Sziasztok!
Igen, tudom, hogy vasárnap van, és a rész megjelölése is árulkodik arról, hogy ez bizony nem igazán nevezhető résznek, max részletnek, de mentségemre szóljon, hogy szóltam előre a beköltözésről és a gólyatáborról, ahol a 3 nap alatt max 10 órát aludtam, ebből 1.5 napot teljesen alvás nélkül. Jövőhéten összedobok valami extra hosszút kárpótlásul, most viszont ennyivel kell beérnetek, remélem megértitek.
Igen, tudom, hogy vasárnap van, és a rész megjelölése is árulkodik arról, hogy ez bizony nem igazán nevezhető résznek, max részletnek, de mentségemre szóljon, hogy szóltam előre a beköltözésről és a gólyatáborról, ahol a 3 nap alatt max 10 órát aludtam, ebből 1.5 napot teljesen alvás nélkül. Jövőhéten összedobok valami extra hosszút kárpótlásul, most viszont ennyivel kell beérnetek, remélem megértitek.
N.x
Townsend Campbell
Finn igazán nem ad nekem időt semmire, ahogy tulajdonképpen eddig sem tette, csak most már tényleg szó nélkül tűröm, és jó képet vágok hozzá. Szerda reggel van, amikor felhív azzal a kérdéssel,hogy óvoda után bejöhet-e a kávézóba Carához, én pedig úgy cselekszem ahogy ígértem, és átadom a telefont a lányomnak.
Preston sokkot kap, amikor már csak megszokásból is bejön reggel és elmondom, hogy felesleges ismét nálunk töltenie az egész napját, mert lesz aki vigyázzon Carára, nem is akárki.
- Nem tetszik ez nekem, Kislány - rázza a fejét - egy másik asztaltól fogom figyelni őket.
- Cara megismer - mosolyodok el - nem tudsz elbújni előle, és akkor veled fog foglalkozni. Nem akarok több vitát Finnel, Preston, nem lesz semmi gond, tudod, ő nem rossz ember, nem úgy, ahogy gondolod.
- Nem akarod tudni, hogy mit gondolok róla - húzza össze a szemeit, majd megrázza a fejét - rendben, de ezt te magyarázod meg a főnöknek.
- Persze - nevetem el magam. Nagyon furcsa Loura úgy gondolni, mint ennek a nagydarab pasinak a főnökére, de azért bólintok - vállalom a felelősséget.
Elkészítem a szokásos kávéját, elcsomagolok egy szelet sütit, utána pedig elköszönök tőle, és szinte fájó szívvel nézem ahogy elmegy.
Munka közben Cam többször is megkérdezi, hogy jól vagyok-e, mert nem tudok úgy viccelődni vele, ahogy mindig, és néha elfog a szédülés, rosszullét. Alaptalan félelmeim és gátlásaim keletkeznek néhány óra alatt, és felébred bennem a szégyen, ami tényleg borzasztó. Borzasztóan nagy hülyeség, de Finn egyetemet végzett, lett belőle valaki, aki zakóban és élére vasalt ingben jár, és folyton a telefonját figyelgeti, pedig csak 22 éves, én meg egy egyszerű barista vagyok, valaki, aki 4 órát tud dolgozni, és a gyereke után járó támogatásokból tudja normális színvonalon eltartani a családját. Az más kérdés, hogy erről pont ez a jólfésült, cicomás aktakukac tehet, de attól még így van, csak közben az élősködő barista párja a világ lakosságának felső tízezrébe tartozik, és mindenkinél különb, az ő jelenlétében pedig sosem szégyelltem azt, aki vagyok, és amit csinálok.
Egy fiatal anyuka, aki minden lehetőséget és esélyt megragad, hogy mindent megadjon a gyerekének. Büszkének kellene lennem erre, és minden egyes kávéba rajzolt szívecskére, amit egyetem és diploma helyett csináltam, és csinálok jelenleg is.
- Ha nem szeded össze magad, T, nem engedem be ide azt a seggfejet! - fenyeget meg a barátnőm azt követően, hogy már nem csak a műanyag dolgokat ejtem el, hanem összetörök egy csészét is.
- Nem zárhatsz ki egy fizető vendéget - söpröm össze a maradványokat.
- Kit érdekel? - rántja meg a vállát. - Bevállalom, hogy kirúgjanak, amúgy meg Will úgysem bírná egy fél napig sem nélkülem, páratlan munkaerő vagyok!
- Akkor ez a páratlan munkaerő felvenné a rendelésem? - szakítja félbe Cami önfényezését egy morcos vénember, az arcát látva pedig azonnal elmosolyodok. Talán mégsem vagyok annyira veszett ügy.
Látszólag lehiggadok addigra, mire érte megyek a lányomért, a gyomromat viszont még mindig óriási, indokolatlan görcs szorítja össze. Legalább nem hamarabb érkezik meg, hogy néhány kínos percet kelljen eltöltenem a társaságában, és vele együtt bemenni az oviba, hanem néhány perccel azután fut be, hogy Cara befészkeli magát a játszós kuckóba egy pohár limonádé, és egy cukormentes keksz társaságában.
Nekem nincs hozzá egy rossz szavam se, amikor belép csak biccentek, és minden figyelmemet az éppen készítendő habos kávéra összpontosítom, Cam azonban senkinek sem tett olyan ígéretek, mint én, és egyébként sem hazudtolja meg önmagát.
- Gyáva férgeket nem szolgálunk ki - mondja a pultnak támaszkodva, összehúzott szemekkel, pont olyan hangerővel, hogy a lányomig ne jusson el, de a körülöttünk állók hallják.
- Cam - sziszegem, de csak kényszerből. Igazából nagyon is szórakoztat, hogy a legjobb barátnőm megszólaltatja Lou azon gondolatait, amiket nem mond ki a gyerekeink miatt.
- Camila? - vonja fel a szemöldökét Finnley. - Hű, látom nem sokat változtál!
- Miért, te igen? Növesztettél gerincet a gimi óta?
Figyelmen kívül hagyja, helyette pont valami olyat szúr oda, ami miatt egész nap stresszeltem.
- Csinálnál nekem egy kávét, Kedvesem? Valami extrát, olyan kis mintával a tetején, biztos tudod.
- Nem Carához jöttél, Finn? - kérdezem halkan, és átnyújtom a vevőjének az általa tökéletesen leírt kávéját.
A szó, amivel Cam illeti őt nem fogalmazható meg finoman, én pedig hátat fordítva bemegyek a raktárba, mintha sürgősen szükségem lenne onnan valamire, de még így is hallom a barátnőm további szájalását.
- Mekkora egy tetű bunkó vagy - közli, de mégis elkezdi megcsinálni a kérését - én azért csinálom ezt, mert ezt akarom, te barom, Townes viszont kényszerből van itt, úgyhogy ha előtte még egyszer leszólod a munkánkat rád borítom a rohadt habos kávédat "olyan kis mintával" - löki elé a csészét, majd megtörli a kezét és hátat fordít, így pont megpillant engem, ahogy az ajtóban állva döbbenten nézem.
- Nem úgy gondoltam - tátog meglepetten az exem, Cam pedig mellettem elhaladva újabb megjegyzést tesz.
- Sosem értettem, hogy mit eszel ezen a seggfejen, T - rázza a fejét - de legalább azóta már kifinomultabb az ízlésed - bök finoman oldalba és kacsint is egyet.
Csak azért nem válaszolok, mert tettem egy ígéretet.
- Cara már nagyon vár téged - erőltetek mosolyt az arcomra és a lányomra pillantok, aki elmélyülten rendezget valamit az egyik kis asztalnál, és még mindig azt az egy kekszet majszolja, amit 10 perccel ezelőtt adtam neki.
- Sajnálom - vakargatja idegesen a tarkóját.
- Nem kell - mosolygok tovább kitartóan - ehhez a munkához tényleg nem kell diploma.
- Townes...
- 3.25£ a kávéd - ütöm be a gépbe, és nem fogadom el a visszajárót, amit borravalónak akar adni. Nincs szükségem a pénzére.
Eloldalog, és abban a pillanatban ahogy odaér Carához Cam dühösen szuszogva megjelenik mellettem.
- Ez az ember egyetlen dolgot csinált jól egész életében, azt is csak azért, mert te vagy az anyja - jelenti ki, majd hirtelen átölel - ne vedd fel amit mondott, ez egy király munkahely.
- Tudom - paskolom meg ügyetlenül a karját - kösz, Cami, de Cara előtt ne mondj ilyeneket, rendben?
- Persze, minek nézel? A jelenlétében nem szekálom, felfogtam amit mondtál, viszont ha továbbra sem vigyáz a szájára teljesen biztos vagyok benne, hogy a barátod helyre fogja tenni, és ott akarok lenni, amikor ez megtörténik - vigyorog huncutul.
- Én azért remélem, hogy nem jutunk el eddig - kapok fel egy törlőrongyot, hogy letakarítsam az üres asztalokat. Menjen a pokolba Finnley a diplomájával!
Lelkiismeretesen dolgozok, minden egyes kávéba beleadom szívem-lelkem, mert enélkül a munka nélkül megnézhetnénk magunkat, és ugyanezzel a felfogással seprem le a morzsákat az asztalokról, majd takarítom le őket, mosom el a csészéket, és seprek fel az emberek lábai közt cikázva anélkül, hogy zavarnám őket. Közben pedig továbbra is tartom magam az ígéretemhez, és csak a távolból pillantok rá néha a lányomra meg a férfira, aki mellette ül, és valamit épp a telefonján mutogat neki.
Egész életemben azt magyaráztam magamnak, hogy Cara rám hasonlít, olyan színű a haja, mint az enyém, bár nem göndörödik olyan rakoncátlan módon, ahogy reggelente az én tincseim, olyan színű a szeme is, mint az enyém, ugyanolyanok az ujjaink, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, az igazság azonban az, hogy így egymás mellett a vak is látja, hogy apa és lánya üldögél együtt. Hasonlóak a mozdulataik, a vonásaik, a mosolyuk, és még az én kőszívem is megremeg, amikor Finn megsimogatja a kislány arcát.
Rohadtul elszúrt mindent, de most én vagyok az, aki az útjában áll annak, hogy helyrehozza.
A munkaidőm lejártával sem szólok, csendben átöltözök hátul, csinosítgatom magam és megkérem a helyünkre érkező lányokat, hogy addig tartsák szemmel a gyerekem. Szándékosan húzom az időt, holott szeretnék hazamenni és a délután hátralévő óráit kihasználni, de hirtelen nem tudom, hogy ezt mégis hogyan közöljem, úgyhogy leülök egy székre az öltözőben és néhány pillanatig zavartalanul nyomkodom a telefonomat. Nincs erre lehetőségem azóta mióta a kisasszony kibújt, mert mindig vele foglalkozok, ha nem, akkor látástól vakulásig dolgozok vagy valami olyat csinálok, ami érte van, mégis ha belegondolok abba, hogy órákig nélküle legyek összeszorul a torkom és elfog a rémület. Akkor is ez van, ha a saját anyám vigyáz rá, ha Finnre hagynám, vagy elvinné, valószínűleg nagyon rövid időn belül beleőrülnék az aggodalomba, pedig talán néha nekem is jól esne egy kis szabadidő. Pontosan erre lenne szükségem ahhoz, hogy Louis-val teljesen átlagos, normális kapcsolatom legyen, randikra amikről nem kell időben hazaérni, napokra amikor csak kettesben vagyunk, ez idő alatt pedig nem stresszelek azon, hogy szar anya vagyok, mert lepasszolom a gyerekem valaki másnak, vagy csak aggódok miatta.
- Townes? - összerezzenek, amikor a semmiből hirtelen megszólít Cam, és felnézve szembesülök az értetlenül felvont szemöldökével. - Mi a fenét csinálsz még mindig idebent?
Hirtelen óriási csomó költözik a torkomba és elhomályosul a tekintetem, lehajtom a fejem, de Camila azonnal átlát rajtam, és még mielőtt bármit is mondhatnék káromkodik egy cifrát, majd letámad, és a fejemet a mellkasához szorítja.
- Ne csináld ezt, T! - pátyolgat úgy, ahogy anya csinálta minden alkalommal, amikor estem egy nagyot. - Ne sírj már miatta, hiszen annyira nem éri meg, hát nem látod?!
- Nem sírok - motyogom, de a szervezetem ellenem fordul, és leszánkázik egy csepp az arcomon.
- Elküldöm innen, jó? Lehet, hogy te megígérted hogy nem csinálod, de én nem mondtam senkinek semmit, és amúgy is a kezdetektől nagyon utálom ezt a gyereket! Elküldöm, és soha nem fog visszajönni az életetekbe, oké, Bébi? Csak ne bőgj már egy ilyen lúzer alak miatt, amikor a pasid mindenkinél menőbb!
- Nem miatta - törlöm le egy határozott mozdulattal a könnyeim - csak feszült vagyok.
- Tudom - sóhajt nagyot - egy szavadba kerül és kipenderítem innen!
- Ne - túrok a hajamba - nem kell, Cara szeretne vele lenni.
- Cara még csak 4 éves, Townes, nem tudja hogy mit szeretne.
- Ez nem igaz - rázom a fejem - te is tudod, hogy okos, értelmes gyerek, tudja hogy mit szeretne és nekem nincs jogom ahhoz, hogy az útjába álljak. Egész életében az apját akarta, most itt van.
- Nem az apját akarta, hanem egy apát, ez nem ugyanaz.
- Nem tudom úgy elmondani, hogy megértsd, Cam - rázom a fejem - de most nem csinálhatok mindent úgy, ahogy nekem jó.
- Évek óta nem csinálod azt, ami neked jó - néz velem farkasszemet.
- Ez nem igaz!
- Nem? Akkor passzold le hozzám egy éjszakára a kis hercegnőt és lépj le a barátodhoz levezetni a feszkót, vagy csinálj bármit amit akarsz, de Cara nélkül.
- Camila...
- Látod? Mondom, máris kifogásokat keresel! Nem azt mondtam, hogy Finnel hagyd egyedül egy napra, velem kellene, és tudod, hogy én ugyanúgy vigyáznék rá, ahogy te, de...
- Rendben - bólintok végül - de nem most. - Nekem mindegy, hogy mikor - vonja meg a vállát - és az ígéreted ellenére közöld ezzel a barommal, ha valami nem tetszik, mert az a kislány kint a te gyereked!
- Jó - sóhajtok nagyot.
- Még valami - húzza össze a szemeit - ha még egyszer sírni látlak miatta, felpofozlak.
- Engem? - háborodok fel. - Dehát miért?
- Mert még mindig nem látod, hogy nem érdemes - fújtat dühösen - de főként azért, hogy még véletlenül se jusson eszedbe visszafogadni őt!
- Én nem...
- Merem remélni - bólint szigorúan, majd hátat fordít, és szó nélkül elvonul egyedül hagyva engem a döbbentemmel, és a bennem növekvő rémült kételkedéssel.
Preston sokkot kap, amikor már csak megszokásból is bejön reggel és elmondom, hogy felesleges ismét nálunk töltenie az egész napját, mert lesz aki vigyázzon Carára, nem is akárki.
- Nem tetszik ez nekem, Kislány - rázza a fejét - egy másik asztaltól fogom figyelni őket.
- Cara megismer - mosolyodok el - nem tudsz elbújni előle, és akkor veled fog foglalkozni. Nem akarok több vitát Finnel, Preston, nem lesz semmi gond, tudod, ő nem rossz ember, nem úgy, ahogy gondolod.
- Nem akarod tudni, hogy mit gondolok róla - húzza össze a szemeit, majd megrázza a fejét - rendben, de ezt te magyarázod meg a főnöknek.
- Persze - nevetem el magam. Nagyon furcsa Loura úgy gondolni, mint ennek a nagydarab pasinak a főnökére, de azért bólintok - vállalom a felelősséget.
Elkészítem a szokásos kávéját, elcsomagolok egy szelet sütit, utána pedig elköszönök tőle, és szinte fájó szívvel nézem ahogy elmegy.
Munka közben Cam többször is megkérdezi, hogy jól vagyok-e, mert nem tudok úgy viccelődni vele, ahogy mindig, és néha elfog a szédülés, rosszullét. Alaptalan félelmeim és gátlásaim keletkeznek néhány óra alatt, és felébred bennem a szégyen, ami tényleg borzasztó. Borzasztóan nagy hülyeség, de Finn egyetemet végzett, lett belőle valaki, aki zakóban és élére vasalt ingben jár, és folyton a telefonját figyelgeti, pedig csak 22 éves, én meg egy egyszerű barista vagyok, valaki, aki 4 órát tud dolgozni, és a gyereke után járó támogatásokból tudja normális színvonalon eltartani a családját. Az más kérdés, hogy erről pont ez a jólfésült, cicomás aktakukac tehet, de attól még így van, csak közben az élősködő barista párja a világ lakosságának felső tízezrébe tartozik, és mindenkinél különb, az ő jelenlétében pedig sosem szégyelltem azt, aki vagyok, és amit csinálok.
Egy fiatal anyuka, aki minden lehetőséget és esélyt megragad, hogy mindent megadjon a gyerekének. Büszkének kellene lennem erre, és minden egyes kávéba rajzolt szívecskére, amit egyetem és diploma helyett csináltam, és csinálok jelenleg is.
- Ha nem szeded össze magad, T, nem engedem be ide azt a seggfejet! - fenyeget meg a barátnőm azt követően, hogy már nem csak a műanyag dolgokat ejtem el, hanem összetörök egy csészét is.
- Nem zárhatsz ki egy fizető vendéget - söpröm össze a maradványokat.
- Kit érdekel? - rántja meg a vállát. - Bevállalom, hogy kirúgjanak, amúgy meg Will úgysem bírná egy fél napig sem nélkülem, páratlan munkaerő vagyok!
- Akkor ez a páratlan munkaerő felvenné a rendelésem? - szakítja félbe Cami önfényezését egy morcos vénember, az arcát látva pedig azonnal elmosolyodok. Talán mégsem vagyok annyira veszett ügy.
Látszólag lehiggadok addigra, mire érte megyek a lányomért, a gyomromat viszont még mindig óriási, indokolatlan görcs szorítja össze. Legalább nem hamarabb érkezik meg, hogy néhány kínos percet kelljen eltöltenem a társaságában, és vele együtt bemenni az oviba, hanem néhány perccel azután fut be, hogy Cara befészkeli magát a játszós kuckóba egy pohár limonádé, és egy cukormentes keksz társaságában.
Nekem nincs hozzá egy rossz szavam se, amikor belép csak biccentek, és minden figyelmemet az éppen készítendő habos kávéra összpontosítom, Cam azonban senkinek sem tett olyan ígéretek, mint én, és egyébként sem hazudtolja meg önmagát.
- Gyáva férgeket nem szolgálunk ki - mondja a pultnak támaszkodva, összehúzott szemekkel, pont olyan hangerővel, hogy a lányomig ne jusson el, de a körülöttünk állók hallják.
- Cam - sziszegem, de csak kényszerből. Igazából nagyon is szórakoztat, hogy a legjobb barátnőm megszólaltatja Lou azon gondolatait, amiket nem mond ki a gyerekeink miatt.
- Camila? - vonja fel a szemöldökét Finnley. - Hű, látom nem sokat változtál!
- Miért, te igen? Növesztettél gerincet a gimi óta?
Figyelmen kívül hagyja, helyette pont valami olyat szúr oda, ami miatt egész nap stresszeltem.
- Csinálnál nekem egy kávét, Kedvesem? Valami extrát, olyan kis mintával a tetején, biztos tudod.
- Nem Carához jöttél, Finn? - kérdezem halkan, és átnyújtom a vevőjének az általa tökéletesen leírt kávéját.
A szó, amivel Cam illeti őt nem fogalmazható meg finoman, én pedig hátat fordítva bemegyek a raktárba, mintha sürgősen szükségem lenne onnan valamire, de még így is hallom a barátnőm további szájalását.
- Mekkora egy tetű bunkó vagy - közli, de mégis elkezdi megcsinálni a kérését - én azért csinálom ezt, mert ezt akarom, te barom, Townes viszont kényszerből van itt, úgyhogy ha előtte még egyszer leszólod a munkánkat rád borítom a rohadt habos kávédat "olyan kis mintával" - löki elé a csészét, majd megtörli a kezét és hátat fordít, így pont megpillant engem, ahogy az ajtóban állva döbbenten nézem.
- Nem úgy gondoltam - tátog meglepetten az exem, Cam pedig mellettem elhaladva újabb megjegyzést tesz.
- Sosem értettem, hogy mit eszel ezen a seggfejen, T - rázza a fejét - de legalább azóta már kifinomultabb az ízlésed - bök finoman oldalba és kacsint is egyet.
Csak azért nem válaszolok, mert tettem egy ígéretet.
- Cara már nagyon vár téged - erőltetek mosolyt az arcomra és a lányomra pillantok, aki elmélyülten rendezget valamit az egyik kis asztalnál, és még mindig azt az egy kekszet majszolja, amit 10 perccel ezelőtt adtam neki.
- Sajnálom - vakargatja idegesen a tarkóját.
- Nem kell - mosolygok tovább kitartóan - ehhez a munkához tényleg nem kell diploma.
- Townes...
- 3.25£ a kávéd - ütöm be a gépbe, és nem fogadom el a visszajárót, amit borravalónak akar adni. Nincs szükségem a pénzére.
Eloldalog, és abban a pillanatban ahogy odaér Carához Cam dühösen szuszogva megjelenik mellettem.
- Ez az ember egyetlen dolgot csinált jól egész életében, azt is csak azért, mert te vagy az anyja - jelenti ki, majd hirtelen átölel - ne vedd fel amit mondott, ez egy király munkahely.
- Tudom - paskolom meg ügyetlenül a karját - kösz, Cami, de Cara előtt ne mondj ilyeneket, rendben?
- Persze, minek nézel? A jelenlétében nem szekálom, felfogtam amit mondtál, viszont ha továbbra sem vigyáz a szájára teljesen biztos vagyok benne, hogy a barátod helyre fogja tenni, és ott akarok lenni, amikor ez megtörténik - vigyorog huncutul.
- Én azért remélem, hogy nem jutunk el eddig - kapok fel egy törlőrongyot, hogy letakarítsam az üres asztalokat. Menjen a pokolba Finnley a diplomájával!
Lelkiismeretesen dolgozok, minden egyes kávéba beleadom szívem-lelkem, mert enélkül a munka nélkül megnézhetnénk magunkat, és ugyanezzel a felfogással seprem le a morzsákat az asztalokról, majd takarítom le őket, mosom el a csészéket, és seprek fel az emberek lábai közt cikázva anélkül, hogy zavarnám őket. Közben pedig továbbra is tartom magam az ígéretemhez, és csak a távolból pillantok rá néha a lányomra meg a férfira, aki mellette ül, és valamit épp a telefonján mutogat neki.
Egész életemben azt magyaráztam magamnak, hogy Cara rám hasonlít, olyan színű a haja, mint az enyém, bár nem göndörödik olyan rakoncátlan módon, ahogy reggelente az én tincseim, olyan színű a szeme is, mint az enyém, ugyanolyanok az ujjaink, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, az igazság azonban az, hogy így egymás mellett a vak is látja, hogy apa és lánya üldögél együtt. Hasonlóak a mozdulataik, a vonásaik, a mosolyuk, és még az én kőszívem is megremeg, amikor Finn megsimogatja a kislány arcát.
Rohadtul elszúrt mindent, de most én vagyok az, aki az útjában áll annak, hogy helyrehozza.
A munkaidőm lejártával sem szólok, csendben átöltözök hátul, csinosítgatom magam és megkérem a helyünkre érkező lányokat, hogy addig tartsák szemmel a gyerekem. Szándékosan húzom az időt, holott szeretnék hazamenni és a délután hátralévő óráit kihasználni, de hirtelen nem tudom, hogy ezt mégis hogyan közöljem, úgyhogy leülök egy székre az öltözőben és néhány pillanatig zavartalanul nyomkodom a telefonomat. Nincs erre lehetőségem azóta mióta a kisasszony kibújt, mert mindig vele foglalkozok, ha nem, akkor látástól vakulásig dolgozok vagy valami olyat csinálok, ami érte van, mégis ha belegondolok abba, hogy órákig nélküle legyek összeszorul a torkom és elfog a rémület. Akkor is ez van, ha a saját anyám vigyáz rá, ha Finnre hagynám, vagy elvinné, valószínűleg nagyon rövid időn belül beleőrülnék az aggodalomba, pedig talán néha nekem is jól esne egy kis szabadidő. Pontosan erre lenne szükségem ahhoz, hogy Louis-val teljesen átlagos, normális kapcsolatom legyen, randikra amikről nem kell időben hazaérni, napokra amikor csak kettesben vagyunk, ez idő alatt pedig nem stresszelek azon, hogy szar anya vagyok, mert lepasszolom a gyerekem valaki másnak, vagy csak aggódok miatta.
- Townes? - összerezzenek, amikor a semmiből hirtelen megszólít Cam, és felnézve szembesülök az értetlenül felvont szemöldökével. - Mi a fenét csinálsz még mindig idebent?
Hirtelen óriási csomó költözik a torkomba és elhomályosul a tekintetem, lehajtom a fejem, de Camila azonnal átlát rajtam, és még mielőtt bármit is mondhatnék káromkodik egy cifrát, majd letámad, és a fejemet a mellkasához szorítja.
- Ne csináld ezt, T! - pátyolgat úgy, ahogy anya csinálta minden alkalommal, amikor estem egy nagyot. - Ne sírj már miatta, hiszen annyira nem éri meg, hát nem látod?!
- Nem sírok - motyogom, de a szervezetem ellenem fordul, és leszánkázik egy csepp az arcomon.
- Elküldöm innen, jó? Lehet, hogy te megígérted hogy nem csinálod, de én nem mondtam senkinek semmit, és amúgy is a kezdetektől nagyon utálom ezt a gyereket! Elküldöm, és soha nem fog visszajönni az életetekbe, oké, Bébi? Csak ne bőgj már egy ilyen lúzer alak miatt, amikor a pasid mindenkinél menőbb!
- Nem miatta - törlöm le egy határozott mozdulattal a könnyeim - csak feszült vagyok.
- Tudom - sóhajt nagyot - egy szavadba kerül és kipenderítem innen!
- Ne - túrok a hajamba - nem kell, Cara szeretne vele lenni.
- Cara még csak 4 éves, Townes, nem tudja hogy mit szeretne.
- Ez nem igaz - rázom a fejem - te is tudod, hogy okos, értelmes gyerek, tudja hogy mit szeretne és nekem nincs jogom ahhoz, hogy az útjába álljak. Egész életében az apját akarta, most itt van.
- Nem az apját akarta, hanem egy apát, ez nem ugyanaz.
- Nem tudom úgy elmondani, hogy megértsd, Cam - rázom a fejem - de most nem csinálhatok mindent úgy, ahogy nekem jó.
- Évek óta nem csinálod azt, ami neked jó - néz velem farkasszemet.
- Ez nem igaz!
- Nem? Akkor passzold le hozzám egy éjszakára a kis hercegnőt és lépj le a barátodhoz levezetni a feszkót, vagy csinálj bármit amit akarsz, de Cara nélkül.
- Camila...
- Látod? Mondom, máris kifogásokat keresel! Nem azt mondtam, hogy Finnel hagyd egyedül egy napra, velem kellene, és tudod, hogy én ugyanúgy vigyáznék rá, ahogy te, de...
- Rendben - bólintok végül - de nem most. - Nekem mindegy, hogy mikor - vonja meg a vállát - és az ígéreted ellenére közöld ezzel a barommal, ha valami nem tetszik, mert az a kislány kint a te gyereked!
- Jó - sóhajtok nagyot.
- Még valami - húzza össze a szemeit - ha még egyszer sírni látlak miatta, felpofozlak.
- Engem? - háborodok fel. - Dehát miért?
- Mert még mindig nem látod, hogy nem érdemes - fújtat dühösen - de főként azért, hogy még véletlenül se jusson eszedbe visszafogadni őt!
- Én nem...
- Merem remélni - bólint szigorúan, majd hátat fordít, és szó nélkül elvonul egyedül hagyva engem a döbbentemmel, és a bennem növekvő rémült kételkedéssel.
Draga Nessa!
VálaszTörlésA rovidseg ellenere is nagyon orultem a resznek. Camillaval tokeletesen egyetertek, Finnre valoban raferne egy kiados kiosztas, pofozkodas.
Remelem jo volt a golyatabor, es majd ird meg, hogy tetszik az egyetem!:)
Puszi, Dori