7.rész

 Townsend Campell

Hercegnős, és igazán kislányos mesekönyvek hiányában én magam alkotok esti mesét a lányom számára egybegyúrva az összes általam ismert történetet, így menekül Belle fél pár cipőben, vérző ujjal egy menő autót vezetve, amit a tündérkeresztanyjától kapott a gonosz farkas és gonosz mostoha elől, a hátsó ülésen a hét törpével a három kismalac közül az egyikük háza felé. Carának már rég aludnia kellene, helyette azonban az oldalamhoz bújva nagyokat kacag a képtelen történetemen, amit egyre nagyobb átéléssel mesélek. Mindig is nagyon élénk volt a fantáziám, korábban sokat olvastam, úgyhogy valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a legjobb esti meséket tudom összedobni.
Belle története végül ott ér véget mára, hogy egyenesen belehajt a törpékkel és mindennel együtt Shrek mocsarába.
- De Mami ez nem ér! - nyűglődik a lányom. - Mi lesz ezután?
- Elalszanak - vágom rá - ahogy neked is kellene.
- De nem, mert akkor elsüllyednek a sárban! Shrek megmenti őket?
- Azt csak holnap tudhatjuk meg, Baba - nyomok puszit a homlokára - mára elég volt ennyi.
Hosszú, nyüszítéshez hasonló hangot hallat, azonban belenyugszik abba, hogy a többit csak holnap tudhatja meg, míg én kissé gonoszul mosolygok magam elé. Jó anya vagyok, ugye? Király meséket tudok mondani, a lányom imád engem, szófogadó, nem hisztizik, és végtelenül aranyos. Egy rossz anyának nem lehet ilyen jól nevelt, kedves kislánya, nem? Vagyis nagyon ritka az ilyesmi. 
- Szeretlek - húzom a számhoz a kis kezét, amivel átfogja a mellkasom, és belepuszilok a puha, aprócska tenyerébe.
- Én is szeretlek - suttogja behunyt szemekkel.
Óvatosan átnyúlva fölötte leoltom a lámpát, és amikor a sötétség ránk telepszik mindketten felsóhajtunk. Pillanatokon belül el fog aludni, és akkor ki kell mennem, de egyelőre csak szeretnék még jobban összebújni vele, magamba szívni az illatát és azt képzelni, hogy még mindig csak néhány hónapos, akinek egyedül én jelentem az egész  világot, és nem hagy itt még mielőtt kettőt pisloghatnék. Gyengéden simogatom a hátát és a puha haját, hallgatom az egyre egyenletesebb légzését és most is arra gondolok amire mindig, hogy jól döntöttem, életem legjobb döntését hoztam meg akkor, amikor vállaltam a tetteim következményeit.
Még mielőtt nagyon elérzékenyülnék kibújok mellőle, és az ágy szélére telepedve óvatosan betakargatom.
- Jó éjszakát, Kisbabám - simítok végig az arcán, majd apró puszit adok rá, és végül felállok, hogy távozzak.
Már nincs rám szüksége éjszakánként, évek óta nem sterilizáltam cumisüveget félálomban, nem melegítettem tápszert, nem próbáltam csak még egy csepp tejet kierőszakolni magamból, nem tapogatóztam résnyire nyitott szemekkel a törlőkendő után, ültem a kiságy mellett a mutatóujjammal a szájában és próbáltam enyhíteni a fájdalmán, amit a fogzás okozott. Sokszor alig vártam, hogy túl legyünk egy-egy időszakon, a hasfájáson, a refluxon, majd a fogzáson, azon, hogy egy éjszaka 3-4 alkalommal felkeljünk, most pedig visszasírom és azt kívánom, bár ülhetnék mellette egész éjjel, szorongatva a pici kezét, és Isten őrizzen attól, hogy valami fájdalma legyen, de bár szólna, hogy szüksége van rám, bár még mindig csak ott tartanánk, hogy hajnali 3-kor a tűzhely előtt állva, borzas hajjal, zombiként, a terhes hasam utáni maradványokkal a pólóm alatt lefagyasztott anyatejet forralok, majd a szobám felé vágtatva beleütközök a saját anyámba, aki nem segít, de büszke rám, és arra, hogy egyetlen pillanatra sem akartam soha eldobni magamtól azt a nyűgös kis csomagot, akinek éppen mindig akkor kordul meg a pocakja, amikor már majdnem a mély alvás fázisába kerülök. Inkább nem aludnék hónapokig, csak bár érezhetném még egyszer azt, hogy a pocakomban nyugtalankodik, és bár átélhetném még egyszer azt a csodálatos pillanatot, amikor a szörnyű fájdalmakat követően a mellkasomra tették.
A könnyeimet törölgetve megyek az átmeneti lakhelyem felé, és próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire gyorsan telik az idő, és hogy mielőtt észhez térhetnek már a diplomaosztóján vagyok, az esküvőjén, vagy épp a szülőszobában szorongatom a kezét, és már rég nem én vagyok számára az első, holott nekem mindig ő lesz.
Sosem értettem, amikor valaki arról beszélt, hogy milyen gyorsan telik az idő, vagy azt mondták, hogy még csak tegnap voltam én is kisgyermek, újszülött, ma pedig már én is édesanya vagyok. Az ember akkor érti csak meg igazán az ilyen dolgokat, amikor már nyakig benne van és átéli, hogy mennyire gyorsan nőnek fel a gyerekek, hogy valójában az élet egy irányíthatatlan gyorsvonatként robog, amin nincs fék, nem tudod megállítani, és nem tölthetsz el túl sok időt a megállókban, mert menni kell tovább.
Még mielőtt teljesen kiborítanám magam úgy döntök elmegyek zuhanyozni, és a késztetés ellenére sem hívom fel anyát hogy kibőgjem magam, mert azzal egyrészt a frászt hoznám rá, másrészt pedig egész éjszaka szipogva forgolódnék és rágódnék a jövő dolgaim, a repülő időn, és azon a seggfejen, aki Cara biológia donora.
Több mint 4 év elteltével sem tudok nem gondolni rá, arra, hogy mi lett volna ha velünk marad, és hogy mennyire hálás vagyok, mert megváltotta az életemet, ugyanakkor mennyire szívből gyűlölöm azért, mert egyedül hagyott nem csak engem, de a gyerekét is, aki viszont még úgy is utána sóvárog, hogy sosem látta, sosem volt az édesapja.
A cuccaimmal a kezemben már épp megindulnék zuhanyozni, amikor halkan kopognak. Cara nem lehet, nem járkál éjszaka, este elalszik és korán reggel felkel, neki nincs olyan rossz alvókája mint nekem, Freddie pedig miért keresne épp engem, és egyáltalán hogyan, amikor Louis akkor vitte lefektetni, amikor mi is elvonultunk? Úgyhogy nincs más lehetőség, csak a srác, aki egész délután árnyéka volt annak akit néhány nappal ezelőtt megismertem, még úgy is, hogy Carával mindent bevetettünk a felvidítása érdekében.
- Szia - húzza valami erőltetett kis mosolyféleségre a száját, én pedig azonnal tudom, hogy miért van itt. Abban a néhány hétben, amit a szüleim házában töltöttünk az első hónapokban én is gyakori vendége voltam a szüleim hálószobájának egy kis beszélgetésre, bátorításra vágyva.
- Szia - viszonzom a mosolyát, és igyekszem minden porcikámmal azt sugallni felé, hogy örülök a látogatásának.
- Nincs kedved lejönni? - vakarózik idétlenül, mint egy nyugtalan kisfiú. - Beszélgethetnénk, ihatnánk valamit...
- Persze - derül fel az arcom, mert az egy tök jó dolog, hogy kimondja amire vágyik. A beszélgetés, és a beismerés, hogy szükségünk van valaki más társaságra egy lépés afelé, hogy újra minden rendben legyen bennünk, a lelkünkben és az elménkben.
- Gyorsan lezuhanyzok előtte, oké?
- Aha - bólint aprót - szereted a vörösbort?
Ezúttal rajtam a sor, hogy bólintsak, majd elsasszézva mellette a fürdőszoba felé veszem az irányt. Vajon észrevette, hogy tökre vörös az arcom, és hogy fátyolos a tekintetem? Észrevette már, hogy borzalmasan védelmező vagyok ha a gyerekemről van szó, ugyanakkor érzékeny, és idegeskedő? Hogy az anyai énem cseppet sem hasonlít arra, aki a munkahelyemen vagyok, vagy akkor, ha Cara nincs a közelben, és nem kell aggódnom miatta?
Világéletemben bőszen tagadtam azt a jóslatot, hogy egyszer pont olyan leszek, mint anya, most pedig pont olyan vagyok, mint amilyen anya volt, és amilyen még most is, csak kicsit nagy a szám, kicsit polgárpukkasztó vagyok, és magányos.
Gyorsan lezuhanyzok, majd belebújok az új, csipkés fehérneműmbe és pizsamába, ami olyan puha és selymes, mintha csak egy második réteg bőr lenne rajtam. Emlékeztet a 16 éves önmagamra, arra a lányra, aki még pizsamából is a legextrábbat, legszebbet vetette meg, mert álmában is szép és szexi akart lenni. Ez mára már rég elmúlt.
A párától összeugrott hajamat egy rögtönzött kontyban összefogom a fejem tetején, majd elhagyom a fürdőszobát és az emeletet is, hogy megkeressem odalent Louis-t. Túl sokáig nem kell kutakodnom, egy üveg bor és két talpas pohár társaságában már elfoglalta a kanapét, azonban elég bosszúsnak tűnik, miközben összeráncolt szemöldökkel hevesen pötyög a telefonján.
- Szóval te ilyen menő borozgatásra gondoltál? - dobom le magam a kanapéra szándékosan akkora erővel, hogy kizökkentsem.
- Hm? - pillant fel zavartan.
- Tudod, én azt a fajta borozást ismerem, amikor az üveget szorongatva nyakalod a legolcsóbbat egy buli közepén, az ilyen úri fajtát nem igazán - biccentek a poharak felé.
- Nézd, részemről semmi akadálya annak, hogy így idd, itthon vagy.
Itthon?
- Igazából nem szoktam borozni - húzom fel a lábaim törökülésbe, míg ő utoljára ránéz a telefonjára, majd kikapcsolja, de komolyan, hogy senki se érje el - de amikor utoljára ittam az tényleg úgy nézett ki, jóval Cara születése előtt.
Megrándul a szája és kissé elmosolyodik, nem ítélkezően, nem gúnyosan, nem azt gondolva, hogy ha 17 éves voltam amikor teherbe estem, akkor vajon hány évesen műveltem ilyesmit. Nem, ő úgy mosolyog, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszélek, és szívesen emlékszik rá vissza.
- Én sem igazán szoktam - nyúl az üvegekért és a dugóhúzóért - de azt hittem jó ötletnek tartod majd.
- Nem mondtam, hogy nem az - dőlök előre, és elveszem a két poharat. - Szóval, ki húzott fel? - biccentek az állammal a kikapcsolt készülék felé.
- Miből gondolod, hogy bárki is felhúzott? - foglalja el magát látványosan azzal, hogy az italt a poharakba töltse.
- Amikor lejöttem eléggé feldúltnak tűntél - vonom meg a vállam - és kikapcsoltad a telefonod.
- Valóban - bólint kimérten - semmi különös, csak egy ismerős.
- Oké - veszem el a poharakat, míg ő az üveget az asztalra teszi, majd az egyiket átvéve tőlem hátradől. Ha nem akarja elmondani, hát nem kell elmondania, ki vagyok én, hogy faggatózzak? - Jobban érzed magad? Freddie miatt.
Belekóstol a borba és hosszan ízlelgeti mielőtt lenyelné, és muszáj lenne válaszolnia.
- Nem - mondja ki végül - de nem azért hívtalak, hogy ilyesmikről beszélgessünk, az én feladatom hogy túl legyek rajta és megtanuljam kezelni.
- De ha bármiben tudok segíteni nagyon szívesen teszem - kopogtatom a körmeimmel a pohár vékony falát. - Egyébként amíg odavoltatok gondolkoztam.
- Tényleg? - vonja fel huncutul a szemöldökét, mire grimaszolva kinyújtom rá a nyelvem.
- Megnéztem hogy miket írnak rólam, és arra jutottam, hogy ha barátok lennénk és esetleg találkoznál velem, vagy nyilvános helyen beszélgetnénk minden egyes alkalommal lezajlana ugyanez, szóval ha ezután a néhány nap után soha többé nem akarsz látni, akkor megértem miért kell itt maradnunk, ha viszont barátok maradnánk, akkor felesleges.
Olyan szemekkel néz, mintha amit mondanék valami rendkívüli lenne, mintha nem hinné el, hogy én ezt kiejtettem a számon, és komolyan gondolom.
- Te mit szeretnél? - kérdezi hirtelen. - Hogy soha többé ne találkozzak veled, és lecsillapodjon ez az egész, vagy hogy barátok maradjunk annak ellenére, hogy akkor már sosem lesz olyan az életed amilyen volt?
- Ezt úgy mondod, mintha valami iszonyatosan komoly döntést kellene meghoznom, amin az életem múlik - nyitom kissé tágabbra a szemeim, hogy fokozzam a drámaiságot.
- Mert néha nehéz a barátomnak lenni, még valaki olyannak is, aki gyerekkorom óta az.
- Rólam már mindent kiteregettek - kezdem el a nadrágom szárát piszkálgatni - vagyis úgy tűnik.
- Ez nem csak arról szól, Townes, fotókat fognak készíteni rólad és Caráról minden egyes alkalommal amikor velem mutatkozol, és akkor is, ha nem.
- Mert ha most kimennék nem történne ez? - nézek rá. - Mondtam neked valamit aznap reggel, amikor hazavittél, és te is mondtál valamit.
- Hogy barátok leszünk - dönti hátra a fejét, és a plafont kezdi nézni.
- Én már döntöttem - ölelem át a lábaim és belekortyolok a borba.
- Csak nem akarlak belekeverni az életem bonyodalmaiba sem téged, sem a lányodat.
- Már nyakig benne vagyok - mosolygok rá - és nem azért, hogy rámenős legyek, de én örülnék egy új barátnak.
- Akkor nincs miről beszélnünk - viszonozza a mosolyom - haza szeretnétek menni?
- Jó lenne - bólintok aprót - csak hogy felmérjem a terepet, hogy mennyire tették tönkre a kertet, feltörték-e az ajtót, hogy elvigyék a titkos családi ékszereket, meg ilyenek.
- Nagyon furcsa lány vagy - nevet fel őszinte meglepődéssel és vidámsággal órák óta most először - megoldom hogy holnap hazamehessetek, és ha minden rendben lesz, akkor maradhattok is.
- Van egy olyan érzésem, hogy ennek Cara annyira nem fog örülni - sóhajtok fel.
- Ragaszkodó kislány, ugye? - méregeti az arcom egy félmosollyal a szája sarkában.
- Aha - harapok belülről az ajkamba - nagyon tetszik neki itt, máris megszerette Freddie-t és téged is. Sosem foglalkozott vele úgy senki, ahogyan te ma reggel, pedig szüksége lenne rá.
- Sajnálom - hümmögi - ugyanakkor nem, mert nagyon jó neki egyedül veled is, sugárzik róla a boldogság, és hogy imád téged.
- Igen - hajtom le a fejem, és elkezdem ide-oda lökdösni a vörös folyadékot a pohárban - de attól még szüksége lenne rá, látja az oviban, hogy a többi gyereket gyakran hozzák apukák, és mindig megkérdezi tőlem, hogy az övé hol van, neki mikor lesz már apukája. Túl kicsi még ahhoz, hogy azt válaszoljam, hogy az apja egy rohadék, és fogalmam sincs hogy hol a fenében van meg mit csinál, de már egyébként sem érdekel.
Szemenszedett hazugság.
- Sokáig voltatok együtt? - érdeklődik egy újabb korty közben, majd előrehajol és tölt még magának, valamint nekem is, amikor felé nyújtom a sajátom. - Csak azt mondtad el, hogy hogyan ment el, mást nem. A barátod volt?
- Aha - hümmögök, és ezzel mindkét kérdését megválaszolom. Igen, a barátom volt, nem csak szerelmileg, hanem mindenhogy, és igen, sokáig voltunk együtt, halálosan szerettem még akkor is, amikor a kedvéért egy olyan lánnyá váltam, akit mélyen belül már akkor is utáltam, mert a személyiségem szöges ellentéte volt.
- Ne haragudj, nem akartam tolakodni - fúj visszavonulót, mire meglepetten pillantok fel.
- Csak elgondolkodtam - rázom meg a fejem - másfél évig voltunk együtt, 15 voltam amikor összejöttünk, a gimi elején. Minden tökéletes volt, aztán tudod, új barátai lettek, idősebbek, belekerült egy társaságba amihez nekem is alkalmazkodnom kellett, átformált valaki olyanná, akivel eldicsekedhet, végül így végeztem, nem mintha ez olyan rossz élet lenne. Biztos azt gondolod, hogy de, mert 17 évesen az ember nem áll készen arra, hogy belecsöppenjen ebbe a helyzetbe, de én...
- Hogy én ezt gondolom? - nyílnak nagyra a szemei meglepetten és kissé felháborodottan. - Úgy tűnik, még mindig nem kutakodtál utánam a neten.
- Úgy tűnik, még mindig jobban szeretnélek személyesen megismerni - vonom fel a szemöldököm, és értetlenül nézek rá.
- Townes, én egyetlen pillanatra sem ítélkeztem fölötted, és soha nem gondoltam semmi rosszat rólad. Hogy én ítélkezzek? Townes, én egyetlen napig sem voltam együtt a gyerekem édesanyjával, mert én... Mert akkor szakítottunk a barátnőmmel és minden áron szerettem volna elfelejteni, úgyhogy azt csináltam, amit ebben a szakmában minden férfi csinál ha valami baja van, és meg is lett az eredménye, nem mintha nem imádnám őt ettől függetlenül pont úgy, ahogy te Carát, de kettőnk közül aki fölött lehet ítélkezni az én vagyok.
Nem is tudom mivel jellemezhetném azt a döbbent érzést, ami hirtelen magával ragad. Eddig azt hittem, hogy együtt volt Freddie édesanyjával, hogy a felesége volt, vagy a menyasszonya, a kisfiút pedig tervezték, most pedig kiderül, hogy ugyanabba a helyzetbe került, amibe én, amibe Finn, sőt, neki semmilyen igazán mély kapcsolata nem volt a nővel, akit teherbe ejtett, csak így alakult, és mégsem hátrált meg.
- Nem - rázom meg a fejem hevesen - nem, mert te itt vagy, te neveled, kiérdemelten hív téged apának.
- Most már igen - bólint aprót - és amikor Bri megkeresett azzal, hogy terhes, arra gondoltam, hogy én nem leszek olyan, mint a saját apám volt, aki lelépett néhány hetes koromban, aztán mégis olyan lettem. Nagyon lelkes apuka voltam, később valahogy mégis újra lettek dolgok, amiket előrébb helyeztem, a zene, ami a munkám és a szenvedélyem, bulik a haverokkal, meg ilyesmik. Látogattam őt is, elvittem magammal néhány órára, de az nem olyan volt már... Akkor tértem észhez, amikor Briana már nem volt többé, és Freddie-t a családja akarta magához venni, amit nem hagyhattam, mert rájöttem arra, hogy mit művelek, hogy a saját vér szerinti apám is hasonló volt, és hogy ezért mennyire gyűlölöm. Inkább feladok mindent csak ne érezze azt, amit én érzek a saját biológiai apám miatt.
- Ettől nem kell tartanod - mondom ki nyíltan azt, amit gondolok - jobb később, mint soha. Te vállaltad a tetteid következményét már az első percben, és mindegy hogy mi történt a köztes időszakban, de itt vagy neki, apának hív téged, és az is vagy.
- Te képes lennél megbocsájtani Cara édesapjának? - tesz fel azt a kérdést, amire soha nem tudok válaszolni még magamnak sem, azonban egy dolog nagyon szúrja a szemem ebben a mondatban.
- Nem az édesapja - komorodok el - Carának az a férfi lesz az édesapja, aki vállalja a felnevelését velem, aki szereti is gondoskodik majd róla, mintha a saját lánya lenne. Ő csak a biológia apja, a donor, de sosem volt édesapának nevezhető, nem érdemelte ki.
- Megértem - bólint aprót, és a tekintete is azt sugározza amit mond.
-  És nem tudom, most azt gondolom, hogy nem, sosem tudnék teljesen megbocsájtani neki, akkor sem, ha holnap felbukkanna azzal, hogy semmi mást nem akar ezen a világon csak velünk lenni. Túl sok mindent dobott ki az ablakon ahhoz, hogy ne maradjon bennem örökké egy tüske, de az is lehet, hogy azonnal elfelejtenék mindent. Nem tudom, de lehet, hogy nem is akarom megtudni, hiába gondolok rá minden egyes nap, valószínűleg ő még mindig nem az a férfi, akire nekünk szükségünk van. Én egy nyugodt, teljes családra vágyom, és egy olyan férfira aki eléggé felnőtt ahhoz, hogy ne fordítson hátat nekünk minden kicsi akadálynál, nem pedig egy hülyegyerekre, aki mellett talán minden percben attól félnék, hogy mikor gondol egyet és lép le újra.
- Ezért a Tinder? - próbálja elvenni a beszélgetésünk komolyságát a piszkálódó kérdésével.
- Mondj egy helyet ahol valaki, aki olyan mint én könnyebben tud ismerkedni - fonom össze a karjaim a mellkasom előtt.
- A munkahelyeden?
- Ahová vagy egyetemisták, vagy családos férfiak járnak? - döntöm oldalra a fejem kissé gúnyolódva.
- Soha senki nem szokott neked udvarolni? - emeli meg válaszul a szemöldökét.
- De, de én... Nem szeretem az első pillanatban közölni, hogy csak akkor kezdjen bele bármibe is, ha elfogadja azt, hogy nekem már van egy lányom, és mindig ő lesz a legfontosabb számomra.
- És a Tinderen ez könnyebben megy? Csak mert a múltkori balfék miatt nekem nem úgy jött le.
Dühösen fújok egyet, mire magában nevetni kezd, amit nem hagyjatok, vissza kell vágnom.
- Miért, neked olyan jól mennek ezek? - nézek rá sértetten. - Csak mert abból kiindulva hogy neked is milyen sikeres estéd volt az aznap én sem gondolnám, hogy annyira jól választasz.
Az ajkai meglepetten nyílnak el, talán nagyon rossz helyre tapintottam, de mentségemre szóljon, hogy ő kezdte.
- Igazad van - bólint végül.
- Akkor igyunk a további sikeres párválasztásra - oldom fel a hirtelen beállt fura hangulatot azzal, hogy a poharam az övéhez koccintom - a jobb nőkre és jobb pasikra!
- Hihetetlen vagy - rázza meg a fejét nevetve, amit jó jelnek veszek, szóval annyira nagyon nem taposhattam a lelkébe. 

Louis Tomlinson 

Fél kettő van, és ahogy észrevettem Townes alkohol nélkül is hajlamos túlpörögni ha Cara nincs a közelben, a sokadik pohár bor után viszont borzasztóvá válik, olyanná, mint egy gép, aki gyorsabban dobálja fel a kérdéseit mint ahogy azokra bárki is képes lenne válaszolni.
- Hány éves vagy?
- Huszonhét - kortyolok bele a boromba. Ez a csaj tényleg nem tud semmit rólam? - Hol születtél? Fura az akcentusod.
- Doncasterben - válaszolom, de már jön is a következő kérdés.
- Hány országban jártál eddig?
- Több mint száz - erre kicsit tágabbra nyílnak a szemei és közli, hogy ő kettőben, ebből az egyik Anglia. Vicces lány.
- Mennyire vagy híres?
- Ööö, nagyon? - pillantok körbe a nappaliban szétszórt díjakon, képeken, mindenhez ami ahhoz kötődik, amit a fiúkkal együtt értünk el, és ahhoz a rövid időhöz amíg szólóénekesként futottam.
- És hogy lettél az? Mármint azt tudom, hogy valami volt az X-Factorral meg négy másik sráccal, de hogyan? És miért nem vagytok most együtt? Igazából utáljátok egymást?
- Jézus, nem! - nevetek fel hangosan. Ez még viccnek is rossz, mégis rendszeresen ezzel jönnek az emberek. -Nem utáljuk egymást, ők a legjobb barátaim.
Elmosolyodik, bájosan, és kissé talán irigykedően. Nagyon aranyos, ahogy a pizsamájában, törökülésben kuporog mellettem, és úgy fogja a borospoharat mint ahogy Cara és Freddie a kakaós bögrét tartották reggel. Elkezdem elmesélni a történetünket, és ez meglepően jó érzés. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy hogyan alakult így a sorsunk, hogyan váltunk őt gyerekből a világ legnagyobb fiúbandájává, mert mindenki tudja, most azonban különösen jólesik elmondani neki mindent, felidézni a régi emlékeket.
- Nagyon szereted ezt csinálni, ugye? - vizsgálja az okos szemeivel az arcom, ami kissé kipirult, mert beszéd közben néha elfog a sírhatnék.
- Majdhogynem mindennél jobban - dörzsölöm meg a korábban említett területet. A legjobban Freddie apukája szeretek lenni, akkor is, ha nehéz, ha nem csinálom a legjobban, és ez kiborít.
- Akkor miért nem zenéltek megint együtt? - úgy teszi fel ezt a kérdést, mintha válaszolni rá annyira nagyon könnyű lenne, pedig nem az.
- Mert a többiek a szünet alatt a szólókarrierükkel akartak foglalkozni, el is kezdték, bejött nekik, meg nekem is, aztán megtörtént ami történt, én kikészültem, ők pedig túl jó barátok ahhoz, hogy ezzel mit sem törődve járják a maguk útját. Nem váltották még valóra ezt az álmukat teljesen, és még nem járt le a szerződésünk a menedzsmentünkkel, akik a lelket is kihajtották belőlünk, megbeszéltük, hogy addig nem jövünk vissza, amíg nem érvénytelenedik a szerződés.
Halkan hümmög, jelezve, hogy érti, de talán mégsem annyira, ami nem meglepő, mert az ilyesmit nehéz megérteni valakinek, aki nincs benne. 
- Megismerhetem majd őket? - kérdezi hirtelen.
- Szóval nem járt itt ma valamelyikük? Általában beugranak, most pedig eléggé kíváncsiak rád, szóval azt hittem, hogy legalább Niall idepofátlankodik délelőtt, csak aztán Freddie kiborult, meg én is, és elfelejtettem megkérdezni.
- Nem volt itt senki - rázza meg a fejét, mire a borzas, alig váll alá érő tincsei mozogni kezdenek az arca körül. Fáradtnak tűnik, laposakat pislog, és egyre inkább a kanapé párnáinak dől, de furcsa módon nem akarom, hogy elaludjon, beszélgetni akarok még vele.
- Bemutatlak majd nekik - lazulok el én is kicsit jobban a díszpárnáknak dőlve, előtte azonban a kiürült poharakat az üres üveg mellé teszem az asztalra.
Tovább beszélünk, ezúttal én kérdezem őt, a hangunk azonban egyre inkább összemosódik, és valahogy lassan elalszunk, amire tulajdonképpen csak akkor jövök rá, amikor reggel egy aprócska kéz kezdi rázogatni a vállam, és egy másik piszkálni az arcom.
- Apu - férkőzik bele a tudatalattimba - apu ma nem megyünk oviba?
Kómásan kinyitom a fáradtságtól égő szemeim, de azok le is csukódnak, és csak nehézkesen tudok rájönni arra, hogy az előttem álló két kicsi ember Cara és Freddie. Mintha leforráznának hirtelen felülök, erre válaszul pedig valaki más is, a fejembe pedig tompa fájdalom nyilall, és mindkét kicsi kacagni kezd. Döbbent arccal fordítom a fejem abba az irányba, amerről az ütés érkezett, és szembetalálom magam egy szinten meglepett lánnyal, aki résnyire nyitott szemekkel a kezét egy ponthoz nyomja a fején. Szükségem van néhány percre mire kitisztul bennem a kép, hogy mégis hogyan tudtunk összefejelni, majd vele együtt a pillantásomat ide-oda jártatom a két nagyon vidám, és kipihent huncut között.
- Azt hittem, kellemesebb lesz az első reggel, amikor 5 év után újra egy pasi mellett ébredek fel - jegyzi meg rekedt hangon Townes még mindig a fejét szorongatva, mire akaratlanul is felnevetek még azelőtt, mielőtt a két gyerek ránk vetődne, és szinte egyszerre felnyögnénk a fájdalomtól, és mert akkor is szülőnek kell lenned, ha éppen a saját létezésed is fájdalmat okoz.