9.rész

 Townsend Campbell

Egészen szokásunkká vált már az esti "bandázás", amikor a gyerekek elalvását követően kettesben összefutunk a nappaliban, néha előre megbeszélve, máskor pedig csak véletlenül, mert így alakul, na nem mintha ez a néhány alkalom egy annyira hosszú időtartamot foglalna magába, hiszen még mindig csak néhány napja ismerjük egymást, azonban estéről estére megváltozik valami. A legelső alkalommal, amikor szerényen és bátortalanul megkérdezte, hogy volna-e kedvem lemenni beszélgetni vele, kezdetben néhány dolgot harapófogóval sem tudtam volna kihúzni belőle, és mind a ketten a kanapé két sarkában ültünk, most pedig, mindössze 4 nappal később egymásnak dőlve félig fekvő, félig ülő helyzetben sajtos popcornt tömünk magunkba, és egy korábbi, vajon rossz, vagy jó szülők vagyunk-e témájú beszélgetésünk miatt a Rossz anyákat nézzük, és próbálunk nem úgy nevetni, hogy azzal felébresszük a porontyainkat. Minden nap ad nekem valamit ez a fiú, amiben vagy nagyon régen, vagy sosem volt korábban részem, és emiatt egyre inkább a szívembe zárom, egyre kevésbé akarok visszatérni azokba a hétköznapokba, amik nem úgy indulnak, hogy én és a lányom megreggelizünk vele és a fiával, az estéim pedig nem úgy végződnek, hogy tőle köszönök el utoljára.
Szükségem van rá, és szükségem van a barátságra, a megértésére, az összhangra kettőnk között, arra, hogy ugyanazok jelentik a legfontosabbat számunkra, majdnem ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és arra is, hogy lássam Carát, ahogy szélesen mosolyog rá, és Freddie-t, miközben egyre inkább megnyílik nekem. Ma este már jó éjt puszit adott, mielőtt Louis bevitte volna aludni, a lányom pedig látványosan szorong attól, hogy haza kell mennünk. Az egyetlen, ami miatt tényleg bánom azt, ahogy a dolgok alakultak, az az, hogy felforgattam a lányom életét, hogy megtapasztalhatta milyen lehet az élet, aminek része egy férfi, de hosszútávon ezt még mindig nem tudom biztosítani számára, hiszen Louis nem lesz az apukája, holott ha előre eldönthetném, hogy milyen legyen az a férfi, aki Carát a lányának nevezheti, olyan lenne mint ő.
- Furcsa lesz nélkületek - jegyzi meg miután véget ér a film, és már csak a netflix tárházával szemezünk.
- Ne is mondd - csóválom a fejem, és ha már itt tartunk úgy döntök, teljesen őszinte leszek vele, mert miért ne lennék az? Nagyon is őszinte ember vagyok, aki mindig mindenről megmondja hogy mit gondol, és mindenről szeret beszélgetni. - Gondoltad volna, hogy végül ez lesz? Cara már a gondolattól is rosszul van, hogy haza kell mennünk, és én sem igazán tudom, hogy ezek után mit fogok kezdeni magammal miután őt elaltatom esténként.
- Fogalmam sincs, hogy mit gondoltam - mosolyodik el - csak az járt a fejemben, hogy bajba sodortalak téged és a kislányod, és a lehető legbiztonságosabb helyre kell vigyelek titeket, ami Freddie miatt az otthonom. Egyébként is felhívtalak volna, azt hiszem, mert érdekelt hogy valójában ki az a lány, akiről az volt az első benyomásom, hogy a női alteregóm, de azt hiszem jobb volt így megismerni téged, közvetlen közelről.
-  Téged is - csúszok kicsit lejjebb a kanapén - sosem láttam még kisgyerekes apukát, mármint nem így.
- Hiányozni fogtok - vallja be, és én csak egyetérteni tudok, nekem is hiányozni fognak ők, és hiányozni fog az is, hogy valószínűleg miután elmegyünk sosem fogok többé ilyen hosszú, beszélgetős estéken részt venni.
- Azért ne búcsúzkodjunk még - bököm finoman oldalba a könyökömmel.
- Nem - mosolyog rám - úgyis beszélünk majd, és remélem találkozni is fogunk, mert a srácok elég jól összebarátkoztak, Cara pedig nagyon jó hatással van Freddie-t.
- Nagyon jó testvér lenne - tűnődök hangosan, és elképzelem hogy milyen lenne, ha az én okos nagylányom tényleg testvérré válhatna, hogy mindig ott lenne körülötte és megtanítaná dolgokra, ahogy délután Freddie-nek is megmutatta, hogy hogyan kell karkötőt készíteni.
- Még lehet, sőt, bizonyára lesz is. Próbálkozni fogsz, nem? Vagy annyira elrettentő volt a múltkori randid, hogy úgy döntöttél, inkább soha többé nem találkozol senki mással?  - cukkol.
- Nem tudsz erről leszállni, ugye? - nevetek fel. - 22 éves vagyok, reménykedek benne, hogy talán van még esélyem megismerni egy normális férfi  mielőtt feldobom a talpam.
- Nagyon kell igyekezned - nevetgél, és a szemei körül huncut nevetőráncok jelennek meg.
- És te? - pillantok fel rá. - Te fogsz ismerkedni?
- Ez elkerülhetetlen - húzza el a száját, mintha kifejezetten zavaró lenne az, hogy érdeklődnek iránta - de egy ideig nem hinném, és senkivel nem ugrok fejest a gyereknevelésbe, főleg nem azután, hogy Eleanornak szemmel láthatóan így már nem nagyon kellek.
- Ő az a lány, aki a múltkor felültetett? - ragadom meg az alkalmat, hogy végre megtudjak valamit róla. - Utolérted azóta? Mi volt a kifogása?
- Aha, ő - csendesedik el kissé - valami hülyeség, nem lényeges, de mióta megjelentek a cikkek rólunk úgy tesz, mintha teljesen ki lenne borulva és ő lenne a sértett, holott csak nem tetszik neki a gondolat, hogy esetleg máris találtam valaki mást, és nem sírok utána. Az igazság az, hogy sosem volt egyszerű vele a kapcsolatom, miatta kezdtem bele abba az életformába is, ami miatt a Kispajtás most odafent szuszog, és miatta távolodtam el a tőle, mert egy gyerekkel együtt, aki nem tőle van, gondolom már nem vagyok annyira jó buli, a jelenlegi felállásban pedig főleg nem, pedig egy nő miatt sem vagyok hajlandó többé lemondani erről a kisfiúról, sosem szabadott volna. A lényeg annyi, hogy most napok óta üzenetekkel bombáz, és nagyon érdekli a kiléted, én meg nem veszem a fáradtságot arra, hogy külön neki magyarázkodjak, amiért remélem hogy nem haragszol meg.
- Akár azt is mondhatod neki, hogy már rég a múlté - jelentem ki, és azt veszem észre, hogy az eddigi rossz véleményem eziránt a lány iránt most égető haraggá és olyasfajta ellenszenvvé válik, aminek az irányítása alatt képes lennék kikaparni a szemét - erősítsd meg benne azt amit hisz! Ugye nem akarsz együtt lenni egy olyan nővel, aki sosem tekintene úgy Freddie-re, mint a saját gyerekére, és azt várta el tőled, hogy mondj le róla, ha vele akarsz lenni? - tornázom fel magam és egyenesen a szemébe nézek. 
- Tudom, hogy őrültség volt - rázza meg a fejét - és nem, nem akarok, a fiamnak szüksége van egy édesanyára.
- Jó válasz - nyugszok meg, és visszahanyatlok a kényelmes pozíciómba.
- De szerinted van olyan nő, akit ez nem zavar?
- Ezt egy kicsit most sértésnek vettem - pillantok rá döbbenten - miért ne lenne? Engem nem zavarna, és egyébként is, szerinted ha minden férfinak, akinek gyereke születik egy megromlott kapcsolatból, vagy valamilyen oknál fogva ő neveli, az örökké egyedül marad? Milyen világban élsz?
-  Nem tudom, hülye kérdés volt - rázza meg a fejét.
- Ha a férfiakkal ez lenne a helyzet, akkor a nőkkel is, vagy nem?
- Nekem lényegében két apám van, és egyik sem a vérszerinti - vonja meg a vállát, és a kérdő tekintetem miatt azonnal válaszol is - hat tesóm van két különböző apától, az igazi apámnak Markot tekintem, kicsi voltam amikor összejött anyával, aki nem sokkal volt idősebb, amikor engem szült, mint te, amikor Carát, de sosem zavarta hogy már ott van egy kis zabigyerek szerény személyemben - mosolyodik el, és az arcára valahogy kiül, hogy mennyire szereti a férfit, aki felnevelte - sosem tett különbséget köztem is a négy húgom között, a nevére vett, és ugyanúgy nevelt, ugyanúgy szeretett ahogy őket, a válásuk után is. A másik öt gyereket kapott a nyakába, három kiskorút, és amellett, hogy anya halála után egyedül az ő feladata lett a két picur felnevelése, minket sem rúgott ki, látom rajta hogy szereti a húgaim, és ők is imádják, úgyhogy saját tapasztalatból mondom, hogy a férfiak talán elfogadóbbak.
- Már értem, hogy miért nem gondoltál rólam semmi rosszat, amikor elmondtam hogy mi a helyzet - nézek a szemébe, és nagyot nyelek.
- Úgy jártál, mint az anyukám - viszonozza a pillantásom, de az övében van valami, ami miatt elszorul a torkom - és nála jobb anyát nem is kívánhattam volna sem magamnak, sem a testvéreimnek. Nem az tesz valakit jó vagy rossz szülővé, hogy hány éves, amikor megszületik a gyereke, és nem is a körülmények, hanem utána minden más.
- Mi történt az édesanyáddal? - kérdezem halkan.
- Leukémia - nyel nagyot, majd elfordítja a fejét és hirtelen feláll, felkapva a kiürült popcornos tálat, és a konyhába megy. Talán magára kellene hagynom néhány pillanatra, de nem tudom, azt hiszem, talán túl tolakodó voltam, túl sokat kérdeztem valami olyanról, amihez semmi közöm. Néha nem tudom, hogy hol kell abbahagyni, és azt sem, hogy mikor kellene a háttérben meghúzódnom egy kicsit.
- Ne haragudj - lépek be utána. A pulton támaszkodva, lehajtott fejjel mély levegőt vesz, amikor belépek zavartan megdörgöli az arcát, és úgy tesz, mintha hirtelen megfázott volna, azért szipogna - nem akartam tolakodó lenni, sajnálom, ha felkavartalak.
- Semmi gond - rázza meg a fejét, de kerüli a pillantásom - csak nehéz róla beszélni - mondja, ezzel együtt pedig el is csuklik a hangja.
Odasietek hozzá, és hirtelen minden létező gátlásomat eldobva egyszerűen átölelem, úgy ahogy Carát szoktam, és ahogy Freddie-t is öleltem amikor kiborult, csak Louis náluk azért sokkal magasabb még akkor is, ha valójában viszonylag kis termetű férfi, aki max 1-2 centivel nőtt túl engem. A karjaimban valahogy mintha kissé összeomlana, nem áll egyenesen, hanem nekem dőlve viszonozza az ölelésem, és a fejét a vállamra hajtva mélyen, remegősen belélegzik, mintha kicsit túl fáradt lenne mindenhez. Nem akarom elengedni, és ő sem enged el engem, talán mindkettőnknek szüksége van erre az ölelésre, hogy erőt merítsünk, hogy egymás támaszai legyünk legalább néhány perc erejéig, és hogy ne lássam az arcán végigcsorgó kövér könnycseppeket. Ez az a pillanat, amikor rájövök arra, hogy az a fiú, akit mindössze egy hete ismerek, és aki az esetek többségében mosolygós, kedves, vicces és jókedélyű, igazából borzasztóan maga alatt van, mert egyedül maradt a gyerekével, elveszítette az édesanyját, talán végleg összeomlott a kapcsolata egy lánnyal, aki valószínűleg sosem érdemelte meg, és mert talán éppen ezek miatt a munkája sem úgy alakul, ahogy szeretné, mert azok alapján ahogy beszélt róla, a szünet számára csak egy kényszer, alkalmazkodás. Ránézésre irigylésre méltó élete van, jobban belelátva viszont nem szívesen cserélnék vele, mert az egy dolog, ha az embernek valami nem úgy alakul az életében ahogy tervezte, de ettől függetlenül boldog, sőt, ez teszi boldoggá, az pedig egy másik, amikor sorjában minden összedől, te ott maradsz egymagad, és amikor legszívesebben összeomlanál akkor is erősnek kell lenned, mert van valaki, aki számít rád. A szép ház, a pénz, és a siker nem pótolja azokat a dolgokat, amiket ez a srác elvesztett az utóbbi hónapokban, és a nyakamat teszem rá, hogy mindenét amije van elcserélné azért, hogy visszakapja az anyukáját és Freddie édesanyját, a régi problémáit.
- Szerintem az anyukád nagyon büszke rád - mondom ki hangosan, és kicsit elhúzódok tőle, hogy lássam az arcát, és a kezemmel tétován letörölgessem a nedvességet a szemei alól - mert ilyen jó ember vagy. Hidd el, hogy minden rendbe fog jönni egyszer, még azok is amik most reménytelennek tűnnek.
- Köszönöm - emeli rám a tekintetét, és bár nem tudom, hogy ezt pontosan most mire érti, de ez egyáltalán nem is fontos.
A borostái furcsán karistolják a tenyerem, miközben leszedem a könnycseppeket az arcáról és úgy vigasztalom, mint egy gyereket, eközben pedig elgondolkodok azon, hogy egyáltalán éreztem-e valaha egy olyan férfi arcszőrzetének tapintását, érintését, aki nem az apám, a nagypapám, vagy bármilyen családtagom. Kisgyerekként egyszerre gyűlöltem és imádtam, amikor apa puszit adott, és a borostái szurkálták az arcom, mára már ez egy olyan megszokott érzés, ami hiányozna, ha egyszer csak eltűnne, most pedig Louis arcát simogatva eltűnődök azon a tényen, hogy 22 éves vagyok, édesanya, és még sosem volt dolgom egy igazi férfival, csak egy kamaszfiúval, akit néha nagyon is okolok azért amit velem tett, máskor pedig megértem, mert csak egy gyerek volt, nem mintha én nem az lettem volna. Vele ellentétben Louis egy igazi férfi, nem csak azért, mert idősebb, mert neki valószínűleg egy ideje már kiütköztek a nyilvánvaló vonások az arcán, hanem azért is ahogy viselkedik, mert édesapának lehet hívni, mert felelősségteljes, gondoskodó, és mert nem szégyelli az érzelmeit, mert itt áll velem szemben és pityereg az anyukája után, és mindenért amit elveszített az utóbbi időben.
- Townes? - szólít meg halkan, ezzel kizökkent a gondolataimból.
Zavartan engedem le a kezeim és rázom meg kissé a fejem, de ezúttal rajta a sor, a kezébe fogja a tenyereim, és mindketten hallgatunk, amikor néhány percig tétovázva szorongatja őket, mintha nem tudná eldönteni, hogy mondani akar-e valami fontosat, vagy egyszerűen visszatenni őket az arcára. Rá kell jönnöm arra, hogy nem csak a lányom hajlamos túl hamar megszeretni másokat, emellett pedig eszembe jutnak azok a mondatok, amikkel Camila tömi a fejem, hogy jó páros lennénk, és próbálkozzak be nála, de az ilyesmi nem így megy, főleg nem a mi esetünkben, és csak azért nem biztos, hogy olyan jó páros lennénk, mert egy cipőben járunk. Van egyáltalán bennünk bármi közös ezen kívül?
Sosem tudom meg, hogy Louis végül mit szándékozik tenni, mert fentről halk sírás hangjai szűrődnek le. Az én anyai, kiéleződött füleim az ultra és infrahangokat is meghallanák, ha azokat a gyerekem adná ki, úgyhogy egy pillanat alatt kirántom a kezem a fiú tenyeréből és egy profi futó tempójával vágok át a nappalin, majd fel a lépcsőn, és rátöröm a csukott szobaajtót a lányomra. Semmi komoly nem történt, csak álmában lefordult az ágyról, de ezt próbálja meg bárki is megmagyarázni egy olyan típusú anyának, mint amilyen én vagyok. Egy szempillantás alatt mellette termek és a padlóról a karjaimba kapom, nem ordít vagy visít, csak rémülten, félálomban pityereg, a vérnyomásom azonban így is az egekben van.
- Édesem - szorítom magamhoz, és igyekszem a lehető legnyugodtabb hangon beszélni hozzá, miközben végigtapogatom, hogy minden porcikája ép-e. Tulajdonképpen pont azt művelem, amit néhány nappal ezelőtt Louis is csinált, amikor Freddie elesett - nem történt semmi baj, Kisbabám - mondom félhangosan sokkal inkább magamnak, mint a kislánynak, aki a mellkasomnak dőlve, a végtagjait lustán lelógatva újra elalszik, és néha remegősen felszipog. Csak megijedt, nem történt semmi.
- Rendben van? - összerezzenek, eszembe sem jutott, hogy Louis talán követett ide, de minden jel arra utal, hogy igen, mert a sötétben is látom az aggódó tekintetét, amivel az ajtófélfának támaszkodva figyel minket.
- Persze - suttogom, de megremeg a hangom. Visszafektetem Carát a helyére, mely közben egyszer felpillant, és a kis kezeit felém nyújtva, nyöszörögve szólít magához, én pedig néhány hosszú másodperc erejéig leomlok az ágy szélére és magamhoz ölelem. Utoljára akkor esett le, amikor elhagytuk a babaágyat és elkezdtem átszoktatni a mostanira, akkoriban matracot tettem az ágya mellé, így mindig puhára esett, most viszont csak a szőnyeg fogta fel, és ezért kerülget szívinfarktus.
Nehezemre esik magára hagynom, félek, hogy újra addig fog fészkelődni, mígnem a padlón köt ki, de ha valamit megtanultam az anyaság során az az, hogy sajnos nem védhetem meg mindentől a gyerekem, hiába szeretném ezt mindennél jobban.
- Hozzak néhány párnát és takarót a padlóra? - kérdezi Louis, válaszul pedig hálásan bólogatok. Együtt tesszük biztonságossá az ágy mindkét oldalát a házban fellelhető összes takaróval és párnával, végül pedig mielőtt végleg magára hagynánk a lányomat végigsimít az arcán, és kicsit feljebb húzza rajta a takarót, amiben szinte eltűnik az én kis apróságom. Minden megvan ennek a fiúnak a mozdulataiban, aminek meg kell lennie egy olyan emberében, akivel szívesen "osztoznék" ezen a kislányon. Amikor kilépünk finoman nekidőlök az oldalának, válaszul átkarol, és egy pillanatra megint olyan érzésem van, amilyen egy olyan anyának lehetne, akinek teljes a családja.
Anya és apa együtt elhagyják a gyerekszobát, és miközben lefelé tartanak, hogy együtt töltsenek egy kis időt, még benéznek a másik gyerekükhöz is, hogy minden rendben van-e.
Kezd elmenni az eszem, ugyanakkor ez minden amire vágyok.

Louis Tomlinson 

Harry az első, aki megunja az elütésekkel teli pötyögést, na meg a meggyőzhetetlenségemet, és a csoportos chatszobánkat otthagyva inkább felhív. Épp Liamnek válaszolok, és előre látom magam előtt, hogy mivel ez a beszélgetés hosszúra fog nyúlni, Liam végig bombáz majd hülye mozgóképekkel és matricákkal azon bosszankodva, hogy miért nem válaszolok már. Ha szerencsém van talál majd valami témát Niallel és Zaynnel, amiről eldumálgathatnak, míg engem Harold tart szóval.
- Mikor lettél te ennyire beszari? - dörmögi bele a készülékbe szakítva a tipikus, udvarias modorával, amit még velünk szemben sem tud megtörni. Harry minden beszélgetést köszönéssel indít, érdeklődik a vonal másik felén lévő hogylétéről, egyszóval angolosan udvariaskodik egy sort mielőtt rátérne a tárgyra, nem pedig in medias res módon azonnal belevág a mondanivalójába.
- Szervusz Harold - veszem át a szerepét - hogy vagy? Ugye nem zavarlak? Jól aludtál?
- Hagyjuk ezt most és válaszolj a kérdésemre, Lou - mondja szokatlan szigorúsággal. Nagyon szeretem ezt a srácot, ahogy a többieket is, de Haz mindig egy icipicivel több volt számomra, és ez vezetett ahhoz, hogy ma már nyilvánosság előtt nem lehetünk annyira nagyon jó barátok, mint amennyire valójában vagyunk, mert a sajtó és a rajongók rázendítenek a Larry témára, amin igazán nem segít, hogy Haz borzasztóan a szívén viseli az emberi kapcsolatokat, és kiáll mindenért, mindenkiért. Nála lelkiismeretesebb, elfogadóbb, és kedvesebb emberrel még nem hozott össze az élet, olyan nekem, mintha az összes kisöcsém közül (akik a többiek) ő lenne a legkisebb, aki még gyermekien őszinte, és rengeteg szeretet ad. Ha nem lennének ezek a pletykák és kreálmányok rólunk, valószínűleg még mindig együtt laknánk, sőt, talán sosem költöztünk volna külön, és akkor nem kanászodtam volna el úgy, ahogy az történt, mert Harry egy kőszikla, aki teljes mértékben két lábbal áll a földön, és mindenkit visszaránt, aki egy kicsit is elrugaszkodik a valóságtól, vagy elindul egy rossz irányba. Annak idején rengeteget papolt nekem, én meg nem hallgattam rá, és most itt vagyok. Tulajdonképpen ha egy valamiért gyűlölöm azt, ami körülöttünk folyik, akkor az pontosan az, hogy egy időre szétrobbantották a barátságunkat, és azt már soha nem kapom vissza, ami 10 évvel ezelőtt nagyon erősen, gátlások és túlgondolások nélkül megvolt köztünk. Ő volt, és a mai napig ő a legjobb barátom, jobb mint akiket kölyökkorom óta ismerek, jobb mint bárki, és ez igaz a többiekre is, mert velük megéltem a legőrültebb és legjobb dolgot, amit egy ember megélhet, ott voltunk egymásnak mindig, a legboldogabb és legnehezebb pillanatokban is, éveken keresztül csak ők voltak a családom, akikkel minden napom minden percét szívesen töltöttem.
- Nem vagyok az - válaszolom sértettséggel a hangomban, holott de, nagyon is az vagyok, és ezt Haz pontosan tudja - csak nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e, mert talán Freddie-nek ez még túl korai, és itt van a kislány is, plusz neki évek óta nem volt senkije.
- De Louis, hiszen akkor találkoztál vele, amikor épp egy elcseszett randi után volt, és te is! Eleannorral nem lenne túl korai Freddie-nek?
- Az más - motyogom.
- Valóban - vágja rá - tényleg más, azért, mert Eleanor sosem tudna igazán Freddie anyukája lenni, ellenben ez a lány amikor ott voltam már úgy nézett rá, mintha kicsit a sajátja is lenne. Lou, hiszen ő a tökéletes nő, legalább próbáld meg randira hívni és ha nemet mond, akkor maradhattok egyszerűen barátok, de nagy kár lenne ha még csak esélyt sem adnál neki.
- Nem tudom, Haz, sokkal nehezebb minden, ha már van egy gyereked, nekünk pedig mindkettőnknek van, gondolnunk kell rájuk is.
- Most csak kifogásokat keresel - vágja a fejemhez, de természetesen a legnyugodtabb, legkedvesebb hangján.
- Lehet - mormolom - de tényleg így van.
- Tudom, Tommo, de ez már nem fog megváltozni, mindig ilyen lenne. Tényleg csak próbáld meg, kérdezd meg tőle, hogy lenne-e kedve zavartalanul, teljesen a gyerekek nélkül eltölteni veled néhány órát valahol, ez még nem jelenti azt, hogy azonnal egyesítenetek kell a családotokat és Freddie anyunak fogja szólítani.
- Igazad van - hümmögök - megpróbálom, jó? De nem ígérek semmit.
- Nekem nem is kell, magadért csináld.
- Átjöttök délután? - váltok témát. - Szép idő lesz, grillezhetnénk a kertben, biztos ő is örülne neki, és megismerhetnétek, kicsit mintha bántotta volna a múltkor, hogy elsiettél.
- Aha, megbeszéljük a srácokkal - látom magam előtt, hogy bólogat.
- Oké - mosolyodok el - most már felkelek, Freddie hamarosan ébredezik, reggelit kellene készítenem.
- Jól van, apuci - cukkol, majd elbúcsúzik - később találkozunk.
Miután leteszem pötyögök egy üzenetet a csoportunkba arról, hogy délután mindenki jöjjön hozzám, kifogás nincs, majd felkapok egy melegítőt és pólót, hogy lemenjek, azonban most engem ér akkora meglepetés, mint amekkora őt érhette néhány nappal ezelőtt, ugyanis Townes a nappaliban üldögél a létező összes építőkocka között, és Freddie-vel játszik, aki lelkesen szorgoskodik körülötte, újabb és újabb kockákat bányász elő a játékos dobozokból, és boldogan karattyol legó várakról, tornyokról, és a repülőgépről, amit együtt építettünk. Hónapok óta nem láttam ilyennek a kisfiamat, pláne nem valaki olyannal, akit mindössze néhány napja ismer, és ez az, ami megadja a kezdő lökést ahhoz, hogy Townes-t egyszer randira hívjam. Freddie már a szívébe zárta, és ő is fiamat, én pedig a kislányát.
Briana rengeteget játszott vele, ahogy az öccse, Austin is, amíg LA-ben éltek, ez eszembe juttatja, hogy ideje lenne már megejtenünk egy utazást a szülővárosába, de igazság szerint borzasztóan rettegek attól, hogy felkavarná Freddie-t, ha hazavinném a régi otthonába, ahol mindenki ott lenne, csak az anyukája nem. Túl kicsi még ehhez, nekik kell eljönniük, ha látni akarják, nem tehetem ki ennek.
Percekig állok azon a lépcsőfokon, ahol tudatosult bennem a kép ami elém tárul, és csak nézem, hallgatom őket. Freddie-nek be nem áll a szája, miközben Townes mellett guggolva ügyesen nyomkodja egymásba a játékokat, a lány pedig érdeklődve kérdez vissza, beszél hozzá, és szeretetteljesen végigsimít az én drága kisfiam szöszi haján. Képes lennék az egész további életemet úgy leélni, hogy őket nézem, és közben emlékezek arra, hogy a saját anyukám hogy játszott velem, amikor én voltam ilyen kicsi, ő pedig annyi idős, mint most Townes. Érdekes, hogy őt látom benne, ugyanakkor minél tovább nézem ahogy játszik a gyerekemmel, annál biztosabb leszek benne, hogy anyának, és talán Brianának is van valami köze ahhoz, hogy ez a lány most itt ül a nappalimban, és a szokásosnál is jobban felragyog az arca, amikor észreveszi, hogy figyelem őket.