16.rész

Townsend Campbell

Bűntudatom van, miközben fürdőzök a boldogságban.
Nagyon késő van, fogalmam sincs, hogy pontosan hány óra, csak annyit tudok, hogy egy ideje már nem álltunk fel a kanapéról, és az sem most volt, hogy befejeztük a vacsorát.
Egy doboz jégkrém két kanál kíséretében olvadozik a dohányzóasztalon, amire hagyom, hogy feltegye a lábát, miközben én az oldalához kuporodok. Baromi furcsa érzés, és mégis a lehető legkellemesebb közvetlenül azután, amikor Cara bújik hozzám.
Egyszerre tűnik úgy, mintha tegnap lett volna az, hogy hasonló helyzetben ücsörögtünk az otthonában, és mintha évezredekkel ezelőtt lett volna, hiszen annyira más ez most, mintha nem is ugyanazok az emberek lennénk. Beszélgettünk a randizásról, poénkodott velem, most pedig tessék, ez van, ami, és ebben a helyzetben rettentően otthonosan érzem magam, csak közben mégis nagyon hiányzik Cara, és időről időre elkezdek azon tűnődni, hogy mennyire szörnyű anya vagyok, mert lepasszoltam őt azért, hogy egy pasival enyelegjek. Hozzátenném, hogy ez a pasi nem akármilyen, és erős túlzás a viselkedésemet enyelgésnek nevezni, de azért mégis úgy érzem, mintha hibát hibára halmoznék minden alkalommal, amikor hagyom, hogy kérdezzen még valamit, és nem küldöm el inkább, majd rohanok a lányomhoz. De ennyi talán nekem is jár, nem? 4 év után talán én is lehet egy kicsit még gyerek, egy kicsit tinédzser, aki odáig lehet egy srácért anélkül, hogy emiatt rosszul kellene éreznie magát, meg egyébként is, részben Caráért csinálom, az ő érdeke is, hogy összejöjjenek a dolgok ezzel a sráccal, hiszen kell neki valaki, aki az apukája lehet.
- Nocsak - hallom a meglepett hangját a hátam mögött, miközben összeszedem a szemetet és a tányérokat, amikre már rászáradt a maradék - ez meg mi?
- Micsoda? - pillantok rá, azonban egyből elpirulok, amikor látom, hogy a lemezjátszóhoz sétál, és felveszi a rajtahagyott CD-t. - Ja, az? Cara meglátta a boltban, hogy ti vagytok a borítóján, és kérte, hogy vegyük meg.
- Még van a boltokban? - lágyul el az arca, és egy kis időre valószínűleg elfelejti, hogy épp piszkálni akart vele.
- Aha, az ASDA-ban volt, Baba szereti nézegetni a könyveket és a lemezeket, meglátta az egyiken Niall arcát és lekapta a polcról, mögötte volt ez, szóval ahogy meglátott rajta téged is egyértelmű volt, hogy melyiket szeretné jobban - mosolygok rá. Minden szavam igaz, tényleg így volt, az viszont más kérdés, hogy Cara miatt kétszer hallgattam végig a délelőtt folyamán, miután elvittem anyáékhoz nem lett volna muszáj ezt hallgatnom főzés és készülődés közben is, amíg Louis meg nem érkezett.
- Nem tudom, hogy ez Niall számára akkor most mit jelentene - neveti el magát - csalódott lenne-e, mert nem csak őt választottátok, vagy boldog, mert még mindig árulják a lemezeinket - forgatja a kezében a narancssárgás szegélyű könyvecskének álcázott albumborítót, amin négyük képe szerepel. Úgy néz rá, mintha valami különleges tárgy lenne, egy csoda, valami, amiből ez az egy van a világon.
- Titokban beledobtam a kosárba az övét is - vonom meg a vállam - mert tudom, hogy Cara mindkettőt szerette volna, csak tartja magát azokhoz a szabályokhoz, amiket megbeszéltünk. Talán holnap oda is adom neki, nem akarom elkényeztetni, de olyan jó kislány, egy szava sincs sosem, pedig ez már a harmadik hétvége 2 hónapon belül, amikor lepasszolom - nyelek nagyot, miközben beledobálom a tányérokat a mosogatógépbe.
- Szerintem nagyon jól csinálod - teszi le az asztalra a lemezt, és közelebb lép hozzám.
- Tényleg? - hümmögök lesütött tekintettel.
- Tényleg - csukja be a mosogatógép ajtaját, és az arcomat a kezei közé fogva odalép hozzám. Elfog a bizsergés és az izgatottság, mert tudom, hogy mi következik, vagy legalábbis reménykedek benne. Istemre mondom, hogy már nem tudom hogyan voltam képes több mint 4 éven keresztül úgy élni, hogy senkivel sem kerültem semmilyen intim kapcsolatba, még csak egy puszit sem kaptam, a kezemet se fogta meg senki a lányomon kívül. Most jövök rá arra, hogy mennyire hiányzott ez, és hogy tulajdonképpen mennyire jó, ha van valaki, aki néha megsimogat, vagy lehajol, hogy megcsókoljon.
- Nem tudom, hogy hogyan máshogy lehetne csinálni - habogom - és azt mondják, hogy 20 éves korára derül ki, hogy egy gyereket jól neveltünk-e, szóval ha elrontom, mire rájövök már úgyis késő lesz. Majd ráfogom az apjára, vagyis arra, hogy lelépett.
- Szerintem erre nem lesz szükség, mert Cara fantasztikus kislány, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen fantasztikus anyukája van - simogatja az ujjaival az arcom, mire legszívesebben lehunynám a szemeim és dorombolnék, mint egy macska.
- Kétségtelenül - értek egyet huncut mosolyt erőltetve az arcomra, mert egyébként bambán bámulnám azon tűnődve, hogy mikor, és hogyan jutottunk ide, hiszen mindketten csak egymás barátai akartunk lenni, de ez azért annál mégiscsak sokkal jobb.
- Szóval, hányszor is hallgattad végig a lemezünket? - kanyarodik vissza az eredeti témához, ugyanakkor közben meg is teszi a mozdulatot, amire várok.
- Sokszor - ismerem be nevetve, és ekkor végre az enyémhez illeszti a száját. Már nem emlékszem, hogy a csókolózást vajon mindig ennyire fantasztikusnak éltem-e meg, vagy ez is valami olyasmi, amit ő hozott magával, mindenesetre a mennyekben érzem magam tőle. Mondhatná valaki, hogy kicsit korai a második randin annyi csókot váltani, amennyin mi már túl vagyunk, de igazság szerint talán ez egyáltalán nem a második randink, tekintve, hogy hány éjszakát töltöttünk el együtt a maihoz hasonlóan. Egyébként meg ne szóljon bele senki az életembe.
Az az érzés, hogy egy nő értéktelennek tartja magát biztos, hogy együtt jár az egyedülálló anyasággal, mert a világon olyan értéktelen lúzernek még senki nem érezte magát mint én akkor, amikor Finn lelépett, és egyedül maradtam terhesen. Persze azóta már rájöttem, hogy nem értéktelen vagyok, hanem a világ királynője egy tökéletes gyerekkel, de azért néha még mindig megtalál ez az érzés, amit egyrészt bizonyára a férfiaktól való elzárkózásom is szült, meg az, hogy egy anya mindig azt hiszi, hogy rossz anya, akkor is, ha a szíve mélyén tudja, hogy igazából fantasztikus. Most a tumblr-n olvasott biztató gondolatok nélkül is annyira értékesnek érzem magam, mint egy gyémánt, és ehhez nem kell semmi más csak az, hogy valaki, aki tetszik nekem kívánatosnak találjon, hogy úgy fogja át a derekam, ahogy Louis teszi, hogy miközben megcsókol simogassa az arcom, a hajam, és összességében úgy tartson a karjai között, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, és ettől rettegne.
- Mennem kellene - mormolja kissé elhúzódva, engem pedig alig tart vissza valami attól, hogy a pólóját megragadva ne kezdjem el kérlelni, hogy még ne, pedig már nagyon késő van, és nagyon hiányzik Cara.
- Nekem is - húzódok kicsit hátrébb, hogy józanul tudjak gondolkodni - nem bírok itthon maradni Cara nélkül, átmegyek a szüleimhez.
- Elviszlek - ajánlja fel.
- Nem szükséges, tudok vezetni, nem ittam annyit, és nincs messze.
Bár az angol törvények némely pontban nagyon szigorúak a forgalmat és a vezetést illetően, érdekes, hogy az alkoholba nem kötnek bele addig, amíg valaki tudatánál van, és nem okoz balesetet. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy nem, mindenesetre most nem bánom, hogy 2 pohár bor után is gond nélkül beugorhatok a kocsimba, nem kapok büntetőpontokat, ha megfognak.
- Tudom, de elviszlek - fojtja belém a szót - nem szeretném, ha ilyen későn vezetnél.
- Miért, szerinted Carát ki fuvarozza, ha sötétedés után van programja? - kuncogok. - Nagyon jól vezetek, éppen miatta.
- És én nem is azért szeretnélek elvinni, mert azt feltételezem, hogy ez nem így van - neveti el magát valószínűleg amiatt, mert mindenre van válaszom, nem nagyon tud olyat mondani, amire ne tudnék rákontrázni - nem lehetne, hogy csak beülsz a kocsimba és megengeded, hogy elvigyelek? Mert így 15 perccel többet lehetek veled, és biztos lehetek abban, hogy rendben vagy.
- De, lehet - nyögöm ki döbbenten. Épp most gondoltam, hogy nem igazán tud olyat mondani, amire nincs válaszom, erre azonnal megcáfolt, mert most igenis csak csendben beleegyezek és engedelmeskedek, miközben jókedvűen nevetgél mögöttem.
- Nagyon béna randi volt? - kérdezem, amikor már az autójában fészkelődve próbálom becsatolni magam.
- Miről beszélsz már megint? - rázza hitetlenkedve a fejét.
- Csak válaszolj, béna volt?
- Nem, Townes, te jó ég! - nevet fel. - Nagyon jól éreztem magam.
- Tényleg? - vizsgálom az arcát szigorúan összevont szemöldökkel. - Mert megmondhatod ha nem, gondolom hogy nem ilyesmikhez vagy szokva, szóval tökre érthető, ez olyan otthonülős anyukás volt, elég gáz...
Még éppen csak elindultunk de máris lehúzódik, leállítja az autót, és olyan arccal fordul felém mintha nem tudná, hogy sírjon-e, vagy nevessen.
- Igazad van - bólint, és bár lélekben felkészítettem rá magam, sőt, én próbáltam már-már meggyőzni arról, hogy nem érezte jól magát, mégis azonnal kifut a lábamból minden erő és az arcomra fagy a mosolyom - tényleg nem ehhez vagyok szokva, ahhoz vagyok, hogy rendelek valami kaját és elhozza a futár, vagy hogy luxusszállodákban letelefonálok a recepcióra és azonnal rohannak vele, meg ahhoz, hogy valamiért velem mindig csak nyilvános helyen akarnak találkozni, és egészen véletlenül mindig címlapsztori lesz belőle. Ahhoz nem, hogy egy lány, akit nagyon kedvelek vacsorát főz nekem, beenged az otthonába, és izgatottságában ahelyett, hogy sírna vagy sikoltozna butaságokról csacsog. Az is elég szokatlan, hogy nem adtad el újságoknak a beszélgetéseinket, vagy hogy nem adtál azonnal interjút arról, milyen volt velem berúgni, együtt lakni néhány napig, és eddig arról sem jelent meg semmi, hogy mennyire csókolok jól vagy rosszul. Nagyon jól éreztem magam, pont azért, mert semmi extra különleges nem volt benne, mert tényleg úgy telt az egész, hogy még jobban megismertük egymást, és nem forgott semmi sem akörül, hogy én ki vagyok és mivel foglalkozom, úgyhogy légyszíves ne próbáld meg bemagyarázni se nekem, se magadnak, hogy nem volt jó.
- Egy egyszerű "De, Townes, minden teljesen oké volt"-tal is megelégedtem volna - pislogok nagyokat.
- Dehogy elégedtél volna meg - kacag fel vidáman - tovább folytattad volna a győzködést.
Válaszul féloldalas mosollyal a szám sarkában aprót bólintok, valószínűleg így lett volna, ha nem zúdítja rám mindezt.
- Úgy tűnt, hogy nem érzem jól magam? - fogja meg a kezem, ami megint egészen váratlanul ér. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, elfelejtettem, hogy milyen, amikor random megérintenek, de úgy tűnik, a testem még emlékszik rá, mert az ujjaim azonnal körbefonják az övéit.
- Nem, de túl udvarias vagy ahhoz, hogy kimutasd, ha valami nincs rendben.
- Nem mindig - nevetgél - de ne aggódj, minden a legnagyobb rendben volt, és nagyon szeretném rendszeressé tenni az ilyen estéket.
- Szerintem is jó lenne - bólintok aprót - mióta Cara megszületett nem kapcsoltam ki úgy, ahogy az elmúlt két alkalommal, amikor találkoztunk, bár már nagyon bűntudatom van.
- Nekem is - ért egyet velem aprót bólintva, és közben újra beindítja az autót - de azt mondják, hogy a szülőség nem jelenti azt, hogy minden mást fel kell adnunk.
A nyelvem hegyén van, hogy ő mégis feladott mindent, ami korábban sokat jelentett neki, de nem szólok semmit, mert nagyon is érthető, hogy ezt tette, Freddie-nek rá van most szüksége.
- Majd ha 20 évesek lesznek talán újra foglalkozhatunk magunkkal is - poénkodok, és közben észre sem veszem, hogy a kezét az enyémmel együtt helyezi a váltóra.
- Nem bírok ki még 17 évet koncertezés nélkül - nyüszíti.
- Ja tényleg, hogy te amúgy egy világhírű énekes vagy! Hallhatlak valamikor élőben énekelni, vagy esetleg jegyet kellene vennem?
- Most hogy így mondod, lehet, hogy a következő találkozásunkkor ezzel veszlek le a lábadról, bár inkább arra gondoltam, hogy elmehetnénk moziba, a srácainkkal együtt - kicsit megint megdöbbenek, de gyorsan leplezem azzal a boldog arckifejezéssel, ami automatikusan kiül a fejemre.
- Cara imádná!
- Akkor esetleg szerdán odamegyek a munkahelyedre és felveszlek titeket, együtt is ebédelhetnénk - pillant rám vezetés közben, és jót szórakozik azon, hogy egészen konkrétan az alsó ajkam harapdálva próbálom megfékezni az izgatottságom. Már látom magam előtt a kislányom boldogságtól sugárzó arcát, mert nem csak hogy együtt csinálunk majd valamit, de az új barátai is velünk tartanak.
- Nem nagyon értem a volt barátnőd - gondolkodok hangosan.
- Mire gondolsz?
- Arra, amiket mondtál róla, hogy már több randi is volt, amit kihagyott, meg ilyenek - magyarázom - csak mert egészen csodálatos vagy, és nem értem, hogy ezt hogy nem veszi észre, főleg úgy, hogy együtt volt veled.
- Townes, ugye tisztában vagy vele, hogy éppen vezetek? - kérdezi kissé fojtott hangon.
- Aha, képzeld, mert melletted ülök és van szemem - ráncolom a homlokom értetlenül.
- Akkor légyszi ne tegyél ilyen kijelentéseket, máskülönben minden sarkon meg kell állnunk.
- Miért? - folytatom az értetlenkedést.
- Mert te is egészen csodálatos vagy, és nem nagyon tudok nyugodtan vezetni, miközben ilyeneket beszélsz mellettem.
Automatikusan huncut mosolyra húzódik a szám, mire játékosan forgatni kezdi a szemét.
- Ha esetleg beszélsz vele mondd meg neki, hogy köszönöm - dőlök hátra.
- Mindenképp - rázza meg a fejét hitetlenkedve.
Talán a sötét, és a késői óra teszi, de amikor igazán kényelmes helyzetben kerülök és kinézek az ablakon többé nem érzek késztetést arra, hogy egyfolytában jártassam a szám, helyette csak nézelődök le-lecsukódó szemekkel és azon morfondírozok, hogy vajon csak képzelem-e, vagy tényleg simogatja a kezem? Meg egyébként is, mikor lettem újra 16-17 éves?
- Townes? - valószínűleg már sokadjára szólít meg, mire hajlandó vagyok kinyitni a szemeim és magamhoz térni. Az utcai lámpák gyér fényében látom az autó ablakain keresztül a szüleim házát, a házat, ahol felnőttem, de jobban érdekel az a szép, kedves arc, ami felébresztett a szunyókálásomból.
- Mennem kellene, ugye? - dünnyögöm álmosan.
- Akár maradhatsz is, ha szeretnél - simogatja meg az arcom a szemöldököm körül.
- Látnom kell Carát - veszek erőt magamon is nyújtózkodva felülök a szétcsúszott pozíciómból.
- Elkísérlek az ajtóig - oldja ki a biztonsági övét, és kipattan, mielőtt azt mondhatnám, hogy nem szükséges.
Amikor megállunk az ajtó előtt tényleg az az érzésem van, mintha visszarepültem volna kb 5 évet az időben, csak most teljesen tiszta a fejem, nem alkoholgőzös, és egy sokkal rendesebb pasi áll velem szemben, mint akkor.
- Tényleg nagyon jól éreztem magam - szólal meg, és bár suttog, a csendben így is egész hangosnak tűnik.
- Én is - bólintok aprót - tudsz valamit, Tomlinson.
- Valóban - bólint nevetve, aztán lehajol, és a számra tapasztja a száját, megint olyan váratlanul, mint először.
Kezdek hozzászokni, ahhoz is, hogy megint van valaki, aki megcsókol, és ahhoz is, hogy ilyenkor egy pillanat alatt elhallgat minden a fejemben.
Nem akarnék újra 16 éves lenni, mert most minden sokkal jobb. A borostái kellemesen sercegnek a tenyereim alatt, amikor az arcára helyezem őket, hogy azokon végigsimítva végül a nyaka köré fonjam a karjaim és a tarkójánál húzódó dús tincsekbe túrjak. Nem kell énekelnie ahhoz, hogy levegyen a lábamról, mert már rég megtette. Kedvem lenne beleolvadni a karjaiba, az illatába, és abba a kellemes melegbe, ami összegyűlik kettőnk között, és ami miatt már nem is érzem olyan csípősen hidegnek az éjszakai angol levegőt.
- Jó éjszakát, Townes! - helyezi vissza még egy pillanatra az ajkait a számra, miután nehézkesen elválunk egymástól, és az időközben lecsúszott táskámat visszaigazítja a vállamra.
- Jó éjt - suttogom kifulladva, és teszek egy lépést hátra, majd kutatni kezdek a kulcsaim után.
Nem megy el addig, amíg be nem lépek a házba, és ezután is csak azt követően, hogy amikor megfordulok, hogy becsukjam, és bezárjam magam után az ajtót integetek neki.
Furcsa az a csend és sötétség, ami ezután rám telepedik, mintha egy pillanatra kikapcsolna a világ és egyedül maradnék a gondolataimmal.
Amikor megígértem Carának, hogy igyekezni fogok találni neki egy apukát nem is tudom, hogy mi járt a fejemben, de erre nem számítottam. Azt hittem, hogy randizok majd néhány férfival, aztán ha egyik se nyeri el a tetszésem inkább felhagyok az egésszel, vagy pedig ha elnyeri, akkor nem tudom... Mindenre számítottam csak arra nem, hogy hirtelen megint 360 fokos fordulatot vesz az életem és minden ami eddig hiányzott belőle fokozatosan újra a nyakamba zúdul, és nem tudom, hogy ezt hogy lehetne összehozni azzal, hogy nekem már itt van Cara, sőt, itt nem egyedül Cara van, hanem Freddie is, aki lehet, hogy marhára nem szeretne egy új anyukát sem most, sem máskor.
- Te vagy az, Kicsim? - úgy rezzenek össze anya hangjára, mint egy rémült nyúl, a következő pillanatban pedig elvakít a telefonján beállított zseblámpa.
- Légyszi ne próbálj megvakítani - emelem az arcom elé a kezeim.
- Mit csinálsz itt ilyen későn? - fordítja el a fényt rólam, és közelebb lép.
- Nagyon hiányzik Cara - rúgom le a cipőm - látnom kell.
- Minden rendben van vele, Townes - ráncolja a homlokát - mi történt?
- Semmi, csak... Csak ez már a harmadik hétvége volt, amikor lepasszoltam, a második Lou miatt és én... Én nem tudom, hogy hogy mondhatnám el neki, vagy hogy lehetne ezt az egészet bármikor is összehozni.
- Mit, Szívem? - néz rám olyan arccal, mintha azért aggódna, mert megőrültem. - Mi lenne, ha most csinálnék egy teát, és elmondanád, hogy mivel zaklattad fel magad?
- Nem vagyok zaklatott - rázom a fejem, pedig igaza van, ahogy megint egyedül maradtam a gondolataim őrült fordulatot vettek.
- Akkor csak mondd el, hogy milyen volt a randi, ugye jól sikerült?
- Jól - eresztek le kissé, és szófogadóan lépdelek utána, amikor feloltja a villanyt a konyhában - megcsókolt.
- Tudom - próbál nem mosolyogni, de én átlátok rajta, látom a szája sarkában megbúvó mindentudó, bölcs, és elégedett mosolyt - akkor amikor ott voltam, ugye?
Azzal a céllal nyitom ki a szám, hogy felháborodottan ráripakodjak és kérdőre vonjam, hogy ezt mégis honnan tudja, végül inkább mégis becsukom és aprót bólintok. Persze, hogy tudja, hiszen az anyám, hiszen én is mindent tudok Caráról egyetlen mozdulatból, mert ha valakinek 9 hónapon keresztül te vagy az otthona, és benned mozgolódik, akkor akarva akaratlanul is tudsz róla mindent, még azt is, amit nem mondana ki soha. Mindig tudott arról, ha valami gondom volt, már azelőtt tudott az életemben bekövetkezett változásokról, mielőtt elé állhattam volna, hogy beszámoljak róluk, és amikor közölni akartam velük, hogy terhes vagyok, befejezte a félbehagyott mondatom. Persze, hogy tudja, hogy 5 év után mikor csókolt meg újra egy férfi.
- Anya, mi lesz, ha belészeretek? - a kérdésem még őt is meglepi, mert egy pillanatra megáll a keze a levegőben, miközben épp a teafüvek között válogat.- Hogy lehet egyszerre fülig szerelmesnek lenni, és nevelni egy 4 éves gyereket, akinek valaki más az apja? Hogy lehet úgy csinálni, hogy még véletlenül se hanyagoljam el?
- Nem tudom, Townes - azért szeretem őt annyira, amennyire, mert mindig őszinte és egyenes volt velem, most viszont leblokkolok attól, amit mond - fogalmam sincs, hogy hogy lehet, Kicsim, de neked menni fog.
- Nem, mert már most is rosszul vagyok attól, hogy itt hagytam, képtelen vagyok elviselni annak a gondolatát, hogy gyakrabban csináljam ezt vele és azt érezze, hogy osztoznia kell rajtam. Nagyon élvezem Louis társaságát, még sosem találkoztam senki hozzá hasonlóval, de nem tudom, hogy jó ötlet volt-e belekeverednem ebbe, Cara még túl kicsi.
- Te pedig túl fiatal vagy - fordul felém, miután elindítja a vízmelegítőt - és rengeteg minden maradt ki az életedből pont azért, mert ennyire lelkiismeretesen és jól neveled a lányodat. Néha lazíthatsz is, Townes, elmehetsz szórakozni és lehetsz szerelmes, akkor is, ha ez bonyolult. Tudom, hogy Cara a mindened, pont úgy, ahogy nekem te voltál, és ti vagytok, de néha mindenki lehet önző, néha a sarokba állíthatod azt, hogy te már anyuka vagy, és lehetsz csak egy fiatal lány, függetlenül attól, hogy szerelmes vagy-e, vagy nem. Ettől nem leszel rossz anya, és nem fog kevésbé imádni a lányod. Megérdemled, hogy fiatal legyél, hogy szórakozz, és megtaláld az igaz szerelmet, a többi dolog pedig majd lesz valahogy. Tudod, a végén mindig minden rendbe jön.
- Nem tarthatnánk már ott? - gyűrögetem idegesen a szoknyám.
- Nem, mert teljesen jó ez így, ahogy van - tölt forró vizet egy bögrébe, és a teafüvekkel együtt elém tolja. - Olyan aranyos ez a fiú, Townes! - kezd bele megint abba, amit minden alkalommal végighallgatok, most viszont csak nagyot sóhajtva bólintok.
- Carával minden rendben volt? Nem hiányoztam neki?
- Dehogynem hiányoztál - válaszol, ezzel az egekbe küldve a vérnyomásom - de tudta, hogy reggelre itt leszel, és nagyon jól érezte magát. Apáddal segítettek vacsorát főzni, utána pedig együtt játszottak, és rengeteget mesélt ám Louisról meg a kisfiáról, ahogy rólad is. Azt mondta, hogy az óvodában senki másnak sincs olyan szép anyukája, mint neki.
Azonnal elöntik a könnyek a szemem. Sosem voltam egy sírós lány, inkább az a fajta, akit ha felhúztak vagy megbántottak kidühöngte magát, aztán jól volt, de ha Caráról van szó bármikor, bármin képes vagyok elsírni magam, mert még én sem hiszem el, hogy lehetséges az, hogy nekem ilyen tökéletes, fantasztikus gyerekem legyen.
- És ti mit csináltatok? - ránt vissza a valóságba a kérdezősködésével. 
- Semmi különöset - vonom meg a vállam - vacsoráztunk, és sokat beszélgettünk, aggódtam is, hogy unalmas volt és nem érezte jól magát, de megnyugtatott.
Szavakkal kifejezhetetlen, hogy milyen arcot vág erre anya. Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy összeeresztem Camillával csak hogy lássam, hogy milyenek lennének együtt.
- Mikor találkoztok legközelebb?
- Szerdán - kortyolok bele a teámba - de az nem randi lesz, csak elvisszük a gyerekeket moziba.
- Szóval nem randi - dől hátra elégedetten, karba tett kezekkel.
- Anya!
- Jól van, jól van már, felébresztesz mindenkit - csitítgat. - Azért légy óvatos, nem miatta, hanem amiatt, ami körbeveszi.
- Az vagyok - motyogom.
Feltesz még néhány kérdést, de egyre türelmetlenebbül ülök a helyemen, mert már tényleg borzasztóan szeretnék felmenni a lányomhoz, és fáradt is vagyok, de nem akarom őt lerázni. Nagy kortyokban húzom le a maradék teám, és többször is megjegyzem, hogy álmos vagyok, mire megegyezünk abban, hogy majd reggel folytatjuk a beszélgetést. Igyekszem nem rohanni a lépcsőn, hogy ne legyek hangos, de ez most nagyon nehéz, mert már körülbelül remegek a lányom után, és kis híján megint elbőgöm magam, amikor megpillantom a kis testét a régi ágyamban, ahogy a takarók és párnák között szinte elveszve halkan szuszog. Legszívesebben rávetném magam, de nem akarom felébreszteni, úgyhogy csak halkan leteszem a cuccaim a régi íróasztalomra, ledobom a dzsekim, kibújok a felesleges ruhadarabjaimból, és  a sötétben előhalászok a szekrényből egy bő pólót. Csak akkor nyugszom meg, amikor óvatosan megemelem a takarót és becsúszok az én kis apróságom mellé.
- Mami? - emeli meg a fejét, és a szemeit résnyire nyitva néz szét a szobában.
- Én vagyok - helyezkedek el, és megsimogatom az arcát, majd amikor a fejét megnyugodva visszaejti a párnára közelebb húzom magamhoz.
Tényleg kezdem minden gyereknevelési elvemet, és a saját magam számára hozott szabályokat feladni, ha nem így lenne, akkor most a vendégszobában feküdnék le, vagy inkább otthon.
Az utóbbi 4 évben mindent úgy csináltam, mintha bármelyik percben beléphetne az életünkbe egy férfi, most pedig, amikor itt van, egyszerűen nem tudom, hogy mi lenne a helyes.