15. rész

Louis Tomlinson

Rettenetesen ideges vagyok, pedig ez a randi sokkal testhezállóbb számomra, mint az előző volt, mégsem tudok nyugodt maradni, mert úgy érzem, elrontottam az első csókunkat. Letámadtam, mint egy idióta, nem gondoltam át, nem gondoltam bele abba, hogy vajon ő akarja-e, nem kértem az engedélyét, semmit, csak mint egy igazán bunkó gyökér rávetettem magam, az egyetlen szerencsém az, hogy Townes a lehető legőszintébb nő, akit valaha is az utamba sodort az élet, rezzenéstelen arccal a tudtomra hozta volna a véleményét, és kivágott volna az otthonából, ha ő nem akarta volna, hogy megtörténjen.
Az ijeszt meg, hogy mennyire közel kerültem ahhoz, hogy amilyen váratlanul elindult ez köztünk olyan váratlanul véget is érjen, és hogy mennyire félek attól, hogy ez esetleg bekövetkezik. Nagyon tetszik nekem ez a lány, és nagyon szeretném, ha nem egy ilyen hülyeséggel rontanám el, hogy lehessen valami komolyabb közöttünk.
Ezúttal nem csípem ki magam annyira mint legutóbb, mert nem megyünk sehová, Ms. Makacs ugyanis elrendelte, hogy ezt a randit ő szervezi, és minden úgy lesz, ahogy ő mondja, pedig szeretném elbűvölni, elkápráztatni, de talán ezekért jobb is, hogy nem hagyja magát. Ezért a nőért küzdenem kell, ha vele akarok lenni, de nem olyan reménytelenül, mint az elmúlt hónapokban Eleanorért, aki egyébként meglepően gyorsan feledésbe merült számomra, holott évekig keseregtem utána. Addig, amíg rá nem jöttem, hogy van jobb is, sokkal, de sokkal jobb.
És ez a sokkal jobb lány olyan gyönyörű, hogy eldobom az agyam, amikor ajtót nyit előttem. Amikor abban a ruhában láttam azt hittem hogy megőrülök, ha nem lehet az enyém, és most is pont ugyanezt érzem, még erősebben, mint akkor, mert most nem bizonytalanul feszeng előttem, hanem kényelmesen érzi magát a ruháiban, az ujjatlan felsőjében és a combközépig erő, a szélén csipkézett rózsaszín szoknyájában, amit egy vékony kis öv szorít a darázsderekára. Fantasztikusan csinos, és elmondhatatlanul gyönyörű, főleg amikor felderül az arca a látványomra és szélesen mosolyogni kezd, miközben szinte vibrál az izgatott idegességtől, amit a jelenlétem vált ki belőle. Napokig éltünk együtt anélkül, hogy ilyen reakciókat mutattunk volna egymás irányába, erre tessék, most alig bírom ki, hogy ne vessem rá magam, de nagyon rég éreztem már ilyet, úgyhogy ez határozottan pozitív, az meg főleg, hogy Townes nem csak gyönyörű, hanem a lakásából olyan jó illatok áradnak kifelé, amiktől összefut a nyál a számban.
- Szia! - megint úgy pörög, mint a múltkor, ideges, és tombolnak benne az energiák, amik borzasztó aranyossá teszik. Kész katasztrófa volt, amit a legutóbbi randink legelején művelt, a múltkori incidenst követően pedig szintén teljesen megkattant, mert az anyukája azt hiszem, azonnal levágta, hogy történt valami köztünk, Townes pedig úgy tűnik, nem bírja, ha kínos helyzetbe hozzák, vagy nem tud kezelni valamint. De aranyos, nagyon.
Ellenben én nem vagyok az, egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, ahogy ott állok előtte egy üveg bort és egy kis csokor virágot szorongatva. Nagyon rég nem randiztam olyan lánnyal, akit nem ismerek valahonnan már korábbról, olyannal pedig főleg nem, akinek semmi köze az életformámhoz, és határozottan soha nem randiztam valakivel, akinek már van egy csodás kislánya, éppen ezért vagyok annyira ideges, hogy még a tenyerem is izzad. A múltkori csodásan sikerült, sokkal jobban, mint azt reméltem, mégis idegesebb vagyok most, és azt sem tudom, hogyan illene köszönnöm neki, hogy egyáltalán szóba hozzam-e a csókot.
Soha nem voltam ilyen beszari alak, soha, mindig kimondtam amit gondolok, mindig azt csináltam, amit csinálni akartam, erre most itt tátogok egy csaj előtt, mint valami fuldokló harcsa, és képtelen vagyok egy értelmes mondat kinyögésére.
- Gyere be - ragadja meg a kezem, és kedvesen, de kapkodva húz be maga után - még nem vagyok teljesen kész, kicsit mintha korábban jöttél volna, nem? Persze ez egyáltalán nem baj, de az is lehet, hogy csak én néztem el az időt - hadarja, és a kezemet elengedve becsapja az ajtót. - Ugye nem baj, ha várnod kell még egy egészen picit? Ettél már empanadat? Legutóbb beszélgettünk Argentínáról és gondoltam készítek, Carával imádjuk a különleges ételeket, remélem te is szereted őket, elvégre olyan sok helyen jártál...
Annyi mindent zúdít rám, hogy mint az első józan találkozásunkat követően amikor hazahoztam, és a kocsiban végig be nem állt a szája, most is csak nézek rá nagy szemekkel és próbálok hozzászokni az energiáihoz, megérteni, hogy éppen miről hadovál. Már akkor is rettentően bájosnak találtam, és nagyon emlékeztetett önmagamra, most meg csak nézek rá mosolyogva és miközben mindenféle ételekről meg a főzésről karattyol elkapom a kezét, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és mert a kezdeti sokk után végre visszatér a bátorságom.
- Ne aggódj, tudok várni - mosolygok rá, amikor döbbenetében elhallgat egy pillanatra - nagyon csinos vagy.
Hozzátenném, hogy megint, vagy talán még mindig, mert eddig akárhányszor láttam mindig gyönyörű volt, valamiért mégis inkább csendben maradok, és helyette óvatosan a kezébe nyomom a néhány szál virágból álló kis csokrot. Townes nem tűnik olyan lánynak, akit levenne a lábáról egy óriási rózsacsokor, vagy bármi ilyesmi, az viszont nagyon udvariatlan lenne tőlem, ha üres kézzel állítanék be. A rengeteg dolog közül, amit anyától tanultam az évek során, amit a legjobban megjegyeztem az az, hogy hogyan kell bánni a nőkkel. Más férfiaknak ez nehéz, mert a nők szeszélyesnek tűnhetnek, hajlamosak hisztizni, apróságokon kiakadni, nekem viszont 5 húgom van, és számomra mindig is kétségtelen volt, hogy a nőknél csodásabb teremtményeket Isten aligha alkotott.
- Köszönöm - a döbbent arckifejezését egy kis mosoly váltja fel, miközben az ujjaival végigsimít a tulipánok szirmain, és hálával a szemében elfordul, hogy a konyhából elővarázsoljon egy vázát, és a megterített asztal közepére helyezett kis díszt lecserélje rá.
Ez a nő igazán készült erre a randira, főzött, szebben megterítette az asztalt, mint amire bármelyik étteremben képesek lennének, a helyes kis otthona szinte csillog a tisztaságtól, én meg csak elvittem őt valahová, amiért mindössze egyszer felemeltem a telefonom, és előtte megtankoltam a kocsit.
- Tudok segíteni valamiben? - szimatolok a levegőbe és követem őt az apró kis konyhába, ahol egy edényben már valami különleges húsos-zöldséges étel gőzölög, a sütőben pedig mintha kis piték sülnének.
- Nem kell, köszi, boldogulok - kapja fel a kesztyűket, amikkel végül benyúl a sütőbe, és kiemeli a pirosra sült, forró, duci tésztákat. Tudja ám, hogy mitől döglik a légy, és hogy a férfi szívhez vezet egyfajta út a gyomron át is, mert a számban azonnal beindul a nyáltermelés, attól meg aztán tényleg kikészülök, hogy milyen házias, hogy tökéletes anyuka, aki főz, mos, takarít, és nagy valószínűséggel épít, szerel, villanykörtét cserél, füvet nyír. Mindig is ilyen nőre vágytam, nem azokra az életképtelen csinibabákra, akik körbevettek, nekem egy ilyen talpraesett, okos, nagyszájú lányra van szükségem, aki ideges lesz a jelenlétemben, és néha badarságokat beszél.
- Mi újság a kedvenc kisfiúmmal? - érdeklődik, miközben a nagy sütőkesztyűben két ujjal megfogva beledobálja a forró pitéket egy tálba. Szívmelengető, hogy rendszeresen így emlegeti Freddie-t.
- Ma este Harry vigyáz rá - mosolyodok el - a húgom, Lottie hazament a többiekhez a barátjával, és rajta kívül egyelőre csak Hazra merem rábízni a kiskrapekot, ő biztos, hogy nem kínálja meg sörrel.
Nevetni kezd, és észreveszem, hogy a szemöldökei egészen íves pozíciót vesznek fel, ez teszi olyan igazán derűssé az arcát.
- Gondolod, hogy Liam és Niall ezt tenné?
- Liam nem - hümmögök - tekintve, hogy Bear már 2 éves, és még épségben van, bár mondjuk ennek az is lehet az oka, hogy Cheryl elég jó anyuka, de Niall biztosan, és mellé még egész este golfot is nézetne vele!
- Szörnyű - ért velem egyet, de a hangja közben édesen gúnyos.
- És az én kedvenc kislányom merre van? - érdeklődök, és közben mint egy hűséges kiskutya, követem őt az asztalhoz, aminek a közepére leteszi a pitékkel megpakolt tányért, majd amikor megfordul, hogy érte menjen a másik edényért a mellkasomba ütközik.
- Anyáéknál van - válaszolja némi zavart pislogást követően, és óvatosan kikerül. Mi lenne, ha megint megcsókolnám? Vagy már késő, és akkor kellett volna, amikor megérkeztem? Erről mindenképp beszélnem kell vele, tudnom kell, hogy mennyire csesztem el, és tudnia kell, hogy nem így akartam.
- Ha nem lesz túl késő akkor azt hiszem, utána megyek én is, mert mostanában sokkal gyakrabban passzoltam le, mint eddig bármikor, és nekem kezd bűntudatom lenni, neki pedig kezd feltűnni, úgyhogy valami magyarázatot kell találnom rá. 
Mielőtt megtehetné felkapom a nehéz edényt és a helyére viszem, közben a gyomrom már dühösen követelőzik, de igyekszem nem tudomást venni róla. Fogalmam sincs, hogy mikor ettem utoljára igazán jó házi kosztot, olyat, amit nem én gányoltam össze, talán akkor, amikor Anne legutóbb meglátogatta Harry-t, és a fia mellett rám is gondolt. Ő és anya nagyon jó barátnők voltak, pont olyanok, mint én és Haz, és a bandán belül a szüleink amúgy is mindig mindannyiunk gondját viselték, de amióta anya meghalt Anne kötelességének érzi, hogy valahogy gondoskodjon rólunk, rendszeresen meglátogatja otthon a húgaim, sokat beszélget velük, és én is tudom, hogy bármikor számíthatok rá.
Sajnálom a fiam, mert többek között az otthon készült igazán finom étel élményét sem túlságosan tudom megadni neki, nem mintha egyébként tőzsgyökeres Los Angeles-i révén annyira része lett volna abban, amiben nekem volt kölyökkoromban, de azért mégis. Mi, angolok sem szeretünk túlzottan főzni, na de az amerikaiakhoz képest valóságos konyhatündérek vagyunk, én meg aztán főleg, mert Freddie miatt nagyon próbálkozok.
- Hahó - lengeti meg előtte az egyik kezét, melynek köszönhetően észreveszem, hogy a kerek, csinos kis körmeit hasonló színűre lakkozta, mint a szoknyája. Én már csak ilyen figyelmes vagyok - Föld hívja Louis-t, nem szeretnél leülni? - poénkodik és mosolyog, de a tekintete ideges, a hülye elkalandozásaim miatt talán azt hiszi, hogy untat, vagy valami ehhez hasonló, ami egyáltalán nem igaz.
- De, de bocsi, csak erről a sok finomságról eszembe jutott anya - eszem ágában sincs elkeseríteni, jelen pillanatban én sem vagyok szomorú, éppen ezért mosolygok, amikor leülök, de ő mintha néhány pillanatig magába szállna - Hé, nincs semmi baj - fogom meg a kezét, és egészen óvatosan megsimogatom.
- Bocsi, erre nem is gondoltam - nyel nagyot, és idegesen jártatja a tekintetét az asztalon.
- Mire? Townes, elmondani nem tudom, mennyire örülök, hogy te főztél, bolondulok a házi ételekért - megsimogatom a hasam és úgy nézem az ételeket, mintha bármelyik pillanatban rájuk vethetném magam. Végre visszatér az arcára a mosolya, és felém tolja a gőzölgő kis pitéket.
- Ez az empanada - halász ki magának is egyet, amit végül sziszegve a tányérjára dob - nem tudom, mi lenne a jobb, ha korábban csinálom és kihűl, mire ideérsz, vagy az, hogy megéget, olyan forró.
- Nekem ez másodlagos - udvariasságból késsel és villával ugrok neki, egy másik alkalommal viszont egyszerűen csak a számba tuszkolnám az egészet. Nagyra nyílnak a szemeim, amikor beleszúrom a villám, és puha, húsos töltelékkel találkozok. Legszívesebben azonnal betolnám, de a villámra tűzött egyetlen falat vészesebben gőzölög, mint bármi más az asztalon.
- Gyakran főzöl? - érdeklődök, amíg lelkesen fújkálom az ételt.
- Viszonylag - vonja meg a vállát - nem szeretném, hogy Cara chipsen, vagy utcai halon és krumplin éljen, szóval mindig igyekszem összedobni valamit vacsorára, és szerencsére örökölte az imádatom az egzotikus ételek iránt, úgyhogy legalább kipróbálhatom a recepteket. Szeretjük a hasunkat - mosolyog édesen, én meg mit sem imádok jobban, mint azt, hogy nem salátát bökdös mellettem, hanem velem egyszerre kóstolja meg az empanadat.
Majdnem lefordulok a székről az ízlelőbimbóimat elárasztó boldogságtól, és azt hiszem, percekig nem csinálok mást, csak csukott szemekkel nyöszörgök.
- Ez finomabb mint bármi, amit valaha ettem - vetem rá magam azonnal a többire, és billentek még kettőt a tányéromra. - Fantasztikus vagy, Townes, de komolyan!
- Ízlik? - fürkészi lelkesen az arcom, én meg csak arra vagyok képes, hogy nagyokat bólogassak. - Annyira izgultam, borzasztóan féltem hogy elrontom, vagy nem fog ízleni, mert nem is szereted az ilyesmit.
- Mindent szeretek, ami finom - próbálok kulturált maradni, és nem lapátolni magamba az ételt.
- Szerinted ízlene Freddie-nek is? Csomagolok neki! - lelkesedik, és felpattanna, de reflexből a keze után nyúlok és visszahúzom.
- Imádni fogja, de most maradj inkább itt - lassan visszaereszkedik a helyére, és derűs arccal fog hozzá a saját adagjához. Legutóbb folyton beszélgettünk valamiről evés közben, most viszont percekig csend van, amit csak a tányérokon súrlódó evőeszközök csilingelés szakít meg, de ez a legkevésbé sem zavaró.
- Mikor szeretnéd, hogy feleségül vegyelek? - dőlök hátra nagy sóhajjal az utolsó falat után, és kajakómás, elégedett tekintettel sóhajtok egyet.
- Erre térjünk vissza máskor - nevetgél - nem kérsz többet? Mert akkor elpakolok.
Megint felpattanna és elrohanna, mintha egyszerűen képtelen lenne a saját házában nyugton maradni mellettem.
- Nem lehetne később? - meresztek rá kiskutya szemeket. - Igyuk meg előbb azt a bort, amit hoztam. 
Néhány másodpercnyi gondolkodás után bólint, és azért pattan fel, hogy hozzon nyitót a borhoz, ekkor azonban én is felállok, és utána sétálok. Idegesen kutat az egyik fiókban, látszólag azért, hogy húzza az időt, mert a nyitó már a pulton van.
- Townes? - kicsit megugrik, amikor megszólítom. - Miért vagy ilyen ideges?
- Nem vagyok - rázza a fejét kapkodva, majd megpróbál elslisszolni mellettem, de én gyorsabb és figyelmesebb vagyok, úgyhogy a dereka köré fonom az egyik karom, és megállítom.
- De igen - a tekintetem az arcán jártatom, majd hirtelen gondolok egyet és felemelem azt a kezem, amivel nem a derekát ölelem át, és az arcán végigsimítva a füle mögé tűrök egy tincset. Próbál úgy tenni, mintha nem lenne igazam, de közben másfelé néz, és megváltozik a légzése.
Egy kézzel megfogom a bort és a bontót, a másikkal a kezét, és magammal húzom a kanapéhoz.
- Nem hoztam poharakat - olyan gyorsan engedni el a kezem és szalad el, hogy nincs időm reagálni, de mentségére szóljon, csak néhány másodpercig van távol, nem húzza az időt, és utána a két talpas pohárral a kezében leül mellém, nem az ülőalkalmatosság másik felébe, vagy az egyik fotelba, hanem közvetlenül mellém, úgy, hogy a lábai az enyémekhez súrlódnak.
- Bocsánatot kell kérnem - fogok bele, miután töltök mindkettőnknek, és kényelmesen elhelyezkedek. Ha lehetne, bekapcsolnám a falra szerelt tévét háttérzajként, hogy olyan legyen a hangulat, mint amikor éjszakánként csak úgy beszélgettünk, és nem érezte magát kellemetlenül a közelemben.
- Miért? - lötyögteti a vörös folyadékot a poharában.
- A múltkori miatt - dünnyögöm nehézkesen - nem úgy akartam, ahogy történt, ne haragudj, eszem ágában se volt, hogy csak úgy letámadjalak, egyszerűen elszállt az agyam.
Olyan az arca, mintha mindenre számított volna, csak arra nem, hogy ezt hozom szóba, egy pillanattal később pedig lehajtja a fejét, mintha elszégyellné magát.
- És te úgy gondolod, hogy ezért bocsánatot kell kérned?
- Meg sem kérdeztem, hogy te mit szeretnél, és nagyon rosszul is kijöhettem volna ebből a dologból, úgyhogy igen, úgy érzem - válaszolok teljesen őszintén, és legalább ennyire őszintén meglepődök, amikor meglátom a szája szélén bújkáló mosolyt.
- Nem haragudtam, ha nem tűnt volna fel.
- De, de igen - hümmögök, visszagondolva arra, hogy milyen meglepetten, mégis mohón viszonozta a csókom - csak azt akarom mondani, hogy nem volt túl meghitt első csók, és ezt sajnálom, mert jobbat érdemelsz.
- Tuti, hogy te nem vagy igazi - rázza a fejét magában motyogva, hitetlenkedve - szeretnéd ha meg nem történtté tennénk? Könnyen elfelejtek dolgokat, az meg király lenne, ha te is elfelejtenéd azt a borzasztó göncöt. 
- Sajnos ez nem fog menni - rázom a fejem hümmögve - az a kép beleégett a tudatomba.
- Bunkó - prüszköl aranyosan, miközben belekortyol a borba, és felmutatja a középső ujját. Ezt a jelzést én is előszeretettel alkalmazom.
- Nem tehetek róla - vonom meg a vállam, és én is iszok egy kortyot, csakhogy majdnem kiköpöm, amikor újra megszólal, és flörtöl velem.
- Ha már elfelejteni nem tudjuk, kárpótolhatnál - dől hátra, és felteszi a lábát a dohányzóasztalra. Gondolom, hogy ilyesmit Cara jelenlétében nem csinál, úgyhogy jó látni, hogy kezdi elengedni magát mellettem.
De ezt elkiabálom, mert amikor nem válaszolok azonnal megint felpattan, és visszatér az idegesen hadarós, hablatyolós stílusához, bort zúdít a poharába és valami fagyiról beszél, ami a fagyasztóban van, és desszertnek vette, de teljesen elfeledkezett róla.
Nem tehetek róla, de kitör belőlem a nevetés, viszont mielőtt elindulhatna, hogy nyakig belemásszon a fagyasztóba megállítom, ami úgy sikerül, hogy a keze után kapok, amikor nagy hévvel elindul a konyha felé, ezáltal pedig kissé megbotlik, elveszíti az egyensúlyát, és mindketten a kanapéra zuhanunk, csak ő az ölembe.
- Ha nem hagyod abba ezt a kapkodást és karattyolást kénytelen leszek megismételni a múltkorit - nyögöm ki nevetve.
- Igen? - pislog döbbenten, és megpróbál lecsúszni mellém, amit engedek is neki, de azt már nem, hogy méternyi távolságokra elhúzódjon.
- Mindig ilyen ideges vagy, ha valaki szeretne megcsókolni? - vonom fel a szemöldököm.
- Rendszerint - vágja rá - de lehet csak az a baj, hogy évek óta senki sem merte ezt a lépést megtenni egy enyhén bunkó popsztárocska kivételével.
Townest nem csókolta meg senki Cara születése óta. Senki, kivéve én, és én így elcsesztem.
- És talán az is közrejátszik, hogy ha nem lenne Cara, már rég olyan lennék, mint a rajongóid - teszi hozzá.
- Ez most egy negatív hasonlat akart lenni? Csak mert a rajongóim elmondhatatlanul fantasztikusak.
- Bocsi - motyogja, viszont én már azon gondolkozok, amit mondott, hogy Cara tartja vissza, de nem tudom, hogy mitől. Minél tovább nézem az arcát annál inkább megvilágosodik bennem az a gondolat, hogy ő tulajdonképpen rettentően fél tőlem, és ettől a helyzettől, mert hiába lettünk először barátok, és hiába ő a leglazább csaj a környezetemben, egyszer nagyon elbánt vele valaki, aminek a jóvátétele talán az én feladatom lenne. Csakhogy én is rettegek tőle, mert velem is csúnyán elbántak már, mert én is egyedül nevelem a gyerekem, mert nekem már az anyukám sincs itt, hogy segítsen, mert minél több időt töltünk együtt annál inkább rájövök arra, hogy ő az, akire szükségem van, emiatt pedig legszívesebben átugranék úgy kb öt évet az életemben addig, amíg már minden rendben van, és egy nagy, boldog család részei vagyunk. Mivel erre nincs lehetőség, marad az, hogy küzdenünk kell.
- Örülök, hogy hosszú idő óta én lehetek akkor az első - a kezem az arcára csúsztatom és megsimogatom a puha bőrét. A múltkori talán azért volt jó, mert nem hagytam időt a gondolkodásra se magamnak, se neki, most viszont van ideje rá, hogy ideges legyen.
- Nem mondtam el Carának, hogy veled randizok - mondja halkan, lesütött szempillákkal, és a hangja is megremeg - mert nem tudom, hogy ha nem jól sül el ez az egész, akkor hogyan közölhetném vele.
- Megértem - közelebb húzódok, az orrom megböki az övét, mire elakad a lélegzete, a két saját fülemmel hallom - ne is tegyél velem kivételt.
- Már kivételt tettem - néz a szemembe. Nem kérdezem meg, hogy mire gondol, egy halvány sejtésen van, de nem akarom boncolgatni a témát, legalább néhány percre szeretnék elfeledkezni arról, hogy mindkettőnk döntéseit olyan kis apróságok befolyásolják, akikért mindent képesek lennénk eldobni, ha úgy van.
- Townes? - döntöm a homlokom az övének, ekkor azonban lehunyja a szemeit és érzem, hogy a hasamnál az egyik kis keze marokra fogja a pólóm, és közelebb húz magához. Talán ez elég nyilvánvaló jelzés.
Most nem rontok rá váratlanul, nem csak egyszerűen lekapom, mint valami bunkó kölyök, hanem lassan, és megfontoltan közelebb hajolok hozzá. Néhány másodpercig hallgatjuk egymás légzését alig milliméterekkel a szánk között, aztán bezárom ezt a távolságot, és abban a pillanatban mintha felrobbannék, vagy mintha valaki erősen mellbe taszítana.
A múltkori is jó volt, de ez jobb, mert nem rohanunk sehová, nem az van, hogy egyikünk sincs tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mit is művelünk, ez most lassú, és minden mozdulatot átgondolunk.
Az utóbbi minimum 4 évben egyfajta játékszere voltam annak a nőnek, aki nélkül azt hittem, hogy élni sem tudok, szakítottunk, összejöttünk, lefeküdtünk, aztán egy héttel később már mindketten valaki más ágyában voltunk, mígnem az egyik csaj közölte velem, hogy a gyerekem várja, és ez felborított mindent. Megpróbáltam vele lenni, elfelejteni Eleanor-t, megpróbáltam Freddie apja lenni, de akárhányszor füttyentett mindent eldobva rohantam hozzá, és ez azután is így volt, hogy Freddie hozzám került, mert annyira hülye voltam, hogy elmentem a randikra, amikre ő rendszeresen nem, elhittem a hülye hazugságait, a kifogásokat, és a hisztiket, közben ő talán jól szórakozott rajtam, de most már egye meg a fene ezt az egész zűrzavart, én kiszállok, abban a pillanatban kiszálltam, amikor megláttam, hogy Townes hogy bánik a fiammal, hogy milyen bájos, kedves, és megértő, hogy pont ugyanannyira szüksége van valakire, mint amennyire nekem szükségem van rá. Lehet, hogy én felrúgtam az életet, az elveit, a terveit, de ő felrúgja az ép eszem, a gondolkodásom, és a szívem.