32.rész

Sziasztok!
Bár nekem még van egy hét a kezdésig, ahogy a legtöbb egyetemistának, azért basszus, hogy eltelt ez a nyár, hiszen még most hisztériáztam állandóan az emelt érettségik miatt, sőt, még csak most pánikoltam folyton azon, hogy hova jelentkezzek, jó döntést hozok-e, erre tessék, tulajdonképpen már nyakig benne vagyok a dolgok közepében, és minden gond nélkül összejött, közben pedig elrepült egy nagyon király nyár a fejem felett.
Izgalmas heteknek nézek elébe, megint kezdhetem újra felépíteni az életem és alkalmazkodni egy új helyhez, helyzethez, amik talán ismét belezavarhatnak a blog életébe, de igyekszem ezt a lehető legminimálisabb szinten tartani, bár jövőhéten ilyenkor épp beköltözök majd a koleszba, ami kapásból okozhat egy kis csúszást. De rólam egyelőre ennyit, remélem, hogy mindannyiótoknak fantasztikus nyara volt, kipihentétek magatokat, és készen álltok az új tanévre.
Ja, és mielőtt elfelejteném; kedves végzősök, jövendőbeli érettségizők, no para, elrepül ez az év, és minden oké lesz. Ha bárkinek bármiben tudok segíteni, legyen az egy beszélgetős lelki fröccs, vagy egy rakás emelt töri, közép magyar tétel, én mindig itt leszek, keressetek bátran. :)

N.x

Egy ELTE Médiás kis gólya

Townsend Campbell

Percekig csak ülök az autóban, és bámulok a kertünkben álló férfire, és a bazinagy masnival átkötött rózsaszín, elektromos autóra, ami a lábainál parkol. Cara visít, amikor meglátja, és még meg sem álltunk, de máris kioldja a biztonsági övet és készen állna kiugorni, ha nem lennének zárva az ajtók.
- Ha akarod továbbhajtok - mormolja Louis, és látom, hogy a nyakán ideges vörösség kúszik a borostás arca irányába.
- Ne, nem kell - rázom a fejem, és lopva a lányomra pillantok, meg Freddie-re, aki érdeklődve kérdezi, hogy ki ez a férfi a kertünkben - csak... csak szállj ki velem.
- Ki nem hagynám a lehetőséget, Édesem - mormolja, és nagyon durcásnak tűnik, jogosan. Én is az vagyok, rohadtul nem erre akartam hazajönni, ez a seggfej nem mondta, hogy ma akar látni minket, ráadásul fogadóbizottságnak is kivonul.
Leállítja az autót, és annak ellenére, hogy Cara teljesen az ablakra van tapadva, nem oldja fel a zárat, helyette meghúzza a csuklómra tekert hajgumit, és a hirtelen beállt morcossága ellenére huncutul elmosolyodik.
- Tedd csak közszemlére a munkám - simogatja meg a hajam, majd hátranéz a lányomra - mindjárt kinyitom az ajtót, Kicsim, várj még néhány percet.
Bűntudat nélkül kontyolom a fejem tetejére a hajam, és remélem, hogy Cara elhiszi majd azt a mesét, hogy egyszerűen megcsípett valami, és nem a mellettem ülő férfi munkálkodott gondosan ezeken a foltokon a jacuzziban, miközben... jól éreztük magunkat.
Finn jelenléte rettenetes módon irritál még úgy is, hogy mellettem van Louis. Amikor kiszállok az autóból és meglátom a hülye, elégedett vigyorát összeugrik a gyomrom és hányingerem lesz, pláne amikor Cara is kiszabadul, és bukdácsolva elkezd felé rohanni.
Nem neki örül, hanem annak a nyomorult autónak.
- Ez az enyém? - visongja - Komolyan az enyém?
- Hát persze hogy a tiéd, kislányom - válaszolja, és szándékosan felpillant rám, amikor kimondja ezt a szót. Szájba tudnám törölni, teljes erőből, de aztán meglátom Louis-t, aki szinte megmerevedik, és összehúzott szemekkel, vonallá préselt szájjal nézi őket, nem veszi ki Freddie-t, amiből arra következtetek, hogy hamarosan továbbállnak, és végleg vége a fantasztikus hétvégénknek.
- Szia, Townes - összerezzenek, amikor hangosan rám köszön, majd a tekintetét a barátomra vezeti - heló, Lenny.
- Szevasz, Finneas - biccent szigorúan.
- Louisnak hívják - dalolja Cara, miközben bepattan az autóba - hogy kell beindítani?
Freddie leengedi az ablakot, és kíváncsian, de szótlanul pislog kifelé, nem köszön Finnek, aki viszont néhány másodpercig méregeti őt. Feléled bennem az anyatigris, és legszívesebben a kisfiú elé állnék, ha már a lányomat nem kaphatom fel.
Louis megkerüli az autót, lazán nekidől, és átdobja az egyik karját a vállamon.
- Mit keresel itt? - kérdezem szenvtelenül.
- Mondtam, hogy látni akarom Carát - válaszolja anélkül, hogy rám nézne.
- És nem gondolod, hogy azt akkor lehet, amikor mondom? - vicsorgom - Mivel épphogy csak hazaértünk, és valószínűleg fáradt, éhes, mennie kell fürdeni, és holnap óvoda.
- Miért nem jöttetek akkor hamarabb? - kérdezi ártatlanul felvont szemöldökkel, majd észreveszi az észrevehetetlent a nyakamon, és ugyanúgy összeszorítja a száját ahogy Lou, amikor a kislányának nevezte Carát.
- Programunk volt - válaszol helyettem a barátom.
- Voltunk a Sea Life-ban - kiáltja a lányom, miközben elindul azzal a... azzal a szarral - és a vidámparkban, meg városnéző buszon, és gyűjtöttem kagylókat meg köveket.
- Tényleg? - kérdezi érdeklődést színlelve.
- A jacuzzit se hagyd ki - szól közbe ismét Louis, és ettől hirtelen majdnem elnevetem magam.
- Igen, és fürödtünk jacuzziban!
- Valóban? - vonja össze a szemöldökét, majd ránk néz, úgyhogy ártatlan arccal még közelebb bújok Louishoz.
- Nézd, Mami, tudok vezetni! - hajt felénk a lányom, és megnyom valami dudát is. - Olyan ügyes vagyok, mint te, Apu!
És ezzel a lányom megint nagyobbat aláz Finnley-n mint bárki más, anélkül, hogy észrevenné.
Megkövülten áll, és nézi Carát, ahogy a járdára hajt, és pár másodpercig Lou is meglepetten pislog, aztán szélesen elvigyorodik, olyan igazán őszinte boldogsággal, nem azért, mert tudja, hogy ezzel kapott egy döfést az exem.
- Nagyon ügyes vagy - biztatja - nem is kell neked jogosítvány, máris vezethetnéd az autómat, ha elérnéd a pedált!
- Én is tudok vezetni, Apu! - szólal meg Freddie.
- Tudom, Kicsim - fordul felé, és megsimogatja a fejét - otthon elővesszük az autódat.
- Megyünk? - fészkelődik. - Éhes vagyok.
Nem akarok itt maradni Finnel, nem akarom hogy bejöjjön a házamba, hogy leüljön a bútoraimra, és nem akarok többet beszélni sem vele. Soha többet.
- Nem baj? - pillant rám kétségbeesetten. - Gyertek át később, ha megint szabadok lesztek.
- Dehogy - rázom meg a fejem - menjetek csak, Cara is fáradt, aludnia kell. Majd találkozunk - simogatom meg az arcát, és adok neki egy puszit.
- Holnap beugrok - kulcsolja össze a kezeinket, és megfogja az arcom. Nem zavartatja magát Finnley miatt, és én sem, baromira nem érdekel hogy itt van, ő viszont nem tud egyszerűen láthatatlan maradni.
- Szevasz, haver - hívja fel magára a figyelmet, és a fejével felém bök - és csak óvatosan, tudod, Townes nagyon egészséges, és... termékeny.
Megfeszül a teste, hallom, hogy élesen beszívja a levegőt és tenne felé egy ingerült lépést, ha nem állnék előtte, de végül leereszt, és a vonásait is rendezi.
- Ó, igen, tudom - fordít meg, és úgy húz magához, hogy a fenekem pont az ágyékához nyomódik - szerencsére emiatt neked már nem kell aggódnod, Öcsi, én tökéletesen kézben tartom a dolgokat.
A beszólásaival Finn folyamatosan öngólt rúg magának, és ez hihetetlenül szórakoztat.
Cara kipattan a járgányából és a nyakába veti magát, kézzel-lábbal kapaszkodik belé, és az arcát a vállába temeti.
- Elmegyünk majd máskor is, ugye? - nyöszörgi.
- Még szép - tolja el kicsit magától, és puszit nyom a homlokára - megígértem, nem?
Válaszul bólogat, majd újra átöleli, és nem úgy tűnik, mintha szándékában állna elengedni. Vele a karjaiban ballag oda hozzám és csókol meg, majd kénytelen lefeszegetni magáról a gyerekem.
- Vigyázz anyura amíg nem vagyok itt - böki meg az orrát a mutatóujjával - és legyél jó kislány, bár tudom, hogy mindig az vagy.
- Szia, Freddie! - lép oda az autóhoz, és lábujjhegyre állva bedugja a kezét a lehúzott ablakon, hogy integessen.
- Szia - köszön el a kisfiú is, közben pedig Louis hozzám lép, és puszinak álcáz egy elmormolt mondatot.
- Ha nem lennének itt, ezt nem úszná meg élve - mondja, majd az ajkait valóban először az arcomhoz érinti, majd a számhoz - szeretlek - jelenti ki hangosan.
- Én is téged - hebegem, miközben a homlokomra is helyez egy apró, aranyos csókot.
- Később hívlak - engedi el a kezem, és összeborzolja Cara haját, amikor elsétál mellette, hogy megkerülje a kocsit és beszálljon, előtte viszont kiszedje a cuccainkat hátulról.
- Szia, Townes - integet ezúttal nekem, a kis szőke hercegem.
- Szia, Szépfiúm - hajolok be az autóba, és megpuszilom az arcát - vigyázz apukádra.
- Jó-jó - paskolja meg aranyosan az arcom - szia!
Igyekszem ügyet sem vetni Finn jelenlétére, miközben a lányommal egymás kezét fogva nézzük ahogy elmennek, azonban amikor megfordulunk szinte arcon csap a felismerés, hogy még mindig ott van.
- Ez nagyon szép volt - jegyzi meg cinikusan.
Rohadtul irritál, hogy úgy tesz, mintha a gyerekem süket lenne vagy hülye, és nem fogná fel a szemétkedéseit, de végülis nyugodtan csinálhatja, csak saját magát ássa el.
- Igen, úgyhogy teljesen érthető is az irigységed - mosolygok rá ártatlanul, és felmarkolom a cuccainkat - gyere be, Kincsem, csinálok neked vacsorát.
- Valami megcsípte a nyakad, Anyuci - hunyorog, és az autójával rákanyarodik a bejárathoz vezető kis útra - tiszta piros.
- Biztos csak allergia - dörzsölöm meg elpirulva.
- A helyedben én is allergiás lennék - fűzi hozzá ez az átkozott, mire elengedem a táskámat és Cara bőröndjét. Óriási robajjal érnek földet, én meg még magamhoz képest is váratlanul lépek előre és állok bele Finnley arcába, dühömben még a pólóját is megragadva.
- Ha nem akarod, hogy ezúttal én tűnjek el a gyerekkel együtt a hitvány életedből, akkor jobb lesz, ha befogod a szádat!
- Mami? - lép mellém zaklatottan a lányom.
- Dehát te nem tudsz eltűnni, Bébi - vonja össze a szemöldökét - a barátod miatt nem fog menni.
- Anyuci menjünk be -  rángatja a kezemet Cara pánikolós, hisztis hangon.
- De a barátom miatt az menni fog, hogy te eltűnj - kapom fel a lányom - kezdheted most azonnal!
- Ne veszekedjetek, Anyuci! - fakad sírva, és belekapaszkodik a nyakamba.
- Nézd meg mit műveltél! - vágja a fejemhez azt, amire a leginkább érzékeny vagyok - Nincs semmi baj, Édesem, csak a Mamád egy kicsit, tudod - emeli a kezét a fejéhez, és a mutatóujjával arra céloz, hogy elment az eszem.
Képes lennék eltörni nem csak a rohadt ujjait, hanem az egész karját!
- Nem, te nézd meg, hogy mit műveltél - veszek vissza a hangomból, és már normális hangerővel beszélek - mert ezt nem én csináltam, Finn, te voltál, és csak tovább rontod.
- Mert nem lehet veled normálisan kommunikálni!
A cuccokat az udvar közepén hagyva előrángatom a kulcsaimat, és Carával a karomban bemegyek a házba, de nem tudom kizárni őt, mert a bőröndöket felmarkolva megint a nyomunkban van.
- Menj fel a szobádba, Édesem - feszegetném le magamról a vékony kis karokat - minden rendben van.
- Nincs semmi baj, Cara - hallok egy nagy sóhajt a hátam mögül.
- Ne veszekedjetek - szipogja, és minden levegővételnél zaklatottan megremeg a kis teste. Neki ki kell maradnia ebből az egészből, én meg elvesztettem a fejem.
- Sajnálom - guggolok le elé, és széthúzom a kabátkáját - nem lesz ilyen többször, oké? Menj csak fel, örülnék, ha kipakolnál, és a piszkos ruháidat bevinnéd a fürdőszobába, nagy segítség lenne.
- Nem - hátrál, és a kanapé sarkába kucorodik. Sosem szokott ellentmondani nekem - megint veszekedni fogtok, tudom! Hagyjátok abba, Mami, hagyjátok abba! - csorognak le óriási, kétségbeesett és rémült könnycseppek az arcán, ezt látva pedig minden erő kifut belőlem, és a földre csúszok.
Nem szabad előtte kiborulnom. Nem.
- Nem fogunk - fogom meg az egyik kis szandás lábát - megígérem, sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem.
- Nem - összerezzenek Finn hangjára - én sajnálom, hogy megharagítottam az anyukádat. Az én hibám.
Mint minden.
- Nem fogunk többet veszekedni - húzom magamhoz - soha többet, rendben?
Szipogva bólogat, és közelebb bújik néhány pillanatra, utána erőt vesz rajta a bűntudata, mert túl jó kislány, és lekászálódik a kanapéról, leveszi a szandálját, és megfogja a hozzá képest nagy bőröndjét.
- Felviszem neked - ajánlkozik Finnley, de Cara egy fejrázással elutasítja.
- Bírom - húzza maga után a lépcsőn, és néhány másodperccel azután, hogy felér, hallom hogy becsukódik a szobája ajtaja.
- Tényleg sajnálom, Townes - töri meg a hirtelen beállt csendet - nem ezért jöttem.
Felállok, és a konyhába sétálok, mert a jelenlétében nem tudok nyugodtan ülni, pláne nem úgy, ha beszél is hozzám.
- Nem veszekedhetünk előtte - jegyzem meg, amikor biztonságos távolságba kerülök - nincs ehhez hozzászokva, felzaklatja, és nem is akarom, hogy hozzászokjon.
- Tudom - lépdel utánam, és a szemem sarkából jól látom, ahogy nézelődik - és tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem azért vagyok itt, hogy tönkretegyem az életeteket. Rendbe akarom hozni amit elrontottam, Townes, még mindig csak ennyit akarok, és elfogadom, ha sosem fog az apjaként tekinteni rám, mert inkább a mostani barátodat választja, de adott nekem egy esélyt, és ha neked nem lehet, akkor neki szeretném bebizonyítani, hogy nem vagyok annyira szar alak, már nem. Nem kell megbocsájtanod nekem, csak tűrj el.
- Ne játszd el a cukros bácsit - mondom, miközben még mindig háttal vagyok neki - ne kenyerezd le drága ajándékokkal, mert nem ez hiányzott az életéből éveken keresztül. Ha az apja akarsz lenni, akkor legyél az apja, olvass neki mesét, beszélgess vele, játssz vele.
- Adj nekem esélyt, hogy megtegyem.
- Te pedig értsd meg, hogy 4 évig egyedül neveltem, és most nem csak neki vagy idegen, hanem nekem is, nem tudom egyelőre egyedül hagyni őt veled, érted?
- Nem kell - közeledik, én viszont automatikusan annyit hátrálok, amennyit ő előre jön - akkor csak engedj be, amikor itthon vagytok, vagy hagy üljek be addig a kávézóba, amíg te dolgozol.
- Próbálkozom - szorítom a pultot - nem tudod, hogy mennyire.
- Én is - néz a szememben - és te sem tudod, hogy mennyire. Életem végéig bánni fogom amit veletek tettem de nem tudom visszacsinálni, haragudj rám nyugodtan, csak ne előtte.
- Ez nem ismétlődhet meg - rázom a fejem - ne provokálj előtte, és akkor én sem fogok beszólni, és hagyd ki Louis-t ebből az egészből.
- Jó - bólint - megbeszéltük.
- Tudod a telefonszámom - nyelek nagyot - szólj, ha látni akarod, kérdezd meg, hogy ráérünk-e, vagy hogy van-e kedve hozzá, és ha nem, fogadd el.
- Akkor ne keress kifogásokat.
- Nem fogok beleszólni, átadom Carának a telefont - fordítok ismét hátat, és elkezdek a szekrényben kotorászni. Vacsorát kell csinálnom.
- Mégiscsak tudunk normálisan kommunikálni - jegyzi meg zsebre tett kezekkel, hintázva - felmegyek, elköszönök tőle.
Bólintok, és továbbra sem nézek közvetlenül rá.
Néhány percig fent van, próbálok nem foglalkozni vele és nem rohanok utána megpróbálva kihallgatni, hogy mit mond a lányomnak. Felteszek egy adag tejberizst főni, mert máshoz jelenleg nincs kapacitásom, Cara pedig amúgy is imádja, azután csak fel-alá járkálok a konyhában mert nem találom a helyem.
- Szia - lép be, jelezve a távozását - berakom az előszobába az autót, nehogy ellopják.
Bólintok, és megerőltetem magam annyira, hogy köszönök, nézem ahogy átemeli az autót a küszöbön, az óriási masnit az ülésére helyezi, majd eltűnik.
Összezavarodott gondolatok cikáznak a fejemben és semmit sem szeretnék jobban azon kívül, hogy egyedül maradjak, de ezt nem lehet, úgyhogy összekapom magam, és felmegyek a lépcsőn.
- Gyere vacsizni, Édesem - kopogok be a lányom szobájába, és óvatosan bekukkantok. A padlón ülve játszik egy kirakóssal és pont olyan fáradtnak tűnik, amilyennek én is érzem magam, nyoma sincs a korábbi boldogságának.
- Rendben - markolja fel a kis darabokat, beledobálja őket a dobozba, a helyére teszi, utána elindul.
- Tényleg sajnálom, Kicsim - guggolok le elé, és megfogom a karját.
- Tudom, Anyuci - bólint - én is sajnálom, hogy veszekedtek miattam.
- Nem miattad - kapok levegőt után - ez eszedbe se jusson, Cara! Semmi sem miattad van.
Csendben bólint, aztán megfogja a kezem és ebből tudom, hogy nem haragszik rám, de szomorú, és olyan dolgok járnak a fejében, amiken 4 évesen egyáltalán nem kellene gondolkodnia. Nem szeretem, ha vacsora közben szól a tévé, de most kivételt teszek és bekapcsolom, aztán egy tálcára pakolom az ételt, és a kanapéra telepedünk. Nem érdekel, ha leeszi magát, a bútorokat, vagy bármit, igazából sosem érdekelt, mert az ilyesmi együtt jár a gyerekekkel, csak próbálom jól nevelni, és kicsit szigorúbbnak mutatni magam annál, amilyen valójában vagyok.
Nem mosogatok el, csak elöblítem a dolgokat és utána visszatelepedek mellé, fürdeni is csak akkor megyünk, amikor szerinte eljön az ideje, utána pedig elalvásnál két mesét is elolvasok, egyet pedig kitalálok.
- Szeretlek - mormolom a puha hajába - ugye tudod?
- Tudom, Mami, én is szeretlek - válaszolja félálomban.
- Mindannyian nagyon szeretünk - puszilok bele a tenyerébe - szép álmokat, kislányom.
Befelé fordul, a plafonra ragasztott csillagok halványan világítanak, és derengésbe vonják a szobáját akkor is, amikor majdnem teljesen behúzom az ajtót magam mögött.
Rápillantok a telefonomra, Louis hívott, és kb száz üzenetben érdeklődik arról, hogy jól vagyunk-e, mi újság, és "elhordta-e a belét az a kis seggfej", én viszont csak egy rövid üzenetben tömören megfogalmazom, hogy minden rendben, majd elvonulok a zuhany alá, ahol kibőgöm magam.
Rettenetesen felzaklat Finn és minden amit elvár tőlem, ez az egész hülye helyzet, amilyen hatással van rám, hogy már az indulataimat sem tudom kordában tartani. Ez a hétvége olyan volt, mintha lenne egy tökéletes családom, azt éreztem, hogy tényleg mindent jól csinálok, nem vagyok pocsék anya, nem rontok el dolgokat, és minden a lányomnak is kedvező módon alakul, ehhez képest most ez az egész egy óriási arcul csapás. Már azt sem tudom, hogy én provokáltam-e ki az egészet, vagy ő volt, de talán ez nem is lényeges, csak megdöbbentő, hogy egy nagyon rossz tett miatt honnan hova tud kilyukadni két ember, akik valaha szerették egymást.
Nem is próbálkozom egyelőre az alvással, felveszem a köntösöm és vörös szemekkel levánszorgok a konyhába, hogy főzzek magamnak egy teát, amivel aztán pont úgy bekucorodok a kanapé sarkába, ahogy a lányom is tette. Valósággal megdermedek, amikor hallom egy autó leparkolását a ház előtt, majd ahogy csapódik az ajtaja, és végül kopogni, dörömbölni kezdenek a bejárati ajtón. Más esetben nem nyitnám ki olyan meggondolatlan módon az ajtót, ahogy most odaugrok, majdnem felbukva az ott parkoló műanyag tákolmányban, és feltépem, de alszik a gyerekem és semmi szükség hogy felébredjen, amikor holnap óvoda.
- Mit csinált az a kis mocsok? - ront be a lakásba Lou, és úgy néz körbe, mintha Finn még mindig itt lenne.
- Hol van Freddie? - lepődök meg a jelenlétén.
- A húgommal - pillant rám, majd az arcom a kezei közé veszi és a homlokát az enyémnek dönti - bántott? Mit csinált?
- Lou, Cara már alszik - próbálok hatni rá, hogy lehiggadjon, és ne riassza fel a lázongásával.
- Nem vetted fel a telefont, és az üzeneteimre úgy válaszoltál, hogy tudtam, hogy valami gáz van! - folytatja ugyanazt, de már suttogva. - Sírtál?
- Higgadj le - fogom meg a kezeit - csak összevesztünk Cara előtt és kiborult, de már minden...
- Ne mondd azt, hogy minden rendben, mert nincs rendben semmi! Megjelenik, és máris tönkretesz mindent, nem így akartam zárni a hétvégénket, nem a hülye, gyerekes, bunkó beszólásait hallgatva, amik miatt még csak képen se vághatom!
- Megbeszéltük - próbálom felhívni magamra a figyelmét a köd mögött, ami az agyára szállt - normálisan, veszekedés és kötekedés nélkül, nem lesz több ilyen.
- Nem tetszik nekem ez a kölyök - rázza a fejét - van benne valami.
- Talán mert elhagyta a terhes barátnőjét? - vonom fel a szemöldököm. - Te tudod a legjobban, hogy mennyire utálom a puszta létezését is, de nem tudok vele mit csinálni, Lou, Cara adott neki egy esélyt és nekem nincs jogom ahhoz, hogy a saját érdekeim szerint beleszóljak vagy megmásítsam. Elviselem, mostantól tényleg szó nélkül.
- Megértem - bólint összeszorított ajkakkal - de azt nem hagyom, hogy elvegye ami az enyém. Ha csak bepróbálkozik nálad, én...
- Nekem nem kell ő - most rajtam a sor, hogy megfogjam az arcát. Nem hazudok, tényleg nem kell, csak azzal, hogy hirtelen megint kedves volt velem, őszinte, és igazán bűnbánó, amit az bizonyít a legjobban, hogy Cara előtt is elismerte a bűnösségét, feltépte bennem azt a sebet, amit én magam varrtam be, elrejtve benne az összes szép emléket és a kedveskedéseit. Szörnyű, amikor minden erőddel gyűlölni akarsz valakit, el is hiszed, hogy gyűlölöd, aztán csinál egy ilyet és megingat mindent
- Nem kell senki más.
Felmordul, egyik kezével a derekamat ölelve közelebb húz magához, a másikkal a hajamba túr és megcsókol.
Szeretnék beleolvadni a karjaiba és odaadni valakinek az összes zavart gondolatom, hogy vigye és rejtse el őket valahová, ahol sosem találom meg.
- Szörnyű volt itt hagyni titeket vele - mormolja az ajkaimra - ha Freddie nem lett volna nyűgös...
- De ő az első - simogatom a borostáját - és nincs miért aggódnod.
- Apunak hívott - húzódik kicsit hátrébb, hogy a szemembe nézzen. Az arca örömről árulkodik, én viszont elszégyellem magam.
- Tudom, sajnálom, még túl korai...
- Nem - rázza meg a fejét hirtelen - Townes, én ennek nagyon örülök, azt jelenti, hogy máris elég jónak tart erre a szerepre!
- Imád téged - bólintok aprót mosolyogva - tudod.
- De Apunak hívott az igazi apja előtt -  szorítja meg a kezem - ez nekem óriási dolog.
- Nekem is - nevetem el magam a boldogságát látva, könnyes szemekkel - és nem is tudod mennyire örülök annak, hogy ilyen lelkes vagy miatta.
- Nagyon szeretem ezt a kislányt, Townes - húzza a szájához a kezeim és megpuszilja őket - máris úgy, mintha a sajátom lenne, éppen ezért nagyon félek tőle, hogy ez a... Finn valahogy visszahódít titeket.
- Nem - rázom meg a fejem olyan közel az arcához amennyire csak lehet - soha nem megyek vissza hozzá, egyáltalán sosem hagynálak el senkiért, érted? A lányom után te vagy a legjobb dolog az életemben, nem vágyok senki és semmi másra azon kívül, amink most is megvan.  - Én igen - mosolyodik el rejtélyesen - de veled tervezem őket.
Ezt a mondatot jól a fejembe, és a szívembe vésem, mert velem aligha tervezett eddig bárki bármit a jövőjét illetően.