22.rész

Sziasztok! 

Immáron megérve jelentkezek újra, végre új résszel, és bár még mindig tökre fáradtan, de agyilag mindenképpen pihentebben. Mindenek előtt szeretném nagyon megköszönni nektek a megértéseteket, amiről nem csak az előző posztom alatt biztosítottatok, hanem az elmúlt kb 9 hónap alatt időről-időre mindig. Köszönök mindent, a kedves üzeneteket, az érdeklődéseket, a megértést, hogy sokan nem csak az olvasóim vagytok, hanem a barátaim is, és annyira sok mindent hoztok az életembe, amiről mások csak álmodozni mernek. Fantasztikusak vagytok, mindannyian egytől-egyig, és nagyon-nagyon szeretlek titeket, remélem, hogy ezzel tisztában vagytok. <3

Mostantól igyekezni fogok visszaállítani a szokásos rendszerességet még akkor is, amikor épp Európa, vagy a világ másik felén kalandozok, és merek reménykedni a részek pozitív változásában is, hiszen az agyamban újra van hely a beteg fantáziám kibontakozásának is. 

N.x

 

Townsend Campbell

Megmagyarázom magamnak, hogy azért töltünk itt még egy éjszakát, hogy ne kelljen Carát ide-oda rángatnom, de mindenki tudja, hogy ez csak ürügy, még akkor is, ha valójában tényleg nem azért maradunk, hogy nyugodtan enyelegjek Louval, hanem mert egyszerűen jó itt, és így mindannyiunknak.
Főzőcskézés közben néha kinézek a nappaliba csak azért, mert tündéri, ahogy a kanapén fekvő beteg kislányom mellett hűségesen ott ücsörög Freddie, és be nem áll a szája, miközben mindenféle játékkal babrál, és mutogatja őket Carának.
- Még Niall sem tudja így szóra bírni - mosolyodik el Louis, és a levegőbe dob egy palacsintát, ami elegánsan visszaesik a serpenyőbe. Ügyes, nagyon is, nem egy életképtelen, vagy épp elkényeztetett ficsúr, akire mások főznek és hírből sem ismeri a konyhát. Mellettem áll és segít, együtt főzünk vacsorát és nem én egyedül, ami egyrészt kicsit emlékeztet arra, amikor Finnel bénázva próbáltam valamit kotyvasztani, másrészt pedig teljesen felülírja ezt az emléket, mert Louis nem ácsorog tanácstalanul és húzgálja a száját, hanem a recepteket figyelmesen olvasgatva azt csinálja amit írnak, vagy amit mondok, és ha valami nem sikerül neki duzzogás helyett jót nevet magán.
- Elég csendes kisfiú, nem? - szűrök le egy adag tésztát a mosogató fölött.
- Régen nem volt az, be nem állt a szája - hümmög - csak mióta itt van ilyen, de rendben lesz, látod.
A hangja kicsit olyan, mintha magát győzködné erről, de szerintem is igaza van, ez az édes, szőke kisherceg idővel újra az a felhőtlenül boldog gyerek lesz, aki az őt ért változások előtt volt, és lehet, hogy ezen Cara fogja átsegíteni. Már azóta is sokat változott, mióta először találkoztunk, nem látom annyit cumizni, nem borul ki előttem, és Louis sincs kiakadva azon, hogy esetleg nem tudja kezelni ezeket a helyzeteket. Freddie egy mosolygós, életvidám, kedves, és nagyon jószándékú kisfiú, akitől elolvadok akárhányszor megpillantom, mert annyira elképesztően cuki.
Beszalad a konyhába azt a bögrét szorongatva, amiből a lányom teázott, megáll előttem, és a nagy, kék szemeit tágra nyitva elmondja, hogy miközben mesét mondott Cara elaludt, de szeretne még vinni neki teát. 

Félig töltöm a bögrét, nehogy magára borítsa, majd leguggolok elé és a kezébe adom, de van egy feltételem is.
- Kapok egy puszit? - rebegtetem a szempilláim a lehető legbájosabban.
Közelebb húzódik, és édesen hozzám simulva az arcát az enyémhez nyomja, nem egészen puszi, de egyelőre talán beérem ezzel is.
- Apu is kap puszit? - biggyeszti az ajkait Louis, és nem ügyeskedik dobálással, csak simán megfordítja az éppen sülő utolsó palacsinták egyikét.
- Elfogyott - rázza a fejét a karjaim közé simulva, és nevetve elszalad.
- Vigyázz, Kicsim, el ne törjön a bögre, vagy ki ne borítsd a teát! - pillantok utána aggodalmasan, és csak akkor térek vissza a munkámhoz, amikor a bögrét az asztalra teszi, és visszamászik Cara mellé.
- Szóval elfogyott - horkant fel megjátszott sértődéssel, magában motyogva Lou, és befejezi a sütögetést - elvetted az utolsó puszimat!
- Sajnálom - vonok vállat mosolyogva - vigasztaljon az, hogy Cara viszont valószínűleg bőven tartogat puszikat számodra, bár talán nem most kellene őket begyűjtened.
- Mit nekem egy kis baci! - legyint nagyképűen, majd mögém húzódik, és a derekamat átölelve hátráltat abban, hogy összekavarjam a tésztát a szósszal, de ő egy igazán édes teher, főként amikor belepuszil a nyakamba, és motyogni kezd. - Imádom, ahogy Freddie-vel bánsz, nagyon szeret téged.
- Tényleg? - döntöm kicsit hátra a fejem, és megengedem magamnak, hogy a karjaiba simuljak egy egészen röpke pillanat erejéig. Válaszul halkan hümmög a nyakam érzékeny bőrébe. - Én is nagyon szeretem őt.
Finoman nógat, hogy forduljak felé, úgyhogy kénytelen vagyok teljes mértékben félbehagyni a munkám, méghozzá úgy, hogy amikor már teljes mértékben rá figyelek másodpercekig nem szólal még meg, csak fürkészi az arcom, amikor viszont megszólal levesz a lábamról, már megint. 

- Hol voltál eddig, és miért nem jöttél hamarabb?
Elfordítom a fejem, egyrészt mert annyira zavarba hoz hirtelen, hogy fogalmam sincs mi lehetne erre a helyes reakció, másrészt pedig mert ez a kérdés egy érzelmi lavinát indít el bennem. Nekem van egy sokkal jobb kérdésem, mint az övé, hol volt eddig ő, és miért nem botlottunk egymásba hamarabb?
A választ én magam mondom meg.
- Mert akkor nem lennének ilyen gyönyörű gyerekeink.
Nem is tudom, hogy mióta randizgatunk egyáltalán beszéltünk-e arról, hogy mi lesz a gyerekekkel, én csak úgy eldöntöttem, hogy ha Cara egyszer valakit apának fog nevezni, akkor az ő lesz, de erről nem kértem ki a véleményét, ahogy ő sem arról, hogy én hogy viszonyulok ahhoz az édes kis herceghez, aki minden vonásában olyan, mint ő. Számomra valahogy egyértelmű volt, hogy mindketten hozunk mindent amink van, mert ha nekem ő kell, kell Freddie is, és tudom, hogy pont azért, mert ugyanabban a cipőben járunk számára is egyértelmű, hogy velem együtt Carát is megkapja, csak az bizonytalanít el, hogy ha egyszer ennél sokkal több lesz közöttünk, akkor vajon a lányomnak, akinek a legnagyobb álma egy apa, ugyanúgy csak Louis lesz-e? És hogy Freddie örökké szóvá fogja-e tenni, hogy neki már van anyukája?
- T? - húz vissza a valóságba azzal, hogy aggodalmas tekintettel simogatja az arcom. - Elkalandoztál?
A hanglejtése valahol a kérdés és a kijelentés határán egyensúlyozik, aprót bólintok és közel húzódok hozzá, a karjaim a nyaka köré fonom és a vállára hajtom a fejem. Mibe kevertem magam, és miért bukkant fel mellé még Finn is? Ma munka közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy Cara miatta lett beteg, mert a lányom nem szokott csak úgy elkapni valamit, ha az egész óvoda beteg, ő akkor is tökéletesen jól érzi magát. Nem azt mondom, hogy nem lehetséges az, hogy valahol összeszedett  egy vírust, de ha az anyai megérzésem nem csal, akkor ennek az egésznek Finn az oka, és az, hogy a megjelenése felzaklatta Carát, még ha ő ennek nem is igazán ad hangot. 
Percekig nem szól semmit egyikünk sem, a karjaiba simulva csendesen élvezem, hogy lassan simogatja a hátam és a hajam, miközben a nappaliban a gyerekeink édesen kuncognak valamin, ami a tv-ben megy. 
Még soha senki nem mondott olyat, még csak nem is célzott arra, hogy valami hiányzott az életéből, mielőtt megismert engem, és az, hogy Louis most erre gondol jobban esik, mint bármi más. Nekem is hiányzott valami az életemből ami általa most megvan, és basszus, egy idióta lennék ezt elvesztegetni, úgyhogy akármi is történik, foggal-körömmel ragaszkodok hozzá.
- Megterítesz? - töröm meg a meghitt pillanatot, és megpróbálok kibontakozni a karjaiból.
- Persze - bólint aprót, mielőtt azonban hozzákezdene a kezei közé veszi az arcom, és magához húz.
Ahhoz képest, hogy az elején milyen görcsösen próbáltuk a köztünk kialakuló dolgokat titokban tartani a gyerekeink előtt, most már egészen gátlástalanok vagyunk, és ez talán jelent valamit, valami jót.
Mindig is próbáltam belekalkulálni az életünkbe azt, hogy együtt tudják reggelizni Carával, hogy vacsoránál megbeszélhessük a napunkat, és hogy mi lesz másnap. Számomra fontos az, hogy egy asztalnál üljünk, hogy Cara tudja, hogy a családok így működnek, függetlenül attól, hogy hány főből állnak, este együtt vacsoráznak, reggel együtt reggeliznek, minőségi időt töltenek egymással, de a valódi vágyam, amit szeretném, ha minél többször megélnénk, az pontosan az, ami itt az első pillanattól fogva megvan. Amikor még fél napja sem ismertük egymást is együtt ültünk le vacsorázni, most pedig, hogy a Louis által megterített asztalra lepakolom az ételt, amit együtt főztünk, a legvadabb álmaimat testesíti meg. Tudom, hogy működhetne az, hogy mi négyen egy igazi kis család legyünk, már most működik.
- Vájúhoz! - kurjantja el magát, mire kirobban belőlem a nevetés. Összecserélte a kanalak és a villák helyét, mindezt úgy, hogy kanál nem is szükséges ehhez az étkezéshez, de nem szólok egy szót sem, mert olyan lelkiismeretesen terített meg, hogy gonosz dolog lenne szóvá tenni egy ilyen apró kis hibát, főleg úgy, hogy ezt követően a karjaiba kapja Freddie-t, és a feje fölé emelve rázogatja, aprókat dob rajta, majd a hóna alá csapva lehajol az én kis betegemhez, farkasszemet néz vele, bár Cara végig nevet, majd hirtelen egy óriási puszit nyom a homlokára.
Hogy is juthatott egyáltalán az az eszembe, hogy nem akarna az én gyerekem apukája is lenni? Minden élet kifut a lábamból csak attól, hogy nézem őket, és elképzelem az esetleges jövőt.
Nagyon korai tervezgetnem, és nagyon nem is kellene, mert ha valaki, én tudom, hogy milyen váratlanul tudnak álmok és tervek összeomlani, de a bennem rejlő naiv kislány masszívan harcol a józan eszem ellen, és rogyadozó térdekkel, rajongva nézi ezt a csodás pasit, akinek sosem kell magyarázkodnia, mert mindent ért, és nem ítélkezik.
Leteszi Freddie-t az egyik székre, majd megakadályozza Carát abban, hogy magától álljon fel, és a karjaiba véve leülteti a kisfiú mellé, olyan gyengéden bánva vele, mintha törékeny lenne. Lefekvés előtt megkérdezem majd, amit Louis egyébként is elmesélt, de érdekel a lányom szemszögéből is, hogy hogy telt a napjuk. Látni akarom a csillogást a szemeiben és a belőle sugárzó szeretetet, hogy emlékeztessen arra, hogy ez az egész nem csak önzőség, hanem főként miatta is van, még ha nagy szerepet játszanak benne a saját érdekeim is. Ha engem a tenyerén hordozna, de Carával nem bánna jól, akkor eszem ágában se lenne vele lenni, így viszont azt érzem, hogy megütöttem a főnyereményt, és ez az érzés csak fokozódik, amikor kérés nélkül mindkét gyereknek szed tésztát és szószt.
Nem tudom hogy tudja-e, hogy amit csinál az teljes mértékben az, amitől nálam megdöglik az a bizonyos légy, de minél több időt töltünk együtt annál inkább belébolondulok.
- Vacsora után be kell venned a gyógyszered, Kincsem - hajolok át az asztalon, és megfogom a kezét. Meleg, és az arca is kezd megint kipirulni, ahogy a szemei is üvegesek, ennek ellenére úgy tűnik, hogy jó a kedve, és az étvágya is. Az én kis harcosom.
- Oké - bólint aprót, a fél szememmel pedig látom, hogy ezt követően Louis elmosolyodik, amit a lányom sunyin viszonoz.
- Mi ez a vigyorgás? - jártatom közöttük a tekintetem. - Mit titkoltok előlem?
- A titok azért titok, hogy köztünk maradjon - bölcselkedik Tomlinson, mire döbbenten nyílnak szét az ajkaim. Szóval nekik már közös titkaik is vannak, amikből én kimaradok.
- Hát jó - húzom fel az orrom grimaszolva, látszólag sértetten, közben viszont inkább arra koncentrálok, hogy elbűvölten nézem azt az édes kis teremtést, aki a rendes evőeszközökkel küzdve próbál rendesen enni, néha azonban inkább a pici kezeivel markolja meg a tésztákat és nyomja őket a szájába.
- Segítsek, Pajti? - vizsgálja Lou is szórakozott, de árgus szemekkel.
- Nem - mormolja teli szájjal, és a markában szorongatja a villáját, meg egy kanalat is.
- Nem úgy kell fogni, nézd - még én magam is meglepődök, amikor Cara félbehagyja az evést, hogy megigazítsa Freddie könyékig maszatos kezeiben az evőeszközöket, és megmutassa, hogy hogy kell velük ügyesebben enni.
Nem veszem észre, hogy eközben pedig egy kéz a combra csúszik, de pusztán azzal a céllal, hogy finoman megszorítva felhívja magára a figyelmem, és lopva egymásra mosolyogjunk. Mindketten ugyanarra gondolunk, és egyetértünk. 

Louis Tomlinson 

Ezek azok a pillanatok, amik úgy hiányoztak már évek óta az életemből, bár nem azon a módon, hogy most történnek. Szerepcsere történt, már én vagyok az egyik azok közül, akik a saját szüleim voltak, és bár még a 30-hoz közelítve sem érzem úgy, hogy felnőtt vagyok, aki meg is érett arra a feladatra, hogy felnőtt legyen, és felelősségteljes, nem bánom, hogy végül itt kötöttem ki, és így.
Csak itthon vagyunk, a házamban, ahol évek óta éldegélek kisebb-nagyobb kihagyásokkal, mégis olyan, mintha Doncasterben lennék, vagy egy teljesen más házban, más légkörrel. Idejött ez a nő, illetve még csak alkalmanként fel-felbukkan, de amikor itt van igazi otthont csinál a házamból, és igazi családot a családomból. Jó illatot hoz, mosolyokat, nevetést, könnyedséget, boldogságot, a fiamnak újra lesz anyukája, még ha nem is tudatosan csinálja, én pedig kapok még egy gyereket, egy lányt, aki csak engem akar az apukájának.
Engem, mert ezek szerint mégsem csinálom annyira nagyon rosszul, ahogy néha hiszem.
Mire megfürödtünk és elpakoltunk Freddie nagyon elfáradt, Cara pedig újra belázasodott, úgyhogy most csend van, a betakargatott kisfiam mellett fekszek, és ismét lefolytatom vele a leggyakoribb beszélgetésünket. Sosem tudok neki semmi újat mondani, mert nem lehet, de őt ezek az újra és újra elmondott mondatok megnyugtatják, és emlékeztetik.
- Tényleg mindig látnak minket, Apu? - kérdezi a mellkasomhoz bújva. - Anyu és a nagyi.
Olyan kicsi még, annyira, de annyira kicsi még ehhez az egészhez, és én annyira nem vagyok jó abban, hogy erről beszéljek vele. Én is csak egy elárvult kisfiú vagyok, aki biztos akar lenni abban, hogy az anyukája látja odafentről, büszke rá, és mindig vele lesz, hogyan tudnék válaszolni a kérdéseire, amikor én sem kapok választ rájuk?
- Hát persze, Kicsim - simogatom a dús, szőke hajtömeget a buksiján. Fodrászhoz kell majd mennünk, neki is és nekem is.  - Ők mindig itt vannak velünk, akkor is, ha nem látjuk őket.
- Nagyon hiányoznak nekem - dünnyögi, mire összefacsarodik a szívem.
- Nekem is, Freddie - nyelek nagyot - nekem is hiányoznak.
- De az nagyon jó, hogy itt van Cara és Townes - emeli rám a tekintetét, és édesen elmosolyodik - jó együtt lenni velük.
- Szerintem is - mosolygok rá vissza - mit szólnál hozzá, ha többet lenne ilyen, hm?
- Oké - ásít nagyot.
- Lehetne a barátnőm szerinted? - próbálom úgy megtudni a véleményét, hogy az a leginkább gyereknyelven legyen, közben pedig elgondolkodva simogatom a buksiját. Legutóbb amikor valami ilyesmit kérdeztem tőle a lehető legváratlanabb választ adta, és bebizonyította, hogy sokkal több mindent tud, mint egy átlagos 3 éves. Óvatosnak kell lennem vele, lassan adagolni a dolgokat, ha nem akarom kiborítani, és valahogy azt is tudatnom kell vele, hogy Townes nem lesz az új anyukája, ha nem akarja, sőt, egyáltalán nem akarom vele Brianát pótolni számára, csak a saját boldogságom keresem egy olyan nő személyében, aki nem csupán elfogad mindkettőnket, hanem szereti is a kisfiam.
Meglep, hogy a karjaimban heverve végül lassan bólogatni kezd.
- Megkérdezhetnéd tőle - mosolyodok el - neked biztos nem mond nemet.
- Apu, hol a cumim?
Kicsit letör a lelkesedésemből, hogy már megint azt az átkozott cumit kéri, de nem szólok egy szót sem, csak elveszem az éjjeliszekrényről és engedem, hogy a szájába vegye. Egy nap majd újra nem lesz rá szüksége, el fogja hagyni, ezzel nyugtatom magam.
- Jól van, Édesem, hagylak aludni - bújok ki mellőle, előtte viszont hosszan megpuszilom a homlokát - szép álmokat, Freddie.
- Jó éjszakát, Apu - mormolja cumival a szájában, és a kis kezeit nyújtja felém.
Odabújok hozzá, mindkét karjával átfogja a nyakam és hosszan megölel, én meg hirtelen az elérzékenyülés határán hintázok.
- Nagyon szeretlek - ölelem magamhoz - jobban mindennél.
És sosem bocsájtom meg magamnak, hogy elszúrtam az első két évet.
Az arcomat dörzsölgetve lépek ki a szobájából, résnyire nyitva hagyva az ajtót, ahogy mindig. Cara ajtaja alól még fény szűrődik ki, és amikor megállok előtte a hangjukat is hallom. Szeretnék bemenni és jó éjszakát kívánni neki, leülni Townes mellé az ágyára és kicsit beszélgetni, de ezzel talán megzavarnám őket, és amúgy is, ma alig töltöttek egy kevés időt kettesben, nem pofátlankodhatok be hozzájuk csak úgy.
Elmegyek zuhanyozni, és miközben csorog rám a forró víz önkényesen eldöntöm, hogy megint vele fogok aludni, ha beleegyezik, mert mellette feküdni tegnap éjjel, és mellette ébredni ma reggel valami olyan volt, amit nagyon régen tapasztaltam utoljára.
Aprót ugrik amikor benyitok hozzá, mire akaratlanul is elnevetem magam, bár az arcán azonnal látom, hogy valami nincs teljesen rendben, ezt a tényt azonban néhány pillanatig még figyelmen kívül hagyom, és a dereka köré fonom a karjaim, majd adok egy apró puszit a nyakára.
- Vendégül látsz az ágyadban ma  éjszakára is? - mormolom.
- Nem tudom, Lou, mászkálni fogok Cara miatt, talán ő is átjön, ha nem tud aludni, mert rosszul van.
- Nem zavar, és ígérem, hogy a helyemre megyek, ha esetleg melléd akar bújni.
- Oké - húzza fölfelé a száját, és a fejét egy sóhaj kíséretében a vállamnak dönti.
Jó illata van a hajának, és neki önmagának is, mint a kakaóvajnak és a kókusznak.
- Mi a baj? - kérdezem végül, és gyengéden magam felé fordítom. - Történt valami? Vacsora közben úgy láttam, hogy minden rendben.
- Nem nagy dolog - rázza meg a fejét - csak Finn bejelölt Facebookon, és kaptam tőle egy üzenetet. Szeretné megbeszélni, hogy mikor találkozhat velem kettesben, és Carával is.
Elkomorodok, az ajkaim egymáshoz préselve bólintok. Nem tetszik nekem az a gyerek, nem tetszik, hogy éppen akkor bukkant fel, amikor én rátaláltam Townesra, már eleve a létezése sem tetszik, az pedig főleg nem, hogy fejtörést okoz a majdnem barátnőmnek, és Cara is nyugtalan miatta.
- Ne válaszolj neki, és kapcsold ki a telefonod.
- Úgysem hagyja annyiban - fonja maga köré a karjait, ezt látva pedig én is átölelem. Ha ez a kölyök azért bukkant fel, hogy felzaklassa őket, és elkezdjen azért teperni, hogy helyrehozza amit teljesen tönkretett, akkor sok sikert neki hozzá, mert előbb szembe kell néznie velem, és én egy irigy, önző ember vagyok, aki nem adja oda másnak azt, amit akar.
- Akkor csak most ne válaszolj neki, és kapcsold ki a telefonod - húzódok olyan közel hozzá, hogy az orrom megbökje az övét. A francba, hiszen én már szeretem ezt a nőt, már akkor levett a lábamról amikor felpattant attól az asztaltól és megmondta a magáét annak a lúzernek, nem adom, nemhogy neki, senkinek sem, és amúgy is megállapodtunk valamiben Carával. Csakhogy a megállapodásunknak részét képezi az is, hogy azt csinálja, amire az édesanyja kéri.
- Cara nagyon jól érezte magát veled - simogatja meg az arcom - köszönöm, hogy vele töltötted a napot, és vigyáztál rá. Tudom, hogy fontosabb dolgod is lett volna.
Majdnem kicsúszik a számon az a kijelentés, hogy számomra már semmi sem lehet fontosabb a családomnál, de az utolsó pillanatban a nyelvemre harapok. Neki nehezebb, mint nekem, ő nem azon az oldalon áll, amelyiken én, hanem épp a másikon, az ilyen seggfejek által cserben hagyottak csapatát erősíti, mint amilyen én is vagyok. Okkal bizalmatlan, megfontolt, óvatos, és visszafogott, és nem vagyunk egy család, még nem, de talán majd idővel azok leszünk, ha nem kavar be az a sunyi seggfej. 

- Bármikor - simogatom meg az arcát - fantasztikus lányod van.

- Ahogy a te fiad is csodálatos - viszonozza a bókom, de nem kényszerből, az arcán látszik, hogy komolyan gondolja.

- Kizárásos alapon akkor mi is kifogástalan szülők vagyunk - vigyorodok el, ezzel együtt pedig a szájához hajolok. Úgy vágyom rá, mint egy csepp vízre, de nem azon a mohó, és mindent elveszek módon, ahogy korábban másokra, neki a társaságát vágyom, az együtt töltött időt, a kötetlen, őszinte beszélgetéseket, hogy miközben belé szeretek egyre mélyül a barátságunk is, hogy ez az egész nem egy felszínes és üres viszony, hanem annál sokkal több, megnyílunk egymásnak.

Semmi meglepő nincs már abban, amikor zuhanyzás után kissé nedves hajjal, amit egy törülközővel dörzsölget, rövidnadrágban, és bő pólóban lép be, mégis azonnal félreteszem a telefonom, amit addig nyomkodtam, és az ágy szélén ülve csak rá figyelek.

- A második nevét használja, becenévként - szólal meg durcás tekintettel, bosszúsan - a vezetéknevét pedig rövidítve, ezért nem tudtam megtalálni. Mal F. Myers, azaz Malcolm Finnley Myers, hát nem rohadtul kreatív? Mondtam már, hogy Carának direkt olyan nevet adtam, ami az én vezetéknevemhez illik, az övéhez meg nem? 

Úgy tűnik, a zuhany alatt volt ideje gondolkodni, és most dühös, a dühe viszont megmozdít bennem valamit. Az ingerült mozdulataiban, abban, ahogy ledobja a fotelra a törülközőt, amivel a haját törölgeti, és utánaküldi a telefonját is látom azt a nőt, akit megismertem, és aki miatt tátva maradt a szám. 

Townes nem a női alteregóm, hanem a másik felem.

- Tudod, hogy mivel van tele a profilja? Bulizós képekkel, utazásokkal, barátokkal, azzal, hogy tavalyig egyetemre járt, és most állást kapott egy menő cégnél, míg az én elmúlt majdnem 5 évem azzal telt, hogy gyereket szültem, pelenkáztam, megpróbáltam táplálni, közben gyűjtögettem az aprópénzt házra meg kocsira, és... nekem is voltak álmaim ezen kívül, én is akartam utazni és egyetemre járni, nekem is jó lett volna, ha nem csak egy barátom marad a gimiből, hanem az összes! Bejelölt azért a hülye kamu facebookján, hogy mindezt az orrom alá dörgölje, mert nem elég, hogy felbukkant a semmiből megbolygatni az életünket, még ezt is kell csinálnia! 

Megértem, minden egyes kimondott szavát, és mindent ami miatt dühös, és nem hibáztatom ezekért. Neki a nyakába szakadt minden, ami egy gyerekkel és a hirtelen felnőtté válással jön, míg az a nyomorult folytatta a gondtalan életét, mintha semmi sem történt volna. 

- Gyere ide - nyújtom felé a kezem, és a karját megfogva az ölembe húzom.

- Ez az egész annyira nem fair - dörzsöli meg a kezével az arcát, a mellkasa közben hevesen emelkedik fel és le.

- Mit számít már, elcserélnéd Carát egyetemre meg bulikra és barátokra?

- Nem, persze hogy nem - szipogja - csak neki miért jött össze minden, miközben felrúgott két életet? Nem rólam van szó, hanem Caráról, neki szüksége lett volna rá.

- Ez tényleg igazságtalanság - hümmögök - de talán nem lesz így örökre, megkapja majd a büntetését idővel, sőt, elég büntetés lesz számára az, hogy egy napon majd felébred és rájön arra, hogy teljesen egyedül van, pedig lehetne egy fantasztikus családja, addigra viszont az a család már az enyém lesz. 

Látom, hogy a dühös, és szomorú ajkai erre a kijelentésemre megrándulnak.

- Komolyan gondolod? 

- Teljesen - bólintok aprót - ha te is szeretnéd, ha elviseltek engem, és hogy vissza akarok menni a srácokhoz és a zenéhez.

- Mondjak valamit? - simogatja az arcom. - Azt teszel amit csak akarsz, amíg ilyen jó vagy hozzánk.

Felmordulok, és eltüntetem a távolságot köztünk. Szeretném megkérni arra, hogy akármit is mond, akármit ígér neki az a baromarc exe, válasszon engem, mert sokkal többet tudok adni neki, mint bárki más, mert egyszerűen én jobb vagyok, mint ő, szeretem a kislányát, szeretem őt, szeretném, ha mindketten rendbe hoznánk a hülye, elcseszett életünket, és valami nagyon jót alkotnánk belőle együtt. Kellenek nekem, akarom azt a családot amivé válhatnánk, és kész vagyok megküzdeni értük, ha kell.