35.rész

 Townsend Campbell

Finnley nem jelenik meg aznap a kávézóban, és mintha az égiek is rajtam akarnának segíteni egész héten nem tűnik fel, csupán a randink közepén kapok tőle egy hívást, és sajnos szomorúan közölnöm kell vele, hogy Cara nincs jelenleg a közelben, hívjon reggel.
Üzleti útra, vagy mi a francra utazott Glasgowba egészen vasárnapig, ami azt jelenti, hogy nyerek 5 teljes napot amely során kiheverhetem az elmúlt hetet, és lelkiekben felkészülhetek arra a beszélgetésre, amit Louis és én fogunk vele megejteni. A randinkon viszont mindketten rájövünk valamire, és megállapodást kötünk. Nagyon fontos, hogy a gyerekeink szeressék egymást és minket is, mindkettőnket, de ez az egész nem azzal indult, hogy csak papás-mamást játszunk, és bár mindketten örülünk annak, hogy a gyerekeink ennyire elfogadóak, kicsit több időt kell találnunk arra, hogy csak egymással legyünk, és ne folyton csak az anya és apa szerepben lássuk egymást.
Mindketten elrontottuk egy kicsit, az ő gyerekének anya kell, az enyémnek apa, és ahelyett hogy hagytuk volna kibontakozni kettőnk egyszerű, úgymond független kapcsolatát, egyből belelöktük a másikat abba a szerepbe ami hiányzik a gyerekünk életéből, és ez nem rossz, csak kicsit elhamarkodott volt. Akármilyen furcsa is ezt kimondani, de egymás társaságában valahogy a második helyre kell csúsztatnunk életünk főszerepeit és az elsőre tenni csak önmagunkat, azt, akik a gyerekeink előtt voltunk, vagy nélkülük vagyunk. Barátokként megismertük egymás független oldalát is, de egy kapcsolatban ez más, és ehhez sok együtt, kettesben töltött idő kell, hogy ne csak azt szeressük egymásban, amit az anyai és apai szerepeinkben adni tudunk, mert egy normális kapcsolatban sem azért szeretsz bele valakibe, mert jó apa, vagy jó anya, hiszen ezt nem lehet látni, előre látni pedig pláne nem.
Mi szeretjük egymást, ez kétségtelen, nem szükséges ebből a szempontból párterápiára járnunk, csak kimaradt a kapcsolatunk azon része, amikor csak mi ketten vagyunk (a világ ellen), és észrevétlenül kialakul köztünk a ragaszkodás, érzelmek, azok a dolgok, amik alapból lezajlanak két idegen között akik egymásba szeretnek. A miénk egyből azzal indult, hogy felmértem, vajon jó apja tudna-e lenni a gyerekemnek, a nyakába zúdítottam mindent, Cara elkezdte apának hívni és megjelent az exem, akivel máris háborút vívunk mindannyian.
Ezek nem fognak eltűnni, és nem is akarunk mindent a kukába dobni, megmondani a gyerekeknek hogy mostantól nincsenek közös programok, és Cara ne hívja őt apának, csak lelassítunk egy kicsit.
Miután mindketten elvisszük a gyerekeinket az oviba szerdán beugrik a munkaidőm közben csak mert "arra jár" és kapok tőle egyetlen szál virágot egy puszi kíséretében, csütörtökön órákig telefonálunk éjszaka, péntekre pedig szabadnapot veszek ki már a hét elején, és együtt töltjük a délelőttöt amíg a lurkóink oviban vannak, és fogalmuk sincs arról, hogy mi épp szüneteltetjük a felnőttségünket.
Szépen elkészülök reggel, pont mint amikor dolgozni indulok, azonban miután elviszem Carát a kávézóba csak azért ugrok be, hogy kérjek két extra forró kávécsodát és néhány szelet süteményt, utána hazamegyek, és a reggel felvett szürke cigarettanadrágot és szűk inget cicanadrágra és bő pulcsira cserélem. Egész nap nem fogunk innen kimozdulni, a teljes nap a miénk, mert anya fog délután elmenni Caráért, és leköti egész délutánra valami sütős-főzős programmal.
Bűntudatom kellene hogy legyen amiatt, mert önző módon tényleg lepasszolom a lányom, de valamilyen furcsa módon ez most elkerül, és nem érzek semmi mást csak izgatottságot, és egy kis kimerültséget, amit végre kipihenhetek. Nem kell aggódnom a lányom miatt, mert jó kezekben van és jól fogja érezni magát, nincs a közelben Finnley, hogy bármivel megzavarjon, felidegesítsen, váratlanul betoppanjon és előálljon azzal az ötlettel, hogy elviszi valahová Carát. Nincs semmi, ami tönkretehetné azt a néhány órát, amit a barátommal töltök.
Az ajtóban toporogva várom, hogy miután leparkolt kikászálódjon és bejöjjön, de csak a kapun lép még be amikor mezítláb kirohanok elé, és a szó legszorosabb értelmében a karjaiba vetem magam.
- Szia - nevet, és esetlenül leejti a kezében szorongatott szatyrot hogy átöleljen - mivel érdemeltem ki ezt a kitörő örömöt és lelkesedést?
- Ez a mi napunk! - csókolgatom az arcát, és a homlokom az övének döntöm, ami kifejezetten kényelmetlen, mert közben izgágán fészkelődök és ugrándozok. - Az egész nap csak kettőnkké, elhiszed?
- Ha ez számodra ilyen óriási dolog minden hétre beiktatunk egy ilyen napot - nevet, és felnyalábolja a szatyrot - hoztam pár cuccot, ha akarod főzhetünk együtt valamit de azzal is megelégszem ha ebédre pizzát rendelünk.
- Legyen mindkettő - bújok a nyakához.
- Zokni nélkül, mezítláb vagy, te bolond nőszemély? - hördül fel, és fél kézzel megemel, hogy a cipőjére álljak, én viszont kiugrok a kezei közül és beszökkenek a meleg lakásba.
Kint fúj a szél és talán eső is lesz, tökéletes az időjárás ahhoz, hogy idebent hangulatosan punnyadhassunk egymás társaságában. Ez a nap ennél jobb nem is lehetne!
Otthonosan mozogva lerúgja a cipőit, ő nincs olyan lazán öltözve mint én, mert szűk nadrág simul a formás lábaira, és valami zenekaros fekete pólót visel, ami azért meglepő, mert számára a hétköznapi viselet is sokszor olyan laza, mint nekem az itthoni, de egy szót sem szólok, hülye lennék megemlíteni az észrevételem, amikor imádom ahogy ezek a nadrágok állnak rajta.
Besétál a konyhába és ledobja a cuccokat a pultra, aztán végre felém fordul és megint a karjaiba omolhatok.
- Nagyon vártalak! - mormolom az ajkai közé, amikor mohó csókban összeforrunk. - Még mindig sajnálom a múltkorit.
- Ne idegesíts - húzza össze a szemeit tettetett haraggal - Lottie elhozza Freddie-t az oviból és nála tölti a délutánt.
- Cara anyáékkal lesz, aki újabban fitnessguru, ezért mindenféle mindenmentes sütiket és ételeket fognak csinálni.
- Rossz szülők vagyunk? - kérdezi hirtelen, és el kell gondolkodnom a válaszon.
- Nem, azt hiszem nem - válaszolom végül - minden szülő szokott egy kis szabadságot kivenni.
- Helyes válasz - csókol meg, és szinte elolvadok. Hiányzott, tényleg, és bár eddig is mindig igyekeztünk alkalmakat találni néhány kettesben töltött órára, azok mégsem olyanok voltak mint most, amikor ténylegesen csak ketten vagyunk, és senki sem fog az emeletről anya vagy apa után kiabálni, vagy éppenséggel rajtakapni minket bármin is. 

- Vettem mindenféle egészségtelen cuccot - nyargalok a konyhaszekrényhez, és kikapok belőle 2 doboz Pringlest és mindenféle csokikat - mit szólsz hozzá, ha megnézünk valami filmet, utána pedig főzünk? Délután pedig elmehetnénk valahová, vagy csak legyünk itthon, nem tudom, amit akarsz...

- Megint azt csinálod - kacarászik.

- Mit? - torpanok meg. - Mit csinálok? 

- Dilis vagy - vigyorog édesen - mint minden alkalommal amikor randiztunk, pont úgy viselkedsz. 

- Bocsi - harapdálom az ajkaim - csak izgatott vagyok.

- Ne kérj bocsánatot - fogja át a derekam - imádom amikor ilyen vagy, azt jelenti, hogy még mindig izgulsz egy kicsit a közelemben. 

- Csak azt szeretném hogy jó legyen ez a nap - bújok hozzá.

- Már most is tökéletes, akkor is az lesz ha semmit sem csinálunk csak nézzük egymást.

- Ennél kreatívabb vagyok azért - kuncogok - válasszunk egy filmet, valamit amit mindketten kedvelünk és nem mesefilm. 

- Én kedvelem azokat is - húz a kanapé felé, majd amikor lehuppan rá az ölébe von.

- Én is, de kicsit túl sokat láttam belőlük az elmúlt években, és túl keveset nyálas vígjátékokból.

Elhúzza a száját és vág egy fintort, de nem mondja azt hogy nem nézhetünk ilyesmit, és ettől szélesedik a mosoly az arcomon, mert képes lenne nyálas, szörnyű vígjátékokat nézni velem, ha ez lenne a kívánságom. 

- Válassz akkor valamit - paskolja meg gyengéden a fenekem, amikor a távirányítóért nyúlok.

- Együtt - rázom meg a fejem - olyat nézünk, ami téged is érdekel, nem vagyok önző.

- Az biztos - nevet fel - pont ez a baj veled, Bébi. Az egyetlen.

- Szerintem pedig ez egy pozitív dolog - nyitom meg a netflixet a képernyőn , és lefordulok az öléből, de még így is szorosan az oldalához bújva maradok - hoztam kávét, ahogy szereted, még nem hűlt ki, ott van a pulton - emelem fel a fejem készen arra, hogy felugorjak érte.

- Maradj itt - nyom vissza, és feltápászkodik ő, hogy idehozza a kávékat, és végül a pulton felejtett rágcsálnivalókat is. 

- Mit szeretnél nézni? - ugrálok a műfajok között.

- Leginkább téged - huppan le mellém, majd át is nyúl rajtam, és a kanapé végébe dobált puha takarók egyikét magához veszi, és betakargat mindkettőnket. 

- Ez szörnyen nyálas volt - grimaszolok - de aranyos.

Én is legszívesebben őt nézném, képes lennék akár órákon keresztül vizsgálni az arca minden egyes milliméterét, kiemelve a száját, a szemeit, és a körülöttük lévő nevetőráncokat. Ő a legszebb férfi, akit valaha láttam, és ez azt jelenti, hogy egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy megunjam a látványát.

- Nézzünk valamit, amit nem néznénk a srácok közelében - dobja át az egyik karját a vállamon, és magához húz. A meleg takaró alatt, kényelmes ruhákban a karjai közé simulva ennél komfortosabban nem is érezhetném magam, ha tudnék dorombolni valószínűleg ezzel fejezném ki az elégedettségem, de mivel nem tudok, így csak boldogan mosolygok.

- Nem szeretem a horrort - húzom el a szám.

- Én sem, úgyhogy az kizárva - veszi ki a kezemből a távirányítót - mit szólsz valamihez, ami nem ijesztő, de izgalmas? 

- Oké - bólintok - ha nincsenek benne szellemek és mindenféle fura dolgok, akkor jöhet. Kriminálpszichológus akartam lenni, bírom az őrülteket meg a vért.

Együtt kiválasztunk egy filmet ami nem ijesztő, nem is annyira brutális, de a leírása alapján izgalmasnak tűnik, és a kanapén kényelmesen elnyúlva néhány percig csendben fogyasztjuk az egészségtelen reggelinket, cukros, édes kávét a kakaós kekszekkel, amiket Cam nagyon gondosan csomagolt el reggel, miközben malackodó tippeket adott a délelőttünk eltöltéséhez, egy idő után viszont megtöri a csendet egy kérdéssel.

- Nem akarsz egyetemre menni? - simít végig a hajamon. - Hogy azt tanulhasd amit szeretnél, és később abban is dolgozz?

-  Talán egyszer elvégzem - vonok vállat - de nem tudom, hogy fogok-e valaha is a szakmában dolgozni. Carának mindjárt kezdődik a suli és szüksége van rám, most nem kezdhetek el egyetemre járni.

- Miért nem? - vonja össze a szemöldökét. - Már nem vagy egyedül és tudlak támogatni titeket anyagilag, járhatsz suliba és tanulhatsz, ketten megoldjuk.

- Nem, én így nem érezném jól magam - rázom meg a fejem - önálló vagyok évek óta, nem bírnám, ha hirtelen eltartanának, ráadásul úgy, hogy tényleg nem csinálnék semmit, és neked vissza kell menned a színpadra, nem adhatod fel az álmaidat az enyémekért.

- Ketten mindent megoldanánk - néz a szemembe - vissza fogok menni a színpadra, te pedig az leszel ami lenni akarsz.

- Majd beszélünk róla - kúszok feljebb, és megpuszilom a száját - ha tényleg így akarod, akkor visszatérünk rá egyszer.

- Rendben - bólint aprót, majd a figyelmünket újra a filmre fordítjuk. 

Sosem bírtam csak csendben ülve nézni valamit, és Finnel emiatt nem is szerettem filmezni, mert ő viszont a csendet szereti, a fecsegésem számára zavaró és idegesítő volt, Lou viszont velem egyszerre szisszen fel, kommentálja a történéseket, és akár a film közepén is megvitatjuk az eddig látottakat. Ő a másik felem, de tényleg, és erre pont úgy jövök rá megint, ahogy a legelején. Valószínűleg csak badarságokat hordunk össze, de a film végét követően még hosszú ideig csak ülünk és egymás szavába vágva diskurálunk, aztán nem is tudom, hogy miért, de szóba kerül a középiskola, és hogy sokáig tornáztam, úgyhogy kimegyünk a kertbe és a borult időjárás meg a szél ellenére néhány nyújtás után szaltózok párat, majd odafönt megmutatom neki a régi ruháim és a dresszeket, amiket Carának varrattam. A szemében csodálat ül, és bár huncut célzásokat tesz arra, hogy vegyem fel őket, a szavai mögött nincs semmiféle beteges perverzió, és valahogy szavak nélkül is tudom, hogy a béna pulcsimban, kócos hajjal is pont annyira tetszek neki most, mint ahogy a tapadós, miniszoknyás dresszekben tetszenék. 

- Mit szeretnél főzni? - kérdezem, miközben a kezét fogva húzom magam után le a lépcsőn, a konyha felé. 

- Csak vettem mindenfélét amit hasznosnak találtam - von vállat - ajánlottak a boltban valami furcsa olasz sajtot ami elvileg sima tésztára ráolvasztva nagyon finom, hoztam belőle, szóval ha szeretnéd kipróbálhatjuk.

- Oké - csillan fel a szemem - csináljak mellé pár szelet húst is? A tésztával nem lakunk olyan jól.

- Nem - ölel át hátulról - csak tészta legyen, és később úgyis rendelünk pizzát, nem?

- Igazad van - döntöm oldalra a nyakam amikor belepuszil, hogy még jobban hozzáférjen. 

- Majd én megcsinálom - simít végig a derekamon, majd felültet a pultra.

Elmondom hogy hol találja az edényeket és a tésztát, majd gyakorlatias mozdulattal feldobja a vizet forrni, és elgondolkodva kavargatja néhány pillanatig, miközben nekem megint be nem áll a szám. 

- Nagyon jól áll neked a főzés - közlöm az észrevételeimet, miközben sajtot reszelek - mindig is bírtam, ha egy férfi főzött, lehet azért voltam kb 16 éves koromban ráfüggve ezekre a béna főzőműsorokra, bár azokban sosem dögös pasik voltak, mármint szerintem Gordon Ramsey egyáltalán nem az, mellé pedig még bunkó is... Na mindegy, de neked nagyon jól áll ez az egész, csak le kellene venned a pólód és szerezni valahonnan egy dögös köténykét. 

- Miről beszélsz? - nevet harsányan. - Milyen köténykét, Townes?

- Tudod mi az, nekem is viselnem kell munka közben - magyarázom, és a kezemmel el is mutogatom, hogy mire gondolok, sajtot szórva a konyha legkülönbözőbb pontjaiba - a fekete jól állna neked a tetkóid miatt, fogok is venni. 

- Nem vagy komplett - rázza a fejét, majd hirtelen felindulásból lekapja a pólóját és az egyik székre dobja, nekem meg összefut a nyál a számban - így jó?

- Aha - fordítom el a fejem - nem is kell kötény, illetve de, csak akkor a nadrágod is vedd le.

Összehúzott szemöldökkel méreget, majd szórakozott arccal kigombolná a nadrágját is, viszont egy kiáltással megállítom, főként mert eszméletlen módon bugyog a forró víz a lábasban.

- Vedd lejjebb, mert megolvad a füle! - mutatok rá a reszelővel, ő pedig azonnal lejjebb húzza, és kibontja a tésztát, hogy beleborítsa. 

Szinte rátapadnak a szemeim a csupasz bőrére, az izmainak táncolására, miközben kibontja azt a hülye zacskót és beleönti a tartalmát a zubogó vízbe, majd a kukához sétál hogy beledobja. Vékony alkatú, de valahogy mégsem, formás kis karizmai vannak és a hasát megtapogatva ott is érezném az izomkötegeket, mert még ha nem is jár edzeni, napi 8-10 órában a gyerekét emelgeti, és elég sűrűn az én lányomat is, ami felér az edzésekkel. Nem egy szekrény, de nem is tetszettek soha a nagydarab férfiak, ő pont tökéletes minden apró szegletében kívül és belül egyaránt. 

- Ha tudnám táncoltatni az izmaimat most megtenném - röhög jót azon, hogy konkrétan nyálcsorgatva bámulom.

- Hm? - rázom meg a fejem, és ráemelem a kómás, ködös tekintetem, a sajttal teli tálkát és a reszelőt félretolva a pult másik felébe.

- Nagyon imponáló ahogy nézel - támaszkodik meg a combom két oldalán és az arcomhoz hajol, miközben felfuttatom az ujjaim a karján és a hátán, megsimogatva a bugyuta kis mintákat rajtuk. Ad egy puszit az orrom hegyére, majd ellöki magát a pulttól hogy elzárja a gázt és leszűrje a tésztát. Gőz száll fel és borítja be az arcát, amikor leönti a forró vizet róla, majd a szűrőben rázogatva végül egy tálba önti. Felé nyújtom a sajtot és az összeset rázúdítja, egy fakanállal jót átkavarva az egészet, mire pedig a végére ér azon jár az agyam, hogy talán valami új, furcsa fétisem van, de azzal nyugtatom magam, hogy valószínűleg nem, csak odáig vagyok érte. 

Az a sajt olyan kemény volt, mint egy darab kő, a tésztára ráborítva viszont meglepően jó illatok szállnak fel, úgyhogy leugrom a pultról, hogy szaglászva közelebb lépjek.

- Biztos nem kell hozzá még valami? 

- Azért, hogy még tovább fantáziálhass arról, hogy valami köténykében pucéran főzök? - incselkedik. - Nem, nem kell.

- Haha - bököm oldalba, ugyanakkor az arcom a hátához simítom - piszkálj csak, de tudom, hogy ugyanezeket gondoltad, amikor a kertben produkáltam magam.

- Nem hiszem hogy tudod, hogy miket gondoltam - fordul felém, és a kezei közé veszi az arcom. 

- Talán jobb is - simítom bele a tenyerébe a fejem - éhen halok - bontakozok ki végül a karjaiból, hogy szedjek mindkettőnknek. 

Jól megpakolt tálakkal telepedünk vissza a kanapéra, és hirtelen felindulásból megnyitom a youtube-ot a tévén, és miközben eszünk már csak piszkálódásból is rákeresek a One Direction X-Faktor-beli szerepléseire. 

Emlékszem arra, amikor az egész ország őket imádta, és hogy az iskolában minden lány azt vitatta meg, hogy mennyire helyesek, édesek, és tehetségesek, mostani szemmel látva viszont dőlök a röhögéstől, nem azért, mert rosszak, hanem mert annyira amatőrök, és olyan hülye ruhákba vannak felöltöztetve. 

- Nálad gonoszabb emberrel még nem találkoztam! - vádol meg sértetten, és kihúzódik teljesen a kanapé sarkába, ahol dühösen tömi magába a tésztát.

Visítozok azon, ahogy "táncként" rángatják a vállukat és toporognak, meg mert olyan dalokat adtak nekik, amiket képtelenség 5 embernek elénekelnie, ezért minimum ketten csak a hangot adják és édesen vigyorognak.

- Sajnálom! - mászok hozzá közelebb. - Nem rajtatok nevetek!

- De igen - fordítja el a fejét - kiröhögsz minket.

- Ez nem igaz - prüszkölök - csak nagyon aranyosak voltatok, és nagyon kezdők.

- Igen - húzza össze a szemeit - de kezdőként baromi jók - pillant a tévére, és végül belőle is kirobban a nevetés.

- Annyira cuki voltál! - halmozom el csókokkal az arcát. 

- Imádtam - nézi nosztalgikus mosollyal a 18 éves önmagát a képernyőn - és nagyon hiányzik ez az egész. 

- Tudom - simogatom meg ellágyulva a tarkóját - de bármikor újrakezdhetitek. 

- Gyere inkább ide - teszi le az asztalra a tányérját és az enyémet is, nagyon hirtelen félbeszakítva a témát azzal, hogy kilép a videóból is, és némi pötyögés után elindít valami számot, amit én nem is ismerek, ami nem csoda, mert zeneileg valószínűleg ég és föld vagyunk, ő profi szakember, én meg csak egy barista, aki néha hallgatja a rádiót munka közben. 

Az ölébe mászok és a homlokom nekitámasztva az övének a szemébe nézek, megbeszélés nélkül nézünk farkasszemet és végül elrontja az egészet azzal, hogy megcsikizi a derekam.

- Ez csalás! 

- Nem csalás, ha nem beszéltük meg, hogy játszunk valamit - érvel, és a válaszomat meg sem várva hallgattat el azzal, hogy megcsókol, ettől kezdve pedig igazán nincs semmi ellenkeznivalóm. 

Amikor a tenyerét a pulcsim alá csúsztatva egyre feljebb kalandozik már-már reflexszerűen húzódok el felszisszenve, és pillantok aggodalmasan a lépcső felé.

- Nincs itthon - motyogja a nyakamba - senki. 

Ilyen még nem volt, és hülyék lennénk nem kihasználni az alkalmat. 

- Bezártuk az ajtót? - ráncolom a homlokom, és megpróbálok kimászni az öléből.

- Akkor fordítottad el a kulcsot, amikor letettem a konyhában a cuccokat - tart vissza a combomnál fogva - benne is hagytad.

Felpillantok és hunyorogva a zárra nézek, aztán nyugtázom hogy igaza van és lehajtom a fejem hozzá. Szenvedélyesebbek vagyunk, mint eddig bármikor, nem húzódunk el felváltva egymástól az után hallgatózva, hogy vajon szűrődnek-e be hozzánk bármiféle hangok, amikből arra következtethetünk, hogy a gyerekeink felébredtek, netán közelednek is felénk, és eszembe sem jut ellenkezni, pedig most járhat az idő dél körül és illene felhívnom anyát megkérdezni, hogy minden rendben van-e Carával.

Úgy röhögünk, mint két idétlen kölyök, amikor felbotorkálunk a lépcsőn a szobám felé, mert a nappali mégiscsak feszélyez, hiszen azon a kanapén szoktunk filmezni a lányommal, és mindenhol ott vannak az ő kis dolgai, meg úgy egyébként ott éljük a közös életünket, a hálószobám viszont nagyrészt gyerekmentes övezet. Itt csattant el az első csókunk, de még akkor sem mertem belegondolni abba, hogy egyszer ideáig jutunk, pedig Cara születése óta folyton arról álmodozok, hogy egyszer lesz egy férfi is ebben a házban, ebben a szobában, akivel szeretni fogjuk egymást. 

- Szedsz már valami bogyót, ugye? - kérdezi, és hirtelen nem is tudok semmit reagálni bólogatáson kívül. 

- Igen, de... de légyszi, te is - nyelek nagyokat - még véletlenül sem akarok...

- Oké, oké - helyez puszikat az arcomra, és teljesíti a kérésemet. A létező összes eszközzel védekezni akarok, mert még egyszer nem fog úgy összeomlani az életem, ahogy egyszer bekövetkezett, és bár Louis tökéletes, akire a saját életem mellett a gyerekemét is képes lennék aggodalmaskodás nélkül rábízni, Finnről is azt gondoltam, hogy egy földre szállt angyal.

Még most, természetes fénynél sem zavar, hogy látja a testem apró hibáit, pedig most szinte világítanak a kis csíkok a combomon, viszont ő észrevétlenül átsiklik fölöttük, és így én sem fordítok rájuk figyelmet, sőt, rajta kívül abszolút semmire sem figyelek a világon. Nem kell csendben lennünk, és ez valamiféle feloldozást jelent, hogy ha akarunk tényleg lehetünk csak ketten az egész világ ellen. 

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - mormolja a fülembe. Kócos és izzadt a haja, kipirult az arca és csillognak a szemei, a kezei beburkolják a fedetlen testem, a fekete tetoválásai mellett szinte világít az én csupasz, kicsit megszaggatott bőröm. 

Valamilyen különös, természetfeletti, megmagyarázhatatlan módon mi ketten tökéletesek vagyunk együtt. 

- Tudom - válaszolom, és megpuszilom a duzzadt száját, amit talán pont én haraptam meg egy kicsit. A mellkasához bújok és magunkra húzom a takarót, hogy újabb élményt gyűjtsek, mert még sosem időztünk zavartalanul, hosszasan beszélgetve az ágyban, újra és újra egymásnak esve.