10.rész második fele

Sziasztok! 

Annyira, de annyira szégyellem magam, viszont ez a rész sem lett az eddigi pályafutásom csúcsa, hiába próbálkoztam, valamiért egyáltalán nem olyanra sikerült, mint amilyennek elképzeltem, ráadásul a héten beteg is lettem, ami szintén nem javított a helyzeten, mindenesetre jelen pillanatban annak is örülök, hogy befejeztem, és többet legalább ezzel a résszel sem szenvedek. Próbálom összekapni magam, hogy jövőhétre tényleg valami igazán minőséginek mondható részt hozzák, most azonban csak ennyi telt ki tőlem, ne haragudjatok!

N.x

Townsend Campbell

Ez a lehető legrosszabb alkalom arra, hogy megismerjem a fiúkat, vagy inkább arra volt a legrosszabb, hogy Louis feltegye azt a kérdést, ami ilyen idétlen állapotba sodort. Látszólag neki ez semmi különös, mert gondosan, odafigyelve üzemeli be a grillezőt, én viszont teljesen úgy érzem magam, mint akinek elment az esze, nem tudom feldolgozni, hogy randira hívtak, ráadásul valaki olyan, aki személyesen ismert meg, ráadásul pont arról az oldalamról, amit ellenkező esetben egy darabig inkább rejtegetnék, Louis pedig még csak nem is egy túlzottan átlagos személy.
Mit láthat bennem? Miért pont én? Jó ötlet ez egyáltalán?
Ezeknél a kérdéseknél azonban sokkal, de sokkal fontosabb gondolatok kötik le a fantáziám, mégpedig az álmodozás egy gyönyörű családról, arról, hogy ezt a fiút, férfit nem zavarja, hogy lényegében tinimami vagyok, és talán abból a tiszta őszinteségen alapuló kezdetleges barátságból, ami kialakult köztünk sokkal több is lehetne. Nagyon korai még ezt gondolni, és ha egyszer újra egyedül maradok rendbe kell majd tennem a gondolataimat, mert nem eshetek bele abba a hibába, hogy túlságosan beleélem magamat ebbe az egészbe, mert a szabályaim alól ő sem kivétel, esetleg csak azért, mert bizonyára neki is vannak, méghozzá nagyon hasonlóak az enyémekhez. Ha elkezdünk randizni, az nem befolyásolhatja a gyerekemet semmilyen szempontból, és Freddie-t sem, nem ránthatom magammal Carát, és még véletlenül sem haladhatunk túl gyorsan, mert ettől még nem leszünk azonnal egy család, nem lesz azonnal az én lányom apja is, hogy ha esetleg mégsem lenne meg köztünk az összhang magyarázkodnom kelljen. A fontossági sorrendem sosem fog változni, mindig Cara lesz az első, de szerencsére a miérteket neki nem kell megmagyaráznom. Sok mindenben megkönnyíti a dolgom, másokban azonban akkora terhet akaszt rám, amiről egyelőre gőzöm sincs, hogyan fogom elbírni, hiszen a saját gyerekem mellett Freddie-re is ügyelnünk kell, méghozzá sokkal fokozottabban, mint Carára, hiszen ez a kisfiú mindössze néhány hónappal ezelőtt veszítette el az édesanyját. De itt még nem tartunk, ezzel ráérünk majd esetleg akkor foglalkozni, ha messzebb is merészkedünk azon a barátságos, kellemes zónán, ahol jelen pillanatban vagyunk, mindenesetre az egómat jelenleg igencsak melengeti a tudat, hogy ezek szerint nem hagyom hidegen, lát bennem valamit, ami alapján méltónak tart arra, hogy esetleg a társa lehessek. Ez jó érzés, mind a nőiességemet, hiúságomat, mind az anyaságot illetően, hiszen neki elsősorban egy olyan nőre lenne szüksége, aki tudja kezelni, főként pedig elfogadni és szeretni Freddie-t, bennem pedig látja a lehetőséget erre, sőt, talán azt is, hogy ezek már bekövetkeztek, hiszem lehetetlen nem imádni ezt az édes kiskölyköt.
- Mesélj magadról, Townes! - érkezik el a kérés, amitől egész végig rettegtem. Hiába tudhatnak rólam már mindent az internetről, újságokból, magától Louistól, valahogy éreztem hogy nem fogjuk kikerülni azt, hogy személyesen is megkérdezzék, és emiatt egész délután idegeskedtem. Nem szégyellem magam, mint ahogy azt már rengetegszer kijelentettem, megállapítottam, hangoztattam, de ettől függetlenül még nem mesélem el szívesebben a történteket még olyan személyeknek sem, akik valószínűleg nagyon hasonlítanak arra a fiúra, aki több megértést mutatott az irányomba mint bárki más az elmúlt 4 évben, tehát ők is valószínűleg pont ilyen kedvesek, és nem gondolnak semmi rosszat rólam.
- Inkább ti meséljetek magatokról, nektek mintha érdekesebb életetek lenne - kerülöm ki a válaszadást.
- Rólunk mindent tudhatsz a netről - legyint Niall egy mini szendviccsel a szájában.
Louis, mintha vérprofi lenne a grillsütő mellett állomásozik és gondosan ügyelve minden részletre a húsokat sütögeti, Harry a homokozó közepén üldögél Freddie mellett, és elmélyülten homokoznak, míg a lányom inkább Liamet köti le azzal, hogy egy mondókás kifestőkönyvet lapozgat, és mindegyiket elmondja, a műveit pedig bemutatja. Borzasztóan élvezi, hogy ennyi férfi veszi körül , aki figyel rá és foglalkozik vele.
- Ti komolyan ennyire utáltok a foglalkozásotokról beszélni? - nevetek fel. - Louis is mindig ezt mondja, de tudjátok mi a helyzet? Már rólam is minden fent van a neten, szóval olvassátok el nyugodtan - vonom meg a vállam, és elveszek én is egy kisebb méretű szendvicset, amit egészben nyomok a számba, majd hátradőlök, mint aki kielégítő választ adott.
- Szóval akkor te vagy Lou barátunk új szerelme? - teszi fel a kérdést sunyi vigyorral a szája sarkában Harry, miközben Freddie homokot lapátol a hosszú, kinyújtott lábaira, Louis pedig látszólag teljes erejéből hozzávág egy konyharuhát, amin mindannyian harsányan nevetni kezdenek, köztük a két kicsi is. - Most miért? Ezt írják! - kiáltja védekezően feltett kezekkel.
- Az a rejtett tehetségem, hogy egy hét alatt csábítok el szupersztár férfiakat - vonom fel a szemöldököm kihívóan. - Szóval, melyikőtöknek nincs barátnője? Bár az se zavar, ha van - vonom meg a vállam, majd a kissé megdöbbent pillantásukat látva nevetni kezdek.
- Mama, kaphatok én is? - tápászkodik fel a lányom, és a kezét nyújtja a szendvicsek felé.
- Persze, Baba - komolyodok meg azonnal, és egy szalvétára szedek ki néhány szendvicset, amiből kihúzom a fogpiszkálót, nehogy megszúrja magát, vagy másokat. - Éhes vagy?
Teli szájjal bólogatni kezd, majd sarkon fordul és letelepedik a korábban elfoglalt helyére, Liam és Niall közé. 
- Végül is pont úgy nézel ki, mint egy megrögzött férfifaló - pillant rám cinkosan Lou.
- Fekete özvegy a becenevem - kacsintok rá - ezért nincs a képben a biológiai donor.
- Mi az a bigolóiai donor? - kérdezi érdeklődve Freddie, mire a számhoz kapom a kezeim. Mekkora bunkó vagyok, pont én, aki mindig figyelek arra, hogy ne mondjak soha semmi hülyeséget a gyerekem előtt!
- Én - vágja rá rezzenéstelen arccal Louis - az apukád, ezt jelenti.
Freddie szerencsére nem foglalkozik többet a témával, visszatér a játékaihoz, én pedig odatátogok egy halk "bocsi"-t Lou felé, aki csak magában kuncogva legyint egyet.
- Szóval megetted - tér vissza az eredeti témához Liam, miközben Cara inkább Niallel foglalkozik most, és megkéri, hogy olvasson fel valamit a kezében tartott foglalkoztató füzetből.
- Aha - hümmögök - és jobban jártunk.
- Feltűnt - jegyzi meg csupa kedvességgel a hangjában.
Carát szerencsére nem egy bonyolult feladat rávenni arra, hogy pakolja össze a cuccait és jöjjön enni, mivel már amúgy is éhes, Freddie viszont nehezebben hagyja ott a játékot, mellé pedig még csupa homok is, így muszáj lenne megmosdatnunk, ami nem feltétlenül egy hálás feladat, és csak Louis tud megbirkózni vele, mert a kicsi hirtelen mindenkit utálni kezd, aki a közelébe megy, még Harryt is. Pontosan tudom, hogy milyen ez, ugyanis egy évvel ezelőtt mi is, és minden kisgyerekes szülő megélte a dackorszakot, amikor a gyerek csak és kizárólag azt akarja csinálni amit ő kigondolt, és ahogy ő gondolja. Ez az időszak hangos, és nehéz, ciki amikor a porontyod korábban akármilyen jó gyerek volt is földhöz vágja magát nyilvános helyeken, mert nem tetszik neki valami, és muszáj, hogy kötélből legyenek az idegeid, ha jó szülő akarsz lenni. Mindig is elítéltem azokat az anyukákat/apukákat, akik felemelik a hangjukat, vagy épp a kezüket a gyerekükkel szemben, és talán a fiatalságomból adódóan nekem több türelmem volt Cara kiborulásaihoz, mint mondjuk amennyi egy negyvenes anyukának lenne, azt már az első alkalommal, sőt, a létezése első pillanatában megfogadtam, hogy sosem bántom sehogy, mindegy mit követ el. Túléltük, ahogy ők is túl fogják, még ha néha nehéz is, és szörnyű érzés amikor fel kell kapnod és egyszerűen figyelmen kívül hagyni az akaratát, közben pedig sír, csapkod, és közli veled, hogy mennyire szörnyű vagy, még akkor is, ha nélküled egyetlen percig sem tudna létezni.
- Nem kellene segítenünk? - pillantgat Lou után Niall elég feszülten.
- Az csak rontana a helyzeten - rázom meg a fejem - mire kijönnek semmi baj nem lesz.
- Régebben nem csinált ilyeneket - motyogja döbbenten Harry, és leporolja a nyakig homokos nadrágját.
- Aha - mormogja Liam - csak régebben még élt az anyukája - teszi hozzá halkan, úgy, hogy Cara lehetőleg ne halljon belőle semmit, majd megfordul, és átveszi Louis szerepét abban, hogy kiossza az adagokat.
Mire visszajönnek már csak Freddie kissé pirospozsgás arca, és Louis látványos fáradtságra árulkodik a korábbi harcukról, egyébként a kisfiú egy dobozzal a kezében siet felénk, és bőszen vigyorog.
- Mit hozol? - hagyom félbe egy pillanatra Cara adagjának az apróra darabolását, és a kisfiúra nézek, aki elégedetten biggyeszti le az asztal mellé a társasjátékot, ezzel azonnal magára vonva a lányom figyelmét, és mellé guggolva elkezdi kipakolni.
- Játékot - mondja. Rövid, lényegre törő válasz, amin mindannyian elmosolyodunk.
- Hé, fiatal úr, arról volt szó hogy előbb eszünk, utána játszunk - simít végig a szőke tincsecskéken az édesapja, és kihúzza magának az egyik szabadon maradt széket.
- Tudom - dalolja kissé szemrehányó hanglejtéssel, majd a kezeit nyújtja a férfi felé, aki az ölébe ülteti. Freddie szőke hajától eltekintve nagyon hasonlítanak egymásra, szinte látom magam előtt Louis-t ilyen apróságként.
- Hol van a másik fiú? - kérdezi a lányom, miután bőszen megrágja és lenyeli a szájában tartott ételt. Imádom, hogy mennyire illemtudó és udvarias.
- Kicsoda, Baba? - ráncolom a szemöldököm. - Ennyien vagyunk.
- Tudom, de van egy másik fiú is - tájékoztat, miközben a villáját marokra fogva beledöfi egy újabb falat húsba -miért nincs itt? Rajta van a képeken.
- Szerintem a kis hölgy Zaynre gondol - fejti meg a rejtélyt Harry - vagy nem, Cara?
- De - bólint okosan, én meg elcsodálkozok azon, hogy mennyire jó megfigyelő, ugyanis nekem nem tűnt fel, hogy eggyel kevesebben vannak, mint a bent látható képek többségén.
Amúgy meg honnan tudja a hiányzó srác nevét? Tényleg döbbenetesek a gyerekek.
- Ő most Amerikában van - tájékoztatja Liam - ott lakik a barátnőjével. Tudod hol van Amerika?
- Tudom - bólogat - rajta van a térképen, anyuci megmutatta.
Ellágyulva simítok végig a haján, miközben a lábait lengetve egy újabb adagot lapátol a szájába.
- Máris okosabb, mint te - löki oldalba huncut vigyorral az arcán Niall, és mindannyian mosolyogni kezdenek, ebből pedig arra következtetek, hogy ez valami belső poén lehet, vagy egy történet.
Valaki olyan számára, mint én, felfoghatatlan hogy mennyi mindent élhettek meg ők együtt, hogy mi van a hátuk mögött. Most csak 4 srácot látok, akik látszólag ennél komfortosabban nem is érezhetnék magukat, és akiken az egyetlen kevésbé mindennapi dolog, ami igazán szembetűnik az az, hogy a maguk módján mennyire különlegesen jóképűek, ettől eltekintve viszont átlagos fiatal férfiaknak tűnnek, nem pedig szupersztároknak. Mindenesetre azt hiszem, teljesen megértem, hogy miért imádhatják őket a nők.
Miután mindannyian jól laktunk, és a gyerekek nyugtalankodni kezdenek, Louis bentről hoz egy vastag plédet, amire mindannyian letelepedünk, és Freddie irányításával kipakoljuk a társasjátékot. Régen, amikor gyerek voltam az összes családi összejövetelen, ünnepen előkerült egy ehhez hasonló játék, és bár akkoriban mindig veszekedés lett a vége, mert a gyerekek, vagyis akkoriban még én és az unokatestvéreim közül mindig az nem tudott veszteni, aki épp vesztett, egészen kellemes emlékek fűznek hozzá. Legutóbb karácsonykor láttam ilyen játékot, és akkor Cara a nagypapájával karöltve rútul levert mindenkit, még ha nem is túl tisztességesen.
- Hé, de ezt csak négyen lehet játszani - olvasgatja a leírást Harry.
- Nem baj - vonom meg a vállam - majd párokba rendeződünk.
- Oké, akkor én vagyok Carával - csap le a lányomra Niall, mire a kislány édesen vigyorogva felpattan, és odaugrándozik az új barátjához.
- Enyém Freddie! - kiáltja Harry és Liam egyszerre, majd bosszúsan összenéznek, és kisebb vitát folytatnak le arról, hogy melyikük legyen a kisfiú csapattársa, mígnem Liam azzal az érvével, hogy Haz már amúgy is órákat homokozott Freddie-vel győzedelmeskedik. Véletlenül sem jut eszükbe, hogy esetleg megkérdezhetnék tőle, hogy kivel akar lenni, nem mintha egyébként lenne bármi kifogása azt elnézve, hogy milyen békés és elégedett arccal telepedik le Liam ölébe.
- Akkor ti együtt vagytok, én meg egyedül - morogja duzzogva Harry, és még a hosszú lábait is sértetten felhúzza.
- Melyikünkkel akarsz lenni, Hazza? - kérdezi már-már olyan hangon Louis, mint ahogyan a gyerekekhez beszél.
- Jó így - legyint megenyhülve, és elfogadja a kis kék bábut, amit Freddie a kezébe nyom - Zayn lélekben itt van velem, meg amúgy sem akarok egy olyan csajjal lenni, aki pasikat eszik reggelire - paskolja meg a levegőt, mintha az valakinek a válla lenne, és rám kacsint.
- Győzzön a legjobb! - kiált fel hirtelen a csapattársam, majd egy határozott mozdulattal felém fordul, és csak a gyors reakcióidőmnek köszönhető, hogy felemelem a kezem, amibe belecsap.
Mondhatnám, hogy kemény, és könyörtelen játékot játszunk, az igazság azonban az, hogy elég lassan játszunk, mivel kissé időigényesek a dobások, és a lépések kiszámolása, valamint a szabályok többszöri elmagyarázása is, de ettől függetlenül nagyon élvezem, és azt hiszem, nem csak én. Jó érzés látni, ahogy Niall babusgatja a lányom, együtt dobnak, hangosan számolják a lépéseket, és együtt örülnek minden kis apróságnak, ugyanez Liam és Freddie esetében is, és amikor egy olyan pillanatban, amikor a két páros Harryvel kiegészülve hangosan, és hosszan elnyújtva számolja Freddie lépéseit a cél felé rápillantok a mellettem ülő fiúra látom rajta, hogy ugyanazok a gondolatok járnak a fejében, amik az enyémben. Fantasztikus barátai vannak.
- Tök jó, hogy összefutottál Lou-val, Townes - bök oldalba a könyökével Niall.
- Szerintem is - fordulok felé a karjaim közt Carával, aki lassan kezd kidőlni a fáradtságtól, de azért lustán elmosolyodik amikor a fiú megsimogatja a hátát.
- Örülök hogy megismerhettem önt, kisasszony - hajol meg előtte, és udvariasan megpuszilja a kezét.
Viszonylag hosszú ideig búcsúzkodunk, mindhárman elköszönnek tőlem, és külön a lányomtól, valamint Freddie-től, közben pedig többször is megkérdezik, hogy mikor látnak újra, mintha én lennék az, akivel akkora kiváltság lehet találkozni. Mire elmennek szinte fizikailag érzem, hogy ragyog az arcom a jókedvtől, és valósággal olyan érzésem van, mint aki újjászületett. Talán a gimiben vett körbe utoljára ennyi férfi, de valószínűleg egyikük se volt olyan kedves, mint amilyenek ők, és mindegyiküknek lehetett valami hátsó szándéka velem, nem úgy, mint nekik.
- Na, mit gondolsz? - lép mellém Louis, akinek Freddie ugyanúgy hever a vállán, mint az enyémen Cara.
- Vajon? - vonom fel a szemöldököm mosolyogva.
- Rettenetesek.
- Azok - nevetem el magam - nem is tudom hogyan fogjuk feldolgozni ezt a traumát.
- Végtelenül sajnálom, hogy kitettelek titeket ennek - rázza a fejét széles mosollyal az arcán.
- Meg az összes többi dolognak is ezen a héten, tényleg nem tudom, hogy hogy fogom feldolgozni, hogy mindezek után haza kell mennünk.
- Nem akarok hazamenni, Mama - nyöszörgi elnyújtott, sírós hangon a lányom mintegy reflexből. 

Nagyon kínos lenne, ha azt mondanám, hogy én sem?