2018. július 13., péntek

25.rész

 
Townsend Campbell

Onnan tudom, hogy Finn nem fogta fel amit mondtam, hogy megzavarja a csajos délutánom a lányommal, és megint lesokkol mindkettőnket a megjelenésével.
- Szia - vigyorodik el, amikor gyanútlanul ajtót nyitok abban a hitben, hogy bizonyára a postás az, egy szomszéd, vagy valaki, bárki, aki nem ő.
- Tűnj el! - válaszolok reflexből, és megpróbálom becsukni az ajtót, sikertelenül, mert odalöki a lábát.
- Rendben - bólint - ha ő mondja - bök az állával Cara felé, aki egészen idáig popcornt majszolva, az ölembe dőlve nézte a Toy Storyt, most viszont aggodalmasan forgolódik, nézelődik hátrafelé.
- Hívom a rendőröket, ha kiborítod a gyerekem! - sziszegem, amit ő meg sem hallva szinte félretaszít az útjából, és pofátlan módon belép a házamba, hogy egyenesen a lányomra nézzen, aki megpróbálja a lehető legkisebbre húzni magát, és elbújni.
Csak most veszem észre az ajándéktasakot, amit magával hozott, és amitől még inkább forrni kezd az agyvizem, mert nem kell, hogy cukros bácsit játsszon, és megvesztegesse, az kell, hogy eltűnjön az életünkből.
- Mami? - nyüszíti Cara aggodalmasan leskelődve, mire odarongyolok hozzá, és az ölembe kapom.
- Nincs semmi baj, Kicsim - szorítom magamhoz, és megpuszilom a homlokát, nem törődve Finn szerencsétlen ácsorgásával és azzal, ahogy nézi őt, de egész testemben megfeszülök, amikor beszélni kezd hozzá, és Cara a mellkasomhoz bújva, a karjaim mögül rá emeli a tekintetét. Nem érdemli meg, hogy ez a kislány figyeljen rá, a legkevésbé sem.
- Szia - lép közelebb, és leguggol elénk, ezt követően pedig számomra a lehető legrosszabb módon kezdi - ezt neked hoztam - tolja közelebb az ajándékcsomagot, melynek látványára Cara szégyenlősen, de kíváncsian nyújtogatja a nyakát felé, hogy belelásson.
- Anya azt mondta, hogy sose fogadjak el semmit idegenektől - motyogja ártatlanul, belőlem meg az első sokk után majdnem kitör a nevetés, mert a lányom ezzel úgy lealázza, ahogy még én sem tudnám.
- Ez egy nagyon jó tanács - mosolyog rá, én meg késztetést érzek arra, hogy elkapjam a torkát, és belevájjam a körmeim - de én annyira nem vagyok idegen.
- Tudom hogy ki vagy - fürkészi az arcát Cara, még mindig a karjaim között bujkálva - Mami kiabált veled, és sírt miattad.
Erről mondjuk pont nem kellene beszámolnia.
- Mert csináltam egy nagyon nagy butaságot, amit nagyon sajnálok - álszent köcsög - de szeretném jóvá tenni, és szeretnélek megismerni, Cara, az apukád vagyok.
- Nekem már van másik apukám - fordítja el a fejét, és közelebb húzódik hozzám. Nagyokat dobban a szívem, és ellágyulva simítok végig a haján. Louisnak azonnal megnyílt, szinte könyörgött azért, hogy hadd legyen ő az apukája, a valódi pedig most itt csúszik-mászik előtte megpróbálva megvesztegetni, de Cara nem vevő erre. Minden egyes nap minden pillanatában annyira büszke vagyok rá, amennyire csak egy anya büszke lehet a gyermekére, de ez most még tovább növekszik, mert ez az apró lány most szemrebbenés nélkül revansot vesz az emberen, aki magára hagyta.
- Mit szólnál hozzá, ha akkor csak barátok lennénk? - próbálkozik, de Cara az én vérem, és választ akar kapni a kérdéseire.
- Miért nem akartál az apukám lenni - szegezi rá a tekintetét - amikor kisbaba voltam?
- Mert buta voltam - nyel nagyot döbbenten - de most már itt vagyok.
- Én már 4 éves vagyok - nyújtja ki a kezét 4 ujját mutatva, a hüvelyk helyett a kisujját behajtva.
- Tudom - szorítja össze a száját, és akár kegyetlenség, akár nem, élvezem a látványát annak, hogy rosszul érzi magát, és hogy a saját gyereke szembesíti azzal, mekkora idióta. 
- Anya azt mondta, hogy kiválaszthatom, ki legyen az apukám - egyenesedik fel már sokkal bátrabban.
- Akkor adj nekem egy esélyt! - néz rá Finn könyörgő kiskutyaszemekkel.
Nem szólok egy szót sem, akármilyen nehéz is befognom a számat. Cara eddig csodásan kezelte ezt az egészet, és látni akarom a végét, tiszteletben kell tartanom a döntését. 
- Az anyukám sírt miattad - fészkeli magát újra a karjaimba - én is sírtam.
- Nagyon sajnálom - próbálja meg megfogni a kicsi kezét, de Cara elhúzza.
- Nem akarom hogy Mami megint sírjon - rágcsálja az alsó ajkát.
- Megígérem, hogy nem fog - néz ezúttal rám, mire szinte automatikusan lendülne a kezem felmutatva a középső ujjamat, helyette viszont belecsípek a combomba. Én nem vennék annyira mérget erre az ígéretre, Cara pedig tanácstalanul néz rám, várva arra, hogy mit mondok.
- Úgy döntesz, ahogy szeretnél - nyelek nagyot, mert baromira nehezemre esik ezt kimondani, mégis megteszem.
- Csak egy apukám lehet? - olyan rémülten néz a nagy szemeivel, hogy összeszorul miatta a torkom, és nem tudom, hogy hogyan válaszolhatnék.
- Nem veszítjük el Louis-t - nyögöm ki végül halkan, bár tudom, hogy Finn így is hallja amit mondok - akkor sem, ha úgy döntesz, hogy találkozni akarsz még vele - bökök az állammal az előttünk térdelő férfi felé.
- Milyen ajándékot hoztál nekem? - kérdezi végül újra, mire úgy érzem, menten elájulok.
Kimászik az ölemből és leguggol a csomag mellé, Finn pedig közelebb húzódik hozzá, és együtt kezdik kibontogatni, bár Cara lényegesen visszafogottabb és kevésbé barátságos, mint általában.
Felállok, és a konyhába sétálok, mert hányingerem van. Sunyi módon megvette a hülye ajándékával, mert ha nem hoz magával valamit, akkor Cara azt mondja, hogy nem akarja látni, így viszont legyőzi a kíváncsisága, és Finn is azt hiszi, hogy győzött.
Kirakókat pakol ki, könyveket, egy helyes kis ruhát, amiről már távolról is látom, hogy nagy rá, és egy plüss kutyát, amit nevetve magához szorít, és feloldódva fecsegni kezd. Féltékenység és harag szorítja el a torkom, szabályosan érzem, hogy forr a fejem, de nem szólalok meg, nem rúgom ki innen, de nem is veszem le a tekintetem Caráról, eltűröm, hogy beszél a gyerekemhez, aztán hirtelen feláll, és a falhoz sétálva elkezdi nézegetni a bekeretezett fotókat róla. Cara újszülöttként, a karjaimban, az első közös fotónkon, majd néhány hónaposan, egy évesen, az első néhány fogával boldogan vigyorogva. A képeken végignéz a gyerekem életéből néhány mozzanatot, azokat, amikről lemaradt, és az első képen lévő, a mellkasomon heverő babához képest most egy kész kis hölgyet lát, és nekem helyette is kedvem lenne elbőgni magam.
Egy család lehettünk volna, ha nem lép le, most már viszont nem tudom befogadni az életünkbe, képtelen vagyok rá.
- Mit szeretnél vacsorázni, Baba? - szedem össze magam, és megpróbálok úgy tenni, mintha csak ketten lennénk.
- Szendvicset - kiáltja - paradicsomosat.
Elmosolyodok, mert semmi pénzért nem hajlandó a melegszendvicset melegszendvicsnek nevezni, a mosoly azonban lehervad az arcomról, amikor beszalad az új játékait mutogatva.
- Nagyon szépek - nyelek nagyot rángatózó arcizmokkal - majd játszunk velünk.
Átható tekintettel vizsgál, mert nem őszinte a mosolyom, de most nem akarom, hogy több kérdést tegyen fel, úgyhogy a fejét megsimogatva ellépek mellette, és kinyitom a hűtőt.
Csak annyit akarok, hogy eltűnjön a házunkból, nem vagyok mérges, nem akarom megölni, csak menjen el, mert ez nem az a hely, ahová csak úgy betolakodhat, ez az otthonunk, ahová nem engedek be akárkit.
Amikor Cara kimegy nekidöntöm a fejem a hűtőajtónak és mélyeket lélegzek, mert nem szabad itt és most kiborulnom, sőt, egyáltalán nem szabad, tiszteletben kell tartanom a lányom döntését, mindegy milyen tényezők befolyásolták.
- Tudom, hogy ez nehéz neked - kis híján felüvöltök, amikor megszólal mögöttem, de az utolsó pillanatban a számra tapasztom a kezeim és csak ugrok egy nagyot, megfejelve a polcot, amin a tojások vannak. Legalább van kéznél valami, amit hozzávághatok.
- Menj a francba! - sziszegem reflexből. Valamiért, nem is tudom, hogy miért, de ő nem kedves, pozitív érzelmeket vált ki belőlem, hanem mindent ami az agresszióhoz és a gyűlölethez kapcsolódik. - Megvesztegetted!
- Csak vettem neki pár apróságot - védekezik feltartott kezekkel, nagyra nyílt szemekkel.
- És egészen véletlenül pont most kellett odaadnod őket - ironizálok - nem akkor, ha nélkülük is azt mondja, hogy találkozni akar még veled.
- El kell fogadnod a döntését, Townes!
Majdnem kicsúszik a számon egy "dögölj meg", de végül úrinőhöz méltó módon csak összeszorítom a szám, elveszem a hűtőből a szükséges dolgokat, és úgy teszek, mintha ott sem lenne. Csak egy zavaró tényező, egy idegesítő szúnyog.
- Hiányoztál - minden izmom megdermed, amikor ezt meghallom, akkor pedig pláne, amikor mögém lép, és magához húz. Tágra nyílt szemekkel, szaporán lélegezve próbálom feldolgozni, hogy hozzám ér, és ezzel a nyakamba zúdít egy rakás emléket, amiket megpróbáltam az agyam legmélyebb zugába száműzni, és úgy tenni, mintha sosem lettem volna boldog a kapcsolatunk során, mintha nem lett volna a legjobb barátom, a bizalmasom, és nem lettem volna fülig szerelmes belé. Próbálom a baklövéseit előtérbe helyezni, a pillanatokat amikor rossz napja volt és bunkón viselkedett, vagy amikor éppen csak arra használt, hogy felvágjon velem, de ezek mellett sok jó emlékünk is volt, beszélgetések, séták, mondatok és gesztusok, amik miatt annyira szerettem, és annyira fáj, amit velem tett, és most ezek előjönnek, az összes ilyen ölelés, az összes puszi, amit a nyakhajlatomba kaptam, az összes apró simítás, kedves szó.
- Ne érj hozzám - fejtem le magamról a karjait, bár minden porcikámban remegek - ne próbálkozz semmivel, Finn, én már nem az vagyok aki voltam.
- Látom - lép hátrébb, amitől azonnal komfortosabban érzem magam - szóval, Cara máris apának hívja a srácot, akit kb 3 hónapja ismersz?
- Nem - vonok vállat - még nem.
- Nem túl gyors ez egy kicsit?
- Több mint 5 év után belevágni egy új kapcsolatba? - húzom fel a szemöldököm, és közben a sütőbe rakom a szendvicseket. - Nem, szerintem nem gyors, vagy te hogy gondolod, várjam meg amíg 18 éves lesz? Végül is akkor még én is fiatal leszek.
- Én nem...
- Miért nem mész, és mutatkozol be neki? - egyenesedek fel ingerülten. - Csak mert a nevedet sem tudja, és elvileg azért jöttél, hogy őt megnyerd magadnak, ehhez képest mégis körülöttem lebzselsz, mint valami idegesítő döglégy! Vagy tudod mit? Miért nem húzol el?
Látom, hogy forgatja a szemét, és azt is tudom, hogy gondolatban elhord mindennek, de nem érdekel, én a szemébe mondom a gondolataim és a problémáim, és nem hívom meg vacsorázni, akkor sem, amikor Carának szólok, hogy kész a kaja.
- Baba, szerintem lassan el kellene köszönnöd Finnleytől, vacsora után fürdünk, és megígérted nagyinak, hogy felhívjuk.
Csak hogy ne nekem kelljen elküldeni.
- Oké - dalolja egy darab kenyér szétmarcangolása közben - szia, Finn!
Csak röviden és tömören, a játékokat pakolászó férfinek pedig nincs más választása, mint bólintani, és feltápászkodni.
- Mikor láthatlak újra, Cara?
- Azt egyelőre én mondom meg - vágok közbe.
- Mikor láthatom újra? - fordul felém bosszúsan. - Elvihetem valahová? Enni valamit, vagy csak egy játszótérre?
- Nélkülem nem - rázom meg a fejem, és elindulok az ajtó felé, amit szélesre tárok neki.
- Jó - bólint - de akkor légyszíves ne tegyél minden másodpercben megjegyzéseket, és ne vágj pofákat - duruzsolja, miközben ellép mellettem, és int a kis tündéremnek, akit újra elvarázsol a tv és az étel.
- Te pedig ne legyél sunyi és álszent, és ne próbáld meg ajándékokkal megvenni őt - vágok vissza szúrós tekintettel.
- Szia, Cara - tesz úgy, mintha meg sem hallaná amit mondok - Szia, Townes.
A soha viszont nem látásra, te köcsög.
- Szia - mosolyodok el olyan bájosan, mint egy régi porcelán baba, ami rád hozzá a frászt a sötétben, és becsukom az ajtót.
- Ugye őt nem szereted, Anyuci? - kérdezi a lányom, amikor leroskadok mellé. - Louis-t pedig igen.
- Aha - hajtom le a fejem, és elveszek egy szendvicset.
- Azt mondtad, hogy az lesz az apukám, akit ketten választunk ki - tűnődik halkan nyammogva - és te nem akarod, hogy ő legyen, ugye?
- Te őt szeretnéd? - nyelek nagyot.
- Nem tudom.
- Ő az igazi apád, Cara - sóhajtok nagyot - úgyhogy ha szeretnél vele lenni, megismerni, és apának hívni, nem számít, hogy én mit gondolok róla.
- Nem tudom - ismétli halkan - én már nem is annyira akarom, hogy apukám legyen.
Megszakad a szívem.
- Miért nem? 
- Mert jobb volt előtte - gyűröget idegesen egy szalvétát - nem haragudtál.
- Nem rád haragszom, Édesem - nyílnak nagyra a szemeim, és azonnal megfogom a kezét - sosem haragudnék rád, Kicsim!
- Tudom - nyújtja felém a kezeit, mire az ölembe húzom, és átölelem.
Rosszul csinálom, nem neki kellene dönteni, hanem nekem, világossá kellett volna tennem Finn számára, hogy szerintem mi a jó nekünk, és nem belekeverni ezt a csöppséget.
- Sajnálom, ha megijesztettelek, vagy rosszul érzed magad miattam, vagy bármi miatt ami mostanában történt - motyogom a hajába - Nem szeretnéd, hogy Louis és én jóban legyünk? Mert ha nem, én...
- De! - kapja fel a fejét rémülten - Nagyon szeretem őket, Mami.
- Akkor jó - ringatom. Mert én is nagyon szeretem őket, és talán meghalna egy részem, ha máris véget kellene vetnem annak, ami éppen csak elindult köztünk. - Ha bármi baj van, nekem elmondhatod, ugye tudod? Ha nem akarsz többet találkozni velük, ha nem akarod, hogy elmenjek valahová, elmondhatod, rendben? Azt teszem, ami neked a legjobb.
Leginkább magamhoz beszélek, magamnak bizonygatom, hogy így van, mert tényleg megtenném, csak hallanom is kell, ki kell mondanom, és neki is tudnia kell, hogy mindig a saját érdekeim elé fogom helyezni az övét.
Lassan bólogat, és az apró kezein az apró ujjaival gyengéden simogat.
- Te vagy a mindenem - húzom magamhoz, és belepuszilok a tenyerébe.
A mindenem, és soha, egyetlen percre sem bántam meg azt, ahogy döntöttem, és nem sajnálok semmit és senkit, amit és akit emiatt elveszítettem.

Louis Tomlinson 
 
- Megvan a cucc? - sutyorgom alig hallhatóan Nialler arcába, amikor végre sikerül összefutnunk a stúdió előtt.
Belemegy a játékomba és mereven bólint, majd int, hogy menjünk be, mire a fejemet idegesen forgatva szétnézek, és az ajtóhoz lépdelek, melyen úgy lépünk be, mintha üldöznének, ezzel együtt pedig egyszerre robban ki belőlünk a nevetés, és előhúzza a kabátjából a négy sötétkék színű, laminált jegyet, aminek a közepén ő áll a gitárjával. Az én kis Nialler pajtásom, aki ezzel az egy szál gitárral az elmúlt közel 3 évben elérte ugyanazt egyedül, amit mi öten bandaként.
- Ezer hála, haver! - tépem ki a kezéből, és a nyakába ugrok, hogy megölelgessem.
- Ugyan már, tök jó, hogy eljöttök - kacarászik, és megtapogatja a vállam, majd hirtelen felnyúl, és összeborzolja a hajam - jó, hogy újra a régi vagy, Lou, mármint érted, ilyen boldog, vicces.
- Ja - mosolygok, és zsebre dugom a kezeim.
- Jót tesz neked ez a lány - indul meg befelé - és a kislány is, jó, hogy így egymásra találtatok, meg minden.
- Igen, néha azt hiszem, hogy nem is igazi az egész - nevetgélek - de az, mert neki is megvannak a saját problémái, és nekem is, úgyhogy azt hiszem, segítünk egymásnak, és ez egy kicsit még jobban összehoz minket.
- Igazán megérdemelted már ezt mindazok után, ami történt - mosolyog rám biztatóan - mutasd meg, min dolgozol mostanában!
- Inkább neked kellene megmutatnod a sajátjaidat - követem szaporán - te mindig is sokkal könnyebben írtál, mint én.
- De nem jobban - lök oldalba - na, gyerünk, haver, annyira régóta ígérgeted már azt az albumot!
- Honnan veszed, hogy az új dalokat arra írtam? - vonom fel a szemöldököm.
- Miért, nem? - pillant rám meglepetten, válaszul pedig a fejemet rázom.
- Elmennek arra is, de a kezdetektől fogva úgy hallom a fejemben, mintha mindannyian énekelnénk - nem is tudom, hogy miért, de zavarba jövök ettől. Niallnek bejön ez a szóló dolog, és Harrynek, Zaynnek, meg Liamnek is, csak én küzdök vele, és én nem tudok kilépni a banda nyújtotta biztonságból, és abból a reményből, hogy nem is kell igazán belevágnom a szólózásba, mert mire én elkezdeném a többiek megunják, és visszatérünk a gyökerekhez.
- Akkor még jobban érdekel - villantja rám az izgatott mosolyát - tudod, hogy én bármikor hajlandó lennék újra összeállni, akkor is, ha épp a turném közepén vagyok.
- Persze - biccentek aprót - tudom, Nialler.
És ez megnyugtat, mert ő volt mindig is a banda lelke, a békítő, ha konfliktus támadt köztünk, a józan, aki két lábbal áll a földön és visszahúz, ha elszállunk, és a teljes mértékben önzetlen, aki pont annyira élvezte, hogy egy fiúbanda tagja, mint amennyire azt élvezi, hogy szólóénekes.
Megmutatom neki a dalokat, és hosszú hónapok óta először újra együtt dolgozunk, belejavít a szövegeimbe, kötekedik, rímeket farigcsál, felkapja a sarokból a gitárt, leül a zongorához, és életet visz beléjük, aztán együtt éneklünk, amitől feltöltődök és minden létező szőrszálam égnek áll a déja vu-től. Minden olyan, mint régen.
- Lou, ezek baromi jók, muszáj hallaniuk a többieknek is!
- Majd - vakarózok idegesen - most mindenki a saját dolgával foglalkozik.
- És? - nyílnak nagyra a szemei. - A banda nem a saját dolgunk? Ha te nem mutatod meg, akkor én fogom!
- Most fenyegetsz? - húzom össze a szemöldököm.
- Ha kell - viszonozza, és egy kis ideig úgy nézünk egymásra, mint két párbajozni készülő cowboy.
- Nem ijesztesz meg - rázom a fejem - lehet, hogy már nem vagy szőke és fogszabályzós, de még mindig annyira vagy félelmetes és fenyegető, mint egy hörcsög.
- Te meg mint egy törpe - vág vissza, ezt követően pedig kissé összeverekedünk a kanapén, természetesen csak játékosan, finoman ütlegelve egymást, és nagyokat kacagva. Olyan minden, mintha sosem történt volna semmi rossz, mintha sosem mentünk volna szünetre, és mintha még mindig csak azok a kiskölykök lennénk, akik egyik percről a másikra váltak idegenekből legjobb barátokká. Hiányoznak azok az idők.
- Van kedved meglátogatni velem Townes-t? - bököm oldalba, amikor kifelé tartunk. Érte kell mennem Freddie-ért az oviba, de előtte mindenképp szeretnék beugrani hozzá, megmutatni a jegyeket, és jobb kedvre deríteni Köcsög Finn legújabb alkotása után.
Utálom, hogy ez a kölyök folyton elszomorítja és felzaklatja, de számomra ez még mindig kedvezőbb, mint az, ha Townes jól érezné magát a közelében. Így én vagyok a jófiú.
- Jó lenne, de mennem kell, le kell adnom néhány papírt a kiadónak, de üdvözlöm őt is, és a kis barátnőmet is, és tekintsd azokat VIP jegyeknek minden téren, a koncert előtt fotózkodni akarok velük, utána pedig meginni valamit veletek, az ajándékcsomagokat pedig intézem.
- Kösz szépen - mosolygok rá, melyre válaszul csak megvonja a vállát. Neki ez nem nagy dolog, nekem sem lenne az, sőt, magától értetődő, de tudom, és ő is tudja, hogy ezzel egy óriási élményt fog adni Townesnak és Carának is.
Egy ideig egy irányba megyünk, aztán amikor arra kerül a sor, hogy le kell kanyarodnom lehúzom az ablakom, és a középső ujjamat felmutatva kidugom rajta a kezem, Niall pedig egy elegáns ír káromkodással válaszol. Ennyit még én is tudok írül, meg ő is.
Magamban nevetgélve hajtok a kávézó felé, előtte azonban hirtelen felindulásból megállok egy virágüzlet előtt és veszek egy szolid, de aranyos, és szép csokrot a barátnőmnek, és néhány szál margarétát a kedvenc kis hölgyemnek. Amikor továbbállok megfordul a fejemben, hogy egyúttal felveszem Carát is, de valószínűleg nem adnák ide az óvodában, ami így van rendjén, úgyhogy egyszerűen keresek egy parkolót, és betérek a hangulatos kis kávézóba, mint egy teljesen átlagos vendég. Az is vagyok, de azért megnyugszom, amikor meglátom Prestont egy újságot olvasgatva az egyik asztalnál. Már nem jár ide minden nap, de azért heti 1-2 alkalommal rajta tartja a szemét a barátnőmön, főleg mióta tényleg a barátnőm, és amikor felfedezi a jelenlétem derűs arccal biccent felém, és a hüvelykujját feltartva tájékoztat arról, hogy minden rendben.
Townes legalább annyira meglepődik, mint a mellette álló Camila, akihez már volt szerencsém néhány alkalommal, mégis mindig úgy bámul, és úgy reagál, mint először.
- Sziasztok - sétálok a pulthoz, és figyelmen kívül hagyva a vendégeket, Camet, és hogy Townes éppen egy sütit rendezget egy tányéron, előrehajolok, és megcsókolom. Ő az enyém, és nem fogom titkolni senki előtt sem, megbeszéltük.
- Úristen! - sikkant aprót Camila, amikor Townes elé tolom a csokrocskát. Mindig is szerettem valamivel kedveskedni a barátnőimnek, néhány szál virággal, apró csokival, nem nagy dolgokkal, hanem ilyen kis átlagos valamikkel, amiket szeretnek a lányok, de a kapcsolatunk végén Eleanor már nem értékelte úgy ezeket, ahogy reméltem, úgyhogy most különösen boldoggá tesz, hogy felderül az arca, és kissé elpirul, pedig látom, hogy nincs túl jó napja, és keveset aludhatott. 
- Köszönöm - teszi a kezét a tarkómra és megsimogatja a hajam, miközben ad egy puszit az arcomra - mit keresel itt?
- Van még egy meglepetésem - mosolygok rá, és teszek hátrébb egy lépést, amíg kiadja a süteményt és egy csésze kávét a vevőjének, aztán hátat fordít, és jobb híján egy papír pohárba enged vizet, és abba teszi a csokrot.
- Milyen romantikus! - kapja a kezét a szívéhez Cam, és nem tudok nem nevetni rajta. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a csaj nem 100%-ban oké.
- Cam, elugrok Caráért, rendben? - oldja ki a köténykéjét, és már kint is van a pult mögül, az ujjait az enyémek közé csúsztatva.
- Persze, menjetek csak, de a meglepetést én is látni akarom! - kiáltja, és integet, miközben kimegyünk.
- Minden rendben? - hajolok közelebb hozzá.
- Aha - szorítja meg a kezem, és rám villantja a mosolyát - mi az a meglepetés?
A dzsekim belső zsebéből előhúzom a négy jegyet, mire olyan váratlanul ugrik a nyakamba, hogy majdnem nekiesünk az egyik kirakatnak.
- Hé, ennyire nem nagy dolog - nevetek, és végigsimítom a hátát - csak felhívtam Niallt.
- De nagy dolog! - ugrándozik, és puszikkal árasztja el az arcom. - Köszönjük, Cara annyira fog örülni!
- Megmutathatom neki én? - kérdezem kissé feszengve.
Köcsög Finn ajándékokkal, játékokkal vette meg magának ezt a kislányt, és feléledt bennem a versenyszellem, hogy jobb akarok lenni nála.
- Persze - pislog meglepetten - miért, mit gondoltál, hogy elveszem és eldicsekedek vele, mintha az én érdemem lenne? Ez a te ajándékod nekünk.
- Tulajdonképpen Nialleré - vonok vállat szerényen.
- Arasd csak le a babérokat - bújik közelebb, és magával húz, be az óvoda kapuján. - Bejössz, vagy inkább megvársz minket itt?
- Szívesen bemennék - mosolygok rá, és követem.
Helyes, tipikus kis angol épület, és amikor belépünk ugyanolyan gyerekzsivaj van, mint Freddie ovijában, és ugyanolyan kis cipős szekrények meg fogasok, rajtuk az apró ruhákkal. Néhány szülő már indulni készül a gyerekével, és néhányuk tekintete először átsiklik rajtunk, majd visszatalál ránk, és lopva, kerek szemekkel néznek minket, és hirtelen nem tudom, hogy ez nekem szól-e, vagy annak a ténynek, hogy Townes valószínűleg most először nem egyedül jött a lányáért.
- Melyik óvónő szólt be neked? - hajolok a füléhez.
- Az ott - vezeti a tekintetét a hölgyikére, aki épp egy anyukával beszélget, akinek egy duci kisfiú rángatja a kezét. Fél füllel elcsípem, hogy pont az egészséges étkezésről folyik kioktatás - Mrs. Shades - suttogja.
- Már a neve sem tetszik - morgom, de azért bájos mosolyt villantok az óvónőre, amikor döbbent arccal végignéz rajtunk, közben pedig érzem, hogy Townes büszkén kihúzza magát mellettem. Odáig vagyok ezért a nőért, nagyon.
- Mrs. Shades, lenne szíves szólni Carának? - csicsergi édesen.
Cara viszont megelőz mindenkit, mert a résnyire nyitott ajtón keresztül kiszúr minket, én pedig kiszúrom őt, és nevetni kezdek, amikor a barátait faképnél hagyva átgázol a játékokon, egy erőteljes mozdulattal, ami nagyon emlékeztet az anyukáját kivágja az ajtót az óvónő mögött, és a nyakamba ugrik. Nesze neked, Finn, 1-0 a javamra, és még meg sem mutattam a jegyeket, sőt, a virágokat sem. Határozottan nyerésre állok.

1 megjegyzés:

  1. Draga Nessa!
    Egyre kevesbe birom toleralni Alszent Kocsog Finnt, de ahogy latom Cara jobban odavan Louisert, ami teljesen ertheto. Nagyon remelem, hogy ez az ajandekok ellenere is igy marad. Nagyon orultem, hogy mikor megnyitottam az oldalt mar a resz fogadott. Alig varom a szombatokat!
    Sok puszi, jo pihenest!
    Dori

    VálaszTörlés

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...