28.rész

Sziasztok!

Hosszabbra terveztem ezt a részt, végül "csak" ez lett belőle, de valahogy nem is érzem hiányosnak. 

Legutóbb amikor itt jártam elfelejtettem közölni veletek, amit a közösségi oldalamon már megosztottam, és illő lett volna itt is, mert tőletek kértem segítséget az utolsó elkeseredett pillanataimban. Az ELTE BTK kommunikáció és média szakos hallgatója lettem, nem azért, mert nem volt más ötletem, vagy mert itt nincs matek, hanem mert ez volt a vágyam, ezen az úton akarok elindulni, és mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy sikerült, nektek pedig hálás vagyok, mert segítettetek, támogattatok, elviseltetek. Köszönöm! 

N.x

Townsend Campbell

Ujjak simítanak végig a gerincem mentén, miközben összegömbölyödve, csukott szemmel heverek. A bőröm még olyan érzékeny ezekre a finom érintésekre, hogy minden alkalommal, amikor a fenekemtől visszatér a nyakamhoz kellemes, borzongató libabőrözés uralkodik el rajta.
Nem nyitom ki a szemeim, a légzésem még mindig egyenletes és nem vagyok igazán a tudatomnál, de újraélem az éjszaka emlékeit, hogy az elmúlt 5 évben most először nem gondoltam át egy döntést egymilliószor, csak sodródtam az árral és hagytam megtörténni.
Azóta nem voltam együtt senkivel, mióta terhes lettem Carával, és előtte is csak néhány alkalommal, mert megvárattam Finnt, és utólag már tudom, miért nem bíztam meg benne 100%-ban.
Ebben a férfiben, aki most a karjaiban tart jobban megbízok, mint saját magamban.
A szám kiszárad annak az emlékétől, ahogy imádta minden milliméteremet, főként a számomra kínos területeket, amik megváltoztak a szülés után, és már soha nem is lesznek a régiek. Vékony vagyok, de teltebb mint tinédzser koromban, a felsőcombomon csíkocskák húzódnak, jelek, amiket az én édes kislányom hagyott rajtam, és amik sosem fognak elmúlni, de nem is akarok tőlük megszabadulni. A hasamon is vannak, fényben furcsa, topáz fényűek, és büszkén viselem őket, mert nem véletlenül vannak rajtam, de a női hiúságom akkor is aggódott amiatt, hogy miért akarna valaki egy ilyen 22 éves lánnyal lenni, ha kaphat egyelőre teljesen makulátlant is.
Megütöttem vele a főnyereményt, és ebben nem is lehetnék biztosabb.
Finnel két esetlen kölyök voltunk, vele meg egy nő és egy férfi, és elmondhatatlanul nagy különbség van a kettő között. Vele az esetlenségem, és azon tudat ellenére sem volt kínos, hogy 5 éve nem csináltam ilyesmit, és szültem egy gyereket. Csináltunk valamit, ami csak azért nem feledtette el velem a tényt, hogy anyuka vagyok, mert kínosan ügyelnünk kellett arra, hogy ne legyünk túl hangosak, de most újra nőnek érzem magam, értékesnek, igazán szépnek, és a fejem kótyagos attól, amit átéltem.
Elfelejtettem, hogy milyen is ez az egész, és újra átélni ennyi év után pont olyan megdöbbentő volt, mint az első alkalomkor. Megdöbbentően csodálatos, intim, és felemelő.
Vele kapcsolatban többet semmit nem gondolok át annyiszor, mint ahányszor a randizást, hogy hogy mondjuk el a gyerekeinknek, és mi lesz, ha nem működik.
A karja a derekam köré fonódik és bár egymáshoz simulunk mégis még közelebb próbál húzni magához, az arcát a hajamba temeti és megpuszilja a vállam majd az arcom azon részét, amelyet elér.
Nem csak nekem jelent sokat amit csináltunk, hanem neki is.
Megrebbenő szempillákkal, álmosan nyitom ki a szemem, és amikor az éjjeliszekrényen álló digitális órára téved a tekintetem megdöbbenek azon, hogy Cara vajon miért nem rohangál a házban utánam kiáltozva, vagy próbál bejutni, végül úgy döntök, inkább nem kapok most szívrohamot, mert igazam volt, sokáig fog aludni a tegnap éjszaka miatt.
Fészkelődve megfordulok a karokban, amik egy pillanatra sem engednek el, és a szívem nagyot dobban a kócos haj, és az álmosan megviselt tekintetű, borostás, mosolygó gyönyörűség látványától. Tényleg gyönyörű, annyira, amennyire csak egy férfi gyönyörű tud lenni.
- Szia - nyúl az arcom felé, és eltolja a szemem elé hulló zabolátlan tincseket.
Válaszul megpróbálok még közelebb bújni hozzá, és megpuszilom a kulcscsontját beborító It is what it is felirat első betűjét. Meglepő, hogy mennyire illik most ide ez a mondat.
- Szia - motyogom, és jólesően felsóhajtok. Túlzás lenne azt mondani, hogy kipihent vagyok, mert attól ez az állapotom nagyon messze van, de talán egész életemben nem ébredtem olyan kellemesen, mint most. - Ugye nem álmodtam? - kérdezem esetlenül, elpirulva.
- Ha igen, akkor ugyanazt álmodtunk - vigyorodik el, és ettől a mosolytól összerándul a gyomrom. - Ugye nem bántad meg? Ez annyira nem rád jellemző, hirtelen döntés volt.
- Egyetlen pillanatát sem bánom - kúszok fel az arcához, és megpuszilom.
A csupasz bőrünk egymáshoz feszül, de ez most valamiért egyáltalán nem zavar, pedig azt hittem, hogy előjön majd a szégyenlősségem, vagy kínosan fogom érezni magam, de ennek nyoma sincs. A mellkasára húz és hosszan megcsókol, az ajkaim duzzadtak az órákkal korábbi eseményektől, de ugyanolyan mohón kapok utána. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így ér véget az estém, vagy így kezdődik a ma reggelem.
- Szerintem még órákig aludni fognak - mormolja a fülembe, majd lejjebb mozdítja a fejét, és megcsókolja a nyakam.
- Carát ismerve én ebben nem lennék olyan biztos - kuncogok, és kicsit eltolom magamtól, csak hogy az állát megfogva a szemébe tudjak nézni.
- Nagyon gyönyörű vagy - húzza a kezem a szájához - főleg most.
- Kócosan és gyűrödten? - vonom fel a szemöldököm.
- Aha, pontosan így - mosolyodik el - zuhanyozz velem.
Kiszárad a szám, és már épp tiltakozni kezdenék, amikor eszembe jut, hogy pont most fogadtam meg, hogy többé nem gondolkodok vele kapcsolatban annyit, úgyhogy ülőhelyzetbe tornázom magam a mellkasán, és alig bírom ki, hogy ne nevessek, amikor ő is felhúzza magát, átölel, és olyan könnyedén kap fel, mint ahogy Freddie-t és Carát dobálja.
Tegnap este is pont ilyen könnyedén emelt fel, és annyira gyengéd volt velem, akár egy lepke, a karjai biztonságot és bizalmat nyújtottak, és nem csak a szája, hanem az egész arca, a tekintete, mindene azt üzeni nekem, hogy minden rendben lesz velünk. Minden rendben van.
Az arcom a vállába temetve kuncogok, és közben imádkozok azért, hogy aludjanak még legalább egy órát a gyerekeink, vagy legalább ne pont most ébredjenek fel, és jöjjenek ki a szobáikból, amikor Louis úgy cipel be a fürdőszobába, mint egy ősember a nőjét a barlangjába. Újra 17 évesnek érzem magam, csak most nem a szüleink megjelenésétől rettegek, hanem attól, hogy két értetlen gyerek előtt kell majd kimagyaráznunk magunkat, de beviszi a fürdőszobába és bezárja az ajtót, belőlem meg kitör a nevetés.
- Mit mondtunk volna nekik, ha meglátnak? - kapaszkodok a nyakába, és annak ellenére is szorosan ölelem a lábaimmal a csípőjét, hogy letesz a mosógép tetejére, amit amúgy valószínűleg nem is használnak.
- Gőzöm sincs - szórja mellém a markában szorongatott apró csomagokat, majd a hajába túrva néz rám, és hirtelen meglátom a szemében megvillanó huncutságot - hogy dolgozunk a kistesón, csak épp kistesó nélkül? Amikor végzünk kidobjuk a kukába.
- Undorító vagy! - csapok nevetve a vállára, aztán hirtelen mégiscsak a szám elé kapom a kezeim, mert nem hangszigeteltek a falak, a kezem viszont gyorsan felváltja a szája, ami egy sokkal kellemesebb módja az elhallgattatásomnak, és az övének is.
Csak a szájával ér hozzám és mégis minden egyes testrészem megfeszül, a gyomrom feszült kis görccsé válik. Az első csókom undorító volt, szerencsétlen és nyálas, amikor pedig a srác beleerőltette a nyelvét a számba öklendezni kezdtem, ez azonban, és az összes többi, amit eddig megosztottunk egymással szavakkal leírhatatlan. Az ajkai gyengéden simogatják az ajkaim, az ujjai a hajam és a bőröm, vagy erősen, biztos kezekkel fogja a derekam, és a nyelvével nem kutakodik a számban, vagy próbál lejutni a torkomon, csak néha összetalálkozunk, és olyankor kellemes borzongás rohan végig a gerincemen. 
Megnyitja a vizet, miközben még mindig rajta csimpaszkodok, beállítja a megfelelő hőfokot, aztán becipel alá, és én tényleg marhára hálás vagyok Finnek azért, mert időben eltakarodott az életünkből, és hálás vagyok annak a béna pasinak is, aki annyira kiborított, hogy a legrosszabb oldalammal felkeltettem Louis érdeklődését, a hülye exbarátnőjének, aki meghátrált, meg az összes újságírónak, akik miatt itt kötöttünk ki, legfőképp pedig neki, mert létezik, és mert éppen engem akar, éppen így ahogy vagyok, kívül-belül.
Elnyílt ajkakkal, megbabonázva nézem a hajáról az arcára, a vállára, a mellkasára, és végül közénk berohanó cseppeket, és egyetlen pillanatra sem jut eszembe, hogy szégyelljem magam azért aki vagyok, vagy azért amit és ahol csinálunk. Amikor legutóbb ezt tettem olyan gátlások száguldottak a fejemben, amelyek a maiakhoz képest apró hülyeségek, tinédzser fejjel viszont óriási gondot okoztak. Hogy észreveszi-e a borotválkozásnál véletlen kihagyott csíkot a lábamon, a testem indokolatlan helyein felbukkanó apró szőrszálakat, a pöttyöket a bikinivonalamon. Csak sötétben akartam ezt tenni, hogy ne legyenek láthatóak a hibáim, most viszont egy 4 éves gyerek édesanyjaként egy kék csempés fürdőszoba falának feszülve, nappali világosságban egy olyan férfivel vagyok együtt, aki bárkit megkaphatna, modelleket, színésznőket, olyan lányokat, akik nem eldobhatós borotvával kaszabolják össze magukat, és mégis én kellek neki, annyira, hogy a lökéseitől csak azért nem kiabálok, mert a fogaimmal néha megkapom a vállát. Hallom a fülemben a nyöszörgését, az állatias morgásait, amik mégis valahogy a nevembe fulladnak, és büszke vagyok magamra, mitöbb, az önbizalmam az egekben van, mert én kellek neki, ennek a tökéletes férfinek aki hibátlan lányokat, gyönyörű hercegnőket kaphatna meg pont én kellek.
Neki csak a dereka körül van egy törölköző, én viszont talpig bebugyolálva, lábujjhegyen szaladok utána vissza a szobájába. Az ajtók egyáltalán nem jelentenek akadályt a gyerekeknek és biztonságot nekünk, de azért mégiscsak jobb itt lenni, mint a folyosón ólálkodni, ahová egyszerűen csak kibotorkálhatnak és megkérdezhetik, hogy miért fürödtünk együtt.
Felszedem a földről a tegnapi pólóját, és amikor kihúz egy fiókot benne alsóneműkkel elcsenek egyet, és belebújok. A pólójának jó illata van, pont mint neki.
Összegyűjti egy kupacba a padlón szétszóródott ruháinkat, sunyi mosollyal lógatja az ujjáról a csipkés melltartómat, majd ugyanezt tenné a sima, fekete színű franciabugyimmal is, ha nem marnám el, és dobnám a szoba legtávolabbi sarkába.
- Ez volt a szexi bugyid? - biggyeszti az ajkát, és leheveredik az ágyra. Összefut a számban a nyál a látványától.
- Majom - lököm meg a fejét, és mellé heveredek - mi bajod vele?
- Semmi - von vállat - amíg lejön, addig semmi.
Azt kívánom, bárcsak ketten lennénk, és nevethetnék hangosan, visíthatnék, miközben játékosan dulakodunk és maga alá gyűr, és bárcsak ne kellene mindjárt elkezdenünk a napot azzal, hogy reggelit készítünk, gyereket öltöztetünk, felnőttként viselkedünk. Bárcsak csak egyetlen napig ketten lennénk, és nem kellene felkelnünk innen semmiért, ugyanakkor azt is tudom, hogy én érezném magam a legrosszabbul, ha nem lenne velem a lányom egy teljes napig.
Az ölébe telepszek, szemben vele, miközben a hátamat simogatja és böngészni kezd valamit az interneten. Tájékoztat arról, hogy rengeteg kép készült rólunk, és a rajongói csak pozitív véleményeket írnak, azt, hogy Cara nagyon aranyos és én is kedvesnek tűnök, és hogy Lou sugárzik a boldogságtól, amit meg is érdemel.
A vállára hajtom a fejem és csukott szemekkel mormolok valami visszajelzést azokra amiket mond, aztán elteszi a telefonját és újra csak az enyém minden figyelme.
- Fájt - kérdezi a hátam simogatása közben - amikor megszületett Cara?
- Elképesztően - mormolom - mintha széttépnének.
- Nem voltam ott, amikor megszületett Freddie, csak később - nyel nagyot idegesen, bűntudatosan.
- Nem akarnám, hogy engem így lássanak - simogatom a tarkóját - ez eléggé... Embertelen.
Halkan hümmög, én pedig egy szót sem szólok, csak a karjai közé simulva élvezem a közelségét és a csendet, ami néhány másodpercig körülvesz minket, amíg újra fel nem tesz egy nagyon intim, de jogos kérdést. Elég bátor ahhoz, hogy feltegye, én meg ahhoz, hogy megválaszoljam.
- Amikor éjjel megkérdeztem, azt mondtad, hogy nem fáj amit csinálok - halkítja le méginkább a hangját - és tudom, hogy utána tényleg nem, de eleinte? Fájdalmat okoztam neked?
- Csak amíg leszedted a pókhálót - nevetek bele a vállába, amivel átölel.
- Nem vagy normális - nevet rám vissza, és az ujjaival a combom simogatja - én ezt komolyan kérdeztem, te bolond nő! Azt olvastam, hogy szülés után megváltoznak az izmok, meg ilyenek.
- Szóval valami feneketlen mélységre számítottál, amiben akárhogy tapogatózol nem találsz fogást? Miért olvasgatsz egyáltalán ilyeneket?
- Townes, nemár!
- Te nem tartod furcsának, hogy a vaginámról beszélgetünk? - röhögök úgy, mint akinek tényleg elment az esze, de ez csak azért van, mert boldog vagyok, mert ő a másik felem, és ezt most már biztosra tudom.
- Én csak aggódom!
- Nem okoztál fájdalmat - érintem a számat a finom borostáihoz, amikkel érzékennyé dörzsölte az arcom - nem kell aggódnod, tökéletes volt.
- Jó - dörgöli az orrát a nyakamhoz - nagyon vigyáztam rád.
Tudom.
- Nem tartod undorítónak? - kérdezem hirtelen, meggondolatlanul. - Hogy egy olyan nővel vagy együtt, akinek a gyereke nem a tiéd?
Ahogy kiejtem ezt kiszárad a szám és döbbent arccal nézek magam elé a falra, ő azonban másodpercekig nem mond semmit, pedig a kérdésem sértő lehet számára.
- Nem - válaszolja végül - elég képmutató lennék akkor.
- Sajnálom, nem úgy gondoltam, csak néha elfelejtem...
- Tudom - nevet elnézően - de nem vagy kevésbé értékes miatta, és ez engem csak ösztönöz. Kelletek nekem Carával, és az, hogy az apja egy lúzer engem csak arra biztat, hogy legyek jobb nála.
- Az vagy - emelem meg a fejem, és megpuszilom az állát, miközben az visszhangzik a fejemben, hogy kellünk neki - sokkal jobb vagy, mint amilyen ő valaha is lehet.
- Nem próbál meg, tudod, visszaszerezni téged?
- Amikor minden szavába igyekszek belekötni? - kuncogok - Nem, nem hinném, hogy vissza akar kapni, és különben is, próbálkozhat, akármivel áll elő, ezt nem dobom el magamtól.
- Piszok féltékeny vagyok rá - motyogja bele a bőrömbe - bárcsak az én életembe léptél volna be akkor, és nem az övébe.
- 16 évesen? - kuncogok, és kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek - Ha elmentem volna egy koncertetekre észreveszel?
- Talán -  helyez játékos puszit az orromra - százezrek között is, és lecsuktak volna kiskorú megrontásáért, mert biztos vagyok benne, hogy már akkor is olyan ellenállhatatlan voltál, mint most.
- Kár lett volna érted, és azért, amit elértetek - simogatom a tincseit bódultan - talán így a legjobb.
- Nem panaszkodhatom - mosolyog rám - gyere, készítsünk valami reggelit, és azt hiszem a fiatalokat is illene lassan felébreszteni, ha nem akarjuk, hogy egész éjszaka műsorozzanak, és reggel fájjon oviba menni.
- Kihagyhatják a délutáni alvást - vonom meg a vállam.
- Nem hagyhatják - pillant rám huncut tekintettel, miközben feltápászkodik, és a kezeit nyújtja felém, hogy felhúzzon - a délutáni alvás nagyon fontos.
Igen, az.
- Szeretnél palacsintát reggelizni? - bújok hozzá, miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn.
- Nem, most nem - nyom puszit a homlokomra - mert azt te csinálnád meg, nemdebár? Márpedig ma én készítek reggelit, te csak és kizárólag nézheted.
- Tetszik az ötlet - kuncogok, és követem a konyhába.
Feltelepedek a pultra és onnan kísérem figyelemmel a munkálkodását, hogy előkészíti a terepet bundáskenyér készítéshez, felrak egy adag vizet forrni, és közben mégis meg-megáll, hogy adjon egy puszit, megsimogasson, vagy csak kicsit elvarázsolva, mosollyal a szája sarkában rám pillantson, aztán amikor a gyerekeink egyszerre, egymást követve, a szemüket dörzsölgetve botorkálnak le a lépcsőn mindketten nagy mosollyal eléjük rohanunk, és egyáltalán nem érzek féltékenységet, amikor Freddie-vel együtt Cara is előbb az ő karjaiba omlik.
- A tegnapi volt életem legjobb napja- mormolja a kislányom a nyakába kapaszkodva, és a szája a mondat végén "A" betűt formázva nyílik el, hogy azt mondja, Apu, de Freddie-re és rám pillantva elharapja a szót.
- Az enyém is, Kicsim - nyom mindkettejük fejére puszit, majd a sunyi, játékos, de mégis felhőtlenül boldog mosolyával rám néz - az enyém is.

Meg az enyém is, az új életem legjobb napja.