23.rész

Townsend Campbell 

Remegek az idegtől és fáj a gyomrom attól a nagy görcstől, ami összeszorítja. A parkolóban vagyok a pub előtt, ahol megbeszéltük hogy találkozunk, de nem akarok bemenni, nem vagyok rá képes, nem tudom lefolytatni azt a beszélgetést, amit elvár tőlem.
Idegesen húzogatom a szoknyám alját, miközben nézegetem a legutóbbi üzenetet Louistól, amiben arra kér, hogy hívjam amint megszabadulok "attól a kölyöktől", és megígéri, hogy minden rendben lesz. Két okból nagyon csinosan öltöztem fel ma, az egyik, hogy amint innen eltűnök Louhoz megyek, aki a szüleim már hónapokkal ezelőtt lefoglalt esti programja miatt érte megy Caráért, a másik, hogy Finn orra alá dörgöljem, mi nem lehet az övé. Lehet, hogy szültem egy gyereket, és karikák vannak a szemem alatt, de jól nézek ki, jobban, mint bármelyik csaj aki felbukkant az Instagramjára és a hülye facebookjára feltöltött képein, és nem is akárkivel randizok, hanem egy olyan személlyel, aki bárkit megkaphatna, és mégis én kellek neki. Louis sokkal jobb nála, sokkal jobb bárkinél, akivel valaha találkoztam, úgyhogy talán ma még meg is köszönöm Finnek, hogy időben elhúzott, mert így esélyem van egy sokkal jobb párkapcsolatra.
Legyűröm a félelmem, emlékeztetem magam arra, hogy nem az olasz maffiával találkozok, hanem csak azzal a gyáva kölyökkel, aki semmit nem csinált jól az életében azon kívül, hogy elültette bennem azt a fantasztikus kislányt, akinek én vagyok az anyukája. Ez csak Finn, az a lúzer, az a nagyképű hülyegyerek, és mégis rosszul vagyok attól, hogy kettesben kell találkoznom vele.
A házamba akart jönni, ott akart beszélgetni velem, de közöltem, hogy szó sem lehet róla, hogy az otthonunk közelébe engedjem, ráadásul ténylegesen kettesben legyek vele, így vagyunk most itt, a kellemes hangulatú, King James nevű pubban, ahol az emberek sült krumplit korai vacsoráznak, Guinessel melegítenek a kezdődő hétvégére, és ahol talán van annyi esélye, hogy nem kezdek ordítozni, nem úgy, mint otthon.
Azonnal meglátom őt, és ő is engem, valami mosolyféleséget próbál az arcára erőltetni, amitől késztetést érzek arra, hogy felpofozzam, ezt pedig csak fokozza az, hogy látványosan végigmér a lábujjaimtól a fejem búbjáig.
- Szia, nagyon csinos vagy! - tápászkodik fel a helyéről, én azonban bevágom magam a boxba és válaszul csak felmordulok. Nem fog visszakapni, olyan könnyen ahogy gondolja pedig pláne nem.
A kezeit tördelve visszaereszkedik és csendben nézi, hogy a táskámban turkálok a pénztárcám után. Innom kell valamit, és talán ennem is, máshogy nem tudok itt ülni.
- Meghívlak.
- Nem szorulok rá - morgom - de még ha rászorulnék se kellene.
- Townes, kérlek...
Durva és dühös pillantást vetek rá, amivel elhallgattatom. Nem fogok bájcsevegni vele, nem fogok úgy tenni, mintha szívességet tenne nekünk azzal, hogy itt van, amikor valójában én teszek marha nagy szívességet neki, hogy egyáltalán többé-kevésbé hajlandó vagyok szóba állni vele.
- Hogy van a kislány?
"A kislány".
- Remekül - zárom rövidre, majd úgy döntök, hozzáteszek még valamit. Ott bántom, ahol tudom, még ha ez borzalmasan is hangzik - a barátom vigyáz rá - dalolom egy bájos mosoly kíséretében.

- Nagyon szép - jegyzi meg szerencsétlenül - Cara.

- Ja, rám hasonlít - minden szavam egy olyan döfés lesz számára, amitől azt kívánja majd, bár maradt volna inkább nyugton ott, ahol az elmúlt éveket töltötte.

- Végig ezt fogod csinálni? 

- Mit? - döntöm félre a fejem, és közben felállok, hogy a pulthoz menjek. 

- Tudod hogy mit, Townes, ne szórakozz velem! 

- Hadd emlékeztesselek valamire - támaszkodok az asztalra, és közelebb hajolok hozzá, bár a karom végig libabőrössé válik a közelségétől - nem akarok itt lenni, kényszerítettél rá azzal, hogy levakarhatatlan vagy, úgyhogy vagy hálás vagy azért, mert egyáltalán hajlandó vagyok beszélni hozzád, vagy tudod, hogy merre van a kijárat, és én is. Nekünk nincs szükségünk rád, Finn, nem én zaklatlak téged azzal, hogy ugyan, légyszi-légyszi legyél már az apja a lányomnak, te zaklatsz az otthonunkban, és lassan már mindenhol, aminek ha akarok nagyon könnyen véget vethetek, úgyhogy gyorsan közöld velem, amiért idehívtál, és utána felejtsük el egymást. Nem leszel a kislányom apja, tökmindegy mit csinálsz, és ezt jobb, ha felfogod, rengeteg beszédtől kímélnél meg vele!

Elsétálok, és a pultnál kérek magamnak egy italt, mert máshogy tényleg nem bírok egy légtérben lenni vele, és bár éhes vagyok, főleg a többi ember miatt, akik sültkrumplit, halat, vagy hamburgert majszolnak, nem rendelek magamnak ételt, mert nem tervezek olyan hosszú ideig vele maradni, amíg elkészítik, és megeszem. 

- Nagyon sajnálom amit tettem, Townes! - fogad ezzel, amikor visszasétálok a boxhoz.

- Kicsit elkéstél, mondjuk kb 4 és fél évet.

- Tudom, de próbálj megérteni, kérlek!

- Oké, lássuk csak - csapom le a Guinesst az asztalra, és az államat a két ujjam közé véve úgy teszek, mintha nagyon gondolkodnék - szegény Finnley csak 18 volt, amikor teherbe ejtette a barátnőjét, kénytelen volt elmenni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, bulizgatni, egyetemre járni, meg ilyesmi, mert szegény még olyan fiatal volt ahhoz, hogy apa legyen, ellenben a megalázott barátnőnek az volt minden álma, hogy egyedül felneveljen egy babát! Annyira megértelek, Finn! Úgy érzed, most már készen állsz, hogy apa legyél? Szeretnéd közölni a kislánnyal, aki nélküled nőtt fel eddig, hogy most már szerepet kívánsz játszani az életében, de csak akkor, amikor épp olyan kedved van? Szeretnéd, hogy felrúgjam az új kapcsolatom, és visszafogadjalak? Mindent lehet, Édesem, csak rád vártunk, csak arra, hogy végre megérj, és ne egy beszari kis seggfej legyél! - kicsit egyre hangosabb vagyok, és néhányan homlokráncolva emelik fel a fejüket, míg én cinikusan mosolyogva, de dühtől kipirult arccal nézek rá.

- Jóvá akarom tenni, T - harapdálja az ajkait - engedd meg! Adj egy esélyt! Te nem akarsz egy család lenni? Nem az lenne a legjobb, ha Cara valódi szülei együtt lennének, és teljes családban nőne fel?

- Ne merészelj érzelmileg zsarolni! - sziszegem. - A gyerekem nélküled is teljes családban nő fel, és te baromira nem vagy a valódi szülője!

- Miért, akkor ki az, az a srác, akit 2 hónapja ismersz? 

- Tudod mi a vicces? - kortyolok a sörömbe. - Hogy a 2 hónap alatt elérte, hogy Cara minden adandó alkalommal megkérdezze tőlem, hogy lehet-e Louis az apukája, úgyhogy lehet, hogy igen, de mindenesetre az biztos, hogy több esélye van rá, mint neked valaha!

- Engedd, hogy találkozzak vele, hogy megismerjem! 

- Nem - préselem ki az összeszorított ajkaim közül - te ezt hogy gondolod egyáltalán? Elmentél, kiélted magad, ki tudja milyen nőkkel voltál együtt, lettél valaki, és most már jók vagyunk mi is? Felejtsd el, Finn, én nem az a nő vagyok, aki boldogon széttárt végtagokkal fogad vissza a baklövéseid után!
- Sajnálom - dörzsölgeti az arcát kínosan.
- Nem, nem sajnálod - rázom a fejem - ha sajnálnád, már korábban megkerestél volna minket, nem is értem, hogy most mit keresel itt.
- Láttalak titeket a hírekben - böki ki - láttam a képeket rólad és Caráról, és rájöttem, hogy ő az én lányom.
- Nem a te lányod - húzom meg újra a poharat - ő az én lányom, te csak segítettél abban, hogy az enyém legyen.
- Szeretném jóvá tenni, Townes, az apja akarok lenni, engedd meg, hogy találkozzak vele és megismerjem. Nem veszem el tőled, nem akarom felforgatni az életeteket, nem kérem, hogy dobj el mindent, csak egyetlen esélyt adj hogy bebizonyítsam, nem olyan vagyok, mint hiszed!
Remegnek a kezeim, eleresztem a sört, amit minden erőmmel szorongatok, és az asztal alatt a térdeim közé csúsztatom őket. Nem kell, hogy lássa.
- Nem tudod, hogy mit kérsz tőlem - rázom a fejem - megkérdezem tőle, hogy akar-e találkozni veled, mert én nem olyan anya vagyok, aki dönt a gyereke helyett, viszont azt tartsd tiszteletben, ha azt mondja, hogy nem kíváncsi rád.
- Köszönöm -bólint - és kérlek hidd el, hogy sajnálom, ha visszacsinálhatnám nem tenném meg újra.
- De nem tudod visszacsinálni - iszom meg a maradék Guinesst, és felállok - most elmegyek, programom van estére.
Valójában még nincs, de lesz, mert egy ilyen beszélgetés után esélytelen, hogy hazamenjek, elrendezzem Carát, normálisan viselkedjek, majd egyedül maradjak a gondolataimmal egész éjszakára. Önző leszek, és a bűntársam ennek nagyon fog örülni, remélhetőleg.
Annak ellenére, hogy egyáltalán nem kérem, kikísér a kocsiig, és amikor beszállok elkapja az ajtót, hogy a szemembe nézve újra megköszönje, hogy hajlandó voltam találkozni vele, és úgy cselekszem, ahogy a lányunk akarja. Ezért a szóért nagyon szeretném előkapni a paprikasprayt a kesztyűtartóból és az összeset a szemébe nyomni a flakonnal együtt, végül csak fogcsikorgatva bólintok, és beszállok, miközben pedig kihajtok a parkolóból látom, hogy ő egy vadiúj, piros Audi A8-hoz sétál kulcsokkal a kezében. Jól megszedte magát, drága ruhákat hord, drága kocsija van, jó munkahelye, én meg egy kávézóban gürizek heti 5 napot, és a szaros 4 órás fizetésemből meg az állami támogatásokból tartom el magunkat.
Olyan gyűlöletet érzek, ami belülről mardos, és amikor dugóba kerülök elbőgöm magam. Valaki, aki nem az én cipőmben jár nem tudhatja, hogy mit érzek, de engem csupán a tudat is megbolondít, hogy Cara közelébe kell majd engednem, hagyni, hogy beszélgessenek, esetleg valamikor egyedül is maradjon vele, hogy elvigye hétvégére. 

Ez az ember nem tett érte semmit, most pedig azt akarja, hogy osztozzak vele. 

Teljesen kiborulok, de tudom hogy össze kell szednem magam a gyerekek miatt, úgyhogy mire Louishoz érek már csak az arcom és a szemem enyhe pirossága árulkodik arról, hogy tátott szájjal bőgve vezettem végig a városon. 

A feljárón egy idegen, mégis ismerős autó áll, de még így is kényelmesen elférek mellette. Olyan ez a ház számomra, mintha ide járnánk nyaralni, és bár általában a legkülönfélébb indokokkal állítunk be, mégis minden alkalommal kellemes érzés fog el, mert itt kedvesen, szeretettel várnak. 

Most is úgy jövök, hogy tudom, bent megnyugtató szavak, biztos karok, édes csókok, és kedvesség vár egy sokkal jobb férfi személyében, valamint a tündéri lányom, és egy pont annyira tündéri kisfiú. 

Nincsenek egyedül, amikor egy halk kopogás után benyitok, és Louis rosszalló "mondtam már, hogy nem kell kopognod" arccal, de mégis örömmel ajtót nyit, félszemmel látok egy halvány rózsaszín hajú lányt guggolni a szőnyegen kirakósozó gyerekek mellett, mielőttt betölti a látóterem az arca, a többi érzékszervem pedig az illata, az érintése az ajkamon és az arcomon. Már nem bújkalunk, és ez nagyon jó. 

- Szia - mosolyog rám, és megfogja a kezem, csak végigpillant rajtam és az arcát látva tudom, hogy tudja, nem viselem olyan jól ezt az egészet mint ahogy azt mások előtt mutatom. 

- Szia Mami! - kurjantja Cara, vele együtt pedig Freddie is, bár ő egyszerűen T-nek hív, mert a Townest nehezen mondja még ki. 

- Sziasztok - sóhajtok nagyot mosolyogva, a lány pedig derűs arccal felegyenesedik. Talán sokat utazik napos helyekre, vagy csak rendszeresen szolizni jár, de a bőre kreolos árnyalatúra barnult, amiről a tejkaramella jut eszembe, az arca pedig gondosan ki van sminkelve. Kicsit sok, de kinek mi, összességében helyesnek tűnik, főként amikor elmosolyodik, és mert Cara elbűvölve simogatja a rózsaszín tincseit.

- Townes, végre megismerheted a legnagyobb húgomat, Lottie-t - navigál hozzá Louis. 

Kicsit zavarban vagyok, ez a lány kb ugyanolyan korú, mint én, talán idősebb is kicsit, barátnők lehetnénk, de mégiscsak Lou egyik családtagja, Freddie-t leszámítva az első, akit megismerek, és ettől rózsaszínné válik az arcom. 

- Nagyon örülök hogy megismerhetlek - mosolyog Lottie, aki legalább olyan közvetlen, mint a bátyja, mert kézfogás meg ilyesmi helyett átölel. 

- Én is örülök - válaszolom meglepetten, és köré fonom a karjaim. 

- Louis már annyit mesélt rólad és a kislányodról! - lelkendezik. - Annyira édes, és gyönyörű kis tündér. 

- Köszönöm - derül fel az arcom - Townsend Campbell vagyok, de leginkább csak Townes.

- Lottie Tomlinson - nyúl a kezemért, és a hivatalosság kedvéért kedvesen megszorítja, és hirtelen kapok egy puszit is a fejemre a testvérétől. - Annyira jó, hogy Lou végre talált valakit, aki illik hozzá! 

- Ez én lennék? - lepődök meg, közben a gyerekemhez sétálok, és magamhoz ölelem, amikor a nyakát nyújtva puszit ad az arcomra. Őt követi Freddie, és a lelkemben tátongó nagy repedés és lyuk, amiben harag kavarog összehúzódni látszik. 

- Ki más? - húzza fel a szemöldökét.

- Jó kislány voltál? - kérdezem Carától, és az ujjaimmal simogatom közben a haját. Nagyokat bólint. 

Majdnem azt mondom neki, hogy valami komoly dologról kellene majd beszélnünk, végül mégis elharapom a nyelvem, mert nem akarom, hogy ezen stresszeljen addig, amíg ténylegesen sört nem kerítünk a beszélgetésre, amit én nagyon, de nagyon nem akarok. 

- Nem tudom - vonok vállat Lottie kérdésére válaszolva. Nem akarok előtte akaszkodónak tűnni, és nem akarok az a lány lenni, aki szégyentelenül összebújik és csókolózik a barátjával, de nagyon vágyom most legalább egy ölelésre. - Ha szerinted a tesódhoz egy ilyen csődtömeg illik, mint én, az... 

Nem szoktam ilyen negatív lenni, pláne nem mások, egy majdnem idegen ember előtt, de most egyszerűen csak nem vagyok jól, és amikor lehajtott fejjel a lábaim kezdem tanulmányozni, Louis pedig óvatosan megfogja a karom, feladok minden hülye gondolatot arról, hogy engem is mennyire zavarnak a folyton ölelkező párok, és a karjai közé bújok Lottie megilletődött tekintete elől. 

- Légyszi menjünk el ma este valahová - motyogom a vállába, és azonnal érzem a válaszul érkező bólintását. 

- Lotts, mi a programod ma éjszakára? 

- Vigyázok Freddie-re, és az új kis barátnőmre? - kérdez vissza mosolygós, kedves hangon. Nem probléma neki, és ha ő vigyázna Carára én sem aggódnék, ő is egy Tomlinson, aki nagy szerepet játszik a kisebb testvérei felnevelésében, nála jobb személy nem nagyon tudna vigyázni a kislányomra. 

- Tényleg, Mami? - lelkesedik Cara, és ezzel tényleg elszállnak az aggodalmaim. Szívesen maradna vele, Cara szívesen barátkozik és sosem nyüszít amiatt, mert mostanában el-eltűnök néhány órára vagy egy estére. 

- Nem baj? - rágcsálom az alsó ajkam.

- Dehogy, egyáltalán nem - legyint - nagyon jól elleszünk, áthívom a barátom, Tommy-t is, hogy a kis hölgynek esetleg megmutassam a csajos dolgaim, ha engeded, ők pedig Freddie-vel pasiskodjanak. 

- Oké - bólintok egy apró mosollyal a szám sarkában - köszönöm. 

- Ugyan már - von vállat - visszajövök 8 körül, rendben? 

- Köszi - mosolyog rá Louis - jövök neked eggyel, vagy inkább egymillióval.

- Nem jössz semmivel - lép közelebb, és a fénylő, rúzsos ajkaival puszit nyom Lou enyhén borostás arcára. - Mit szólsz hozzá Cara, ha ma este Freddie és te velem maradtok? 

- Jóó - derül fel az arca, és tényleg megnyugszom. 

Lehetek önző, lehetek egy normális 22 éves, akinek most egy kicsit fáj minden, és szeretne csak úgy bulizni egyet egy sráccal, akit szeret. 

Hazaugrok összeszedni Carának néhány dolgot és kicsípni magam úgy istenigazából. Felveszem azt a ruhát, amit anyától kaptam, és amiben elcsattant az a bizonyos első csókunk, a hajamat gondosan begöndörítem és sokáig bíbelődök a sminkemmel is, hogy azt az érzést keltsem magamnak, mintha tényleg nem lennék akárki, egy nagy nulla. 

Ezt akkor hiszem el ténylegesen, amikor hosszas búcsúzkodás, ígéretek, jó éjszakát kívánások és puszik után végül beülök Louis autójába, mellé, és magához húz. 

- Kikészít ez a ruha - mormolja az ajkaim közé, az egyik kezét a combomra simítva - kikészítesz.

Nem csak a szája mondja ezt, hanem a tekintete és az ujjai, ahogy óvatosan megértinik a ruhám alját, az ujjbegyeivel dörzsölgeti a finom anyagot. Az arcom az ő frissen borotvált pofijához simítom, a váltó kényelmetlenül böki a hasam, de nem foglalkozom vele. 

- Elmondod? - simogatja meg a hajam. 

- Csak ugyanaz - vonom meg a vállam az ajkaim harapdálva és eleresztem - azt mondtam neki, hogy úgy cselekszem, ahogy Cara akarja, de beszélni sem akarok vele erről. 

- Muszáj? 

- Nem fog leszállni rólunk - rázom a fejem - előállt azzal, hogy a gyerekünknek az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lennének. 

Élesen beszívja a levegőt, és kihúzza magát az ülésben, miközben éppen csak beindítja az autót. Nem szól egy szót sem. 

- Megmondtam, hogy szó sem lehet róla - nézek rá - nem dobok el mindent érte, nekem már nem ő kell. 

Megfogja a kezem, megszorítja, majd a sajátjával együtt a váltóra helyezi. A világ legnagyobb hülyéje lennék, ha Finnt választanám helyette, még akkor is, ha nem ő Cara igazi apja. 

Önzőség, önzőség, önzőség. 

- Elviszlek a kedvenc helyemre - vált témát - a srácokkal mindig oda jártunk, ha épp Londonban voltunk. 

- Vigyázol rám? - kérdezem hirtelen, mire meglepetten fordul felém. - Ha véletlen megismétlem ugyanazt a műsort, amit aznap.

- Persze - mosolyog rám - már ismeretlenül is vigyáztam rád, nem? 

De, valóban, és azóta is, töretlenül. 

Egy elit szórakozóhelyre visz, egy olyanra, ahol nem igazán bámulnak meg minket, amikor egymás kezét fogva bevonulunk. Tulajdonképpen nem is olyan vészes vele lenni, mint azt az elején elképzeltem, mert bár pletykálkodnak, néha szembetalálom magam egy képpel rólunk az újságok címlapján, amikor a kávézóba menet elrohanok az újságos bódé mellett, és az is idegesít, amikor a szemem sarkából vakukat látok megvillani, összességében nem sok gondot okoz számomra az, hogy egy világsztárral randizgatok, és különben is, amit ad, azzal százszorosan kárpótól a béna lesifotók és a fura pillantások miatt. 

Még túl korán van a bulizáshoz, bár a hely már így is zsúfolásig van, úgyhogy keresünk egy szabad asztalt, és néhány ital társaságában elsírom neki az összes bánatom, utána pedig csak beszélgetünk, mindenről és semmiről egyaránt, mígnem már elég hangos a zene, és eléggé kótyagos a fejem ahhoz, hogy felpattanjak, és táncolni menjek, magammal húzva őt is. 

Egy pillanatig sem ellenkezik, talán azért, mert ígéretet tett arra, hogy vigyáz rám, talán másért, de nevetve követ, és amikor az emberek közé befurakodva, a karomat a magasba emelve, artikulálatlanul énekelve körbetáncolom, a karjait körém fonva magához húz, és belenevet a nyakamba. 

Előtte nem szégyellem magam semmiért, azért sem, amennyit ittam, és azért sem, ahogy emiatt viselkedek. Érzem, hogy piros és meleg az arcom, fénylenek a szemeim, hülyén nézhetek ki, és ő mégis szinte felfal a tekintetével. Megkérdezhetné végre, hogy leszek-e a barátnője, igent mondanék, helyette azonban csak velem együtt őrültködik, fogja a kezem és forgat, igazodik az idétlen mozdulataimhoz, táncol velem, és ezt még soha egy férfi sem csinálta értem. Sokkal, de sokkal jobb annál, amit valójában érdemlek. 

Órákkal később az oldalához bújva támolygok ki a szórakozóhelyről, kócos a hajam és izzadt vagyok, csuklok az utolsóként megivott guinesstől, és talán az előtte lehúzott vodka narancstól is. 

- Ne menjünk haza hozzád, jó? - motyogom a nyakába. - Nem akarom hogy így lássanak. 

- Akkor hozzád megyünk - bólint, és ebbe én is beleegyezek. 

- Éhes vagyok - közlöm, amikor beülünk a kocsiba - rendelünk pizzát? 

- Persze - nevet hangosan, és kiveszi a zsebéből a telefonját - milyet kérsz? 

- Kukoricásat - lelkesedek - sok sajttal, csirkehússal, gombával, ananásszal, és fűszerekkel. 

- Fúj, Townes, sosem hittem volna, hogy te is ilyen ananászos csaj vagy - fintorog.

- Kérj hozzá még sört is - fojtok el egy csuklást.

- Szerintem tökéletes lesz mellé az üdítő - nevetgél, ami harsányabbá válik, amikor nyaktól fölfelé kicsit elvesztem az egyensúlyom, és megfejelem az ablakot. 

Miközben telefonál hangosan magyarázom a kívánságaimat, és hogy a pizzám készen és melegen várjon, mire hazaérünk. Az egyik kezét végül a számra tapasztja, és bár rázkódik az elfojtott nevetéstől akkor sem rántja el, amikor nyalogatni kezdem.

- Ugye velem maradsz? - fürkészem az arcát, miután leadja a rendelést, és elindulunk. - Egész éjjel. 

- Persze - bólint - megígértem, hogy vigyázok rád.

- Mert akkor nem maradnál, ha nem kellene? - ráncolom a homlokom. 

- De, valószínűleg - próbálja elfojtani a mosolyát - akkor is veled maradnék.

- Az jó - rebegtetem a szempilláim - nagyon nem szeretnék egyedül maradni. 

- Nem fogsz - simogatja meg a combom. 

Amíg utazunk kicsit elalélok, de amikor megállunk a lakásom előtt újult erőre kelek, és kipattanok a kocsiból. 

- Olyan lesz, mint a filmekben - fogom meg a kezét - leülünk az ágyam elé, és pizzát eszünk.

- Ahogy akarod - zárja le az autót, és botladozva követ. 

A lábtörlő mellett tényleg ott van egy zacskó, és nem értem, hogy hogyan lett kifizetve, úgyhogy nyugtázom magamban, hogy ingyen van, és felkapom, hogy aztán a kulcsomat előkotorva bevágódjunk a lakásba. 

- Milyen jófejek, hogy még fizetni sem kell érte! - fecsegem. - Biztos miattad van, mert megmondtad a neved. 

Elindulok felfelé a lépcsőn anélkül, hogy bezárnám az ajtót. 

- Tökre nem értem, hogy a gazdagok miért kapnak ingyen dolgokat - turkálok a szatyorban, közben pedig megbotlok és majdnem elhasalok a lépcsőn, viszont hátulról megragad, én meg folytatom a szófosást - van pénzetek megvenni, nem? Nekünk kellene ingyen kapni őket, a csóróknak.

- Teljesen igazad van, Bébi, de te nem vagy csóró. 

Bébi. 

- Dehogynem - lököm be a szobám ajtaját, ezzel együtt pedig le is omlok az ágy elé, hogy nekiessek az egyik doboznak. 

Egy erőteljes mozdulattal lerúgom a cipőim, az egyik a falnak repül és majdnem lever róla egy képet Caráról, de végül nem, úgyhogy nem aggódok, Lou pedig kacagva foglal helyet mellettem. 

- Vidd arrébb ezt a szörnyűséget - fintorog, és átrakja a másik oldalamra a pizzámat, hogy közelebb tudjon húzódni hozzám.

- Ez finom - dünnyögöm teli szájjal, és felé kínálom a félig megcsócsált szeletem, miközben ő kiveszi a sajátját a szatyorból, és egy üveg gyömbért is, amit felém nyújt. 

Folyton mosoly ül az arcán, amikor rám néz, amikor pedig nekidönti a hátát az ágynak a vállára dőlök, és úgy majszolom a pizzám. 

- Te vagy a legjobb barátom - jegyzem meg behunyt szemekkel. 

- Azt hittem, hogy Camilla - dörmögi. 

- Nem - nyúlok ki még egy szelet pizzáért, amiről a sajt a combomra csöppen, és kénytelen vagyok az ujjammal leszedni és lenyalogatni - ő is az, de te vagy a legjobb. 

- Ha most megkérdezem, hogy leszel-e a barátnőm, akkor emlékezni fogsz rá holnap? - húzódik el kissé, és a tekintetét az arcomon jártatja, miközben csupa maszat vagyok, egy fél pizza lóg ki a számból, leettem magam, és a szép hajam mostanra inkább egy fészekre hasonlít. 

- Ígérem - nyújtom felé a kisujjam, amibe nevetve beleakasztja a sajátját. 

- Leszel a barátnőm, Townes? - kis híján félrenyelek, mert valamiért nem hittem, hogy tényleg megkérdezi. Olyan hülye vagyok. - Ez eléggé megfelelő alkalom? 

- Igen - tulajdonképpen a második kérdésére válaszolok, de mindegy, mindkettőre ugyanez érvényes - nagyon szeretnék az lenni. 

Ledobom a kezemben szorongatott szeletet a papírdobozra, és a nyaka köré fonom a karjaim. 

- Townes, bedobtad az undorító ananászos kajádat az enyéim közé - fintorog, de csak azért, hogy piszkálódjon, mert végül nevetni kezd, a hüvelykujjával megtörli a pizzaszószos az alsó ajkam, és az ölébe húzva megcsókol, így kócosan, részegen, pizzásan, ananászosan, a földön ülve, és mégis ez az egyik legjobb csók, amit valaha is kaptam.