11.rész

Townsend Campbell 

Talán még maga a szülés sem volt annyira nehéz, mint az, hogy hazavigyem Carát.
Már közvetlenül ébredés után a 4 éves, az idő túlnyomó többségében nagyon okos, érett, szófogadó lányom átváltozik egy kis szörnyeteggé, akire még én magam sem ismerek rá, és tulajdonképpen egy szót sem szólhatok miatta, mert én vagyok az, aki miatt ezt átéli. Számítottam erre, voltak előjelei, például a feldúltság akárhányszor elmondtam, hogy hamarosan haza kell mennünk, és hogy elalvás előtt, valamint a legváratlanabb pillanatokban közölte, hogy nem akarja ezt, de amit valójában csinál az tényleg váratlanul ér, és úgy érzem, visszarepültünk az időben a 2,5-3 év körüli dackorszakhoz.
"Jó" pont, hogy legalább ezt is látja Louis, nem csak azt, amikor tündéri jó kislány, hanem azt is, hogy nekünk is vannak nehéz pillanataink, óriási sírások és kiborulások, nem csak nekik.
Próbálom mindenben a lehető legjobbat meglátni.
Még akkor is, ha nem feltétlenül van.
- Neeeeeem! - üvölti olyan hangosan a fülembe, hogy azt hiszem, még néhány további ilyen után cafatokban fog lógni a dobhártyám. - Nem akarok hazamenni!
- Tudom, Baba - ismétlem körülbelül ötezredjére még mindig higgadtan, türelmes hangon, holott legszívesebben én is pont azt csinálnám, amit ő.
Erősen fogom, miközben Louis kinyitja az ajtót, és kiviszi a csomagjainkat. Úgy jöttünk ide, hogy semmi nem volt nálunk, most pedig mindketten egy-egy jól megpakolt táskával megyünk haza, mert Louis hallani sem akar arról, hogy bármit is itt hagyunk.
- Neeeeeem! - vált át a gyerekem egy egészen különleges, más dimenzióba tartozó, már-már ultrahangnyi magasságokba ívelő sikításba, miközben ide-oda dobálja magát a karjaimban és óriási könnyek potyognak az arcán.
Mit tettem vele?
- Nyugodj meg, kicsi szívem, megígértem hogy eljöhetsz máskor is - fonom köré a másik karom és megpróbálom a mellkasomhoz szorítani, de jelen pillanatban teli van haraggal, úgyhogy nem engedi.
- De én nem akarok máskor eljönni, itt akarok maradni! - zokogja eltorzult, érthetetlen hangon, ilyenkor pedig a legjobb dolog, amit egy anya tehet az az, hogy csendben marad, és csinálja amit csinálnia kell, mert akkor hamarabb vége lesz.
A csapkodás, vergődés, és visítás ellenére elindulok az autó felé, ami minket vár, előtte azonban sajnálkozva nézek a kisfiúra, aki a szőnyegen ülve döbbenten pislog a lényre, aki tegnap este még normális kislány formában volt. Ha Cara így folytatja egyikünk sem tud majd Freddie-től elbúcsúzni.
- Townes? - fordul felém Lou, miután berakja az autó csomagterébe a táskáinkat.
Fáradt, bocsánatkérő pillantást vetek rá, őt azonban most nem én érdeklem, mert Caráért nyújtja a kezét, én pedig félve, de már-már örömmel nyújtom át neki, hogy legalább egy kicsit fellélegezhessenek a hallójárataim és én is. Ha csak úgy letenném, akkor vagy földhöz vágná magát, vagy elrohanna, és minden kezdődne elölről.
- Menj csak, köszönj el Freddie-től, ki is jöhet - mondja kedvesen, nyugodtan, miközben Cara épp az ő megsüketítésén és a pólója markolászással való megrongálásának dolgozik elég erőteljesen.
Rossz anya vagyok, mert egy kicsit megkönnyebbülök attól, hogy távolabb kerülhetnek tőlük?
- Miért sír Cara? - néz rám az óriási, aggodalommal telt kék szemeivel a kisfiú, amikor belépek hozzá.
- Mert nagyon szeretne itt maradni - guggolok le hozzá - de most már haza kell mennünk.
- Miért? - kérdezi félrebillentett fejjel, lebiggyedő ajkakkal.
- Mert mi nem itt lakunk, Kicsim, csak néhány napra jöttünk.
- De miért? - szomorkodik látványosan, ezzel összefacsarva a szívemet. - Nem jöttök többet?
- Dehogynem - fogom meg a pici kezeit - persze, hogy jövünk, amikor csak lehet! Te eljössz majd hozzánk?
- Igen - kezd bólogatni néhány másodpercnyi gondolkodást követően - apuval.
- Alig várom - simogatom meg a kis arcát, majd közelebb húzódok hozzá és magamhoz ölelem. - Legyél nagyon jó kisfiú, rendben?
- Oké - fonja körém a vékony kis karjait - szeretlek.
A levegő a tüdőmben ragad és hosszú másodpercekig ott is marad, teljesen megbénítva mindenem, mire eljut az agyamig annak a szónak a jelentése, amivel megtisztelt.
- Én is szeretlek - ölelem szorosabban, átfogva a dús, szőke hajjal borított fejecskéjét, és könnyes szemekkel nyomok egy puszit az arcára - kijössz, köszönsz Carának is? - erőltetek mosolyt az arcomra.
Tényleg rohadtul nem akarok én sem hazamenni, és folytatni azt az életet amiben csak ketten vagyunk, édes kisfiú és a világ legrendesebb pasija nélkül.
A karjaimban tartva viszem ki, már az autóból látom, hogy Cara még mindig sír, miközben Louis valamit nagyon próbál elmagyarázni neki, a sofőrünk, és a barátommá vált Preston pedig figyelmesen nézi őket.
Szerintem Cara direkt az én kedvemért emel a hangerején, és az addig kissé elhalkult tiltakozása Louis ellen megint hangosabb lesz.
- Szia - integet a karjaim közt Freddie.
- Gyere, köszönj Freddie-nek, Nagylány, megbeszéltünk valamit.
- De én nem akarok köszönni! Nem akarok hazamenni! - kiáltja, és forgolódni kezd Louis kezében.
Csak egyszer az életben érjünk haza.
- Tudom - próbálja hűségesen lenyugtatni - de kérlek, légy jó kislány és fogadj szót, Cara.
- De én nem akarok jó kislány lenni! - visítja, és azt hiszem, ha bárki megpróbálná megérinteni csapkodni kezdene.
- Cara, kérlek! - sóhajtok, és közelebb lépek. - Csak adj egy puszit Freddie-nek.
- Hagyjál! - fúrja bele az arcát Louis nyakába.
Esküszöm nem emlékszek rá, hogy valaha is viselkedett volna így, vagy hasonlóan, ez viszont most nagyon rosszul esik.
- Köszönünk mindent - fordulok Louis felé - majd ha hazaértünk és lenyugodtak a kedélyek hívlak, jó?
- Persze - mosolyog rám - nagyon örülök, hogy itt voltatok, Townes.
- Én is - biccentek aprót, viszonozva a mosolyát.
Nem így akartam elköszönni.
- Hagyd csak, megoldom - legyint, amikor kinyújtom a kezem, hogy kicseréljük a gyerekeinket. Nem tudja, hogy mit vállal be azzal, hogy beülteti Carát a kocsiba és a beszerelt gyerekülésbe, mert végig önkívületi állapotban sikoltozik, csapkod, és minimum háromszor megrúgja.
- Legközelebb ha találkoztok megint kedves lesz - beszélek a megdöbbent kisfiúhoz.
- Haragszik? - vizsgálja az arcomat.
- Nem - simogatom meg, holott de, Cara nagyon is haragszik, méghozzá egyedül rám. Én vagyok a gonosz, aki hazarángatja, aki szembemegy az akaratával, aki elrontja a boldogságát.
- Viselkedj szépen és vigyázz az anyukádra, Tücsök - hallom Louis tompa hangját, miközben megpróbálja túlkiabálni az üvöltő gyerekem.
- Szia, Nagyfiú - szorítom magamhoz még egyszer Freddie-t és puszit nyomok az arcára, majd amikor Louis izzadtan kihúzza a fejét a kocsiból a kezébe nyomom, és beugrok a saját, agresszív katatóniás állapotú lányom mellé. Amikor Preston is beszáll is beindítja a kocsit Cara mindennél hangosabban zendít rá, a kezeit az ablakra szorítja és reménytelenségében csapkodja, miközben úgy üvölt, mint akit megszállt egy démon.
- Nem akarok hazamenni! Ne menjünk haza! Mama, nem, nem, nem, nem! Légyszi ne küldj el, ne menjünk haza, légyszi legyél az apukám! - ismételgeti, miközben kihajtunk a kapun, és mivel Louis kívülről már nem hall, és nem is lát semmit, max az ablakhoz csapódó tenyereket, kitartóan mosolyogva integetnek utánunk, míg én sokkot kapva bámulom a gyerekem.
Azt hittem, már nem érhetnek meglepetések vele kapcsolatban, ezzel mégsem tudok mit kezdeni, soha senki nem készített fel ilyen helyzetekre.
- Cara, annyira sajnálom, Kiscicám- nyúlok felé bátortalanul, de dühösen lök el magától.
- Szerintem hagynod kellene - szól közbe Preston, mire hálásan kapom fel a fejem és nézek rá, talán ő tud mondani valami hasznosat, talán ő már felnevelt néhány gyereket. - Hagyd, fárassza csak le magát, később neked lesz könnyebb.
- Borzasztóan sajnálom hogy ezt kell hallgatnod - hajolok előre amennyire csak tudok - nem szokott így viselkedni, még csak hasonlóan sem.
- Semmi gond - mosolyog rám a tükrön keresztül.
Kb az út felénél tartunk, amikor Cara eléggé elfárad ahhoz, hogy elcsendesedjen, és pokoli üvöltés helyett már csak halkan szipogjon, a duzzogását kifejezve természetesen nekem háttal.
A kezemet az ölembe ejtve tördelem, rettenetesen szeretném megvigasztalni és borzasztóan szomorú vagyok amiatt, ahogy viselkedik velem, ugyanakkor teljesen megértem.
- Fel a fejjel, kislány - szólal meg ismét a sofőröm, és hirtelen nem is tudom, hogy melyikünkhöz beszél - nem gondolja komolyan.
- Aha, tudom - tűröm el a hajam az arcomból és aprót bólintok. - Neked is vannak gyerekeid?
- Egy lányom, és öt fiam - mosolyodik el.
- Öt fiú? - nyílnak nagyra a szemeim. - Hű!
- Ott laktál az egyiknél.
- Mi? - vonom össze a szemöldököm. - Ja, hogy úgy öt fiú! Régóta ismered őket?
- A kezdetek kezdete óta - vág nagyon is büszke arcot.
- És tulajdonképpen mi vagy te nekik? Munkatárs, vagy...?
- Louis személyi testőre - válaszolja meg a kérdésem - korábban Zayn tartozott a felügyeletem alá, de amikor a kissrác a kilépés mellett döntött egy időre parkolópályára kerültem, ami így oldódott meg.
Kilépés? Parkolópálya?
- És veled is olyan rendesek, mint amilyenek velem voltak? - érdeklődök. - Úgy értem, hogy neked akkor Louis a főnököd, nem?
- Ők mindenkivel nagyon rendesek - vonja meg a vállát - kedves srácok, nagyon szórakoztatóak, és egyáltalán nem olyanok, mint mások az ő szintjükön. Nagyon jó gyerekek.
- Igen, azt hiszem, erre én is rájöttem - bólintok aprót.
Tehát nem baj, ha tényleg randizni fogok Louis-val, mert tényleg jó ember, nem mintha erre az utóbbi egy hét nem lett volna elég, hogy rájöjjek.
Csak akkor jövök rá arra, hogy Cara tulajdonképpen már nem is duzzog, hanem alszik, amikor megérkezünk az otthonunkhoz, és itt az idő, hogy kiszálljak.
- Sajnos nem segíthetek a csomagokkal, még mindig lehetnek a fotósok a közelben - fordul hátra hozzánk.
- Semmi gond - mosolygok rá könnyedén - egyedülálló anya vagyok, rémlik? Nekem aztán megy a cipekedés, viszont lehet, hogy most kétszer fordulok, előbb beviszem Carát.
- Természetesen - bólint, én meg kiugrok a kocsiból, és azt megkerülve kiszedem az alvó lányomat a gyerekülésből, és reménykedve abban, hogy nem ébred fel, elindulok vele befelé.
Némi bénázás után sikerül kinyitnom az ajtót és bejutunk, de nem jön az a bizonyos "otthon, édes otthon" érzés, inkább csak a letargikus "már megint itt" állapot, holott szeretem ezt a lakást és azzal az állapottal se volt semmi bajom, amiben éltünk, egészen addig, amíg először együtt nem reggeliztünk, majd dumáltuk át az egész éjszakát, azaz bele nem kóstoltam abba, hogy milyen lenne igazi, teljes családként az élet.
Most már legszívesebben én is sakál hangon üvöltenék, helyette viszont leteszem Carát a kanapéra, aztán kimegyek a cuccokért, búcsúzóul pedig beülök még néhány másodpercre a kocsiba megköszönni az őrzés-védést és fuvarozást. Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára találkoztunk, meg egy olyan is, amikor a táskáinkkal a kezemben bemegyek, mintha épp most jöttünk volna haza egy nyaralásból.
Máris érzem a késztetést arra, hogy kisuvickoljam a ház minden zegzugát, elsőként azonban csak lecserélem az ágyneműt Cara szobájában és néhány percre kinyitom az ablakot, hogy azután felvihessen az ágyába. Remélhetőleg mire felébred nem gyűlöl majd annyira, és jobb kedve lesz.
- Szia - emelem a fülemhez a telefonom, miután anya felveszi - itthon vagyunk.
- Szia, Townes! - olyan lelkes a hangja, mintha hónapok óta nem hallott volna felőlem, pedig minden nap írtam neki üzenetet. - Minden rendben? Nem zaklatnak titeket?
- Öhm, azt hiszem, nem, de még csak 10 perce érkeztünk - kikukucskálok az ablakokon, majd a biztonság kedvéért ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtót. - Cara egész nap sírt, sőt, ez nagyon enyhe fogalom, valójában ordítva, üvöltve tombolt, amiért haza kellett jönnünk.
- Szegény Kicsikém! - már majdnem megmelengeti a szívem az együttérzése, amikor kiderül, hogy nem is engem sajnál. - Annyira szeretett ott lenni?
- Szegény én! - háborgok. - És szegény mindenki, akinek hallgatnia kellett!
- Ne mondj ilyet, Townes! - hurrog le a maga kedves módján.
- De tényleg - rázom meg a fejem, valójában viszont már csak mosolyogni tudok az egészen, kivéve persze azt a részt, hogy mennyire gyűlöl most - nagyon haragszik rám.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz.
- De, viszont teljesen megérdemlem, mert ha én nem ismerem meg ezt a srácot, akkor nem kell odamennünk, tehát Cara nem ismeri meg, és nem üvölt úgy, mint akit kínoznak, mert...
- És akkor mégis hogy tervezel megismerkedni bárkivel is, Townsend, ha nem úgy, ahogy ezzel a fiúval találkoztál?
- Úgy, hogy egyedül piálok és sajnálom magam? Remélhetőleg erre többet nem kerül sor - jegyzem meg bosszúsan. A szarkazmus egy olyan eszköz, amit előszeretettel használok mióta egyáltalán beszélni tudok. Szerencsére Cara nem örökölte, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy nem, még eddig.
- Nem erre gondoltam - szinte látom magam előtt, ahogy az anyukám forgatja a szemeit. Valakitől hoznom kellett a személyiségi jegyeimet, és a szüleim elég jó donorok voltak abból a szempontból, hogy hogyan szülessen egy nagyszájú, néha kötekedő, szarkasztikus kölykük, aki mindemellett szó szerint mindenen képes elbőgni magát, amit a mostantól kezdve Sátánka becenevű gyereke csinál.
- Nem akarok most ismerkedni egy darabig - morgom végül.
- 5 éve ezt mondod - kontrázik, nekem azonban olyan válasz van a tarsolyomban, amivel garantáltan én nyerem ezt a vitának nem nevezhető szócsatát.
- Louis randira hívott, és elfogadtam, úgyhogy szerencsére mostanság remélhetőleg nem kell új emberekkel találkoznom és ismerkednem, esetleg címlapra kerülnöm miattuk - próbálom lazán közölni, de inkább hasonlít a hangom egy izgatott tinilányéhoz.
- Tényleg elhívott? - óbégatja döbbenten, lelkesen, és tökre elvarázsoltan. - Annyira helyes ez a fiú, Townes, mindent elolvastam róla a neten és tudtad, hogy van fent egy rakás videó is? Annyira kedves és vicces, pont neked való!
- Aha, köszi a megállapítást - biccentek magam elé - majd meglátjuk.
- Ugye veletek is rendes volt? Biztos, ha Cara ennyire megszerette, és nem jöttetek haza, meg mert persze elfogadtad a meghívását! Úgy örülök Townes, végre valaki!
- Van egy gyereke - nyögöm be, és kicsit mintha azt várnám, hogy anya ezúttal arra zendít rá, hogy ebben az esetben utasítsam vissza, de a reakciója eléggé meglepő még számomra is, holott nem mindenkinek reagál úgy az édesanyja a 17 éves lánya terhessége, ahogy az enyém tette, úgyhogy igazán nem lenne okom a meglepettségre.
- És?
- Mi és? - nyílnak nagyra a szemeim. - Annak a kisfiúnak néhány hónappal ezelőtt meghalt az anyukája, az apja meg szupersztár!
- Most kifogásokat keresel? - tényleg látom őt magam előtt, ahogy összeráncolt, és felvont szemöldökkel, csípőre tett kezekkel von kérdőre. - Szerintem fel kellene hívnod, hogy emlékeztesd magad arra, hogy valószínűleg milyen jól érezted magad a társaságában, ugyanis évek óta nem hallottam olyannak a hangod, mint most.
- Milyennek? - vonom fel ezúttal én a szemöldököm. - Szarkasztikusnak, szeszélyesnek, fáradtnak? Olyannak, aki épp most tett le aludni egy hiénababát?
- Lelkesnek - engedi el a füle mellett a gúnyolódásom - és boldognak.
Lelkesnek és boldognak?!
- A legutóbbi lelkesedésem és boldogságom eredménye ma berepesztette a dobhártyámat.
Nem beszélve arról, hogy mennyi mindent repesztett szét még korábban.
- És mindennél jobban imádod - mondja, és ez olyan ütőkártya, amire nem tudok reagálni, mert így van. Imádom, teljes szívemből, akkor is, amikor egy bájos kis tündér, és akkor is, amikor ordítva csapkod és követelőzik, ami szerencsére igazán nem gyakori.
- Szóval szerinted ha összejövök vele, de ugyanígy járok, az lényegtelen, mert azt a gyereket is imádnám?
- Townes, nem mindenki olyan, mint Finn.
- Tudom - hajtom le a fejem - egy lapon se lehet őket említeni - vallom be hangosan én magam.
- Na látod, szerintem ez a fiú tudja, hogy mit vállalna veled, mert befogadott a házába, együtt élt veletek, és mint ahogy mondtad, neki is megvan a maga keresztje. Nem lehetett egyszerű randira hívni téged.
- Cara azt üvöltözte, amikor eljöttünk, hogy azt akarja, hogy az apukája legyen - ereszkedek le a kanapéra a fejemet fogva. - Csak azért vonakodok ettől, mert mi van, ha működik, de később történik valami, és el kell mondanom Carának...
- Néha muszáj kockázatokat vállalnunk, Kicsim. Soha nem fogsz valaki olyat találni, aki az első alkalommal megígéri neked, hogy örökké veletek marad és a lányod édesapja lesz.
- Tudom, hogy igazad van - morgom - már megint.
- Az anyukáknak mindig igazuk van - jelenti ki büszkén - és ezt meg te is pont annyira jól tudod, mint én.
Mosolyogva bólintok, bár nem látja, majd beszélünk még néhány percet elvonatkoztatva a randi témától, míg végül elköszönök, mert muszáj valami ennivalót csinálnom, és kipakolnom, elkezdeni takarítani, valamint felhívni Louist. Legalábbis így tervezem, viszont egy gyerek az ilyen terveket egy szempillantás alatt keresztbe húzza, és én sem kezdhetem el fertőtlenítővel átsúrolni az egész házat, amikor a lányom hüppögve bukdácsol le a lépcsőn.
- Mama - dünnyögi, ami szerint már nem haragszik rám annyira nagyon.
- Szia, Baba - dobok el mindent ami a kezemben van, és felszaladok elé, hogy a karjaimba vegyem. Ilyenkor döbbenek rá, hogy tényleg mennyire nagyon kicsi még, hiába okos és értelmes, hiába csinál fantasztikus dolgokat, pár hónappal ezelőtt még csak 3 éves volt, azelőtt pedig karonülő kisbaba, mit várok el tőle? Lehet, hogy már nem kell pelenkáznom, és tud egyedül enni, de attól még nagyon kicsi, nem csoda, hogy egyes dolgokra úgy reagál, ahogy.
- Kérlek ne haragudj rám, édes kincsem - fúrom bele az arcom a nyakába, és ringatni kezdem - de nem maradhattunk ott még tovább, oviba kell menned, nekem pedig dolgozni, és nem költöztünk oda.
Válaszul csak hüppög, én meg leomlok a kanapéra és szorosan magamhoz húzom, hogy a háta simogatása közben megnyugodjon. Mennyire szörnyű vagyok, amiért egy kis szörnyetegnek neveztem, és hasonlók!
- De olyan jó volt ott! - sírja szomorúan, lebiggyesztett ajkakkal.
- Tudom, Kicsikém, de mindketten megígértük neked hogy bármikor elmehetsz - simogatom a haját - csak szólsz, megbeszélem Louis-val, és elmegyünk, oké?
- Oké - szipogja.

NA BEZZEG MOST ILYEN EGYSZERŰ?
- Kérsz jégkrémet? - kérdezem hirtelen felindulásból. Nem akarom őt ezzel megvesztegetni, mindössze szeretném jobb kedvre deríteni, és egyébként sem vonom meg tőle az élet ilyesfajta örömeit. Természetesen nem tömöm csokival és cukorkával, és nagyon is próbálkozom mindenből a legjobbat adni neki, például a boltokban csak bio termékeket vásárolok, de ha megkívánja, akkor mindig van itthon számára valami, egy kis csoki, keksz, vagy hasonló, mert hiába egészégmániás most a világon az összes szülő, és pattog ezen mindenki, én egészséges felnőtt lettem úgy, hogy tőlem se vontak meg semmit, plusz a gyerekemet egyedül én nevelem, és senkinek semmi köze hozzá, hogy mit engedek meg.
Szinte már örülök, amikor bólogatni kezd, én pedig előkaphatom a fagyasztóból azt a korábbról megmaradt fél doboz eperjégkrémet, meg két kanalat. Fog a fene takarítani ma, meg ilyen hülyeségek, mesét fogunk nézni és mellé jégkrémet zabálunk, utána pedig játszok vele, és még az is lehet, hogy megengedem, hogy mellettem aludjon, vagy inkább én magam kérem meg rá. Rossz anya vagyok? Lehet, de én még nem hallottam olyasmiről, hogy egy király, engedékeny, jófej anyát gyűlölne a gyereke, úgyhogy miután a jégkrém kellemesen olvadt állapotba kerül, és már nem annyira vészesen hideg, hogy felcsapja a torkát, a kezébe adom a saját kanalát, én pedig mellé dőlök, és élvezettel nyomom a számba a hideg fagyit. Nem rossz itthon lenni, sőt, jelen pillanatban nagyon is élvezem, hogy egy hét után újra csak kettesben vagyunk, de hiányérzetem is van, rettenetesen, amit nem pótol az sem, hogy a "megszokott" időpontban, amikor találkoztunk a nappalijában, ezúttal megcsörren a telefonom, és a változatosság kedvéért átbeszéljük az éjszakát, mert hát miért ne?