2018. július 28., szombat

27.rész


 Townsend Campbell

Cara egész nap úgy be van zsongva, hogy lelőni sem lehetne. A szokásosnál is hamarabb ébredt és nem törte magát azon, hogy esetleg megpróbáljon visszaaludni, vagy csendben elfoglalja magát, hanem az ágyamba vetődve ugrándozva, visítozva örült annak, hogy eljött a várva várt napja, és végre koncertre megyünk. Már találkozott Niallel, de ettől nem kevésbé izgatott, sőt, de nem hibáztathatom semmiért, és meg is értem, tulajdonképpen fogalma sincs róla, hogy milyen egy koncert, ez valami új dolog számára, teljesen érthető, hogy majd' felrobban az izgatottságtól.
Alig tudom lebeszélni arról, hogy ébredés után ne azonnal az estére kiválasztott ruháját vegye fel, a sokkal korábbi ébredése miatt pedig már délben annyira fáradt, hogy mindenen kiborul, a legjobban pedig azon, hogy nagyon álmos, mégsem hajlandó lefeküdni. A szőnyegen alszik el a játékai között, én meg nem merek hozzányúlni hogy felvegyem és bevigyem a szobájába, úgyhogy csak óvatosan a feje alá csúsztatom a kispárnáját és betakargatom. Olyan csendben vagyok mint egy egér, nehogy felébredjen, mert muszáj kialudnia magát ahhoz, hogy bírja este, szerencsére pedig be is pótolja a reggel kimaradt órákat, és amikor magától felébred újra jókedvű, kipihent, és nyüzsgő, de ez meg sem közelíti azt az állapotot, ami végül akkor uralkodik el rajta, amikor távolról meglátja az interneten már többször nézegetett épületet ahol a koncert lesz, és a rengeteg izgatottan várakozó lányt, akiknek a pólójáról Niall mosolyog vissza.
- Én is kaphatok ilyen pólót, Anyuci? - néz rám könyörgő szemekkel, a lányokra mutogatva.
- Nem tudom, hogy van-e olyan kicsi, mint amekkora neked kell, Baba - nézek rá szomorúan.
- De jó lesz ilyen nagy is, majd belenövök! - erősködik.
- Biztos vagyok benne, hogy Niallnek van akkora pólója, amekkora neked kell, Cara - kacsint hátra Louis.
Parkolóhelyért körözünk a belvárosban de lehetetlen találni, a helyszínhez közel pedig pláne képtelenség, mert minden út le van zárva, így kénytelenek leszünk visszametrózni, ha végül találunk egy helyet, amit nem bánok, csak kicsit tartok ettől a mai megjelenésünktől. Itt csak olyan emberek lesznek, akik ismerik Louis-t, sokan talán érte is pont annyira odáig vannak, mint a kis ír barátjáért, és talán nagyon nem tetszik nekik az én létezésem, ami tulajdonképpen teljes mértékben hidegen hagy, csak Carát és Freddie-t nem akarom kitenni semminek, amitől megijedhetnek.
- Biztos vagy benne, hogy együtt menjünk? - harapdálom az alsó ajkam, amikor végre sunyin, lesből betámadva elfoglalunk egy parkolóhelyet, ami épp felszabadul, és amire egyébként legalább hatan várnak még.
- Persze - mosolyog rám, és megsimogatja a kezem - nem kell aggódnod, minden rendben lesz, tudják hogy jövünk.
- Ezzel most nem nyugtattál meg - nyílnak nagyra a szemeim.
- Mármint a biztonságisok - neveti el magát - ők tudják, és vigyázni fognak ránk, ha valami esetleg történik, de nem fog, csak ne álljatok szóba senkivel, oké? - pillant hátra a visszapillantó tükrön keresztül az izgatott gyerekeinkre.
- Miért ne? - pislog nagyokat Freddie, és Cara is szólásra nyitja a száját valószínűleg azért, hogy ugyanezt a kérdést feltegye.
- Mert sietnünk kell - mosolyog rájuk, és kioldja a biztonsági övet.
- De most nem is ott vagyunk - rémüldözik a lányom, és üvegessé válik a tekintete.
- Mert metróval megyünk vissza, kisbabám - oldom ki én is magamat, hogy kikászálódjak.
- Nem muszáj azzal mennünk - fordul hozzám Louis, amint mindketten az autón kívül vagyunk - hívhatok taxit aki bevisz minket a hátsó kijáraton, csak tudod, ez olyan... nem hétköznapi dolog.
- Így teljesen rendben van, ne aggódj - kerülöm meg a kocsit, és hozzá sétálok - nem kell különleges bánásmód, főleg ha te nem akarod.
- Vigyázok rátok - fonja a karjait a derekam köré - a lányok nagyon rendesek, hidd el, mindig megállok nekik és nagyon figyelnek Freddie-re, nem őrültek.
- Tudom - simogatom a borzas kis tincseket a tarkóján, majd magamhoz húzom az arcát. Ezernyi kis pillangó kel életre a hasamban, amikor egymáshoz érnek az ajkaink és a derekam köré fonja a tetoválásokkal tarkított karjait. Mindig is tetszettek, de sosem hittem volna, hogy végül valaki olyannal leszek együtt, akinek ennyi van, de rajta már fel sem tűnik, és ez a legkevesebb, ami igazán érdekel. Ő a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, és az enyém.
Apró kis kezek kezdik csapkodni az autó üvegét és másodperceken belül hangok is társulnak hozzájuk azt kiabálva, hogy engedjük ki őket, úgyhogy nevetve elválunk egymástól és kiszedjük a gyerekeinket a kocsiból.
Hetek óta nem voltam a belvárosban, metrózni pedig végképp nem metróztam már egy ideje, úgyhogy egy kicsit meglepődök azon, hogy mennyi ember van, az pedig valóságos sokként ér, hogy az Eventim Apollo előtt sátrat vert Niall Horan rajongó lányok a metrót is elborítják, és minden szem ránk tapad, amikor a gyerekeinket magunkhoz szorítva a felszállókkal együtt mi is megjelenünk, de annak ellenére, hogy Cara hangosan felhívja a figyelmünket arra, hogy ők is oda jönnek, ahová mi, nem tör ki káosz. Nagy szemekkel, a telefonjukat szorongatva pislognak Louisra, és látom, hogy egy mellettünk álló lány erősen remeg, de nem kezdenek sikítozni, és nem is ugranak a torkomnak, az egyikük még fel is áll, és kedvesen átadja a helyét a gyerekeinknek. Nem akarom hangosan beismerni, de igenis félek egy kicsit, mert a hírekben időről-időre felbukkan, hogy mennyire kicsinálnak sztárokat és a családjukat, barátnőiket az őrült rajongók, de Louisnak igaza volt, ezek a lányok nagyon rendesek, pedig valószínűleg nagyon szeretik azt a férfit, aki miután leülteti a gyerekeinket megfogja a kezem, és az oldalához húzva megpuszilja a fejem búbját, miközben mindketten kapaszkodunk.
- Azért néz mindenki minket, mert ismered Niallt? - kérdezi félhangosan a lányom, mire morajló nevetés zengi be a kocsit
- Aha - válaszolja, és megsimogatja a fejét, majd Freddie arcát is. Ugyanazt adja mindkettőjüknek, ahogy én sem kezelem másképp Freddie-t, mint ahogy a saját gyerekem, és ez nagyon jól működik így. Cara jobban szereti őt, mint Finnt, és nekem ez így teljesen megfelel.
- És mert te is énekelsz, ugye? - boncolgatja tovább a témát.
- Igen, Cara - kuncogok, ekkor viszont Freddie felhívja valami érdekesebb dologra a figyelmét, és nem kérdezősködik tovább.
5 perc múlva leszállunk, és a kiáramló lánytömeggel együtt elindulunk az épület felé. Izgatott sikításokkal és morajlásokkal fogadja a már sorban álló tömeg a megjelenésünket, de ők sem törik át a kordont, csak integetnek, és köszönnek, miközben Louis szinte sugárzó boldogsággal az arcán néz rájuk, de nem engedi el a kezem, és nem tud integetni, helyette viszont mindkettőnk gyereke a vállunk fölött lelkesen integet az olvadozó tömegnek, miközben váratlan helyekről biztonságisok áramlanak ki, és kísérnek be minket.
- Sziasztok lányok! - kurjantja Freddie, és mindkét kezével integet meg puszikat dobál, ami azért meglepő, mert egyébként elég visszahúzódó kisfiú.
- Sziasztok! - kiabálja vadul csapkodva Cara is. - Most megyünk Niallhöz!
Ezt a nevet is sikongatás fogadja, majd beterelnek minket az épületbe, ahol még mindig vannak lányok, de ők csendesek és szinte vibrál a z izgatott feszültség belőlük.
- Megkaphatnám a jegyeiket? - szólítja le Louis-t egy magas pasi, miközben leteszi Freddie-t, és rendbe hozza az összegyűrődött pólóját, meg a borzas haját. Amikor felnéz elvigyorodik, a tekintetében felismerés villan.
- Anyunál vannak - nyúl az aprócska hátizsákom felé Cara, és amikor odaadom neki a jegyeket büszkén, egyesével nyújtja őket a férfi felé.- Ez anyáé, ez az enyém, ez Freddie-é, ez meg Louis-é.
- Köszönöm, hölgyem - mosolyog, és valami kis szerkentyűvel lecsipogtatja őket.
Szinte én is érzem azt az izgatott feszültséget, amit a lányom, és az összes többi itt tartózkodó lány, akik mind arra várnak, hogy találkozzanak egy személlyel aki nagyon fontos nekik. Színes ruhákban vannak kis virágfüzérrel a hajukban, ugyanolyan karszalaggal a kezükön, amilyet mi is kapunk, néhányan One Direction zászlót szorongatva, vagy éppen apró ajándékokat, és idegesen mászkálnak fel-alá, néhányan zokogva esnek ki egy ajtó mögül, ahová valószínűleg mindenki vár, egy lány pedig egyenesen Louis karjaiba szalad, és ettől újra sokkot kap.
Miközben a gyerekeink fesztelenül fel-alá járkálnak én nézem a férfit, aki egy idegen lányt ölel magához, és sikertelenül próbálja megvigasztalni, mert akármit is mond a lány még inkább rázkódni kezd, és két kézzel kapaszkodik bele a pólójába. Összeszorul a szívem miközben nézem és mégis mosolygok, mert annyira édes ez az egész, és annyira belsőséges pillanat, amit én sosem fogok igazán megérteni.
- Miért sír a lány? - kacsázik mellém Freddie, és aggodalmaskodva megfogja a kezem.
- Csak örül - simogatom meg a buksiját.
- És apu megvigasztalja? - jártatja a tekintetét rajtuk.
- Bizony - guggolok le mellé - és neki örül, mert az apukád egy nagyon fontos, és egy nagyon jó ember.
- Tudom - motyogja, és hozzám bújik. Néhány percig még szemléli őket, majd Cara után megy, aki épp egy csapat lány között üldögél és gondtalanul beszélget velük. Nem féltem, rajta tartom a szemeim és amúgy is látom, hogy soha, senki sem bántaná annak ellenére sem, hogy egy olyan nő gyereke, akire valószínűleg mindannyian féltékenyek egy kicsit a barátja miatt.
Niall óriási örömmel fogad minket, de nem boldogabban, mint Cara, aki kitárt karokkal rohan felé és a nyakába ugrik, mintha régi ismerősök lennének. Alig bírom visszatartani a könnyeimet miközben nézem, hogy milyen vidáman társalog vele, ölelgeti, majd Niall újra felveszi és szélesen mosolyogva fotózkodnak, vicces arcokat vágnak, és Cara puszit nyom az arcára. Éveket töltöttem el azzal, hogy haragudtam a világ összes férfijára azért, ami velem történt, most pedig itt vannak előttem ezek a fantasztikus pasik, akik imádják a lányom, szeretettel fogadnak engem, és olyan kedvesek, hogy a szívem szinte felrobban tőlük. Niallel középen végül csinálunk egy olyan képet is, amin mindannyian rajta vagyunk, és tudom, hogy amint megkapom elő is hívatom, és kikerül majd valahová a lakásunk falára, mert talán messze ez a legjobb élmény, amiben eddig részünk volt, és ez egyáltalán nem nekem köszönhető. Mindannyian kapunk egy kis ajándékcsomagot, Louis is, benne egy nyakba akasztós VIP valamivel, egy pólóval, sapkával, és a gyerekek kapnak 1-1 kis füzetet is. Még sosem láttam ilyen boldognak a lányom, és ahogy Louis nyakába kapaszkodva hálálkodik mindenért szívfacsaróan édes, az pedig, amilyen arcot vág ő is és Freddie is, amikor a soundcheck, és hosszú várakozások, valamint a hely megtelte után lekapcsolódnak a villanyok és elkezdődik az, amire napok óta várunk, leírhatatlan.
Ülőhelyünk van, de elveszítem a fejem és pont úgy ugrálok, ahogy a két kis apróság, és Louis ugyanezt csinálja, feltett karokkal üvöltjük a dalokat, amennyire a helyünk engedi táncolunk, és amikor Niall azt mondja a színpadon, hogy számára nagyon fontos emberek vannak most itt, és külön integet Carának és Freddie-nek, a lányommal együtt én is elbőgöm magam.
- Nagyon szeretlek, Anyuci! - üvölti tátott szájjal, a nyakamba borulva, és közben valahogy mégis Freddie kezét fogva. - Mindenkit!
- Mi is téged - szorítom magamhoz, és megpróbálom túlkiabálni az embereket, hogy hallja.
Végül amilyen gyorsan sírva fakadt olyan gyorsan meg is nyugszik, amikor elkezdődik a következő szám, én meg hirtelen a mellettem álló férfi karjaiba omlok, és pont úgy kapaszkodok belé, mint órákkal korábban az a lány.
- Köszönöm!
Válaszul a hajamba túrva magához húzza a fejem és megcsókol, én meg egyszerűen csak tudom, hogy jó helyen vagyok, és ennél jobb sorsom nem is lehetne.  

 Louis Tomlinson

Teljesen, totálisan, észveszejtően, fájdítóan beleestem ugyanabba a hibába. amibe egész életem során minden egyes alkalommal, de most mégis valahogy máshogy, valami kevésbé veszélyes módon, bár megőrjít az a köcsög, aki Townes és a jövendőbeli lányom körül ólálkodik.
Szerelmes vagyok belé, erősebben és hevesebben, mint eddig bárki másba, lángolóan, de nem perzselően, mert ez a szerelem talán nem fog megégetni, de éppúgy kialudni sem, ahogy az előzőek véget értek.
Nézem az arcát, ahogy ránevet az egyik legjobb barátomra, miközben gondoskodóan megtörli a fiam maszatos száját egy szalvétával, és szinte érzem eluralkodni magamon azokat az állatias ösztönöket, hogy szeretném elrabolni valahová, mint egy bunkó ősember, és kettesben maradni vele. Nem akarom megosztani őt Cara biológiai apjával, azt sem akarom, hogy a közelébe menjen, mert ez a nő muszáj, hogy az enyém legyen, így kell lennie, így van megírva, és ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy 10 ujjam van.
Cara Niall mellett ücsörög és mióta véget ért a koncert még elvarázsoltabb arccal nézi, mint előtte, de ez nem zavar, ahogy az sem, hogy beszélgetnek Townes-szal, az zavar, amikor a csajom felhív és hallom a hangján, hogy valamit megint mondott neki az a seggfej, látom, hogy felzaklatta és kiborította, de ezzel igazából csak nekem tesz jót, mert így minden esetben én vagyok a jófiú. De most nem akarok erre gondolni, visszacsatlakozok a beszélgetésbe, amiből valahogy kizökkentem, és közelebb húzom magamhoz Townes-t. Szinte vibrál a boldogságtól, és ez jó, nagyon jó, annyira, hogy ha kell minden este elmegyünk valahová, csak lássam ezt a mosolyt, a csillogó szemeket, és mindent, amit a mai napon.
Amikor Cara Niallnek dőlve elalszik, Freddie pedig kis híján belefejel a tányérba amiből eszik véget kell vetnünk a mulatságnak, és ami vicces, hogy erre is egyszerre jövünk rá, egyszerre fordítjuk egymás felé a fejünket kérdő tekintettel, majd egyszerre nézünk vissza a gyerekeinkre.
- Nialler, úgy tűnik, hogy lassan nélkülöznöd kell minket.
- Valóban? - néz végig megjátszott döbbenettel a pub közepén félig alvó apróságokon, miközben ő is álmos arccal dörzsölgeti a szemét. Nem csoda, fantasztikus koncertet adott egymagában, és már minimum 3 órája megállás nélkül pletykál a barátnőmmel rólam és a többiekről,
- Kivigyem a kis barátnőmet a kocsihoz? - simogatja meg Cara fejét, és az ölébe húzza.
- Ha nem baj - bólint aprót Townes.
Összeszedem a saját, kissé szétesett, álmos kisfiam, és a cuccainkat magamra aggatva, a mellkasomhoz ölelve, és a barátnőm kezét fogva együtt távozunk.
- Nagyon köszönünk mindent - öleli meg Niallt, miután berakja az elalélt kislányt a hátsó ülésemre.
- Nincs mit megköszönnötök - simogatja meg a hátát barátságosan - én köszönöm, hogy eljöttetek, és nagyon remélem, hogy tényleg jól éreztétek magatokat.
- Mintha nem láttad volna lentről - forgatom a szemem játékos gúnyolódással. El fogom neki mesélni, hogy az én szemszögemből milyen volt látni a barátnőmet és ezt a csoda kislányt a csoda kisfiammal együtt, ahogy jól érzik magukat.
- A közönségemre figyeltem, Tommo - élcelődik.
- A rajongóid meg az én karjaimba menekültek, annyira sokkoló volt a találkozás veled.
- Nem mintha a te karjaidban megnyugodtak volna - száll harcba ellenem Townes is.
- Áruló - sziszegem, de közben magamhoz húzom és megpuszilom a homlokát. Még mindig forró és piros az arca, a szemei pedig vidáman csillognak, pedig egyikünk sem ivott semmit, csak Niall egy sört.
- Ez van, a csajod az én oldalamon áll - lök oldalba nevetve az ír, melyre válaszul nyomok egy olyan barackot a fejére, amivel évekkel ezelőtt állandóan kínoztam.
- Húzz el!
- Ne felejtsd el megmutatni Townesnak a dalokat, amiket írtál! - kiáltja, miközben nevetve hátrál. - Most már te jössz, ne mindig csak én dolgozzak!
Felmutatom a középső ujjam, ő pedig vidáman integetve elköszön, és a saját, arrébb parkoló autójához szalad. Ez a kis sunyi.
- Milyen dalok? - nézek szembe egy kérdőn elkerekedő kíváncsi szempárral.
- Csak dolgozgatok néhány új dolgon - vonok vállat, és kinyitom neki az ajtót. - A mai nappal végleg felborítottuk a gyerekeink napirendjét.
- Talán végre aludhatunk sokáig - csillannak fel a szemei - Cara nem kel fel már reggel 6-kor!
Hálát adok azért, hogy Freddie hétvégente 9-nél előbb sosem hajlandó felkelni, majd megkerülöm az autót és beülök a helyemre. Csendben vagyunk amíg haza nem érünk, bár ez egy viszonylag hosszú út, mert London az éjszaka közepén is nyüzsög, de jó érzés velük együtt csendben hazafelé tartani, a gyerekkoromra emlékeztet, amikor a húgaim között a hátsó ülésen én is úgy aludtam, mint Freddie.
Fel sem merült bennünk az, hogy esetleg a saját otthonukba vigyem őket, automatikusan az én lakásomhoz hajtok, mert egyértelmű, hogy együtt töltjük az éjszakát, és tényleg nem érkezik ellenvetés.
Életem egyik legjobb döntése volt, amikor egy ugyanilyen éjszakán hazahoztam azt az elalélt, bolondos lányt, akivel éppen csak megismerkedtem, és az is a legjobb dolgok közé tartozik, hogy végül az életemben jelenlévő kellemetlenségek miatt kényszerültek hozzánk, és jutottunk el oda, ahol most vagyunk.
Csendben kiszedjük a gyerekeket a gyerekülésekből, és a házamba belépve szótlanul indulunk felfelé a lépcsőn, majd mindenki a saját szobájába. Én lefektetem Freddie-t, ő pedig lefekteti Carát, valószínűleg mindketten a lehető legóvatosabban bűvöljük le róluk a cipőiket, a nadrágjukat, a kis dzsekiket és a két réteg rövid ujjú pólót, ami Niallnek köszönhetően van rajtuk, és biztos vagyok benne, hogy ő is úgy üldögél egy ideig Cara fölött, a haját simogatva, ahogy én gyönyörködök a saját tejfölszőke kis porontyomban.
Mielőtt kimennék megjelenik az ajtóban és visszahúzódóan, mégis kíváncsian pillant a vállam fölött Freddie-re, amikor magamhoz ölelem.
- Alszik? - kérdezem a kislányára célozva.
- Mint a bunda - bólint aprót, és érzem hogy elmosolyodik - fantasztikusan érezte magát, Louis.
- Én is - mormolom a hajába.
- Annyira jó vagy hozzánk - suttogja, közben a hajamat simogatja a tarkómnál, ami miatt akaratlanul is lehunyom a szemeim.
Nem is tudja, hogy ő mennyire jó hozzám, hozzánk, mindenkihez a környezetében, még ahhoz a kis seggarchoz is, mert szóba áll vele és engedi, hogy lássa Carát.
- Szeretlek - mondom ki hirtelen, és még a saját ereimben is megfagy a vér egy pillanatra, de nem bánom meg, mert így van, és bár az emberek elég csúnyán dobálóznak ezzel a szóval mégis még mindig ez az egyetlen ami kifejezi, hogy mit érzek iránta, és nem igényel körülírást.
Kicsit döbbenten hajtja hátra a fejét és fürkészi az arcom, de állom a pillantását, nem kapom el zavartan a tekintetem, és ő nem is úgy néz, mintha nem értené, hogy ezt most miért mondom ki. A tekintetében felismerés villan, aztán az ujjait a hajamba vezeti és a homlokát az enyémnek dönti.
Nem égünk el benne, és nem is alszik ki. Nem hagyom, ezúttal nem.
- Én is szeretlek - ez az egész most nem olyan, mint amikor Carának mondtam, hogy szeretem őket, és az ő válasza sem ugyanaz, mint akkor. Most nem azért mondjuk, mert valakinek hallania kell, aki ettől nyugszik meg és érzi magát biztonságban, hanem azért, mert mi ketten ettől nyugszunk meg, és érezzük magunkat biztonságban.
Feszélyezve érzem magam attól a gondolattól, hogy az alvó fiamtól néhány méterre, a gyerekszobában essünk egymásnak, úgyhogy óvatosan az ajtó felé vezetem, és csak akkor csókolom meg, miután résnyire nyitva hagyva behúzom Freddie mögött.
A hajamba kapaszkodik amikor felemelem, és az egyik lábát a derekam köré húzom, a másikat pedig önként emeli oda, és fon vele körbe. Vakon oldalgunk valahogy a hálószobámhoz, és hónapok óta most először csukom be rendesen az ajtót, és húzom fel a kilincset, hogy egy apró kéz rácsimpaszkodva nehogy ránk nyisson, akármit is csinálunk.
Nem érinteném meg, ha nem ő lenne az, aki kezdeményezi, egy szerencsétlen vagyok vele kapcsolatban mert arról fogalmam sincs, hogy mikor szabad bármi intimre utalni egy olyan lánynál, akinek felborultak a tervei valami miatt, ami pont ehhez kapcsolódik, csak közben mégis néha képes lennék felrobbanni a közelében csupán azt látva, hogy mennyire gyönyörű, csinos, és hogy az enyém.
A hátára fektetem, és mert nem engedi el sem a pólóm, sem a derekam majdnem ráesek, végül mégis megtartom magam fölötte, és határozottan biztos vagyok benne, amikor lenézek rá, hogy a világ leggyönyörűbb nője van az ágyamban.
- Townes? - motyogom az ajkaira az arcát és a nyakát simogatva, majd a lábai szorítását megpróbálom enyhíteni a derekamon. A fel nem tett kérdésemet megválaszolja, amikor a csinos kis ujjaival leveszi a pólóm, majd a hátamon végigsimítva újra a hajamba túr, a csípőjét az alsótestemhez szorítva.
Néha olyan szörnyen szarul éreztem magam a gyönyörű barátnőim mellett, nem elégnek, nem elég jónak, de vele ennek nyoma sincs. Nem vagyok tökéletes, soha nem is voltam, egy lúzer vagyok aki rengeteg mindent elcseszett, borzasztó apa volt, és rohadtul nem érdemlem meg ezt az egészet, de neki jó akarok lenni, jó akarok lenni hozzá, vele, érte, és mindazért, ami a miénk lesz.
Más a teste, mint a lányoknak, akikkel korábban együtt voltam, a derekán, és a tenyerembe simuló mellei alatt apró, fehér kis csíkok vannak, nem tökéletes, de valamiért mégis az. Anyára emlékeztet, aki talán ugyanígy nézett ki, amikor találkozott apával, úgy értem, az igazi apámmal, Markkal. Már megvoltam akkor, egy hangos, huncut, idegesítő kissrác, de Marknak mindketten kellettünk, és ő a legjobb apa, akit egy olyan kislegény mint amilyen én voltam valaha is kívánhatott.
Ezzel a gyönyörű, fiatal nővel a karjaimban rájövök, hogy olyan apa akarok lenni, mint Apa, aki elfogadott engem, mindig is úgy kezelt, mintha a saját gyereke lennék, és nekem adta a nevét, amire büszke vagyok.
Azt akarom, hogy a kislánya az enyém is legyen, és osztozni akarok vele Freddie-n, azt akarom, hogy az ő családja és az én családom a mi családunk legyen, neki akarom adni a lányának a nevem, azt akarom, hogy Apunak hívjon, és azt akarom, hogy Townes csakis az enyém legyen.
Kimondani, hogy mennyire akarom őt egyszerűbb, mint bármi más amit életem során mondtam, és még sosem tűnt semmi annyira egyértelműnek mint, az amikor a kezeim beengedi a lábai közé, hogy lehúzzam az egyszerű, pamut alsóneműjét.
Úgy izzadok, mint egy ló, az ajkai sósak és csak ettől jövök rá, hogy ő pont olyan izgatott, mint én, és alig várja, hogy az enyém legyen, de nem sietek, megcsókolom az összes terhességi csíkot a hasán, a derekán, a mellein, és a combján, és mindegyikre azt suttogom, hogy szeretem, mert így van. Ezek teszik őt igazán nővé, azzá a nővé, akit rajongásig szeretek, és aki fizikailag is az otthont jelentette egy apró, csodás kis teremtésnek, és ennél csodálatosabb dolog nincs az életben. De nem ezért akarok vele lenni, nem azért, mert anyuka, vagy mert anyára emlékeztet, azért akarom és azért szeretem őt, aki, mert kedves, bátor, és vicces, mert amikor nevet olyan, mint egy őrült, mert nem akarja, hogy én, vagy az életem megváltozzon, mert elfogad mindent amit magammal hozok, az életstílusom, az őrült barátaim, a fiam, a problémáim.
Freddie után ő a legjobb dolog ami valaha is történt velem.
A felismerés úgy ér, mint egy bomba, hogy talán én vagyok az első, akivel szeretkezni készül, mióta megszületett Cara. Nem vagyok biztos benne, mert bár már beszéltünk az elcseszett kapcsolatainkról, ez a rész kimaradt, és nem tudom, hogy vajon volt-e együtt valaki mással azóta. Nem mintha számítana, vagy jelentene bármit is, ha igen, talán talált valakit aki boldogabbá tette őt, én is találtam, csak mégis úgy érzem, hogy tudnom kell róla.
- Kérdezhetek valamit? - mászok fel az arcához.
Felhős szemekkel néz rám, az arca olyan cseresznyepiros, mint az ajkai, amikbe beleharapva megragadja a kezem, amivel gyengéden simogatom.
- Én vagyok az első aki hozzád ér a kis seggfej óta?
- Aha - válik értetlenné a tekintete - az első csókom is veled volt azóta.
Valamiért sokkal jobban érzem magam ettől a tudástól.
- Miért?
- Semmi - puszilom meg az orrát, aztán pedig a nyakát - csak szeretném, ha jó lenne neked, és ha tudnád hogy vigyázok rád, meg...
- Akkor fogd be végre - neveti el magát, bár nagyon nehezen lélegzik.
Nincs zavarban előttem, és én sem vagyok, pedig a szemeivel néha úgy vizsgál, mintha először látna életében férfit. Tetszek neki a béna tetkóimmal, a nem túl izmos karjaimmal, és a nem túl magas termetemmel együtt, úgy ahogy vagyok, tudom, mert ha nem így lenne nem engedne most magához, de azt hiszem, számára nem is igazán ez a lényeg, hanem az, ami a külsőm alatt van, és basszus, nagyon nagy dolog, hogy Townesnak ez tetszik.
Az is nagy dolog, hogy én odáig vagyok érte.
Kivarázsolom a fiókból a kis csomagot, ami nélkül sem ő, sem én nem egyeznénk bele ebbe bármennyire is akarjuk, és közben észreveszem, hogy reszket alattam.
- Ha egyszer véletlenül megint terhes leszek - szólal meg hirtelen remegő hangon - velem maradsz?
- Nem leszel az véletlen - mosolyodok el, és az orromat az övéhez dörgölöm - de veled maradok bármi is történik.
Pont olyan szavakkal kifejezhetetlen, leírhatatlan módon szeretem őt, ahogy a fiamat, mégis nagyon máshogy, ahogy még senkit sem, Eleanort sem.

2 megjegyzés:

  1. Remekmű! Olyan jól leírtad a koncertet, és a végét is hogy mindent szinte magam előtt láttam, kedd óta vártam a részt tűkön ülve es egy olyan nagy mosollyal olvastam végig mint egy bolond. Nem tudom eléggé megkoszonni hogy ilyen csodákat írsz! Gratulálok hozzá és köszönöm a részt!❤️

    VálaszTörlés
  2. Draga Nessa!
    Imadtam a reszt, a koncertet, a gyerekeket, Carat es Freddiet! Nagyon orulok, hogy ezen a heten ket resszel is megorvendeztettel minket, meg ha kiveteles alkalom is volt. Alig varom a jovo hetet!
    Puszi, Dori

    VálaszTörlés

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...