2018. március 17., szombat

14.rész

Sziasztok! 
Hú, hát el sem hiszem, hogy végül megírtam ezt a részt! Valamiért egész héten nem volt hangulatom hozzá, tudtam, hogy nagyjából mit akarok, de folyamatosan halogattam, ma meg már volt egy olyan pillanatom is, amikor majdnem kiírtam, hogy ezt a hetet offolom, végül aztán délután nekiugrottam újra, és bár tökre nem az lett, amit akartam, azt hiszem, ennél elégedettebb nem nagyon lehetnék a történtek végső alakulásával. Nem lett egy kilométernyi hosszúságú, de remélem kivételesen nem bánjátok!
N.x 

 

 Townsend Campbell

Nagyon gyorsan vissza kell vennem magamból, és a tinilányos hülye érzéseimből, mégpedig minél hamarabb.
Ezt a felfedezést akkor teszem meg, amikor már ezredjére kapom rajta magam az elmúlt két napban, hogy a randinkra gondolva hülyén mosolygok magam elé, dúdolgatok, és a munkaidőm több mint felét azzal töltöm, hogy tőlem nem megszokott lelkesedéssel mesélem el a lehető legapróbb részletekbe menően a történteket Caminak.
Tulajdonképpen az egész világ tudja (megint), hogy mi ketten találkoztunk, és azt is, hogy együtt vacsoráztunk, képes  bizonyítékokat hozott le róla az egyik gusztustalan pletykalap, de furcsa mód most nem rohanták meg a munkahelyem és az otthonom újabb fotósok és pletykavadász újságírók, így lényegében hidegen hagy a dolog, az is, hogy mit gondolhatnak rólam az óvodában, és az is, hogy mindenhol máshol, elvégre ha a barátnője leszek nem menekülhetek a nyilvánosság elől.
És pontosan az ilyen gondolatok miatt kell sürgősen leállítanom magam.
Mindössze egyszer randiztunk, és én máris erről fantáziálok, már megint úgy viselkedek, mint a gimiben, és megint fenyeget annak a veszélye, hogy túl gyorsan beleszeretek valakibe, akit nem is ismerek igazán. Ismét tudatosítanom kell magamban, hogy ez már nem az a világ, és nem az az életmód, ahol megengedhetem magamnak, hogy rózsaszín köd boruljon a szemeim elé, hiszen én már anya vagyok, egy csodálatos kislány anyukája, és miatta nem hamarkodhatok el döntéseket, nem ugorhatok fejest akármibe.
Fejben nagyon könnyű ezt eldönteni, a valóságban viszont szörnyen nehéz kivitelezni, főleg úgy, hogy tegnap, a nehézkes ébredezésemet követően, mielőtt elmentem volna Caráért egy rövid sms fogadott Louis-tól, amiben újra megköszönte a randinkat és leírta, hogy mennyire jól érezte magát velem, azóta pedig már többször is beszéltünk, és minden egyes alkalommal mintha transzba esnék.
Sajnos világéletemben hajlamos voltam arra, hogy túl korán beleszeressek valakibe, a "nagyfiúba", aki gyerekkoromban a szomszédban lakott, és mindig visszaköszönt, amikor a kertben ücsörögve szenvtelenül rákiáltottam, a kedves kisfiúkba az oviban, majd alsó tagozatban, később mindenféle rocksztárokba, akik után bőghettem, karakterekbe a kedvenc  könyveimből, végül Finley O'Neillbe, aki egy életre elvette a kedvem a szerelemtől, miután lelécelt, legalábbis ezt hittem, de ez most erősen meginogni látszik. Életem egyetlen és igaz szerelme viszont egyértelműen a lányom, miatta fogok nem megőrülni újra, vagy legalábbis erősen próbálkozom.
Szeretek anya-lánya napokat tartani Carával, na nem mintha nem ebben a felállásban telne nagyjából minden napunk, de ilyenkor hagyom a főzést és a házimunkát a fenébe, és nem csinálok más, csak vele foglalkozok a délután folyamán, ilyenkor még azt is megengedem magunknak, hogy vacsorára pizzát vagy hamburgert rendeljünk. Cara imádja, és én is.
- Mit szeretnél ma csinálni, Kincsem? - érdeklődők miközben hazafelé tartunk. Bűntudatom van amiatt, mert "leráztam" így bármilyen kívánságát képes lennék teljesíteni, de szerencsére a gyermekem nem túl nagy igényű.
- Aludni - motyogja félálomban, mire kis híján felnevetek, mert nem pont erre a válaszra számítottam, még annak ellenére sem, hogy a napirendje fontos részét képezi a délutáni pihenő egészen kicsi kora óta. Más gyerekek lázadoznak ellene, az enyém viszont még a 2-3 éves kora között végbement hisztizős dackorszakában is elaludt, miközben szipogva azt motyogta, hogy ő márpedig már nagylány, és a nagylányok nem alszanak délután, pedig ez nem feltétlenül igaz, én legalábbis nagyon szívesen aludnék néhány órát, vagy legalább percet munka után. De végül is ma mi akadályozna meg benne?
- Jól hangzik - pillanatok rá mosolyogva a visszapillantóból. Annyira édes, ahogy a tornacipőbe bújtatott apró kis lábai elernyedve lógnak, miközben ragaszkodóan szorítja magához az egyik kedvenc kis plüss játékát. Nem tudom elhinni, hogy ilyen nagy lányom van, aki mégiscsak örökre az én apró, pici kisbabám.
Az összes cuccunkat magamra aggatva gyengéden kicsatolom őt az ülésből és a karjaimba veszem. Már egyáltalán nem olyan pehelykönnyű, mint amilyen az első 1-2 hónapban volt, de anya bírja, ez az egyik legfőbb jelmondatom.
Anya mindig, mindent bír, de most úgy dönt, hogy lefekszik a lánya mellé, és ő is alszik egy jót. Nem akarom túl sokat háborgatni, úgyhogy cuccostól-mindenestől felviszem a hálószobámba, ahol leteszem az ágyra, majd ledobálom a táskáinkat magamról és visszaszaladok bezárni az ajtót. Amikor másodjára tartok felfelé a lépcsőn elkezdek megszabadulni az alváshoz nagyon kényelmetlen ruhadarabjaimtól, kigombolom a szűk farmerem, lerúgom a zoknijaim, a melltartóm egy mozdulattal való kikapcsolása után kitépem a pólóm alól, és a zoknimmal, majd a nadrágommal együtt behajítom a szobám jobb sarkába. A lányomat rendre tanítom, pontosan azért, mert én egyébként szörnyen kupis vagyok, miatta viszont megemberelem magam és rendet tartok magam körül, mert csúnya lenne rászólni, hogy pakolja el maga után a játékait, vagy tegyen rendet a szobájában, miközben én nem csinálom ugyanezt, viszont most alszik, úgyhogy nem látja. Óvatosan leveszem a fejéről a vékony kis sapkáját, majd kibújtatom az édes, citromsárga kis kabátkából, és a hozzá tökéletesen illő tornacipőből. Imádom őt öltöztetni, ebből kifolyólag rengeteget vásárolok neki, de azt hiszem, ez minden anyukával így van a 21. században, mert gyönyörű, nagyon divatos ruhákat gyártanak a gyerekeknek, amire már az én időmben sem volt példa, nemhogy a nálam idősebb szülők esetében, úgyhogy amíg mondjuk én ronda kezeslábasokban, és melegítőszettekben pózolok a gyerekkori képeimen, Cara mindegyiken nagyon csinos, de az az igazság, hogy ő az én régi ruháimban is gyönyörű lenne, mert nem azért, hogy elfogult legyek, de nála gyönyörűbb kislányt még nem láttam.
Továbbra is tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy ha nem muszáj, nem alszunk együtt, de vannak kivételek, például ez a mostani eset, amikor épp anya-lánya napot tartunk.
Bebújok mellé és közelebb húzom magamhoz, a kis teste valahogy azonnal igazodik az enyémhez és hozzám simul, de már nem annyira, és nem olyan egyszerűen, mint amikor csak egy nyöszörgő kis gombóc volt. Nem azért nem alszok el azonnal, mert nem tudnék, hanem mert szándékosan ébren maradok, hogy nézzem, simogassam a békés, gyönyörű kis pofiját, és azon agyaljak, amin mindig, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a négy év, és bárcsak néha visszamehetnék a kezdetek kezdetéhez, ahhoz az utolsó néhány órához, amikor már semmi se volt jó, és alig vártam, hogy kint legyen. Most néha azt kívánom, bárcsak még mindig csak a saját bőrömön keresztül láthatnám a tappancsát és az ujjacskáit.
Remélem, hogy az életben legalább még egyszer átélhetem majd ezt a csodát, és azt is, hogy sokkal jobb, kevésbé aggasztó körülmények között, mint Carával.
A fáradtság végül úrrá lesz rajtam és vele a karjaim közt mély, de rövid ideig tartó  álomba merülök.
A lányom általában 1,5-2 órát alszik délután, és ha felébred szó sem lehet arról, hogy én tovább aludjak, ami végül is jogos, ha az ő szemszögéből nézzük. Szerencsére nem azzal ébreszt, hogy ugrál az ágyon, rázogat, vagy hangoskodik, hanem kedvesen, pont úgy, ahogy én szoktam ébreszteni őt.
- Anyucika - dalolja az arcom simogatása közben - ébredj fel, zenél a táskád.
Hosszú nyöszörgést hallatva erőt veszek magamon és feltápászkodok, hogy az egyszerűen padlóra dobott táskámból kihalásszam a telefonom, azonban amikor meglátom, hogy ki hív, rögtön éberebbé válok.
- Nem én vagyok - emelem derűs arccal a fülemhez a készüléket.
- Elnézést, akkor téves - veszi a lapot néhány másodperc elteltével, és egyszerűen kinyomja.
Idiótán vigyorgok magam elé, mert tudom, hogy maximum 10 másodperc, és újból megcsörren a telefonom, ezúttal viszont mielőtt megszólalhatnék ő kezd beszélni.
- Ms Townsend Campbell? Ne szórakozzon velem, tudom, hogy maga az! Csak egyetlen kérdésemre válaszoljon, és utána békén hagyom!
- Ezek a maga fajták - horkantok megjátszott bosszankodással, és közben Cara felé fordulok, aki mindig tudja, hogy mikor gondolok valamit komolyan, és mikor játszom meg magam. - Ön ma az ötszázadik zaklatóm, mit akar?
- Otthon vagy? - neveti el magát, miközben a háttérből a kedvenc kisfiúm hangját is hallom. 
- Az attól függ - hümmögök - miért érdekel?
- Mert van itt valaki, akinek rettentően hiányzik az a két fantasztikus hölgy, aki elvileg abban a házban él, ahol megfordultam a minap.
- Várj csak, lakik itt valaki más is rajtam és Carán kívül?
- Nem, te buta - mormogja - kit is szeretnél meglátogatni, Freddie?
- Carát és Townie-t! - kiáltja boldogan, mire megtapasztalom, hogy mi is az a fülig érő mosoly.
- Figyelj csak, Baba - fordulok a lányom felé - megengedjük az új barátainknak, hogy meglátogassanak minket?
- Igeeen! - pattan fel, a vonal másik végéről érkező nevetéstől pedig már-már olvadozni kezdek.
- Szükséged van a navigációmra, vagy jó a memóriád? Bár mondjuk aki elfelejti, hogy hol járt eddig a világban...
- Poénkodj csak - prüszköli - egy napon csúfos bosszút állok rajtad!
Alig várom.
- Úgy tűnik, el kell halasztanunk a csajos délutánunkat, Cicám - dobom le magam az ágyra, és a karomat nyújtom Cara felé, aki boldogan rugózik rajta.
- Nem baj - huppan le, és a mellkasomra mászik - megbocsájtom.
- Milyen nagylelkű vagy - nevetek rajta, és puszit nyomok az arcára. Fel kellene öltöznöm, elvégre az talán elég bunkó dolog lenne, ha bugyiban, melltartó nélkül nyitnék ajtót a hivatalosan is két kedvenc pasimnak, egyelőre viszont csak Cara felé fordulok, és elsimítom az arcából az alvás közben a copfjából kibújt tincsecskéit.
- Szereted őket, ugye? - mosolygok rá, mire válaszul nagyokat bólint.
- Igen, és nagyon hiányoznak - hajtja a fejét a mellkasomra.
- Nekem is - sóhajtok a haja birizgálása közben. Nagyon szeretném elmondani neki, hogy Louis mutat valami érdeklődést az irányomba, de nem tudom, hogy hogyan fogalmazhatnám meg ezt egy 4 éves számára úgy, hogy megértse, hogy ez valójában mit jelent, és ne azzal a kérdéssel fogadja, hogy akkor mikor is lesz az apukája.
Mire megérkeznek a vendégeink újra normálisan nézek ki, bár a szűk farmerem helyett egy laza otthoni nadrágot viselek, és a hajam egy kócos kontyban ül a fejem tetején, de azzal nyugtatom magam, hogy ez most nem randi, meg egyébként is, amikor nála voltunk ennél rosszabb külsővel is megjelentem előtte, plusz nem úgy tűnik, mint akit zavar a kinézetem, amikor kinyitom előttük az ajtót, és a sugárzó, széles mosolyával találom szemben magam. 
Erősnek kell maradnom.
- Szia Nagyfiú! - veszem fel Freddie-t, aki mintha minden alkalommal, amikor újra látom egyre szebb lenne.
Miközben én körberajongom őt, a lányom Louisra csimpaszkodik, és egyszerűen képtelen vagyok nem elképzelni, hogy milyen lenne, ha minden nap láthatnám ezt, sőt, olyan igazán belsőséges viszonyt alakíthatnának ki.
- Bocsi, hogy csak így meghívattuk magunkat - lép közelebb, miután letesszük egymás gyerekét. A puszi, amit már-már megszokott módon az arcomra helyez elállítja a lélegzetem.
- Semmi baj, legalább még jobb lesz a  délutánunk - hadarom - azt terveztem, hogy ma nem csinálok semmit, csak játszunk, meg ilyesmi, úgyhogy ennél jobbkor nem is jöhettetek volna.
- Gyere, Louis, nézd meg a szobám! - ragadja kézen Cara, és húzni kezdi, a fiú pedig készségesen követi.
A házunk közel sem olyan, mint az övé, sőt, ez csak egy nevetséges kis vityilló ahhoz a palotához képest, amiben ők élnek, de én teremtettem elő benne mindent, önerőből, szóval egészen büszke vagyok rá, és úgy tűnik, hogy Cara is.
Bár a hely különbözik, amikor az asztalunkat körbeülve együtt gyurmázunk olyan érzésem van, mintha sosem jöttünk volna el tőlük, nem beszélve arról, hogy egy külső szemlélő számára kívülről egy boldog kis családnak tűnhetünk, addig amíg ezt valaki meg nem zavarja, és ez a valaki az anyám.
Az alapján, ahogy berobban, és ahogy reagál Louis és Freddie jelenlétére le sem tagadhatnám, hogy az ő lánya vagyok, annyira kísértetiesen hasonlít a reakciója az enyémekre.
- Szia, nagyi! - kiáltja elsőként vidáman Cara, miközben sós kekszekkel van tele a szája. Rosszallóan elfintorodok, nem mindent jegyez meg még, amit tanítok neki, de mentségére legyen, hogy aranyos, még az is, amikor morzsákat köpköd összevissza.
Anya úgy bámul ránk, mint egy szellemet látott eszelős, én meg szinte látom magam előtt, ahogy forognak az agytekervényei, számba veszi az elmúlt 3 hetet, hogy miket mondtam eddig Louisról, ő miket olvasott róla, visszagondol arra, amikor a randink utáni reggelen amíg Cara reggelizett félrehívott, mert mindent tudni akart, én meg még abban az elvarázsolt állapotban, amibe az a bizonyos puszi, és maga az egész randevú juttatott elmeséltem neki, hogy mennyire tökéletes srácot sodort az utamba a sors. És ez a srác most végre itt van előtte, végre a saját szemével is láthatja, nekem pedig esélyem sincs, hogy ezt megakadályozzam.
- Sziasztok! - pakolja le a cuccait, és sugárzó mosollyal lép közelebb. Louis gyorsabban reagál, mint én, és ha ez lehetséges még jobban elbűvöl engem, anyát pedig valósággal lehengerli azzal, hogy felpattan, és udvariasan a kezét nyújtja felé, hogy bemutatkozzon, ezzel együtt pedig Freddie-t is felkapja.
- Jó napot, asszonyom, Louis Tomlinson vagyok, ez a kissrác pedig a fiam, Freddie - szavakkal leírhatatlan, hogy milyen fejet vág anya, a szemei mintha megnőttek volna, és borzalmas az a csillogás, ami bennük van, mert tudom, hogy máris arra gondol, amit én inkább igyekszek kiverni a fejemből. Ő már unokázik, nem csak Carával, hanem egy egész fészekalja Tomlinson vezetéknevű poronttyal - én sodortam egy kis bajba a lányát, de igyekszem jóvátenni. 
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket! - tér vissza a földre, és Freddie-t közelebbről látva szélesedik a mosolya, arról pedig ne is beszéljek, amikor elfogadja Louis felé nyújtott kezét, és ő is bemutatkozik. Még nincs 50 éves, de talán pont azért, mert korán lett nagymama, néha rettenetesen viselkedik a gyerekekkel szemben, rosszabb, mint azok a bizonyos arccsipkedős, szagos mamák, akikről néha hallani lehet, ezzel együtt viszont nála jobb anya, és nagymama nincs a világon, ebben biztosabb vagyok, mint bármi másban.
- Mi szél hozott, anyu? - tápászkodok fel én is, és puszit nyomok az arcára, közben pedig meglátom, hogy Carának már a hajában is gyurma van, úgyhogy lekapok a csuklómról egy hajgumit és a tiltakozása ellenére újra felcopfozom. 
- Csak beugrottam, gondoltam megnézlek titeket - mondja két gügyögés közben Freddie-nek, aki bizonytalanul szemléli az édesapja mellkasához simulva - munka után elmentem vásárolni a csajokkal és találtam neked egy gyönyörű ruhát, amit egyszerűen nem hagyhattam ott. 
- Tényleg? - hümmögök. - Ide vele!
De már nem figyel, helyette szenvtelenül közli Louisval, hogy mennyire örül annak, hogy ilyen hozzá hasonló kedves fiúk sodornak bajba, és válnak az ő édes, pici kislánya új barátaivá, meg hogy én egy igazán remek nő és anya vagyok, ha ez esetleg még nem tűnt volna fel neki. Ég a fejem, és a Lou szája sarkában bujkáló félmosolyból ítélve őt ez rettentően szórakoztatja, a szemét!
- A lánya valóban fantasztikus nő, Ms Campbell - ért egyet mosolyogva - ahogy az unokája is.
Kis híján elbőgöm magam, amikor gyengéd mozdulattal végigsimít a lányom buksiján. Talán ez az a pillanat, amikor menthetetlenül belészeretek minden elvem és fogadalmam ellenére, annak ellenére, hogy egyszer már beleestem a hibába, de emlékeztetem magam, hogy az a hiba magával hozta a legjobb dolgot, ami valaha történhetett velem, úgyhogy talán most is így lesz, talán ilyen hülye, meggondolatlan módon bele kell szeretnem abba, ahogy bánik a gyerekemmel és velem, abba, hogy milyen kedves, figyelmes, és jószívű, és abba, hogy az életünk eddigi története a különbségek ellenére valahol egy és ugyanaz. Magamról teljesen elfeledkezve túrok a hajamba és sóhajtok fel, az egész helyzetet pedig végül Cara menti meg, aki leugrik a székről, és kíváncsian anya táskáihoz szalad.
- Milyen ruhát vettél anyucinak, nagyi? Megnézhetem?
- Ne kutakodj, Baba! - szólok rá, addigra viszont már nyakig benne van a papírzacskóban.
- Nem ott van, Kicsikém - húzza gyengéden hátrébb anya, és az egyik kisebb méretű zacskót felkapva a kezembe nyomja, én meg már a mérettől is elszörnyedek, mert az nagyon nem jó jel, ha valami belefér egy ennyire apró táskába. - Menj és próbáld csak fel, Townes! 
- Nem, majd talán később... - próbálok kibújni alóla, de ez egy lehetetlen küldetés. 
 - Vedd csak fel, legalább nem csak én mondom majd, hogy milyen gyönyörű vagy!
-  Igen, anyu! 
A lányom elárult. 
Fújtatva megyek fel az emeletre, és közben hallom a férfias kuncogást magam mögött, meg azt is, ahogy anya újra elkezdi a dicsőítésem. 
A ruha borzalmas, mármint gyönyörű, de borzalmas, borzalmasan rövid, borzasztóan keveset hagy a képzeletre, és úgy összességében olyan, amit 16-17 évesen simán felvettem volna a barátom kedvéért, ha azt akarom, hogy gyorsan lelépjünk az aktuális buliról, így 22 éves fejjel, anyaként viszont egyetlen gyors, és rémült mozdulattal lökném vissza a vállfát, ha egy boltban véletlenül a kezeim közé kerülne. Borzalmas, hogy az anyám ilyeneket vesz nekem! Hófehér, csipkézett mintájú, spagettipántos, és nagyon szép, de amikor felveszem olyan érzésem van, mintha az egész fenekem pucér lenne, a felső része pedig egy kb egy centiméteres sávban teljesen a szoknyarészig kivágott, csupán egy vékony pántocska tartja össze a mellemnél, tehát lehetetlen melltartóval felvenni. Képtelenség, hogy én ebben lemenjek, pedig hátul apró, finom, fényes gyöngyöket kellene a bújtatóikba dugni ahhoz, hogy lássam a végeredmény, bár így is képes vagyok elképzelni. Úgy nézek ki, mint egy gazdag kurva, nem is, inkább mint azok a luxuskurvák, akiknek jó pénzt fizetnek azért, hogy egy napig vénemberek oldalán feszítsenek és szépek legyenek.
Borzalmas.
- Anya! - kiáltok le dühösen. - Ha látni akarod akkor gyere fel, és gombold be nekem ezt a szörnyűséget, mert én biztos, hogy nem mutatkozok benne emberek között, a gyerekek előtt meg pláne! 
Ezzel becsapom az ajtót és a ruhát magamhoz szorítva nekidőlök. Teljesen elment az esze, annyira normális, értelmes, tanult nő, ezerszer jobb és okosabb ember, mint én, de néha teljesen meghülyül! Ebben akkor leszek csak igazán biztos, amikor kinyílik az ajtó, és a keletkező résen meglátom Louis-t.
- Na azt már nem! - kiáltom, és teljes erőmből nekiugrok az ajtónak, hogy visszatartsam, de ez a fiú még úgy is erősebb nálam, hogy közben majd' megpukkad a nevetéstől.
- Townes, ne viselkedj gyerekesen, én csak azt csinálom, amire az anyukád megkért!
- Húzz el innen! 
A végzetem az, amikor az egyik spagettipánt elkezd lecsúszni és kis híján kivillan az egyik igazán intim, női domborulatom, úgyhogy odakapok, hogy visszarántsam, ő pedig már sunyi módon bent is van a szobámban, és egyenesen a szemembe néz.
- Most ástad el magad egy életre nálam! - fordítok hátat neki, mert nem esik le, hogy a ruha a hátamon teljesen nyitott, mert magamnak nem tudom begombolni. 
- Nemár, csak szerezni akarok egy jó pontot az anyukádnál.
- Helyette kapsz két rosszat tőlem! 
A nevetésétől egész testemben megborzongok, nagyon nem jó ötlet ilyen ruhában parádéznom előtte egy olyan kicsi szobában, mint az enyém, és ahol ráadásul csak ketten vagyunk. Közelebb lép hozzám, és elsimítja a félhosszú, hullámos tincseimet a hátamról, amikor az ujjbegyei a bőrömhöz érnek nagyon kicsi választ el attól, hogy nyöszörögni kezdjek, mint egy simogatásra vágyó kiskutya. Teljesen megőrülök. 
- Kész is - mormogja, amikor az utolsó gombot is a helyére illeszti, és gyengéden maga felé fordít. Amire igazán nem számítok az a száját elhagyó cifra káromkodás, miután végigfuttatja rajtam a tekintetét. Nem emlékszem rá, hogy akár egyszer is életem során valaki így fejezte volna ki a tetszését az irányomba, és ami igazán megdöbbent az a tekintete mélyén ülő vágyakozás. Évek óta nem láttam ilyet, és évek óta nem csókolt meg senki, úgy meg még soha, ahogy ő teszi.
Nincs időm a gondolkodásra, sem arra, hogy reagáljak, esetleg megpróbáljam megállítani, egyszerűen az egyik pillanatban még döbbent tekintettel fújom ki a levegőt, a következőben pedig puha ajkak tapadnak a számra, és tetovált karok fonódnak a derekam köré. Sosem éreztem még, hogy valakinek, akinek nem az anyukája vagyok szüksége lenne rám, hogy bárki is akarná, hogy az élete része legyek, és bár fogalmam sincs, hogy most miből gondolom, de tudom, hogy ő ezt akarja, és ezzel levesz a lábamról. Ha nem szorítana magához összecsuklanék, mint egy rongybaba, így viszont a nyaka köré fonom a karjaim és belemarkolok a dús, puha tincseibe. Rengeteg rég elfeledett érzés lobban fel a testemben, nem közelednek szép lassan, hogy emlékeztessenek arra, hogy ilyen is van, hanem jönnek, felgyújtanak, letarolnak, aztán üresen hagynak, sajgón, mert ez a legjobb kifejezés arra, amikor ki tudja mennyi idő elteltével eltávolodik tőlem.
- Úristen, Townes, én...
- A gyerekeink lent vannak az anyámmal - motyogom behunyt szemekkel, és nagyot nyelek.  
- Tudom, ne haragudj, nem tudom, hogy mi ütött belém, csak te - ezúttal én tapasztom rá a szám az övére, az arcát a kezeim közé veszem, és mint egy őrült, elnevetem magam, amit felhasznál arra, hogy befejezze a mondatát - annyira kibaszottul gyönyörű vagy!
Megkísérelem, hogy egyetlen embernek sem áll annyira jól a káromkodás, mint neki, és még egyetlen emberért sem voltam annyira odáig az eddigi szerelmeim közül, mint amennyire érte már most odáig vagyok. Le kellene mennünk, mert már én is érzem, hogy szörnyen gyanús lehet, hogy ennyi ideig fent vagyunk, ráadásul az egyik percben még hangosan veszekedtem vele, a következőben pedig beállt a csend, ami azóta is tart, de képtelen vagyok elválni tőle, éveket kell bepótolnom csókolózás, és gyengédség terén. 
- Nem vagyunk normálisak - fizikailag fáj, amikor végül ráerőszakolom magam arra, hogy abbahagyjam, bár ő sem úgy néz ki, mint aki annyira szeretné befejezni, épp ellenkezőleg.
- Aha - hümmögi a homlokát az enyémnek döntve, az ujjaival gyengéden simogatva a derekam - te tényleg nem vagy az.
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen? - húzódok el tőle nevetve.
- Nem - noszogat vissza sunyi, kisfiús mosollyal az arcán - te tényleg tök kattant vagy, nélkülem is, nemhogy úgy, hogy hagyod ezt nekem, de szerintem nekem a múltkori volt életem legjobb döntése.
- Melyik?
- Amikor beengedtelek a házamba - tűnődik - és amikor elhívtalak randizni. 
- Hagyd ezt abba most azonnal! - csapok gyengéden a vállára. - Ne mondj nekem ilyeneket, le kell mennem a gyerekemhez, mert én egy felelősségteljes anyuka vagyok, nem hozhatok hülye, meggondolatlan döntéseket, még miattad sem! 
- Akkor gondold át, hogy ráérsz-e pénteken egy második randira - tűr a fülem mögé egy elszabadult tincset, ami mintha kicsit izzadt lenne, aztán lop még egy apró csókot, és végül hátat fordít, hogy kimenjen a szobámból, miután lerombolt mindent, amit az elmúlt 4 évben felépítettem.

3 megjegyzés:

  1. Te jo isten Nessa!!
    Szerintem te szandekosan az olvasoid halalat akarod okozni. Bar evek ota olvasod vagyok es neha a blogger fiokombol kuldott kommentekkel is talalkozhattal, az utobbi idoben sajna nem nagyon volt ra pelda. De egyszeruen elakadt a szavam is ettol a resztol es mindenkeppen biztositani akartalak arrol, hogy mennyire de mennyire imadom ezt a tortenetet (ahogy az osszes tobbit is amit eddig megirtal) es nem gyozom varni a kovetkezo hetveget, hogy lassam, mi tortenik.
    A legjobbakat, es sok sikert a jovo hetre!💕

    VálaszTörlés
  2. ÉDES ISTENEM, NESSA, mit művelsz te velünk??

    Képes vagy itt félbehagyni a részt? Hát a rész előtti bevezető szövegből arra következtettem, hogy valami rövid rész lesz valószínűleg Carával a középpontban, erre mit kapok? Izgalmat, hosszú részt, Louist, szerelmet (az én részemről is jócskán), tündéri gyerekeket és egy teljesen kattant nagymamát (nem is értem, honnan örökölte a sok hülyeséget Townes, imádom mindkettejüket.:D).

    Egyébként elég hosszasan el voltam tűnve az utóbbi időben, az egyetem nem támogatja a szabadidő és élet fogalmát ezekben a hónapokban, alig várom hogy kicsit nyugisabb legyen az egész, kevesebb ZH-val és beadandóval, akkor újra aktívan kommentelek majd.

    Az utóbbi pár részről úgy általában: sosem voltam a legnagyobb Louis rajongó, kicsit távol állt tőlem, viszont ezzel a sztorival teljesen elérted hogy beleszeressek, imádnivaló és szerintem nagyon jól megragadtad a személyiségét, valahogy a valóságban is hasonlónak tűnik nekem.:)

    Townes pedig nagyon szimpatikus, annyira élethű azzal hogy néha túlaggódja a dolgokat, de látszik rajta az is, hogy igazán fiatalon lett anya, nagyon jól át tudod adni ezeket az érzelmeket és gondolatokat, amik benne harcolnak mikor Louis és Cara "közt" kell döntenie.

    Kicsit hiányolom a Louis szemszögeket, szívesen megnézném hogy ő mit gondol, remélem hogy teljesen bele van esve Townes-ba és sosem akarja elhagyni őt, nagyon jó párost alkotnak.

    A gyerekek, hát még nem szoktam hozzá teljesen ahhoz hogy ilyen témában írsz, de meglepően tetszik, valószínűleg azért mert épp most tartok ott az életemmel hogy megváltoztattam az álláspontomat arra hogy szeretnék egy gyereket de csak olyan 3 éves koráig, onnantól ne nőjön tovább.
    Előtte egyáltalán nem akartam, és örülök hogy a történeted is közelebb visz a gondolathoz, hogy ennek azért jó lenne megtörténnie, az hogy egy kis csodaként írod le a terhességet és a gyerekeket igazán pozitív.:)

    Alig várom a következő részt, örülök, hogy még a héten kitetted, kitartást a sulihoz és az íráshoz, na meg rengeteg ihletet!

    Üdv, Bealtes_Lány.xx

    VálaszTörlés
  3. Ááááááá te csaaaaaaj!

    Most az én számat is egy igen szaftos káromkodást hagyta el!

    Jesszus. Egyszer megölsz engem.
    (és akkor azt írja, hogy arra gondolt ezen a héten ki se teszi)
    Úristen! Még jó, hogy vagy olyan lelkiismeretes meg szorgalmas, hogy nem tetted❤

    Na de mi volt ez a rész? Az elején megint rosszat sejtettem, de a végén úristen. Úristen.
    Ne haragudj, de most nem biztos, hogy mást is ki tudok neked nyögni.
    Úristen.

    Ajjjjjj, ez olyan cuki volt. Townes anyukája az egyik legnagyobb forma :D
    Meg Freddie és a Cara cukisága is..te jó ég! Tomlinson te Úristen, na igen ő meg az.

    Végre. Annyira nagyon örülök, hogy mint egy 16 éves tinilány,kb.az ágyon ugrálnék (de nem teszem ám 😂)

    Ne haragudj, hogy ilyen kommenttel tudok csak szolgálni, de most el kell mennem feldolgoznom az előbbieket.
    Te úristen!

    Szeretlek, imádlak Drága ❤

    Sophie

    VálaszTörlés

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...