24.rész

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy egy kicsit megvárakoztattalak titeket, de hogy őszinte legyek ezt a részt ma délután "dobtam össze" mivel végre nekem is igazán elkezdődött a nyár, és az elmúlt egy hétben Magyarországgal együtt 4 országot barangoltam be busszal, szóval egyáltalán nem volt lehetőségem írni még az unalmas 8-10 órás utakon sem, mert nem bírom a zajt, és azt sem, ha néznek írás közben, úgyhogy ez most így hulla fáradtan, pár óra alatt született meg, de remélem, hogy nem lett olyan rossz.

Örülnék, ha adnátok valami életjelet magatokról. <3 

N.x

 

Townsend Campbell

Lüktető fejjel ébredek, mégis kellemesen, mert ujjak piszkálgatják, simogatják a hajam, néha lesiklanak az arcomra és a csupasz vállamra. Hideg van, és a fejem alatt nem a puha párnám van, hanem amikor résnyire nyitom a szemeim felfedezem, hogy egy mellkas, és hirtelen emlékezni kezdek a kérdésre, és a helyzetre, amiben végül elaludtam.
A barátnője vagyok.
Halk nyüszítést hallatok amikor megpróbálom felemelni a fejem és fájdalom hasít bele, végül mégiscsak felkúszok a torokhoz, amiből fojtott kuncogás tör elő, a kezek pedig a vállamról a derekamra siklanak. Évek óta, vagy talán sosem ébredtem még így, de ilyen fejfájással teljesen biztos, hogy soha.
- Jó reggelt - kapok egy puszit a hasogató testrészemre.
- Szia - motyogom, és megpuszilom a nyakát, mert mást nem érek el megerőltető mozdulatok nélkül.
Laposakat pislogva nézelődök, felfedezem, hogy a padlón fekszünk, és mellettünk pizzás dobozok hevernek. Emlékszem, hogy miért, és arra is, hogy miért nem másztunk fel az ágyra, miért itt ébredek, a mellkasán heverve, lüktető homlokkal, és a ramaty állapotom ellenére óriási boldogsággal tölt el ez az egész helyzet. Hihetetlen, éppen ezért késztetést érzek arra, hogy megkérdezzem, valóban az történt-e, ami, és nem csak álmodtam.
- Lou? - emelem fel a fejem olyan lassan, mint egy teknősbéka.
- Hm? - az arcomhoz emeli a kezét és megsimogatja, eltűrve néhány tincset ami a homlokomba hullik.
- Tényleg megkérdezted? - jártatom a tekintetem az arcán, és a mellette heverő dobozon, benne a megszáradt pizzaszelettel. Kizárt, hogy csak álmodtam.
Elmosolyodva bólogat, mire egyszerre könnyebbülök meg és leszek ideges, mert nagyon vártam már ezt a pillanatot, de talán ez pont nem a megfelelő időpont arra, hogy újra összejöjjek valakivel.
- Szóval emlékszel - nyugtázza mosolyogva.
- Megígértem - emelem fel a kisujjam, aztán észbe kapok, hogy korán reggel van, most ébredtem egy átbulizott, pizzázós-részeges éjszaka után, és talán nem kellene az arcába lihegnem.
A fejem ellenére felülök, és bár a fájdalomtól homályos tekintettel, de fel is tápászkodok.
- Most meg hová mész? - néz utánam értetlenül.
- Fogat mosni - közlöm, és eltűnök, néhány pillanattal később viszont utánam jön, a fürdőszobai tükörben látom meg magam mögött, miközben zöldes színű hab csöpög a számból.
- Nahát, milyen vonzó vagy - jegyzi meg cinikusnak szánva, de mindent elront azzal, hogy mögém lopakodik, és a derekamat átölelve, a hajamat félretolva megpuszilja a nyakam. Furcsa úgy kettesben lenni vele reggel, hogy biztos nem fog senki sem benyitni, vagy értünk kiáltozni.
Lehajolok és kiöblítem, majd megtörlöm a szám, és csak utána fordulok felé.
- Várj, most nekem is fogat kellene mosni, nem? - húzódik el bolondozva.
- Tudok adni, ha nem bánod, hogy rózsaszín - vigyorgok rá - Mit szólsz hozzá, ha addig szerzek valami gyógyszert a fejemre, és pihenünk még egy kicsit?
- Ezt most a tényleg te mondtad? - tátja el a száját megjátszott csodálkozással. - Nem szeretnél inkább azonnal hazarohanni?
- Haha - taszítom oldalba - ha megadod a húgod telefonszámát és beszélhetek egy kicsit Carával, akkor nem.
- Már beszéltem vele - puszilja meg az orrom hegyét - nem tudtam, hogy mikor ébredsz fel, és milyen állapotban leszel, úgyhogy megbeszéltem vele, hogy a délelőtt folyamán menjenek el egy játszótérre, és ebédelni, szóval időnk mint a tenger.
Megsimogatom az arcát, előszedek egy bontatlan fogkefét, ami valóban rózsaszín, és magára hagyom, hogy kerítsek egy szem fájdalomcsillapítót. Cara jól érzi magát Lottie-val és Freddie-vel, bűntudat nélkül lehetünk csak kettesben még egy darabig.
Mire visszamegyek a pizzás dobozok és a két bontatlan üdítő az asztalon van, az ágyam mellett heverő összegyűrődött szőnyeget pedig megigazította. Nem volt túl jó rajta aludni, de azért már soha többé nem fogok ugyanúgy nézni arra a szőnyegre.
Kibújt a pólójából és a szűk nadrágból is, és egészen meglepő őt így látni, mert mindig igyekezett a közelünkben valamit viselni még reggel is, vagy egy pólót, vagy egy melegítőt, emellett pedig több mint 4 éve nem láttam egy majdnem pucér férfit az ágyamon ülni, de neki nincs itt másik ruhája, és még én is a tegnapi ruhámat viselem, ami elég sokat mutat belőlem, és nem is nagyon értem, hogy az éjszaka folyamán hogy nem estek ki belőle a melleim, vagy csúszott fel a derekamon.
- Lehúznád? - lépek mellé, és felemelem a hajam, hogy hozzáférjen a cipzárhoz. Mindketten tudjuk, hogy legutóbb mi történt, amikor ezt a ruhát viseltem, és hozzáért a cipzárhoz, emiatt pedig szinte már-már vicces, hogy ezt viseltem akkor is, miközben egy pár lettünk.
Megborzongok, amikor az ujjai a bőrömhöz érnek, majd a ruhát magamhoz szorítva előkapok egy pólót a szekrényből és csak azután bújok ki belőle, miután felveszem.
- Anyukád gyakran vásárol neked ilyesmiket? - méregeti oldalra döntött fejjel, hogy lerúgom a fehér, összegyűrve alig maroknyi méretű anyagot.
- Szerencsére nem - lépek közelebb hozzá, mire kitárja a karjait és miután az ölébe ülök hátradől, magával húzva engem is.
- Pedig remek ízlése van - húzza össze a szemöldökét.
- Én jobban szeretem a kicsit szolidabb, többet takaró darabokat - nevetek rá, és magunkra húzom a vékony takarót.
Olyan érzés, mintha újra 17-18 éves lennék.
- A szüleid örülni fognak? - simogatja kicsit gondterhelt arccal a hajam. Meglepően ártatlan, ahogy heverünk egymás mellett, alig néhány centivel az orrunk között.
- Miattuk kell a legkevésbé aggódnod, biztos, hogy örülni fognak - nyugtatom meg.
- Én nem olyan vagyok, mint ő - mormolja a szemembe nézve.
- Tudom - pislogok nagyokat meglepetten - ha olyan lennél most nem feküdnél az ágyamban.
Mosolyog, és magához húz, a mai nap folyamán először, én pedig óriási örömmel közeledek felé.
Finnel nem így kezdődött a kapcsolatunk, nem barátkozással, majd édes, bizonytalan randira hívásokkal, és kis csokor virágokkal, hanem a fejemnek dobott papírgalacsinokkal, és odacsapódásokkal az iskola folyosóján megjegyezve azt, hogy jól nézek ki.
Akkor ez így volt jó, gyerekek voltunk, fagyizni mentünk és nem étterembe, meghívott egy sütire, és házibulikba jártunk, nem elit szórakozóhelyekre, bujkáltunk a szüleink elől, kerestük a pillanatokat amikor kettesben maradhatunk, de mellette nem éreztem nőnek magamat, csak egy gyereknek egy másik gyerek mellett, akik hülyén viselkednek és meggondolatlan döntéseket hoznak. Louis mellett lehetek gyerek, de vele felnőtt nő is, érezteti velem, hogy az vagyok, vagy legalább annak tekint, és azt hiszem, tudjuk, hogy szeretjük egymást, szavak nélkül, ilyen korán is, mert nem kérdezte volna meg, hogy leszek-e a barátnője, ha nem így lenne, és nem mondtam volna igent, ha nem így lenne.
- Hogy fogom elmondani Carának? - fújtatok, amikor elválunk egymástól. - Így, hogy közben felbukkant az apja, és arról is beszélnem kellene vele?
- Nem tudom - húzza az ajkához a tenyerem, és belecsókol - de nem kell egyedül elmondanod, veled leszek, ha szeretnéd.
Szótlanul közelebb húzódok hozzá és átölelem, kenyérre lehetne kenni az ilyen kijelentéseivel, mert sokszor pont azokat a dolgokat mondja ki, amiket évekkel ezelőtt Finntől akartam volna hallani.
- Az jó lenne - motyogom.
- Elmondhatjuk nekik együtt - gondolkodik hangosan - ha hazamentünk.
- Nem lenne túl korai? - aggodalmaskodok - Mármint Carának biztos nem, nagyon fog örülni, ha megérti hogy miről van szó, de Freddie...
- Már beszélgettünk róla, rendben van, megérti majd, hogy nem az anyukája helyét akarod átvenni, és szeret téged meg Carát is, ő csak azt fogja látni, hogy több időt töltünk együtt.
- Nem zavar ez az egész Finnel? - kérdezem bizonytalanul - Hogy most talán majd alkudoznom kell vele, és bekavar mindenbe?
- De - simogatja a gerincem - zavar, mert tudom hogy ideges vagy miatta, de nincs jogom beleszólni, és én is voltam hasonló helyzetben, mint ő, tudom hogy jóvá akarja tenni, de ettől nem szeretném kevésbé beverni az orrát.
Felnevetek, és az ajkaim a szájára nyomom. Jó döntést hoztam, akkor is, ha ez problémákat fog szülni, akkor is, ha nehéz lesz megmagyarázni Carának, és megérteni Freddie-nek. A zsigereimben érzem, hogy ez jó, és működni fog, mert szándékosan nem bántanánk egymást, és még ha nem is működne, akkor is békés úton válnánk szét, mert mindkettőnknek van egy gyereke, akiket védeni akarunk. De működni fog, működnie kell.
Egész délelőtt heverészünk, elszunnyadok a gyógyszertől és addig vagy ő is pihen, vagy egyszerűen csak a karjaiban dédelget, utána pedig beszélgetünk, bolondozunk, és csókcsatákat vívunk, melyeket nem zavar meg senki és semmi.
Nem is tudom, hogy hogyan tudtam eddig nélküle élni.
Rendelünk ebédet, ezúttal valamivel egészségesebbet, mint a pizza, de ugyanolyan hanyag módon esszük meg, mint éjjel, csak ezúttal az ágyamban fetrengve. Nem hazudtam, amikor azt mondtam tegnap, hogy ő a legjobb barátom, mert tényleg ő az, meg még valami sokkal több. Kinevet, amikor leeszem magam, és megszúrja a nyelvem a villa, azt mondja, hogy hülye vagyok, és közben mégiscsak megölel, de aztán megcsókol, és kikötünk ott, hogy mindent félretéve lecsúszok a párnákra magammal húzva őt is, és megpróbálunk csak azért nem egymásnak esni, mert túl korai, mert hogy nézne ki, ha a lépcső legaljáról hirtelen a háromnegyedére ugranánk?
Valójában azonban mi egyáltalán nem a lépcső legalján vagyunk azzal, hogy hivatalosan is egy pár vagyunk, és azt hiszem, felnőttként, ilyen helyzetben már nem igazán van sorrend, meg olyan szabályok, hogy például csak az ötödik randin csókolózol, de azért mégiscsak.
Fél évtizede voltam együtt utoljára valakivel, valaki olyannal, aki rohadtul meg sem érdemelte, és most pont annyira nem tudom kezelni a testem, mint tizenévesen, de azért mégiscsak türtőztetem magam, mert nem vagyok egy olcsó nőszemély, nem adom magam könnyen még neki sem.
Az igazság azonban sokkal inkább az, hogy még mindig vannak gyerekes vágyaim és elképzeléseim arról, hogyan működnek a párkapcsolatok, és a felnőtt élet. Végig akarok járni vele egy utat, ami a saját, kissé bonyolult tündérmesém lehet, és nem úgy kezdődik, hogy azonnal odaadom magam a királyfinak, akkor sem, ha igazából ő már most kiérdemelt.

Az egyetlen dolog ami nehezebb volt számomra annál, hogy elmondjam Carának ami köztem és Louis között van, illetve megmagyarázzam, hogy mi a helyzet a valódi apjával, az az volt, amikor a szüleim elé kellett állnom a bejelentéssel, hogy terhes vagyok, és megtartom.
Végül mégiscsak úgy döntünk, hogy külön mondjuk el Carának és Freddie-nek a történteket, mert a lányomnak valami mást is tudnia kell, amiről nem tudok egyedül beszámolni, és így biztos, hogy megválaszolhatjuk minden felmerülő kérdésüket.
A gyerekem úgy ül a kanapén, mintha valami borzalmas dolgot készülnénk elmondani neki, és hiába igyekszem megnyugtatóan viselkedni, remegnek a kezeim. Az egyiknek örülni fog, a másiktól összezavarodik, én pedig nem tudom, hogy jó ötlet-e egyszerre elmondani a két dolgot, vagy valamelyikkel várnom kellene, de talán mégiscsak így a legtisztább, és ha kell annyiszor fogom újra és újra elmondani, akárhányszor csak szükség van rá.

Fogalmam sincs, hogy hogy kellene hozzákezdenem, a legkomolyabb dolog, amiről eddig beszélnem kellet vele az az óvoda volt, nem valami ilyesmi, és előre tudom, hogy borzalmas leszek az ilyenekben később is, a rémálmom, hogy egy napon majd a menstruációról, meg a biztonságos szexről kell diskurálnom vele, most viszont szerencsére Louis átveszi az irányítást helyettem, és a kezemet megfogva leülünk Cara mellé, és ő végig megnyugtatóan mosolyog rá. Én sem emiatt vagyok ideges, sokkal inkább a másik miatt, amiről csak nekem kell majd beszélnem vele, és rettegek a válaszától. Csak 4 éves, miért akarom, hogy meghozzon egy ilyen döntést? Nekem kellene a sarkamra állnom és megmondani az apjának, hogy menjen a pokolba, nem pedig rábízni egy ilyen döntést egy 4 éves kisgyerekre. Nem vagyok normális, elment az összes józan eszem. 

- Mi a baj, Mami? - vizsgálja ideges tekintettel az arcom, mire majdnem összerezzenek. Látja rajtam, és ez nem jó, nem szabadna.

- Semmi, Tündérkém, ellenkezőleg - mosolygok rá - valami nagyon jó dolgot szeretnénk elmondani neked.

- Mégiscsak lesz kistesóm?! - derül fel az arca, melyre válaszul mindketten lefagyva, leesett állal bámulunk rá.

- Nem - nyögi ki Louis - nem lesz, Kicsim.

Hosszú, elnyújtott "óó"-zást hallat, és hirtelen nem bírom ki, hogy ne nevessek fel rajta. A lányom nem felejt, de nem ám, és emiatt életünk végéig szívni fogunk.

- Nem is akarod tudni, hogy mit szeretnénk elmondani neked? - vonja fel a szemöldökét, és közelebb hajol hozzá, hogy megkeresse a tekintetét. - Pedig majdnem olyan jó, mintha kistesód születne, sőt, lényegében valami hasonlóról van szó, de ha nem akarod tudni... - megvonja a vállát, és úgy tesz, mintha fel akarna állni, és elsétálni.

- De akarom tudni! - kiált fel, mire kénytelen vagyok lepisszegni, mert Freddie fent alszik - Bocsi, Anyu - suttogja.

- Hát jó - huppan vissza mellém, és körém fonja a karjait - tudod, ugye, hogy nagyon szeretlek téged, és az anyukádat is? 

Nagyokat dobban a szívem a torkomban és a mellkasomban egyaránt.

Nagyon szeretlek téged, és az anyukádat is. 

Nagyon szeretlek téged, és az anyukádat is. 

Cara pedig bólint, olyan nagyot, hogy félek, a nyaka is megroppant tőle. Tudja, hát persze hogy tudja, a gyerekek mindig mindent jobban, és előbb tudnak, mint a felnőttek. 

- Én is nagyon szeretlek téged, és anyát - válaszolja édesen, mire majdnem elbőgöm magam, és Louis vállára borulok. Csodás kis családunk lesz egy napon, kicsit kusza, kicsit bonyolult, de akkor is csodás, mert a lányom a lánya lesz, ha akarja, és a fia az én fiam is, ha úgy döntenek.

- Akkor nem bánod, ha mostantól még többet leszünk együtt? - harapdálja az alsó ajkát, most először mutatva bármi jelét annak, hogy ideges. - Nagyon szeretnék többet veletek lenni, néha csak veled, és néha csak az anyukáddal, és azt is nagyon szeretném, ha egyszer egy család lennénk, és te lennél Freddie nővére. Mit szólnál hozzá? 

- Te leszel anyának a pasija? - kérdezi oldalra döntött fejjel, ezt hallva pedig kirobban belőlem a nevetés. Egyszerűen halvány lila gőzöm sincs róla, hogy honnan tanul, vagy honnan hal ilyen dolgokat, de végem van tőle.

- Igen - válaszolja Louis nevetve.

- Oké  - vigyorodik el csillogó szemekkel - és az apukám is? 

- Ezt majd megbeszéljük, Kiscicám - hárítok, de Louis közbevág, és ezzel tulajdonképpen átvezeti a beszélgetést a másik témába.

- Nagyon szeretnék az lenni - bólint aprót - de az az igazság, hogy neked már van apukád, Cara, aki szeretne találkozni veled.

- De én azt akarom, hogy te legyél az apukám! - nyüszít sírós hangon, és a karjait nyújtja Lou felé, aki azonnal az ölébe húzza, és magához öleli.

Olyan egyszerű lenne ez az egész, ha Finn ott maradt volna, ahol eddig volt, Cara megkapná amit akar, én is megkapnám amit akarok, és az életünk teljesen normális lenne, de most itt van ez a nyomorult, aki miatt nem mondhatom azt a lányomnak, hogy Louis lesz az édesapja, helyette magyarázkodnom kell, és egy olyan helyzetbe hozni, amit én sem tudok felfogni, pedig közel 22 éves vagyok.

Lehet Louis az apukád, de mégsem? Vannak gyerekek, akiknek két apukájuk van? 

Egyik sem megfelelő a valódi helyzet megmagyarázására. 

- Nem kell, hogy ő legyen az apukád, Baba - simogatom a hátát, és közelebb bújok hozzá - az lesz, akit kiválasztunk, emlékszel? Ha nem akarod őt megismerni nem kell. 

- Legyél te az apukám, légyszi - kezd pityeregni, és ragaszkodóan Louis nyaka köré fonja a karjait, a lábaival pedig amennyire éri körbefogja a felsőtestét - megígérted!

- Az leszek, ha azt szeretnéd - teljesen sokkot kapok a választól, és a kezeimet a számra szorítva, könnyes szemekkel nézem őket. Megütöttem a főnyereményt, megnyertem az élet lottóját, megtaláltam a kincsesládát a szivárvány lábánál ezzel a férfival, és dögöljek meg, ha hagyom, hogy ezt valami, vagy valaki elrontsa.

Belefúrja az arcát a lányom vállig érő, puha hajába, és gyengéden ringatja, simogatja, majd az egyik kezét felém nyújtja, és magukhoz húz. Erről álmodok, mióta megszületett a kislányom, és ez a pillanat csak akkor lehetne még ennél is tökéletesebb. ha Freddie is itt lenne és azt mondaná, hogy elfogadja, hogy egy kicsit az ő anyukája is legyek, mert nem akarom átvenni a szívében Briana helyét, de szeretem ezt a kisfiút, és pont akkora örömmel vennék részt a felnevelésében és az életében, mint amekkorával Louis és Cara fogadja egymást. Egy napon talán majd eljön ez is, egyelőre beérem azzal, ami most van, és nem erőltetem a Finnről való beszélgetést a kislányommal. Megtettem, amit ígértem, megpróbáltam beszélni róla Carával, a reakciója pedig nyilvánvaló, nem akarja az életébe azt a férfit, ahogy már én sem, és ezt Finn kénytelen lesz elfogadni, mert ez az, amit a lányunk akar, hogy Louis legyen az édesapja, és ebbe én is gond nélkül beleegyezek, vele hajlandó vagyok osztozni. 

- Én is szeretlek - döntöm a homlokom az övének, amikor felém fordítja a fejét, mert Cara elszundított a karjaiban - téged, Carát, és Freddie-t is. 

És végre nem csak én vagyok az, akinek krokodilkönnyek csillognak a szemében, hanem ő is, és tudom, tényleg tudom, érzem, hogy mindkettőnk számára ez a leghelyesebb lépés, amit tehetünk.