26.rész

Sziasztok! :) 

Ne haragudjatok a kis csúszásért, de mint már korábban említettem nyaralni voltam, és azt hittem, hogy ettől függetlenül tudok majd írni, de mégsem jött össze, viszont most itt van az új rész, és ettől függetlenül szombaton is jövök egy újjal. 

N.x

 

Townsend Campbell

Semmi sem volt még számomra annál furcsább, mint az, hogy távol kell maradnom Carától, és nézni, ahogy a valódi apja szórakoztatja. Csendben vagyok, és úgy teszek, mintha elfoglalt lennék a kezemben szorongatott könyvvel, hogy ne velem foglalkozzon, valójában viszont árgus szemekkel nézem őt és Finnt, készen arra, hogy bármikor felpattanjak és hazavigyem, vagy találjak valami kivetnivalót ennek a köcsögnek a viselkedésében, ami miatt veszekedni kezdhetek vele, de nem csinál semmit. Játszanak, beszélget vele, megnevetteti, és nekem ez sem tetszik, de lenyelem, muszáj vagyok, Cara miatt.
- Megmutatom Maminak is - hallom a hangját, és önkéntelenül felkapom a fejem, és elmosolyodom, amikor valamivel a kezében szaladni kezd felém.
- Mit találtál? - kezdem rendezgetni az összekócolódott haját, és érdeklődve nézem a kezében szorongatott kis növényt.
- Nézd, ezt nézegettük a növényhatározóban, emlékszel, Anyuci? - mászik fel mellém a padra, miközben az apja a távolból fancsali képpel nézi, hogy a lányom nem vele foglalkozik.
- Hát persze, Baba, ez egy négylevelű lóhere.
- És szerencsét hoz, ugye? - csillognak a szemei. - És Írországban sok ilyen van, ugye?
- Ez az egyik jelképük - bólintok.
- Akkor majd odaadom Niallnek - lelkesedik - mert ő írországi.
- Igen - kuncogok - Niall ír, és biztos nagyon fog neki örülni, főként mert tőled kapja.
- Keresek neked is - pattan le a padról - hogy neked is szerencséd legyen.
- Én nélküle is nagyon szerencsés vagyok - puszilom meg az arcát - ezt elteszem Niallnek, rendben? Keress inkább egyet Louisnak is.
- Oké - nyomja a kezembe a kis növényt, majd nézem, ahogy visszarohan az apjához, aki újra felölti a bájvigyorát. Az fel sem merült Carában, hogy neki is keressen, és ez megint egyfajta szarkasztikus elégedettséggel tölt el. Nem hívja Apunak, pedig azt hittem, hogy azonnal elkezdi majd így szólítani, folyton rólam hadovál, rám pillant, idejön, és rendszeresen elcsípem Louis és Freddie nevét is a mondataiban. Nem szándékosan teszi, nem azért, hogy bántsa Finnt, hanem mert számára már természetes Louis és a kisfia jelenléte az életünkben, úgyhogy beszél róluk, pont úgy, ahogy a kis barátairól is, a kedvenc óvónénijéről, Camről, és Prestonról, arról, hogy hamarosan iskolába megy, és hogy délutánonként amíg dolgozok a kávézóban szokott játszani, és hogy szeretik a vendégek. Nem tetszik, hogy beavatja Finnt az életünkbe, és elmondja neki a szokásainkat, de Cara csak egy lepcses szájú, édes kislány, akinek fogalma sincs egyelőre arról, hogy ki ez az ember, és valójában mit jelentenek azok a dolgok, amiket a saját kis nyelvére lefordítva elmondtam neki, úgyhogy egy szót sem szólok, és nem is fogom rávenni arra, hogy ne mondja ki amit gondol, mert nem akarom kényelmetlenné tenni számára a beszélgetést, és egyáltalán azt a jó szokását, hogy nagyon szociális, könnyen barátkozó gyerek, csak tűrök és nyelek, jó nagyokat, és amikor annak ellenére, hogy "olvasok" fél órán belül negyedjére szalad oda hozzám, kénytelen vagyok rászólni, hogy ne tegye.
- Kincsem, most ne velem foglalkozz, hanem Finnel, rendben? - nagyon nehezemre esik ezt kimondani, pláne fintorgás, pofavágás nélkül, kedvesen mosolyogva. - Én itt sem vagyok.
- Miért nem játszol velünk, anyuci? - pislog nagyokat értetlenül.
- Velem játszhatsz bármikor - simogatom a kis pofiját - most játszatok csak ti ketten együtt, oké? Azért hozott el, mert veled szeretne lenni.
Tudom, hogy nem érti, látom rajta, ennek ellenére bólint, és visszaballag Finnleyhez, legközelebb pedig csak akkor jön oda hozzám, amikor a szemét dörzsölgetve közli, hogy éhes, és álmos. Nyűgösen nyújtja felém a karjait azt kérve, hogy vegyem fel, és amikor Finn nyúl felé nyüszítve kikerüli, én pedig ennél boldogabban nem is vehetném a karjaimba mind a közel 15 kilójával együtt, állig homokosan és koszosan.
Amikor körém fonja az összes végtagját és a vállamra hajtja a fejét esküszöm olyan érzésem van, mintha visszakapnám a másik felem, mert most már tényleg újra az enyém, én viszem haza az én kocsimmal, a mi kettőnk házába, én fogok neki uzsonnát készíteni, én leszek mellette amikor elalszik, és akkor is, amikor felébred, és még mindig csak én kellek neki, ha álmos, éhes, vagy szüksége van valamire, valakire. 

Finn úgy követ minket, miközben a kocsimhoz sétálok, mint valami éhes kóbor kutya, Cara viszont abban a pillanatban elalszik, ahogy leteszem a gyerekülésbe, úgyhogy nem vesznek egymástól könnyes búcsút, és amint becsukom az ajtót Finnleynek is előjön az igazi énje, ahogy az enyém is.

- Nem lehetne, hogy máskor ne gyere velünk? - kérdezi lazán zsebre dugott kezekkel, és a napszemüvegét a homlokáról az orrára engedi, annak ellenére, hogy épp most kezd beborulni. 

- Nem - vágom rá reflexből, mert esélytelen hogy hagyjam, hogy bárhová is elvigye Carát nélkülem.

- Csak mert baromira idegesítő, hogy 5 percenként hozzád szaladgált, amikor egyébként elvileg velem kellett volna lennie.

- Elnézést, hogy egy 4 éves gyerek, akinek csak anyja van, ragaszkodik is hozzá - mosolygok cinikusan - egyébként pedig ha nem vetted volna észre, mondtam neki, hogy veled legyen, úgyhogy egy szavad sem lehet, mert szerintem ahhoz képest hogy mennyire rohadtul gyűlöllek egész toleránsan, sőt, nagyon rendesen viselkedek.

- Ügyvédhez akarok menni - jelenti be hirtelen, mire lefagyok - részt akarok venni Cara életében, és látom, hogy ez így nem fog menni, úgyhogy ügyvédhez fogok fordulni, aki majd megmondja, hogy mikor láthatom a lányom, és mikor vihetem el valahová egyedül. Nem vitázok veled, Townes, önzőn viselkedsz.

- Én viselkedek önzőn?! - szökik fel a hangom, és elkerekednek a szemeim. - Nem tudom ki volt önző 5 éven keresztül, és úgy kb egész életében, te seggfej! Nincs az az ügyvéd, aki bármit is kicsikar belőlem, és az én ügyvédemből!

- Valóban, elfelejtettem, hogy jelen pillanatban a felső arisztokráciába tartozol a kis barátod lévén - ironizál, mire érzem, hogy az arcom pipacsvörös lesz.

- Dögölj meg - vetem oda, majd beülök a kocsiba, és bár látom, hogy megfogja az ajtót, bevágom, és igazából az sem érdekelne, ha ott maradnának az ujjai. Most nagyon szeretném, ha valami menő autóm lenne, amivel úgy hajthatnék el, hogy közben mindenfelé füst száll fel, és csikorognak a kerekek, de sajnos az én kis járgányom erre nem képes, úgyhogy be kell érnem annyival, hogy leengedem az ablakot és beintek neki, ezután pedig természetesen visszaváltozok azzá az aggódó anyává, aki valójában vagyok, és hátrapillantok a kisülésben alvó gyerekre, aki ennek az egésznek az áldozata.
Nem fogom hagyni, hogy bántódása essék, semmilyen szempontból, soha, ha kell, akkor magamtól védem meg.
Hazamegyünk, szokás szerint kibűvölöm a kocsiból és beviszem a szobájába, hagyom aludni, közben pedig csinálok neki uzsonnát, és kiötlöm azt is, hogy mi legyen a vacsora. A beálló csend miatt a negatív gondolataim ordítva száguldoznak a fejemben és nem tudok nem arra gondolni amit Finn mondott, hogy ügyvéddel fogja elrendezni ezt az egészet. Hazudtam, amikor az válaszoltam, hogy az enyém "legyőzhetetlen", mert nincs is ügyvédem, valójában tényleg olyasmivel dobálóztam, ami csak egy olyan lehetőség számomra, ami azért hullhat az ölembe, mert a barátom az, aki, de nem akarok bíróságra járni és a lányomról vitatkozni. A feltételezésével ellentétben nem önzőségből nem hagyom egyedül vele Carát, hanem mert féltem, mert elment, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, nincs testvére, sosem láttam gyerekek közelében, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szereti őket, Cara pedig még mindig nagyon kicsi, elsírja magát apró dolgokon, kiborul, ha fáradt, éhes, vagy éppen elesik, és épp olyanja van. Én tudom, hogy hogy kell bánni vele, de ő honnan tudhatná? Honnan tudhatná, amikor soha nem is akarta tudni?

Abbahagyom a friss, párolásra váró zöldségek darabolását, és egyszerűen leomlok az asztalhoz.
Nem mutatom ki, hogy mennyire felkavar Finn minden látogatása, minden hozzám intézett szava, és úgy egyáltalán a létezése, azt sem, hogy mennyire ideges vagyok, hogy félek, és irigy is vagyok, mert tényleg csak magamnak akarom a lányom, és azoknak, akiket befogadok az életünkbe. Lenyelem a haragom és a könnyeimet, mosolygok rá, Camilára, az óvónőkre, és Louisra is, bár rá pont nem esik nehezemre mosolyogni, mert az legalább őszinte. Amikor együtt vagyunk eszembe sem jut, hogy tulajdonképpen mennyire hülye helyzet ez az egész, sőt, Finn is csak addig van a gondolataiban, amíg róla beszélünk, utána eltűnik, mintha sosem létezett volna. Most viszont elsírom magam, egyik percről a másikra kitör belőlem, és míg néhány perccel ezelőtt dühösen zöldséget kockáztam, most felhúzott lábakkal kuporgok egy széken, és próbálok nem túl hangos lenni, nehogy felébredjen Cara.
Viszket a tenyerem azért, hogy felhívjam Louis-t és elsírjam neki a ma délután történteket, de végül nem teszem, mert nem azért vagyunk együtt, hogy állandóan a volt pasim miatti gondokkal terheljem. Azt sem tudom, hogy hogyan képes elviselni ezt az egészet, de nagyon hősies, és emiatt is nagyon szeretem.
Belátom, hogy igenis ki kell bőgnöm magam, hogy megnyugodjanak a gondolataim, és elmúljon a mellkasomat összeszorító belső feszültség is, utána iszok egy pohár vizet, megmosom az arcom, és összeszedem magam, mert Cara nemsokára felébred, és nincs szükség arra, hogy így lásson.
Már épp folytatnám a dolgom, amikor meghallom a lányom lépteit, ahogy lefelé tart a lépcsőn, ezzel egy időben pedig a konyhapulton hagyott telefonom rezegni kezd, és távolról is látom, hogy a hívó anya. Felkapom és fel is veszem, közben Cara elé megyek, és mosolyogva puszit nyomok az arcára. Kócos, és az arca bal oldalán ott van a párna gyűrődéseinek nyoma.
- Szia Anyu - szorítom a vállammal a fülemhez a telefonom, és kézen fogom Carát.
- Szia Kicsim - dalolja, és egyből a mondandója közepébe is vág - ugye nincs semmi programotok ma estére? Csak mert apáddal arra gondoltunk, hogy mivel magadtól nem nagyon szeretnéd bemutatni nekünk az új barátodat, meghívnánk titeket vacsorázni. Kifogás nincs.
- Dehát te már ismered - pislogok nagyokat - miről beszélsz?
- Igen, de akkor még nem voltál a barátnője - hadarja - 7-kor várunk titeket!
- De nem tudom, hogy ő... - kezdenék bele, mire kurjant egy sziát, és leteszi, én meg döbbent arccal tolom Cara elé a felkarikázott virsliket és a mini szendvicseket, amiket készítettem neki.
- Nagyival beszéltél, anyuci? - kérdezi, és a műanyag villájával döfködni kezdi a virsliket.
- Igen - sóhajtok, és a zöldségeket egy tálba szórva beteszem a hűtőbe, mert úgy néz ki, mégsem kell ma vacsorát főznöm - meghívtak minket vacsorázni, Louis-t és Freddie-t is, mit szólsz hozzá?
- Oké - csillannak fel a szemei a két név hallatára.
- De előbb meg kell kérdeznem, hogy ráérnek-e - fogom újra a kezembe a telefonom, és leülök a lányom mellé - jól aludtál?
Hümmögve bólint, és jóízűen beleharap az egyik kis szendvicsbe. Imádom nézni ahogy eszik, mert jó étvágya van, és ez azt jelenti, hogy tudok valamit, mert bár mindig is érdekelt a főzés, csak akkor tanultam meg igazán, amikor terhes voltam vele, és amikor elkezdtük a hozzátáplálást.
- Szia - azonnal elmosolyodok, amikor meghallom a hangját a telefonon keresztül. Vannak rossz napjai, de összességében olyan pozitív kisugárzással és személyiséggel rendelkezik, hogy szinte lehetetlen a közelében nem boldognak lenni. - Mi újság, túlélted a délutánt azzal az idiótával?
- Szia - nevetek egy kicsit hangosabban mint kellene, nehogy meghallja Cara a jelzőt, amit Finnre használt. - Persze, nem volt olyan szörnyű - egy frászt nem - azért hívlak, mert a szüleim előálltak azzal az ötlettel, hogy vacsorázzunk együtt.
Néhány másodpercnyi csendet követően feltesz egy döbbent kérdést, amitől én is megdöbbenek.
- Mi is? Freddie és én?
- Persze - pislogok nagyokat - szeretnének megismerni, tudod, mint a...
- Mint a barátodat - fejezi be a mondatom, és hallom a hangján, hogy vigyorog - rendben, hányra menjek értetek?
- Anya azt mondta, hogy 7-re menjünk hozzájuk, szóval fél 7 jó lesz?
- Ott leszünk, és légyszi, véletlenül se azt a ruhát vedd fel, amit anyukádtól kaptál.
- Miért ne? - tápászkodok fel, és elfordulok Carától, hogy ne lássa a pipacsvörös arcom, és a bárgyú vigyorom.
- Mert akkor nem fogok túl jó benyomást tenni az apukádra.
Elgondolkozok azon, hogy csak azért is felveszem azt a bizonyos ruhát, de ennél jobb ötletem van, és gonosz vigyor ül ki az arcomra.
- Rendben - dalolom - várunk titeket.
- Nagyon gyanús a hangod, Townes!
- Szia - köszönök, és búcsúzóul cuppantok egyet, mint valami hülye, mert nem merem azt mondani, hogy "puszi".
- Ugye ők is jönnek, Mami? - kérdezi derűs arccal Cara, amikor visszafordulok felé.
- Persze - simítok végig a haján, majd hirtelen felindulásból felteszek egy kérdést - örülsz neki?
- Igen - pattan fel, és a mosogatóba viszi a tányérkáját meg az evőeszközöket - a növénykét a telefontokodba tetted?  - mutat rá mosolyogva az átlátszó tokra, ami mögött ott van a kilapult lóhere.
- Aha - mosolygok rá - szeretnéd hogy felragasszuk valahová, hogy oda tudd majd adni Niallnek, és biztos ne vesszen el?
- Majd igen - bólogat - rajzolok hozzá, de addig maradjon ott biztonságban.
- Rendben - húzom az ölembe - jól érezted ma magad Finnleyvel?
Halkan hümmögve bólogat.
- Jobb lett volna ha játszol velünk te is - motyogja, és a fejét a mellkasomra hajtja.

- Muszáj megértened, hogy Finn nem velem szeretne lenni - nyelek nagyot a hátát simogatva - hanem csak veled.

Nyüszítve a karjaimba fészkeli magát, és tudom, hogy most kell elhallgatnom ezzel kapcsolatban, mert nem kíván többet beszélni róla, én pedig egyáltalán nem is akarom erőltetni. 

Megengedek magunknak egy kis nasit, utána pedig felmegyünk az emeletre, bekapcsolom Niall albumát, mintegy hangolódásként a hétvégi koncertünkre, és kipakolom az egész szekrényem a megfelelő ruha után kutatva, amit a lányom természetesen nagyon élvez. Belebújik a cipőimbe és a ruháimba, amik óriásiak rá, de egy szót sem szólok, csak nevetek, és fényképeket csinálok róla, mert én is pont ilyen kislány voltam. A lehető legszolidabb, legelbűvölőbb, mégis egy kicsit huncut öltözéket állítok össze magamnak, magas derekú, mintás rövidnadrággal, hozzá szűk, rejtélyesen dekoltált felsővel, és platformos szandállal, mert csinos lábaim vannak, és mert tényleg nem akarom Louis-t annyira nagyon kellemetlen helyzetbe hozni, de szeretnék tetszeni neki, mert igazából akárki akármit is mond, jó érzés valakit levenni a lábáról, főleg egy gyerek megszülése után, hiába vagyok egyébként tisztában a testi adottságaimmal, ami miatt egészen rendben van az önbizalmam is. 

- Nagyon szép vagy, Anya - néz rám sziporkázó arccal és szemekkel Cara, miközben lágy hullámokba göndörítem a hajam, ő pedig az ágyam szélén ülve lóbálja a lábait, rajtuk az én egyik 38-as magassarkúmmal.

- Köszönöm, Kicsim - mosolygok rá. 

- Az én hajamat is meg lehet csinálni így? - tűnődik. - Vagy nem engeded?

- Hát - hümmögök, mert nem vagyok híve annak, hogy bármi ilyen szépítkezési dolgot végezzenek egy gyereken, hiszen ők úgy szépek, ahogy vannak, ugyanakkor nem egyszer olvastam már olyanról is, hogy egy kislány esetleg színes hajjal érezte igazán jól magát a bőrében, ez pedig mégsem olyan, úgyhogy talán lehet egyszerűen csak jófej, és félretehetem a hülye elveimet - megcsinálom neked is, de csak most, rendben? Mert ez nagyon meleg, és nem tesz jót a hajadnak, meg különben is, így vagy gyönyörű - teszem le a göndörítőt csak azért, hogy megpusziljam

- Akkor te miért csinálod? - fürkészi az arcom értetlenül, majd kinyújtja a kezét, és édesen megsimogatja, valamint játszadozva meghúzgál egy már kihűlt, göndör tincset. - Te is így vagy gyönyörű. 

- Édes vagy - húzom a számhoz a kezét - befejezem, utána megcsináljuk a tiédet is, rendben? És keresünk neked valami nagyon csinos ruhát is.

- De nem csak a nagyiéknál eszünk? -vonja fel a szemöldökét.

- De igen - bólintok - de attól még felöltözhetünk csinosan, nem? 

- Igen - ért egyet velem - hogy tetszünk Apunak, ugye?

Elkerekedik a szemem és kiszárad a szám.

- Aha - hümmögök - igen, azért, hogy tetszünk neki.

Apunak. Apunak, aki nem Finn.

Miután befejezem a saját hajam óvatosan, nagyon ügyelve, nehogy véletlenül is megégessem, elkezdem begöndöríteni az övét is, közben vigyázva arra, hogy nehogy félreértsen valamit, vagy megbántsam, megbeszélem vele, hogy Freddie előtt inkább csak Louisnak hívja őt, mert nem biztos, hogy az a 3 éves apróság, aki elveszítette az anyukáját, osztozni akar az apukáján valaki mással. Azon már el sem kezdek újra aggódni, hogy mi lesz, ha esetleg szakítunk, és hogy túl korai őt így neveznie. Inkább ez, mint az, hogy Finnért kezdjen így rajongani.

Együtt kiválasztunk neki egy csinos, egybe részes kis ruhát, ami legutóbb talán egy óvodai ünnepségen volt rajta, és látom, hogy hamarosan kicsi is lesz, majd eltűnök még néhány percre a fürdőszobában, amíg kisminkelem magam, és mivel ezt is nagy szemekkel nézi, gondosan bekenem ajakápolóval az édes, rózsaszín kis száját. Éppen az egyik kis balerinacipőjét húzza fel, amikor meghallom Louis autóját megállni a ház előtt, ő pedig erre a hangra felpattan, szélesre tárva az ajtót kiszalad a kertbe, és amikor kinézek már Louis nyakában is csimpaszkodik, Freddie pedig a félig leengedett ablaküvegen keresztül integet. 

Úgy mehetünk oda a szüleimhez, mint egy család, egy nagyon édes, szép kis család, amilyet mindig is akartam.

Míg bezárom az ajtót Louis beülteti Carát az autóba, majd amikor felnéz látom, hogy látványosan elfojt egy káromkodást a látványomra, mire képtelen vagyok nem elvigyorodni.

- Szia - integetek bájosan, és örömmel bújok a kitárt karjai közé.

- Szia - nyom puszit az ajkaimra - nem is tudom eldönteni, hogy melyikőtök gyönyörűbb. Nem könnyítetted meg a dolgomat.

- Nem azt a ruhát vettem fel - döntöm oldalra a fejemet mosolyogva - és azt hiszem, Cara egy egészen picivel sokkal szebb nálam.

- Egy egészen picit nagyon gyönyörűek vagytok mindketten - hajol közelebb újra, és ezúttal puszi helyett egy rövidke csókot kapok, és hogy mosolyogva megcsiklandozza az arcom azzal a tinccsel, amit korábban Cara is megfogott. - Félnem kell az apádtól?

- Nem tudom - vonok vállat, bár teljesen őszinte vagyok - nem kell félned tőle, csak talán egy kicsit furcsa lesz, tudod, Finn után... 

- Persze - fog kézen, és az autóhoz vezet, amiből nevetés és boldog beszélgetés szűrődik ki. - vettem az anyukádnak virágot - mondja kissé esetlenül - évek óta nem mutatott be senki a szüleinek, szóval nem tudom, hogy hogyan is kellene viselkednem - dörzsölgeti a tarkóját idegesen, miközben kitárja előttem az ajtót.

- Hiszen már találkoztál anyával - nézek rá nagy szemekkel.

- Igen, de az más volt.

Szóval mégiscsak van valami "más" a két találkozás között, és erre csak akkor jövök rá igazán, amikor vezetés közben látom, hogy idegesen törölgeti a homlokát.

- Te is nagyon jól nézel ki - simogatom meg a térdét. Tényleg döbbenetesen néz ki, már megint, sőt, mindig, de imádom, amikor elfésüli a haját a homlokából, az arca frissen borotvált, és szűk nadrág van rajta, amiben látszódik, hogy milyen jó lábai vannak. 

- Nézd csak Freddie-t - vigyorodik el - nyakkendő meg minden, és ő választotta!

- Nagyon csinos vagy - mosolygok rá a szöszi kisfiúra hátul, aki erre lazán vállat von.

- Tudom.

Azt kívánom, bár valaki lefotózna minket, amikor végül a szüleim háza előtt kikászálódunk a kocsiból, és egymás kezét, valamint a szabad kezünkkel a saját gyerekünk kezét szorongatva elindulunk befelé. Ha anya ezt meglátja elbőgi magát, és így is van, mert még csak félúton járunk, amikor kivágja az ajtót és eszelős tekintettel néz végig rajtunk, majd kirongyol, és Louis nyakába veti magát, mint valami elvetemült rajongó.

- Jaj, annyira örülök neked! - fogja a kezei közé az arcát. Úgy viselkedik, mint egy bolond vénasszony, pedig még nincs 50 éves, de azt hiszem, igazán nem vethetek a szemére semmit sem, hiszen tényleg csak örül nekünk.

- Én is örülök, Mrs. Campell - simogatja meg a hátát kedvesen, csillogó szemekkel. Az ő anyukája is nagyon fiatal volt, de én szívesen megosztom vele az enyém.

- Hívj csak Cecilnek - legyint, majd leguggol Freddie elé.

- Cecil, megijeszted azt a gyereket - bukkan elő apa, és megjátszott szigorúsággal méri végig a barátom, Cara viszont feloldja ezt a "fagyos" fogadtatást azzal, hogy elengedi a kezem és odarohan hozzá.

- Szia anya - nevetgélek, miközben ő kedvesen megkérdezi Freddie-től, aki Louis lábaihoz bújik, hogy emlékszik-e rá, és úgy gügyög neki, mint egy babának.

- Menjetek csak be, gyerünk - pattan fel, és egy gyors, az arcomra helyezett puszi után elkezd minket befelé terelgetni - épp most sült meg az almás lepény. 

Cara apa nyakában lóg, amikor belépünk az ajtón, és az életemben jelenleg a két, illetve három legnagyobb szerepet játszó férfi egymás szemébe néz, Louis pedig barátságosan kinyújtja felé azt a kezét, amivel Freddie-jét fogta, mert a másikkal átfogja a derekam, a kisfiú pedig enélkül is szorosan áll mellette, és nagy szemekkel nézelődik.

- Jó estét, Uram - köszörüli meg a torkát, a kezével a levegőben, mert apa egyelőre nem fogadja el - Louis Tomlinson vagyok, ő pedig a kisfiam, Freddie - pillant szeretetteljesen a szőke pöttömre, és a kezét elhúzva végigsimít a buksiján - a lánya és az unokája mindkettőnknek nagyon fontos, és szeretném ha tudná, hogy én nem... én nem olyan vagyok, mint Townes előző barátja - megint kinyújtja a kezét és próbál nem idegesen fészkelődni, vakarózni, csak szorosan ölel magához, én pedig a vállára hajtom a fejem és a derekán keresztül hátulról megérintem Freddie-t.

- Ő lesz az apukám, papi - szólal meg végül a lányom apa nyakába kapaszkodva - megbeszéltük. 

Mindannyian elmosolyodunk, és épp amikor látom Lou kezét idegesen megremegni apa kinyújtja az övét, és melegen megszorítja, majd Carát és engem is maguk közé fogva megöleli, olyan igazán férfiasan, megtapogatva a vállát és a hátát.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket, fiam!