6.rész

Sziasztok! 

Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki írt a pályaválasztással kapcsolatban, óriási segítség ez számomra, mivel körülbelül 14 éves korom óta a problémáim egyiket képezi ez az egész procedúra, hogy hova fogok menni, mi lesz belőlem, mihez vagyok tehetséges, elég jó. Tegnap voltam egy nyílt napon, ami felborította az összes eddigi elképzelésemet, szóval jelen pillanatban újratervezek, és mindent figyelembe veszek amit ajánlottatok, mondtatok. Őszintén remélem, hogy néhány héten belül megszületik a választás, amit megoszthatok majd veletek. 

 

 N.x

 

Townsend Campell 

 

Mióta megszületett Cara nem volt olyan alkalom, amikor azt mondhattam volna, hogy unatkozok, egészen idáig. Egyértelmű volt számomra, hogy a délelőttöt együtt töltjük, nem mintha lenne más választásunk egyébként, és különben nem töltenénk együtt minden napot az utóbbi 4 évben, de arra számítottam, hogy majd játszani fogunk, anélkül hogy fel kellene állnom megkavarni a kaját, vagy közben bármi mást csinálnék, azonban rá kell jönnöm arra, hogy Cara most nem kér a társaságomból, ami megdöbbentő.
Eddig szerencsésnek tartottam magam azért, mert olyan típusú gyerekem van, aki képes egyedül is lekötni magát amíg én dolgozok, na de hogy akkor is, amikor éppen semmi dolgom nincs, és az égvilágon semmiért nem tudom lebeszélni arról, hogy ne most színezzen már, az elég kiakasztó.
- De Anyuci ez egy új színező, és új színes ceruzák! - vág vissza felháborodottan a könyörgésemre, hogy inkább építsünk együtt valamit, mire szenvedve hanyatt dőlök a puha szőnyegen.
- Megjegyeztem ám - motyogom a karjaimmal eltakarva az arcomat, azonban ez sem igazán rendíti meg, tekintve, hogy a válasza mindösszesen annyi, hogy "jó".
Nehézkesen feltápászkodok és egy ideig igazából teljesen céltalanul járkálok, keresve a helyemet, amit nem találok. Megnézegetem a képeket a falakon, az apró tárgyakat, a különféle zenei díjakat, elismeréseket, mindezt úgy, hogy semmihez nem érek hozzá, pedig a kíváncsiságom rendszerint párosul azzal, hogy szeretem összefogdosni a dolgokat. Átgondolom kiket hívhatnék fel, de Camila dolgozik, ahogy anyu és apu is, akikkel egyébként tegnap már beszéltem azután, hogy hozzájuk is eljutottak a dolgok, és megmagyaráztam ezt az egész helyzetet, rajtuk kívül pedig nem igazán van lehetőségem bárki mást felhívni a főnökömön kívül, aki valószínűleg beugrott a helyemre, és mint ahogy Cami megjósolta teljesen el van ájulva attól, hogy micsoda forgalmat csináltam azzal, hogy híres lettem, ami egyébként nem is igaz.
Annyira sok barátom van, hogy ezzel a lehetőségek ki is merültek, és már azon gondolkozok, hogy újra aktiválom a Tinderem és magasan tojva arra, hogy mit gondolnak mások folytatom a próbálkozást a szerelmi életem fellendítésére, valamint a lányom számára tökéletes apa megtalálására. Végül mégiscsak lemondok erről az ötletről, és helyette olyan dolgokat csinálok, amiket egy anyukának kell, bemegyek Cara jelenlegi szobájába és áthajtogatom az új ruháit, melyeket Louistól kapott, leszedem róluk a címkét és szépen elrendezem őket a polcon, utána ugyanezt megteszem a sajátjaimmal is. Kicsit mindegyik nagy rám, de nagyon csinos darabokat szerzett nekem is és Carának is, ami felveti bennem azt a kérdést, hogy vajon ő vásárolt-e, vagy valaki más, és ha igen akkor ki, valamint honnan tudja a méreteim, mert a fehérneműk tökéletesen passzolnak a habtestemre.
Louis tegnap körbevezetett a házban, megmutatta az összes szobát, minden helyiséget, és engedélyt adott arra, hogy bármikor bárhová bemenjek, mégsem teszem, mert ez nem az én otthonom, és azt hiszem, én nagyon nem örülnék annak, ha egy idegen ember a gyerekével együtt az otthonomban kutakodna. Óriási dolog amit csinál, és erre csak nagyon apránként jövök rá, valószínűleg még a felét sem fedeztem fel annak, hogy tényleg mennyire nagylelkű.
- Még mindig nincs kedved mást játszani, Baba? - lépdelek le a lépcsőn abban a reményben, hogy Cara megunta a színezést, de csak tüntetőleg megrázza a fejét és folytatja a ceruzáival való bíbelődést a nappaliban felállított gyerekasztalnál. 
Ledobom magam a kanapéra és jobb híján előveszem a telefonom, évek óta nincs időm arra, hogy nyugodtan elolvassak egy könyvet, vagy legalább egy novellát, és valószínűleg annyi szabadidőm most sem lesz egyszerre, amennyit ez igényelne, mégis úgy döntök, hogy lekalózkodok valami olvasnivalót a netről, elvégre hiba lenne unatkozással tölteni az időt. Tegnap óta rengeteg nem fogadott hívásom van idegen számoktól, az elmúlt fél órában is keresett valaki, de Louis erre is figyelmeztetett, azt mondta ne vegyem fel a telefont egyiknek sem, és szóljak az ismerőseimnek is, azonban most kezd kicsit dühíteni, hogy mindössze 24 óra alatt kiterítették az egész életemet a világ számára, megtudták a telefonszámom, a címem, zaklatják a családom, és mindezt azért, mert összeakadtam egy Louis Tomlinson nevű fiúval.
Találomra beírom a nevem a google-be csak hogy lássam, most miket derítettek ki rólam. Azon már meg sem lepődök, hogy megszereztek néhány képet a gimnáziumból, és a közösségi oldalakra feltöltött összes fotómat rólam és a gyönyörű lányomról, az sem érdekel, hogy faggatják a regisztrációmat a különböző társkeresőre, az pedig végképp hidegen hagy, hogy miknek neveznek, egyetlen egy dolog zavar igazán, és az az, hogy nem értem miért csapnak ekkora felhajtást körülöttem. Nem lehetne Louisnak barátnője? Nem lehetne egy olyan barátnője, akinek szintén van már gyereke? Nem lehetnek ennek a fiúnak egyszerűen csak barátai, akik lányok, és ha én az szeretnék lenni, akkor örökké ez lesz? Mert akkor felesleges ez az egész, akár haza is mehetünk, felvehetem a telefont és közölhetem mindenkivel, aki kíváncsi rá, hogy mi a helyzet, még mutatkozhatnánk is együtt, ha a legközelebbi alkalommal amikor összefutnánk (már ha lenne ilyen) akkor ugyanez lenne.
Azt hiszem, ha hazajöttek ezt neki is elmondom.
Elmegy a kedvem az olvasástól, úgyhogy helyette a kezembe veszem a távirányítót és bekapcsolom a tévét. Nem vagyok hozzászokva az unatkozáshoz, én egész életemben, mióta először lábra álltam mindig csináltam valamit, suli után szakkörökre jártam, tornáztam, később pompomlány lettem, a barátaimmal lógtam, Cara születése óta pedig csak neki élek. Én nem szoktam egyedül lenni, nem szoktam tétlen lenni, dolgozok, utána pedig vele vagyok, elvégzem a házimunkát, főzök, együtt játszunk, feladatokat csinálunk, addig a pillanatig amíg le nem hunyja a szemét és el nem alszik vele vagyok, utána pedig én is nyugovóra térek. Furcsa számomra, hogy az én állandó elfoglaltságaim nélkül is szüksége van a gyerekemnek egy kis időre, amit csak a saját maga társaságában tölt el. Mindig bűntudatom van amiatt, mert gyakran muszáj megkérnem arra, hogy egy ideig szórakoztassa el magát, lényegében egyébként nekem valamiért mindig bűntudatom van és rossz anyának érzem magam, de ez tényleg egy nagyon gyenge pontom, most meg kiderül, hogy egyébként is igényli az egyedüllétet. Talán mégsem ismerem annyira, mint amennyire gondolom, akkor pedig szörnyű anya vagyok, a lehető legrosszabb.
Alig bírom ki, hogy ne kérdezzem meg nem akar-e valami mesét nézni velem, vagy bármi olyat csinálni ami azt eredményezi, hogy együtt vagyunk, de olyan jól elvan a kis ceruzáival és a színezőjével, hogy csak felbosszantanám a nyaggatásommal. Úgy tűnik, nekem jobban szükségem van rá és a társaságára, mintsem neki az enyémre, mert kettőnk közül nem ő az, aki nem tud mit kezdeni magával, és könyörög azért, hogy csináljunk valamit együtt.
Egy ideig azzal szórakoztatom magam, hogy lapozgatok a netflixen, elolvasom a filmek leírásait, megnézem kik játszanak benne, de egyiket sem indítom el, közben pedig ide-oda fészkelődök, dobálom magam, mert sehogy sem találom a helyem. Valóságos megváltás, amikor Cara végre megszólal.
- Anyuci? - áll fel az asztaltól, és látom, hogy a ceruzákat gyönyörűen elpakolta, a kifestőjét pedig a kis kezében szorongatja. Befejezte az alkotást, végre!
- Tessék, Tündérke? - fordulok felé, és fizikailag érzem, hogy felpezsdül a vérem és jobban csillognak a szemeim.
- Nézd - lépdel felém, majd egy édes mosoly kíséretében az ölembe teszi a művét - neked csináltam.
Megdöbbenve nézem a színes kavalkádot, természetesen gyönyörű, mert minden amit ez a kislány kiad a kezéből tökéletes, de nem az a lényeg, hogy ténylegesen szép-e, vagy csak olyan kis irkafirkákról van szó, amiket abban az időben alkotott, amikor először mertem ceruzát adni a kezébe, hanem maga a gesztus. Könnyek öntik el a szemem, mert persze, hogy tipikusan az a bőgős anyuka vagyok, aki minden alkalommal amikor a gyereke csinál valamit sírni kezd.
- Köszönöm - szorítom magamhoz, és puszikkal árasztom el az arcát - gyönyörű lett, Kicsim - húzom az ölembe, majd magam elé emelem a kis füzetet és a könnyeimen keresztül megcsodálom a kiszínezett virágokat és pillangókat. 
- Szeretlek, anya - simul bele a karjaimba és átölel, mire ha ez lehetséges még inkább elkap a sírás. Bár tudná az a gyerekes, hülye apja, hogy miről mondott le! De így legalább több jut nekem.
- Én is szeretlek - szipogok - mindennél jobban.
- Miért sírsz? - vizsgálja aggodalmasan az arcom, és az egyik apró kis tenyerét a bal orcámra helyezi. - Szomorú vagy?
- Nem - nevetek fel, és a kezemmel törölgetni kezdem a könnyeket az arcomról - nem vagyok szomorú egy kicsit sem, Kisbabám, csak tudod az anyukák ilyen sírósak.
- Tudom - hümmög, mire aztán tényleg kitör belőlem a nevetés, ő pedig angyali hangon együtt kacarászik velem.
- Jól érzed itt magad, édesem? Nem szeretnél hazamenni? - dőlök hátra és magam mellé húzom, így kényelmesen összebújhatunk.
- Nem szeretnék - rázza meg a fejét, és a helyes, vállig érő, szögegyenes hajtincsei vele együtt mozognak - nagyon tetszik nekem itt, jó nagy ez a ház.
- Igen - kuncogok - egyszer nekünk is lesz egy ilyen nagy házunk, oké?
- Nem maradhatunk itt? - pislog rám nagyokat. - Freddie-vel és Louisval, lehetne ő az apukám.
Köpni-nyelni nem tudok erre a kijelentésre, pedig Cara jónéhányszor megdöbbent a mondandóival, most viszont még a szám is kiszárad és ezzel együtt a gondolataim is megfagynak. Hogy kellene elmondanom neki, hogy nem minden férfi lehet az apukája, akivel szóba állok?
- Ez nem ilyen egyszerű, Baba - nyögöm ki nehezen - nem nagyon ismerem még Louist, és sajnos nem lehet csak úgy akárki az apukád.
- Kár - nyugtázza ennyivel, én pedig egy óriási sóhaj kíséretében kiengedem az összes levegőt a tüdőmből. Hajlamos nagyon sokat kérdezni, mindent tudni akar a világról és a dolgok miértjéről, máskor viszont nagyon könnyen annyiban hagyja őket, és szerencsére ez most egy ilyen alkalom, bár látom, hogy kicsit mintha elszomorodna.
- Nagyon igyekszem, hogy szerezzek neked egy jó apukát - nyúlok az álla alá és felemelem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni - a te apukád nem lehet csak úgy akárki, tökéletesnek kell lennie.
- Mert te is az vagy, ugye?
- Igyekszem az lenni - mosolygok rá ellágyultan, ismét könnyezés közeli állapotban - de legfőképp azért, mert te tökéletes vagy.
- Hát igen - ért velem egyet, mire nevetni kezdek. - Nézd, Mami, szerintem megjöttek! - pattan fel hirtelen és az ajtóhoz szalad, hogy a tenyereit és az arcát az üveghez nyomva türelmetlenkedjen. Annyira édes, imádom, hogy ennyire gyorsan barátkozik, és képes ennyire ragaszkodni két olyan személyhez, akiket még 24 órája sem ismer.
- Gyere el az ajtóból, Baba, mert nem tudnak tőled bejönni - tápászkodok fel és odalépek hozzá, hogy a kezét megfogva kissé hátrébb húzzam.
- Jaj - rezzen össze hirtelen, és a szemei meglepetten nyílnak nagyra - Anyu, Freddie elesett! - kiált fel rémülten, és magától is megragadja a kezem, hogy arrébb menjünk, ekkor azonban már meghallom kintről a kisfiú keserves ordítását.
Beleégett az agyamba az a pillanat, amikor Cara először esett igazán nagyot másfél éves korában. Persze, a gyerekek elesnek, ezek együtt járnak a gyermekkorral, és egy idő után megtanultam nem pánikrohamot kapni, amikor néhány lépés megtétele után fenékre tottyant, és hangos visítások közepette krokodilkönnyeket hullajtott, de akkor óriásit esett, és az állát négy öltéssel varrták össze, aminek a nyomai még ma is ott vannak. Akkor azt hittem öngyilkos leszek, és bár a gyerekem a kórházból hazafelé tartva már egyáltalán nem foglalkozott a sérülésével, engem napokon keresztül gyötört a bűntudat és állandóan bőgtem.
Bár Freddie esését nem láttam, úgyhogy nem tudom, hogy csak elbotlott-e, vagy órásit zakózott, pontosan tudom, hogy mit érez most Louis, egyáltalán nem is hibáztatom azért, hogy az ajtót kivágva zaklatottan beront az üvöltő gyerekkel a karjában, ezzel megijesztve Carát.
- Anya! - üvölti torka szakadtából, hátravetett fejjel, eltorzult arccal, hosszan elhúzva a magánhangzókat Freddie, és óriási, kövér könnycseppek folynak végig a kerek kis arcán. - Anya!
- Maradj itt - sosem parancsolok meg semmit Carának, de ez most kicsit úgy hangzik. A bejárati ajtóhoz szaladok és becsukom, míg Louis a kanapéra ülteti a teljesen önkívületi állapotba esett, ordító gyereket, és elkezdi mindenét áttapogatni.
- Hol fáj? - rángatja le róla a kis kabátot. Felszakadt a szája, és a homlokán egy elég nagy méretű horzsolás van. Hülye kérdés megkérdezni, hogy hol fáj, amikor egyértelmű, de az ember nem gondolkozik tisztán az ilyen helyzetekben.
Segíteni akarok, de nem tudom, hogy jogom van-e hozzá, hogy megtehetem-e, vagy Louis elküldene a fenébe, mert semmi közöm a gyerekéhez. 
- Hagyd abba, kérlek, kérlek hagyd abba, Kicsim! - szorítja magához a levegőért kapkodó, lassan már-már elkékülő gyereket, aki folyamatosan az anyukája után ordít.
- Freddie - szólal meg angyali hangon Cara, bár a kisfiú sírása miatt ez alig hallható. Feláll a kanapéról és közelebb sétál hozzájuk, hogy a kis kezét Freddie felé nyújtva megpróbálja megsimogatni, de nem éri el.
- Ülj le, Kicsim, minden rendben lesz - lépek felé, mert azt hiszem, Louisnak legkevésbé sem hiányzik, hogy még ő is láb alatt legyen.
- De Anyuci...
- Minden rendben lesz - ismétlem annyira higgadtan amennyire csak tudom, míg Louis egyre zaklatottabban könyörög Freddie-nek, hogy nyugodjon meg, és éppen csak azért nem tépi a haját, mert ha elengedné kiesne a karjai közül.
- Nem bírom - rázza a fejét, és bár valószínűleg csak saját magának mondja, ez a beismerés keményen belevág a szívembe. Én sem bírtam, és nagyon sokszor még most sem bírom, és ugyanolyan reménytelen könnycseppek folytak végig az arcomon, mint amilyenek kibuggyannak a szemeiből - nem bírom, nem bírom egyedül!
- Segítek - teszem félre azt, hogy talán egyáltalán nem vágyik erre, és kiveszem a kezéből az üvöltő gyereket. Ide-oda dobálja magát, én viszont leülök vele a legelső utamba kerülő fotelba, és szorosan magamhoz ölelem.
Carát is mindig így nyugtattam, és a mai napig így nyugtatom meg, ha valamiért dühös lesz és nem tudja kezelni az indulatait, vagy sír. Elképesztő, hogy egy ölelés önmagában mire képes, de csak reménykedni merek abban, hogy ez Freddie mostani állapotában is működni fog.
- Semmi baj - fogom meg gyengéden, mégis biztos kezekkel a kisfiút - miért sír egy ilyen nagy és okos fiú, hm?
Észreveszi, hogy már nem az apukája fogja, mert amikor megtalál a tekintete döbbenetet látok benne, valószínűleg egy pillanatra azt sem tudja, hogy ki vagyok, bár ez érthető.
- Meg kell nyugodnunk, oké? - kezdem el lassan jobbra-balra ringatni, közben pedig felpillantok Louisra, aki látszólag teljesen kiborulva kóvályog a szobában. Lelassítom a légzésem és annak ellenére, hogy Freddie hüppögve zokog megpróbálom egyenletesen kiengedni és beszívni a levegőt.
- Anya - nyöszörgi fáradtan, könyörgően, mire az eddiginél is jobban összefacsarodik a szívem.
- Az anyukád nagyon vigyáz rád, és nagyon nem szeretné, ha sírnál - veszem a kezeim közé a sírástól kivörösödött, maszatos arcát és az ujjaimmal letörlöm a könnycseppjeit, valamint kihasználom az alkalmat arra, hogy megnézzem a horzsolást a homlokán. Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik, valószínűleg az ijedtség sokkal nagyobb, mint a fájdalom, és közrejátszhat az is, hogy elfáradt.
Visszahúzom magamhoz és halkan csitítgatom, mintha csak egy kisbaba lenne, és egy idő után elcsendesedik, már csak az arcát a mellkasomba temetve halkan hüppög és csuklik.
- Jól van - simogatom gyengéden a kis szőke tincseit - gyere nagyfiú, rendbe tesszük a harci sérülésed - emelkedek fel vele, és miközben a fürdőszoba felé sétálunk biztatóan rámosolygok Louisra, és a fél kezemmel megsimogatom a karját. Nagyon csüggedtnek tűnik, az arca zavart, és bűntudatos, ugyanakkor hálásnak tűnik azért, mert átvettem tőle a helyzetet. 
Egy nedves törülközővel megmosom a kisfiú ragacsos arcát, majd különös gonddal megtörölgetem a kissé megduzzadt, felszakadt alsó ajkát, és a horzsolást a fején.
- Már nem is fáj annyira, ugye? - guggolok le elé, és megsimogatom a bájos kis arcát. - Katona dolog.
- Fáj - szipogja, és közben laposakat pislog. Nem lepődök meg azon, hogy elálmosodott, a sírás borzasztóan energiaigényes.
- Lefekszünk aludni, és mire felébredsz elmúlik - veszem újra a karjaim közé, és apró puszit nyomok az arcára, akkor is, ha semmi jogom hozzá.
Amikor visszamegyünk a nappaliba Louis épp gépies mozdulatokkal pakol ki néhány szatyorból, és éppen Cara elé csúsztat egy műanyag dobozt, benne hallal és sült krumplival.
- Apu - nyöszörgi elnyújtva Freddie, és a karjait a fiú felé nyújtja, aki erre összerezzen, és még mindig azzal a szörnyű reménytelenséggel az arcán elveszi tőlem.
- Itt vagyok - öleli magához szorosan, én pedig azonnal hátrálok egy lépést, mert ez egy nagyon intim pillanat köztük, amiben én nem játszok szerepet.
Felmennek az emeletre, feltételezem azért, hogy Freddie lefeküdhessen aludni,  én pedig folytatom amit Louis elkezdett, és kipakolok a szatyrokból, bár gőzöm sincs, hogy minek hol a helye, ezért csak az asztalon tologatom ide-oda a dolgokat, míg Cara magához képest nagyon csendesen eszik.
- Nagyon megütötte magát Freddie, Anyuci? - kérdezi végül, barna szemeiben színtiszta aggodalommal.
- Nem, Baba, inkább csak megijedt - nyugtatom meg. - Egyél szépen, nem kell aggódnod miatta.
- Szegény - motyogja, majd néhány szem sült krumplit tol a szájába, és tovább pusztítja a villával már amúgy is darabokra szedett halat.
Amikor Louis végül lejön egy szót sem szól, csak kimegy az ajtón. Megértem, teljes mértékben, én is nagyon sok friss levegőt szívtam az utóbbi négy évben, és azt is tudom, hogy néha nem olyan jó ez, néha az embernek szüksége van arra, hogy elsírja valakinek a gondjait, hogy üvöltsön, csapkodjon és romboljon.
Adok neki néhány percet, majd szólok Carának, hogy kint megtalál, és kimegyek. Csak akkor jövök rá arra, hogy az udvart még meg sem néztem, amikor elkezdem körbejárni, hogy megtaláljam Louis-t, akire végül is hátul, egy kerti pavilonban ülve találok rá. Az arcát a tenyerébe temeti, és csak akkor emeli fel a fejét, amikor meghallja a lépteim, és leülök mellé.
- Folyton ez történik - szipogja, és a tenyerével megdörgöli az arcát - és sosem tudom kezelni.
- Valahogy pedig mégis sikerülhetett - húzom fel a lábaim és átölelem őket.
- Mindig Brianát hívja - rázza meg a fejét - akármit csinálok sosem fogom pótolni őt, a nyomába se érhetek.
- Nem kell pótolnod - érintem meg tétován a vállát - azt nem lehet.
- Nem megy egyedül - dönti hátra a fejét, és az eget nézi - annyira igyekszem, de nem megy. Te hogy csinálod? Hogy lehet az, hogy te a kezdetektől fogva egyedül vagy, és mégis mindent tudsz kezelni?
- Pont azért, mert én a kezdetektől egyedül vagyok - húzom bágyadt mosolyra a szám - mellettem sosem volt ott egy társ, hogy segítsen, vállalja velem a felelősséget, és osztozzunk a nehézségekben. Hidd el, nem olyan nehéz, mint amilyennek most hiszed, később menni fog.
- 3 éve azt mondogatom magamnak, hogy menni fog - túr a hajába.
- És megy is - keresem a tekintetét - szerintem jó apa vagy.
- Mert a jó apák ilyen fantasztikusan tudják kezelni, ha sír a gyerekük - motyogja bosszúsan.
- Nem ettől lesz valaki jó szülő - rázom meg a fejem - hanem attól, hogy itt vagy vele, és számíthat rád bármiben. Jó apa vagy, ahogy én is jó anya vagyok, csak szeretjük azt hinni, hogy nem.
- Köszönöm, hogy segítettél Freddie-nek - emeli rám végül a tekintetét.
- Én meg mindent - mosolygok rá, válaszul pedig tétován kitárja a karjait és magához húz. Hosszú ideig ölelkezünk, a fejemet a vállára hajtom és behunyom a szemeim, fogalmam sincs hogy mikor ölelt meg utoljára egy férfi így, vagy hogy egyáltalán volt-e már részem valami ehhez hasonlóban. Érzem, hogy ezzel minden megváltozik köztünk, már nem csak egy néhány napja megismert lány vagyok számára, aki a nyakába szakadt a gyerekével együtt, és többé ő sem csak az a kedves popsztárocska a szememben, akinek valahogy az útjába kerültem. Barátok leszünk, és nem azért, mert én ezt két ital között kijelentettem, hanem mert mindkettőnknek szüksége van egy új barátra.