13.rész

 Townsend Campbell

Anya néha őrült.
Amikor felhívtam megkérdezni, hogy náluk aludhat-e Cara pénteken még normális volt, most viszont tökre kattant, és csak azért nem bombáz, nyaggat a kérdéseivel minden másodpercben Louisról, mert világosan közöltem, hogy Cara előtt a randinkról egyetlen szót sem szólhat senki. Talán én reagálom most túl, hiszen a legutóbbi balul elsült tinderes találkozót elmondtam neki, ő segített kiválasztani a ruhámat és alig várta, hogy elmeséljem, alkalmas-e a srác, hogy az apukája legyen, ezt a randevút viszont nem mondom el, és nem is fogom a közeljövőben, mert már ismeri Louis-t, imádja, azonnal elkezdené apunak szólítani, megkérné, hogy legyünk egy család, és összetörne, ha egy napon közölném vele, hogy ez mégsem lehetséges, mert valami nem működik. Nem tudhat róla.
Életemben talán először hazudok neki valami olyanról, aminek semmi köze nincs fogtündérekhez, a Mikuláshoz, és hasonlókhoz, de azzal vigasztalom magam, hogy az ő érdekében teszem.
- Mit fogsz felvenni, Townes? - liheg a nyakamban anyu, amikor felmegyek a régi szobámba kipakolni Cara dolgait.
- Még nem választottam ki - sóhajtok nagyot.
- Valami nagyon csinosat, elvégre nem akármilyen fiúról van szó! Göndörítsd be a hajad, úgy annyira helyes vagy, és mindenképpen magassarkú cipőt vegyél fel, hadd lássa csak a csodás lábaid!
- Jaj, anyu - nyögök fel - abbahagynád? Ez a srác már látott engem pizsamában, kócos hajjal is.
- Pontosan azért! Mutasd meg neki azt a Townest, aki nem csak anyuci!
- Jó - horkantok szemforgatva - most már befejeznéd? Ki tudja, mikor jön utánunk Cara - motyogom, miközben az ágyra teszem a kispárnáját és a takaróját, valamint kikészítem a pizsijét, és a holnapi ruháját.
- Annyira izgatott vagyok, Kicsim! - hagyja teljesen figyelmen kívül, amit az előbb mondtam.
- Tényleg? Észre sem vettem.
- Olyan helyes és kedves ez a fiú, biztos nagyon tetszel neki!
- A múltkori randim miatt miért nem voltál ennyire izgatott? - vonom fel a szemöldököm kedvesen érdeklődve.
- Mert róla fogalmam sem volt, hogy milyen lehet - tájékoztat - Louisról viszont minden fent van a neten, tudtad, hogy milyen sokat jótékonykodik? Hogy beteg gyerekeken segít?
- Szeretnél randizni vele? - emelem fel a fejem bosszúsan. - Szívesen összehozlak titeket, ha gondolod!
- Nem, nekem tökéletes az apád, Townie, és azt hiszem, hozzám túl fiatal, viszont a helyedben én nem gondolkodnék - miért érzem azt, hogy minden egyes szóval, amit kiejt a száján azt akarja sugallni, hogy azonnal menjek hozzá Louishoz?
- Dehogynem - mormogom.
- Kicsim, attól hogy Cara itt van még nem kell ennyire túlreagálnod egy egyszerű randit, vagy egy kapcsolatot.
- Én nem reagálom túl! - szólalok meg feszülten. - Te vagy az, aki túlspirázza ezt az egészet, én csak elmegyek vacsorázni egy sráccal, akivel barátok lettünk, úgyhogy befejeznéd végre? És de, ha a helyemben lennél túlreagálnád, ugyanis egyedül az én feladatom felnevelni ezt a kislányt, és nekem kell eldönteni, hogy kit engedhetek be az életünkbe!
- Sajnálom, igazad van - fúj visszavonulót - de olyan fiatal vagy még, Townes, és nem akarom, hogy elszalassz valamit, ami jó lehet.
- De elszalasztom, ha Caráról van szó - lehajtom a fejem és remélem, hogy a hajam eltakarja a kipirult arcom. Nála jobban senki nem tudja, hogy mennyi mindent áldoztam, és áldozok fel a lányomért nap mint nap, és hogy ez nem is fog változni, mert ő semmiben nem szenvedhet hiányt, nem lehet boldogtalan.
- Nagyon büszke vagyok rád - lép közelebb, és a tenyerét az arcomra simítva felemeli a fejem - te vagy a legjobb anyuka, akit ismerek, de néha legyél egy icipicit önző is, rendben? Mi például simán lepasszoltunk néha a nagyanyádnak és elmentünk szórakozni az apáddal!
Felnevetek, anya néha annyira normális, művelt, és úgy összességében annyira tökéletes, hogy megkérdőjelezem azt, hogy én az ő gyereke vagyok, mert egy ilyen nőnek egyszerűen nem lehet egy olyan lánya, mint én, de aztán mondd valami ilyet és mégiscsak rájövök arra, hogy nem cseréltek el a kórházban a születésemkor, és nagyon is egy vérből származunk.
- Tetszik neked? - kérdezi finoman puhatolózva.
- Anya!
- Ez csak egy egyszerű eldöntendő kérdés! - emeli maga elé a kezeit védekezően, ugyanakkor a hangja felháborodott, mert folyamatosan hárítok, bunkó vagyok, és szűkszavú. - Hiszen napokig vele laktál, csak megismerted annyira, hogy ezt eldönthesd, ráadásul külsőre nagyon aranyosnak tűnik!
Tényleg az, tényleg rettentően aranyos mind külsőre, mind belsőre, és egy kicsit ez az oka annak, hogy ideges vagyok. Szerda délután összefutottunk, mert Cara folyamatosan rágta a fülem miatta, és én magam sem hiszem el, hogy mennyire jó volt újra látni őket, de amikor hazamentünk, és a lányom elaltatása után egyedül maradtam beírtam a nevét a keresőbe, és mindent megnéztem, amit találtam róla, az eredmény pedig döbbenetes. Tulajdonképpen nem tudom, miért volt szükségem arra, hogy végül rákeressek a neten, talán tudni akartam, hogy mások is azt gondolják-e róla, amit én, és hogy egyáltalán hogy kezeli azt az egészet, ami a mindennapi élet számára, de arra amit találtam nem számítottam, ugyanis ez a srác egy pillanatig sem játssza meg magát sem előttem, sem semmikor, akkor sem, ha a színpadon áll, akkor sem, ha épp Ellen DeGeneres, vagy Jimmy Kimmel beszélget vele. Vicces, bohókás, szórakoztató, végtelenül kedves és szeretetreméltó, sugárzik az arcáról hogy imádja amit csinál és a barátait, akik ebben a társai, a rajongóit, akik támogatják, és úgy összességében mindent. Persze, találtam róla fura dolgokat, nem túl pozitív cikkeket, és néhány érdekes videót, de ő maga közölte velem, hogy volt az életének egy nehéz szakasza, úgyhogy azokkal egyszerűen nem foglalkozok. Azért vagyok ideges, mert most még jobban szeretnék randizni vele, és szeretném, ha jól sikerülne, mert érdekel a személyisége, szeretném igazán közelről, jól megismerni, de félek, hogy elrontok valamit, vagy esetleg ő ront el valamit, elkövet egy olyan hibát, ami számomra megbocsájthatatlan, vagy egyszerűen csak nem működik, aminek működnie kellene. Hülye félmeim vannak, olyan, mintha már elfelejtettem volna, hogy az első pillanattól kezdve milyen kedves velem és Carával is, hogy láttam, amint reggelit készít neki, játszik vele, beszélgetnek, és mintha nem beszélgetnénk át minden egyes éjszakát, mióta ténylegesen ismerjük egymást
- Townes? - ránt ki anya a gondolataimból, mire automatikusan bólintok egyet, ezzel elárulva magam.
- Aha, tetszik - motyogom, majd úgy teszek, mintha hirtelen rettentően fontos dolgom akadna a nappaliban, és sietve elindulok az ajtó felé, egy anya reflexeinél viszont még a fény sem gyorsabb, így történik az, hogy elkapja a karom, és megállít, én meg hirtelen újra egy lázongó, hisztis 13 évesnek érzem magam, akinek elrontották a dühösen elviharzós jelenetét, ráadásul most még jól meg is kapja a magáét.
Az én esetemben szó sincs ilyesmiről, viszont kellőképpen megszeppenek ahhoz, hogy lecövekeljek, és nagy szemekkel nézzek anyára, aki semmi mást nem akar, csak megölelni, és biztatni.
- Minden rendben lesz - simogatja olyan megnyugtatóan a hátam, mint ahogy én szoktam Caráét, ha valami felzaklatja.
Egy pillanatra belefúrom az arcom a hajába, végül aprót bólintok és kifújom a bent tartott levegőt. Mi a fenéért vagyok ilyen? Miért idegeskedek? Legutóbb majdnem ráborítottam az asztalt arra hülye kölyökre, aki randizni vitt, annál rosszabbul semmi sem alakulhat.
Csakhogy arra nem számítok, hogy az a randija, ami miatt végül találkoztunk neki is szörnyű volt, úgyhogy most nagyon kitesz magáért, és ezerszer idegesebb, mint én.
Sokkal hamarabb kész vagyok, mint kellene, az egyik fura tulajdonságom, hogy nem tudom behatárolni, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy odaérjek valahová, vagy időben elkészüljek, így általában sokkal hamarabb kész vagyok.
Tulajdonképpen már majdnem egy órája üldögélek a nappaliban a telefonomat babrálva és nem csinálok semmit, nehogy összekoszoljam a ruhám, tönkretegyem a sminkem, a hajam, vagy netán a házat.
Ideges vagyok, idegesít, hogy Carát megint lepasszoltam, hogy hazudtam neki, idegesít ez az egész hülye helyzet, hogy ennyire rástresszelek egy egyszerű kis randira egy olyan sráccal, akit kedvelek, és akivel simán barátok maradhatunk akkor is, ha ez a dolog nem megy, a vérnyomásom viszont csak akkor szökik az egekbe, amikor a számomra annyira kedves, kertvárosi angol környezet ablakból való részletes vizsgálata során megáll egy autó az én kis vityillóm előtt, és néhány perc után kiszáll belőle a legdögösebb pasi, akit valaha is láttam.
Elakad a lélegzetem és tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy körbe-körbepillantva, bizonytalan arccal a bejárati ajtó felé közeledik, majd eltűnik a látóteremből, és ebben a másodpercben meghallom a halk kopogást, ami miatt nagyobbat ugrok, mint bármelyik nyúl a földön.
Én nem vagyok olyan nő, akit pusztán külső megjelenéssel le lehet venni a lábáról, nem, egyáltalán nem olyan vagyok, mint a többség, vagy a rajongói, akik a puszta látványától a lábai elé vetik magukat.
Nem vagyok ilyen, mert én ajtót se merek nyitni neki.
Fogalmam sincs mennyi idő telik az első bizonytalan kopogása és aközött, mígnem erőteljesebben, határozottan kopogtatni nem kezd az ajtón, én meg csak állok előtte a kilincs felé nyúlva, és mélyeket lélegzek, hátha képes leszek felkészülni szemtől szemben a látványára.
Akkor jövök rá, hogy ez rohadtul nem lehetséges, amikor végül kivágom az ajtót, mintha épp most rohantam volna le az emeletről, és többé nem látok mást, csak a félve csillogó, meglepett, égkék szemeit, a frissen borotvált, sima arcát, a tökéletesen beállított tincseit, a szűk, fekete nadrágját, amiben a lábaitól összefut a nyál a számban, és a sima, fehér pólóját, amit egy lezserül felkapott zakóval próbál elegánssá tenni, és nagyon is sikerül neki.
Nem emlékszek rá, hogy mit viselt aznap, amikor leszólított, de azóta csak szabadidőruhákban láttam, melegítőnadrágban, mintás pólóban, amire néha felkapott egy pulcsit, és félreértés ne essék, az ilyen ruhákkal sincs baj, ahogy azzal sem volt, amikor hagyta a haját a homlokába hullani, a borostás arca pedig kifejezetten vonz, mivel ez teszi igazán férfiassá, de attól, ahogy most kinéz minden erő kiszáll a térdemből, és pont olyan agyatlan nőszeméllyé válok, aki a kedvéért bármire képes lenne. Óriási nagy bajba kerülök, ha nem térek észhez azonnal.
- Szia! - villantom rá egy eszelős mosolyát. Említettem már, hogy az olyan helyzetekben, amiket nem tudok maximálisan kezelni rendkívül idegesítővé válok?
Nem tudok a szemébe nézni, kapkodva elfordulok és beinvitálom a házba, keresni kezdem a kabátom meg a táskám, amiket már órákkal ezelőtt előkészítettem és mégsem tudom, hogy hirtelen hová tűntek, közben pedig órási baromságokat hordok össze.
- Townes?
- Esküszöm, hogy az előbb még itt volt, de találtam benne egy játékot, amit valószínűleg Cara dobott bele, úgyhogy felvittem a szobájába és...
- Townes? - emeli meg kicsit a hangját, és nevetni kezd, miközben finoman megfogja a vállam és eléri, hogy ránézzek. Néhány szál virágot tart a kezében, hogy a fenébe nem vettem ezt észre eddig?! A torkomon akadnak a szavak, de még a levegő is, és elnyílt ajkakkal, kerek szemekkel nézem a kis csokrot, amit felém nyújt. - Ezt neked hoztam.
- Köszönöm - bököm ki annyira normálisan, amennyire most telik tőlem - de nem kellett volna.
Mosolyog, és talán azért, mert most nincs ott a szája körül a borostája hogy eltakarja, de látom, hogy mennyire szórakoztatja a kattant viselkedésem.
- Ott a táskád a kanapén - int a fejével az említett bútor irányába - nagyon csinos vagy.
Zavartan végignézek magamon, már el is felejtettem, hogy mi van rajtam. Féltem, hogy esetleg túl sok leszek a ruhában, amit rettentően hosszú keresgélés, bizonytalankodás után választottam, de mellette jelen pillanatban épp túl kevésnek érzem az öltözékem, pedig még én is elismerem, hogy csinos vagyok.
- Köszönöm - bököm ki ismét, és remélem, hogy nem látja az arcomon, hogy úgy sugárzik, mint a nap. Az előző randimon nem dicsértek meg, nem kaptam virágot, még a nevemet se tudta megjegyezni az a kőbunkó, egyetlen dolgot csinált jól, mégpedig azt, hogy kellőképp felbosszantott, mert így vett észre ez a fantasztikus srác. Talán majd később reaktiválom a Tinder profilom és küldök neki egy köszönőlevelet, feltéve, ha minden jól alakul.
A táskám valóban ott van a kanapén, ahol korábban hagytam, a dzsekim pedig a fogason lóg a gondosan kikészített magassarkú szandálom fölött.
- Feltétlenül ebben akarsz jönni? - nézegeti feszengve a lábbelit, én meg elképzelni sem tudom, hogy mi lehet a baja vele, egészen addig, amíg fel nem egyenesedek, az arca pedig enyhén vöröses árnyalatot ölt. Magasabb vagyok nála.
- Lecserélhetem, ha szeretnéd - fojtom el a mosolyom. Ennyi a magassarkúról, és a dögös lábakról, anya!
- Aha, egy lapostalpú minden bizonnyal kényelmesebb lenne számodra - fordítja el a tekintetét, belőlem meg kitör a nevetés. - Nem vicces!
- Bocsi - kuncogok. Annyira aranyos, hogy nem szúrta ki ez eddig a szemem? Hogy tudtam egy héten keresztül együtt élni vele, és normálisan viselkedni? Ezért minimum díjat érdemlek.
Előtúrok egy másik cipőt, melynek felvétele után végre indulhatunk, csupán pár percet bénázok még az ajtó bezárásával.
- Te is nagyon jól nézel ki - jut eszembe, hogy én eddig nem is mondtam semmi igazán kedveset, csak csendben csorgatom a nyálam és teljesen hülyét csinálok magamból miatta. Mit fog gondolni rólam ezek után, hogy a gyerekem nélkül egy őrült idiótává válok?  Bár ha jobban belegondolok pontosan így ismert meg.
- Köszi - húzza félmosolyra a száját, majd sietve kinyitja előttem a kocsija ajtaját. Úriember.
- Ez már most egy jobb randi, mint az előző volt - jegyzem meg, amikor lehuppan vezető ülésbe. Tulajdonképpen csak hangosan gondolkodok, nem számítok arra, hogy azonnal ráharap a témára.
- Nekem is - vágja rá - te legalább eljöttél, vagyis hát én jöttem érted, de itt vagy, tudod... Egyébként ez azt jelenti, hogy jó eséllyel megúszom, hogy jelenetet rendezz, és elrohanj?
- Még az is előfordulhat - vigyorodok el, amit azonnal viszonoz - bár már úgyis olyan rég voltam címlapon, ez egy jó lehetőség lenne, nem?
- Ha lehet inkább kímélj meg tőle - mosolyog, de már nem olyan őszintén, mint néhány másodperccel korábban. Érzékeny területre léptem, hát persze, hiszen egészen különleges érzékem van hozzá, hogy a saját észrevételem nélkül beletapossak valaki lelkébe.
- Csak hogy lásd, mennyire nagylelkű vagyok, rendben - próbálok poénkodni -  egyébként hogy van a kedvenc kissrácom?
- Jól, a húgom vigyáz rá - derül fel az arca most igazán őszintén - nem mondtam el neki, hogy veled találkozok, mert jönni akart volna - nevetgél, mire bennem feléled a bűntudat, mert én nem egy ilyen ok miatt nem mondtam el Carának az igazat.
- Megértem, én is ezért nem említettem Carának - kamuzok derűs arccal. - Amúgy hova megyünk?
- Majd meglátod - titokzatoskodik - de nem oda, ahol legutóbb voltunk.
- Kár - biggyesztem le az alsó ajkam - képzeld el a pincét arcát, amikor meglátná, hogy a két rosszul járt szerencsétlen most együtt vacsorázik.
- Nem biztos, hogy annyira rosszul jártunk, vagy de? - vonja fel a szemöldökét. - Én legalábbis nem ezt érzem.
Elakad a lélegzetem.
- Igazad van - préselem ki magamból - a legutóbbi alkalom óta hallatott magáról az exed?
Megvonja a vállát, amit nem igazán tudok hova tenni, de arra következtetek, hogy ez sem egy olyan dolog, amiről szívesen beszélne most, bezzeg a nappalijában ücsörögve egy üveg bor, és mindenféle egészségtelen kaja, meg egy film társaságában bármiről tudtunk beszélgetni.
Igaz, azok nem randik voltak.
- Csak a szokásos - szólal meg végül - de már nem foglalkozok vele, túl vagyok rajta.
Elég gyorsan ahhoz képest, hogy 2 héttel ezelőtt maradt hoppon, valószínűleg nem az első alkalommal, na nem mintha nem örülnék annak, hogy ezt mondja. Bemegyünk a belvárosba, amin egy kicsit elcsodálkozok, és úgy bámulom Londont, mintha most először látnám. Carával nem sűrűn jövök be, autóval meg főleg nem, mert borzalmas a közlekedés, nekem meg nincs türelmem hozzá, de régen előszeretettel metróztam be és császkáltam a turistalátványosságok között, a bevásárlóközpontokban, utcákon, vagy éppen Camden Townban az árusok között. Egy életérzés itt lakni, amit az utolsó pillanatig kihasználtam, és ha valamit, azt nagyon várom, hogy Cara elég nagy legyen ahhoz, hogy ne féltsem rettegve a milliónyi ember között. 
- Remélem nem bánod, hogy vacsorázni viszlek - töri meg a köztünk beállt kellemes csendet Louis - gondolkoztam a mozin, színházon is, de azok szerintem nem a legmegfelelőbb helyek egy első randihoz.
- Nem baj, farkaséhes vagyok - fordulok felé - azt viszont remélem, hogy nem valami fura helyre viszel, ahol csigákat, meg hasonló dolgokat szolgálnak fel, amit egyedül ti tudtok megfizetni, és megenni is.
- Nem - nevet fel - és mi az, hogy egyedül mi tudunk megfizetni, és megenni? Townes, ha egy mód lenne rá én életem végéig a házamhoz közeli Fish&Chipsesnél, meg a Nando's-ban kajálnék, de ez Freddie miatt nem lehetséges.
- Fogd csak rá - piszkálódok - amikor turnézol mit szoktál enni? Kaviárt?
- Nem - rázza meg a fejét - egyrészt, mert egyedül még nem turnéztam, csak a srácokkal, másrészt pedig mi sose szerettük az ilyen kajákat, úgyhogy például az Ázsiai országokban a Mekik rendszeres vendégei vagyunk, de csak hogy szemléltessem a dolgot, Japánban egyszer Zayn ráborított valami levest a rizsére, mert azt hitte, hogy összetartozik, holott egyáltalán nem, de végül is egy helyre ment - von vállat, és elneveti magát.
- Vele még nem találkoztam, ugye?
- Aha, Amerikában van - bólint - kilépett még a szünet előtt, és azt hiszem, utána se fog visszajönni, de eléggé bejöttek neki a dolgok, nem volt annyira az ő műfaja amit együtt csináltunk - kicsit mintha csalódott lenne, de végül visszatér az arcára a megszokott mosolya.
Meglepő, de kellemes csalódás, amikor végül megérkeztünk az étteremhez, ahová asztalt foglalt. Nincs semmi extra a helyben, nem özönlenek ki és be híres emberek, és nem is olyannak néz ki, ahol csigát szolgálnak fel előételként, csak egy egyszerű, nyugis kis vendéglő, ami olaszos hangulatot áraszt magából. Amikor belépünk azonnal látom, hogy miért ezt a helyet választhatta, az egész belső rész külön kis zugokra van osztva, az asztaloknál nem egymással szemben, hanem egymás mellett ülnek, mindenki a saját atmoszférájában, ami nagyon hangulatos. A keze a derekamon pihen, nem zavaróan, hanem nagyon is udvarias módon, hogy maga mellett terelgessen. Eddig minden ezerszer jobb, mint eddig bármelyik randimon, nem csak az előzőn, és furcsa mód már egyáltalán nem érzem hülyén magam a társaságában, és nem is viselkedek úgy zavaromban, mint egy komplett idióta.
A pincér az asztalunkhoz kísér minket, melyhez letelepedve böngészni kezdjük az étlapjainkat, és a fejünket összedugva próbáljuk megfejteni, hogy a bonyolultabb, esetleg fantázianévvel rendelkező ételek mik lehetnek.
- Sosem értettem, hogy miért kell ilyen hülye nevet adni az ételeknek - ráncolja a homlokát  - például a ravioli, miért kell így hívni, mert nem nevezhetjük egyszerűen zöldséggel töltött tésztának?
- Fogalmam sincs - nevetek rá - talán mert ez jobban hangzik, és rövidebb.
- De egy olyan vidéki gyereknek, mint nekem, honnan kellene azt tudni, hogy a ravioli mit jelent? - elmélkedik. - Donnyban egyszerű emberek élnek.
- Azt akarod nekem beadni, hogy Doncasterben úgy éltek, mint az amisok? - kuncogok. - Csak az ilyen kiváltságos személyek tudhatják a ravioli jelentését, mint te? Egyáltalán internet van ott? Vagy várj, ugye nem annyira rossz a helyzet, hogy még mindig állatokkal, növényekkel, és mondjuk arannyal kereskednek?
- Nagyon vicces vagy - jegyzi meg szarkazmussal a hangjában - jól sejtem, hogy te egész életedben itt éltél?
- Jól - kortyolok bele az üdítőmbe. Mivel vezet, így egyértelmű, hogy nem iszik alkoholt, úgyhogy én is csak gyümölcslevet kértem magamnak - viszont a legtávolabbi hely, ahol valaha is voltam, az Skócia volt, te pedig már a kocsiban is Japánról beszéltél. Hány országban jártál összesen?
- Gőzöm sincs - rázza meg a fejét - a turnék alatt néha még mi sem tudtuk, hogy éppen hol vagyunk, mert az egyik este még itt voltunk, a következőn már Párizsban, Brüsszelben, Amszterdamban, vagy épp Ausztráliában. A távolabbi országok közül többnyire fogalmam sincs, hogy hol jártam már, és hol nem, annyira összefolynak a dolgok.
- Ez azért akkor is elég jól hangzik.
- Nem mondtam, hogy nem az - mosolyog rám - csak zavaros, és néha ciki, amikor megkérdezik, hogy mi a kedvenc emlékem mondjuk a Fülöp-szigetekről, én meg azt sem tudom, hogy mikor voltam ott.
- Szörnyű lehet - nevetgélek magamban.
- Látom, nem érted - tettet sértettséget, de ez már ott megbukik, hogy képtelen elrejteni a mosolyát.
- Nem, valahogy nem tudom átérezni, bocsi.
- Hová mennél el a legszívesebben? - érdeklődik.
- Mindig is érdekelt Dél-Amerika - tűnődök - például Argentína, imádom az ételeiket, és a kultúrát.
- Igen, mindkettő elég király - hümmög - de még simán elmehetsz, előtted az élet.
Felnevetek, szarkasztikusan, úgy, mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondta volna, mire összeráncolt szemöldökkel néz rám.
- Még egyetemre se tudok járni, nemhogy ilyen helyekre eljutni Cara mellett.
- Szerintem tetszene neki - vonja meg a vállát - egyetemre akartál menni?
- Aha - időközben kihozza a pincér az ételeinket, úgyhogy egy pillanatra elhallgatok, így legalább van időm átgondolni a mondanivalóm - végig ezért hajtottam a gimiben, bár azt azóta sem találtam ki, hogy mi akarok lenni, de nem baristaként terveztem leélni az életem, viszont ez van, ezt kell szeretni, és tök jó a munkahelyem.
- Mi az, ami érdekelne? - miközben beleszúrja a villáját az ételébe egyetlen percre sem veszi le a tekintetét rólam, érdekli amit mondok, és ezt nagyon is értékelem.
- Talán a kriminálpszichológia, mert furcsa, de kíváncsi lennék rá, hogy mi jár például egy bűnöző fejében, de szívesen tanulnék kreatív írást is, vagy csak simán irodalmat, esetleg turizmust, eléggé tág az érdeklődésiköröm, csak mostanság egy személyre korlátozódik - mosolyodok el. - Te mi lennél most, ha nem lenne a bandád?
- Egy lúzer - jelenti ki szórakozottan - én nem szerettem a sulit, és tulajdonképpen mást sem, ami kötelezettségekkel járt, két igazan értelmes dolgot szerettem akkoriban, a zenét, és a színészkedést. Játszottam 1-2 sulis darabban, talán megpróbáltam volna bekerülni egy színházhoz, vagy ilyesmi, de ha nem sikerült volna, akkor még mindig egy játékboltban dolgoznék, feltéve, ha nem rúgnak ki. Szerencsére a sors megoldotta, nem is akárhogyan.
- Megnéztem néhány videót rólatok, tetszik a zenétek, és minden, amit együtt csináltok - veszek a számba egy darab tésztát, majd miután lenyelem hozzáteszem - megértem a rajongóitokat.
- Nocsak, végül mégiscsak kutakodtál egy kicsit? - a nevetőráncaitól képes lennék eldobni magam.
- Érdekelt, hogy kivel randizok - vonom meg a vállam - tudod, nem megyek el csak úgy akárkivel.
- Most mondanám, hogy megtiszteltetés, hogy itt vagy, és különlegesnek érzem magam, de az az igazság, hogy a múltkori partneredből kiindulva nem nagyon tudom eldönteni, hogy ezt mennyire vehetem bóknak.
- Nem tudsz erről leszakadni, ugye? - nevetek fel. - Az hiba volt.
- Mindenesetre király, hogy annyira szerencsétlen volt, hogy kiabálva leléptél, mert így észrevettelek.
- Aha - érzem, hogy felforrósodik a fejem, nem csak az arcom, hanem konkrétan az egész fejem - és miért hívtál randira azok után, hogy láttad, mennyire kiállhatatlan vagyok néha? Mellé pedig baromságokat hordok össze ha ideges vagyok, meg amúgy is, ronda vagyok ébredés után, és a napom 99.9%-a aggódással telik.
- Mert az első találkozásunk után néhány perccel azt gondoltam rólad, hogy pont olyan vagy, mint én, a női alteregóm - mondja a lehető legőszintébb tekintettel - aztán megismertük egymást és nem is tudom, nagyon kedvellek, Townes, rég nem volt olyan szórakoztató személyiség az életemben, mint te, és annyira kedves vagy Freddie-vel, tökéletes anyukának tűnsz. Ne érts félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak ezért hívtalak el, és nem is akarok ráderöltetni semmit, nem azért akarlak megismerni, hogy később esetleg Freddie anyukája legyél, csak számomra fontos, hogy a lány, akit kedvelek elfogadja, hogy van egy fiam.
- Értem - mosolygok rá, mert hirtelen annyira idegesnek tűnik - és köszönöm. Ugye téged sem zavar Cara?
- Úgy tűnik? - vág értetlen arcot. - Ne viccelj, nagyon bírom őt.
Magamban olyan idiótán ugrabugrálok, mint aznap a konyhában, amikor megbeszéltük, hogy ma találkozunk.
Gőzöm sincs, hogy meddig maradunk az étteremben, órák telnek el anélkül, hogy elővenném a telefonom, üzenetekkel bombáznám anyát, vagy egyáltalán eszembe jutna aggódni. Folyamatosan beszélünk valamiről, miután elfogy a főételünk rendelünk desszertet, aztán még üdítőt, csak hogy legyen előttünk valami, harsányak vagyunk, nevetgélünk, vagy épp azon kapom magam, hogy a karjával a vállamon nekidőlök, és bizalmasan értekezünk valami komolyabb témáról. Nagyon jól érzem magam, és ez meglepő, mert általában a frász kerülget, ha órákig nem hallok a lányomról, és engem nagyon nehéz lekötni, de neki minden egyes kiejtett szava érdekes, annyira, hogy nagyon elszomorodok, amikor szólnak, hogy fizetnünk kellene, mert hamarosan zárnak.
Kifelé menet már nem a derekamon van a tenyere, hanem óvatosan, bizonytalanul kézen fog, amit néhány percen keresztül csak döbbenten szemlélek, mert ilyesmit már évek óta nem tapasztaltam, az egyetlen személy, akivel kézenfogva járok, az a kislányom.
Valamivel csendesebben, de még a kocsiban is beszélünk, én pedig nagyon reménykedek abban, hogy a késői óra ellenére dugóba kerülünk, mert semmi kedvem hazamenni, nem akarom, hogy véget érjen ez az egész.
Amikor leállítja az autót az otthonom előtt elképesztő szomorúságot érzek, mert egyelőre ennyi volt, és nem tudom, hogy lesz-e következő, vagy éppen csak belekóstolhattam abba, hogy milyen egy ennyire tökéletes férfival randevúzni.
- Remélem jól érezted magad - mondja, miközben az ajtóhoz kísér.
- Fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára ennyire jól - talán azért, mert sötét van, és csupán a néhány háztömbnyire lévő utcai lámpa világít nem érzem cikinek hangosan kimondani a gondolataim, még úgy sem, hogy most is pont ugyanannyira jól néz ki, mint akkor, amikor értem jött.
- Akkor lehet szó második alkalomról? - kérdezi, és közben öntudatlanul is simogatja a hüvelykujjával a kézfejem.
- Örülnék neki - emelem rá a tekintetem, és bár tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy semmilyen módon nem ugrok senkinek a nyakába az első randin, tehát csókról szó sem lehet, azért mégiscsak reménykedek valamiben. Amikor kimondom a válaszom megkönnyebbült mosoly ül ki az arcára, majd váratlanul közelebb hajol, és egy ártatlan kis puszi formájában, amit az arcom jobb oldalára helyez megadja azt a valamit, amiben titkon reménykedek. A meglepettségtől ledermedek, ugyanakkor amikor megérzem a kellemes illatot, ami a nyaka irányából árad, és ahogy a simára borotvált arca az enyémhez súrlódik kissé megbicsaklik a térdem.
- Jó éjt, Townes - húzódik el, és búcsúzóul a fülem mögé tűr egy tincset, ami az arcomba hull.
Képtelen vagyok bármit is kinyögni, csak nézem, ahogy az autójához kocog, és kedvesen integet, mielőtt bepattanna, én meg nem hiszem el, hogy ez az egész megtörtént, ráadásul éppen velem.