50.rész

Sziasztok!

Bár az utolsó pillanatban, de úgy tűnik, sikerül időben feltennem a részt. Mentségemre szóljon, hogy a vizsgáim ellenére nem azért teszem fel most, mert az utolsó pillanatban fejeztem be, hanem egyszerűen csak azért, mert nem olyan rég értem haza.

Remélem jól vagytok, én 99% hogy elbuktam az egyik zh-m, úgyhogy hétfőn megyek és még egyszer megküzdök vele. :(

N.x 

 

Townsend Campbell 

Azóta dolgozom a kávézóban, mióta Cara betöltötte az 1 évet, és muszáj volt munkát találnom. Angliában nagyon furcsa a rendszer, mindössze 6 hónapot lehet otthon az anya a babájával, ami ezt meghaladja, azt már a saját költségén vállalta, de ez is csak néhány hónap lehet, aztán muszáj visszajönnie dolgozni.
Ettől rettegtem a legjobban a terhességem alatt, és miközben néztem, ahogy a lányom egyre nagyobb lesz.
Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, főként azért nem, mert bár lehetőség van a gyereket bölcsibe adni, nem viheti el, és nem hozhatja el más, csak a szülők, én viszont egyedül voltam, és az égvilágon nincs olyan munkahely, ahol ezt tolerálják.
Legalábbis ezt hittem, aztán Cam beprotezsált a kávézóba, szó szerint könyörgött, hogy vegyék fel a tapasztalatlan barátnőjét, akinek amúgy alig 1 éves a gyereke. Neki nem lehet nemet mondani, szóval megkaptam az állást, és a kiváltságot, hogy elrohanhassak a lányomért amikor kell, és teljesen váratlanul is beteget jelenthessek, mert a többi itt dolgozó vállalta, hogy beugrik a helyemre amikor szükséges, a raktár ajtaját pedig nyitva hagyhattam, ha a babakocsiban Cara ott szundizott.
Csak azért nem gyűlöltem meg a kávé illatát és a türelmetlen vendégeket, mert ha nincs ez a hely, ezzel a személyzettel, akkor sosem kapok munkát, és nem nevelhetem közel átlagos szinten a kislányomat.
Olyan érzés visszajönni ide, mint amilyen az volt, amikor tegnap reggel hazamentünk a saját otthonunkba, ami már csak egy rövid ideig a miénk.
Nem viszem oviba Carát, egyrészt mert már vége, és nyári rendszer szerint működik, másrészt pedig mert nem felejtettem el, hogy elsősorban az ő lelkükön szárad ami történt, úgyhogy Carával együtt nyitom a boltot.
Preston még nincs itt, ragaszkodott hozzá, hogy 0-24 valaki felügyeljen minket, de visszautasítottam, mert egyelőre még én is képes vagyok 110%-ban vigyázni Carára.
Louis kiadott egy sajtóközleményt, amiben ketten tisztáztuk a történteket és nyomatékosan kértünk mindenkit, hogy ne zaklassanak minket, de számítok az érdeklődésre, viszont ettől nem ugrik össze a gyomrom, mert hozzájárultak ahhoz, hogy Cara meglegyen.
- Segíthetek valamit, Anyuci? - rongyol be vidáman az ajtón, és azonnal a pult mögé szalad.
- Meglátjuk, Cicám - nyomom ki a riasztót, és visszazárom az ajtót, meg feloltom az egyik villanyt.
Ezúttal én vagyok itt előbb, nem Camila, hiszen most nem az oviból esek át ide, szóval hirtelen el kell gondolkodnom azon, hogy mik is a teendők.
Friss péksütiket és sütiket hoznak majd a raktárba, azokat ki kell pakolnom a pultba, betölteni a kávégépeket kávébabbal, vízzel, és kiborítani a zaccot, áttörölni az asztalokat, ha esetleg tegnap záráskor koszosak maradtak volna, megcsinálni pár szendvicset, behozni a műanyagpoharakat, feltölteni cukorral, kavarópálcikákkal, egyébbel az önkiszolgálós részt.
- Megmutatom, hogy mi lesz a feladatod, oké, Babám? - lépek be a raktárba, és egy kis papírdobozban összevegyítem a pici zacskós dolgokat az önkiszolgáló pulthoz. Egy darabig, amíg meg nem érkezik Camila elfoglalja majd magát ezek rendezgetésével.
Felültetem a pultra és megmutatom, hogy mit hova kell tennie, összehasonlítjuk a sima és a barna cukor csomagolását, elmagyarázom, hogy mi az a tejpor meg a tejszín, ő pedig bőszen és boldogan bólogat, mert hasznosnak érezheti magát.
Bár üres a kávézó, nem szívesen hagyom őt magára arra a kis időre sem, amíg a hátsó ajtónál átveszem az árut. Paranoiás vagyok, méghozzá okkal, szóval amint behozzák a ládákat és kedvesen megköszönöm az érdeklődést irántunk már szedem is a lábaim vissza a lányomhoz, aki gondosan végzi a feladatát.
- Neked mi a dolgod most, Mami? - érdeklődik, és a szandás kis lábait boldogan lengeti közben.
- Kipakolom a sütiket a pultba, aztán pedig szendvicseket készítek - válaszolok mosolyogva - hamarosan megérkezik Camila, és nyitunk. Örülnék, ha addig amíg nem érkezik meg Preston itt lennél a közelünkben, lehet róla szó?
- Igen - bólogat hevesen, majd hirtelen a fejéhez nyúl, és megérinti a rövid hajába tűzdelt mindenféle kis hajcsatot.
- Felismernek majd a vendégek, Mama?
- Hát persze, Kicsim - nyelek nagyot, és odalépek hozzá - persze, hogy felismerik ezt a tündéri kis pofidat, mit gondolsz? Mindenki tudja, hogy ki az a Cara Campbell! - fogom a kezeim közé az arcát, és megpuszilom.
- Hosszú hajat szeretnék - motyogja - olyan hosszút, mint Lottie-nak és Caminak, sőt, még hosszabbat mint nekik!
- Amit csak akarsz, Édesem - mosolygok rá - veszünk majd rá valami illatos sampont és balzsamot, amitől gyorsabban fog nőni, oké? De ehhez idő kell, talán 1 év is.
- Nem baj - vonja meg a vállát - nem szeretnék többé fiúsan kinézni. Most Freddie-nek is hosszabb a haja!
- Sosem néztél ki fiúsan, Kicsikém - fordulok sajgó szívvel a kipakolandó sütik felé.
Gondosan kiszedegetem őket, aztán elhelyezem előttük a kis táblát a nevükkel meg az árral. Egy ideig csendben dolgozunk mindketten, de a kislányommal sosem volt még kellemetlen csendben lenni, főként mert a légzését is úgy figyelem, mintha beszélne.
Cam késik, de eszembe se jut ezért hibáztatni. Évek óta nem késhetett, nem aludhatott el, szóval akkor sem haragudnék, ha úgy döntene, be sem jön dolgozni.
De bejön, méghozzá nem egyedül.
Szinte berúgja az ajtót, mire mindketten hatalmasat ugrunk, aztán óriási hanggal becsődül az egész személyzet, élen a főnökömmel, aki egy csomó lufit rángat magával és lekapja Carát a pultról, Mandy pedig egy kis tortát hoz, aminek a tetején egy óriási csillagszóró okádja magából a fényeket.
Másodperceken keresztül lefagyva, döbbenten bámulom őket, aztán elnyelnek az ölelésükkel, és magamhoz hűen sírva fakadok. Nagyon keveset találkozok a munkatársaimmal, főként azért, mert szinte mindig Camival dolgozok délutános műszakban, és éppen csak addig látjuk egymást amíg én leteszem a kötényt, és összeszedem a lányom, hogy hazamenjünk. Willel, a tulajjal és a főnökkel még ennél is kevesebbszer találkozok, főként csak telefonon beszélünk, de az utóbbi időben sajnos azt sokkal többet csináltuk, mint korábban. Folyton lemondtam valamiért a munkát, először Louis miatt, most pedig Cara eltűnése végett. Többet hiányoztam, mint amennyit 2 év alatt lehetne, de ő nem szól érte semmit, sőt, idejönnek lufikkal, meg dudákkal, és körberajongják a lányom meg engem.
- Szerintem terhes vagy - jegyzi meg hangosan Cam, miközben hálásan ölelgetem - állandóan bőgsz!
- Nem vagyok az - húzódok el szipogva, és kedvesen meglegyintem - csak nagyon hálás vagyok nektek ezért, és mindenért - görbül lefelé a szám, miközben végignézek a mosolygó lányokon.
- Anyuci, nézd! - vágódik neki a lábamnak Cara, egy kutyás lufi pedig arcul üt. - Bocsi, de nézd, mit kaptam!
- Nagyon szép - mosolygok rá - megköszönted, ugye?
- Igen - vigyorog édesen, és belekapaszkodik Hannah lábába. Mindig ő vált engem, úgyhogy ha csak rohanva is, de minden délben találkoztunk, és ő is rajong a lányomért, ahogy mindenki. - Milyen tortát hoztatok? Nekem még nincs is szülinapom. Mi van ráírva, anyuci?
- Az, hogy Isten hozott itthon, Cara - guggol le Mandy, és megmutatja a fondanttal bevont kis süteményt, amin valóban ez a felirat szerepel, és apró, helyes kis cseresznyevirágok.
- Nagyon hiányoztál nekünk - lép mellé Hannah, közben felém fordulva feltesz egy kérdést - jól vagytok, Townes?
- Ennél jobban már nem is lehetnénk - törölgetem a szemeim Will mellkasának dőlve, Camila kezét szorongatva - olyan kedvesek vagytok, köszönjük szépen!
- Örülünk, hogy épségben hazaértetek mindketten - dörzsölgeti a hátam a főnököm.
- Nagyon sajnálom, hogy ennyit hiányoztam, és felborítottam mindent, remélem szétosztottad közöttük a fizetésem - szipogok.
- Beálltam a helyedre - újságolja, míg Mandy lerakja a pultra a tortát, majd felkapja Carát, aki visítva nevet azon, hogy összepuszilgatják az arcát - ne aggódj, az a legfontosabb, hogy Cara hazakerült, és az a szemét nem zaklathat tovább titeket.
- Mindjárt ki kell nyitnom - terelem el a témát - és még csinálnom kell szendvicseket, de gyertek, szeljük fel a sütit, és csinálok nektek kávét.
- Ülj csak le, majd mi csináljuk - paskolja meg a karom Hannah.
- Nem, légyszi hadd csináljam én - rázom a fejem - üljetek le, és szeljétek fel a tortát Carával.
Előveszek néhány sütis tányért meg villát, és a legnagyobb asztalhoz robogok vele. Will épp Cara kutyás lufiját rángatva ugat, amin nem tudok nem mosolyogni.
Szerzek egy nagy kést, és a torta mellé teszem, majd szaladok, hogy mindenkinek elkészítsem a kedvenc kávéját.
- Legalább hadd segítsek - jön utánam Cam - elkezdődött a műszakom.
- Te szervezted ezt? - kérdezem csendesen.
- Dehogy, ők találták ki! - hördül fel. - Mindenki aggódott értetek, T.
- Annyira kedvesek vagytok - nyelek nagyot.
- Ne bőgj már - dobja át az egyik karját a vállamon, és megölelget - minden rendben van.
Rohamosan telik az idő nyitásig, de a lányok segítségével néhány perc alatt elvégzem a szükséges teendőket, és jut egy kis időnk arra is, hogy a torta falatozgatása közben kellemesen beszélgessünk. A lányom jelenlétében csak burkoltan érdeklődnek a dolgokról, megkérdezik, hogy jól van-e, milyen itthon lenni, hol volt, és hiányoztam-e neki, azonban amikor látják, hogy ettől Cara zaklatott lesz, azonnal kérdeznek valami mást.
A szívem csordultig van hálával és szeretettel, mert az elmúlt 2 nap, mióta itthon vagyunk egyszerűen hihetetlen volt. Először a fiúk és Preston érzékenyítettek el, majd folyamatosan hívásokat kaptam olyan személyektől is, akikkel nagyon rég beszéltem utoljára, anyukák érdeklődtek az oviból, közben Lou telefonja is folyton azért csörgött, mert az összes barátja a világon megkérdezte, hogy hogy vagyunk, most pedig az én csekély kis baráti társaságom lepett meg minket. Ennél többet nem is kívánhatnék soha. 
Ők azután is az egyik boxban üldögélnek Carával, miután én hivatalosan is kinyitom a kávézót, és elkezdenek beszállingózni a vendégek.
Folyton rajtuk tartom a szemem, vagyis csak Carán, pedig tudom hogy biztonságban van, de sosem fogom túltenni magam a vele történteken, és még 18-20 éves korában is a nyakán fogok lógni, hogy vigyázzak rá és óvjam mindentől.
- Tényleg jól vagy, Townes? - lép hozzám Will, amikor kicsit lecsillapodik a nyüzsgés, és az utolsó sorban álló vendégnek is odaadom a kávéját, majd elkezdem letörölni a morzsás, koszos pultot. - Nem akarsz még pár napot kivenni? Nem okoz gondot, ha igen.
- Nem, dolgozni szeretnék - mosolygok rá - talán a közeljövőben már délutános műszakot is tudok majd vállalni, számíts rám teljes munkaidőben.
- Hogy-hogy? - dől neki meglepetten a pultnak, én meg gyorsan csúnya pillantást vetek Camre, aki tébolyodott vigyorral az arcán közénk hajol.
- Úgy döntöttünk a barátommal, hogy összeköltözünk, szóval talán így már lesz lehetőségem hosszabb műszakokat bevállalni. Nem ígérem, hogy nem leszek körülményes, mert talán még a nyár folyamán elutaznánk, de most már tudom helyettesíteni a többieket, bevállalok többet.
- Oké, oké, higgadj le! Megbeszéljük - szorítja meg a vállam - most csak azzal fogsz, hogy visszazökkenjen minden a rendes kerékvágásba. Ne aggódj feleslegesen.
- Köszönöm - bólintok, majd megfordulok, hogy a lányomra nézzek, aki épp egy szendvicset tunkol a szájába, miközben bőszen bólogat arra amit Hannah mond neki.
- Úgy tűnik, hogy jól van - jegyzi meg Will, velem együtt Carát nézve.
- Rosszul alszik, és már nincs annyi önbizalma - fordulok vissza a munkámhoz - de próbálkozunk.
- Kemény csajok vagytok - mosolyog, majd hagy dolgozni.
10 körül befut Preston, a lányok épp akkor készülődnek elmenni, de a nagydarab ember látványára megnyugszom, mert így sem marad őrizetlenül.
- Preston bácsi, Preston bácsi nézd, kaptam tortát meg lufit! - újságolja tündérien, Preston karjaiba ugorva, míg én csak mosolyogva integetek neki a pult mögül.
- Gyere ide, Cicám, vigyél Prestonnak egy tányért és vágjatok a tortából - szólok oda neki kicsit hangosabban, mire szófogadóan már szalad is, a néhány bent ücsörgő vendég pedig mosolyogva nézi.
Páran kérdezősködtek róla reggel, főként mert az ablakok még mindig ragasztótól koszosak, mert az egész épületet kidekorálták Cara fényképével, amikor eltűnt. Megkérdezték, hogy ő-e a keresett kislány, és elmondták, hogy örülnek annak, hogy hazakerült és jól vagyunk. Számítottam negatív dolgokra is, szemrehányásokra, hogy felelőtlen és rossz anya vagyok, de ezúttal senki sem hibáztat engem, csak az óvodát, a reptéri dolgozókat, és Finnley-t. Ha úgy vesszük tényleg ők a hibásak, főként az óvoda, mert ha nem adják oda Carát, akkor ez az egész nem történik meg, de ettől még én is hibásnak érzem magam, holott mindegy én épp mit csináltam amikor ez bekövetkezett, mert ha dolgozni vagyok se tudom megakadályozni. Nem hívtak fel, nem mulasztottam el felvenni a telefont, nem rajtam múlt, de néha úgy érzem, mégis.
- Mit csináltok délután? - kérdezi Cam, miközben felmossa a padlót a pult mögött, mert kiborított egy jegesteát, amitől az egész ragad.
- Elkezdünk pakolni, azt hiszem - hümmögök.
- Nem akarsz költözni? - vonja fel a szemöldökét.
- De, dehogynem - kapom fel a fejem - csak tudod, a házunk meg minden.
- Szerintem nem fogod megbánni, ha magatok mögött hagyjátok ezt - mondja, én pedig nagyon odafigyelek rá - nem leszel egyedül többé, Townes.
- Tudom, és nagyon boldog vagyok - mosolygok rá - könnyebb lesz, ha már ott vagyunk, és az összes cuccunk is ott van.
- Kiveszik mások a házatokat?
- Nem, Lou azt szeretné, ha fenntartanánk a tesóinak, amikor Londonban vannak, és később Caráé lesz. Megvesszük, azt hiszem, jobban mondva inkább megveszi, mert én...
- Dehát ez fantasztikus, T! Mi okod a szomorkodásra? Így semmit sem veszítesz, sőt!
- Nem szomorkodom - rázom a fejem - csak furcsa lesz, tudod, hogy többé nem csak mi ketten leszünk.
- Furcsa lesz, de imádni fogod - mosolyog biztatóan - ő nem is hasonlít Finnre, végre valaki jól bánik veled.
Bejön egy férfi, úgyhogy a beszélgetésünket félbehagyva felveszem, és elkészítem a rendelését, csak ezután fordulok vissza Camilához.
- Nem igazán érzem jól magam azzal a döntéssel kapcsolatban, ami született - mondom halkan - és szerintem Cara sem.
- Mire gondolsz? - ráncolja értetlenül a homlokát.
- Hogy talán nem kellett volna feljelentenem.
- Mi? - sikkant fel, mire minden fej felénk fordul, és elpirulok. - Miről beszélsz? - kérdezi halkabban.
- Nem tudom - túrok a hajamba - bűntudatom van. Mi van, ha tényleg csak azért csinálta, mert én nem adtam esélyt neki?
- Költözz össze minél hamarabb Louis-val, jó? Hogy ne gondolkozz ilyen baromságokon, mert Finn ott van, ahol megérdemli hogy legyen, és ezt te is tudod, úgyhogy verd ki a fejedből a hülye ötleted.
Nem válaszolok, helyette odamegyek egy kicsit Carához, megkérdezem hogy jól van-e, kér-e valamit, formalitásból megkérdezem Prestontól hogy jól viselkedik-e, de ezen mindketten nevetünk.
Még nem álltunk teljesen vissza az itteni időzónára, úgyhogy a műszakom végére nagyon álmos vagyok, és Cam is az ásításait fojtja el.
- Mivel jöttél? - kérdezem, miközben átöltözünk. - Hazavigyelek?
- Nem kell, megoldom - rázza meg a fejét - de köszi.
Vállat vonok, és belebújok egy tiszta pólóba. A másik kávé és tea foltos lett, úgyhogy belegyűröm a táskámba hogy kimossam, majd a hátamra kapom, és elköszönök a barátnőmtől, kint pedig, miközben kiveszem a hűtőből a tortánk maradékát újra megölelgetem a többieket a reggeli meglepetésért.
- Köszönöm, hogy vigyáztál Carára - érintem meg hálásan Preston karját, miközben összeszedem a kislányom.
- Ennél jobb feladatom aligha volt még - mosolyog rám - örülök, hogy újra itt vagytok.
- Én is - mosolygok elérzékenyülve - köszönj el szépen, Édesem, és menjünk, még el kell mennünk vásárolni is.
- Nem akarod, hogy elkísérjelek titeket, Townes? - aggodalmaskodik a nagydarab férfi.
- Semmi szükség rá - rázom meg a fejem - ne aggódj miattunk.
Pedig egy kicsit én magam is ideges vagyok. Legszívesebben elővenném a babahordó kendőimet és újra magamra kötözve cipelném Carát, mint régen. Utálom, ha ránk néznek, és olyan szorosan fogom a kezéta boltban, hogy egy idő után nyüszítve szóvá teszi. Nem mintha egyébként elmozdulna mellőlem, ő is gyanakodva szemléli az embereket és a szabad kezével a bevásárlókocsit fogja, miközben olyan közel lépdel hozzám, hogy néha attól félek összeakadnak a lábaink. De jó így, jó fogni a kezét, megsimogatni a haját, gondoskodni róla, beültetni a gyerekülésbe és becsatolni, mert még mindig alig hiszem el, hogy visszakaptam.
- Szeretnéd felhívni Aput, Tündérem? - nyújtom felé a telefonom, mielőtt haza indulnánk.
Nem kételkedem a válaszában, és örömmel nyújtom át neki a készüléket, miután rányomtam Lou nevére.
Cara kuncogásából ítélve nem is sejti, hogy valaki más fog beszélni, és nem én. Élvezettel hallgatom vezetés közben, ahogy fecseg, és csak akkor tart szünetet, amikor Louis válaszol valamit, vagy közbe tud vágni. Minden nap újra meg újra rájövök, hogy milyen jó döntést hoztam, amikor rábólintottam a randira hívására, és fejest ugrottam ebbe az egészbe.
- Apu azt kéri, hogy hívd vissza, ha hazaértünk - dalolja édesen, miután elbúcsúznak egymástól - mikor költözünk hozzájuk?
- Hamarosan, elkezdheted majd összepakolni a dolgaidat, adok dobozokat - mosolygok rá a visszapillantón keresztül - neked nem fog hiányozni a házunk?
- Egy kicsit - vonja meg a vállát - de apué nagyobb, és van a kertben medence.
Nevetek rajta, édesen egyszerűen fogja fel még a dolgokat és nem ragaszkodik úgy valamihez, mint én.
- Várom már, hogy együtt legyünk - jegyzi meg - mindig.
- Én is - nyúlok hátra, és megfogom a szandás kis lábát.
- Lehet kutyám?
- Tessék? - nevetek fel prüszkölve.
- Kaphatok kutyát? - ismétli meg hangosabban, mert azt hiszi, nem hallottam jól. Úgy tűnik, nem felejtette el a hónapokkal ezelőtti beszélgetésünket. - Azt mondtad, a mi udvarunk nem jó neki, de Apué nagyobb.
- Ezt vele is meg kell beszélnünk - hümmögök - de talán egy halacskát vagy hörcsögöt kaphatsz, ha megígéred hogy gondoskodsz róla.
Nem örül annyira, mintha azonnal rávágnám, hogy kaphat egy kutyát, de azért vidám, és annyiban is hagyja ezt a beszélgetést. Szeretem a kutyákat, tudom hogy Cara jó gazdája lenne egynek, de a mi életünk nagyon nem olyan, ami megfelelne egy ilyen állatnak, főleg akkor nem, ha Louis újra turnézni kezd, és esetleg vele tartunk.
Mivel ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen, egy kicsi szatyorba beledobáltam a könnyebb élelmiszereket, amiket a lufiját maga után húzva bevihet, míg én a többit cipelve követem.
- Bekapcsolhatom a tévét? - kérdezi, miközben a szőnyegre lehuppanva leveszi a cipőjét.
- Persze, eléred a távirányítót?  
Gond nélkül leveszi a falon lévő egyik polcról, mire egy pillanatra elszomorodom, mert olyan nagy már, és ehhez sincs szüksége segítségre.
Miközben felhívom Louis-t elkezdem kipakolni a dolgokat. Jó érzés újra megtölteni a hűtőt azokkal az ételekkel, amiket Cara szeret, és máris előpakolom a hozzávalókat a tejszínes, bazsalikomos, paradicsomos, csirkés, mozzarellás tésztához, amit úgy szeret. Hiányzott hogy főzzek neki, minden hiányzott.
- Szia, Édesem - hallom Louis vidám hangját, amin én is elmosolyodok. Épp nevethetett valamin.
- Szia - dőlök neki a pultnak.
- Milyen napod volt? Cara mesélte, hogy megleptek a munkatársaid, nagyon kedvesek.
- Igen - mosolygok - még mindig el sem hiszem, hogy ezt csinálták. Gyertek át, csinálok vacsit és van még a tortából.
- Jól hangzik - hümmög - nem akartok csak kettesben lenni?
- Gyertek csak - rázom a fejem, bár nem látja - 6 körül kész leszek, de jöhettek korábban is, csak szerintem a Hercegnő épp most aludt el a tévé előtt - pillantok ki a nappaliba, aminek a szőnyegén elterülve Cara valóban szundikál.
- Oké, ott leszünk - ígéri, majd miközben elkezdek főzni még sokáig beszélünk. Egyiküknek sem volt túl izgalmas napja, de azért beszámolunk róla egymásnak, szóba kerül a költözés, hogy szükségünk lesz-e költöztetőre, vagy megoldjuk autóval, hogy mit vigyünk, és mi maradjon itt. Elmeséli, hogy Freddie egész délelőtt aludt, mióta pedig felkelt azt játssza, hogy ő egy szuperhős, az apja pedig a főgonosz, úgyhogy a legváratlanabb helyzetekben mindenféle attrocitás és támadás éri.

 Csak akkor tesszük le, amikor Cara ásítozva bebotorkál, és felhívja magára a figyelmem.
- Apuék átjönnek vacsorázni - újságolom.
- Oké - motyogja a szemét dörzsölgetve - ehetek gabonapelyhet?
- Persze, Kisbabám - pattanok fel, hogy máris kivegyem a hűtőből a tejet, a kedvenc müzlijét pedig a szekrényből.
Velem marad, amíg elkészülök a vacsival. Csinálok még empanada-t is, mert egyrészt imádjuk, másrészt pedig Lou tudni fogja, hogy milyen jelentést kapcsoljon hozzá.
Bár csak egy egyszerű családi vacsoráról van szó, de át is öltözünk, ami rádöbbent arra, hogy ismét új ruhákat kell vennem Carának, mert a tüll anyagú kis sárga szoknya, amiben élvezettel forog a tükör előtt már alig takarja a fenekét, és a kis fehér leggingsből amit emiatt ráadok kint van a bokája. Nő, mint a gomba, és bármennyire is szeretném, hogy örökre négy éves maradjon, két hónap múlva betölti az ötöt, és kezdi az előkészítőt. Várok mindent, ami vele kapcsolatos, várom hogy együtt tanuljunk írni és olvasni, hogy iskola után az ugráló kis hátizsákjával a hátán szaladjon felém, várom, hogy nagylány legyen és komoly dolgokról beszélgessünk, hogy tanácsokat adhassak neki. Végignézzem ahogy kijárja a gimit, lediplomázik, elkezd dolgozni, sokkal többre viszi majd, mint én, és megtalálja ő is a szerelmét, ugyanakkor itt is akarom tartani magunkat egy burokban, és a szívembe zárni ezt a mosolygós, még babaarcú, ízig-vérig csajos kis teremtést, akinek egyelőre én jelentem a világa közepét.
Ez hamarosan megváltozik majd, de az nem, hogy nekem mindig ő lesz a világom közepe, mindegy hány év telik el és milyen nagyra nő, nekem mindig ő lesz az életem értelme.