5.rész

Sziasztok! :)

Először is, Boldog Új Évet Mindenkinek immáron 2018-ban! Remélem mindenkinek jól telt a Szilvesztere, ki is pihentétek már, és gőzerővel újra a sulira, meg miegymásra koncentráltok. Amikor elkezdtem ezt az egész blogger dolgot álmomban sem gondoltam volna, hogy 2018-ban is itt rontom majd a levegőt, de úgy látszik ez a végzetem. 

Egy elég furcsa kéréssel/kérdéssel fordulnék most hozzátok abban a reményben, hogy tudtok nekem tanácsot adni. Nem titok, hogy idén, 5 év után véget érnek a tanulmányaim a középiskolában, és mint minden más értelmes embernek, nekem is azon pörög az agyam hónapok óta, hogy mit kezdjek a jövőmmel. Jobb ötlet híján azt már nagyjából behatároltam, hogy kommunikáció és média szakon akarnék kikötni, ha lehet, hogy később talán valami újságíró féleként keressem a kenyerem, de a konkrét egyetem miatt még mindig vannak bennem kérdőjelek. Tudom, hogy vannak köztetek egyetemisták, úgyhogy elsősorban őket szeretném nagyon megkérni, hogy ha tudnak, lássanak el néhány jó tanáccsal, ötlettel az ELTE-t és a Corvinust illetően. Magam sem tudom, hogy mit akarok tudni, leginkább csak azt, hogy mennyire nehéz ezeken a helyeken az élet, hogy bírná-e ezt egy magamfajta introextrovertált furcsaság, és mégis mennyi az esélye annak, hogy sikeres emberként élem majd a jövőm egy ilyen "büfészakos" diplomával, és néhány nyelvvizsgával a kezemben. Help, help, help! 

N.x

 

Louis Tomlinson 

- Anyuci? - férkőzik be a tudatalattimba a vékonyka gyerekhang, majd az ajtó halk nyikorgása.
Anyuci? Kábán, de mégis azonnal éberen pislogok fel, készen állva arra, hogy az ölembe vegyem Freddie-t és ismét megpróbáljam a tőlem telhető legkevésbé fájdalmas, mégis érthető módon elmagyarázni neki, hogy már csak ketten vagyunk, de az édesanyja vigyáz rá, bárhol is van. Ilyenkor mindig elkezd sírni, és a végén én is kiborulok, mert nem tudok segíteni rajta akárhogy is próbálkozok, és mert pontosan tudom hogy mit érez, azonban most nem ez a helyzet. Meglepődök, amikor Freddie helyett egy kislányt látok az ágyam előtt állni, ugyanakkor azonnal megnyugszom és a fáradtság is megpróbál újra fölém kerekedni. Ő is ugyanolyan meglepett néhány pillanatig, mint én, de ezt a kislányt nem olyan fából faragták, hogy megilletődjön, vagy megijedjen a váratlan szituációktól.
- Szia - mosolyodik el bájosan, bár egy ilyen bájos kis teremtés hogyan máshogyan tudna mosolyogni?
Rózsaszín, mintás kezeslábas pizsamát visel, és egy kis plüss medvét szorongat, ami a viseltességét tekintve biztos hogy nem tőlem van. Egyenes, világosbarna tincsei leomlanak a hátára és a vállára, miközben kíváncsi, nagyon is éber tekintettel fürkészi a szobámat és engem. Pont olyan, mint az édesanya.
- Szia - dörzsölöm meg az arcom - minden rendben?
- Éhes vagyok - közli, és közelebb lépdel, a szemével mindent jól megnéz, de nem nyúl semmihez. - Anyuci hol van?
- Biztos még alszik - dobom le magamról az összegyűrődött takarót, és azonnal zavarba is jövök, amikor a kíváncsi gyerekszemek elkezdik tanulmányozni a tetoválásokat a mellkasomon és a lábfejemen. Ennek a gyereknek nincs jelen az életében mindennaposan egy férfi, akit esetleg láthat alsónadrágban flangálni az otthonában, gondolkodnom kellett volna.
- Rajtad miért vannak rajzok? - kérdezi, míg én felállok, és előtúrok egy pólót és egy melegítőt a szekrényemből. 
- Jelentenek valamit számomra - mondom, miközben belebújok a nadrágomba - emlékek.
- És amikor fürdesz lejönnek? - kis híján elnevetem magam, de mentségemre szóljon hogy csak azért, mert annyira aranyos.
- Nem, szívem, ezek sosem fognak lejönni. Mit szeretnél reggelizni? - felé nyújtom a kezem, mégis meglepődök, amikor megfogja.
Cara bátor, bizalmas kislány, aki hamar összebarátkozik mindenkivel, aminek én örülök, mert igazán kínosan érezném magam, ha mondjuk félne tőlem, ugyanakkor ez nem biztos hogy olyan jó tulajdonság a játszótéren, idegen emberek között. 
- Tojást és pirítóst - gabonapehelyre számítottam de ez sem baj, sőt, akkor már annyit csinálok, hogy mindenkinek jusson. - Nagyon szépek ezek a kezeden - mondja, és miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn az ujjacskáival megérinti a karomon azokat a mintákat, amiket elér.
- Köszönöm - mosolygok rá - vannak barátaim akiknek sokkal több ilyen van, majd megismered őket.
- Oké - hümmög beleegyezően - akkor ma nem mehetek oviba? 
- Nem, kicsim, most néhány napig nem.
- Anyu azt mondta hogy azért, mert te híres ember vagy - hátradöntött fejjel pislog fel rám és most úgy fürkész mintha próbálná eldönteni, hogy ez igaz-e.
- Igen, ez így van - simogatom meg a fejét, majd a konyhába érve felültetem a pultra - néhány rossz ember látott minket együtt a mamáddal, és most mindent tudni szeretnének rólatok.
Talán a "rossz ember" enyhe túlzás, de hogyan máshogy fejezhetném ki egy 4 éves gyerek számára azt, hogy azért borultak fel a mindennapjai, mert az egész világot most az édesanyja kiléte és az foglalkoztatja, hogy én mit láthatok benne? És hogy választ kapjanak ezekre a kérdésekre semmitől sem riadnak vissza.
- Ezért voltak olyan sokan az ovinál? - érdeklődik, miközben én a hűtőhöz sétálok és kiveszek egy doboz tojást, majd előhalászok egy serpenyőt és olajat.
- Igen - bólintok aprót - de ez nem fog örökké tartani, hamarosan hazamehettek és minden rendben lesz. 
- Nekem tetszik itt - válaszolja a lábait lóbálva, ezen a kijelentésen pedig igazán meglepődök.
- Tényleg?
- Tényleg - vonja meg a vállát, de közben nem néz rám, helyette a kezében szorongatott macival játszik - kedves vagy.
- Nos, te is kedves vagy - ütök bele néhány tojást a tepsibe és boldogan rámosolygok a kislányra.
- Kár, hogy nem leszel az apukám - jegyzi meg, mire belülről az ajkamba harapok. Sosem találkoztam még semmivel és senkivel, aki a kisgyerekeknél őszintébb és szókimondóbb lenne, de még olyan gyerekkel sem, aki hasonlítana Carára. Tudom, hogy nem kellene, mert valószínűleg fantasztikus élete van Townes mellett, de sajnálom ezt a kislányt, nagyon is.
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz egy nagyon jó apukád, Cara - megsimogatom a kis kezét, amiben a mackóját szorongatja, majd megfordítom a tojásokat.
- Freddie-nek nincs anyukája? - kérdezi, én pedig egy pillanatra ledermedek.
- De, de igen, van - nyelek nagyot. Sosem esett még ennyire nehezemre megválaszolni ezt a kérdést, mert a felnőttek tapintatosak, ha tudni akarnak valamit, a gyerekek azonban nem, csak megkérdezik ami érdekli őket úgy, ahogy az megfogalmazódik bennük.
- És ő is itt lakik?
- Nem, szívem, Freddie anyukája nem lakik itt, ő... Ő a mennyországból vigyáz rá - fogalmazom meg olyan finoman, hogy Briana meghalt, amennyire csak tudom, ez a kislány azonban nagyon okos, és a tekintetéből látom, hogy átlát rajtam. Tudja, hogy ez mit jelent, és nem tesz fel több kérdést, hiába vannak még dolgok amik esetleg érdeklik, mert Townes valószínűleg megtanította neki, hogy a halál egy szomorú dolog, amiről nem beszélünk, ha nem muszáj. Most először látom rajta, hogy elszégyelli magát, lehajtja a fejét és nem néz rám, csak kissé idegesen gyűrögeti a játéka fülét.
- Semmi baj - hívom fel magamra a figyelmét azzal, hogy megsimogatom a fejét -  gyere, mindjárt kész a reggelid - leemelem a pultról és helyette az asztalhoz ültetem, majd bedobok két szelet kenyeret a pirítóba.
Freddie egyik mintás tányérjába szedek ki két tojást, majd az egyik kész pirítóst mellé teszem, és egy mintás műanyag  kés és villa kíséretében tálalom a hirtelen elcsendesedett kislány előtt a reggelijét.
- Köszönöm - markolja meg az evőeszközöket.
- Jó étvágyat - mosolygok rá, majd úgy döntök, vele együtt megreggelizek én is.
- Miért vagy híres ember? - bátorodik fel újra annyira, hogy folytassa a kérdezősködést, amikor letelepedek mellé.
- Szeretek énekelni - válaszolom, mielőtt a számba veszek egy darab tojást. - Hallottál már a One Directionről?
Néhány pillanatig gondolkozik, nem lepődnék meg ha azt mondaná, hogy nem, mivel már majdnem 3 éve szüneten vagyunk, és ő még nagyon kicsi, végül mégiscsak felismerés költözik a tekintetébe és nagyot bólint. - Én vagyok a banda egyik tagja - magam is meglepődök azon, hogy még mindig így magyarázom a kilétem, bár hogyan máshogyan is kellene, amikor egyetlen percre sem szűntem meg a 1D tagja lenni? Nem én akartam ezt a nyavalyás szünetet, én a legkevésbé sem akartam, harcoltam ellene, féltem tőle, aztán meg csak elfogadtam hogy a többiek döntöttek, és kissé belefáradtak abba a hajtásba ami a mi életformánkkal együtt járt. Belekezdtem a szólózásba, mert ők is mindannyian ezt csinálták, mert nekik ez még egy megvalósulatlan álmuk volt, de nekem nem, nekem nélkülük nem megy, és amíg csináltam közel sem élveztem annyira mint bármit a korábbi 5 évben. Most meg már nem is csinálok semmit, de azt senki nem veheti el tőlem, hogy egykor a világ legnagyobb fiúbandájának tagja voltam, és még most is az vagyok.
- Énekelsz majd nekem? - kérdezi oldalra döntött fejjel, egy falat pirítóst rágcsálva. - Azt a rakétás zenét.
- Persze - nevetgélek - ha szeretnéd még a barátaimat is elhívom.
- Oké - nyammog édesen, az asztal alatt a lábait lengetve.
Mióta felébresztett most először pillantok az órára, és elborzadok, amikor meglátom, hogy még alig néhány perccel múlt fél 7. Freddie általában háromnegyed 8 körül kel, durván fél óra alatt elkészülünk, az óvodába pedig néhány perc alatt odaérünk, úgyhogy több mint egy órám van még addig, amíg esetlegesen felkel, vagy ébresztenem kell. Az ő megszokott napirendjét nem boríthatja fel a kialakult helyzet, mert amire a fiamnak jelenleg szüksége van, az az állandóság, az, hogy minden nap oviba menjen, és gyerekek társaságában legyen, aztán a megszokott időpontban hazahozzam, és itthon aludjon egy kicsit, majd játsszunk. Mellesleg pedig az is feltűnő lenne, ha hirtelen nem csak Cara és Townes tűnnének el, hanem Freddie és én is, emberek közé kell majd mennem, beszólni 1-2 paparazzinak, hogy álljon le, és akkor eszükbe sem jut majd, hogy akiket keresnek épp nálam vannak.
- Mindig ilyen korán felkelsz? - érdeklődők újból, mert sokkal kellemesebb társaság Cara, mint a zavaros, kavargó gondolatok a fejemben.
- Igen - bólogat - anyu is.
- Gondolom - jegyzem meg, és közben mosoly bujkál a szám sarkában, mert Townes egyáltalán nem tűnik korán kelő típusnak, akkor már rég itt lenne, és nem én készítettem volna reggelit, hanem ő.
Csak gondolnom kell rá, és a lány levágtat a lépcsőn, legalább akkora hévvel, és olyan állapotban, mint akkor, amikor először ébredt itt, csak valahogy mégis idegesebben, aminek valószínűleg tudom az okát. Én is frászt kapnék, ha egy idegen házban reggel a gyerekem nem ott lenne, ahol este lefektettem.
- Mondtam - pillant rám Cara amolyan büszke "nekem volt igazam" módon, majd felderül az arca. - Szia Mami! - köszönti a lányt, aki most még saját magánál is fiatalabbnak néz ki, és pánikolás helyett már egyszerűen csak döbbenten bámul ránk, amit viszont egyáltalán nem tudok hova tenni.
- Sziasztok - lépdel közelebb, majd a lánya mellé érve lehajol, és puszit nyom a feje búbjára - jó reggelt, ti meg mit csináltok?
- Cara éhes volt, úgyhogy csináltam neki reggelit - harapok bele a pirítósomba, de közben akarva akaratlanul végigfuttatom rajta a tekintetem. Azt hiszem, már este is pizsamabán volt, de akkor nem figyeltem, hogy mit vásárolhatott neki Lou, most azonban szinte kiszúrják a szemeim a hosszú lábai, melyeket alig takar a kis mintás rövidnadrág, és az alakját látva nehezen hiszem el, hogy ez a lány valóban túl van egy terhességen. Persze, láttam már ilyet, Hollywoodban nem ritkák az olyan szuper nők, akik már a kórházból is úgy vonulnak ki, mintha a kifutón lennének, és Briana is közéjük tartozott, mert a szülés után még csak-csak látszódott valami, néhány héttel később azonban már nyoma sem volt annak, hogy egy Tomlinsont hordott a szíve alatt, de Townes nem egy amerikai álmot élő nő, aki speckó étrendeket tart és vigyáznak a gyerekére amíg ő a konditeremben kocog. Persze, ettől még lehet szép és csinos, az is, nagyon, nem is értem hogy miért ér meglepetésként, valószínűleg azért, mert nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen közelről, ilyen kevés ruhában egy hús-vér nőt.
Szerencsére nem veszi észre, hogy bámulom, egyelőre túlságosan lefoglalja Cara, és a saját, számomra érthetetlen döbbenete.
- És téged ébresztett fel? - pislog meglepetten. - Miért nem szóltál nekem, Kicsim?
- Téged keresett - vágok közbe - de gondolom nem emlékezett rá, hogy melyik szobában vagy, úgyhogy hozzám jött be, de semmi gond, nagyon szívesen készítettem neki reggelit, gyere és ülj le te is, van még - azon kapom magam, hogy nagyon is reménykedek abban, hogy leül hozzánk és velünk reggelizik, mert a tegnapi közös vacsora is olyan jó élmény volt. Általában egyedül étkezek, vagy Freddie-vel, hónapok óta nem voltam mással egy asztalnál, pont ezért annyira jó volt tegnap, hogy az étkező igazán megtelt élettel, és egy kis ideig talán mindketten élveztük azt, hogy úgy vagyunk együtt, mintha egy család lennénk. Az más kérdés, hogy utána még nagyon sokáig járt az agyam olyasmiken mint, Eleanor és Briana, de akkor is jó volt, és szeretném megismételni addig ameddig lehet. Ha leül hozzánk, akkor rossz, gonosz apa leszek, és felébresztem Freddie-t is.
- Nos, köszönöm - mosolyog rám, és a tekintete is valódi hálát tükröz, főleg amikor rápillant a jóízűen falatozó kislányra. - Jól aludtál, Csillagom? - ezt a kérdést már nem nekem intézi, de miközben felteszi a konyhaszekrényhez sétál, és vesz magának egy tányért, nekem meg úgy felgyorsul erre a szívverésem, mint egy riadt madárkának, pedig csak örülök.
- Megyek, felébresztem a fiatal úrt - emelkedek fel a székről és közben magamban mosolygok, mert úgy tűnik, úgy fogunk reggelizni is, mint egy olyan család, amire annyira nagyon vágyok, még ha igazából közünk sincs semmi ilyesmihez. 

Townsend Campbell 

Amikor nem találom a helyén Carát szívbajt kapok, magam sem értem igazán hogy miért, mert tudom, hogy jó helyen vagyunk, de hát én ilyen vagyok, szóval ez csak a szokásos napi szívinfarktusok egyike, azonban arra nem számítok, ami a konyhában fogad. Azt tudom, hogy miért vagyok hajlamos a túlzott idegeskedésre ha a kislányomról van szó, de azt még én sem igazán tudom hova tenni, hogy miért lábadnak könnybe a szemeim, amikor meglátom őt és Louis-t, ahogy az asztalnál ülve békésen reggeliznek és beszélgetnek. Még soha egyetlen férfi sem gondoskodott a gyerekemről a saját apámon kívül, aki a nagypapája, szóval evidens, hogy törődik vele, úgyhogy inkább úgy mondom, hogy még egyetlen olyan férfi sem gondoskodott róla, aki korban közel áll hozzám, úgyhogy azonnal azt képzelem el, hogy mennyire más lenne mindkettőnk élete, ha volna benne egy ilyen kedves, törődő férfi, aki ugyanúgy foglalkozik az én gyerekemmel is, mint a sajátjával.
- Kérsz kakaót, kisbabám? - simítok el egy kósza kis tincset az arcából és közben boldogan mosolygok rá. A korán kelés egy olyan szokása, amiről képtelen vagyok leszoktatni, mégis most is friss és kipihent, a szemei pedig vidáman, érdeklődően csillognak. Idegesít, hogy kimarad az oviból, ahogy az is, hogy én pedig a munkából, az viszont boldogsággal tölt el, hogy a lányom számára látszólag ez egyáltalán nem baj, sőt, kifejezetten jól érzi magát.
Mivel épp rág, így nem szólal meg, csak nagyokat bólint az én okos kis tündérkém, amitől a szívemet elárasztja a büszkeség. Én nevelem ezt a gyereket, ezt a gyönyörű, okos, udvarias, illemtudó, egyszóval tökéletes kislányt, ráadásul egyedül, és úgy, hogy csak egy hülye kis fruska voltam amikor szültem.
Úgy döntök, a kakaókészítés mellett a kávékban való profizmusomat is megcsillogtatom, és a rendelésemre álló alapanyagok és eszközök segítségével készítek valami finomat Louisnak, hálából mindazért, amit értünk tesz. Nem ismerem a járást a konyhájában, hogy is ismerhetném, amikor mindössze másodjára vagyok itt? Úgyhogy elkezdem nyitogatni a szekrényeket, bár borzasztóan kellemetlenül érzem magam tőle még akkor is, ha ő maga mondta, hogy amíg itt vagyunk minden ugyanannyira az enyém is, mint az övé, és bármire van szükségem, nyugodtan vegyem el.
Persze, amikor megmutatta, hogy hol találom az alapvető dolgokat én azzal hecceltem, hogy hol tartja az aranyat, mert arra igazán szükségem lenne, de azért megtalálom a kakaóport és a bögréket is.
- Jó reggelt - összerezzenek, amikor nagy mosollyal az arcán, és az álmos Freddie-vel a karján belép, azonban az ijedtségemen nagyon gyorsan túllendülök, amikor meglátom a kócos, szőke kisfiút, aki laposakat pislogva, félálomban dől a mellkasára és a fél arcát eltakarja a cumija. Alapvetően nagyon nem helyeslem, ha egy gyerek sokáig cumizik, főleg nem úgy, hogy Carának is csak néhány hónapig volt rá szüksége, de egyrészt semmi közöm hozzá, hogy őt hogy neveli az édesapja, másrészt lelki okai is lehetnek annak, ha egy gyerek sokáig cumizik, és ez a kisfiú nem olyan rég veszítette el az anyukáját.
- Jó reggelt, szépfiú - árad szét széles mosoly az arcomon, és az egyik bögrét leteszem Cara elé, a másikat pedig oda, ahol Louis ült, mert látszólag Freddie egy ideig még nem mozdul el a karjai közül. Most nem annyira barátságos, mint tegnap, mert nyöszörögve elfordítja a fejét, mire Louis bocsánatkérő pillantást vet rám, én azonban csak mosolygok.
- Nézd, öcsi, Townes csinált neked kakaót - telepedik le a helyére és a kezébe veszi a bögrét, ami felé a kisfiú elkezd érdeklődést mutatni, majd az apró kezeibe fogja és a cumiját félretéve bele is kortyol.
- Nagyon finom, ugye? - kíséri figyelemmel Cara. - Anyuci csinálja a legjobb kakaókat - villantja rám a gyönyörű kis fogait egy kakaóbajusszal a szája fölött.
- Egyél szépen, te kis nyalizós - nyomok cuppanós puszit az arcára és letörlöm a száját, majd visszafordulok a kávéhoz. Bár közel sem olyan egyszerű konyhai körülmények között, profi felszerelés nélkül gőzölt tejet és latte-t készíteni, egy barista számára nincs lehetetlen, és végül kifejezetten elégedett vagyok, amikor a kávézóhoz képest nomád körülmények között elé helyezem a művem, rajta egy egészen helyes kis levelekhez hasonló mintával, és egy szívecskével.
- Hű - kereskednek el a szemei - ez az enyém?
- Aha - dőlök a pultnak, és belekortyolok a saját, egyszerű kis kávémba.
- Köszönöm - pislog nagyokat, és ámulva tanulmányozza. Nem tudom, említettem-e neki a munkám, valószínűleg igen, de lehet nem hitte rólam, hogy ilyesmiket is tudok, pedig nem bonyolult, és ez az alap ahhoz, hogy valaki jó barista legyen.
- Én köszönöm - foglalok helyet köztük, hogy nekilássak én is a reggelimnek, amit életemben talán először nem anya készített el nekem, vagy én saját magamnak. - Na, és mi a terv a mai napra? Karantén? Mert ha igen, csak szólok, hogy hosszútávon nagyon idegesítő vagyok, ha nincs semmi elfoglaltságom, szóval találj ki nekem valamit légyszíves.
- Mi az a karantén? Oda megyünk? - pislog nagyokat Cara.
- Nem, Baba, az azt jelenti, hogy itt maradunk - magyarázom gyorsan.
- Én szeretnék itt maradni - közli félig a bögréjébe mormolva, mire mindkettőnk ajka kicsit szélesebb mosolyra görbül.
- Freddie-t oviba viszem, utána pedig elintézek néhány dolgot és bevásárolni is illene elmennem, valószínűleg elütöm az időt addig amíg a nagyfiú óvodában van, viszont nektek tényleg itt kellene maradni - magyarázza, mire kissé elhúzom a szám, habár igazán nincs gondom ezzel, legalább minőségi időt tölthetek együtt a lányommal - kint a medencében meleg víz van, szóval esetleg fürödhettek, és lényegében azt csináltok amit csak szeretnétek.
Aprót bólintok, akármennyire is hihetetlen, vettem az adást azzal kapcsolatban, hogy jónéhány napig bújkálnunk kell, szóval fel sem vetem az ötletet, hogy esetleg vele tarthatnánk, vagy elmehetnék valahová Carával, mondjuk egy játszótérre. Reggeli közben Freddie-t figyelem, ahogy egyre jobban kinyílik, és újra társalogni kezd a lányommal és velem is, miközben a villáját marokra fogva habzsolja a reggelijét, Louis pedig mindeközben óvón, és büszkén figyeli. Kicsit olyan, mintha saját magamat nézném, főleg azért, mert a reggeli befejeztével szemtanúja lehetek annak, hogyan indulnak a reggeleik, és hogyan birkózik meg a gyereknevelés igazán női részeivel egy férfi, és a procedúra végére, mire indulniuk kell az oviba csak bámulok, mert az én lányom még mindig pizsamában flangál, a kávémat csak félig ittam meg, ellenben Freddie igazán helyes kis úriemberként áll készen az óvodára, és Louis is igazán kitett magáért. Eddig csak melegítőben láttam, amiből arra tudok következtetni, hogy ez az egyik kedvenc viselete, most azonban közel sem az van rajta, hanem egy szűkebb, fekete nadrág, és egy fehér póló valami mintával a közepén, és a haja is sokkal rendezettebb az eddig látott lezseren kócosnál. Szörnyen jól néz ki, annyira, hogy néhány pillanatig leplezetlenül bámulom, majd már-már elszégyellem magam azért, mert én még mindig úgy nézek ki, ahogy felkeltem az ágyból. Amikor belép a konyhába Freddie-vel a karján, nyomában Carával, minden eltűntnek hitt tinilány maradványom tócsává olvad, mert egyszeriben megtestesít mindent, amire az utóbbi 4 évben valaha is vágytam, és csak reménykedni tudok benne, hogy ez nem látszik a tekintetemen.
- Még nem adtam neked lakáskulcsot - nyújt felém egy kulcscsomót, rajta legalább 7 kulcscsal. - Van valami, amire még szükségetek van? Valami étel, amit szerettek? Cara?
- Én szeretem a tacot - közli azonnal a lányom, aki éppen azon fáradozik, hogy az ölembe üljön.
- Nem kell semmi, köszönjük - nevetek, és felveszem Carát, hogy aztán magam is felálljak, és elköszönjek a kisfiútól, aki egy játékautót babrál. - Érezd jól magad, nagyfiú - simogatom meg a puha, pufi kis arcát.
- Oké - hümmögi elmélyülten -  apu Cara is jön az oviba? - fordul a kérdésével az édesapja felé, úgyhogy ha ez lehetséges kicsit még jobban tócsává válok, de ennek most Freddie az oka, és az, hogy mennyire nagyon aranyos.
- Nem, Kicsim, de itthon lesz amikor visszajövünk - nyom puszit az arcára, majd felém fordul, hogy elköszönjenek. - Vigyázz a házra, hercegnő - érinti a mutatóujját Cara pisze orrához - és az anyukádra is.
- Én mindig vigyázok anyucira - húzza ki magát büszkén, mire mindketten nevetni kezdünk.
- Sietek vissza - pillant rám - ne engedj be senkit, oké? Aki bejöhet, annak van kulcsa.
- Szóval számítsak arra, hogy fél Hollywood meglátogat az elkövetkezendő 4 órában?
- Még az is lehet - rázza meg a fejét, majd elköszön, és búcsúzásképp kissé esetlenül végigsimít a karomon.
Amikor kilépnek az ajtón késztetést érzek arra, hogy a legközelebbi ablakhoz lépjek, és Carával a karomon nézzem, ahogy kihajtanak a garázsból és elmennek. Különös érzés, mintha máris hiányoznának, és ismét olyan gondolatok forognak a fejemben, hogy ilyen lenne egy átlagos reggel, ha volna egy társam, valaki, aki hasonló hozzá.