34.rész

Townsend Campbell

A délutáni viselkedésemet és a vitánkat követően nem hittem volna, hogy kimászik az ágyból és kapkodva rohan hozzám, de ezt csinálja, míg én csorgó könnyekkel, szipogva nézem.
Fáradt és csüggedt, látom a mozdulatain, ahogy a szeretetet is, miközben lefejtegeti magáról a lányom karjait, majd feláll és karon ragad, én pedig megilletődötten, sietve követem.
Szükségem van rá, és most vagy megint nagyon összeveszünk, vagy kegyetlenül kibőgöm magam minden miatt, amit egy hete halmozok.
Becsukja az ajtót és gyengéden neki taszít, a pizsamafelsőm a kezével együtt csúszik fel, miközben megfogja a derekam és hevesen megcsókolva magához húz. Haragszom rá amiért verseng, mert kísérleteket tesz arra, hogy Finnhez hasonlóan megvásárolja a lányom, mert minden áron jobb akar lenni nála, amikor amúgy is jobb, de szeretem őt, jobban, mint Carán kívül eddig bárkit, és bár óriási káosz van a fejemben, még mindig nem akarok senki mást rajta kívül.  Hiányzott, nem tudom, hogy mit miért csinálok, hogy miért nem akartam látni egész héten annak ellenére, hogy közben mégis megőrültem nélküle, és hogy meddig csináltam volna ezt, ha ma nem elégeli meg, de szeretem, őszintén, akkor is, ha egy hülye vagyok, és ő is az.
- Miért sírsz? - fogja meg az arcom, és elszakad tőlem - Townes, mi a fene történt, mit csinált veled az a barom?
- Sajnálom! - szakad fel belőlem, és a vállába temetem az arcom, mert nem akarom, hogy a gyerekeink felébredjenek a borzasztó bőgésemre, és halálra rémüljenek.
Felnyalából, azt hinném, hogy a szobájába visz, vagy az enyémbe, de leballag velem a lépcsőn és végül a kanapén találom magam, ott, ahol ez az egész elkezdődött köztünk, azon a helyen, ahol igazán barátokká váltunk, még mielőtt többek lettünk volna. Az arcom a kezembe temetve sírok, leginkább azért, mert magához ölel, és fellángol bennem a hiánya, hogy milyen hülye vagyok, és mennyire közel kerültem hirtelen ahhoz, hogy elveszítsem.
- Ne haragudj! - fogom a két kezembe az arcát. - Sajnálom, olyan hülye vagyok, bocsáss meg!
- Townes - szólítgat, egy idő után pedig ő is megfogja az arcom, és a miközben a nevemet ismételgeti csókokat nyom a számra.
- Nem akarlak bántani - szipogom - nem akarlak elveszíteni, Louis.
- Nem fogsz - dönti a homlokát az enyémnek - Istenem, dehogy, sosem mondanék le rólad! Mondd el, hogy mi történt, Bébi, mi a baj? Hadd segítsek!
Én magam sem tudom, minden, de ez mégiscsak túlzás, csak kicsit sok ez az egész, Finn beállítása, a múltheti durva veszekedésünk ami kiborította Carát, hogy minden nap a kávézóban ül és néha este is visszajön, hogy legutóbb felhozta azt a témát, hogy bemutatná a szüleinek, elvinné hétvégi programokra, és hogy hirtelen Louis szemébe se tudok nézni, de megőrülök a hiányától, és az agyamra megy a versengésével, közben pedig mégis megértem. Összejöttünk, ő is túl van egy rossz időszakon és én is, erre az én rossz időszakom hirtelen betoppan az ajtón és jóvá akar tenni mindent.
Nem vagyok képes másra azon kívül, hogy az ölébe másszak, és a kezeimet a számra szorítva tovább bőgjek, és annak ellenére, hogy folyamatosan azt ismételgeti, hogy nem veszítem el, semmi más nem jár a fejemben csak az, hogy milyen közel vagyok ehhez.
Finnek nem volt elég egyszer gallyra vágni az életem, visszajött hogy másodjára is megtegye.
Egy idő után rájön arra, hogy valószínűleg jobb, ha hagyja hogy kiadjak magamból mindent, és csak akkor szól újra hozzám, amikor a hangos bőgésem csendes szipogássá és hüppögéssé halkul.
- Kérsz egy pohár vizet? - tűri el a megizzadt hajam az arcomból.
Jól esne, de ahhoz fel kellene állnia és nem akarom hogy elmenjen, úgyhogy megrázom a fejem és a mellkasához bújok. Csak egy cumi kellene a számba, vagy a hüvelykujjam, és teljesen olyan lennék mint egy kiborult gyerek, mint Cara a dackorszakában, amikor az enyhe lázadozásai után megtört.
Nem akarok veszekedni vele, nem akarom bántani, csak egész héten gyűlt bennem a kétségbeesés és harag Finn miatt, folyton vissza kellett nyelnem a véleményem, a csípős beszólásaim és az ellentmondásom, ez az egész pedig most rajta csattant.
- Sajnálom - bököm ki újra, mert nem tudom, hogy mi mást mondhatnék.
- Tudom - mormolja, és belepuszil a nyakamba. Gondoskodóan és féltőn simogatja a hátam, a pillantása aggódásról árulkodik de mégis kemény marad, férfias. Hirtelen a köztünk lévő néhány év korkülönbség évtizedeknek tűnik, mintha én egy gyerek lennék, ő pedig egy igazán bölcs felnőtt, érett férfi.
Tudom, hogy mit kell mondanom neki, hogy mire van szükségünk mindkettőnknek.
- Szeretlek - húzom magamhoz az arcát, és egymásénak döntjük a homlokunkat - csak téged.
Halk, horkantáshoz hasonló hangot ad ki, majd szinte belemarkol a hajamba és magához húz. Olyan mohón csókol mintha ez lenne az utolsó alkalom amikor megteheti, mert bármelyik pillanatban eltűnhetek, és ettől megint belém hasít a felismerés, hogy mit tettem vele. Nem nagyon hiszem el, hogy Carán kívül bárkinek is szüksége van rám, de ennek a férfinek és a kisfiának igen, és én cserben hagytam.
- Azt hittem, hogy vissza akarsz menni hozzá - szakad el végül és nagyot nyel mielőtt ezt kimondja - hogy visszacsábított magához a kis görény.
- Nem- rázom a fejem - sose mennék vissza hozzá, csak összezavarodtam és nagyon nehéz ez nekem. Nem viselem jól, nagyon nem, gyűlölöm a jelenlétét és hogy szóba kell állnom vele, de muszáj megtennem Cara miatt.
- Semmit sem muszáj - húzza az arcához a kezeim, én pedig azonnal simogatni kezdem. Hiányzott, még most is hiányzik, pedig az ölében ülök.
- De Cara valamiért szeretné megismerni, és te is a legjobbat akarod a gyerekednek. Így is haragszik rám, ha eltiltom tőle még jobban fog utálni - csuklik el a hangom.
- Nem utál, te buta - mosolyodik el, és vigasztalóan homlokon csókol - imád téged.
- Ahogy téged is - emelem rá a tekintetem - ezen Finn sem tud változtatni és nem is hagynám ha megpróbálná, azt tényleg nem - dörgölöm meg a szemeim.
- Nem akarlak most ezzel terhelni, Townes, de mindenképp tisztáznunk kell ezt az egészet, ha valamikor a nagyon közeli jövőben készen állsz rá. Tudod, hogy nem titkolom el a véleményem és kimondom, hogy zavar az exed jelenléte, de nem akarlak elveszíteni titeket.
- Én készen állok rá - kapom fel a fejem - beszéljük meg, Lou! Beszéljük meg, hogy nem akarok visszamenni hozzá, és senki mást sem akarok rajtad kívül. Esküszöm! Hogy hiheted ezt egyáltalán?
- Nem találkoztál velem egy hétig miatta - válaszolja halkan, a hajába túrva - és ma egész nap úgy néztél rám, mintha valami szörnyűséget követtem volna el.
- Sajnálom - görbül lefelé a szám - sajnálom, rossz napom van, rossz hetem...
- De én azért vagyok, hogy megoszd velem ezeket! Nem csak akkor akarok veled lenni, amikor boldog vagy Townes, nekem mindenhogy kellesz - fogja meg az arcom, és a szemembe néz - akkor is, ha ott liheg mögötted ez a fajankó, és akkor is, ha osztoznom kell vele Carán! Kelletek, érted? És látni akarlak, ha tehetném a nap minden percében, úgyhogy ne rázz le, mert beleőrülök! Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül ezen a héten, és ne mondd ki még egyszer, hogy sajnálod!
Becsukom a szólásra nyitott szám amivel pont ezt készültem mondani és nagyot nyelek. Megfojtanak a könnyek, nehéz tőlük a fejem, a mellkasom, az egész testem.
- Mondd el nekem, hogy mi történt - érinti az orrát az arcomhoz - beszélgess velem, ha nem akarsz róla, akkor bármiről! Barátok vagyunk, Townes, azok is.
- A nevét sem akarom hallani - rázom meg a fejem - túl sok nekem ez az egész, Lou, fogalmam sincs hogy hogy működjek együtt vele, hogyan hagyhatnám hogy elvigye magával Carát bárhová is, hogy hogyan osztozzak vele...
- Úgy, ahogy velem - válaszolja - velem megy neked.
- Mert téged szeretlek, és bízom benned - simogatom a tarkóját - látom, hogy milyen vagy Carával, tudom, hogy miért imád téged ennyire, pont azért, amiért én is, de Finn... Gyűlölöm őt, és nem tudom, hogy Cara miért akar vele találkozni.
- Mert ő nem ismeri azt a történetet, amit te, mert csak egy gyerek aki igyekszik mindenkiben a jót meglátni. Bébi, ha Freddie felfogná, hogy pont olyan nyomorult voltam, mint Finnley, nem akarná hogy én legyek az apja, de gyerek még és nem is emlékszik arra, hogy inkább bulizni mentem, mintsem Brianához és hozzá. Carának Finn csak egy ember aki valamikor elkövetett egy hibát, aminek ő még nem fogja fel a súlyát, ezért könnyen megbocsájtotta. Tudja, hogy neked valami fáj, hidd el, hogy tudja, de nem érti és nem is kell megértenie, nem szabad belekavarodnia. Nem mondom azt, hogy bocsáss meg neki, engedd el vele bárhová is és viseld el, mert önző vagyok és nem akarom hogy megtedd ezeket, de nekem adtak egy második esélyt és talán valamennyire jóvá tettem, csak ezt Bri nem látja már. Nem érdemli meg, ahogy én sem érdemeltem, sőt, sokkal kevésbé érdemeltem meg én, mert 24 éves voltam betonbiztos anyagi háttérrel, nem pedig egy 18 éves gimis kölyök, de... Én jóvá tettem, Kicsim, talán ő sem reménytelen, és hidd el, el sem hiszem, hogy ezt mondom - grimaszol.
- Te vagy a legjobb ember, akit ismerek - fürkészem megdöbbenve az arcát, melyre válaszul egy egészen kicsit elpirul.
- Könnyebb lesz neked, ha rendbe teszed magadban a dolgokat - simogatja meg a pizsamafelsőmből kivillanó bőröm - és én melletted vagyok.
- Sajnálom - mondom ki újra - amit csináltam.
- Sokáig fogod még ezt ismételgetni? - mosolyog, én pedig az alsó ajkamat harapdálva bólintok. - Megbocsájtok, és nem is haragudtam rád, úgyhogy nyugodj meg.
- Nagyon hiányoztál - krákogom, és átölelem a nyakát - csak egy kicsit egyedül akartam maradni, de sosem sikerült.
- Akkor legközelebb szólj, és egyedül hagylak - csókol bele a nyakamba - elviszem Carát is.
Aprót bólintok, a közelségétől az egész testem olyan lesz, mint a puding.
- Ne vegyél neki drága ajándékokat - szólalok meg újra - kérlek! Nem a pénzedért kellesz nekünk.
- Hanem miért? - emeli fel a fejét, és ezúttal a pillantásában huncut kihívás ül, én pedig belemegyek a játékba, amibe invitál. A szemétségeim után egész nyugodtan dícsérhetem az egóját azzal, hogy szerelmet vallok neki.
- Mert kedves vagy - piszkálgatom az ujjaimmal a nyakára kunkorodó haját. Kicsit hosszabb mint szokott lenni, kócos, és az arcára is ráfér egy borotválás, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mennyire vonzó - és vicces, megértő, segítőkész, gondoskodó, mert abban a nagy szívedben jut hely nekem és a lányomnak, szeretsz mindkettőnket, és megengeded, hogy mindössze néhány hónap után Cara Apának szólítson. Ez nagyon, nagyon korai, de neki sokat jelent, és nekem is.
- Nekem is - kapja fel a fejét - Townes, engem ez a lehető legkevésbé sem zavar! Nagyon szeretem őt, bárcsak az én lányom lenne! 
Bárcsak az ő lánya lenne!
- Veled hajlandó vagyok osztozni rajta - mosolygok rá - nagyon hiányoztál neki is. - Tudom - bólint aprót - elmondta, és megígértette velem, hogy többé nem tűnök el így.
- Sa...
- Ki ne mondd - tapasztja a kezét a számra - ne mondd ki többször, hogy sajnálod! Cara lefekvésnél, a mese után azt mondta nekem, hogy nagyon szeret, és ez kárpótol, rendben?
Bólogatok, majd amikor elveszi a kezét bevallom, hogy Freddie velem is közölte hogy hiányoztam neki, és bár azt nem mondta hogy szeret, de a nyakamat hosszan átfogva ölelt mielőtt kimentem volna, és kaptam egy puszit is. Cara egész életében nagyon nyílt gyerek volt, könnyebben kimond dolgokat, kifejezi az érzelmeit, hozzá képest Freddie csendes, megfontolt, és zárkózott, amilyen minden gyerek lenne, ha elveszítené az édesanyját. Beengedett az életébe engem, és már csak ezért sem szabad újra önsajnálatba zuhanva nyalogatni a sebeim, valamint parkolópályára tenni a jól működő kapcsolatom, aminek része két rendkívül érzékeny gyerek is. Idióta vagyok.
Késő van és fáradt vagyok, amikor a mellkasára borulva beszéd közben óriásit ásítok megint ő a felnőtt, és elrendeli hogy aludnom kell, pedig szívesen maradnék még lent és beszélgetnék vele, viszont ugyanilyen szívesen fészkelem be magam az ágyába is, és bújok hozzá amikor bemászik mellém.
Hiányzott az a biztonság amit a karjai és a teste adnak, nem szoktunk hétköznap egymásnál aludni, de talán azért érzem ezt most ennyire mert a hét folyamán egy ölelésben sem volt részem tőle a saját hülye hibám miatt. Kimerült vagyok, szeretethiányos, és egy kicsit szomorú, de boldogan alszom el a karjai között, mert bár elszúrtam, köztünk mégsem változott semmi, legalábbis negatív irányba.
Az elmúlt hetem éjszakáit forgolódással és gyötrődéssel töltöttem, melyekhez képest most úgy alszom mint a bunda, és bár reggel a szemhéjaim rettentő nehezek, mégis lényegesen kipihentebbnek érzem magam, mint előtte, és a kedvem is sokkal jobb a bezártságtól amit a kitetovált karok nyújtanak.
Alvás közben rájöttem valamire, ami így ébrenléti állapotban, a szuszogását a bőrömön érezve csak méginkább erősödik bennem. Bele kell vonnom őt a döntéseimbe amiket meghozok Carával kapcsolatban, joga van beleszólni és elmondani a véleményét, mert a lányom őt tekinti az édesapjának, és amúgy is a társam. Ő már itt volt, amikor Finn nem, és nem zárhatom ki ebből a zűrös helyzetből akkor sem, ha akarom, mert pont annyira benne van már, mint amennyire én.
- Nem maradhatnánk inkább itthon? - nyöszörgi rekedt hangon, álmosan, amikor megpróbálok kibújni mellőle.
- Dolgoznom kell - hajolok vissza, és megpuszilom az arcát - de pihenj csak, tudok foglalkozni Freddie-vel is, és elviszem az oviba, ha szólsz nekik, hogy nem te viszed.
- Dehogy - tornázza fel magát a szemeit dörzsölgetve - felkelek, csak gyere ide egy kicsit - tárja ki a kezeit egy gyerek esetlenségével, én pedig azonnal odabújok hozzá.
- Ráérsz délután? - hajtom a fejem a vállára. - Jó lenne ha bejönnél a kávézóba, és ha ma is megjelenik Finn akkor beszéljünk vele erről az egészről, ketten.
- Ott leszek - bólogat, és a tekintete meglepettségről árulkodik, mégsem mond semmit. - Vacsorázz velem este, menjünk el együtt valahová, ketten.
- Rendben - adok gyengéd csókot a szájára - akarod, hogy a szüleim vigyázzanak Freddie-re is? 
- Még nem ismeri annyira őket - rázza meg a fejét - de később lehet róla szó, ha gyakrabban találkozik velük.
- Oké - bólintok aprót - most megyek, Cara már valószínűleg az ágyán ülve azt várja, hogy megfésüljem.
- Várj - ragadja meg a kezem, és visszahúz - szeretnék hazamenni Donnyba.
- Oké - pislogok nagyokat.
- Gyertek velem! - szorongatja a kezem. - Majd megbeszéljük hogy mikor, csak néhány napról van szó, egy hétvégéről, de már nagyon hiányoznak a tesóim és szükségük is van rám...
- Rendben - lépek hozzá vissza, és megfogom az arcát - veletek megyünk, szeretném őket megismerni.
- Annyit kérdeznek rólad, főleg a lányok - mosolyodik el - imádni fognak, Carát is.
Visszamosolygok rá és megpuszilom a száját, ami rossz döntés, mert nagyon nehezen megyek ki a szobából, de emlékeztetem magam az anyai teendőimre és a türelmetlen lányomra, úgyhogy erőt veszek magamon. Segít, hogy egy darabig velem jön, aztán a derekamon végigsimítva válik el tőlem és megy be a kisfiához.
Igazam volt, Cara már a táskájában turkál a fogkeféje után amikor belépek a szobájába, a haja pedig még kócos az alvástól, de már felöltözött és több mint ébernek tűnik.
- Jó reggelt! - lépek be hozzá mosolyogva.
- Szia, Mami! - emeli ki diadalittas mosollyal a fogkeféjét. - Apu velem aludt, de reggelre eltűnt - panaszolja.
- Tudom - próbálom elfojtani a vigyorgásom az alsó ajkam rágcsálásával - átjött hozzám.
- Szóval akkor már nem haragszol rá? - kérdezi ártatlanul, de aggódva.
- Nem - telepedek le az ágyára, ő pedig közelebb jön, hogy megfésüljem. Felesleges hazudnom neki és azt mondanom, hogy nem haragudtam, mert olyan tisztán lát mindent hogy lehetetlen titkolózni előtte, úgyhogy az a legjobb, ha őszinte vagyok hozzá. 
- Megbeszéltük, és nem kell aggódnod, akkor is szeretjük egymást, ha egy kicsit haragszunk a másikra, téged és Freddie-t pedig mindketten nagyon szeretünk - nyomok puszit az arcára. - Ne haragudj, amiért olyan undok voltam!
- Én is undok voltam - hajtja le a fejét elszégyellve magát, és felém fordulva a karjaimba bújik - bocsánat!
- Semmi baj - simítok végig a hátán - menj szépen fogat mosni, én addig felöltözök és készítek reggelit.
- Oké - bólogat, és azonnal az ajtó felé veszi az irányt, ahol valószínűleg belefut a két kedvenc hímneműjébe, mert leírhatatlan boldogsággal kíván jó reggelt, és nagyon hirtelen tűnik el az ajtóból.
Jó érzés együtt elindulni reggeli után. Először Freddie-t visszük el az oviba, ahová mindannyian bemegyünk, és Cara csodálkozva nézelődik, hogy milyen kicsi, és mennyire más, mint az övé, majd a munkahelyem, és a lányom óvodája felé vesszük az irányt.
Hosszasan búcsúzkodik mindkettőnktől, elidőzve Lou karjaiban, és büszkén újságolva az óvónénijének, hogy az anyukája és az apukája is vele jött ma reggel, én pedig szokás szerint alig tudom visszatartani a könnyeimet. Más gyerekeknél ez nem nagy dolog, az enyémnek viszont a világ nyolcadik csodája, és valószínűleg az egyik legnagyobb ajándék, amit Loutól kaphat.
- Látod? Ezért nincs szükség drága ajándékokra - bújok hozzá, amikor kifelé tartunk - neki ez számít a legtöbbet.
- Észben tartom - mosolyog - van egy kis elintéznivalóm délelőtt, de itt leszünk mire jössz érte.
Gyalog kísér el a kávézóig, ami előtt hosszasan csókolózunk mielőtt bemennék. Egy hetet kell bepótolnunk és ez azzal jár, hogy az utcai járókelők sem zavarnak minket, az sem, ha közben meglöknek, és csúnyán néznek ránk.
Az annál inkább, hogy amikor lihegve felemelem a fejem az első dolog amit meglátok az az, hogy Cam az arcát a kirakathoz préselve, szinte már perverz mosollyal bámul minket, és elismerően feltartja a hüvelykujját.
- Jézusom - forgatom a szemeim nevetve - néha tényleg azt hiszem, hogy ez a csaj bolond.
- Szerintem nem az - temeti az arcát a hajamba nevetéstől rázkódva - csak törődik veled.
- Betegesen - nevetek, és végül a fejemet rázva integetek Camilának.