48.rész

Sziasztok!

Boldog Új Évet nektek! 

Sajnos ez a rész nem lett olyan hosszú, amilyennek megálmodtam, mert napok óta fuldoklok a szociológiában, előtte meg a beadandókban úsztam, de! hétfőn végzek és már csak egy vizsgám lesz, aminek egyelőre az időpontját se tudom. Lényeg a lényeg, hogy február közepéig szabad leszek, és ezt az időt arra is tervezem fordítani, hogy minőségi(bb) részeket írjak, ugyanis nem meglepő szerintem, ha azt mondom, hogy erősen a blog vége felé közeledünk. 

N.x

Townsend Campbell 

Minden szép lassan visszaáll a rendes kerékvágásba, a Finn előttibe.
A párnáinkat igényesen eligazgatva pihenünk az óriási franciaágyon, és bár a falra felszerelt óriási tévén fut valami film, amit együtt választottunk ki, igazából egyikünk sem figyel rá. Cara már nem olyan korán kelő, mint amilyen volt, aminek nagy valószínűséggel az az oka, hogy éjszaka még mindig rendszeresen felébred, de még így is folyton elátkozom magunkat, amikor fel kell kelnünk és kialvatlanok, fáradtak vagyunk, mégsem akarja egyikünk sem feladni ezt a néhány órát, amit többé-kevésbé zavartalanul, és bűntudat nélkül együtt tölthetünk.
Folyton az fog eszembe jutni ilyenkor, hogy így barátkoztunk össze, így ismertük meg egymást, és az egyik ilyen éjszakai randevúnkon láthatott meg bennem valamit, ami miatt tényleg randira hívott.
Még mindig nagyon friss a kapcsolatunk, csak pár hónapos, amiből rengeteg idő ment el aggódással és azzal, hogy az exemmel foglalkoztam, mégis azt hiszem, hogy jól csináljuk, amit eddig csinálunk.
17 évesen már széthullott az életem és a párkapcsolatom, emellett pedig nem egy házasság ment tönkre közvetve a szemem előtt, kezdve Cam szüleiével. Mióta Cara megszületett arra törekszem, hogy azt a férfit, akit beengedek az életünkbe meg is tartsam, úgyhogy egy időben rengeteg könyvet elolvastam a jó házasság titkáról. Ez így elsőre betegesnek tűnhet, de egy apára vágyó gyerekkel nem terveztem folyton cserélgetni a férfiakat, sőt, tulajdonképpen sosem terveztem ilyesmit, csak egyet akartam találni, akivel boldogan leélhetem az egész életem. A hangsúly nagyon erősen a "boldog" szón van.
Tudom, hogy nagyon fontos az együtt töltött minőségi idő azután is, hogy gyerekek születnek, hogy figyelnünk kell egymásra, nem elhidegülni, és hogy sokat kell beszélgetnünk, megvitatni a gondjainkat.
Néha engem is lesokkol, hogy pár hónap után olyan az életünk, mint másoknak több év házasság és közös gyermekvállalás után, de már nem vagyok ideges emiatt, sokkal inkább elégedett. Ő sem arra vágyik, hogy folyton váltogassa a barátnőit, én pedig főleg nem, mindannyiunknak stabilitásra van szüksége, úgyhogy már világosan látom, hogy működni fog az összeköltözés, emiatt pedig egyre izgatottabb vagyok.
Holnap este hazamegyünk, direkt éjszaka utazunk, hogy az alvással gyorsabban teljen az idő a gépen, aztán szép lassan össze is pakolunk, együtt. Fáj a szívem a kis házikónkért, amiből egyedül én csináltam otthont kettőnknek, de egy nap úgyis megtennénk ezt a lépést, mert nem ingázhatunk örökké a házaink között. Így lesz a legjobb, Cara nagyon gyorsan hozzá fog szokni, hiszen tulajdonképpen ezzel a legnagyobb álma teljesül, és az enyém is, de nekem azért furcsa lesz.
- Átfesthetjük majd Cara szobáját? - kérdezem, a fejem a mellkasán pihentetve.
- Persze! - válaszol meglepettem. - Hogy kérdezhetsz ilyet? Én magam fogom kifesteni neki olyanra, amilyenre szeretné!
- Az sokkal nagyobb, mint amit én biztosítani tudtam neki - motyogom, és egy kicsit bűntudat éled bennem, pedig nem kellene. A lehető legjobb, legtisztességesebb körülményeket teremtettem meg a gyerekemnek úgy, hogy szinte még én is gyerek voltam, pedig erre sokszor felnőttek sem képesek, erre pedig nagyon büszke vagyok, de nem lennék önmagam, ha ezzel együtt néha nem kapna el a bűntudat, mert ahogy minden rendes anya, én is lehoznám a csillagokat az égről anélkül, hogy a csemetém kérné, és sosem érzem magam elég jónak. Soha.
- Szerintem csak egy egészen kicsivel - simogatja a hátam - különben is, mit számít ez? Szereti a szobáját, nem?
- De - mosolyodok el.
- Nehéz lesz neki szerinted?
- Nem - rázom meg a fejem, és a pólóján keresztül simogatni kezdem a hasát - sokkal könnyebb, mint nekem. Szerintem ő már abban a pillanatban kicsit beköltözött, amikor először megjelentünk nálad - kuncogok.
- Kétségtelen - nevet velem, a tekintete pedig kissé nosztalgikusan elréved beszéd közben, pedig nem volt olyan rég az a nap, amikor megismertük egymást. - Azért lesz nehéz neked, mert ott kell hagyni a lakásodat, vagy miattunk?
- Csakis a lakás miatt - nyugtatom meg gyorsan, mert a szemébe aggodalom költözik - azt alig várom, hogy minden nap együtt legyünk, mint egy... mint egy család - ejtem ki óvatosan, ő pedig az arcomra csúsztatja a kezét, hogy felbiccentse a fejem és a szemembe tudjon nézni.
- Hagyd le azt, hogy "mint" - cirógat a hüvelykujjával.
- Igen, szóval ezt alig várom, csak kezdetben hiányozni fog a házunk, de emiatt ne aggódj, megszokom majd én is. Tudod, néha szükségem van arra, hogy kicsit egyedül legyek, és eddig mindig csak ketten voltunk, szóval... Én még nem éltem együtt senkivel a szüleimen és a gyerekemen kívül, ha csinálok valami furát, akkor szólj nyugodtan!
- Oké - bólint komolyan, de a szája felfelé húzódik.
- Sőt, mindenképp szólj! Nem akarom, hogy esetleg elfojtsd, ha valami gondod van, mert az sosem jó. Mindig meg kell beszélnünk a problémáinkat...
- Megint azt csinálod - neveti el magát hirtelen, mire megdöbbenve, és elpirulva nézek rá.
- Mit?
- Összevissza beszélsz - vigyorog - mint a randijainkon!
- Csak ideges vagyok egy kicsit - jövök zavarba, úgyhogy gyorsan lesütöm a tekintetem.
- Ugye tudod, hogy minden ugyanolyan lesz, mint amilyen mindig volt?
- Azért nem teljesen - rázom meg a fejem.
- Jó, nem teljesen, de majdnem - ért egyet velem - bármikor szükséged van arra, hogy egy kicsit egyedül legyél, megértjük, de én nem aggódok amiatt, hogy nehezen fogod megszokni. Néha már most is olyan, mintha együtt élnénk, és nagyon jól csinálod.
- Nagyon igyekszem, hogy Freddie-nek jó legyen - fészkelődök - mert Cara imád téged, de Freddie...
- Még mindig azt hiszed, hogy ő nincs teljesen odáig érted? - ráncolja a homlokát hitetlenkedve.
El kell gondolkodnom azon, hogy mit válaszoljak.
- Tudom, hogy kedvel - hümmögök.
- Nem, nem csak kedvel - rázza a fejét - tudod, ő tudja és megérti, hogy nem te vagy a biológiai anyukája, és én még nem is láttam ilyen kicsi gyereket, aki ennyire hűen őrzi az édesanyja emlékét, de egyáltalán nem utasít el téged, és szüksége van arra, hogy valaki az anyukája legyen. Nálad jobbat aligha találhatnánk erre a feladatra, úgyhogy ha egy nap elkezd anyának hívni, azt értsd meg, kérlek, jó?
- Lou - hördülök fel felháborodottan - szerinted nem érteném meg? Én lennék a legboldogabb, ha elfogadna úgy!
- Jól van, higgadj le - nevet - és ne aggodalmaskodj ilyesmin, a fiam pont annyira szeret, amennyire én.
- Remélem - hajtom a fejem a vállára. - Kérdezhetek valamit?
- Bármit - bólint aprót, és megpuszilja a fejem búbját.
Imádom ezeket a kis érintéseket kettőnk között, az apró puszikat, hogy akaratlanul is mindig megsimogatjuk egymást. Ezt a kapcsolatot még mindig össze sem lehet hasonlítani azzal, ami Finn és köztem volt.
- Mi történt az anyukájával? - kérdezem óvatosan, halkan. Azóta szeretném ezt tudni, mióta ismerjük egymást, de az elején nem volt bátorságom megkérdezni, utána pedig úgy gondoltam, megosztja majd velem, amikor késznek érzi rá magát, és a körülmények kivételével valóban mindent tudok, de azt nem, hogy hogy történt.
- Jaj, Townes - dörzsöli meg az arcát, mire azonnal visszavonulót fújok.
- Sajnálom, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz!
- Nem olvastad el? - sóhajt.
- Nem kutakodok utánatok az interneten, és pont te tanácsoltad nekem, hogy ne annak higgyek, amit ott látok.
- Igaz - bólint aprót - autóbalesete volt.
Próbálok nem úgy reagálni, ahogy, de a szemeim még így is rémülten kerekednek el. Nem merek tovább kérdezni, de beszél enélkül is.
- Elment bulizni a barátnőivel, Freddie akkor már majdnem 2 éves volt, meg amúgy is, együtt élt a családjával akik vigyáztak rá addig, szóval néha kimozdult, és ez tökre rendben is volt. Felforgattam az életét azzal, hogy teherbe ejtettem, aztán lényegében nem is igazán foglalkoztam velük, senki nem ítélheti el amiatt, mert néha elment a barátaival. De aznap este nagyon sokat ittak, és Bri vezetett. Nem ő volt a hibás, hanem egy kamionsofőr, aki már 36 órája ébren volt és elbóbiskolt a kormány mögött, de ha nem lett volna részeg, akkor talán kikerüli, vagy nem megy olyan gyorsan, nem azon az útvonalon...
Kipirosodik az arca és nagyon nyel. Tudom, hogy nem úgy szerette ezt a lányt, ahogy engem szeret, de szült neki egy gyereket, akit tisztességesen nevelt, és aki egyszerűen fantasztikus. Átölelem, mire pont úgy beletemeti az arcát a vállamba és a hajamba, ahogy a kisfia szokta.
- Ezért vittelek haza aznap este - emeli fel végül a fejét, és megdörgöli a szemét a kézfejével - elmondtad nekem, hogy van egy lányod, aki otthon vár, de közben rettenetesen részeg voltál, és végig az járt a fejemben, hogy ha nem viszlek haza magammal és ér valami az az én hibám lesz. Tudom, hogy nem autóval voltál, de London éjszaka nagyon veszélyes, te pedig annyira gyönyörű vagy, nem is értettem, hogy hogy lehetsz egyedül, hogy az a barom hogy hagyhatta, hogy elmenj...
Belé fojtom a szót azzal, hogy megcsókolom. A szemei folyton bűntudatról és elkeseredettségről árulkodnak, és minél tovább beszél arról, hogy mi történhetett volna velem, annál kétségbeesettebb. Megfogom az arcát és nem engedem, hogy elhúzódjon, na nem mintha szándékában állna. Átöleli a derekam, én pedig az övét a lábaimmal, és megpróbálom minden szeretetemet belesűríteni a csókunkba.
Talán tényleg ért volna valami, ha aznap este egyedül indulok haza, talán nem, bárhogyan is, de megmentette az életem, arról nem beszélve, hogy sokkal de sokkal jobbá tette.
- Tudod, hogy tökéletes vagy? - motyogom a szájába, mire óvatosan megrázza a fejét.
- Közel sem.
- De - motyogom - nekünk a legtökéletesebb.
Ezúttal ő csókol meg, ezzel együtt pedig lejjebb csúszik, és a hátamra fektet. Az arca még akkor is olyan közel van az enyémhez, hogy egy tűt sem lehetne beejteni közénk, amikor vonakodva elválunk egymástól.
- Tudod, szerintem ennek így kellett történnie velünk - nézek a szemébe - nekem aznap este ott kellett lennem azon a pocsék randin, és neked is, aztán pedig össze kellett találkoznunk amikor úgy kiütöttem magam. Nem is szégyellem többé, hogy felálltam arra a pultra táncolni, tuti hogy ekkor gondoltad azt, hogy nem engedhetsz egyedül haza.
- Van benne valami - derül fel az arca, és megsimogatja az enyém. Megint.
- Szerintem az anyukád összefogott Brianával - hozom fel óvatosan, lágyan mosolyogva rá - tudták, hogy nekem te kellesz, neked meg egy olyan őrült nőszemély, mint én, és hogy ez a gyerekeinknek is jó lesz.
- Mondasz valamit - helyez apró puszit az orromra, és visszamosolyog rám. - Gyertek el velünk LA-be, amikor elviszem Freddie-t.
- De...
- Kérlek! Nem volt szép, ahogy elhoztam őt onnan, mert Bri családja nagyon haragszik rám, de ha látják hogy jó neki velünk, akkor talán megbocsájtanak.
- Nem a te hibád, ami a lányukkal történt - pislogok meglepetten.
- Nem? - lendül felfelé a szemöldöke. - Talán az nem, de én... Townes, te is tudod, hogy nem voltam különb Finnleynél.
- Össze sem lehet őt hasonlítani veled - nézek rá csúnyán.
- Ezt már milliószor megbeszéltük - legyint, ezzel belém fojtva a szót - gyertek el velünk, Cara imádni fogja! Van ott egy házam, Freddie lehet a családjával, megbízom bennük, úgyhogy nem kell folyton felügyelnünk. Megmutatom nektek a várost, megtudhatjátok, hogy milyen az igazi forróság, a tengert, elmehetünk Disneylandbe, sőt, ketten elmehetünk Vegasba is! Bárhová ahová csak akarsz.
- Dehát az elég messze van - kerekednek el a szemeim, de válaszul megint csak legyintést kapok.
- Messze? Tudod mekkora távolságok vannak itt? Autóval is ott vagyunk pár óra alatt LA-ből!
- Utálom, amikor emlékeztetsz rá, hogy mennyire piszkosul gazdag vagy - morgolódok, melyre válaszul felnevet.
- Vígasztaljon, hogy akár most azonnal fel is mondhatsz a kávézóban, nem megyünk csődbe miatta.
- Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van még állásom - fintorodok el - ha igen, biztos lehetsz benne, hogy a világ legkirályabb főnöke az enyém.
- Tényleg elég jófej lehet - bólogat.
Mindketten elhallgatunk, amikor a tévé megszokott hangjai mellé párosul egy halk "Anyu?" és egy pici kéz, meg egy félve pislogó szempár jelenik meg a résnyire nyitva hagyott ajtóban.
Na, ezért kell bezárkóznunk, ha csinálunk valami... Felnőtteset.
- Igen? - emelem fel hirtelen a fejem, és azonnal kiugrok az ágyból, Louis pedig pont ilyen hirtelen nevet fel.
Cara álmosan dörzsölgeti a résnyire nyitott szemeit és kíváncsian pislog az apjára, aki bizonyára azon szórakozik ilyen remekül, ahogy egyik pillanatról a másikra a karjai között nevetgélő csitriből visszaváltozok anyukává.
- Megint felébredtél? - guggolok le elé, ő pedig lebiggyedő ajkakkal bólogat és felém nyújtja a kezeit.
Felnyalábolom, a fejét pedig azonnal a vállamra hajtja, és valószínűleg behunyja a szemeit.
Mielőtt visszavinném a helyére Louis odatrappol hozzánk és megpuszilja, amire egy édes kis mosoly a válasz a lányomtól, meg egy bágyadt integetés, amikor elindulok vele.
- Valami rosszat álmodtál, Kicsikém? - suttogom, miközben vakon botorkálok az ágy felé. Az itteni csöndességet csak Freddie egyenletes szuszogása töri meg. Hallhatóan olyan mélyen alszik, hogy akkor sem ébredne fel, ha hangosan beszélnénk, de azért mégis mindketten suttogunk.
- Finnley börtönbe került, Mama?
Gőzöm sincs, hogy erre mi a jó válasz, de az őszinteséget választom, mert nem hazudhatok neki.
- Igen - teszem le, és úgy döntök, hogy egy kicsit mellé bújok.
- És sokáig lesz ott?
- 5 év sok?
- Én még nem is vagyok 5 éves - szörnyülködik.
- Szerinted nem ott van a helye? - simogatom a haját. - Amiért elvitt téged?
- Nem bántott - bújik hozzám - mondtam a néniknek. Haragszok rá, de rossz emberek vannak csak börtönben, nem, Anyuci? Finnley rossz ember?
- Nem tudom - remeg meg a hangom - nem akarod, hogy börtönben legyen? 
Nem válaszol, én sem tudnék.
- Azt szeretném, ha biztonságban lennél, és nem félnél tőle - puszilom meg a homlokát.
- Én csak haza akartam jönni hozzád - szipogja, és az arcát a mellkasomba temeti.
- Akarnál még találkozni vele? - nyaggatom tovább, mert ezt tudnom kell ahhoz, hogy kitaláljam mit csináljak.
- Egyedül nem - nyüszíti - nem tudom, Mami!
- Oké, semmi baj - fújok visszavonulót azonnal. - De az, hogy börtönbe került, nem a mi hibánk, tudod, ugye? Ő csinált butaságot, és erről olyan emberek döntöttek, akik sokkal okosabbak, mint én.
- Ugye ha nem akarom nem kell, hogy ő legyen az apukám? - kérdezi fojtott hangon.
- Louis az apukád - suttogom a fülébe bizalmasan - őt választottuk.
Megnyugodva bólint, és még ficánkolva helyezkedik egy darabig, de végül elalszik. Én is majdnem elalszok, de mielőtt ez bekövetkezne kipattannak a szemeim és emlékeztetem magam arra, hogy a másik szobában várnak.
Vár, de már ő is alszik, helyettem a takarót átölelve, miközben a háttérben a netflixen a stáblista fut. Izgalmas film volt, kétségtelen.
- Szia - mormolja rekedten, miután kikapcsolom a tv-t és óvatosan bebújok mellé. Átdobja rajtam a karját, de önként is a mellkasához fészkelem magam.
- Szia - puszilom meg az arcát.
- Cara alszik?
Hümmögve válaszolok, majd hozzáteszem:
- Nyugtalan Finnley miatt.
- Az a görény már soha többé nem mehet a közelébe - emeli fel a fejét dühösen.
- Nem azért - nyelek nagyot - hanem mert börtönbe került, és Cara nem tudja, hogy ez jó-e, én sem tudom, még mindig nem. Mi van, ha ez az egész ami történt tényleg az én hibám?
- Verd ki ezt a fejedből, T!
- Bemegyek a börtönbe, ha hazaértünk - nyelek nagyot - hogy beszéljek vele.
- Nem tartom jó ötletnek azt, amin gondolkodsz - sóhajt - de ez a te döntésed, tedd azt amit jónak látsz.
- Köszönöm - suttogom, és a szájához hajolok.
Nem tudom, hogy mit látok jónak, gőzöm sincs semmiről, de talán csak akkor nyugszok meg végleg, ha megbocsájtok, és most úgy érzem, készen állok erre. Az összeköltözésünkkel egy kicsit új életet kezdünk majd, én pedig nem akarom magammal cipelni a régi terheket és sérelmeket.