kapucniját sem kell felhúznia, a bolyongó kisgyerekes családok nem figyelnek fel rá, vagy ha igen, tekintettel vannak arra, hogy mi is gyerekekkel vagyunk. 

1 óránk van csupán zárásig, de azt kihasználva felülünk a mini hullámvasútra, és az összes aprónkat beledobáljuk azokba a szemét gépezetekbe, amikből plüssöket lehetne kihalászni, de sosem sikerül senkinek. 

Mivel zárnak, így nincs hiszti amiatt, mert mennünk kell, megértik, és lelkesen rohannak végig a kis cipőikben a kavicsos parton, és fúrják bele az ujjaikat. Egy pillanatra azt hiszem, hogy egymásra fogják dobálni a kavicsokat, ahogy más gyerekek is teszik, de nem ez történik, csak hagyják kiszóródni őket az ujjaik közül, majd egymás kezét fogva fel-alá kezdenek szaladgálni, nem túl közel a tengerhez, de még így is minden alkalommal elakad a lélegzetem, amikor csak 2 méterre vannak tőle. Nem tehetek róla, sosem fogom levetkőzni a pánikolós, túlaggódó anyuka szerepét, de van, akinek így vagyok jó, és ez a valaki nagyon jót derül rajtam. 

- Nézd csak őket - préseli az arcát az enyémhez, és átöleli a derekam - mintha máris testvérek lennének, mintha mindig azok lettek volna. 

Egy szót sem szólok, képtelen vagyok rá, csak aprót mozdítok a fejemen, hogy az arcommal megsimogassam az övét. Nagyon-nagyon korai ilyesmiről beszélnünk, ahogy az is korai, hogy amikor csak kettesben vagyunk Cara rendszeresen Apuként emlegeti, de tulajdonképpen ki a frászt érdekel, hogy korai-e, vagy nem? Jó így, jobb nem is lehetne. 

Akarok majd egy kisfiút, kislánynak is örülnék, de azt mégsem, hogy egy napon Cara lehessen majd apuci egyetlen pici lánya, hogy teljesüljön az álma.

A gyerekeinknek nem jutott eszébe, nekem viszont igen, úgyhogy felmarkolok néhány kavicsot és a lábaira célozva megdobom velük, majd futásnak eredek. 

Tőlünk hangos a tengerpart, a visításunktól, a nevetésünktől, és a boldogságunktól.

Újságpapírba bugyolált, olajos Fish&Chipset majszolva megyünk haza egy maréknyi apró kagyló társaságában, és sót nem is kellett volna kérnünk a krumplira, mert az ujjainkon és a kezünkön kiütköző tengeri só pont elég rá. 

Sose akarok innen hazamenni. 

- Ugye eljövünk ide máskor is? - forgatja a fejét  közöttünk Cara. 

- Még el se mentünk, Édesem - nevetek - holnap jön csak a java, és vasárnap is itt leszünk délelőtt.

- Bizony, holnap elmegyünk a Sea Life-ba is, oké? És megnézzük a várost, meg kipróbálunk mindent a vidámparkban!

- És eszünk fagyit is? - kérdezi teli szájjal az én édes kis szőke hercegem. 

- Ki nem hagyjuk! - lelkesedik Lou. 

- Nagyon jó itt lenni - bújik a lábához a kislányom - veletek.

- Veled is, Kicsim - lágyul el az arca, és leguggol Cara elé - rengeteg nagyon jó helyre fogunk elmenni együtt, mit szólsz hozzá? Más országokba is, másik tengerpartra, ahová csak akarsz. 

Remegő térdekkel, szétfolyó szívvel nézem őket, és mosolygok, amikor Freddie kicsit féltékenyen, oldalról a karjaiba mászik, összemaszatolva ketchuppal a pólóját. 

- Én is megyek - nyüszíti. 

- Hát persze, hogy jössz - nyom puszit az arcára - mindannyian megyünk. 

Cara is hozzájuk bújik, én meg tényleg alig bírom sírás nélkül, és legszívesebben ezúttal én rángatnám be őt egy barlangba, mint valami tuskó, bunkó, felajzott ősasszony. 

Egy nő hormonjait már egy idegen férfi látványa is megbolygatja egy idegen gyerekkel, nemhogy az, hogy a férfi, akit szeret a gyerekét dajkálja így. 

Otthon, az asztalnál fejezzük be a vacsoránkat, aminek a végére mindannyian nyakig olajosak vagyunk, nem csak a gyerekek, úgyhogy egy alapos mosakodás után pont tökéletes az alkalom arra, hogy beüzemeljük, és kipróbáljuk azt a bizonyos jacuzzit. 

Nem túl nagy, de nem is kicsi, pont elég arra, hogy négyen kényelmesen elférjünk, és a gyerekeink veszett módon tudjanak benne pancsolni.

Csak ők, mi véletlenül sem, nem azért lesz vizes a hajunk, mert nevetve csapkodjuk egymásra a vizet, forgolódunk ide-oda, és csúszunk hátra a nevetéstől.
Ha csak ennyim lesz egész életemben, mint amennyim most van, én leszek a legboldogabb nő a világon, és erre akkor döbbenek csak rá igazán, amikor a karjainkban visszük be az ágyukba a víz és nap által teljesen kiszívott, beájult gyerekeinket, akikre a pizsamát is úgy tudtuk ráadni, hogy közben alig álltak a lábukon. Még sosem fektettük le őket együtt, egy szobába, és nagyon furcsa érzés egy légtérben lenni és látni, hogy miközben a szuszogó lányom mellett ülök és a haját simogatom, ő ugyanezt csinálja a kisfiával. Minden porcikája arról árulkodik, hogy mennyire imádja, ahogy ott guggol mellette és nézi, ahogy simogatja az ujjaival, és megpuszilja előbb az egyik apró, husis kis kezét, utána pedig a homlokát.
Találkozik a tekintetünk, és elmosolyodva feltápászkodik, hogy hozzám sétáljon, és ugyanígy simogassa meg Carát is, és fürkéssze a békés, angyali kis arcát.
- Már többször szerettem volna bemenni hozzá, miközben altattad - suttogja.
- Én is hozzátok - emelem rá a tekintetem - de sosem mertem, mert ez olyan... intim.
Válaszul halkan hümmög, és aprót bólint, én meg hirtelen felbátorodva felállok, és oda sétálok Freddie-hez. Alvás közben még jobban hasonlít az apukájára, még úgy is, hogy az egyik hüvelykujja a szájában van. Elmondhatatlanul vágyom arra, hogy pótoljam az anyukája hiányát, valószínűleg minden anya így lenne vele a helyemben, de én tényleg igazán szeretném visszaadni neki az érzést, hogy van egy nő az életében, akinek ő a legfontosabb, és feltétel nélkül imádja, akkor is, ha nem ő szülte. Sosem, soha de soha nem tennék különbséget közte és Cara közt, épp ezért volt szörnyű nagy butaság Louis-t arról kérdezni, hogy zavarja-e, hogy nekem már van egy gyerekem, aki nem az övé. Engem sem zavar, hogy ez a kisfiú másban növekedett, és nem az én szívdobbanásaimat hallotta úgy, ahogy Cara, szeretem, a saját gyerekemként tudnám szeretni, ha szabadna.
Lényegében cseréltünk, mert Louis most az én lányom mellett ül elmélázva, én pedig az ő kisfia szőke tincseit simogatom. Egy napon nagyon tökéletes család leszünk, tökéletesebb, mint azok a családok, amikben csak közös gyerekek vannak, és sosem történtek a szülőkkel olyan hülyén tragikus dolgok, mint velünk.
Csendben osonunk ki tőlük, szolidan egymás kezét fogva, a saját hálószobánkba viszont már nem a saját lábaimon megyek, és a nyakába bújva megint úgy nevetek, mint akkor, amikor a házában cipelt végig anyaszült meztelenül. Vele lehetek gyerek, viselkedhetek úgy, mint akinek elment az esze, szaladgálhatok kavicsokon, amik még cipőn keresztül is szúrják a talpunkat, ehetem undorítóan a sült krumplit és szabad sírnom, lehetek az a borzasztóan aggódó anyuka is, aki vagyok, és az vérig sértett fiatal lány, akit magára hagytak, és emiatt tombol benne a gyűlölet, de újabban amikor kettesben maradunk minden érintésével arra emlékeztet, vagy inkább figyelmeztet, hogy igazából csak egy nő vagyok, egy nagyon szépnek látott nő, akit nagyon szeretnek is, és aki emiatt nagyon-nagyon boldog.