21.rész

Sziasztok! 

Kicsit későn, de ide értem, és elvégre még szombat van. Sajnos megint azt kell mondanom, hogy a jövőheti rész érkezése elég kérdéses, mert 11-én és 13-án kell mennem az emelt szóbelijeimre, és szégyen, de még mindig nem állok sehogy a tételekkel, szóval ami jelenleg a legkevésbé hiányzik az az, hogy írogassak, de nem mondok semmit sem biztosra, talán itt leszek, talán nem. Remélem megértitek, és már nincs sok hátra, 2.5 hét múlva véget érnek a középiskola okozta szenvedéseim. :D

Puszi. <3 

N.x

 

Townsend Campbell 

Néhány perccel az ébresztőm megszólalása előtt felébredek, és először halálra rémülök attól, hogy egy másik test tart fogságban, majd kitisztul az agyam, és már azért nézem fáradtságtól égő szemekkel, megmerevedve, mert nem hiszem el, hogy egy férfi van az ágyamban. Illetve gyakorlatilag én vagyok egy férfi ágyában, mert ez az ő tulajdona, az ő háza, az ő szobája, az ő ágya.
A hasán fekszik, az éjszaka folyamán valahogy lekerült róla a pólója, így a testemet erőtlenül átfogó karján valamennyire látom a tetkókat. Apró kis idétlenségek, egy gördeszkás kis figura, egy csésze tea, meg ilyesmik, amiken jót mosolygok, és nem értem, hogy miért dönthetett úgy, hogy magára varratja őket, valamiért mégsem kérdőjelezem meg az ép eszét. Ezek azzá teszik őt, aki, úgyhogy pontosan ott a helyük, ahol vannak. 
Résnyire nyílt ajkakkal, a nyakamhoz bújva szuszog, olyan az arca, mint egy kisfiúnak, mint Freddie-nek, és ettől kedvem lenne a karjaimba vonva dédelgetni, helyette viszont csak bátortalanul megsimogatom a kissé kócos, barna tincseket a fején.
Nem érzek késztetést arra, hogy kiugorjak mellőle, a szerelmi kapcsolatokkal összefüggő félelmeim, amik miatt azóta aggódok, mióta Cara él, most nincsenek sehol. A lányom tökéletesen rendben van azzal a dologgal, hogy felbukkant egy férfi az életünkben, valaki olyan, aki lopva megfogja az anyukája kezét, és akivel rajtakapja csókolózni. Szégyellem magam miatta, de nem annyira, mint amit elképzeltem, és az is tökéletes, hogy egy ágyban heverészek vele, mert most, ebben a pillanatban teljesen elégedett és boldog vagyok, ez pedig fontos, nem?
Szükségem van egy társra, és most úgy érzem, hogy megtaláltam azt a valakit, aki lehetne.
Tudom, hogy fel kell kelnem, mindkettőnknek, óvodába kell vinnünk a gyerekeinket, dolgozni kell mennünk, vagy legalábbis nekem biztosan, de addig még van néhány perc, amit azzal kívánok eltölteni, hogy felé fordulok, és közelebb húzódok hozzá.
Onnan tudom, hogy felébred, hogy a derekamon ernyedten lógó karjába visszatér az élet, egy pillanatra megfeszül, majd nagyot sóhajtva újra elernyed, és kicsit közelebb húz magához.
- Jó reggelt - mormolja kissé rekedt hangon, és megpuszilja a hajam. Ez a legédesebb gesztus, amiben valaha részesültem.
- Jó reggelt - az én hangom is olyan rekedt, mint az övé. Zavarban kellene éreznem magam, valahogy ez lenne a helyénvaló azok után, hogy évek óta most először ébredek valaki olyan mellett, aki nem a lányom, vagy az anyám, és férfi, de ez az érzés nem jön, pedig már-már várom. 
- Jól aludtál? - érdeklődik, és úgy fészkeli magát, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.
Szörnyen nézhetek ki, biztos kócos vagyok, nyúzott az arcom, kicsik a szemeim, és rossz a szájszagom, de miközben az égkék tekintetével fürkész csak kedvesen mosolyog. Látott már így, amikor átmenetileg itt laktunk minden reggel így vánszorogtam le, és ez előbb volt, mint az, amikor először hívott randira. Rájövök arra, hogy ez mennyivel könnyebb, mint az előző kapcsolatom volt, vagy bármelyik olyan kapcsolat lehet, ahol a két fél tényleg a megszokott lépcsőfokokon mászik felfelé, és talán a megismerkedésükhöz viszonyítva csak hónapok múlva látják a párjukat smink nélkül.
Régen rengeteget aggódtam emiatt, mindig gyönyörű akartam lenni, tökéletes, most pedig valahogy egyáltalán nem tud foglalkoztatni ez az egész. Talán igénytelenebb lettem, vagy csak már nem érdekelnek az olyan felszínes dolgok, mint a külső, és úgy tűnik, hogy őt sem foglalkoztatja, mert ugyanúgy néz rám, ahogy akkor is, amikor órákig csinosítgatom magam miatta. 
- Szűkösen - hümmögöm - képzeld, valaki befurakodott mellém, amikor épp elaludtam volna.
- Micsoda pimaszság - mosolyodik el, és huncut csillogás költözik a tekintetébe. Szeretném ezt az arcot látni minden egyes reggel, minden pillanatban, de az ilyen képzelgésekhez még minden tekintetben nagyon korán van.
- Meglepően kellemes volt - húzódok kicsit közelebb.
- Észrevettem - hümmögi - főleg amikor lerúgtad a vesém.
- Ez nem igaz - nevetek fel. - alig mozgok alvás közben!
- Szóval szándékos volt - állapítja meg homlokráncolva, mire felkapok egy kispárnát és hozzávágom.
Hangosan nevetni kezd, és ez az egyik legszebb dolog, amit valaha is hallottam. Nem tudom, hogy én éppen hogy néztem ki akkor, amikor megismertük egymást, de neki folyton volt egy kis szomorúság a szemében és reménytelenség az arcán, amit mostanában már nem látok, úgyhogy elgondolkodok azon, hogy talán ez miattam van. Ő hozott jónéhány problémát az életembe, de azt hiszem, én is boldogabb vagyok, és élvezem, hogy valaki a kedvemben akar járni, szépen bánik velem, és látja bennem a nőt is, nem csak az anyukát.
- Ez bántalmazásnak minősül, asszony! - ragadja meg a párnát, és finoman oldalba taszít vele.
- Asszony? - nyílnak nagyra a szemeim, melyre válaszképpen csak tovább folytatja a jóízű kacagást. Tegnap este óta rendkívül jó kedve van. - Kelj fel inkább, és magyarázd el valahogy a lányomnak, hogy a csókolózástól nem lesz kistesója.
- Mi? - vihogja, és miközben én feltápászkodok, ő a karjait a feje alá hajtogatva kényelembe helyezkedik.
- Cara megkérdezte tőlem, hogy lesz-e kistestvére - fordulok felé egy pólót kihalászva a táskámból, és megvonom a vállam - mert látta, hogy csókolózunk! - szegezem rá úgy a mutatóujjam, ahogy Cara szokta rám az övét, ha megvádol valamivel.
- És miért nekem kellene felvilágosítani? Ez nem pont a nők dolga?
- Te is benne voltál - mosolygok sunyin - és ne hidd, hogy esetleg attól, hogy mi nem emlegetjük, ő nem fogja tőled is megkérdezni. Találj ki valami épkézláb választ.
- Hogy is van az a dolog a méhecskékkel meg a virágokkal? - hunyorog rám, mintha erősen gondolkodna.
- Ne merészeld!
- Miért, te hogy gondoltad? - szemtelenkedik.
- Felejtsük el inkább - rázom a fejem, és kirángatom a ruháim a táskámból - nem gondolod, hogy talán fel kellene ébresztened a királyfit?
- Ébren vagyok - vicceskedik, és rettentően jól szórakozik saját magán, ami engem is nevetésre ösztönöz. Carával jól telnek a reggeleink, sőt, az egész napunk, de azért ilyen vidáman nagyon ritkán indul. - Van még idő bőven, hánykor kezdesz dolgozni? Fél kilenckor? Mert most éppen fél 7 van.
- De fogalmam sincs, hogy innen mennyi időbe telik eljutni az ovihoz.
- Elviszlek titeket - tápászkodik fel, és miután kinyújtózik hozzám lép, és a derekam köré fonja a karjait. A szívem nagyokat dobban a mellkasomban - és utána értetek is megyek, ebédelhetünk együtt valahol.
Apró kis puszit ad a nyakamra, amitől mindenhol libabőrös leszek.
- Rendben - bólintok aprót. Ember legyen a talpán, aki erre, ilyen körülménynek között nemet tudna mondani.
Maga felé fordít, és a kócos hajam, meg a rusnya reggeli külsőm ellenére az ajkait az enyémhez érinti, mielőtt kiballagna, hogy elvégezze a reggeli teendőit.
Másodpercek alatt öltözök át, majd az ujjaimmal a hajamat fésülgetve átcsörtetek Carához, aki nagy meglepetésemre még alszik. Megtorpanok az ajtóban és egy ideig csak nézem azt a pici lányt, aki szinte elveszik a nagy ágyon, miközben a kezecskéit az arca mellé fektetve, elnyílt ajkakkal szuszog. Jobb, amikor magától felébred, mert nekem nincs szívem ahhoz, hogy felkeltsem, csak leülök az ágy szélére, simogatom, és gyönyörködök benne. A világ legszebb, és legjobb gyerekének vagyok az anyukája. 
- Ébresztő, Kiscicám - szólitgatom halkan, és megpuszilom az arcát. Gyanúsan meleg, és már attól rossz érzésem van, hogy nem ébredt fel saját magától. Hosszú, elnyújtott nyöszörgést hallat, majd amikor kinyitja a szemeit megbizonyosodok róla, hogy valami tényleg nincs rendben vele.
- Mami - nyöszörgi, és miközben felém nyújtja a kezeit elsírja magát.
- Mi a baj, Édesem? - az aggódás azonnal olyan erővel lesz úrrá rajtam, hogy fizikailag érzem, ahogy lezsibbad az agyam. Lecsúszok az ágy mellé, hogy pont szemben legyek vele, és jobban hozzám tudjon bújni.
- Nem tudom - hüppögi, a következő pillanatban pedig először köhögni, majd öklendezni kezd. Nem állok fel időben, és nem is otthon vagyunk, hogy tudjam, miért hova kell rohannom, úgyhogy szinte végignézem, ahogy lehányja az ágy szélét és a tiszta takarót.
Pánikba esek, nem attól, hogy ezzel bármi kárt okozott, mert nem, akár puszta kézzel mosok ki mindent, hanem attól, hogy ez történt. Utoljára akkor fordult elő ilyesmi, amikor elkezdtem beszoktatni az óvodába, és mindenféle bacilust összeszedett, de Cara erős kislány, a szervezete gyorsan hozzászokott az óvodai körülményekhez, pont ezért most döbbenten állok a dolog előtt.
- Semmi baj - rántok ki egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló kis dobozból és megtörlöm a száját, majd lerángatom róla a takarót, és miközben keservesen sír a karjaimba kapva elindulok vele a fürdőszoba felé. - Rosszul vagy még, Édesem? Jönni fog még?
A fejét rázza, de ebben nem vagyok olyan biztos.
Louis értetlen arccal pillant ki Freddie szobájából, amikor végigcsörtetek a folyosón és megpillant minket, de nincs időm magyarázkodni, berontok a legközelebbi fürdőszobába, és megmosom Cara arcát.
- Minden rendben? - áll meg bizonytalanul, Freddie kezét szorongatva az ajtóban néhány perccel később. Próbálok nem összeroskadni, a lányom pedig falfehér arccal üldögél a wc ülőke tetején, és egy pohár vizet szorongat.
- Apuci, mi a baj Carával? - leskelődik félve, aggodalmasan Freddie.
- Beteg, Kicsim - válaszolok türelmesen, és megdörgölöm az arcom. Valószínűleg semmi komoly, úgyhogy miért is hoznám rá a frászt mindenkire, főleg pont rájuk? Megint csak én reagálom túl.
- Hívjak orvost? Vagy elviszlek titeket a sajátotokhoz, mi már készen vagyunk, adok enni a nagyfiúnak és mehetünk - hadarja, és ideges pillantásokat vet a kislányomra.
- Nem tudom - túrok a hajamba - szólnom kell anyának, hogy maradjon otthon, és el kell vinnem hozzá, én nem hiányozhatok többet a munkából, elment egy hetem amikor itt voltunk, és alig van szabadnapom a beosztásom miatt, nem kellene kivennem, akkor nem fogunk tudni elmenni nyaralni.
- Nee - nyüszíti, mire felé kapom a fejem, de rájövök, hogy pont a nyaralás miatt csinálja - megígérted, Mami!
- És be is tartom - fordulok felé, és a karjaimba veszem. Úgy csimpaszkodik rám, mint egy kismajom - ezért nem maradhatok otthon veled én.
- Nem kell elvinnünk sehová, és aggódnod sem kell ezen az egészen - vág közbe Lou - máris lemondom a mai programom és vigyázok rá, ha ez neked rendben van.
- Nem, miattunk ne...
- Townes, semmi fontosat nem kell csinálnom amúgy sem, nem határidőre dolgozok és nekem beosztásom sincs, csak a stúdióban üldögélnék, emellett pedig öt húgom van, egy öcsém, és egy kisfiam, tudok rá vigyázni.
- Tudom, nem is jutott eszembe, hogy nem - nyelek nagyot - nem baj?
- Ha baj lenne nem ajánlanám fel - mosolyodik el, és amikor kilépünk megsimogatja Cara hátát.
- Köszönöm - nyújtom ki a kezem, és annak ellenére, hogy Freddie aggodalmasan nézelődve mellettünk áll végigsimítok az arcán. Nem túl romantikus ezt követően közölni, hogy Cara összehányta az ágyat, és nem tudom visszafektetni, annyi időm pedig már nincs, hogy feltakarítsam.
- Nem gond, bedobom a mosógépbe, holnap pedig úgyis jönnek takarítani, és viszik a ruhákat a tisztítóba, a kisasszony pedig nyugodtan pihenhet az én szobámban.
- El kell vinned Freddie-t, ugye? Én pedig mindjárt indulok - rágcsálom az alsó ajkam továbbra is Carát ölelve - velünk tudsz jönni, Édeske?
Nem túl meggyőző az a nyöszörgés, amit válaszul kapok.
- Ha nem baj, hogy mégis a saját autóddal kell menned, akkor a többit bízd rám, elviszem Freddie-t az oviba, visszafelé pedig beugrunk Carával a gyerekorvosunkhoz - mondja, miközben én leteszem a lányom a kanapéra, párnákból fészket építek neki, és betakargatom, pedig még fel kellene öltöztetnem, és megfésülni.
- Nem gond, hogy nem oda tartozik? - emelem fel a fejem, válaszul viszont csak legyint, elvégre az ő életében majdnem minden megoldható egy legyintéssel.
- Rendben - szántok végig idegesen a hajamon - jó lesz így, Baba? Itt maradsz Louisval?
Látszik rajta, hogy nem érzi jól magát, ennek ellenére édes kis mosollyal az arcán bólint, és rajongva pillant a férfire, aki épp arra készül, hogy tojást süssön Freddie-nek.
- Reggelizel, Townes? - kérdezi, mielőtt felrohannék a lépcsőn, hogy először is emberi kinézetű fejet varázsoljak magamnak, másodszor meg valamennyire rendbe hozzam Cara helyét, és felöltöztessem.
- Csak egy pirítóst, már nincs időm többre - kiáltok vissza.
A hajam egy gyors kontyba fogom, és éppen csak annyi sminket dobok az arcomra, hogy eltűnjenek a karikák a szemem alól, amiket Finn okozott, ezt követően pedig készen állok arra, hogy mindent leszedjek Cara ágyáról, betuszkoljam a fürdőszobai szennyestartóba, és szellőztessek.
Amikor újra lemegyek a kezeimben szorongatva a ruháit egy bögre gőzölgő teával, és egy tányér keksszel az ölében üldögél, a tv-ben pedig valami mese csatorna megy, amit Freddie-vel együtt, aki az asztalnál reggelizik, ámulva bámul. A szívem megint egy kicsit nagyobbakat dobban attól, hogy a kérésem nélkül gondoskodik a gyerekemről.
Felöltöztetem Carát, aki most talán a tv, talán a betegség miatt nem nagyon működik közre velem, de ezért egyáltalán nem tudom hibáztatni.
- Csináltam neked reggelit - tol elém Lou egy kis csomagot, amikor leülök Freddie mellé, hogy gyorsan elfogyasszam azt a két pirítóst, amit szintén elkészített nekem. - Nem mehetsz el éhesen.
Leesik az állam, a papírzacskóban egy még meleg szendvics van, benne tojással, paradicsomos babbal, és tulajdonképpen mindennel, amit az angol reggeli magába foglal, mellette egy apró csomag gumicukor, és termoszban mellékel hozzá valószínűleg forró teát is. Képes lennék elsírni magam, helyette viszont csak nagyot nyelve megköszönöm, és remélem, hogy kettesben tudunk maradni még néhány másodpercre. Esküszöm, hogy nem értem, és nem is akarom megérteni azt a nőt, aki csak játszadozott vele, de hálás vagyok neki.
Annak ellenére, hogy egyszerre indulunk, és én magam ültetem be Carát a kocsijába, nagyon rosszul esik elindulni. Még sosem bíztam rá a lányom valaki másra a szüleimen kívül, és még sosem volt olyan, hogy őt az egyik irányba vitték, én pedig a másikba mentem. Fizikailag rosszul vagyok tőle, és ez látszik is rajtam.
- Nem kell aggódnod, nagyon jól fogunk szórakozni - mosolyog rám, és vet egy pillantást az autóra, aminek a hátsó ülésén a két gyerek, bár Cara eléggé elaléltan, de beszélget, és nevetgél.
- Tudom - bólintok aprót - hívj fel ha bármi van, rendben? Adok oda pénzt is, hogy ha kap gyógyszereket kiváltsd őket.
- Hagyd - fogja meg a kezem, mielőtt beletúrnék a táskámba - semmiség, Townes, nem kell kifizetned.
- De ő az én gyerekem - védekezek, viszont az arckifejezéséből ítélve esélytelen, hogy meggyőzzem bármiről is.
- Vigyázz magadra, és ne aggódj! - hajol az arcomhoz, és a kis közönségünk ellenére szájon puszil.
Szóval már itt tartunk. 

Louis Tomlinson 

Kényelmetlenül érzem magam az orvosi rendelőben, ezek a helyek folyton anyára emlékeztetnek.
Csak be kell kopognom és már mehetünk is, nincs várakozás, ha az ember a zsebébe tud nyúlni, és megvenni egy egyszerű magángyerekorvos vizsgálatát, de ennyit bőven megér az egész, és legalább nem vár még itt rajtunk kívül minimum 8 másik beteg gyerek, akik adogathatják egymás között a vírusokat.
Az én cserfes kis barátnőm most szokatlanul nagy csendben van, pedig a kocsiban még válaszolgatott a kérdéseimre, a rendelőbe belépve viszont gyanakodva, bizalmatlanul pillantgat az egyébként kedves orvos felé.
- Mr. Tomlinson, nem is tudtam, hogy lánya is van! - poénkodik, válaszul pedig csak megvonom a vállam, és leteszem Carát a vizsgáló ágyra.
- Nem kell félned, nagyon kedves a bácsi, és itt maradok veled - simogatom meg az arcát, és megpróbálok kierőszakolni belőle egy kis mosolyt. Nem engedi el a kezem, és olyan tekintettel nézi az orvost, amikor az leguggol elé, hogy alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam.
- Hogy hívnak, Tündérem?
Előbb rám néz, majd vissza a dokira, és újra rám. Amikor nekem mutatkozott be büszkén kihúzva magát közölte a nevét, most viszont feszeng, mert nincs itt az anyukája.
- Cara Campbell - mutatkozik be végül, és alig észrevehetően közelebb húzódik hozzám.
- Milyen szép neved van! Nos, derítsük ki, hogy mi a galiba, Cara.
Amikor felhívtam elmondtam, de nyilván ebből nem lehet semmilyen diagnózist leszűrni.
A kezét fogva figyelemmel kísérem, hogy megnézik a torkát, és megvizsgálják, amikor viszont oda kerül a sor, hogy le kell vennie a pólóját ahhoz, hogy meghallgassák a tüdejét, elfordulok, mert annak ellenére, hogy öt húgom van, fogalmam sincs, hogy most mit kellene csinálnom.
Hallom a kuncogását a hátam mögött, és ez megmosolyogtat, mert ezek szerint még sincs annyira rossz kedve, vagy csak az én bénázásom szórakoztatja, de mégiscsak más az, ha az ember saját gyerekéről van szó, akinek esetleg látja a megszületését, akit kötelessége fürdetni és pelenkázni, vagy ha a testvére, akinek besegít a gondozásában, és más, ha valaki másnak a gyerekét látja így. Nem azért, mert zavarba hozna, vagy bármi ilyesmi, csak egyszerűen mégsem tudok mit kezdeni vele, mert nem tudom, hogy Townes mire tanítja, meg egyébként is.
Jobban érzem magam, amikor újra fel van öltözve, és a lábait lóbálva üldögél mellettem arra várva, hogy most már mehessünk. Én is ezt várom, nem bírom a szagokat és ezt a környezetet, folyamatosan anyát meg Brianát látom magam előtt.
Megkönnyebbülök, amikor végre kilépünk, és már csak annyi a dolgom az egészségüggyel kapcsolatban, hogy kiváltsam a gyógyszereit.
- Bírod még, Gyönyörűm? - kötöm be a hátsó ülésre, és adok egy puszit a homlokára.
- Éhes vagyok.
- Megszerezzük a bogyóidat és otthon eszünk valami finomat - mosolygok rá, majd előre csörtetek, és beülök a vezető ülésbe. A telefonomra pillantva máris látom, hogy érkezett egy üzenetem Townestól, amiben arról érdeklődik, hogy mit mondott az orvos. Az aggódása folyton mosolygásra késztet, ugyanakkor megértem, mert én nem aggódok, ha valami gond van Freddie-vel, hanem sík ideg vagyok.
- Anyukád nagyon ideges - tájékoztatom - jól megijesztettél minket.
- Bocsi - válaszolja, mire elnevetem magam. Le sem tagadhatnák egymást. - Láttam hogy ma is puszit adtál neki.
Ajajj.
- Aha - hümmögöm - nagyon... kedvelem az anyukád - keresem a szavakat.
Tényleg, tulajdonképpen hogy is lehetne ezt nevezni? Kedvelem? Igen, nagyon, de ez annál több, ahhoz viszont még túl korán vagy, hogy azt mondhassam, hogy szeretem, pedig de. Szeretem, mert kedves, mert szépen bánik a saját gyerekével, és Freddie-vel is ugyanúgy, szeretem ahogy nevet, az idegeskedését, a túlkomplikálását, a fecsegését, hogy talpraesett, nagyszájú, és nem hagyja magát, de hogy ez azt is jelenti, hogy kezdek belé szeretni, vagy netán ez már meg is történt-e, azt nem tudom, fogalmam sincs róla.
- Anya is téged - hozza a tudtomra, ami miatt szélesedik a hülye vigyor a fejemen - meg én is.
- Tényleg? Én is nagyon bírlak téged - pillantok rá a tükrön keresztül. Még mindig olyan fehér, mint a fal, és furcsán csillognak a szemei.
Megállok a legközelebbi gyógyszertárnál, megint kibűvölöm a kocsiból, beviszem, megszerzem a bogyóit, újra beültetem, és megpróbálok olyan hamar hazajutni amilyen gyorsan csak lehet.
- Szeretnél felmenni a szobámba és aludni egyet, Nagylány, vagy jó lesz itt a kanapén? - kérdezem, amikor belépünk az ajtón.
- Itt jó - indul el felé, és mire én becsukom az ajtót ő már le is rúgja a cipőjét és felmászik a párnákból épített kis fészkébe.
- Tudom, hogy éhes vagy, de sajnos neked most nem kellene tojást meg kolbászt sütnöm - magyarázom, miközben bekapcsolom neki a tévét - hozok pirítóst és teát, rendben? Utána be kellene venned azokat a gyógyszereket, amiket a doktor bácsi adott.
- Nem szeretem a gyógyszereket - nyöszörgi.
- Tudom, én sem, de jobban fogod érezni magad tőlük - simogatom meg a buksiját, és megmutatom, hogy hogyan tudja elkapcsolni a tévét. Remélem, hogy vele nem kell olyan harcokat megvívnom az orvosság miatt, mint Freddie-vel.
Mivel Townes megengedte neki, hogy a mekiben egyen, így valószínűleg nem olyan megszállottan egészségmániás, mint néhány mostani anyuka, szóval a gyógyszerek mellé rakok ki egy kis csomag chipset is, hátha ezzel lekenyerezem a kisasszonyt.  
- Van egy alkum számodra - huppanok le mellé, és az ölébe teszem a tálcát, rajta két pirítóssal.
- Mi az az alku?
- Hogy megegyezünk valamiben - magyarázom - ha beveszed a gyógyszereket, akkor adok valami jutalmat.
- Oké, de ne mondd meg a maminak - bizonytalankodik - nem szoktunk ilyet csinálni.
Basszus.
- Szóval ezzel azt mondod, hogy jutalom nélkül is megennéd őket?
Aprókat bólint, miközben beleharap az egyik teavajas kenyérbe. Ezt nem hiszem el.
- Tudom, hogy jobban leszek tőle - vonja meg a vállát - anyával megbeszéltük, még régen, amikor sokat voltam beteg az ovi miatt.
- Te egy nagyon fantasztikus kislány vagy, ugye tudod? - szavakkal kifejezhetetlen a döbbenetem. 
- Te is az vagy - simogatja meg a kezem kedvesen - szeretném, ha te lennél az apukám.
Sokkot kapok, lever a víz, és hevesebben kezd dobogni a szívem. Ahhoz sem vagyok elég jó, hogy egyetlen gyerek édesapja legyek, nemhogy kettőé, de képes lennék elsírni magam ettől a kijelentéstől, mert ez a kislány, akinek a csodálatos anyukája mellett minden álma egy igazi apa, engem lát megfelelőnek a feladatra mindössze néhány héttel az első találkozásunkat követően.
- Anya azt mondta, hogy ezt ne mondjam el neked - hajtja le a fejét, és meglepődve veszem észre, hogy kicsit elpirul, egyúttal pedig lefelé görbül a szája - de azt is mondta, hogy egyszer kiválaszthatom majd, hogy ki legyen az apukám, valaki, akit mindketten szeretünk, és én téged akarlak, nem azt a fiút, aki odajött hozzánk.
- Édesem - húzódok közelebb hozzá, és a tálcát félretéve az ölembe húzom. Nagyon meleg az arca, talán lázas, és azért mond ilyeneket, de attól a szavai még keményen beletalálnak a lelkembe.
- Ne mondd meg neki, hogy elmondtam - fúrja az arcát a mellkasomba.
- Nem fogom, Kicsim - simítok végig a hátán - nagyon nehéz dolgot kérsz tőlem, Cara.
- Miért? - emeli fel a fejét szomorúan. - Te nem akarsz az apukám lenni?
- De igen - bólintok aprót, és letörlöm a krokodilkönnyeit - de ez nem ilyen egyszerű, viszont megígérem neked, hogy mindent megteszek azért, hogy egy nap egy család legyünk, rendben? Nagyon sok idő lesz, de megpróbálom.
- Rendben - motyogja.
- Cserébe te is ígérj meg nekem valamit - nagyot nyelek, mert ezt már nincs annyira ínyemre kimondani. - Ha az édesanyád arra kér, adj egy esélyt annak a fiúnak is, aki az igazi apukád.
Még akkor is, ha én legszívesebben megfejelném, és pusztítóan féltékeny leszek, ha együtt látom őket.
- De sírt miatta - kapja fel a fejét - és nem szeretem, ha sír.
- Az anyukád tudja, hogy mi a jó neked, és neki - bölcselkedek tovább, bár fogcsikorgatva - hallgass rá.
- Jó - egyezik bele - és amúgy tényleg nem lesz kistesóm? Mert láttalak titeket este, de anya azt mondta, hogy nem lesz.
Kiszárad a szám, Townesnak igaza volt, nem bújhatok ki az alól, hogy ezt elmagyarázzam én is a lányának.
- Nem, tényleg nem lesz - próbálom kimondani anélkül, hogy elröhögném magam - nem így lesznek a kisbabák.
Kérlek, kérlek, kérlek, ne kérdezd meg, hogy akkor mégis hogyan lesznek!
- Szóval akkor nem látta a gólya.
Mi?
- Nem - préselem ki magamból prüszkölve  - nem látta.
- Kár - fűzi hozzá, és kimászik az ölemből, hogy folytassa az evést, ezzel pedig úgy tűnik, hogy le is zárja a témát, most már nyugodtan bemehetek a konyhába, hogy felhívjam álmaim nőjét, és szénné röhögjem magam.
Valóban minden zokszó nélkül lenyeli az összes gyógyszert, amit nagyon precízen kimérve a szájába adagolok, utána pedig lefekszik, és bár folyamatosan ki-be kell takargatnom, mert hol fázik, hol melege van, amikor lehozom Freddie néhány mesekönyvét figyelmesen hallgatja a felolvasásom, és édesen kuncog a vicces részeknél.
Fiús apának lenni fantasztikus, de legalább ekkora élvezet lehet az apaság egy kislánnyal is.
Miután elalszik még percekig ülök mellette anélkül, hogy megmozdulnék, vagy egyáltalán hangosabban levegőt vennék. A mai beszélgetésünkkel egy olyan gondolatot ültetett az agyamban, amin napokon, éjszakákon keresztül fogok rágódni, de már most tudom, hogy ha eddig nem tettem, most fejjel belevetem magam ebbe az egészbe, és ha kell foggal-körömmel megharcolok azért, amit megígértem neki, és amit én is megérdemlek. Nekem is az a célom, hogy megóvjam a gyerekem minden rossztól, és Townesnak is, éppen ezért tudom, hogy nem fogjuk bántani egymást.