8.rész

Sziasztok! 

Picit később, mint a megszokott, de végre itt vagyok. Azzal a naiv felfogással vágtam neki ennek a hétnek, hogy lesz időm írni, mivel az öt napból kettőn nyílt napon voltam, egyet pedig itthon töltöttem, mert felesleges lett volna visszamennem a suliba, de annyira fáradt voltam, és annyira nem volt időm, hogy az első néhány sortól eltekintve az egész részt a mai napon hoztam össze. Picit talán rövidebb lett, mint szokott, és nem annyira eseménydús, de úgy gondolom, kellenek ilyenek is, és a rohanós hétnek lett eredménye is, mert úgy gondolom, végre kiválasztottam, hogy melyik egyetemre is akarok menni. 

Remélem, hogy jól vagytok, túlestetek a félévi hajtásokon, és mindenki elérte azt az eredményt amit kitűzött maga elé.

N.x

  

Townsend Campbell

Nem bírom tovább, én magam sem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de nem bírok tovább a fenekemen maradni és csinálni a semmit, úgyhogy szerda este közlöm Louis-val, hogy másnap szeretnék bemenni dolgozni, ő pedig az előzetes megállapodásunk miatt egy szót sem szól ez ellen, csak elintézi hogy elkísérjen egy civil ruhás testőr.
- Biztos nem szeretnél óvodába menni, Baba? - kérdezem Carától miközben magamra rángatom a nadrágom.
- Nem - rázza meg a fejét édesen, az ágyam közepén terpeszkedve - itt maradok.
- Rendben, de csak most az egyszer - hajolok le hozzá, és cuppanós puszit nyomok az arcára - hamarosan hazamegyünk, tudod.
- De én nem akarok - dünnyögi, és mellé olyan szomorú arcot vág, hogy azonnal összefacsarodik a szívem - jó itt.
- Tudom, Kincs, de nem maradhatunk itt örökké, viszont megígérem hogy majd eljövünk még, és ők is eljöhetnek hozzánk.
Válaszul nem szól semmit, csak az oldalára fordul, én pedig egy nagy sóhaj kíséretében megsimogatom a hátát. Nem lesz olyan könnyű hazamenni, mint ahogy azt eddig terveztem, Cara túl gyorsan megszereti az embereket és hosszú távra tervez, rosszul fogja viselni amikor el kell innen mennünk. Talán ez egy jó lecke nekem arra, hogy ha egyszer lesz jelentkező a családunk hiányzó tagjának betöltésére, akkor ne mutassam be azonnal a lányomnak, és ne töltsön túl sok időt velünk a kezdetekben, mert ha mégsem működik, az Carát nagyon rosszul fogja érinteni.
- Biztos nem gond? - pillantok idegesen Louisra, leplezni sem tudom a természetes anyai aggodalmaimat, holott a saját, még ébredező kisfiát magához szorítva áll előttem. Mivel tegnap elaludtunk, és Freddie nem ment oviba, Louis úgy döntött, hogy a héten többet már nem is viszi. Megteheti, sokkal könnyebben mint én.
- Dehogy, minden a legnagyobb rendben lesz, nem kell aggódnod - mosolyog rám bizalmasan - nagyon jól fogunk mulatni.
- Abban nem kételkedek - viszonzom a mosolyát.
- Vigyázz magadra, Townes, hívj ha bármi van - komolyodik meg néhány pillanatra - intézkedek.
- Köszi, de tudok vigyázni magamra, és azt hiszem már nagyon alaposan gondoskodtál arról is, hogy más vigyázzon rám.
- Nem kockáztatok - húzódik huncut mosolyra a szája. - Ha mégis megtalál valaki, ne válaszolj semmire, amire nem akarsz.
- Ez azt jelenti, hogy ha valaki megkérdezi tőlem, hogy feleségül veszel-e, és én szeretnék válaszolni rá, akkor mondhatom, hogy azon már rég túl vagyunk? - vonom föl a szemöldököm kíváncsian, és nem kicsit szemtelenül.
- Leköteleznél - nevet fel.
- Most már mennem kell - túrom át még utoljára a táskám, hogy minden megvan-e - köszönsz anyunak, Szépségem? - pillantok vágyakozón Carára, aki épp egy tányér gabonapelyhet lapátol magára, a megszólításra azonban leugrik a székről és felém szalad.
Leguggolok hozzá és magamhoz ölelem, olyan szorosan és olyan sokáig, mintha nem max 5 óra múlva látnám újra, hanem 5 év múlva. Rossz anyának érzem magam amiatt amit most teszek, itt kellene maradnom vele, nem kellene visszamennem dolgozni csak azért, mert semmit sem tudok kezdeni magammal, javarészt pedig azért, mert szükségünk van a pénzre, minden egyes megveszekedett angol fontra.
- Szia Anyuci - puszilja meg az arcom.
- Légy jó kislány és fogadj szót Lounak, rendicsek? - simítok végig a pofiján és a szemébe nézek. - Érezd jól magad, és legyen szép napotok - egy újabb utolsó puszi és ölelés után felegyenesedve mosolygok rá az előttem álló, hozzánk hasonlóan csonka kis családra, és tudom, hogy Cara ennél nagyobb biztonságban, ennél jobb helyen, és Louisnál jobb embernél nem is maradhatna.
- Vigyázni fogok rá - biztosít azért róla még egyszer.
- Tudom - bólintok aprót - most már mennem kell, de hívj, ha gond van, és rohanok.
- Legyen neked is szép napod, Townes - engedi el a füle mellett az utolsó mondatom, és miközben kinyitom az ajtót félszemmel látom, hogy az én örökké boldog, mosolygós, gyönyörű kislányom hátralép, és az egyik kis kezét Louis kezébe csúsztatja.
- Sziasztok - köszönök el, és magam is meglepődök, amikor kissé megremeg a hangom.
- Szia Mami! - ugrándozik Cara, és mellé a szabad kezével lelkesen integet.
- Szia - emeli meg a csöppnyi kis fejét Freddie is, és az egyik kezét előrenyújtva, tündéri módon jobbra-balra kezdi mozgatni a nyitott tenyerét.
Legszívesebben odarohannék hozzá, kikapnám az édesapja kezei közül és összepuszilgatnám a kerek, pufi kis arcát, jelenleg azonban csak magamban olvadok tócsává, és leplezetlen elérzékenyüléssel az arcomon becsukom magam mögött a bejárati ajtót, a szívemben viszont azzal az érzéssel, mintha hazulról indulnék dolgozni, és egy teljes család köszönne el tőlem, majd várna haza.
- Townes? - vágódik ki az ajtó, és épp mielőtt beülnék az udvarban parkoló fekete autóba, aminek az ajtaját az egyik már múltkor látott testőr kinyitja előttem Louis szalad utánam csupán zoknival a lábain.
- Igen? - fordulok felé kissé rémülten és meglepetten. Még én magam sem tudom, hogy mire számítok, mit fog közölni.
- Figyelj, esetleg ha úgy van, elmehetünk valahová együtt? - egy pillanatra a vér is megfagy az ereimben és leesik az állam, majd folytatja a mondatot. - Fagyizni, vagy játszóházba? Megengeded hogy elvigyem Carát? Teljesen megértem azt is, ha nemet mondasz, csak ezt nem beszéltük meg, és arra gondoltam, hogy ha engeded, akkor esetleg kimozdulnék velük, amíg dolgozol.
- Persze - hápogok döbbenten - igen, nyugodtan, Cara imádná - a bejárat felé pillantok, aminek az ablakában ott áll a lányom és a nála alig néhány centivel alacsonyabb kisfiú, és mindketten érdeklődve, huncutul figyelnek minket.
- Rendben - mosolyodik el.
Viszonzom a mosolyát, majd beülök az autóba, és még mielőtt becsuknám az ajtót épp hallom, hogy megkéri a testőrt, akinek már megint elfelejtettem a nevét, hogy nagyon vigyázzon rám.
Az utóbbi 2 napban rengeteg időt töltöttünk együtt, valószínűleg ez van, ha két ember egy háztartásban él, de azt hiszem mi most épp megéljük a friss barátságok azon fázisát, amikor csak beszélsz és beszélsz a másikkal, nem tudod abbahagyni, kérdéseket teszel fel és kérdéseket válaszolsz meg, szeretnéd megosztani a másikkal az életed minden pillanatát amiből kimaradt. Az eliten borozós esténket, és a tegnapi összefejelős reggelünket követően tegnap este is sokáig beszélgettünk, lényegében ma hajnalig, és bár fáradt vagyok, megérte. A gimi óta nem volt részem ilyesmiben, éppen emiatt nagyon élvezem most ezt az új barátságot, és egymás megismerését.
- Teljesen biztos benne, hogy máris szeretne újra munkába állni, Ms Campbell? - pillant hátra a sofőröm.
- Igen, teljesen - bólintok magabiztosan. Mégis mi történhetne? Csak meguntak már, és vége lett annak a felhajtásnak ami napokkal ezelőtt volt, már nem kellene hogy olyan érdekes legyek, az égvilágon mindent kiteregettek rólam, úgyhogy már semmi sincs, aminek a kiderítéséhez kellenék én is.
- Jézus Isten, egy híresség van a kávézóban! - visít fel Camila a gépek beüzemelése közben, amikor a sarkamban a még mindig noname, nagydarab emberrel belépek az egyelőre még üres munkahelyemre.
- Állítsd le magad! - nevetek fel.
- Hát rájöttél arra, hogy a hírnév nem tart örökké, ezért nem is olyan rossz dolog egy fix munkahely? - pimaszkodik óriási mosollyal az arcán.
- Úgy ahogy mondod - csóválom rosszallón a fejem.
- Amúgy heló - integet lelkesen a hátam mögött álldogáló embernek - maga Townes testőre?
- Valami olyasmi - bólint kedvesen, látszólag szórakoztatja Cami viselkedése.
- Kér egy kávét? Én jobban csinálom mint ő - prüszkölve felnevetek, majd esetlenül hellyel kívánom a bébiszitterem, aki elfogadja a kávét. Tulajdonképpen halvány lila gőzöm sincs, hogy mit kellene kezdenem vele, hogyan kellene viselkednem, és nem utolsó sorban mit fog itt csinálni egész nap, csak ül és kávézik meg sütit eszik, miközben rajtam meg a vendégeken tartja a szemét készen arra, hogy bármikor felpattanjon és leterítsen valakit? Valószínűleg.
- Megyek és átöltözöm, utána segítek - sasszézok el Camila mögött, és kinyitom a raktárak felé vezető folyosóra nyíló ajtót.
- Amúgy nagyon dögös vagy - jelenti ki fennhangon.
- Kösz - pillantok le magamra. Nincs rajtam semmi extra, csak egy szűk, fekete nadrág, és egy egyszínű póló virágmintás kabátkával. Emlékeztem magam arra, hogy megkérdezzem Louistól, hogy honnan szerezte ezeket a ruhákat, bár nem biztos hogy akarom tudni. 
A nadrágot magamon hagyom és felveszem az egyenruhának becézett halvány rózsaszín inget, valamint a fekete köténykét, végezetül pedig a hajamat szoros copfba fogom. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem jó érzés kicsit megint a saját, átlagos életemet élni.
- A kis hercegnőt is vitted már oviba? - kezd kérdezősködni Cami abban a pillanatban, hogy előbújok hátulról és munkába állok.
- Nem - rázom meg a fejem - nem szeretett volna még menni, úgyhogy otthon maradt Louis-val és a kisfiával.
- Otthon? - fordul felém kimeresztett szemekkel, meglehetősen eszelős és kombináló tekintettel - Louis-val?
- Tudod hogy értem - forgatom a szemeim, ő viszont ahelyett, hogy biztosítana arról, hogy tudja, sokkal inkább úgy néz, mintha ezerszer többet képzelne bele ebbe az ártatlan mondatba mint amit valójában jelent.
- Hát persze - vigyorog, azonban mellette szóljon, hogy ezzel le is zárja ezt a témát és nem lovagol rajta többet.
A megszokott, pontos időpontban nyitunk, néhány percen belül pedig elkezdenek szállingózni az emberek, azonban semmi különöset nem veszek észre, nem bámulnak, nem kérdeznek semmi szokványosat, kérik a kávéikat, amiket elkészítek, majd megköszönik és elmennek dolgozni, én meg folytatom a saját munkámat, amit az őröm egy laptop mögül, elfoglaltságot színlelve árgus szemekkel figyel. Most látom csak az előnyét annak, hogy délelőtt dolgozhatok, ebben az esetben ugyanis nagyon kedvező, hogy a tinilányok, akiknek rosszul eshet, hogy összeboronáltak a bálványukkal, vagy csak érdekelné őket a kilétem most többnyire iskolában vannak. Még én sem hiszem el, hogy alig 3 nappal ezelőtt ez a nyugodt, kellemes hely őrültekházává változott miattam.
- Nagyon durva volt az elmúlt 2 nap? - érdeklődök két kávé elkészítése közben.
- Aha - vonja meg a vállát Cam, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy dolog - sokkal többen jöttek, és mindenkit te érdekelsz. Láttad hogy miket írtak rólad? Mindent kiderítettek.
- Csak azt nem, hogy valójában semmi nincs köztem és a sztárpalánta új barátom között - morgom.
- Ne aggódj, délután szoktak idecsődülni, viszont ha híre megy annak, hogy ma bejöttél dolgozni számíts rá, hogy megint megjelennek majd amikor ténylegesen itt vagy, bár úgy látom emiatt nem kell aggódnod - bök az állával a felvigyázóm irányába. - Meddig maradtok a szépfiúnál?
- Nem sokáig, hétvégén szeretnék hazamenni.
- Hétfő délután véletlenül felétek sétáltam, és a környéken mindenhol fura, fényképezőgépes alakokba botlottam - tájékoztat - gondolkoztam rajta, hogy ellopok egyet, és akkor egy évig nem kellene dolgoznom.
- Borzasztó vagy - nevetek fel.
- Szerintem egyébként ha már úgyis nyakig benne vagy, meg kellene próbálnod elcsábítani a kis cukorfalatot - majdnem félrenyelem a nyálam amikor ezt kijelenti.
- Halkabban, Cam!
- De tényleg - birizgálja a hosszú, szőke copfjának végét - jó páros lennétek.
- Aha - vetek rá szúrós pillantást - örülök hogy így gondolod.
Csókot dob az irányomba, majd magában dúdolgatva felkap a pult alól egy tiszta törlőrongyot és tisztítószert, hogy nekiálljon letakarítani az asztalokat. Többnyire visszahozzák a poharakat és tányérokat, vannak azonban itt is olyanok, akik cselédnek néznek minket, és mindent széthagynak az asztalokon, de végül is igazuk van, mi kapunk fizetést azért a munkáért, hiába foglalja magába a barista szó csupán a kávékészítést, takarítás nélkül.
A munkaidőm sokkal gyorsabban, és sokkal kevésbé eseménydúsan telik el, mint ahogy azt elképzeltem, mindössze az a furcsa, hogy közben nem kell szünetet tartanom és átrohanni az oviba Caráért, és szokatlan, hogy a kedvenc forró, vagy épp jeges csokijával nem üldögél a játszósarokban és rajzol, színez, lapozgat egy könyvet, vagy kirakózik zavartalanul. Nagyon hiányzik, és jelen pillanatban elképzelni sem tudom milyen lesz néhány hónap múlva, amikor elkezdi az iskolát és tovább lesz ott, én pedig hosszabb műszakot tudok vállalni, hosszabb időt kell eltöltenünk egymás nélkül. Érzem, hogy imádni fogja, mert imád új dolgokat tanulni, érdekli minden, és már alig várja, hogy megtanuljon írni, olvasni és számolni, nekem viszont borzasztó lesz hozzászokni. Megkérem Prestont - akinek időközben megtudtam a nevét, mert Camila megkérdezte - hogy munka után vigyen haza, mármint a tényleges otthonomba, csak hogy felmérjem a terepet, és ellenőrizzem, hogy a királyi ékszerek megvannak-e még.
A kocsim a megszokott helyén áll, Louis elintézte, hogy a kávézóhoz közeli megszokott parkolóhelyemről valaki, aki feltehetőleg nőnemű, hazavigye. A kert sincs feldúlva, bár igazán gyér az a néhány négyzetméternyi zöld terület, amit tönkre lehetett volna tenni, és az ajtót sem feszítették fel.
- Lehetnek a környéken fotósok, Ms Campbell - figyelmeztet Preston mielőtt még egyáltalán felvetném azt az ötletet, hogy kiszálljak.
- Király - vonom meg a vállam - hívjon csak Townesnak, sajnos nem vagyok egy úri kisasszony, úgyhogy nem sértődök meg miatta. Szeretnék bemenni, a kislányomnak szüksége lenne néhány dologra.
- Biztos vagyok benne, hogy Louis beszerzi őket, ha szól neki.
- Köszönöm, de tényleg szeretnék bemenni, nem gond ha lefotóznak - mondom, és már ki is nyitom az ajtót, hogy kiszálljak. - Maradjon csak itt, néhány perc az egész - azzal kiugrok, és a lakáskulccsal csörögve átvágok a kerten. Fotózzanak csak le, kit érdekel? Néhány nap múlva az egész életünk visszaáll majd a normális ritmusába, és minden nap a kávézó és a lakásunk között fogok ingázni a lányommal, nem lehet valaki örökké a nyomomban.
Kiveszem a hűtőből a romlandó ételeket, mindent úgy hagytam itt ahogy volt, és legszívesebben azonnal nekiállnék elmosogatni meg feltakarítani, de erre tényleg nincs idő, és most már nagyon szeretném újra látni Carát, úgyhogy csak beledobálom egy papírzacskóba a joghurtokat, amiket reggelire szokott enni, és összeszedek néhány fontos dolgot, ellenőrzöm a zárakat, majd bepattanok a kocsiba és diadalittasan rávigyorgok Prestonra.
- Na, gyors voltam, vagy gyors voltam?
- Elképesztő sebességű volt, Townes - bólint egy félmosollyal a szája sarkában.
- Hányan próbáltak közben a házam közelébe férkőzni? Sokan? Minden bokorban lapul valaki csak rám várva, mint a The Walking Deadben a zombik?
- Nem hinném, viszont azt már értem, hogy miért kedveli Louis - nevet fel vidáman, talán most először mióta ismerem.
- Mert engem nem lehet nem kedvelni - vonok vállat - fárasztó a munkája? Sok bunkó sztárra vigyáz?
- Nem, csak a fiúkra, bár az néha pont elég fárasztó - mosolyog továbbra is - cserébe viszont nagyon rendes gyerekek.
Gyerekek? Louis 27 éves, gondolom, hogy akkor a többiek is itt körül vannak, hogy lennének már gyerekek? De ebbe azt hiszem, nem fogok belekötni.
- Köszönöm - szólalok meg - hogy arra szánta a napját, hogy engem felügyeljen.
- Szívesen - von vállat - ez a munkám.
- Elég menő munkája van - osztom meg vele a gondolataimat - játszott a laptopján, ingyen kávézott és sütizett, olyan bájos lányok szolgálták ki mint Cam és én, és mindezért még fizetik is.
- Hát  ilyenkor tényleg nem panaszkodhatok - kacag fel - reméljük, hogy a helyzet a továbbiakban is ilyen marad, és akkor nem lesz szükség más módszerekre a megóvásához.
- Ez úgy hangzott, mintha egy titkos ügynök lenne.
- Ki mondta, hogy nem vagyok? - vonja fel a szemöldökét, és most rajtam van a sor, hogy felnevessek. Tényleg, ki mondta, hogy nem az?
Egy idegen autó parkol a feljáró egyik felén, amikor megérkezünk Louis házához, és mivel az autó nem tűnik egy több éves, leharcolt roncsnak, merek arra következtetni, hogy valaki olyan tartózkodik itt, akinek egészen más a szociális helyzete mint az enyém.
Az anyai oldalam megint eluralkodik rajtam, és szinte vágtatok a bejárat felé, magam mögött hagyva Prestont, bár gondolom ezért nem haragszik meg.
- Mami! - kiált fel Cara az érkezésemre, és nem is tudom, hogy honnan, de elindul felém, és mire megérkezik már a padlón térdelve kapom a karjaimba.
- Szia - fogom a kezeim közé az arcát és millió puszival árasztom el - szia szépségem, itt vagyok - ölelem magamhoz, és néhány pillanatig mintha elvesznénk egymás szeretetében, erre az időre pedig minden megszűnne.
- Szia - töri meg a csendet Freddie, és amikor felpillantok mellettünk áll, és az egyik apró kis kezével megsimogatja a vállam. Döbbenten nézek rá, majd felpillantok, és a tekintetem találkozik Louis hasonlóan meglepődött szempárjával. Mellette áll egy másik srác is, rövid hajának végéi, és a füle körüli tincsek helyesen göndörödnek, és fura ruhákat visel, de egyelőre nem szentelek több figyelmet neki, túlságosan leköt a lányom, és a szöszi kisfiú.
- Szia, nagyfiú - fogom meg a tenyerét és most először merem megtenni azt, hogy megpuszilom. Számítok valamiféle féltékenységre Carától, de egyelőre nem adja semmi jelét ennek - mi újság, hiányoztam? - jártatom a tekintetem köztük, majd amikor mindketten bólogatni kezdenek ellágyulva próbálom talpra küzdeni magam.
- Nézd, Mami, itt egy másik fiú Louis bandájából! - kapaszkodik bele a szabad kezembe Cara, és gyermekies mozdulattal rámutat az egyik kis ujjacskával a "fiúra", és elkezd húzni felé.
- Fantasztikus - nevetek rá - hát ez igazán megtisztelő számunkra, Baba.
- Harry Styles vagyok - lép elém a srác, és barátságosan végigsimít a lányom buksiján, miközben gödröcskés mosollyal az arcán felém nyújtja az egyik kezét.
- Townsend Campbell - fogadom el a kezét, ami megdöbbentően nagy, és barátságosan meleg. Hogy lehet egy kéz barátságosan meleg?
- Örülök, hogy találkoztunk, nagyon édes a kislányod - jegyzi meg, mire büszkén elvigyorodok.
- Volt kitől örökölnie - vonom meg a vállam, majd a gyerekekre pillantok. - Meséljetek, mit csináltatok ma? Mentetek valahová? - kérdezősködök, amibe próbálom egyre inkább Freddie-t is belevonni.  
- Nem - válaszolja meg helyettük Louis - úgy döntöttünk, hogy inkább megvárunk téged is, hogy ne maradj ki a mókából.
- Hát ez rendes tőletek - mosolyodok el - hova szeretnétek menni?
- Az meglepetés - vágja rá olyan arccal, hogy tudom, csak a gyerekek előtt titkolózik.
- Jól van skacok, én akkor megyek is, örülök hogy találkoztunk, Townes - lép el mellettem Harry kedvesen mosolyogva - majd beugrok még, és később beszélünk, Lou.
Meglepődök azon, hogy milyen gyorsan lelécel, hiszen alig volt itt, és remélem, hogy nem én ijesztettem el, de Louis azonnal meg is nyugtat, amikor aggodalmasan pillantok a fiú után, akinek látszólag arra volt ideje, hogy barátságot kössön a lányommal, mert Cara elbűvölten integet neki az ajtóban.
- Csak beugrott, bemegy Londonba és megkérdezte, hogy szükségünk van-e valamire. Egyél valamit, ha éhes vagy, és ha gondolod mehetünk is.
- Oké - bólintok nagyot.
Eszek néhány falatot, tényleg nagyon keveset, mert Louis lopva odasúgja nekem, hogy játszóházba megyünk, ahol nem csak a gyerekek, hanem mi is szórakozni fogunk, és valószínűleg annyira nem lenne jó, ha két ugrás közben viszont látnám az ebédem. Elvonulunk, amíg mindketten átöltöztetjük a saját gyerekünket, és magunk is elkészülünk, fél óra múlva pedig a nappaliban találkozunk.
- Hová megyünk, apu? - érdeklődik Freddie, miközben próbálja a számára legkényelmesebb pozíciót felvenni a gyerekülésben.
- Nem mondhatom el - rázza a fejét a fiú - majd meglátjátok ha odaérünk.
- De miért? - kérdezi Cara is, miközben épp becsatolom őt.
- Mert meglepetés - vágja rá.
- De én nem szeretem a meglepetéseket - kontrázik a lányom, és kicsit durcásan néz maga elé. Tényleg nem igazán szereti őket.
- Hát akkor teszünk arról, hogy ez megváltozzon - nyomok puszit a feje búbjára, majd becsukom az ajtót.
- Townes, biztos nem baj nektek, ha együtt látnak minket? - kérdezi Louis kissé halkabban, amikor helyet foglalok mellette, és beindítja az autót.
- Egészen biztos - mosolygok rá, ő pedig nem kérdez többet.
A játszóház egy hatalmas épület, amiről már kívülről megállapítható, hogy óriási a belmagassága, és még csak éppen kivesszük a gyerekeinket a kocsiból, amikor egymást túlkiabálva örömködni kezdenek, mintha tudnák, hogy hol vannak, holott még én sem tudom, de a gyerekek köztudottan okosabbak a felnőtteknél. Az örömük csak akkor lesz nagyobb, már már katarzishoz hasonló mértékű, amikor belépünk az épületbe és megtölti a fülünket a gyerekek visítozása, nevetése, és a rengeteg szín.
- Mennyibe kerülnek a belépők? - kapom elő a pénztárcám.
- Semmibe - rázza a fejét - a vendégeim vagytok.
- De... - nyitom el a szám, ekkor azonban már a pénztárnál áll és kéri a belépőket.
- Bemehetünk, Mami? Ugye be? - fickándozik izgatottan Cara.
- Persze, Kicsim - mosolygok rá, és az arcáról sugárzó izgatott boldogságtól ellágyul a szívem. Louis Freddie kezét, és két műanyag karszalagot szorongatva lép oda hozzánk, és átnyújtja nekem őket.
- Oké, skacok - guggol le a gyerekek elé - mielőtt bemegyünk megbeszélést tartunk. Figyelmesen hallgatom én is, és a csöppségek is, közben pedig reménykedek abban, hogy arról fog beszélni, amitől nekem összerándult a gyomrom amikor beléptünk. Rengeteg a gyerek, és bár tudom, hogy az, ha folyamatosan Cara sarkában lennék, és fognám a kezét elrontaná a mulatságot, nem tudom, hogy hogyan máshogy tudnám megakadályozni azt, hogy szem elől veszítsem.
Leguggolok én is melléjük, miközben Lou belefog a mondandójába.
- Bárhová bemehettek, bármivel játszhattok amivel csak szeretnétek, de egy feltétellel - hatásszünetet tart, mindkét izgatott, de árgus szemekkel figyelő gyerekre ránéz - szólnotok kell nekünk, ha menni szeretnétek valahová, rendben? Nem szaladtok el egyedül, hanem mindig a közelünkben maradtok, és együtt megyünk át oda, ahová menni szeretnétek.
- Oké - vágják rá kórusban, mire akaratlanul is elmosolyodok. Louis nagyon jó apa, és nagyon felelősségteljes férfi.
- Akkor indulás! - kiáltja el magát olyan hangosan, hogy az összes várakozó szülő furcsa pillantásokat vet ránk miatta, majd mindenkit megelőzve, elsőként ront be a dzsungelnek kinéző játékok közé, a gyerekek pedig már most visítva követik.
Soha nem szórakoztam még olyan jól, mint akkor, amikor egymást lökdösve, húzva verekedjük oda magunkat a csúszdához, ami egy óriási, műanyag labdákkal teli medencébe vezet, és amibe a gyerekeink már rég belecsobbantak, vagy akkor, amikor az ugrálóvárban direkt úgy ugrálunk, hogy felváltva zökkentsük ki egymást az egyensúlyunkból, vagy amikor libasorban, és egy nagycsomó idegen gyerekkel a nyomunkban mászkálunk az átlátszó, színes csövekből épített alagutakban. Amikor órákkal később egymás gyerekével a nyakában, kifulladva, és nagyon fáradtan eljövünk, de csupán csak azért, mert zárásidő van sokkal teljesebbnek érzem magam, mint bármikor az életem során. Mindketten kócosak és izzadtak vagyunk, Cara a nyakában ül és boldogan kacarászik, amikor ugrándozni kezd, én pedig Freddie lábait erősen markolva ügetek a kocsihoz, amibe amikor beülnek szinte azonnal leeresztenek, és álmosan süppednek bele az ülésekbe.
- Jól érezted magad? - dől hátra ő is, amikor beülünk, és mielőtt elindulnánk lustán felém billenti a fejét.
- Fantasztikusan - villantom rá a lehető legszélesebb mosolyom.
- Én is - viszonozza, és egy pillanatra egymás szemébe nézünk, nekem pedig furcsán nagyot dobban a szívem, amikor felfedezem, hogy mennyire különleges kék színűek a szemei, és hogy mennyi jóság, törődés, és szeretet csillog bennük.