33/2.rész

Louis Tomlinson

A héten már harmadjára ráz le azzal a mesével, hogy fáradt, és Carával tölti a délutánt, holott nagyon jól tudom, hogy mi folyik a háttérben. Péntek van és napok óta nem láttam, azt hiszem ilyen a megismerkedésünk óta még egyszer sem volt, úgyhogy kezdek megőrülni, és őrülten féltékeny lenni, mert tudom, egyszerűen tudom, hogy az a kis köcsög van a háttérben, ő mesterkedik valamin, ami miatt Townes alig hajlandó szóba állni velem a hétvégénk óta. Mindent megteszek azért, hogy jó legyen nekik, a csillagokat is lehoznám az égről, erre ez a kis szarzsák megjelenik és minden az ölébe pottyan, ráadásul úgy, hogy a csajom elvileg gyűlöli. Elvileg, bennem pedig úgy fortyog a féltékenység, mint még soha semmikor.
- Nem ismerek rád - jegyzi meg teli szájjal Haz, az udvariasság tökéletes példája, aki otthon Gucci helyett egyszerű kínai papucsban és melegítőben, félmeztelenül terpeszkedik és elégedetten figyeli, ahogy a fiam a szájába lapátolja azt az ételt, amit ő készített - feszült vagy.
Válaszul még számomra is érthetetlen módon motyogok valamit, és kedvetlenül döfködöm a tésztát a villámmal. Nem is tudom, hogy hogy kerültem ide, rossz kedvem van és morcos vagyok, nem túl jó társaság Freddie-nek, úgyhogy átjöttünk egy olyan személyhez, aki mindig jobb kedvre tud deríteni minket, közben pedig ellát a bölcs párkapcsolati tanácsaival, holott Harryénél silányabb szerelmi élete nem sok mindenkinek van, de jelenleg ezt a magának való, önbeteljesítő korszakát éli és jól érzi magát, úgyhogy nem aggódom miatta. Ő mindig kiegyensúlyozott, mindig mindent kézben tart és rendben van, ha nem, arról tudunk, nagyon szembetűnő.
Rám hagyja a válasznak nem nevezhető válaszom és helyette Freddie-hez fordul, az előkészítőről kérdezi ahová hamarosan járni fog, a fiam pedig nagy örömmel és lelkesedéssel válaszol, a kis kezeivel gesztikulálva meséli, hogy megtanul majd írni, olvasni, és száznál tovább számolni. Büszke magára, én pedig mérhetetlenül büszke vagyok rá.
- Townesról van szó? - fordul felém a barátom, amikor Freddie lepattan a székről és elszalad kezet mosni azt kiabálva, hogy ne segítsünk neki, mert már nagyfiú.
Ez a kijelentés eszméletlen fájdalommal hasít belém.
- Inkább az exéről - vonok vállat, mintha nem érdekelne - parkolópályára kerültem.
- Ez baromság - horkant fel, és eltúrja a megint kissé hosszúra nőtt tincseit az arcából - teljesen odáig van érted, ahogy a kislány is.
- Az exe viszont ezt nem veszi figyelembe és mesterkedik valamiben - csikorgatom a fogaim, azonban Freddie visszatér a fürdőszobából és a dühömet mosolyba torzítom.
- De te menőbb vagy - bök oldalba a könyökével és a fiam felé fordul - ugye, Freddie, hogy neked van a legmenőbb apukád?
- Igen - mászik vissza az asztalhoz és a kezébe veszi a játékokat, amivel H megint meglepte. Jobban elkényezteti a fiamat, mint én.
- Kit érdekel, hogy miben mesterkedik? - vonja fel a szemöldökét. - Mióta hagyod, hogy valaki megpróbáljon kitúrni a helyedről?
A hangja szinte vádló, és tudom, hogy nem úgy gondolja, de az arca a hangjával párosulva olyan mély döbbenetet vált ki belőlem, hogy percekre magamba zuhanva gondolkodok azon, hogy vajon miért is hagyom tényleg, hogy egy ilyen jöttment kis senkiházi, aki az egész életét tönkretette megpróbáljon belerondítani az enyémbe.
Elviselem a hétvégét Townes nélkül, felfogom amit mond, de nem fogadom el egyetlen pillanatra sem, nem hagyom, hogy eltaszítson magától, és hétfőre épp eléggé felspannolt állapotba kerülök a tervem megvalósításához.
Folyamatosan üzeneteket váltottunk egymással, éjszakánként felhívott és elmondta, hogy hiányzom neki, beszélt Freddie-vel és én beszéltem Carával, de nekem ez nem elég, hónapokig, évekig éltem úgy párkapcsolatban, hogy csak telefonon keresztül hallottam a csajom hangját és egy hülye kis képernyőn láttam az arcát, ebből pedig már nagyon elegem van, de csendben maradok. Tudom, hogy nem direkt csinálja, érzem a hangján hogy zavart és tanácstalan, és nem azért nem találkozunk, mert nem akar látni, de ettől még gyűlnek bennem az érzelmek, és bosszút fogok ezért állni, de egyáltalán nem rajta.
Hétfőn nem viszem Freddie-t oviba, sokáig alszunk, aztán elmegyünk egy autókölcsönzőbe és kiválasztjuk a legdrágább, legextrább luxusverdát, amibe beülve a kávézó elé hajtok. Ha Finnley megvette Carát egy dinka elektromos kisautóval, akkor tessék, én hoztam egy valódit.
Leengedett tetővel dudálok a kávézó előtt és idegesítő módon berregtetem a motort, magunkra vonzunk minden figyelmet, Freddie pedig boldogan sikoltozik.
Ha Townes nem jön ki, Camila fog, az a csaj pedig kirángatja a barátnőjét, ez teljesen biztos, vagy végső esetben Cara rongyol ki hozzám tekintve, hogy több mint egy hete találkoztunk utoljára. Végül nem Cara, és nem is Camila lép ki elsőnek, Townes dugja ki az arcát az édes kis barista kötényében, a kezdeti döbbenet után viszont dühösen szorítja össze az ajkait, miközben én olyan boldogan integetek, ahogy Freddie.
Cara úgy ront ki, hogy még én is megijedek, a járdán bamészkodva sétáló tömeg közepébe rohan, majd hirtelen ott terem a kocsinál, rácsimpaszkodik az ajtóra, és szinte elemi erővel nyitja ki, majd vágódik az ölembe. Látom Townes arcán a rémületet amit a lánya ezzel a mutatványával okozott, de képtelen vagyok ezzel foglalkozni most, miközben minden csepp erejével a nyakamba kapaszkodik, és a combjaimon térdelve ölel magához.
- Úgy hiányoztál! - fakad sírva, mire döbbenten simítok végig a hátán, az arcomat a puha, rövid kis tincseibe temetve. - Miért nem jöttetek hozzánk?
- Te is nekem - válaszolom összeszoruló torokkal és magunkhoz húzom Freddie-t, hogy ne érezze magát kívülállónak. Mi a fenét válaszolhatnék a kérdésére? Én magam sem tudom - sok dolgom volt, Kicsim.
- De máskor ne csináld ezt - hüppögi, ebbe pedig a szívem szakad bele. Haragszom Townesra, de legfőképp arra a kis köcsögre, mert ha ő nincs akkor nem éljük át ezt a pokolian szar hetet.
- Nem fogom - nyomok puszit a homlokára - megígérem, oké?
- Oké - bólogat, és a kis kezével megdörgöli az arcát, de amint végez újra belém temetkezik. Egyáltalán nem törődik az autóval amiben ülünk, pedig miatta kölcsönöztem, hogy lepipáljam az apját, akinek csak egy elektromos játékautóra futotta, én viszont akár ezt is megvehetem, ha ez a kívánsága.
- Gyere, köszönsz Maminak? Itt van Finn is - nyújtja ki a kis kezét, és felhívja a figyelmem arra, amit eddig szerencsére nem vettem észre, hogy a vetélytársam most is épp a csajom mellett ácsorog, és pont annyira nem tűnik boldognak a látványomtól, mint amennyire engem sem tesz azzá az övé. Ami legalább ezt egy kicsit ellensúlyozza az, hogy Finnley-t még mindig a nevén szólítja, nem pedig Apának, ellenben én már voltam az neki, és ezt annyiszor fogom az orra alá dörgölni akárhányszor csak lehetőségem adódik rá.
- Inkább neki kellene idejönni, nem? - billentem oldalra a fejemet - Kipróbáljuk az autót.
- Tényleg, új autód van!- pillant fel döbbenten. - Szia, Freddie!
- Szia - integet vissza a kisfiam, és édes kis mosolyt villantanak egymásra, majd felkapja a fejét és kiabálni kezd anyukájának. - Mami, gyere ide, légyszi!
Rázza a fejét és a szájáról azt a mondatot olvasom le, hogy még dolgoznia kell, ekkor azonban megjelenik Camila, aki úgy tűnik, hogy lassacskán az őrangyalommá lép elő, és a kezével hevesen gesztikulálva mondd valamit, majd kioldja Townes köténykéjét, és felém taszítja.
- De Cam, még majdnem egy órát kell dolgoznom! - hallom meg végül a hangját.
- Ne aggódj, bírom nélküled, és nem köplek be! - vigyorog, és kiveszi Townes nyakából a kötényt. - Meg ne lássalak itt többet ma!
- Gyertek, csüccsenjetek hátra, Manók - mászok ki a kocsiból, és először átemelem Carát a hátsó ülésre, majd Freddie-t is, és amikor megfordulok az én dühös, morcos kiscicám is előttem áll.
- Szia - fogom meg a kezét, és remélem, hogy nem haragszik rám túlságosan - nagyon hiányoztál - egyfelől puncsolni akarok, hogy enyhüljön az arckifejezése, másfelől minden egyes kiejtett mással és magánhangzóm szinte fájdalmasan igaz.
Lehajolok, és már csak azért is megcsókolom, mert pár méterre áll tőlünk az exe, Townes pedig nem hazudtol meg, az indokolatlan haragja ellenére úgy olvad szét a karjaimban, mint a fagyi, és annál nehezebb talán még sosem volt elválni tőle, mint most.
Karikásak a szemei és fáradt az arca, ez elmúlt egy hétben valószínűleg pont ugyanúgy felőrölte magát valamin, ahogy én.
- Gyere - mormolom a fülébe - hadd vigyelek el titeket pár körre.
Az ajkait egymáshoz préselve bólint, és beül az autóba, előtte viszont felderül az arca, amikor meglátja Freddie-t, aki megpróbálja előrevetni magát a látványára. Esélye sincs annak a jómadárnak ellenem és a fiam ellen, de megvan benne ugyanaz a vonás, ami bennem, hogy nem adja fel.
- Townes - csörtet a kocsihoz, éppen mielőtt beindítanám - akkor este beugorhatok 1-2 órára?
- Bocs, haver, de ma este programjuk lesz a csajoknak - fordítom el a kulcsot, és elégedetten mosolygok, amikor a motor elkezd dorombolni.
A válaszát meg sem várva kifordulok az útra, és az elégedettség kissé kárörvendő mosolya ül ki az arcomra, amikor Cara boldogan nevetni kezd, mert az arcába fúj a kellemes tavaszi szél. Ennél szebb napunk nem is lehetne egy kis autókázáshoz.
- Tetszik? - pillantok hátra. - Kimegyek a városból olyan helyre, ahol gyorsabban is tudunk menni.
Lelkes visítozás a válasz, mire érzem, hogy szinte újra életre kelek. Az egyik kezem Townes combjára teszem, és a térde felé csúsztatva megfogom a kezét, amit rajta pihentet. Jó érzés belekulcsolni az ujjaim az övébe, még ha jelenleg a fejét elfordítva nézelődik is, és látszólag még mindig dühös, de nem értem, hogy miért.
- Honnan van ez a kocsi, Lou? - fordítja egyszercsak felém a fejét, és nem tudom eldönteni, hogy a tekintete vádló, dühös, vagy egyszerűen csak értetlen.
- Kölcsönöztem - vonok vállat - talán lecserélem a kocsim, előtte szeretem kipróbálni az újat.
Szó nélkül bólint, a kezét a számhoz húzom és megpuszilom, lehet rám dühös, ez a helyzet még mindig sokkal jobb mint az, hogy napokon keresztül nem láttam, mert most legalább mellettem forrong, és nem lebzsel körülötte az a kis patkány.
- Ne menj túl messzire, jó? És túl gyorsan se - figyelmeztet Townes, amikor ráfordulok az autópályára vezető útra.
- Miért, van valami délutáni programotok? - szalad ki a számon, majd hozzáteszem -Sosem sodornálak titeket veszélybe, nem  hajtok úgy, mint egy őrült.
- Nincsen pogramunk! - kiabálja hátulról az én kis angyalom, elbűvölően édes módon kifelejtve a "program" szóból az 'r' betűt - Én veled akarok lenni!
- Mennünk kell bevásárolni, Cara!
- Nem megyek! - reagál hevesen, ami nem csak számomra meglepő, hanem T számára is. - Louis-val és Freddie-vel maradok.
- Mi lenne, ha együtt oldanánk meg? - próbálok békíteni. - Nekünk is vásárolnunk kell.
- Úgy jó - dől vissza a mellkasa előtt karba tett kezekkel - aludhatok nálatok is?
- Holnap óvodába kell menned, Kicsim! - reagál megint az édesanyja, és egyszerűen le vagyok döbbenve azon, hogy folyton ellenem beszél.
- De máskor is aludtunk már úgy ott, hogy ovi volt - vitatkozik hevesen a kislány - te maradj akkor otthon!
Mélységes megbántódás ül ki Townes arcára, az ajkai döbbenten nyílnak el, majd összezárja őket és az ajtó felé fordul. Nem mondom, hogy nem facsarodik össze érte a szívem, de nem értem, hogy miért beszél ellenem, miért haragszik, és hogy egyáltalán mi a baj, mégsem szólok egy szót sem, mert nem a gyerekek előtt fogom kérdőre vonni.
Rátérek az autópályára és kicsit rálépek a gázra, a hátam mögül érkező vidám gyereksikongatások, az arcunkba csapódó, hajunkat borzoló szél, és Townes morcos jelenléte hamar kiürítik a fejem. Megveszem ezt az autót, csak azért, mert legközelebb ha Brightonba, vagy bárhová máshová kirándulunk ilyen hangulatban szeretném megtenni, csak egy boldog nővel mellettem.
- Ebédeltetek már? - simogatom meg a kezét. - Beüljünk valahová?
- Nem - válaszolja tömören - csak állj meg egy Sainsbury's-nél, muszáj bevásárolnom.
- Oké - bólintok aprót. Szívesen odahajolnék hozzá egy puszira vagy ölelésre, bármire ami arról árulkodik, hogy most is úgy szeret, ahogy egy héttel ezelőtt, vagy ahogy én szeretem őt, de nem tehetem meg.
Megfordulok, és bár kifejezetten tud bosszantani a városi közlekedés, most nem leszek tőle ideges, mert Cara és Freddie a nyitott tető miatt sokkal érdeklődőbben nézelődik, mint máskor, és aranyos, ártatlan kis kérdéseket tesznek fel, figyelmeztetik egymást, ha a kertvárosi területeken az ablakokban meglátnak egy macskát vagy kutyát. Veszek majd nekik egy kutyát is, elhozunk egyet a menhelyről, elfér majd nálunk a kertben és imádni fogják, Freddie megint egyre többet beszél Brianáról és a hiányáról, jót fog neki tenni egy állandó, szőrös kis barát, és Elnek is voltak kutyái, akik tulajdonképpen jobban hiányoznak nekem, mint ő. Egy kutya mindenkivel csodát fog tenni.
- Maradj itt, Baba, jó? - kászálódik ki T a kocsiból abban a pillanatban, amint találok egy szabad parkolót a Sainsbury's előtt. - Nektek mire van szükségetek? - fordul felém, és a tekintetét ide-oda jártaja köztem és Freddie között.
- Csak néhány apróság, valami gabonapehely a fiatal úrnak...
- Csokis! - vág közbe az említett, és végre látok egy őszinte mosolyt Townestól.
- Mirelit zöldségek, csirkemell, egy doboz mosókapszula is jól jönne. Miért nem megyünk be együtt? Egyszerűbb lenne - kérdezem végül értetlen arccal.
- Most hadd menjek egyedül - rágcsálja az alsó ajkát, és már nem tűnik dühösnek, csak végtelenül elveszettnek, egy kislánynak.
- Oké - bólintok végül - vásárolj csak be magatoknak, a többit majd megoldom - bólintok, ám mielőtt elsétálna megragadom az egyik kezét és gyengéden magamhoz vonom, rábírva arra, hogy hajoljon be hozzám.
Zaklatott az arca és közelebbről látom, hogy milyen mélyek a sötét gödrök a szemei alatt, az arca oldalán, a füle irányában pedig a tökéletes bőrén sebesre vakart, piszkált pattanások vannak.
- Sajnálom - mormolom, mielőtt megcsókolnám - ha megsértettelek, vagy feldühítettelek.
Nagyot sóhajt, talán legszívesebben elfordulna, vagy egy puszival lógva hagyna, végül az ujjai mégiscsak végigsimítanak a halántékomon és megcsókol. Megmosolytat a hátulról, főként Freddie oldaláról feltörő erőteljes fújolás, az egyik kezemmel hátra nyúlva megpróbálom elkapni a lábát, így a fújolás nevetésbe torkollik.
Nézem ahogy elballag, hogy milyen csinos a sima, fekete, magasított derekú nadrágjában amihez egy egyszerű fehér pólót vett fel és topánkát, a haja pedig lágy hullámokban söprögeti a vállát. Nem akar túlságosan feltűnő lenni, minden apró pontjában tökéletesen természetes, éppen ezért szegeződik rá minden tekintet, és azt kívánom, hogy bár mégiscsak bementünk volna vele, hogy ott feszíthessek az oldalán mindenki tudatára adva, hogy kihez tartozik, nem mintha nem lenne ezzel tisztába az egész világ.
- Mesélj nekem, Édesem! - fordulok hátra Carához intézve a szavaimat. - Mi újság?
- Semmi - von vállat, aztán kitör belőle ez a rengeteg semmi - tudtad, hogy többet nem járhatok majd oviba, hanem iskolába kell? A nyári szünet után, de nekem nincs kedvem hozzá.
- Pedig az iskola fontos - mosolygok, őt viszont ez nem érdekli.
- Sokat volt velem Finn - mondja, de közben úgy néz rám, mintha tudná, hogy ennek nem biztos, hogy örülni fogok - ő vigyáz rá mostanában Preston helyett.
- Tessék? - kapom fel a fejem. - Preston már nem szokott ott lenni veletek?
A fejét rázza, én pedig hitetlen egy pillanatnyira kerülök attól, hogy kiakadjak. Tudom, hogy ez nem azért van így, mert a testőröm hirtelen ráunt a feladatára és magára hagyta őket, hiszen Townes még mindig felügyeletre szorul miattam, annál is inkább Cara, aki egyáltalán nem tudja megvédeni magát, ha valami őrült a közelükbe megy!
- Akkor aludhatok nálatok? - kérdezi ártatlanul.
- Persze, Kicsim - bólintok, és most már erőltetnem kell a mosolygást.
Townes nem vásárol túl sokáig, és ebben is megcáfolja a nőket, mert órák helyett ő mindent elintéz maximum 20 perc alatt, és két megpakolt szatyorral jön ki az épületből, de bár kicsit tovább maradt volna, mert most amikor elé sietek alig bírom tartani a szám, nehogy kérdőre vonjam.
- Cara még mindig nálunk szeretne aludni - közlöm - jössz te is?
Hosszasan vizsgálja az arcom és most ő szűri le, hogy valami bajom van, válaszul pedig csak bólint, de meggyőződésem hogy azért, mert nem engedné, hogy Cara nélküle jöjjön, mert még bennem sem bízik meg annyira, hogy rám merje hagyni a lányát.
- Hazaviszlek titeket és ha nem bánod veled hagynám Freddie-t, amíg visszaviszem a kocsit.
Megint csak bólint, mire forrni kezd az agyvizem, de összeszorítom a szám és csendben maradok, mert nem vagyok hajlandó még véletlenül sem a két gyerek előtt összeszólalkozni vele.
- Freddie, egy kicsit majd Towneséknál maradsz, rendben? Amíg visszaviszem az autót.
- Hova viszed vissza? - kotyog közbe Cara, míg a kisfiam szófogadóan bólint, és csillogó szemekkel néz Townesra.
- A bácsihoz, akitől kaptam, nem az enyém.
- Nem? - döbben meg nagy szemekkel, majd csalódottan néz körül.
- Nem, de talán egyszer veszek egy ilyet.
Látom, hogy ez megint nem tetszik Townesnak, de saját magamnak ellentmondva még most sem reagálok, helyette hangosabbra veszem az eddig is szóló zenét, és igyekszem elterelni a figyelmem azzal, hogy hülyén mozgolódok és táncolok, amin hátul jókat kacagnak és csatlakoznak hozzám. Múlthéten még Townes is velünk együtt táncolt volna, sőt, szinte látom magam előtt ahogy a fejét hátravetve, a felemelt karokkal énekel, ahogy akkor is csinálta, amikor először bulizott velem a pocsék randink utáni görbe éjszakán, amikor belészerettem. Hiányzik az a lány. 
Hazaviszem őket, megvárom, hogy Townes bepakoljon a hűtőbe és összeszedje a holnapi cuccokat magának és Carának, majd visszahajtunk hozzám, beengedem őket a lakásba és nézem, ahogy a két gyerek boldogan felrohan a lépcsőn, de előtte megígértetik velem, hogy siessek haza.
- Beszélnünk kell - fogom kézen Townest és magammal húzom, a kulcsokkal közben idegesen babrálok.
- Nem szívesen hagyom őket egyedül - próbál kibújni a beszélgetés alól, de engem nem ver át.
- Semmi rosszat nem csinálnak - húzom magam után a tornácra, és becsukom az ajtót. - Townes, miért nem jár már Preston a kávézóba?
- Mert felesleges - ráncolja a homlokát - a munkahelyem biztonságos, és neki valószínűleg sokkal jobb dolga is van annál, mint hogy egész nap egy asztalnál üldögéljen és figyeljen engem.
- Ez a munkája! - hurrogom le durván. - Ez a munkája, amivel megbíztam! Azért nincs már szükségetek rá, mert az a kis majom úgyis folyton ott lebzsel körülöttetek? Azért nem vagy hajlandó találkozni, vagy egyáltalán normálisan beszélgetni velem? Ezért nem láthatom már Carát?
Dühösen levegő után kapkodva tátog, de nem tud mivel visszavágni, mert fején találtam a szöget, tökéletesen, rohadtul igazam van!
- Nem - böki ki végül - semmi köze hozzá.
- Semmi? - forrongok - Akkor miért volt ott most is, miért mondta azt Cara, hogy olyan sok időt töltenek együtt, és mi miért nem férünk már el az életetekben?
- Nem vagyok köteles beszámolni neked mindenről - túr a hajába idegesen, erre pedig szó szerint leesik az állam.
- Nem, tényleg nem vagy - préselem össze az ajkaim - de múlthéten még a barátnőm voltál.
- Az az ember a gyerekem apja, Louis - nyel nagyot.
- Én is lehetnék az! - csattanok fel - Többet adtam neki az elmúlt néhány hónapban, mint amit ettől a hülyegyerektől egész életében kaphat!
- Mit? Hogy folyton lepipálod? Hogy ha ő néhány játékot vesz neki, akkor te egy játékboltot? Hogy London helyett Brightonba viszed pár napra, és elektromos autó helyett veszel egy cabriot? Hogy folyton versengtek egymással, amit kiprovokálsz? Nekünk nem ez kell, Louis!
- És nem csak ezt adom - kiáltok fel, tudva, hogy bent úgysem hallják, mert a háznak tökéletes a hangszigetelése, ami bent történik bent is marad, és fordítva - de ha neked az az öltönyös bájgúnár kell, akkor még most közöld ezt velünk meg a lányoddal!
- Nem kell - rendül meg, és könnyek öntik el a szemeit.
- Akkor ne vágj a fejemhez ilyen dolgokat, amikor te is tudod, hogy a saját gyerekemként szeretem már most Carát, és azért versengek azzal a lúzerrel, mert magamnak akarlak titeket!
- Nem akarom, hogy versengj vele - rázza a fejét.
- Én még nem akarom, hogy a közeletekbe menjen, hogy visszaférkőzzön az életetekbe, elvegyen titeket tőlünk, és összetörje a kisfiam szívét. Tudod, hogy mindketten min mentünk keresztül, és azt hittem, hogy pont annyira figyelsz arra, hogy ne bántsuk egymást, amennyire én, hiszen te stresszeltél folyton azon, hogy mi lesz, ha nem működik, de ezt most nem én rontom el, Townes, nem én ráztalak le egész héten valaki másért! Haragszol rám valami miatt, amit nem én váltottam ki!
- Louis...
- Vigyázz a fiamra, amíg visszaviszem ezt a szart. Ne aggódj, nem veszem meg, én nem akarom ajándékokkal megvásárolni a lányod, enélkül is előbb vagyok az apja, mint az a kölyök.
Lerohanom a lépcsőn és egyenesen a kocsihoz megyek, hangosan csattanva vágom be az ajtaját és úgy hajtok el, mint egy dühös kölyök, néhány méter megtétele után pedig felhúzom a tetőt, mert semmi kedvem ahhoz, hogy lefotózzanak, amint kivörösödött arccal, láthatóan zaklatottan hajtok el otthonról.
Nem viszem vissza azonnal a kocsit, és az ígéretem ellenére nem sietek haza, céltalanul körözök a városban, bemászok a dugóba és dühösen csapkodom a kormányt, mintha annyira sietnem kellene valahová és a forgalom miatt nem tudnék haladni, aztán amikor kijutok egyszerűen félreállok, felhívom Prestont, és a lehető legundorítóbb, legbunkóbb módon veszek össze vele amiatt, mert nem teljesítette a munkát, amiért fizetem. Mire ténylegesen a kölcsönző felé veszem az irányt borzasztóan kimerültnek érzem magam és semmi mást nem szeretnék, csak felhívni anyát, elpanaszolni neki ezt az egészet és tanácsot kérni tőle. Ő mindig tudta a választ és a megoldást mindenre, felnevelt egy fészekalja gyereket köztük egy olyannal, mint én, aki egyszercsak fogta magát és útnak eredt fiúbandásat játszani. Ő tudná, hogy most mi ez az egész, hogy mit kezdjek ezzel a kölyökkel, mit gondol Townes és miért csinálja azt, amit, de anya már nincs itt, ne hívhatom fel, nem hallhatom a hangját, és nélküle kell boldogulnom.
Egyedül kell maradnom egy kicsit, közben meg haza is kell mennem, mert Freddie felhúzza magát, ha túl sok időre eltűnök, úgyhogy végül hazamegyek, mosolyt erőltetek az arcomra, és a gyerekek előtt beszélek Towneshoz, de kerülöm a tekintetét.
Tudja, hogy igazam volt, ahogy én is tudom, hogy neki is van igazság a szavaiban, de attól ez még nem változtat a tényen, hogy semmibe vette a biztonságuk érdekében tett intézkedésem és engem is.
Készített vacsorát a távollétemben, beszélgetünk, miközben eszünk, de nem egymással, hanem a gyerekekkel, utána külön elmegyünk fürdetni, de a kérdés amit Freddie eközben feltesz nem is érhetne váratlanabbul.
- Apu, mondhat ma Townes mesét nekem?
- Persze - bólogatok döbbenten - biztosan, beszéld meg vele.
- Te pedig mondhatsz addig Carának - néz a szemembe - nekem nem baj.
- Ez nagyon kedves tőled - puszilom meg a homlokát - de mondhatok mindkettőtöknek.
- Ne, most nekem csak Townes - rázza a fejét.
- Értem, rendben - veszem ki a vízből, és szárazra törölgetem, majd belebújtatom a pizsijébe.
A fürdőszobából kilépve látom, hogy Townes és Cara már korábban végeztek, és a lány, a barátnőm pont olyan megdöbbenéssel áll elém Cara kérésével, ahogy én fogadtam Freddie ötletét. Furcsa ez az egész, és biztos, hogy ezt a két apróság együtt eszelte ki, de lényegtelen, mert kitörő lelkesedéssel megyek be a kislányomhoz.
A szoba, amiben először csak a kis vendégemként fogadtam őt most már kezd lányos gyerekszobává alakulni, tőlem kapott játékok vannak gondosan elhelyezve a polcokon, tudom, hogy van néhány ruha a szekrényben, a lenti fürdőszobában pedig hercegnős sampon és tusfürdő, mellette T kakaóvaj illatú dolgai. Nem tudom, hogy mikor, de az elmúlt néhány hónap nagyon kevés ideje alatt egy család lettünk.
Leemelek a polcról egy kiscicáról szóló mesekönyvet, és Cara mellé ülök, aki csillogó szemekkel néz rám, és a takarója egyik felével gondosan betakargat, miközben a lehető legközelebb telepedik hozzám, és az oldalamhoz bújva nézi ahogy olvasok, és lapozok a képekkel tarkított könyvben.
- Ez nagyon jó mese volt - ásítja, amikor befejezem a Daisy nevű cicáról szóló könyvet, aki egerészni indult, végül mégsem ette meg az egereket, mert helyette életre szóló barátok lettek.
Legközelebbre ezt a mesét átköltöm valami sokkal izgalmasabbra, Daisy találkozik majd csizmás kandúrral, a megevésre szánt egerek bajba kerülnek és ketten szánják meg őket, lehajóznak a csatornán, gonosz patkányokkal találkoznak, a nyomukba ered egy sintér, elvesznek Londonban... Előtte viszont felhívom majd az én Daisy-met és Phoebe-ot, és lassan ideje lesz hazamennem hozzájuk és a kismanókhoz, akkor is, ha utálom látni a házunkat anya nélkül, a helyet, ami még mindig úgy néz ki, ahogy ő szerette, és mindenhol az ő dolgai vannak.
Istenemre mondom, imádom a húgaim, de ők is egyre jobban hasonlítanak rá, főleg Fizzy, és ez nagyon nehéz.
- Itt maradsz még egy kicsit? - ránt vissza a földre a kislány, akinek viszont jelenleg rám van úgy szüksége, ahogy nekem anyára lenne.
- Persze - válaszolom türelmesen - feküdj le szépen, nem megyek sehová.
- Idejössz mellém, ahogy néha anyu szokott? - fészkelődik, és felemeli a takaróját.
Bebújok mellé, nem teszek különbséget közte is Freddie közt, vagy bármelyik testvérem között, akik néha vágytak a társaságomra.
Lehet, hogy ez a kislány nem a vérem, de az apja vagyok, az akarok lenni, és ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy 10 ujjam van és Louis Tomlinson a nevem.
- Nagyon hiányoztál nekem - suttogja, és a karjaimba mászva egészen picire húzza össze magát.
- Te is nagyon hiányoztál - simogatom a haját - de most rmár itt vagyok.
- Igen - bólint aprót - apu?
Forrni, főni kezd a délután folyamán csalódottságtól összefacsarodott szívem, ezt a megszólítást hallva szinte újra életre kelek.
- Tessék?
- Nagyon szeretlek - motyogja, melyre hosszú másodperceken keresztül képtelen vagyok válaszolni a torkomba gyűlő óriási gombócok miatt.
- Én is nagyon szeretlek, kislányom - válaszolom végül, és szorosan magamhoz ölelem.
Nem tudom, hogy mikor alszunk el, hosszú időnek tűnik, de valójában talán csak percek teltek el amikor azon gondolkodtam, hogy hirtelen milyen törékennyé vált a kapcsolatom Townes-szal, és hogy milyen rossz volt veszekedni vele, majd felszínes beszélgetéseket folytatni, és mennyire szeretnék most vele lenni, de közben milyen jó itt, Cara mellett is, aki egyre inkább elismer engem az apukájának. Talán órák, talán csak percek telnek el, de sötét van, amikor egy óvatos érintésre és halk hangokra végül ismét felemelem a fejem és realizálom, hogy a karjaimban békésen alvó gyerek nem Freddie, a sötétben pedig Townes érint meg bizonytalanul, az ablakon beszűrődő holdfényben könnyektől maszatos arccal.
- Mi a baj, mi történt? - kapkodom a fejem, és óvatosan lefejtem magamról a kislányt, aki szuszogva, nyöszörögve fordul az oldalára, de alszik tovább.
- Kérlek gyere át hozzám, és aludj velem! - hasít bele a csendbe ez a halk, könyörögve elsuttogott mondat, én pedig már megyek is, mert nem tudok nemet mondani neki, és mert pokolian hiányzott.